Tanulmányomban az  internet és a radikalizmus kapcsolatát igyekszem  különböző interdiszciplináris források segítségével áttekinteni.
Az internet születése óta rengetegen foglalkoztak azzal, vajon milyen hatást fog kifejteni, ez a fantasztikus felfedezés az emberek életében. A ’60-as években útjára induló „találmány”, mára már több mint 3,5 milliárd felhasználóval rendelkezik, és ez a szám másodpercenként nő.[1] Egy 2016 januárjában mért adat alapján, a Magyarországon élő emberek 80,2%-a használta már az internetet.[2] Ezekből az adatokból kiderül, hogy az internet egy fontos pozíciót tölt be az emberek mindennapjaiban.
Az információáramlás rendkívül felgyorsult az eredetileg hadászati célokra kifejlesztett „találmánynak” köszönhetően. A véleményét bárki, bármikor a nyilvánosság elé tárhatja, filmekhez, zenéhez, a kultúrához szintén szempillantásnyi idő alatt hozzáférünk, és amit mi, azaz egy átlagos felhasználó lát,[3] az csak a jéghegy csúcsa, ugyanis az ún. Deep weben keresztül, megannyi illegális szolgáltatást (pl.: drogok, bérgyilkosok stb.) is igénybe vehetünk.[4]
A kutatások nagy része kezdetben az internetre, mint demokratizáló médiumra tekintett, ma már azonban többen például Cass Sunstein, és az ő nyomán Iványi Márton éppen ennek az ellenkezőjét állítja. A megannyi vélemény, különböző csapdákba sodorja az embert, és elősegíti a csoportpolarizációt. Az interaktivitás következtében, a felhasználók, kiszűrhetik azokat a tartalmakat, amelyek számukra nem hordoznak érdekes információkat, vagy éppen azokat, amelyek nem állnak közel a saját véleményükhöz. Ennek a folyamatnak köszönhetően egy ún. visszhang kamrába kerülnek, és a velük egyetértő felhasználókkal együtt egy elszigetelt csoportot fognak létrehozni, ami azért veszélyes, mert az emberek csoportban sokkal inkább fogékonyak a szélsőségekre, mint egyénenként.[5]
Az előbb említett folyamat tehát az egyik tényező, amely elősegíti a csoportpolarizációt, illetve a szélsőségek kialakulását, ezen kívül a szociálpszichológiában még négy további tényezőt említenek. Az első: minél több ember gondolja ugyanazt, mint mi, annál jobban meggyőződünk a saját igazunkról, a második: minél több érvvel támasztják alá gondolatainkat, annál jobban meggyőződünk igazunkról, a harmadik: az egyén a legjobb benyomásra törekszik a csoport előtt, ezért egyre inkább úgy cselekszik, hogy megfeleljen a csoport elvárásainak, a negyedik: minél többen erősítik meg a szélsőséget, annál inkább teret nyer.[6]
Egy másik tényező, amely segít a radikalizmusnak, az a tudás, és az információ közötti különbség. Nyíri Kristóf, még a 2000-es évek elején választja ketté ezt a két fogalmat, szerinte a tudás egy előrehaladottabb, rendezettebb fázis az információval szemben,[7] ebből kifolyólag nem elég, hogy az internetnek köszönhetően rengeteg információhoz jutunk, ha azt nem rendezzük megfelelően, és nem kezeljük a helyén, nem lesz belőle használható tudás.
Ez a két tényező, azaz az internet töredékekre hullása, illetve az információ nem megfelelő feldolgozása, egy parttalan vitához vezethet. A különböző csoportok kapcsolattartási hiányából ún. (kiber)balkanizáció alakulhat ki, azaz a megannyi csoport csak elbeszél egymás mellett, és saját álláspontját hirdeti, ahelyett, hogy megfelelő konszenzusra törekedne.[8]
Mi az, ami miatt vonzó a szélsőséges nézetek számára az internet? Egyrészt a már korábban említett ok, azaz a gyors információ csere miatt, másrészt a világháló névtelenségéből adódó anonimitás, harmadrészt pedig annak, hogy a különböző radikális pártok, ideológiák, a hagyományos médiaplatformokból (pl.: televízió, rádió, újság) kiszorultak. Az internet viszont ebből a szempontból ellenőrizhetetlen, gyakorlatilag nincs cenzúra, így bátran megjelenhetnek olyan írások, blogok, weboldalak, amelyek hangvétele antiszemita, kommunista, vagy fajgyűlölő stb..[9]
Miért veszélyes ez a jövőre nézve? Noha egy Medián által készített felmérés (2400 embert kérdeztek meg) szerint a politikai, közéleti ügyekben az emberek többsége még mindig a televízió segítségével tájékozódik, azonban ezt szorosan követi az internet, sőt a 18-29 éves korosztály számára, az internet legalább annyira fontos hírforrás, mint a televízió, ez nagyon hangsúlyos, ugyanis a jövőbeni közvéleményt ez a korosztály fogja meghatározni.[10]Ami még a felmérésből szembetűnően látszik, a napilapok, illetve a hetilapok háttérbe szorulása. (I. melléklet)
A szélsőséges pártok erőssége egyrészt a jól elkészített weboldalakban rejlik, egy amerikai kutatás szerint, azok az oldalak, amelyek interaktív tartalmakkal bírnak, jobban megragadnak az emberek fejében.[11] A második pont, amely az erősségük, és a hagyományos pártok gyengesége, az, hogy ők hangsúlyt fektetnek az internetre, és fontos számukra az internetes megjelenés, illetve a webes kapcsolattartás követőikkel. A JOBBIK például kifejezetten hangoztatta, hogy ők rendelkeznek a legtöbb követővel a magyar pártok közül a facebookon.[12]
A hagyományos pártok passzivitására egy rendkívül jó példa, a FIDESZ kampánya a kvótanépszavazással kapcsolatban, a hagyományos médiaplatformokon folyamatosan „eszünkbe” jutatták, hogy közeleg az idő, és dönteni kell, azonban az interneten egyáltalán, vagy csak elvétve találkozhattunk a „Tudta” kezdetű kérdésekkel.
A harmadik erősségük, a retorika, ugyanis az emberek gyakran nehezen értik meg a hagyományos politikai pártok üzeneteit, ezzel szemben például a radikális jobboldal, egyszerű szlogenekkel, üzenetekkel dolgozik.[13] A kuruc.info elérhetőségű radikális jobboldali hírportál is kifejezetten büszkélkedik, azzal, hogy mennyi látogatóval rendelkezik, a felmérést egyébként szintén a Medián készítette el, ebből kiderül, hogy az említett hírportálra naponta többen látogatnak el, mint a Magyar Nemzet, illetve a Népszabadság online platformjára.[14] Emellett a Barikád nevű radikális jobboldali lap szintén rendelkezik online platformmal. A hírportálok mellett fellelhetünk megannyi náci (csak Németországban több mint ezer oldal, és 38 online rádiócsatorna), kommunista, radikális környezetvédelem, szélsőséges zsidó, szélsőséges iszlámot propagáló oldallal.
Körülbelül 2-3 éve folyamatosan felröppenek az interneten, illetve a sajtóban olyan hírek, amelyek szerint a szélsőjobboldali pártokat, Putyin, és emberei támogatják anyagilag. A 888.hu kormány közeli internetes hírportál, megemlíti a kuruc.info-t is, mint egy olyan radikális jobboldali portál, amelyet az oroszok pénzelnek, de emellett megemlíti a hidfo.ru domainnen elérhető weboldalt is.[15]
A Spiegel szerint, Putyin nem csak a Jobbikot támogatja, hanem többek között anyagi forrást biztosított a Le Pen vezette franciaországi Nemzeti Frontnak.[16] Az Observer, a Györkös István féle ügy apropójából, egy hosszas cikket közöl, amely az előbb említett Jobbik-Putyin kapcsolattal foglalkozik. Ebben megemlítik, hogy Putyin a pénz által, a NATO, és az EU belső bomlasztását várja.[17] Ezek a hangok annak következtében erősödtek fel, hogy az EU az elmúlt években felmerülő kérdéseket nem tudta hatékonyan megoldani, így a szélsőségek nem csak az interneten, hanem az unión belül is a felszínre kerültek.
A 888.hu szerint a kuruc.info kezdeti orosz ellenes hangvételével szemben, mára oroszbarát lett, véleményem szerint, ez a váltás csakis az EU-szkeptikus hangok felerősödésének köszönhető.[18] A hidfo.ru a tartalma erősen NATO, illetve EU-ellenes, emellett az index.hu cikke szerint biztosan orosz befolyásoltság alatt áll az oldal, erre a cikk szerint bizonyíték, többek között a cirill betűs köszöntő, illetve a két évvel ezelőtt valószínűleg az oldalon lépten nyomom fellelhető Vkontakte-megosztási (ami egy kedvelt orosz közösségi oldal) lehetőség,[19] ma már azonban ezt lecserélték a Twitterre.
Összegezve, rendkívül sok veszéllyel jár az, ha a hagyományos (konzervatív, liberális) politikai centrumban lévő pártok nem fordítanak kellő figyelmet az internet erejében rejlő lehetőségekre. Az interneten elérhető közösségek, amelyeket mint a II. melléklet is mutatja zömében fiatalok alkotják (15-34) így ez a jövőt alakító tömeg a szélsőségek irányába sodródhat. Az első mellékletből is kiderül, a jövő nem a hagyományos médiaplatformoké, Az Egyesült Államokban, ezt már felismerték, és a választásokon erőszeretettel használják az internet nyújtotta lehetőségeket.[20]

