Címke: publicisztika

Heinrich Böll: Anekdota a munkamorál lesüllyesztésére  

 

Európa egyik nyugati tengerpartján a kikötőben szegényesen öltözött ember hever halászcsónakjában, és szunyókál. Egy divatos ruházatú turista éppen egy újabb tekercs színes filmet tesz a fényképezőgépébe, hogy az idilli látványt megörökíthesse: kék ég, nyugalmas zöld tenger, hófehér tarajú hullámok, fekete csónak, piros halászkalap. Katt. Még egyszer: katt. És mivel három az Isten igaza, és biztos, ami biztos, harmadszor is: katt. A rideg, szinte ellenséges zaj felébreszti a szunyókáló halászt, aki álmosan felül, és álmosan kotorászik a cigarettásdoboza után; de még mielőtt megtalálhatná, amit keres, a buzgó turista már rég az orra alá dugott egy csomagot, és igaz, hogy nem tette éppen a szájába a cigarettát, de a kezébe nyomta, aztán egy negyedik kattanással (az öngyújtóéval) berekesztette a kapkodó udvariasságot. Ebből a fürge előzékenységből túlságosan is sok lett; ezt aligha lehetne pontosan megmérni, vagy mértéktelenségét bizonyítékokkal és érvekkel alátámasztani. Mégis ideges zavarodottság alakult ki, amit a turista – aki ismeri az ország nyelvét – beszélgetéssel igyekszik most áthidalni.

– Ma bizonyára nagyon jó fogása lesz.

A halász a fejét rázza.

– De nekem azt mondták, hogy az időjárás éppen alkalmas.

A halász bólogat.

– Tehát maga nem is akar kihajózni?

A halász a fejét rázza, a turistában meg csak egyre nő az idegesség. Bizonyára nagyon is a szívén viseli ennek a szerencsétlen, rongyos embernek a sorsát, az elszalasztott lehetőség elkeseríti, nem hagyja nyugodni.

– Talán rosszul érzi magát?

Végre a halász is áttér a jelbeszédről a ténylegesen kimondott szavakra.

– Nagyszerűen érzem magam – mondja. – Soha nem voltam még jobban.

Feláll, nyújtózik egyet, mintha meg akarná mutatni egészséges, izmos termetét.

– Fantasztikusan érzem magam.

A turista arckifejezése egyre több boldogtalanságról árulkodik, és nem fojthatja tovább magába a kérdést, ami szó szerint azzal fenyeget, hogy szétrepeszti a szívét.

– De akkor meg miért nem hajózik ki?

A válasz gyors és szűkszavú.

– Mert ma reggel már kihajóztam egyszer.

– És jó volt a fogás?

         – Olyan jó volt, hogy nem is kell még egyszer kihajóznom, négy homár volt a varsámban, és majdnem két tucatnyi makrélát fogtam…

A halász végre egészen éber, most felenged, és megnyugtatóan vállon veregeti a turistát. Gondterhelt arckifejezését ugyan szükségtelen, de mégis megható aggodalom jelének látja.

– Képzelje, még holnapra és holnaputánra is elég lesz, amit fogtam – mondja, hogy kicsit legalább könnyítsen az idegen lelkén. – Elszív egyet az enyémből?

– Igen, köszönöm.

Szájukba vesznek egy-egy cigarettát, egy ötödik katt, az idegen fejét csóválva leül a csónak peremére, leteszi a fényképezőgépet, mert most mindkét kezére szüksége van, hogy elég nyomatékot adhasson annak, amit mond.

– Én nyilván nem akarok a maga személyes ügyeibe beleavatkozni – mondja –, de képzelje el, mi lenne, ha ma másodszor, harmadszor, esetleg akár negyedszer is kihajózna, és összesen három, négy, öt, de lehet, hogy tíz tucat makrélát is fogna. Most gondoljon bele.

     A halász bólint.

         – Aztán – folytatja a turista – nemcsak ma, hanem holnap, holnapután, igen, minden alkalmas napon kétszer, háromszor vagy akár négyszer is kihajózna. Tudja, mi lenne akkor?

         A halász megrázza a fejét.

