Címke: vers

Alkalom

Ahogy a fákról elszivárog

a nyári zöld és el a sárga,

kinyílik utaknál az árok

a kockavető angyal árka,

s ami merész igaz és szép volt

idetalál hozzám s követne,

kialvó ívemet a szétszórt

számozott és kies terekre –

 

És bolygatón, hogy már nyugodjak,

helyet mutat: mezőt, lenyargalt

ideák földjét. Nincs lopottabb,

sem illanóbb alkalom angyalt

keresni a gödrös tenyérhez,

szedetve utak fogytán s vetve

a végső végtelenbe ékes

zuhanásom fészkét feledje –

 

Nem számol 21-et. Egyet,

csak a dobást a gerjedő kéz

fehér gazdája. Lelkesedjek,

hiszen magához húz a föld és

a lent a fent s minden irányok

felöltik, mi testem palástja.

Kinyílik utaknál az árok.

A kockavető angyal árka.

Baigaagui Alchoor versei

Narának‘


Csöndköntösöm mélyén hallgat egy dallam,
Hívtam,
jött is,
nagy karimájú felhőkalapban.
Nem láttam már oly rég.
Lombkabátja gombjai kék színű ég.
Vállain három picinke cinkefiók,
Zsebéből folyton harkály kopog,
Lába előtt napsugarú sárgarigó szalad,
Szelíden rám néz, s nagyokat kacag:
– Jöjj! Gyere fel a dombtetőre! –
Mentem, mentünk, s hogy ottan – vállvetve ülve –
hosszan nevettünk
Múltra, Jelenre, Jövőre.

 

 

Létfejtő

 

Hunyorgó magány, téged vártalak,
s hogy itt voltál,
tenyerem őrzi vénülő utadat,
őrizője voltál a mindent elemésztő éjnek,
tétova,
lassú léptek,
ásító kapuk tornáca,
kezdete van a felejtésnek.
A harangok örök mozdulatlanságában
álmodó jelen,
fel-felvillanó gyáva kétségek között
állandósuló, néma gyötrelem.

 

 

Heidegger erdeje


„Wir kommen nie zu Gedanken.
Sie kommen zu uns.”
Martin Heidegger

úttalan szórt unalmak
zavaró bizonytalanság
a semmist dicsőítő
ámító önfeláldozás
újra és újra
egy eszmélő ének
pillanat távolsága
a hazavitt emlékezésnek
újra és újra
magában forgó gondolat
keskeny az ösvény és ingatag
gyökeret eresztenek az emlékek
az utak mindig visszatérnek
újra és újra
a megfelelésre késztetés
félelem hogy kudarcot vall
egy kitekintő ölelés
magasztos tölgyet köszönt
lemondásra biztató
feloldást hallgatagon hordva
járása végesség
újra és újra
jelenlevő a jelenlét
szótlan a szó
a tartózkodás igazsága
újra és újra
fogva tartó kiválasztás
borítsa lángba
a mélység őrzőit
újra és újra
fák törzsei közt suhogó szárnyak
lassúságában összezárva
nő a bölcsesség nagysága
újra és újra
már megint mögöttünk jár
aranyos színben tetszelgő
pókhálófonál

 

Törcsi Levente Balázs fordításai

 

(‘Nara: női személynév, jelentése Nap – a ford.)

 

Baigaagui Alchoor (1977–) mongol költő, drámaíró. A kora gyerekkorában történt
események meghatározóak költészetében. Árvaként egy buddhista kolostorban
nevelkedett, a szerzetesi rend elhagyását követően tanulmányait Ulánbátorban és
Berlinben végezte. Itt ismerkedett meg Heidegger filozófiájával, amely – akárcsak
Urjanhaj költészetében – több versében is visszaköszön. Képeiben, motívumsoraiban
erősen képviselteti magát a német filozófus. Színdarabokat, kísérleti színdarabokat és
filmnovellákat ír.