Felhasznált Irodalom

IVÁNYI Márton: „Kiber szubkultúrák”: internet és radikalizmus”. Infonia 2014/2 p. 45-65 (http://www.infonia.hu/digitalis_folyoirat/2014/2014_2/i_tarsadalom_2014_2_ivanyi.pdf)

Nyíri Kristóf: Bevezetés In: Nyíri Kristóf (szerk.): Mobil információs társadalom: tanulmányok. MTA Filozófiai Kutatóintézete 2001 (http://mek.oszk.hu/10100/10130/html/)

Internetes források

http://www.internetlivestats.com/internet-users/

http://www.internetlivestats.com/internet-users/hungary/

http://www.agr.unideb.hu/~agocs/informatics/05_h_ecdl/ECDLweb/ecdlweb.uw.hu/m7-02.html

http://index.hu/tech/2013/01/29/bejartuk_a_web_sotet_oldalat/

http://median.hu//kepek/upload/2015-07/M%C3%A9dia_2014_2015_sajt%C3%B3besz%C3%A9lget%C3%A9s.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2011_2szam/papp.pdf

https://kuruc.info/r/6/61613/

http://888.hu/article-az-oroszok-kilora-megvettek-a-jobbikot

http://www.spiegel.de/politik/ausland/afd-und-front-national-putin-umwirbt-europas-rechtspopulisten-a-1004746.html

http://observer.com/2016/10/putins-support-for-europes-far-right-just-turned-lethal/

http://index.hu/tech/2014/08/16/neonacike_lehet_a_fegyverbotranyt_borito_hirportal/

Radikális oldalak

http://www.hidfo.ru/

https://kuruc.info/

https://www.biggreenradicals.com/

http://rednews.hu/?screen_width=1920

http://fenteslent.blog.hu/

Mellékletek

[1] http://www.internetlivestats.com/internet-users/ letöltés: 2016.11.20

[2] http://www.internetlivestats.com/internet-users/hungary/ letöltés: u.a.

[3] http://www.agr.unideb.hu/~agocs/informatics/05_h_ecdl/ECDLweb/ecdlweb.uw.hu/m7-02.html letöltés: u.a.

[4] http://index.hu/tech/2013/01/29/bejartuk_a_web_sotet_oldalat/ letöltés u.a.

[5] IVÁNYI Márton: „Kiber szubkultúrák”: internet és radikalizmus”. Infonia 2014/2 p. 45-65 (továbbiakban: IVÁNYI 2014) [http://www.infonia.hu/digitalis_folyoirat/2014/2014_2/i_tarsadalom_2014_2_ivanyi.pdf] letöltés u.a.

[6] IVÁNYI 2014

[7] Nyíri Kristóf: Bevezetés In: Nyíri Kristóf (szerk.): Mobil információs társadalom: tanulmányok. MTA Filozófiai Kutatóintézete 2001 (http://mek.oszk.hu/10100/10130/html/) letöltés: 2016.11.20.

[8] IVÁNY 2014

[9] u.a.

[10] http://median.hu//kepek/upload/2015-07/M%C3%A9dia_2014_2015_sajt%C3%B3besz%C3%A9lget%C3%A9s.pdf letöltés: 2016.11.20.

[11] http://www.poltudszemle.hu/szamok/2011_2szam/papp.pdf letöltés: u.a.

[12] IVÁNYI 2014

[13] http://www.poltudszemle.hu/szamok/2011_2szam/papp.pdf letöltés: u.a.

[14] https://kuruc.info/r/6/61613/ letöltés: u.a.