         – Legkésőbb egy év múlva beszerezhetne egy motorcsónakot, két év múlva egy másodikat, három-négy év múlva talán egy egyárbocosa is lehetne. És két csónakkal vagy egy kisebb hajóval természetesen több halat tudna fogni, és egy napon két hajója is lehetne… És akkor – a lelkesedéstől néhány pillanatra a szava is elakad – és akkor építene egy kis raktárat, vagy egy halfüstölőt, később egy konzervgyárat, és a saját helikopterével repülhetne körbe, hogy megkeresse a halrajokat, és rádióval irányíthatná a hajóit. Megszerezhetné a lazacfogási jogokat, nyithatna egy vendéglőt, a makrélát viszonteladók nélkül exportálhatná Párizsba. És aztán… – a lelkesedés megint belefojtja a szót az idegenbe.

         A turista a fejét csóválva, a szíve legmélyéig elszomorodva, annyira borúsan, hogy szinte a szabadnapjai örömétől is elmegy a kedve, nézi a közelgő dagályt, amiben élénken fickándoznak a meg nem fogott halak.

         – És aztán – mondja, de az izgatottságtól megint benne reked a szó.

         A halász megveregeti a hátát, mint egy kisgyereknek, aki éppen félrenyelt.

         – És mi lenne aztán? – kérdezi halkan.

         – És aztán – mondja az idegen csendes elragadtatással – aztán nyugodtan ülhetne ebben a kikötőben, szunyókálhatna a napon, és élvezhetné ezt a gyönyörű kilátást a tengerre.

         – De hát már most is azt csinálom – mondja a halász –, itt ülök nyugodtan a kikötőben, és szunyókálok. Csak a maga kattogtatása zavart meg ebben.

         Az ilyen módon felvilágosított turista el is hordta magát onnan, mégpedig mélyen elgondolkodva. Mert korábban tényleg azt hitte, hogy azért dolgozik, hogy egy napon majd ne kelljen többet dolgoznia. És most már nyomát sem érezte a szánalomnak szegényesen öltözött halász iránt, csak egy kis irigységet.

 (Elhangzott a Brémai Rádióban, 1963. május 1-jén.)

 

http://ujnautilus.info/a-munkatlansag-es-a-munka-nelkuliseg-dicserete

 

Illusztráció: Paul Klee

A széppel és rúttal föltornyosuló élet – Bohumil Hrabal 100

 

Minden Hrabal-könyv megrendült felfedezés, melynek mélyében „a vágy belső modellje” lüktet. Realitás és fantasztikum ötvözése, keveredése ez, a világ szürrealisztikus elsajátítá­sa, a képzelet fölhajtó erejének megbecsülése, nem a felemás, ilyen-olyan, hanem a széppel és rúttal föltornyosuló élet elfogadása. Költészet is, végeláthatatlan vallomás-irodalom a valóságról – folytonosan ismétlődő kitárul­kozás. Próza is, benne az elmesélés öröme, kín és gyötrelem után: önként vállalva a lecsúszottak, a kintrekedők közös sorsát. Alakmásain keresztül Hrabal önmaga kiszemelt hőse és áldozata, aki azért hagyja el kora ifjúságának varázsos színterét, a nymburki sörgyárat és a családot, hogy mindennél jobban szenvedjen a félszegségtől és honvágytól. Csupa izzás és feszültség, mert csakis így tudja legyőzni el­beszélői énje a kisebbségi komplexusát, a spontán föltárulkozás epikai elő­feltételének akadályát.

 Hra

 

 

1997. február harmadikán történt, hogy délután fél háromkor a prágai bulovkai közkórház ortopédiai épülettömbjének ötödik emeleti ablakából – galambetetés közben – Bohumil Hrabal kizuhant, és szörnyethalt. Hrabal végzete “véres” legendákkal és mítoszokkal övezett életútjának jelképes utolsó állomása, óhatatlanul is megmozgatja a fantáziát; sokan gondolják úgy a mai napig, hogy Hrabal készült a halálra, sőt az öngyilkosság ténye meglehetősen sokszor foglalkoztatta látomásokban, allegóriákban. A Hrabal-életrajzok céhbeli szerzői pedig azóta is makacsul kitartanak az élet elmúlásának átpoétizált értelmezése mellett. Miért is ne ez felelne meg leginkább a “tükrök árulásáról” bölcselkedő Hrabal-féle jellem titokzatos szerkezetének, sugallják. Tíz nappal késõbb Hrabal temetésekor, a strasnicei krematórium ravatalózójában, egy cigányzenekar eljátszotta a Cigánysiratót, kedvenc belvárosi kocsmájában a (már az író életében irodalmi zarándokhellyé vált) Husova utcai Aranytigrisben pedig a gyászolók „sörünnepet” ültek, s ahogy erről egyik életrajzírója, Ratko Pytlík késõbb beszámolt: „Az újságírók a Hrabal számára fenntartott asztal felé tekintgettek a „kis” agancs alatt, ám legnagyobb csodálkozásukra Õ már nem ült ott. Ezek után elhangzott néhány nekrológ, és az örökkévalóság hullámai összezárultak Hrabal fölött”.

