Címke: vers

Versek

Lábadozó

 

Felértem a hegytetőre,
hogy megtudjam, mi az a ház,
amit egész nap látni az ablakomból,
és éreztem, már régen
meg kellett volna néznem.

Másnap
a világ kettőt bukfencezett,
hogy beleroggyant az ég,
mikor kivesztél belőlem
egy feltörő nevetéssel.
A láb magától megy tovább,
súlytalan a fej.
A vacogás a csontokban elalszik.
Felköhögöm a hegyi kilátás maradékait.

Odafenn
nem maradt más hátra:
számolgatni az esőcseppeket,
egy megfázást összeszedni,
megcsókolni a kőoroszlánokat.
A homlokzaton felirat:
“A szeretet soha nem ér véget”,
persze sírkápolna
a hegytetőn hívogató épület.

Vissza a völgybe,
ahol a házak apró csillagrendszerére
lassan rágyúl egy óriási reflektor.

A Nekár lassan buzog ki a zsilipen,
a nyári burjánzás után
a tárolt vizeket meg kell tisztítani.
A legnagyobb fájdalom,
hogy a cigaretták gyorsan égnek.
Nincs gondunk másra,
a szív némaságát kell még újraszokni,
és élvezni, ahogy melegítik az ujjakat
a tél előtt a nap utolsó,
melegebb sugarai.

 

A következő vonatig

Rám nyitotta nehéz szemhéjait
az ég mint tág, üres, kék szemek,
és éreztem, ahogy a félelmet megelőzve
elragad, hiába kerülném, az emlékezet.

Még megpróbálom összetéveszteni.
A kék szemek mind rég kihunyt csillagok.
Nem tájékozódni, nem tudni a nevüket.
Ne kerüljön a helyére, súlytalan, amíg kavarog.

Elfordítom még a fejem,
ellenállok kicsit, amíg lehet.
Tudva, hogy a jól megfontolt gondolatok
korábban is legyőzték a reményeket.*

Bármikor is volt,
túl régen volt már.

Bár a rabja lettem,
feloldoztál.

Ha volt is oka,
rég elfogyott,
ha kéne mégis,
nem adsz okot.

*

Engem bámul az ég.
Súlyuk alatt meggörbült szavakat citálok.
Szorosan összezárt szemhéjaimon keresztül
egyre tisztábban a jövőbe látok.

*

Nem úgy lesz,
ahogy bárki tervez,
ha valami mégis,
véletlen lesz.

*

Néha még ebben reménykedem.
Hogy valahogy, megmagyarázhatatlan
módon mégis megérkezem.

Várok, mint egy vidéki állomás,
de nehéz robajjal a valóság
átgördül a reményeken.

 

Kapcsolódó anyagunk: Mészáros Dorottya: Vagy mégsem? – kritika a szerző könyvhétre megjelent, Semmi zsoltár című kötetéről

Fekete Anna versei

VISSZA-BESZÉD

Minden sejtem a halottaké.

Ha kifeszítenék, egy végeérhetetlen
szólánc lennék óceántól óceánig:
nyögések, sóhajok, parancsok, emlékek
zagyva keveréke. Életvonal – szakadatlan,
és szörnyűséges. De enélkül nem tudnám
befűzni a cipőmet. Nem látnék, nem fáznék,
nem hallanék, és nem üzenhetnének
a halottak senkinek. De van-e értelme
milliószor látni a napfelkeltét? Van-e értelme
megbotlani és megint vissza-visszatérni?

A fénynek nincs története.
Ő minden nap újjászületik

HAZAFELÉ

Valami pedig megmaradt. A mama konyhája, a régi
húsgombóc-íz, a zápfogak közt lassan megédesedő
kenyérgalacsin. A beszáradt, görcsös lekvárok.
A délutáni tea, amiben a cukor is megkeseredik.
Ahogy a szegénység a szívedből árad, miközben
bámuljuk a titkos háború kiskatonáit, a küszöb elé
szórt hegyes, szúrós, kis morzsákat. Na de hátul
az a nedves folt! Fény át nem járja, szélroham,
remény fel nem frissíti! Mintha minden nap
tönkre tennénk, cserben hagynánk valakit.

Pedig
bizonyisten
dehogy.

Untitled3

MIKOR MEGÜTÖTTEK

Egyszer ütöttek meg. De nem az ütésre, nem is a fájdalomra
emlékszem, hanem a csengésre, a vészjelre, hogy valaki letört
belőlem egy darabkát. Talán a keresztnevemből az A-t, és ez most
az övé marad, ott lapul a zsebében az öngyújtója mellett, elviheti
magával a túlvilágra is. Tudjátok, meséli, mikor azt a nőt
megütöttem, és én ott majd állok a menny kapujában, zavartan
és névtelenül… Mert megvert nő lett belőlem, és ez a valami,
a saját nevem, jobban fog hiányozni, mint a szüzességem.

Azóta értem meg, mért nem bocsátanak meg a kis népek.
Egyetlen perc alatt bosnyák, kurd, örmény, baszk, horvát,
litván lettem. Mert nem a kés öl meg, nem a méreg –

A rómaiak úgy hitték, a rabszolgák nem tudnak meghalni.
Marad a nevükből valami. Egy kis darab, amit valaha letörtek.