[15] http://888.hu/article-az-oroszok-kilora-megvettek-a-jobbikot letöltés: 2016.11.21

[16] http://www.spiegel.de/politik/ausland/afd-und-front-national-putin-umwirbt-europas-rechtspopulisten-a-1004746.html letöltés: u.a.

[17] http://observer.com/2016/10/putins-support-for-europes-far-right-just-turned-lethal/ letöltés: u.a.

[18] http://888.hu/article-az-oroszok-kilora-megvettek-a-jobbikot letöltés: u.a.

[19] http://index.hu/tech/2014/08/16/neonacike_lehet_a_fegyverbotranyt_borito_hirportal/ letöltés: u.a.

[20] http://www.poltudszemle.hu/szamok/2011_2szam/papp.pdf letöltés: u.a.

 Pénz / irodalom

Mielőtt bárki áruként pillantana az irodalomra, érdemes megvizsgálni, hogy az irodalmi alkotás manapság mikor jelenik meg áruként. Irodalomért ugyanis a befogadók többsége ma egyáltalán nem fizet: szöveggyűjteménybe foglalt kötelező olvasmányként vagy facebookos megosztásokként találkozik irodalmi szövegekkel. Általános olvasói tapasztalat, hogy az irodalmi szövegek, ha nagyon jók, letölthetők ingyenesen („azok megvannak valahol”), a kortárs szerzők műveiért viszont fizetni kell. Ez azt jelenti, hogy azok nincsenek?
De bizony vannak: az irodalmi szövegek egy része áru, amiért az olvasók – de csak az olvasók egyre szűkülő, egyre zsugorodó csoportja – fizet. Egész intézményrendszer épült arra, hogy az olvasók megvásárolják a műveket vagy élőben találkozzanak a művek szerzőivel. Az irodalom piacosítása ellen nem is lehet érvelni – bár az nyilvánvaló, hogy tisztán üzleti viszonyok között az irodalmi remekművek nagy része nem találta volna meg a saját olvasóit.
Ha az az irodalompolitika elsődleges célja, hogy a fenti remekművek megszülessenek, akkor kézenfekvő a szponzorok szerepe. De a magán- vagy az állami szponzoráció eddig ritkán vezetett nagy tehetségek felfedezéséhez. A regény- vagy drámaíráshoz szükséges tehetség ugyanis összetettebb, kevésbé mérhető, mint például az énekeseké vagy a balettáncosoké. Könnyebb megjósolni egy általános iskola felső tagozatának tanulói közül, hogy ki végzi majd koloratúrszopránként, mint valószínűsíteni, hogy kiből lesz drámaíró élete delén.
De az állami szponzoráció fontosságát – már csak a XX. századi magyar írók halálozási statisztikáját figyelembe véve – mégsem vetnénk el jó szívvel. Általános tapasztalat, hogy az első regényét még mindenki megírja valahogy, ám a folyamatos önkizsákmányolás megrövidíti az életet. A kiegyensúlyozott állami támogatás viszont képes meghosszabbítani a már befutott írók alkotóéveit.
Akkor talán a szponzorok és az állam által támogatott irodalmi társaságok és íróiskolák dolga az irodalmi tehetségek felfedezése? Ők azok, akik tudják, hogyan kell kinevelni a jövő nagy tehetségeit? Természetesen voltak eddig is tiszteletreméltó, nagy közösségi mozgalmak (humanisták, trubadúrok stb.) – az irodalom társadalmi művészet ugyan, ám nem feltétlenül közösségi. Számos alkotót ismerünk a múltban, akinek habitusával összeegyeztethetetlen a rendszeres társaságba járás, vagy csak a közösségi normákhoz való alkalmazkodás. Miért lenne ez másként manapság?
Az írószövetségek nagyon sok tiszteletreméltó erőfeszítést tesznek a pályakezdő írók elindításáért, de akaratlanul is az irodalom – Borbély András által vázolt (http://drot.eu/article/az-irodalom-repolitizalasa-udvari-fogyasztoi-es-utopikus-irodalom) – udvari modelljét képviselik. És ez az általam jobban ismert íróiskolákra, kreatív írás-kurzusokra még inkább igaz. Az ilyen szemináriumok, tinédzser-közösségek általában azokat a hallgatókat erősítik meg, akik „úgy írnak, mint a nagyok”, és nem azokat, akik vállalják az útkeresés, vagy a különbözés kockázatát.
A tehetségek „kiválasztásának” egyik módja lehet, hogy az állam nem is közvetlenül az alkotókat / alkotóközösségeket szponzorálja, hanem azokat a kritikusokat és szerkesztőket, akik „hozzáértésükkel” elősegítik, hogy az arra méltók hozzájussanak jó szerződésekhez, ösztöndíjakhoz, kiadói kapcsolatokhoz. (Az állami laptámogatások felfoghatók így.) Ámde egy ilyen szisztéma patriarchális viszonyrendszerbe kényszeríti az alkotókat, ráadásul egyik vagy másik értelmezői közösség kizárólagos „helyzetbe hozása” az irodalomról való beszéd elszürkülésének, sematikussá válásának kockázatával is együtt jár. (Egy ilyen fordulat biztosan hozzájárult a kortárs irodalom olvasótáborának  a 90-es évekbeli megfogyatkozásához.)
Az irodalmi élet intézményeinek megítélése nemcsak társadalmi helyzettől, hanem életkortól is függ. Annyi fiatalhoz hasonlóan régen én is feleslegesnek, sőt kártékonynak éreztem őket, de ma már azt is hajlandó vagyok elfogadni, hogy egy lap vagy irodalmi társaság (akár) önmagában is kulturális alkotás lehet. A közvetítő intézmények semmiképpen sem kizárólagos jelentőségű, de fontos összetevői lehetnek egy jól működő kulturális életnek.