Hrabalhoz korán hozzátapadt az irodalmi szent képzete, amit maga is élesztgetett azokkal a fiktív, önkezével írt olvasói levelekkel, amelyek hol égbe emelték, hol kiátkozták őt az irodalomból. Elmúlt negyven éves, amikor első művei széles a nyilvánosság előtt megjelentek. Ideológiai okokból késleltetett pályakezdése, majd a hatvanas évek nagy kulturális fölfutása a 68-as szovjet invázióhoz közeledő Prágában hizlalta azt a legendát, hogy Jaroslav Hasekhez a Svejk írójához és Franz Kafkához hasonló formátum érkezett általa a világirodalomba. Egyik korai, és a cenzúra által politikailag szelídre fazonírozott történetéből (Szigorúan ellenőrzött vonatok) Oscar-díjas film készült Jirí Menzel rendezésében. Ez a találkozás egy csapásra megpecsételte Hrabal és a filmezés kapcsolatát, és ismertté tette a nevét távol hazájától. Szinte előzmény nélküli fejlemény az, hogy Hrabal egyidejűleg válik a cseh próza titokzatos reprezentánsává, és hamisítatlan közép-európai íróvá, akire később Magyarországon is apafiguraként tekintenek.

Hrabal magánmitológiáját motivikusan visszatérő elemek, egymásra kopírozódó képek uralják. Hrabal áradó retorikája, szinte magamagát fölfaló mondattana sokszor szolgál mást, mint az írói maszkok fölvillantását. Hrabal rejtőzködő alkat.

Nála a két háború közti cseh kisvilág édesbús melodramatikus antropológiája legtöbbször a családtörténeten, a légszomjas ötvenes éveké a kladnói kohó vasmunkásainak demoralizált értelmiségi galériáján keresztül rögzül és elevenedik meg.  Prága“a nagyvárosi kollázson” át, amely egyidejűleg ábrázolási technikát, és világszemléletet kölcsönzött az írónak.  Ehhez jött még a különös, önrombolásig ható groteszk és tragikomikumba oltódó kocsmai humor, hogy mindezek eredményeként egy személy, aki költőként éli át a nyomasztó politikai rendszer ránézve hátrányos konzekvenciáit, csakis önmaga hiábavaló erőfeszítéseit észlelje óhajtásainak és vágyainak legalján. Támpontja a hétköznapok karneválja, a kistörténelem lüktető tapasztalata. Hrabal szemfényvesztő fantasztikumának hihetetlenül erős a szívóhatása.

Az író tevékenységét egy az egyben gyónásnak tekintő Hrabal nem állított kevesebbet annál, minthogy „saját életével írt regényt”.