 

 

Publius Ovidius Naso: Tristia (I/2)

Tengeri- s égi lakók, mi marad más, mint a könyörgés?
  Gyönge hajóm testét óvja a gondviselés!
Esdem, a nagy Caesar dühe általatok ne dagadjon,
  míg egy isten mar, gyakran a másik ad írt.
Vulcanus Tróját támadta, de védte Apollo,
  Teucert óvta Venus, Pallas utálta vizét.
Aeneast nem, míg Turnust Saturnia védte,
  Aeneas bezzeg vénuszi kegynek örült.
Hány neptunusi kínt tűrt el leleményes Ulysses,
  és ettől hányszor védte Minerva meg őt!
És nekem is, noha köztünk ég és föld a különbség,
  míg egy isten sújt, mért ne segítene más?
Én nyomorult, kár is szólnom, szavaim csak enyésznek,
  Tengeri vad viharár csap föl az ajkaimig.
Bezzeg a durva Notus veti-hányja szavam, s a könyörgést,
  és kikhez küldöm, nem jut az istenekig.
Így a szelek, nehogy egy okot adjon a kínra a sors csak,
  jó ég tudja hová űzik a szót, a hajót.
Én nyomorult, hány s hány hullámhegy támad a habból,
  már-már azt hinnéd csillagokat nyal a víz.
Hány s hány völgykürtő tárul, ha kinyílik a felszín,
  már-már azt hinnéd Tartarus-éjig elér.
Bárhova is nézek, nincs más, csak az ég, csak a tenger,
  száz felhő fenyeget, horgad a tengeri ár.
Köztük a roppant izmú szélviharok dulakodnak,
  már nem tudja a hab, melyik uralja vizét.
Eurus a rózsálló hajnaltól kapja hevét már,
  és Zephyrus tombol, küldi a kései éj.
Szikkadt északról a jeges Boreas dühe gerjed,
  és Notus épp szemből nyitja a frontvonalát.
Izgul a kormányos: hol tartson, hol ne hajózzon,
  látva a kettős vészt, már tehetetlen az ész.
Itt van a vég immár, meddő a remény szabadulni,
  míg ezt elmondom, arcom a vízbe merül.
Szívem elönti a hab, s ama száj, a hiába könyörgő,
  kényszerkortyokként issza a durva halált.
Számkivetettségem fájlalja kegyes feleségem,
  egy kínomról tud csak, s amiatt kesereg.
Nem tudván, hogy a testem a végtelen ár veti-hányja,
  nem tudván, mar a szél, nem, hogy a végzet igéz.
Mekkora kegy, hogy nem szállt énvelem ő is a vízre,
  mert úgy kétszeresen törne reám a halál.
Hogyha a végzet elér, őt semmi veszély sem ijeszti,
  s fél részben legalább élhetem életemet.
Jaj nekem, oly hevesen keverednek a lánggal a felhők,
  Már a világtengelyt nyűvi zajos recsegés .
Oldaldeszkáink rohamozza ezerszer a hullám,
  mint csak a várfalakat záporozó lövedék.
minden hullámnál szörnyübb hullám tör elő most,
  Túl a kilencediken, s nem tizenegyedikül.
Nem számít a halál, csak a módja oly elkeserítő,
  vesszen a hullámsír és a halál: adomány.
Jobb, ha a sors vagy a kard révén odaveszve az ember 
  sziklaszilárd talajon halva a földre omol,
szólni szeretteihez, bízván, hogy sír fedi el majd,
  hogy nem a tengeri hal tart tetemén lakomát.
Sújtson a sors, ha ilyen kínt szánt nekem, ámde a bárkán
  más is van, s őket mért veri vétkeimért?
Égilakók s zöld isteneink, ti, a tenger erői,
  mindkét táborotok hagyjon el ennyi csapást!
Élni hadd élhessek, hol a császár annyira jámbor
  mérge megengedi még, én nyomorult, legalább.
Vagy netalán ti kivégeznétek szívesen engem?
  Bírám úgy ítélt, bűnöm azért kevesebb.
Hogyha a styxi habokhoz akarna leküldeni Caesar, 
  ahhoz nem kellett volna segítenetek.
Vérem nem kívánja kiontani mégsem a császár,
  ámde ha kell, mindent elvesz, amit csak adott.
És ti, kiket nem sértett eddig még soha vétkem,
  már ne gyötörjetek úgy, ennyi csapás is elég!
Bárha az életemet vágynátok menteni mind a halálból,
  én nyomorult, bűnöm senki se mossa le már.
Hogyha a tenger elül, ha a jó szél hajtja hajómat,
  bárha ti óvtok meg: számkivetett maradok.
Nem pénzsóvárgás, nem a kalmárság örömével
  szántja hajóm széles sávban a végtelen árt,
és nem Athén vár rám, hova egykor csalt a tudásszomj,
  és nem a rég látott Ázsia városai,
és nem Alexandrosz pompázó városa hív most, 
  hogy, csacsogó Nílus, lássam a bájaidat:
bármily furcsa is, azt kérem csak a drága szelektől,
  sarmata révbe vigyék végre kikötni hajóm.
Bal partjára a zord Pontusnak kéne elérnem,
  fáj, hogy Rómától ennyire messzire van.
Mit tudom én, hogy a föld mely részén lelni Tomit meg,
  kérem az isteneket, légyen az út rövidebb.
Hogyha szerettek még, tartsátok féken a tengert,
  óvja hajóm kegyesen isteni gondviselés.
Hogyha utálnátok, hadd várjon a számkivetett sors,
  bünhődésemnek része az ottmaradás.
Szálljon a bárka, heves szelek! Itt mire várnék?
  Auson partot mért néz a vitorla csupán?
Caesar mást óhajt! Mért veszteglünk, ha elüldöz?
  Lássa meg arcom hát végre a pontusi föld.
Így rendelte – legyen. Hisz nincs jogom és nem is illő
  védeni újra a bűnt, mit maga már elitélt.
Hogyha az emberi tett sose csapja az isteneket be, 
  tudjátok, tettem bunben aligha fogant.
Tudjátok, hogy esett: tévúton jártam idáig,
  szívem túl buta volt, ámde korántse gonosz.
Hogyha az udvarnak segitettem, s ért valamicskét,
  s Augustus minden rendeletét követem,
és neki tömjént áldoztam, s valamennyi utódnak,
  mondva, az ő idején jött el a boldog idő,
hogyha ez élt lelkemben, védjetek isteneim meg,
  hogyha hazudnék, hadd nyeljen a hab maga el.
Tévednék, vagy tán a komor felhok tünedeznek?
  Enyhül a tengeri düh, lanyhul a tengeri ár?
Nem véletlen, egek! Ti, akik sose tűritek azt, aki álnok,
  most igazoltatok, és van menekedni remény!