Hatalom / irodalom

Irodalom és politika viszonya messze túlmutat a mai irodalmi intézményrendszer átalakítása fölötti vitákon. De mivel ezeket a vitákat éppen a politika váltotta ki, érdemes a kettő viszonyát is vizsgálni.
Természetesen még egy szerelmes vers is – hiszen személyközi viszonyokat jelenít meg – politikai tett. Ám vajon tekinthető-e az irodalom politikai szerepvállalásának, ha egy író magánemberként „állást foglal”, dísztribünön ácsorog, aláír, nyilatkozik, elítél valakit vagy valamit a tévében, átvesz vagy nem vesz át díjakat? Egy irodalmi mű ennél sokkal komplexebb politikai állásfoglalás kifejtésére is alkalmas.
Ennek belátását viszont nehezíti, hogy kevés példát ismerünk arra, hogy művek, írói életművek konkrét politikai döntéseket vagy akár társadalmi folyamatokat befolyásoljanak. (A Szigeti veszedelem még szerzője társadalmi és hadvezéri tekintélyével támogatva sem volt képes arra, hogy a magyar nemesség politikai szerepvállalását vagy a bécsi udvar politikáját befolyásolja. Ugyanígy a népi írók – bár sokan voltak – nem tudták a parasztság kifosztását megakadályozni.) Valószínű hát, hogy irodalmi alkotások érdemben csak kezdődő politikai mozgalmakat képesek inspirálni. Ennek jelentőségét a magyar baloldal újjáalakulásának idején semmiképp sem szabad lekicsinyelni – bár nagy kérdés, hogy egy alkotó a mozgalom identitását megtestesítő plakátemberként vagy tényleges gondolkodóként akar-e politizálni.
Létezik olyan ars poetica, miszerint magyar írónak lényegében mindig az elnyomottak „pártján” kell állnia, a költőnek-írónak a némák és nincstelenek helyett kell beszélnie. Különös, hogy ez a program épp manapság körvonalazódik: a befutott negyvenes-ötvenes magyar írók szinte mind ismerik egymást a bölcsészkari folyosókról, az íróiskolákban pedig elvétve sem találunk a középosztálynál mélyebbről induló fiatalokat. Persze léteznek az alacsonyabb társadalmi helyzetűeknek is irodalmi fórumai (különféle rettentően irodalmias nevet viselő „irodalmi kávéházak”) ezeket a facebookon egy-egy kattintás, de a természetesen világok választják el a komolyabb fórumoktól.
Hát akkor melyik is a „hiteles” hangja a szegényeknek? Netán tekinthetjük-e Zámbó Jimmy-t a „szegények költőjének”? Hiszen mint tudjuk, épp a legszegényebbek az ő „művészetének” a fogyasztói… A kérdés teoretikus – de jól jelzi, hogy egyetlen, a társadalmi küldetését komolyan vevő irodalom sem kerülheti meg, hogy ne csak szóljon a szegényekről, hanem – amennyire lehetséges – igyekezzen megszólítani is őket.
Irodalom és politika viszonya ma Magyarországon a „ki kap díjat”-kérdésében csúcsosodik ki. A nagy találgatásban, hogy melyik politikai erő miért és hogyan díjazza a „saját embereit”. Persze a „politika” nem az „embereit” díjazza, hanem az egyes alkotók mögötti szavazói csoportokat. De a kérdés akár megkerülhető így: mi szükség van 2016-ban még állami díjakra?

Társadalom / irodalom

A tapasztalatok alapján nem volna lehetetlen egy jól működő, rugalmas, több lábon álló irodalomtámogatási rendszert kidolgozni. Hogy mégsem sikerült ilyet találni, az talán több okra is visszavezethető. Meglehet, maga a magyar társadalom nőtte ki a használható modelleket.
Az eddigi leglogikusabb szisztéma, a Borbély András által felvázolt udvari, fogyasztói és utópikus irodalom modellje is arra épül, hogy a befogadók és alkotók csoportjai világosan elkülöníthetők.  Pedig ez nem igaz, ma nem különíthető el: a fiatalabbak közül azok olvasnak, akik írnak is – blogot, verset, regényt, recenziót. És ez nem egy aprócska, de művelt szubkultúra, hiszen a magyar történelemben talán még soha nem foglalkoztak ennyien szépirodalommal.
Ezt a mai irodalmi tömeg-túltermelést nem nevezhetjük népművészetnek (szinte minden alkotásnak név szerint ismerhetjük az alkotóit), és nem nevezhetjük mozgalomnak, hiszen nincsenek közös eszmei célkitűzései. Nem írható le elit- és popkultúra szembeállásaként, hiszen ma Magyarországon egyszerre több érvényes kánon létezik, és mindegyik kánon, ha intézményekkel nem is, de saját irodalmi normákkal és olvasótáborral rendelkezik. És bár a régi értelmező közösségek őrizni látszanak saját tekintélyüket, de a Wass Albert-kultusz is mutatja, saját normarendszerüket még az iskolákban sem tudják feltétlenül érvényre juttatni. Nemcsak maga az irodalom, hanem az irodalomról való beszéd is jóval kevésbé ellenőrizhető és irányítható, mint a múltban bármikor.
Többen egyfajta társadalmi forradalmat látnak ebben. A  XX. század balul sikerült, erőszakkal levezényelt, sok áldozattal járó modernizációs kísérletei után tényleg tapasztalható egyfajta elitellenes kiábrándultság. Nálunk nem sok becsülete van a megmondóembereknek – akár kötelező védőoltásokról, akár kötelező olvasmányokról van szó.  Ami az én szememben viszont meghökkentő: a költőket-írókat szinte automatikusan a “túloldalra”, a hatalmasok és a megmondók közé sorolják. (A nagy csinnadrattával járó állami kitüntetések ezért sem képesek megszilárdítani az irodalom társadalmi elfogadottságát.)
De ha bárki megtanítható jól írni, és ha a netes szubkultúra, az irodalomoktatás átalakulása, az egyes íróiskolák miatt azt sokan meg is tanulják, akkor kiből lesz író? Ma már a műveltség sem igazán meghatározó. Az egyetemi kapcsolatrendszer ma is nagy előnyt jelent, de az egyetemekről kikerülő fiatalok évről évre műveletlenebbek. A literary gentlemaneknek leáldozott, hiszen ma nincs olyan ismeretanyag – latin nyelv, antik műveltség stb. – ami a képzett és képzetlen irodalmárokat elválaszthatná. Ma Magyarországon az lehet bölcsész, akinek van pénze és ideje, hogy irodalommal foglalkozzék, és ismer másokat is, akik ugyanígy tesznek. Ezt a folyamatot láthatják elkeserítőnek, de akár felszabadítónak, sőt mámorítónak is.
Az irodalmi tömegtermelés nemcsak a marketing szerepét értékeli fel – a kiadók ma bármelyik jól író fiatalt felkaphatják és eladhatják –, hanem a romantikus küldetéstudatét is. Hiszen nem kizárólag menedzsereken múlik, hogy valaki képes elhinni, hogy érvényes mondanivalója van, hanem ihlettségen, beavatottságon, személyes inspiráción.
A net megjelenése és a műveltség átstrukturálódása ma univerzális jelenség, de ez a fajta lázas és irodalmi tömegtermelés talán csak a Kárpát-medencét jellemzi. Nem a magyarokat, hanem a Magyarországon maradottakat. Angliában, Ausztriában, Németországban nem születnek nap mint nap új irodalmi facebook-oldalak, nem alakulnak új és új irodalmi csoportok, és általában is azt tapasztaljuk, hogy ha kezdő írók munkát vállalnak nyugaton, akkor az irodalomból is hamar kigyógyulnak.
Ez az irodalmi tömeg-túltermelés (vagy bárhogy is nevezzük) nem választható el tehát az itt-től és most-tól, a mai magyar politikai viszonyoktól, a rendszerváltás csalódásaitól, az elitből való kiábrándulástól – tehát maga is politika.
A szponzorok, az állami intézmények egyáltalán a magát „komolynak” érző hivatalos irodalom tudomást sem vesz erről a bugyborgó, fantasztikus szövegtengerről. Ennek a hatalmas, határtalan, irtóztató mennyiségű irodalomnak ma Mark Zuckerberg a legnagyobb szponzora. De akárki és akárhogy szponzorálja, érdemes volna már ezt a különös birodalmat vagy irodalmat bátor felfedezőnek lapról lapra, közösségről közösségre feltérképezni.
Mert alig képzelhető el olyan irodalomtámogatási modell, egyáltalán, életképes intézményrendszer, ami erről a képtelen, mindig megújuló szövegtengerről nem vesz tudomást.