Hiába tekinthető egy-egy életperiódus szigorú lenyomatának bizton valamely elbeszélése, regénye (például e cseh nemzeti ellenállás melankolikus rekviemje, a korábban említett Szigorúan ellenőrzött vonatok), hiába lehet térben és időben pontosan megszerkeszteni a pálya ívét a kladnói vaskohó deklasszált filozófusainak beszédeitől, a Spálena utcai papír-lerakat bálázó-munkásainak izzó bölcseletéig – amit az életrajzi megközelítés tudhat, távolról sem magyarázat minden részlethez. Főleg a fő szólamot képzendő írásmód kialakulásához, amely Hrabal világhírét, “önsorsportréját” megalapozta. A periféria, a lecsúszottság költészetének páratlan nézőpontjához elengedhetetlenül szükséges az életrajz tüzetes földolgozása – állítja Hrabal-emlékkönyvének szellemiségével Radko Pytlík. Példának okáért Hrabal önként fordított hátat a nymburki sörgyár polgári biztonságot nyújtó állóvizének (“A feloldhatatlan ellentétek súlya egyre inkább nyomja Hrabal szívét-lelkét – írja –, aki egyértelműen családja, főleg azonban önmaga elől menekült Kladnóba.”), ez a momentum pedig arra utal, hogy tudatosan építette föl az életet maga körül. Ám azokról a fönntartásokról sem tanácsos hallgatni, amelyek azt sugallják, az írásokban fölbukkanó önéletrajzi én sohasem azonos egyes egyedül Hraballal. A tömérdek filozófiai, képzőművészeti, irodalmi és zenei élményt befogadó és egymásba olvasztó író életrajzából kihüvelyezhető ismeret sem keltheti a teljes hatásmechanizmus föltérképezésének érzetét. A hatások életrajzi „lefedettsége” nem garantál biztos iránytűt, igaz hiányuk tévösvényre csalhat: Hrabal több kötetben összegyűjtött műhelyforgácsai, sajátos “házi feladatai” elhessegethetik a született zseni hamis illúzióját, s rádöbbenthetik az olvasót arra a hihetetlenül kemény, olykor már-már heroikus küzdelemre, amellyel eljutott mesterségbeli tudásának az olvasó által megtapasztalt szintjére.

A főleg irodalompolitikai okokból igen későn a nyilvánosság színpadára lépett író nem minden exhibicionizmus nélkül használta föl a hatvanas évek derekán saját törekvései illusztrációja gyanánt azokat az „olvasói leveleket”, amelyek két ellentétes végletből világítják meg addigi tevékenységét. Okkal lehet arra következtetni: Hrabal tényleg elhitette magával, hogy könyveinek valódi tartalmával és értékével az üzenetek önzetlen szerzői szembesültek maradéktalanul, így még az a gyanú is fölmerülhet, hogy a kavicsot és gyöngyöt egyformán felszínre hozó vélemények „szerzőit”, a levélírókat benne kell keresnünk.  Bárhogy történt is, kiátkozói megbélyegzik könyveinek íróját, akiről azt tartják, hogy „szenilis trotty, pubertás hajlamokkal”, „akinek a dutyiban vagy a diliházban a helye”. A hódolók szemében viszont az árulkodó vonás, hogy levetett sarukkal járultak bálványuk színe elé: „Ujjongtam olvasás közben. Már rég nem éreztem a szívem táján ilyen melegséget”.

Mindenesetre a Hrabal-jelenség eredetiségében lévő mágneses vonzóerő a folytonos rácsodálkozás állapotában tartja az olvasókat. A nagy világámító írói létezésének, stílusának lényeges összetevőjét, a prágai iróniát tárgyalva Radko Pytlik rámutat Hrabal “haseki stichjére”. Közös pontokra lel a két író élményvilágában és a filológiai aládúcolás mellett (Pytlik Hasek remek értője, hihetünk neki, nagy monográfiája a Svejk szerzőjéről A csavargó liba címmel magyarul is olvasható) voltaképp arra kérdez rá, hogy a mindenáron való túlélés kedvéért mit tett a két író két leghíresebb alakja Svejk, a derék katona és Pepín bácsi. Irodalomtörténetileg azt a kérdést boncolgatja, hogy hogyan formált karaktert és szerepet Hasek illetőleg Hrabal, akik ugyanabba a cseh polgári érzésvilágba nyúltak ösztönzésért.

 Pepín bácsi valóságos életrajzi személy volt, irodalmi alakká történt átlényegítése a Hrabal-életmű (és minden Hrabal- értelmezés) egyik sarkalatos pontja lehet, mely a Hasekkal való hatástörténet kiaknázására is kiváló alkalmat nyújthat a 101. évébe lépő író portréjának megrajzolásakor.  

 

Hrabal

 

Illusztráció: Dobrovits-Ádám: Ködön át (2011)

Fertő-Balkán-Ecseri

Csak a szél – filmkritika?

