lombgyűjtő-akció, őszi glamour-napok, öltözz
most falevélbe, frissítsd fel ruhatárad az elmúlás
színeivel! akár 50 %-os kedvezmény a vadgesztenye-
fülbevalókra, valamint sírköves gyűrűinkre,
kipusztuló-szobánkban próbáld ki ingyenesen
az utolsó »optimals body« kenetet, légy te is
trendi, enjoy your fall!

***

nyáron még tandemben sétafikáltak a rőt
bodobácsok – bezzeg ősszel az ágyi poloskák!
a hím átszúrja a nőstény testét, úgy adagolja
a spermát, nem firtatva a nyílást. mint új-zélandi
nagy weta szöcske várva a csatlakozást, csáptalanul
vergődöm a télben.

***

letenni valakinek az arcát
a hideg kőre, és ahogy loccsan!
kilúgozni, felmaratni a letapadt
érzelmeket.
nekiesni súrólóval
a falnak, ott összerogyni,
akár a rongy.

***

a vers most egy fáradt arc,
szúrós, száraz szempár, amit
a buszon lehunytak.
a vers lassú egérgörgetés,
egy szomorú emotikon,
miután megbántottál valakit.
a vers most minden csak nem
élvezet, a sofőr kifakadása,
mögötted a széket rugdosó gyerek.
a vers ma korán kelés, görcsös éjjel
után, kitántorgás a megállóba.
a vers egy török sorozat, amit anyád
néz esténként, murat beköltözött, te
kimész cigizni.

***

szükségképpen élek; nem dobtam fel a talpam,
kifelé a télből vakító kéz vezet,
itt már minden lehet, lassan felengedek,
mostanáig talán a halálnak falaztam.

kiszellőzött a szoba, sálam szögre akasztva,
nem fojtogat holmi múlt, a lila mélabú.

***

üres telek, épületes nyarak,
közte tavaszok, őszek,
tarkállva gubbasztanak.

***

cementarcú, ki vagy a tükörben?
évről évre megkötnek a rétegek,
fulladásig unod magadat.
ez talán megszívlelendő észlelet –
pofalemez-karcok: mind adat.

***

falfehér arc, roskatag hó,
kampós halál. csontmetsző hideg,
megkékült betűk.

***

valahonnan hullalé csöpög –
asztmásan zihálnak a falak,
lebben a fényben hollóárny-hajad,
erjednek az ott hagyott sörök.

(Illusztráció: Duy Huynh: Lightness of Being)

Látlelet

Mint hajnali ködpermet a város fölött,
lebeg léha lelkem.
Ki vagyok?
Valójában örökös talány…
Rám felfejthetetlen jelmezt fércelt a sors.
Zsákvászon vagy gyapjúszövet?
Az évek múlásával kitapintani sem lehet.
Színevesztett csuha vagy fakó bohócjelmez?
Egyre megy.
Szolid mintaként foltok bandáznak rajta.
Értő szemek számára nem titok,
mikor mi történt.
Szögre akasztani tisztítani újra festeni nem lehet.
Hozzám nőtt.
Benne az utoljára reszketve elszítt cigi fanyar íze,
az utolsó berúgás morbid mámora.
Évtizedek hullottak a semmibe.
Megannyi régi emlék impregnálta jellemem.
Lepereg róla minden rossz, de legtöbbször a jó is.
Többé nem akarok megfelelni senkinek,
már-már magamnak se.
Akár kötélen a ruhát, kiszárított a nap.
Kávéd koffeinmentes, söröd alkoholfree
– röhög rajtam Hrabal és Capote –
már csak a guminő és a gumiszoba hiányzik.

Napra nap, hétre hét, évre év.
Mért késlekedsz ébredés?

Új kikötők felé

Az idő sajtójában mézízű ígéretek keserű valósága csöpög
Albumokba tuszkolt álmaim némán tűrik
A vágtató világ patáinak dobogását
Sikoly nélkül tiportatnak maszatos vázlatokká
Szürreális világot őrizve
Melyben nincs győztes ez a vesztesek vajúdó világa
Mik nemhogy hegyeket de egeret se szülnek
Meddő csatáik mezőin tébolyult árnyak keresik a köddé vált reményt
Sós illatot sodor a szél
Ez már nem a könnyeké a tengeré mely összenő az éggel
Lelkem lantján te játszol rendületlenül
Valós a dallam melyben csöndjeim épp oly fontosak mint a ritmus
Ez dagasztja vitorlám
Ebbe kapaszkodva sodródom új kikötök felé
Hol a líra még valuta tán
S a vándorigriceknek nem csak alamizsna jut

