Szent Lélek tér

A szellem ajándéka

Beszédből is sok volt – tornyosul föléd
Jöjj ki börtönödből, hogy életbe lépj –
Ki építetted magad most bontsd le Azt
Ne támaszkodj a kontingencia kilincsre
Nem ment meg a keserűség se a panasz
A régi bőrből: bújj ki ma –
Kérd Adonájt vegye ki az átkot véredből –
Mielőtt elnyelne a posztmodern Bendő
Essen le kezedről a bilincs ajtódról a lakat –
S maradj imakamrádban ha a hó szakad
Ha a kicsit értéknek látod Ő emel a magasba
Mosd le a régi sértődést a csüggedést hagyd abba
Aludj rá egyet ha meghaltál – meglátod feltámaszt
Aki az életedre és a lelkedre áradt

#jezus@egek.ura

Melkicedek és Ábrahám Úrvacsoráztak.
Illés a Kármel hegyén leckéztette meg
Baál papjait. Megbizonyosodtak
A népek, hogy hiábavaló minden bálvány.
Az egyiptomi fáraó megszégyenült
Mózes előtt. Áron gallyacskája kihajtott
A vér az ajtófélfélfára és a szemöldök-
Fára került. A pusztító elment
Az izraeli hajlékok mellett. Nem ment be.
Ráháb, Ruth és Eszter kegyelmet nyert.
Szerette Isten a szent asszonyokat.
Mint Sárát. Huldát és Czipporát.
Dávid homlokon ütötte Góliátot egy kaviccsal.
A saját kardjával vágta le a fejét.
Sámsont megigézte Delilah. Mégis üdvöt nyert.
Jákob birkózott az Örökkévalóval.
Aki pecsétet nyomott a csípőjébe.
És időtlenné vált a gravírozás.
Jézus a kereszt által emeltetett fel.
Hogy magához vonzza a Benne hívőket.
Fel. Ahol nincs halál se szenvedés.
Majd megírta a Népszabadság és az És.

Karácsonyi etűd

Jézus Krisztus. Aki megszületik
a szívben. Legyen ott tiszta fényben.
Betlehemben! Pesten. Bécsben. És Bárhol.
Legyen a lélek jászol.

Allegorikusan ilyesmi a hit.
Ha magában van, hamar elillan.
A sok hópehely meg összeáll.
Azt mondjuk: hóember. S hittan.

Formát a szeretet ad a hitnek.
Szánkón jön az inspiráció, az ihlet.
S a nagy éj fehéren-feketén leszáll.

Mégsem kérdezi senki, hogy hová lett a nyár?
Mert a nyugalom, mint sok hópihe, összeáll.
S lesz a fa alatt matchbox, sapka, sál.

(Illusztráció: Stacy Taylor)

játszani kell

csak bámulom a falat
és nem értem
hogy szerettelek
hogy hagytalak el
és téged is
hogy szerettelek
hogy nem szerettél
és nem értem
hogy az első ember
akinek dünnyögő dalát
a fülem először hallotta
egy piszkosfehér ágyban
egyedül fekszik
és talán meghal ma este
csak nézem a falat
a bevégzett rovarok nyomát
haláltusájuk ezüst illatát
utolsó buja gondolataikat
a kitárt ablakot
a lomhán meglebbenő függönyt
a be-besüvítő szelet
a lapokat amiket elsodort a szél
azokat amelyekkel nyerhettünk volna
nézem a végtelen nagy asztalt is
amelyen a lapok feküdtek
a beláthatatlan küzdelmet
és nem értem
hogyan is játszhatnék úgy
hogy egy kártyát sem fogok
egyetlen egyet sem
sápadt ujjaim között

néma nyár

azt hiszem szőke vagy
mint a tavat óvón körülölelő
kalászos sásszálak
amelyeket úgy ráz
és tép a vihar
mint az én szívem téged

sajnálom
igazán
de semmit sem szeretek tán
jobban a világon
mint a szemed eltökélt csillogását
és a vágyat a lelkedben
hogy akkor is
kemény erővel
gyengéden ölelj
amikor a bennem élő néma vihart
benned támasztom fel