 

Fertő…

, hogy a premier utáni vetítésen csak hatan egy kisteremben, mintha házimozi lenne, néztük, és bár erre nem az álló ováció vagy a taps a megfelelő reakció, hanem a csend, mégis zavart, hogy csak hatan hallgatunk, gondoltam ordítok inkább, mert ahhoz volt kedvem, de az is csak a „csend egyik módja”, kisétáltunk a moziból, és egy ideig nem tudtunk beszélni róla…

, hogy ez valós történet alapján készült, hogy megtörtént, film készült róla és most hazamegyünk, vacsorázunk, és megy tovább minden, ez szörnyű mondjuk, ezt mindenkinek látni kéne, ez nem a fesztiválsikerért készült. Hazai történet, kortárs dráma.

, hogy a Berlinalén a zsűri nagydíjával jutalmazott alkotásra a büszkeség és a kollektív felelősségvállalás helyett a tagadás a politikai vezetőség első reakciója. Szórólapokat vinni a berlini premierre, melyek arról szólnak, hogy ez nem így történt, ne higgyenek neki, a politikai, társadalmi emlékezet XX. század óta élő szőnyeg alá söprő imázs féltésének felesleges és szánalmas megnyilatkozása. Felesleges, mert a film első kockáiban maguk az alkotók illesztettek be egy inzertet, mely leírja a valós történések, a roma gyilkosságsorozat valós adatai mellett azt is, hogy a film fikció, még ha a realitásokból merít is. Szánalmas azonban azért, mert bizonyítja, azt, hogy a politikai állásfoglalás, csakúgy, mint a filmes, tudatosan formált, szelektáló, fikciós.

A magyar kortárs filmművészet kétpólusú világában, a művészfilm és a tömegfilm átjárhatatlannak tűnő rendszerében mégis középre sorolnám ezt a filmet. A Csak a szél midcult alkotás. Egyrészt szerzői, a stiláris jegyei, a helyenként dokumentarista vonásai és a dogma szerű eszköztára miatt, másrészt tömegfilm, műfaji film, mert történetet mesél el, a lehető leglineárisabb módon beszéli el a cselekményt. Ha műfajokhoz kellene kötnöm, látványra a horrorok, thrillerek közé sorolnám. Elvonatkoztatva attól, hogy valós eseményeket adaptál vászonra, és a nézőként tudom, hogy mi lesz a történet vége, mégis működnek a félelemkeltésnek azon eszközei, melyek ezeket a zsánereket mozgatják. A suspense és a sokk. Nézőként úgy érzem, végig többet tudok, bár ugyanannyit mutat meg nekem is a kamera, mint a cigánycsalád tagjainak. Az erős sejtés, hogy az elkerülhetetlen velük fog történni, várakozássá alakul. Ez persze nem torzítja az empátiát, együttérzést, sajnálatot, és a közösségérzetet, melyeket el lehet érni filmes hatásokkal. Ez a várakozás a nézői befogadás sajátja, végig kísérjük az anyát, a fiút és a suspense azonos oldalára kerülve velük, félünk. Ezért sokkol minket a vége, mert az elkerülhetetlen közeledik, csak nem tudjuk, mikor. Annyit tudunk, hogy éjszaka, és annyit kívánunk, bárcsak megállna az idő, fent maradna a nap. Szépen, lassan este lesz, és a katarzis megérkezik. Csendben végigüljük a stáblistát, és egy érett szociális érzékkel bíró, bátor és emberi film után kapunk a katarzis mellé egy jó adag szégyenérzetet.

A film cigányokról szól. Magyarokról szól. Emberekről szól. Rólunk, és a szomszédról szól, de nem Magyarországról általánosan, nem a gyilkosokról, nem a konkrét áldozatokról, nem az integrálás kérdéséről, és nem arról, hogy van-e cigánybűnözés, nem a genetikáról, a történelemről, vagy a rasszok közötti szexuális feszültségről és nem a politikai szélsőségekről. A film konkrét eseményeket bemutató fikció. Szimpatizál a néző a főszereplőkkel, de fontos, hogy ezt nem maga a film éri el. A filmben nincs se negatív, se pozitív sztereotípia a cigányságról. Vagyis talán mind a kettő jelen van. Archetipikus karakterekkel dolgozik, de az egyén kerül a középpontba. Ez nem az „ő fajtájuk nem akar dolgozni” cigányságról, és nem a „de micsoda jó zenészek, a vérükben van a zene” cigányságról szól. Konkrét családról, konkrét helyen, vagyis a valóságot nézzük. Megrendezett valóságot, de valóságot.