http://drot.eu/article/az-irodalom-repolitizalasa-udvari-fogyasztoi-es-utopikus-irodalom

„Miután Európa önnön maga mozdítja el és számolja fel az identitását jelző és meghatározó elemeket, sem az asszimiláció elvárásai nincsenek tisztázva, sem a belső kohézió nem biztosított… Ez a fajta kéretlenül követelőző Willkommenskultur a rossz lelkiismeret torz kompenzációja, amely fakadhat a kolonizációból, a globális egyenlőtlenség iránt érzett felelősségből, vagy bármilyen más lelkiismeret-furdalásból. De végeredményben nem más, mint önfeladás.”  (Békés Márton)

 

A discrepancia

Egy elitnek mondott fővárosi gimnáziumban „muszlim tánc” volt (vagy kellet volna, hogy ez a tánc legyen) a szalagavató ünnepi műsorának a fénypontja. Tehát nem francia négyes, olasz tarantella, német polka és különösen nem lengyel mazurka. Talán azért nem, mert ilyenek valóban léteznek/léteztek a táncparketteken? A gondolkodásban azonnal megállítja (táncos lépteim) az ellentmondás ördöge, mert a discrepancia beugrik a parkettra és rátapos a lábujjamra. A muszlimok táncai ugyanis Bangladestől, Malajziától, Algériáig, Ujgur, Türkmén, Kazah tartományokon, országokon át Iránon, Törökországon, vagy az afrikai Nigertől az európai Boszniáig mind mások – tehát a táncaik, amiket a világ valamennyi pontján lejtenek, bizony szélsőségesen különböznek egymástól. A muszlim tánc fogalma eleve önmagát hitelteleníti, semmisíti meg, és így még közhelynek is csak halvány lehetne, ha ezt a fogalmat használnánk. Ilyen fogalom azonban nincs, tánc sincs, mint ahogy nincsenek baptista, református, katolikus stb. táncok sem. Szóval ezen az ominózus szalagavatón a mindenre elszánt fiatalok azt táncolták el, ami voltaképpen nincs. Hanyatt-homlok belevetették magukat a némileg felületes internetes hablatyolások birtokában a csiklandó és időszerűnek vélt témába, majd neoliberális bátorsággal döntöttek egy nem létező tánc mellett. A feltűnést, az üres csillogást remélték tán így megragadni az európai nagy migráció fényében-árnyékában, és azt, hogy ezzel a „bátor” tettükkel szembefordulnak ők a felnőttebb társadalom sűrűsödő, vitázó-rettegő mocorgásával, vagy akár összekacsintanak a minden áron, vakon bizakodó kavalkádjával. Vakmerő tudatlanságuk, különösen az érettségi küszöbén jeleskedő „éretlenség” –ük aligha válhatott a javukra, illetve a táncuk javára. Mert legalább annyit illene tudniuk az általuk eltáncolni vágyott iszlám (táncos) világáról, hogy az nem egyen-világ, tehát a táncaik sem általánosíthatóak egy nem létező muszlim tánccá.

Balassi Bálintunk, annak idején például minden verséhez odaírta, milyen tánc/nóta dallamára szerezte a sorokat, olyat sosem írt, hogy reneszánsz dallamra, mert olyan sincs, mert ez is csak egy gyűjtőfőnév és nem egy meghatározható fogalomra vonatkozik… hát igen a mi Bálintunk sosem érettségizett fővárosi elit gimnáziumban, de nem is táncolta, vagy verselte meg a sosem volt muszlim táncokat. A bécsi udvarban, a császár előtt is „tót odzemokot” ropott a csodálkozó, ámuldozó arisztokraták szemei előtt. Vélhette akkoriban, hogy táncát a szolgalelkű, lojális komornyik ízlés majd amolyan „Lajtán-túli táncnak” minősíti. Vagyis, hogy Bécstől keletre minden táncot ilyen dühödten táncolnak az ottani emberek, abban a különös, idegen, primitív világban. Piha!

A bugyutaság „történelmi előzményei”