 

Csehy Zoltán fordítása

(Palimpszeszt XVII)

Robert Laszlo költeményei

Gólem

 

az óriás lábánál

ültem

ujjai között

csak szemeknek tűntek karjaim.

halántékom

üres oltárfalán kivirágzott a fagy

de hidegrázós kis imádatom

csak feszengett

és ő közömbösen eltaposta

szemcse lettem

a pecsét lenyomatában.

a könnyek jege feltöredezett

arcomon

sírva szolgáltam uramat

a világ széle felé

tűz mardosta a fagy nyelvét

 

 

 

Haiku

 

ne sértsd a fényt, vak

szeméből hamis éj fut

fekete képbe

 

 

 

 

Kézikönyv

 

pontosan

egymillió-négyszázezer

könyv és értekezés szól

az anyáknak és a bábáknak.

a világra jövés

minden részletére van magyarázat

és nincs egyetlen útmutató sem,

semmilyen kézikönyv

a meghalásról

egy sor sincs

vagy egy szó legalább

se egy jel

se egy árnyék

 

 

 

 

Dream maradt

 

és a holtakat szülő

merengésben

a rockzenész ujjai

elcsúsznak a gitáron,

mint az akasztott ember nyakán,

amin annyi hurok szorult.

valaki áramot táncol

a pillanat öngyilkos lesz józanságában

egy üveg van az ágya fejénél

egy cigaretta hamvad ebbe a dalba,

nyugodtan és beletörődve elmerülök

a holnap csak veletek kezdődik

én benne maradok ebben a dallamban

 

 

 

 

 

Napló

 

az árvaház

megtelik angyaltollakkal.

fojtogató lebegés

egy mindig erőltetett

vidámság rutinja felett

jön a felvigyázó bácsi

és számolja: egy toll, kettő, ezer

jön a szakácsnő

és lecsíp az adagokból:

mínusz egy szendvics, mínusz egy leves

aztán belép

az igazgatónő, mint egy fekete vihar

mint a tömörített rémület.

mind írjuk, térden állva, szófogadóan:

mínusz – mínusz – mínusz

amíg az angyalkák tollai

szemtelenül szállnak a mosodában

 

 

 

 

Diagnózis

 

kőkoporsó van a nyelőcsövében –

ezt tudták megállapítani.

gyógyszerek és orvosok

egyaránt beleroskadtak

ebbe az értelmetlen időhúzásba.

a szemébe néztem.

mit láthattam volna,

mikor a fájdalma máshol volt?

már véreset beszélt,

a sebei

szemcsésen és forrón virágoztak.

ne halj meg, mondtam neki,

ne halj meg!

miért ne halnék meg?

hörögte szinte felszabadultan

még adtak egy injekciót

aztán

már csak arra vártam, hogy feltámadjon.