(Illusztráció: Christine Henehan: Winter Clothesline)

emberek

az emberek érdektelen és érvénytelen beszéde
amitől máskor megőrülök
most csak simán elúszik mellettem
lenyalt hajú fazon, ordítva telefonál
igen, csináld meg légyszi
lépj be, igen, és húsz eurót tegyél rá
köszi csácsá
a vastag hangú nő meg felnőtt fiának beszél megállás nélkül
közben minden mondatnál megérinti a vállán, a mellén, a kezén,
böködve, paskolgatva,
miközben amaz csak a síneket nézi, mintha itt se lenne
igen és aha – ennyit mond néha
ezek itt a kollegákat szidják a korrektség és a kritika látszata alatt
az undorítónál is alacsonyabb, ahogy vigyázva a szavakat használják
odébb csúf anya és csúf lánya
ugyanolyan farmerkabát ugyanolyan fekete okosszemüveg
ugyanolyan zsíros seggük ugyanúgy billen
a reprodukció kiábrándítósága
de most nem idegesít, meg se érint
az emberek iszonyatos jelentés- és mondanivaló-nélkülisége
és a vele párosuló elképesztő mértékű öntudat
amitől alapesetben behányok
most mintha az egészet képernyőn nézném
az egyen-leszbikusok itt az orrom előtt
egyikük rondább, mint a másik
frizurájuk, mint az amerikai tengerészgyalogosoké
húsos, ronda orrukban a piercingek
kidagadnak a tépett nadrágból
egymás vigaszai
látszik, hogy sértődöttségből választottak szexuális hovatartozást
kiszálltak a kilóra mért heteroszexuál szabadversenyből és azóta folyamatosan demonstrálnak
azóta bátrak és erősek
azóta minden sétájuk manifesztum, minden fogmosásuk politikai aktus
a nemi identitás mint életünk értelme
az abszolút és totális katasztrófa tövében
végül is mért ne, olyan mindegy, hogy környezetvédelmi aktivizmus, büdösnagy karrier vagy ez
bezzeg itt a piroskabátos nő a botsarkú cipőben
bezzeg ő versenyezni akar, győzni, győzni mindenáron
édes istenem, és milyen a férfi, akiért teper
rücskös képű ifjú, sör bádogdobozban, levegőt se vesz, úgy dumál a telefonba, ide-oda fordul a padon
a nő meg próbálkozik, közvetlen elé áll
nézz! nézz meg! láss meg! kiabál a piros A-vonalú kabát meg a botsarkú cipő
de a rücskös képű rá se néz, csak megállás nélkül nyomja a sódert a telefonjába
vigasztalan az emberiség én mondom
amott meg az ócska hulladék-angollal a yuppie-k, napszemüveg éjjel
az örök coolness és a mindenható style
mennek partizni
meg ez a borzalmas fontoskodó alak itt szemben meg a gügyögő nője, ezek is angolul szakértenek
mindannyian angolul szakértjük a semmit
a nyelven, amit a látszattal ellentétben senki nem beszél
az egymást egyezményesen nemértés nyelve
bábelben még nem volt ilyen probléma
Isten is jobban tette volna, ha a közös nyelvből csinál látszatot, nagyobb bosszú lett volna
dehát néha Isten is naiv
vagy csak túl dühös ahhoz, hogy raffinált legyen
mellettem két sovány, barázdált képű, barna arcú fickó sörösüveggel
na nekik nem a party jutott, látszik
vajon hány évesek lehetnek
az a gyanúm, hogy valójában még fiatalok, csak a túlélési harc és a megveretettség véste így szét az arcukat
egyébként a szokásos, mindenki bekábelezve és becsatlakozva
fület bedugva, maga elé beszélve
emberek feladat és tett nélkül
emberek élmények és tapasztalat nélkül
emberek gondolat nélkül
emberek fantázia nélkül
emberek élet nélkül
visszakötve a köldökzsinórra, gyermekünk tápláljon bennünket bébi-nedveivel, föl nem nőtt anyákat
egy sör, egy joint, meg egy profil a facebookon és az instán
ennyi a minimum szükséglet a lakatlan szigeten
egyben ennyi a maximum is, sőt az optimalitás
aaa visszakívánom a szóbeliség korát
ami maga az abszurditás, hiszen épp őrült tempóban jegyzetelek, egy füzetbe,
amiben papírlapok vannak és amibe tollal kell írni
és arra gondolok, hogy a kultúránkon talán végérvényesen diadalmaskodott
a lakksima, tükrös felület
a műanyag-üveg
amit össze akarnak hozni a foghatósággal
mintha ennek bármi értelme lenne
siklani ujjal és tapintgatni jelentés nélküli szavakat, képeket
beléjük nyúlni, folyton próbálni, valódiak-e
„megnyitni” őket,
hátha!
hátha egyszer valódi vér folyik ki a képernyőn és hátha kidomborodik belőle a felpumpált nő!