Oly korban éltünk mi, az évtizedekkel korábban érettségizettek, amikor a nagy kommunista ünnepeken ilyen sosem volt táncokkal emlékeztünk meg mi is, a világunk nagy fordulatáról (a fejre állásáról) a nevezetes november 7.-éről, – ami eredetileg, a boldogabb időkben, a filozófiai napja volt. Kényszerrel összecsődített hallgatóság, szónoklatok, szavalatok – és válogatott vacak szövegek dübörögtek – mint annak a rendje. Ezt hallgattunk végig, elvtársi türelemmel és fegyelemmel, mert féltünk. Majd jött a tánc: magyar tánc és orosz tánc (az orosz nem maradhatott ki semmi esetre sem!) és történt ez mind a Nagy Októberi Szocialista Forradalom örök tüzének további élénkítése javára. Jelszó virított a színpad felett, veres betűkkel: „Örök időkre a Szovjetunióval!” (Mégsem jött össze ez a buli sem.) Kényszeredett mosollyal néztük a kettőt jobbra, kettőt balra lépéseket, a gumicsizmákra slisszolt csapásokat. Magyar táncnál a „Ritka búza” dallamára lépkedtek a kisiskolások, a lányok pártában, fiúk kalapban, fekete nadrág, szoknya, fehér ing és blúz meg a gumicsizma volt az alapöltözék.  Az orosz tánchoz alig kellett így átöltözniük, és a koreográfia sem változott, a „Kakalinka maja” dallamára járták ugyanazokat a lépéseket, fejükre, a párta helyére vörös szalagot és a kalap helyett kucsmát raktak. Volt még partizán tánc is, a „Katyusa” dallamára, a lányok-fiúk fejére egyaránt usanka került és a nyakukban fából faragott Kalasnyikov, de semmi más nem változott. Hogy ez a bugyutaság nem csupán a szovjet megszállási területek esztétikai hozadéka, gyümölcse volt (mert mi a vasfüggöny mögül ezt oly szívesen hittük volna), arról a korabeli ritkán vetített, vagy a bécsi tévében meglesett amerikai kalandfilmek győzhettek meg afrikai, indiai vagy indián törzsi táncaikkal. Igen, mert ezeket a kivénhedt operett-koreográfusok „mesteri” ötleteit vitték a filmvászonra, fűszerezve némi rejtett szexuális csábítással (a bennszülött nők bikiniben) és a zene is más volt, de sosem az eredeti. A giccs ugye, mindig ellenállhatatlanul buta dölyffel szegődik a politika szolgálatába. (Lásd, a manapság jelenlévő „Lovas-színházat”!) Hogy ez a jelenség hogyan él meg, nálunk honnan szedi össze támogatásait, itt az évtizedek óta sikeresen terjedő táncház-mozgalom földjén, örök rejtély marad. Minden esetre van és fertőz. Igen, létezhet az esztétikum költségvetéseit felügyelő/azon élősködő szakemberek sötét, felelőtlen támogatásával. Mert ahol hiányzik a műveltség, ott nem számít tehát az ideológiai háttér most sem, a liberális szabad piaci demagógia idejében sem, mint ahogy nem számított a kommunista kényszer lobogósan szép jelszavai árnyékában sem. És tulajdonképpen az is mindegy, hogyha a nacionalizmus vagy az (egykori multi-kulti) internacionalizmus félreértelmezőinek kell a támogatásokért a fenekébe bújni.

A sznobizmus diadala

A sznobizmus olyan szemellenző, amit nem a ló szemének oldalára, hanem eléje kötik. Vakon nem merül fel a kérdés, hogy sznobok legyünk-e – vagy szabadok. Sznobnak lenni, pedig maga a mindenek-fölé emelkedés daliás öncsalása. Nagyképű lebegés a társadalom (közösség, közönség), a tétovázó kérdései bizonytalansága felett. A sznob sem tud többet arról a jelenségről, ami mellett magabiztosan kiáll, mint a többiek. Esetleg az önkéntesen betiltott kíváncsisága hatására még a többieknél is kevesebbet. Neki a látszat vélt biztonsága mindennél többet ér. A sznobizmus a társaság, csoport, közösség, társadalom különös Alzheimer kórja. Önmutogatása ellenére is zárt ez a kóros (olykor fertőző) gondolkodási rendszer. Nem pontosít, nem tétovázik – megvan (elégedve) önmagával, véleményét nem a tudásra alapozza, hanem csupán a divatos, felületes információk gyors, hirtelen, fáradtságmentes rögzítésére. Ami mégis érthetetlennek tűnik, az végül is lehet magas ívű (többnyire ál-) intellektuális és összetett téma. Pontosabban elég, ha annak tűnik. Ha valaki mégsem értené a sznob üzenetét, akkor magára vessen. Esetleg szégyenkezhet is. Pedig valamennyi párbeszédünk eredendő lényege, hogy az üzenet eljusson a küldőtől a címzettig. Legyen ez a párbeszéd, hétköznapi, művészi vagy tudományos, a képlet nem változik. A sznob gyakran a szokatlan, alig használt idegen szavakba menekül, ha mondjuk, egy kényszerhelyzetben mégis esztétikai eszmecseréről volna szó. Miközben vékony/silány mondandóját (ha az mégis volna) új, frissen felfedezett műfajok gyanús krepp papírjába csomagolja, és lesz az operettből „művészi” musical, rockopera, vagy a prózai színházi művekben gyanúsan alternatív színházi előadás. Az irodalomban ilyen a dekódolhatatlan költemény, a követhetetlen epika, tudományban az áltudomány stb. A sznobizmus lényege a zárkózott, olykor akár atyáskodó, megbocsájtó gesztusokban fogalmazódik meg a tájékozatlan közösség, illetve közönség iránt. Nem keveredik vitákba közönségével/hallgatóságával, hiszen fél, hogy kiderülne a király mégis meztelen volta. És, bizony a sznob magatartásnak jó lenne, ha elrejtené ezt a taktikai turpisságot a nagyképű szólavináinak fellengzős csillogása, tánca.

Ripacskodás vagy giccs?

Az ünnepet megelőző, izgatott diák párbeszédnek/vitatkozásnak a hirtelen rövidzárlata lett volna mégis az eredménye ez a szalagavatói muszlim tánc? Vagy ennél is rosszabb, a témanélküli felszín üzenete? A meg nem gondolt gondolat? A ripacs színészek (és talán más álalkotók is így vannak vele) örök mottója, hogy írhat róluk bármennyi rosszat a kritikus, csak a nevük jelenjen meg a nyomtatásban. Ez volna hát, a hamis örökkévalóság áhítása. Nehéz volna eldönteni, hogy a muszlim tánc, ripacskodás volt-e vagy inkább maga a szemenszedett giccs kategóriájába volna-e sorolható ez a jelenség. A muszlim kultúrában tájékozatlan európai előítéleteink szerint, vajon mégis hová sorolható be? A muszlimokat (bárhonnan is jöttek) pedig, inkább ne kérdezzük meg! De nem kell ezt nekünk sem eldöntenünk, hiszen a ripacskodás végül is nem zárja ki a giccset, sőt inkább szükségszerűen feltételezi azt. Jelenleg sűrű gondokkal küzd (a konzumra irányuló) társadalmunk különös evolúciója és megpróbálja a restellni való harcait minden áron leplezni. Teszi ezt minden tárgyilagos szándékú tájékozottság, tudás híján amolyan önmagát felemésztő lazasággal. Valószínű a muszlim tánc ötletének az alapja csak annyi lehetett, hogy azért (is!, dafke!) legyen muszlim tánc (még ha most az adott pillanatban nem is lehetne ennek az ideának társadalmi, politikai, sőt örömünnepi, báli aktualitása) mert ilyen még nem volt – és kész! Pukkadjanak meg a többi gimnáziumok, ha ezt megtudják. Ezzel a táncosok a nagy döntésük után végre úgy érezhették, hogy máris utánuk a vízözön. És ha nem volt mondanivalójuk, akkor Brüsszelt idézték meg, a manapság terjesztett önfeladást. Remélem, nem lesz követőjük és megjegyzem a muszlimoknak sem szereztek frivol, céltalan játékukkal/tájékozatlanságukkal kellemes meglepetést, vagy örömet. Sőt!