 

HAJNAL

Újra belecsodálkozom.

Régen még lassú volt, mint egy komótos
óceánjáró. Már akkor remegtek a partfalak,
ha óvatosan, fénylő pompájában kibontakozott
a várakozásból. Elég volt gondolni rá,
meg se kellett pillantanod. Új nap,
új birodalom. De ma már csak egy villanás.
Mintha egy szerteszét kínlódott ölelésben
megfordulnál a pamlagon. Vagy elhúznád
a függönyt, megbabrálnád a távirányítót.

Világosodik – no igen, mi mást tehetne? –

Elsápad az ég szégyenében.

Untitled2

 


képek: Heather Evans Smith

 

Kapcsolódó anyagunk: A megnevezés kötelessége – Botár Attila kritikája Fekete Anna Oda-vissza című kötetéről.

Aztán csak

Aztán csak eltűntem én is,
abban a nagy fekete kabátban
ki-be ugráltam foltos zsebekből,
fürgén a fényes gombok közt
hogy ki látott azt hitte menekülök,
pedig csak hazafelé tartottam
épp a roppant csendvárosban.
A kopott, elnyűtt kabátban később
kigáncsolt a hajnal, én csak estem,
vígan mintha tudnám mi lesz,
és mit mondok majd ha megint
karba tett kézzel nyitod az ajtót
vagy a fejed csóválod mintha a
reggel nem lenne elég végülis.
Ugyan mit mondhatnék még?
Talán, hogy te se fáradj szavakkal,
épp csak utoljára megnézlek
mielőtt ránk virrad a néma rend.
Talán már azt sem, csak el innen,
tőled a ma éjjel gombjai alá,
ugrálni ki-be újabb foltos zsebekből.


kép: Michael Pietrocarlo

 

Középkori japán költőnők

Költők A harminchat költőóriás gyűjteményből   

Isze úrhölgy

 

Fittler

 

 

Minden tavasszal
nyíló szilvavirágok
tükre e patak.
Ha por gyanánt ráhullnak,
mondhatni, elhomályosul?

Hogyha közöttünk,
mielőtt bárki tudná,
mindennek vége,
fájni fog, de legalább
mondhatom: semmi volt csak!

Hallom, Naniva
Hosszúéltű-hídját is
újjáépítik.
Most ezután magamat
mihez hasonlíthatom?

 

Fittler Áron fordításai

Láttalak

Mert nem részegek ezek, a mint ti állítjátok;
hiszen a napnak harmadik órája van...” (Apcsel., 2:15)
Láttalak Uram, a moccanatlan ablaküvegen
át, színes, kötött sapkádban, kinőtt nadrágodban
ócska tarisznyáddal a válladon egy használtruha-bolt
ajtaján fordultál be éppen, és az óra pontban hármat
ütött, mint azon a napon, amikor az emberek megértették
egymást, pedig mindenki más nyelven beszélt.

A Körút utcák szabdalta szerelvényét bámultam
éppen a villamos moccanatlan ablaküvege mögül,
ahogy megáll mellettem, mint egy kitüntetett
megállóban,  nekilendül és suhan tovább, viszi
magával a tereket,  az utcákat, a boltokat,
az embereket; így állt meg és suhant el mellettem
a Széna tér, a Mechwart-liget, a Margit-híd budai
hídfője, a Jászai Mari tér, a Nyugati pályaudvar,
az Oktogon, a Király utca és a Wesselényi utca;
így álltál meg, és suhantál el mellettem Te is,
amikor színes, kötött sapkádban, kinőtt nadrágodban,
ócska tarisznyáddal a válladon befordultál annak az
Erzsébet körúti használtruha-boltnak az ajtaján.
Láttalak Uram, három óra volt,
és én nem akartam,
nem mertem
hinni…


Pünkösd andrew Wyatt festménye

 

(Pünkösd, Andrew Wyeth festménye, 1989)

 

A kenus

Bartócz Ágnesnek

Atléta termetű. Kabátja mentazöld.
Fogat mos, mielőtt elindul.

Odakint kopasz fák.
Görbe ágaik szeszélyes, fekete
cirádaként kapaszkodnak fölfelé.

A vízen hattyú úszik. Hófehér,
gonoszul néz.
Lágy, esti napfény csillog.

Lenkékre festett csónakba száll.
Elszakad gondolataitól.
A mozgására figyel.

Törzsét, karját megfeszíti.
A lapátot alámeríti, húzza, emeli.
Sebesen siklik a folyó közepén.

Határvonalat húz az időben.

A jelen mégis szelíden leoldja magáról.

Nem ereszt a régi kötelék. Az emlék megfakul,
s mint a parton hagyott, vacogó gyermek,
összekucorodik, rejtőzködik. Követni fog.

A férfi leereszti az evezőt.

Szél támad. Végigszáguld a parton,
összetöri a karcsú nádszálakat.


 

SAMSUNG CSC

A szerző fotója