 

 

 

 

Azonosítás

 

egyik tömbház

a folyón túl,

az a lemállott falú

az a graffitiba bugyolált:

ez a pontos címem.

ha nem telik el a nap,

hogy jöhetne akkor az éjjel?

elbotlok, de van támpontom:

a hídon rosszul leszek,

alattam a víz mocska,

előttem a világ fogoly szennye,

egy temető,

csak felettem nincs, nem maradt semmi

 

 

András Orsolya fordításai

Szoborátadás

 

Mások a szobrok. Meg a formák.

A tömbök ugyanazok, meg a kő.

Vagy húsz esztendő elhaladt,

de a tömbök ugyanazok.

Más viszont a bőr és

mások a csontok a bőr alatt.

Új izmok mozognak, más emel,

de érzem szinte ugyanazt, mások a repedések

a vers szövetén és mások a forradások.

A szobrokat tőled vettem át.

Újak a szavak, de hasonlók a filozófiák.

Meg a kő.

Ez lehetett Isten álma,

ez az évmilliók geológiája,

hogy csak a tömbök maradnak.

Időn és térben a horpadások,

a te és én viszonylagossága.

Új az érzékek ébredése,

de a régi a kozmoszból

ugyanúgy szervezett anyag.

A szó csak kettőnk lélektévedése,

de ahogy a génekben a korok örökléttanúsága,

egy kvantumpillanatban összecsúszunk

mi ketten, és az éppen elkezdettet, vagy a

már nagyon rég lezártat is

átformáljuk, mert ez az alkotás morfológiája.

És a szobrokat tőled vettem át.

Önmagamat hozom újra létre benned,

ha mást nem is, ezt muszáj észrevenned.

Innen a szavak ismerős transzcendenciája,

innen a feszültség, és innen a feloldása.

Ami a tiéd, az a tudat és a többlet,

ami az enyém, az a keresztrímek sutasága.

Megteremtem magamban tekinteted mását,

hiszem a kapcsolatot veled, a követ,

ahogy a test feltámadását…

Mert nem lehet csak megírni az élményt,

kell az ásvány és kell az anyag hasadása.

Magamat, ha tehetem én is egy tárgyba,

vagy valami másba

dobom,

vagy beburkolózom a hallgatásba,

vagy szobahőmérsékleten kikristályosodom.  

Jorge Luis Borges: Dal egy emlékről

 Dal egy emlékről

 

Mondd el nekem, kérlek, hol nem találok rád

hol nem lehetek a hiányod,

hol élhetek anélkül, hogy emlékezzem rád,

és hol emlékezzem úgy, hogy ne fájjon.

 

Mondd el nekem, kérlek, mely hézagban

árnyékod a központokat nem tölti be ;

ahol az én magányom önmaga,

és nem távolléted érzése.

 

Mondd el nekem, kérlek, milyen úton

járhatnék anélkül, hogy nyomdokod legyek;

ahol rohanhatok, de nem azért, hogy keresselek,

ahol minden bánatot kipihenhetek.

 

Mondd el nekem, kérlek melyik az az éjjel,

amely nem hordozza pillantásod színét,

melyik az a nap, amelynek magányos fénye van,

nem pedig azt sejteti, hogy hangod megidéz.

 

Mondd el nekem, kérlek, hol találok egy tengert,

amely fülem hallatára nem suttogja szavaidat.

 

Mondd el nekem, kérlek, melyik zugban

nem látja senki keserűségemet;

mondd, melyik vánkosom ürege,

amely nem támasztja alá fejed.

 

Mondd el nekem, kérlek, melyik éjszakán

jössz el, hogy vigyázzam álmod;

mert nem tudok élni, mert hiányzol;

mert nem tudok meghalni, mert szeretlek.