 

„Az umma turizmusa a dzsihád.”
(Iszlamista jelszó)

„Muszlim testvéreim [ummati], hajnalodik már, várjátok a végső győzelmet!
Az Iszlám Állam az igazak véréből születik,
A jámborak szent háborújából [dzsihad] ered.
Ők lelküket szilárd meggyőződéssel az igazságnak ajánlják, 
Hogy egy igaz hit legyen és érvényesüljön Isten törvénye [sharia].” 
(Ummati, qad lāḥa fajarun című nasheed; 2015)

– Idézi Békés Márton történész a Mandineren

 

A kutyák napja

Azt olvasom a facebookon, hogy ma (nov. 26.) a kutyák napja. Tehát, a többi jelentéktelen „közölmény” között ezt hirdeti ez az időszerű és fontos felirat egy kutyakölyök bájos fotója fölött.  Ott hivalkodik a sok az apró szívecske, kolbász, pörkölt, táncoló mackó vagy gyermek fotója láncolatában és az örök kamaszok és idősebb emberek grimaszkodó önképei (szelfijei) között, de akadnak még, ugyan kevésbé csinos felvételek a bevarrt szájú, mazochista, agresszív migránsokról, a terroristákat üldöző rendőrökről, az áldozatok emlékére összehordott gyertyákról, virágokról… Ilyen a mi világunk, a napi átlagos kínálatunk, ez volna (lehetne) az európai átlagember tükörképe. Szóval, beszélhetünk bár akármi másról, ma akkor is a kutyák napja van. Holnap tán a cicáké, vagy bociké lesz. Nekem erről az „állati-nagy” együttérzésről, meghatódásról mégis a farkasvakság jut eszembe. A farkasvakság, mint a tömegdemokrácia botló köve, mert bizony a szívecskékből, kutyusokból, cicákból látszólag vészesen sokkal több kelti fel a tömegek érdeklődését, figyelmét, mint ezt a jelenség egyáltalán megérdemelné. Ezek, a már falvédőre sem érdemesülő motívumok, jelek mindenképpen valami gyászos ürességet jeleznek. Az esztétikum végzetes hiányát. Vagy még többet! Pontosabban, kevesebbet. Ahol az esztétikum az ebek harmincadjára jut (már megint a kutyusok!), ott az etika is bajba kerül. A műveltség légüres térben vergődik az értetlenség vizein. Akarjuk, vagy nem a demokrácia közmegegyezésen alapul, és történik ez végül is, kényszer nélkül, a közösen elfogadott morál hiányának a jegyében.
A csoportlélektan első téziseiben leszögezi, hogy a csoport ítéletei, véleménye gyakran nem egyezik meg a csoport egyes tagjainak külön ítéleteivel, véleményeivel. Ugyanez feltételezhető az esztétikum és az etika esetében is. Bájosak ugyan a közhelyszerű megközelítések „cseppben a tenger”, és hozzá hasonlók, de semmit sem érnek. Vihar a pohárban (biliben) sosem emlékeztethet egy tengeri viharra, cunamira, hiába víz a víz. Hiába próbáljuk meg, minden áron a békésen kis pohár vízben libegő távlatainkból nézni a világot, különféle TV és PC képernyők előtt elrendezni azt, a világ nem olyan. A világ nem kis víz, mint ahogyan a játszótéri homokozó sem idézi fel a sivatagot. Mi sem vagyunk olyanok, mint vélnénk magunkról, csoport vagyunk, gyakran nyájként viselkedünk – ennek a viselkedésnek minden hátrányával, pánikjaival, hordahisztériáival, önemésztő letargiáival – és olykor elragadó szépségével, építő erejével együtt. A csoportok között megkülönböztethetünk formális és informális (véletlenül összeálló) csoportokat. „A párizsi éjszakában önmagukat felrobbantó, géppisztolyokkal szisztematikus mészárlást végrehajtó muszlim fiatalok bizonyítják, hogy mégsem féltünk eléggé.

„Ki vagyont gyűjt, s rendezgeti azt.
Ő úgy számítja, hogy vagyona halhatatlanná teszi őt.
Mi több, ő az emésztőbe vettetik.
S mi ért le hozzád, mi az emésztő?
(Ez) Allah felszított tüze” – olvasható a Koránban. A karínok, a muszlimvilág ártó szellemei talán ezt és néhány ehhez hasonló verset recitáltak a merénylő fiatalok fülébe, mielőtt végrehajtották tettüket és elérték céljukat a fegyveres dzsihádban való halál, a mártírság általi megváltást. Sahíddá váltak.”- írja Szerencsés D. Márton (szintén a Mandineren)

És sajnos, valóban ez is egyfajta morál, még ha európai mércével nem is mérhető annak.  Íme, egy aktuális példa a formális csoport gyors cselekvőképességéről és ütőképességéről. (Azonban, (elő-) ítéletünkben  a felmentő  lelki okok és összefüggések, amik európai szokás szerint a nehéz gyermekkor frusztrációiba vezethetők vissza, most nem szolgálhatnak magyarázatul.) A formális csoportnak mindig van kimondott, vagy kimondatlan alapszabálya. Némi túlzással, valóban nevezhetnénk ezt egyfajta morálnak is. Mert a friss migráns muszlimok, a saját morálképük alapján, nem értékelik bűnösnek a finnországi kiskorú megerőszakolását, hiszen az a finn etikett szerint nem rejtette testét, arcát csadorral, vagyis: az Ő, a furcsa idegen a muszlimok előítéletei szerint felkínálkozott nekik.

