A folyónál

Hallgattam újra, úgy, mint senki eddig,
a mélynek lassú, habzó sóhaját,
mint hálaszó, ha ajkamon kifeslik,
s egy pillanatra lényed fonja át,
olyan nyugalmat vont körém remegve,
a hangja tiszta dallammá dagadt,
amíg a gonddal megrakott dereglye
elindult messze, árnyas fák alatt.

A nap korongja nagy, kövér parázsként
felizzott akkor még a szívemen,
éreztem, már a bensőm mintha más fényt
pulzálna vissza csöndben, dísztelen,
s mint szomjazó, ha hűs vízért letérdel,
és új reményért ázva-fázva esd,
a holnapoknak szent ígéretével
csillagszekéren szállt alá az est.

Alkonyég

Az alkonyég dohogva rezdül,
rőt könnye most csorog keresztül
létünk tengelyén.

Surrog hajónk, s egy régi ének
a félelem csahos ebének
torkán lángra kap.

Piros vizek között jajongva
aranycsapást vetít a csonka
fénnyel telt edény.

Remény szorít, azsúros kelme,
bomlott szívem köré tekerve
vérző rongydarab.

Éjjel

A szűkölő sötét szobák magánya
magára ébredt álmokat motoz,
sebek húsán kikelt imákba zárva
dalolni kezd a leskelő gonosz.

Szilánkos árnyvilág, a holdja csonka,
borong a fény, e pár falat remény,
amint a reszketést halomba hordja
lecsorgó csendben házfalak szemén.

(Illusztráció: Enegry Artist Julia Watkins: The Eclipse Spiritual Awakening Energy Painting)

Talán minden korty kesernyéje
megannyi emléke mi éjbe fúlt
örvénylő, gőzölgő feketébe
mit reggelente ajkához húz
hogy szeméből az álmot kiverje
és megidézze a tej színe
a mama szemének
mosolygó melegét
darálóban megroppanó
kávészemnyi gyermekévek
dohányszagú lélegzetét,
azt a kiskanálnyi karmát
mokkacukrot málló zaccban,
hogy meséje véget ért ott:
hol volt, hol nem
volt egyszer egy édes égbolt.

megáll az átkelőnél, széttekint, egy mentő

vijjog egyre közelebb, kilép,
majd visszalép,
talán mégis erre jön,
de inkább megy, a hangja elhal,
tavasz feszít betont, félig kopott

a zebra, virít alóla rücskös kocsiút, az éjszakában nincsen semmi

rossz, ha éppen van kivel megosztani, de kár, hogy most üres
a hűtő, főzni kell, előtte még bevásárolni is, melyik igeidőben
érdemes keresni bármi jót, és mégis milyen életet, milyet
kívánjon, hogyha úgyis vége lesz, mert hipp-hopp elmegyünk,
a párás ég alatt, ahányan így külön vagyunk, és egyre szabadabb

a tény, hogy röpülünk, mind tömöttebb és tömöttebb háti-

zsákkal, zuhanunk, hiába is szerettünk volna összejönni,
fütyül kezünkben egy lyukas szatyor, leárazott kenyér és
csapnivaló bor, elektroszmog, tömegnyomor, lakásmagány,
piros poroltó felszegezve, omlás virágai egy tűzfalon, szilánk.

(Illusztráció: Alexandru Crisan: City without Souls)

Ír, mert neki ez van. Jóleső szavak rezgését nyeli le vagy megakad  a torkán. Felnőni akar, kicsírázni szép mohos magvaiból. Az időt végigvárva, fényként körbefaragva. Pislong.
Meglesz. Mondom. De ő türelmét vesztve menne.
Hosszú volt az idő, míg a mészkövek alatt fosszilizált.
Hogy mennyire nincs baj, azt nem tudom. Az utcáról tompa autózaj szűrődik be. Ő tervezi az útját balzsamos helyekre, tengerszemekben hisz.
Sötétet evő szobából a tér nyúlánk lábaival, a levegő szöszeivel, barátaimmal kimegyünk a szipóka hajnal színeire.
Van páncél a jeges króm élei ellen. Nevet szétforgácsoló állkapcsai között.
A szemem lasszót vet a távoli jegenyefákra. Belekapaszkodom. Lassítom. A vonat lelassul, megáll. Minden áll. A jegenyefa, a vonat és én. Bizonyíthatatlanul. Utastársaim száján ömlik ki Kelet-Magyarország.
Hangjából a leheletnyi remegést a földbe ásottak szörcsögik ki. Pedig ő saját vélemény veteményén lépeget tovább. Az átgondolatból határozottan beszél ki. Jó lenne tovább tolni az értést. Kihúzni a nehézsárból, és megírni mindent, amíg van ujj, szem, toll és papír. Átjárót faragni a betűgömbölyítővel és az ágybanforgolódóval. A röhögő férfiak távolodnak.
És a vágatlan gondolataimból kifújó szél megáll a felhúzott cipzár előtt.
Ma sokat motyogtam magamban. Novemberi kezdéssel nézzük a dolgokat. Legyek a fejben, és valahol a Volga tankja árad. Nedves fázásban, az összes cseppet látni az esőben nem tudom még. Várok még, beszéli unalmasait. Jó ha eljön az a pont, ahonnan van hová visszanézni. Ködvirágos életemet, ha szeretsz, veled vinném tovább.
A toll sercegése elijesztette a gondolatfoszlányt. A vonaton utazók összmasszahangulata telepedett rám, és a táj bennem festődik tovább.
Testszagom otthonos köreiben a betűk sokasodnak. A villamos hangosodó zajtölcséreiben darálom a kávét.
Kellemes kifáradással süllyedek a vashiány nyugalmába. Pár percre le és el. Aztán újra kihúzom magam valami fix szárazulatra. Szeretnék visszajutni hozzátok. Szavak zöngésében is érzést találok. Kifeszítve a kétségekben, tisztulok. A változást írással, sírással hozza, a lassú szürke székben evezve a hullámzó világban. Megszokva hogy az erősödő pulzálást halkuló csillapodás követi. Újra és újra. Körbe és körbe.
Bár a magány szárító főn szél. Nem cselekszik, vákumol. Tűri a jelen viszontagságait. Tűzfalra mászik érzésből akarva. Betűt gömbölyít a katlanban, szavakat simogat a tetőn. Egy saját jót épített fel az idegenből. Egy porosmeleg fülkébe összegyűltek költőnői. Tüsszögnek. Együtt engedik el a megírt múltat.

(Illusztráció: Евгений Гордиец: The shadow)

Nincs mit, és nincs kinek.
Nemtudomka bácsi, az örök pedellus
Pofonja lebeg a huzatban,
Mi pedig zúgva szállunk,
Mint a győzelmi zászló.
A te libidó-orgazmusodnak
Nincs eleje, és soha sincs vége.
Az első, szégyellt és tagadott szerelmed
Visszakacsint rád a vásári búcsú
Éjszakáján.
Hét pálinka után (legalábbis szóban)
Előbújik belőle az erotomán
Agresszor.
Szép őszünk lesz,
Október és november (osztályfőnöki
Utasításra) helyet cserél a naptárban.
Saját hősöket mozgatok a színen,
Pereg a tolluk és hullik a szőrük,
Mire eltalálnak saját múltjukhoz.

(Illusztráció: Rafał Olbiński: Occasional loss of identity)