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Búzamező varjakkal, 1890)

foglalkozás körében elkövetett gondos veszélyeztetés

*

könyékig meghatódtam

*

a környezetet terhesítő egyszer használatos műanyag

*

használhatatlan személyes ok

*

zagytröszt

*

együttvérzés

*

horkolóház

*

a beteg állapota valóságos

*

önkéntes virradás

*

öcsödi beszéd

*

áldozó felhőzet

*

teret ad az öntvénynek

(Illusztráció: Giron Emánuel: Látomás)

Membrán

Most a csönd vagy. Húzlak magamra,
mint férfiszagú, fehér inget.
Tudod jól, hogy mindig fázom.
Mikor néztél, szertelibbent

Rajtam, ahogy madár az ágon,
és a válladra szállt.
Mondanálak. Szó vagy a számon,
még senki sem használt.

A viszketés vagy a bőr alatt,
véresre vakarlak, nem múlsz el.
Néha kitépni akarlak.
Tudsz fájni, folyton, de úgy kell

Nekem, talán én akartalak.
A tenyered membrán.
Szivárgunk. Ahova akarod
kezed oda tedd rám.

Töréshatár

Rúzscsók a csészén, ez marad itt
neked belőlem. Csordultig töltöm
magamból a pici porcelánt,
állni hagyom, romlik, ki-kiöntöm.

Nem mondtad, hogy ritkán szomjazol.
Sosem szárad ki tested. Cseppeket
csókolsz nevesincs nőkből nyelved
alá, diffúzált kicsi csendeket.

Fekete fátyol a te lelked,
felfedi azt, amivel eltakar.
Szétszaladt szilánkokból vagyok
a földön. A kiskanál felkavar.

Ha túlcsordul

Azt mondtad, te nem beszélsz rólam.
Én hallgatok rólad. Nem a szavakban,
a szavak mögött vagy; hangtalan szólam.
Ha túlcsordul a csönd, átér a peremen,
akkor szivárogsz belém vissza.
Testem a törődést felissza.
Tenyered völgyét, ujjad hegyét szeretem –
mint gyerek a párás ablakon, szótlan
térképet rajzolsz hátamra. Zavarban
vagy. Homlokunk közt csak egy csók van.

(Illusztráció: Beth Conklin: song birds, 2014)

Kalotaszegi ősz

Lelkem ma könnyű napvitorla,
mintái cifra-színesek.
Akárha újbor üstje forrna,
a völgyben édes íz pezseg.

Ajkamra fröccsen, dalra gyújtja,
– mitől a bú, nem firtatom –,
dereng a szép Vlegyásza csúcsa,
fölém magasló timpanon.

Bivaly poroszkál, lomha forma,
s a görbe úton fényt kavar,
királyként áll a hit fatornya,
harangja zúgja: él, s magyar.

Visszhangja dördül ott, amerre
imára vált a tompa kín,
s lezúg az égiek kegyelme
a házak büszke kontyain.

November

Hajnalt rikoltoz, ráng a szélkakas,
alázenél a méregzöld redőny,
csak folt a nap, kopottas rézgaras,
gurulni kezd a rég megdőlt fenyőn.

Lenéz, utána nyúl az ég maga,
a ködbabák csoszogva oszlanak,
kezükben leng az elmúlt éjszaka:
halott papírra csorgatott szavak.

November ül megint a szívemen,
bakancs a lábán, másikon topán;
királyom várom, jöjjön dísztelen
a messzeségnek tejfehér lován.

Üresség

Mintha téli hálót szőne már a nap,
bőre pergamenfehéren rátapad,
s míg alatta széthull őszünk kelleme,
elzokogni annyi mindent kellene.

Lusta rend hevert el kint a kazlakon,
fáj a szó, s ha itt-ott megkapargatom
s eltolom a felszín gyenge léceit,
félek, nem lelem, mi újjá lényegít.

Úgy növekszik bent a csend, s a ház körül,
ablakomra szürke fénye rákövül,
és csak írom, egyre írom holt dalát,
rím dorombol és üresség fogja át.

(Illusztráció: jonathanjessup: Frozen Spiderweb)