Európa morálvesztése

Európának a morálja szétesett. Ez egy folyamat eredménye. És most ne kutassuk a kezdeteket, hol mikor, miért futottunk hamis, kisiklató vágányra. 1968 Párizsában, vagy korábban még Woodstock előtt, amikor a társadalmi morált egyetemesen utasították el nemzedékek, és/vagy amikor a hippik sajátos toleranciájával fordulván (olykor Rousseaura hivatkozva) az apák pénzén az apáik világa ellen. Igen, egy megtépázott morál ellen és minden morált, annak írmagját is félrevetve, bele/elkábulva hirdettek meg egy új világot. Megörökítetlen, időponthoz pontosan nem köthető tragikusan Mózesi pillanat volt ez. A világot továbbra is a piac és a profit aranyborjúja irányította és hiába hitték/hitették el önmagukkal, mint hitte egykor a nagy próféta, hogy örökre összetörhette azt a követhetetlen idolt az isteni kőtáblákkal, a borjú maradt. Mózes új kőtáblákat hozott, ez volt a morálunk tán második, javított kiadása. Sokáig tiszteltük ezeket a parancsolatokat, a morálunk alappillérjeit. Ezek viszont századokig megőriztek minket, még gyakori kisiklásaink ellenére is. Sokáig súroltuk, hamisítottuk, teológiáinkban elmagyaráztuk, majd felvilágosultan lekoptattuk a morál kőbevésett alapjait… és végül ide jutottunk. Ma már Európa képtelen védekezni a puszta kézzel érkező, gyalogoló muszlim tömegekkel szemben, akik csak vonulnak végig földrészünkön, látszólag fegyvertelenül (bár Párizs óta ezt is már csak a legbőszebb ős-naiv neoliberálisok hirdetik). Európa csodálkozott, bámult, de most már retteg.
A mi morálunk, illetve annak a hiánya közben sorra lövi az öngólokat. Felsorolhatnánk, idézhetnék a migránsokat, számtalan „elszólásukat” és nem hihetnők, hogy üzenetük véletlen csíny volna, amikor  az általuk elképzelt európai jövőről, igen, a mi likvidálásunkról szólnak. Ezekre az üzenetekre rá sem rántottunk, megszállottan szendvicseket, almás pitéket, palacsintás kosarakat vittünk ki nekik – vittek a megszállott, eredendően jóindulatú embertársaink. Meg is teltek velük a hulladékgyűjtők. Hogy mennyire volt amorális, eltévesztett a magatartásunk velük és végül válik majd önmagunkkal is szemben azzá, hogy mennyire volt ez a gesztus a humanizmusunk öngólja? Egyáltalán miként értékelhető ez a híres vendéglátó farkasvakságunk, a hívatlan (nem vendég!) beözönlőkkel szemben… az megint csak egy más, roppant súlyos kérdés.

Mindenek felett

Az iszlámnak sziklaszilárd morálja van, de nincs multi-kultija, sőt saját teológiája sincs, nincs min tépelődnie, nincs mit változtatnia rendíthetetlen jövő és világképén. Nincsenek a sodrását lefékező gondjai. Vagyis, az iszlám esetében nincs olyan eszköz, amely a tan összefüggéseit, ellentmondásait elemezné, kutatná, magyarázná, esetleg finomítaná is. Az iszlám így „mindenekfelett áll”, az embernek a szent tantételekbe évszázadok óta nincs beleszólása, a hívő emberek ki vannak szolgáltatva a szuggesztív (esetleg pszichopata) vallási vezetők olykor paranoid irányításának. De ezek a dogmák (jelenleg) még nem okoznak náluk egyetemes társadalmi zavarokat. Jelenlegi vitáik, hitviták, mint a „homo usion – homo iusion” következménye, az „I” betűs egyházszakadása idején voltak hasonlíthatóak tán a kereszténység korai történelmében. Ma a kereszténység az ökumené jegyében már inkább fátylat borítana a harcos múltra az egykori új egyházak eretnek minősítésére. Az iszlám azonban ma is őselvhű, világuk egymás eretnekeit kiirtó mozgalmaktól hangos és véres. A közelmúltban mi is megéltünk hasonló jelenségeket, a személyi kultusz vitán felül helyezkedő gyilkos és szellemi terrorját, civilizációs torzításait. Az iszlám ezt is felülmúlja egyfajta paradoxonnal (s nem ez az egyetlen paradoxon Európát veszélyeztető inváziójában) a személytelen személyi kultusszal, az egyetemesen eltiltott kételkedő gondolkodással. Nekik a behatárolt gondolkodás engedélyezett, csak ez van, ők nem a földi létben hisznek. A túlvilági beteljesedéssel, a finalitás ábrándjával viszont nem lehet vitatkozni, mint ahogy minden utópiával szemben kár a szóért.  Még az elképzelt hitviták esetében is csak álságos párbeszéd alakulhatna ki. A kommunisták is valami ilyen abszolút és egyetlen igazságot hirdettek, de az iszlámnál kevesebb sikerrel és ők ráadásul, egyfajta evilági boldogságot ígértek, aminek megvalósulása, már korai nyomaiban meghazudtolta a nagy végcélt.

Talán megvirrad

Ahhoz, hogy az iszlámon belül új irányzatok, végre kezdetleges reform-gondolkodás alakulhasson ki, háborút kell vesztenie az iszlámot képviselő hatalmi struktúrának…. Mert mindig csak a vesztes akar, kényszerül, képes változtatni rögeszméin. A győztes miért változtatna? Az iszlám eddig még csak csatákat vesztett. (Az oszmánok kiűzése, a spanyol reconquista is valóban csatavesztések voltak csupán.) Ez nem a vesztett háború dicsérete, csupán a tanulsága. A nyugati civilizáció rettenetes módszerrel el tudná tán törölni a rá leselkedő veszélyt. Akár egy egyáltalán nem örömteli, elveihez méltatlan győzelemmel. Fordított esetben viszont, ők az iszlám önjelölt hatalmaskodói érik el, velünk szemben, a még ma elképzelhetetlen lerombolását múltunknak, jelenünknek, jövőnknek. Mert ők csak akkor változnak/változhatnak meg, amikor az majd iszlám világbirodalom végül, mint minden birodalom, erodálódni kezd. Közben néhány kőkorszaki állapot elvonulhat az emberiség feje fölött. Korunk nagyon nagy, sorsfordító morális talányában barangolunk, és csak tévelygő hipotéziseink vannak. Huntington elméletét követve a jelenleg biológiai energiáktól feszülő, túlnépesedett iszlám tömege áll szemben Európával, annak belülről vitákkal gyengített moráljával. Európa, tétova álelvek, a napi gyakorlatban megvalósíthatatlan politikai jelszavak hálójában tévelyeg, erodált moráljával mintha megváltásra várna. Szaporodni, önmagát reprodukálni sem hajlandó már. Tán saját jövőképe sincs, ha mégis lappang ilyen, restelli kimondani. Így éljük meg a „nyugat alkonyát” és olykor nosztalgiázva a civilizációnkban betöltött egykori vezető szerepünk ürügyén, reménykedünk a nyugat, vagyis Európa új hajnalában. Talán majd megvirrad nekünk. Addig viszont, olvashatjuk a már idézett szövegeket tartalmazó elemzéseket:

 http://mandiner.blog.hu/2015/11/27/a_halal_kalifatusa#more8117320

http://mandiner.blog.hu/2015/11/25/europa_uressegerol_es_az_iszlam_erejerol