és aztán ott vannak azok, akik az s-bahnba szállva azonnal elalszanak
arcuk még álmukban is komor
szemük közt mély ránc
szájuk összeszorul
mintha befelé néznének és valami nagy filozófiai kérdésen töprengenének
pedig csak átdolgozták a napot
vörösbarna fej
könyökére támaszkodva alszik már jó ideje
vajon hány sörrel támogatta meg ezt az alvást
most pozíciót vált, kezét szája elé teszi, úgy támasztja meg az állát
felnéz, aprókat pislog,
kérdés, lát-e bármit is
és már vissza is hull előbbi helyzetébe, öklére dűl
az ajkakat talán a homlok és a fej súlya préselte ilyen keskenyre
talán neki van még mit mondania, ha semmi más, hát legalább egy káromkodás
egy súlyos, rövid baszd meg
talán abba összesűrűsödne mindaz, ami ebből az egész hosszú s-bahn szerelvényből hiányzik
a jelentés
de sajnos ez a káromkodás nem hangzik el
csak napszemüveges majmok vihognak egymás közt

hurcolás

az s-bahn ablakában elrondít a hideg
fáradt karikák
vörös, sovány arc
most leginkább a hetvenéves apámra hasonlítok
mielőtt az otthonba költözött
nagy krumpli orr, kialudt tekintet, vésetek

a megálló túloldalán megint felhúztak egy házat
a sarki bolt kávéja meg elromlott, szar vizes lötty
ezekből látható, hogy múlik az idő
mert a mozdulataimból, amikkel a függönyt eresztem le minden este
meg amikkel a matracot tolom félre a szekrény elől minden reggel
meg a postaláda-nyitásaimból, virágöntözéseimből nem

tavasz van, de eltakarja az eső és a szürke ég
el fog múlni úgy, hogy nem is látjuk
egyszer majd kisüt a nap,
de akkor már minden kész lesz

mostanában a metrószerelem is megritkult, nem tudom, mi lehet az oka
talán csak nem vagyok elég éber
vagy megritkultak az érdekes férfiak
vagy én nem vagyok elég érdekes, nem tudom
de én inkább a férfiakra tolnám a felelősséget,
eddig is tiszta reveláció volt olyat látni,
aki egyáltalán feltűnt, nemhogy olyat, aki tetszett
például olyat, akinek van tekintete
hány tekintet nélküli ember van, te szent ég
persze az én érdeklődés-nélküliségemben azt hiszem, az is benne van,
hogy valójában még mindig azt várom, te hülye D., hogy véletlenül összefutunk
megpillantjuk egymást a tömegben,
a tekintet nélküli emberek között valakit, aki lát
bizonyos állomásokon, bizonyos vonalakon ennek a valószínűsége megnő, úgy képzelem
minden hasonló profil vérnyomás-emelő faktor, minden hasonló sziluett ütés
mekkora balfék vagyok, hogy nekem még a metrószerelem is csak emlék és képzelet

lapát

nemrég új szemétlapátot vettem a régi sötétkék műanyag helyett
nemesacél
vadonatúj, impozáns darab, ez aztán egy egész életre szól
hosszas nézegetés és vágyakozás után megvettem
utolsóként lógott a menő háztartási eszközök falán
most meg már nálam villog fémesen
felületét nem karcolja karc, körvonalait nem töri törés
nem szennyezi se szenny se nyom
épen, élesen fénylik
a lapát: tökéletes
néha csak úgy felemelem a sarokból és belenézek
sima lapjában tisztán látom magam
homorú vagy domború oldal, csúszik és játszik benne a forma, ahogy mozgatom
megnövök, összemegyek
nézem magam
döbbenetesen tiszta és világos az ostoba műanyaghoz képest
ó acéltükör!
az igazságot mutatja
torzképet
rólam

(Illusztráció: Vladimir Kush: Eye pond)

Karácsonykor csak a hegyek
magányosak
és a rajtuk díszlő medvék.

Mint ódon épületek között vagy fölött
a villanyvezetékek,
olyanok az alkalmi versek; különösképp karácsonykor, amikor
a szokások kifehérednek.

Nem a közhelyek és nem a rituális cselekvések
feszültségéé a karácsony, hanem
a csengőé, ahogy
elhalkul;
az aranyosan kopogó esőé, ahogy nem csak
a hó helyét veszi át a víz,
de a csengő hangját is az eső kopogásával
helyettesíti,

végül pedig a csengőt is vízzel tölti fel,
ami kiszolgáltatottá válik, mint a szarvasmintás bögrék
a hagyománynak, a mesterséges biztonságnak,
hogy a szarvasokra itt épp nem tud senki vadászni.

Kint esik a hó, benn a kályha sistereg,
a fát táncba fagyott gyerekek állják körbe.

(Illusztráció: Viggo Johansen: Silent Night)