hajléktalanként
egy gyönyörű országért
születtél közénk
–

néma kőpadok
Názáretből jött egy ács
itt ült szombaton
–

bíbor pipacsok
között lépdelt csendesen
míg a hegyhez ért
–

megperzselt vásznon
csak egy test lenyomata
jelzi hiányát
–

lombok alól szólsz
megtört kőből is beszélsz
útszéli Krisztus
–

gyertyaláng lobban
nézz a bal latorra is
– Irgalmazz Uram! –
–

(Illusztráció: Paul Nash: Whiteleaf Cross, 1931)

Szemrebbenés nélkül képes hazudni,
arcizmain nem látszik változás,
mély szarkalábak a szeme körül nem rebbennek,
szája sarkában a nyál nem csordul meg,
keze nem reszket, nem izzad,
csípője nem himbálódzik előre-hátra,
s hogyha lejjebb megyünk, se érzékelünk
semmilyen remegést vagy feszültséget,
talpán a zokni nem lesz nedves,
lábnyomot nem hagy a hóban,
nadrágja száraz, lelke vasalt,
fogait nem csikorgatja még éjjel sem,
álmában ászokat tart a kezében,
pedig csak jokerek azok,
beváltható bolondok,
amíg játszhat, létezik,
amíg hazudhat, él,
padláson kitömött vadkacsa,
holt lelkek és más kacat,
közöttük szívkirály a hazug,
huzatban gyertyaláng.

(Illusztráció: Vladimir Kush: Vita Mamoriae)

1.

Párálló ég

Ahogyan ritkuló
tájaiba feledkezik,
visszahúzódik
beszakadó karsztjaiból,
a repedésből zuhogó
kapriágból.
Ahogyan eltűnődik,
a macskakövekre
gyantakönnyet ejt,
borzongó combja
lombjain felvilágol.
Ahogyan vetkőzik.
Kifekszik a roppanó
kagylóhordalékra,
tengeri fülek, fésűk
gyöngyházára:
halvány derengés
szája szegletében,
szemhéján alig
kivehető remegés.
Egyetlen párafelhő.
Darabig ott lebeg
romok és mirtuszok
meredélye felett,
mielőtt nyílt vízre
sodorná a hegyekből
lecsurgó szél.

2.

 Köztes idő

Egy illír homokpad,
hol legfinomabb
szemcséivel játszik
az ülepedő idő.
A titkos lagúna,
hol épp egy kölyök úszkál,
ezüst ivadékrajokat perget,
vibrál a levegő bögölyein.
A meztelen part
jövőre suttogó füzet hajt,
leveleiből ólmos cseppek
zuhognak, napcsőrű kócsagok
emelkednek a magasba,
a folyó tovább áramlik
az ártéri gyökereken,
fel-felvillanó testek
remegő oldalvonalain.
Mozdulatlan itt szitál.
Törik még újabb zátonyára,
villóz csurgó átereszein
a köztes idő.

3.

A visszatérő

Mikor újra ébredek
a hullámok morajával,
villámló hegytetők
mennydörgéseivel
füleimben,
s a parti üreg
mennyezetéről lezúduló
cseppek, hallgatag ásványok
szívverései mérik
egy másik életem napjait,
ugyanúgy kiismerhetetlenül,
ugyanúgy mérhetetlenül
lefogottan,
ahogy ez a hangnem,
ez a sosem érintett,
mégis öröktől ismerős
akkord is:
ideje versnyi,
szaggatott tücsökszó:
nem múló, balzsamos,
nyáresti csönd.

(Illusztráció: Eptánisza, Kefalonia, Mirtusz-öböl)

lassan szivárgott be
minden az ablak résein
évek mire elérnek
hozzám
a cseppek de én
már előre félek nem
tudok a mostra figyelni mert
félek a jövőtől a múlt miatt
rombolom a távolságot és
növelem a ragaszkodást
kötöm az időt de az
csak múlik a fonál egyik vége a kezemben
a másik mindig épp
kicsúszik belőle a cseppek
elmosnak égetnek és
rajtuk keresztül minden más

(Illusztráció: Gemi aka Gemi333 aka げみ: 色の降る日, 2015)

Mint a hústest lelke. Megborzong egy emlék.
Érezni a múlt duzzadó csendjét.
Sejtjeimben zúg a fantáziavilág.
A tudat inspirációért kiált. Eltörtek a dáliák.

Fészkelődik a talány. A bőr alatt rezeg.
Szertefoszlanak a borzas érzetek.
Valami a Galaktikában megrepedt.
S a szövet, ami meghasadt haránt.

A javára fordítja a hiányt.
Őszi tájat vetít a szem a hóba.
Mint tartozás, az évszak is leróva.

Az idő önnön szálait bontja. Göndörödik a gondra.
S a szél az éjszaka haját befonja.
Mint gombot, fölvarrja az égre a Holdat.

S mindezt a paplan alatt elmondja.

(Illusztráció: Marney Ward: Bowl of Beauty II)

11 óra múlt
Már csak lődörgő árnyékok lebegnek
a troli vezetéke alatt –
-eredetüket se lehet tudni-
Emberi együttélésre teljesen alkalmatlanok.
Igen.
Mintha az áramszedők négyzetes találkozásában
Valami hívogató lenne,
Invitáló, hogy bekattanjon egy hang
Hogy belekattanjunk abba négyzetes találkozásba
-Anélkül, hogy repülni tudnánk-
A bolt fénye már csak butítva pislákol
-Mondhatni energiatakaréktalanul-
Az üres trolibuszról már csak egy-egy láb-részlet készül leszállni
A test többi része valahol elveszik a dőlésszög miatt
Valahogy mindig olyan észrevétlenek vagyunk
Mint az utcán ilyenkor
Burkoltan továbbutazó
11 órai árnyék.

(Illusztráció: Kay Sage: Tomorrow is Never,  1955)