A klasszikus kor filmművészetének drámája az „élet az unalmasabb részek nélkül”. A modern kor drámája az unalmasabb részek (unalmasabbnak tűnő részek) drámája, a posztmoderné pedig e kettő összeférhetetlenségére való rákérdezés drámája. A Csak a szél a modernség utáni időben és közegben világít rá modernség előtti időre és közegre, feltéve a kérdést, hogy hogyan lehetséges, hogy mindkettő jelen idejű, mindegyik mai.

 

Balkán

A valamivel szemben való meghatározás az öndefiníció általános formája. Fekete, fehér. Igen, nem. Nyugat- Európa, Kelet- Európa. Vadnyugat, vadkelet. A kortárs magyar szerzői filmes társadalom nem csak azt mutatja, hogy Magyarország Édentől keletre van. Magyarország Édentől keletebbre van. A Delta és a Torinói ló nem behatárolhatóan magyar film, és ez piaci érdekük is a szerzői filmeseknek, hiszen így szélesítik a befogadói rétegüket. A kortárs szerzői film Budapestje is Balkán, ahogy a Roncsfilm Szigony utcája bemutatja, és a város valóságára játszik rá. Az ötvenforintos tipli az ötvenszázalékos alkoholtartalmával a Blahán éjszaka, a „ledől egy épület, romkocsma lesz belőle”- hozzáállás adja a város báját. Egy adott ország úgy alakítja saját imázsát, mint egy kezdő függetlenfilmes rendező. Megpróbál brandet csinálni magából, hogy minél szélesebb körben terjedjen el a híre, így brandként működik Magyarország, mint a balkán, a keleti blokk, a szocializmus utószeléből vihart arató önirónia földrajzilag jól behatárolható, közép- európai, de a középnél nyugatibb mintákat másoló, és ez által a középnél keletebbivé váló tere.

Fliegauf filmje a mai filmművészet ollójában a két él közé szorult alkotás. Az olló egyik vége a reflexió nélküli nyugati blockbuster forma, a másik, az állandóan önreflexív és öndefiniáló magyar balkán filmek csoportja. A lepusztult közegben tengődő, kilátástalan sorsú emberek “mégis megleszünk valahogy”- hite a balkáni világot idézi, de erről tudjuk, hogy tényleg itt van. Az, hogy a szerző nem önmagára reflexív, a háttérbe szorul, és műfaji hatások érnek minket, a nyugati tömegfilmes formát mutatják, viszont sajátos és meglepő módon ez tűnik a történetmesélés legjobb módjának, akkor, ha egy társadalmilag fontos témát választ egy filmes. És ez az igazi drámája a műnek. Fliegauf egy nézhető filmet készített, amit nem néznek. Főleg azok, akiknek igazán kellene.

Ecseri…

… a piac, amely úgy néz ki, mint a magyar filmkultúra

… a piac, ami tele van szeméttel, másolattal, szemfényvesztéssel

… a piac, ahol akadnak olyan tárgyak is, melyek egy-két gyűjtőt, hozzáértőt igazán érdekelnek, kincseknek tartják őket, bár tudják, hogy ezeket soha nem fogják nagy tömegek értékelni. Talán mert túl öncélúak, talán, mert a fényük mögött elveszik a tartalom, vagy, mert valójában értéktelenek

… a piac ahol akad néha olyan tárgy is, mely bárki szobáját díszíthetné, sőt minden szobában ott kellene lennie, ami rávilágítaná a tulajdonosát arra, hogy valami közös bennünk

… a piac, ahova a hármas villamos egymást követő megállói a következők: Fertő utca – Balkán utca – Ecseri út.

A kádban sírás, mint olyan

– mozaiktárca –

 

2012. április 17.

 

Egy végtelennek tűnő délutánt követően fáradtan, de a fáradtságot elnyomó kíváncsisággal indultam az Odeonba. Ötszáz forint a beszélgetés, de a vetítés ingyenes. Oktatófilm – mondta a rendező, hiszen 250 film összevágásával készült az alkotás (ennyi jogdíjat lehetetlen kifizetni). A Final cut. A film, amely többek közt azt bizonyítja, hogy a végső vágás joga lehet a rendezőé is. Akár azé a rendezőé is, aki egy snittet sem forgatott (kivéve azt a kettőt, amit saját filmjéből vágott be), szóval a rendezőé, aki 250 filmből egyetlen történetet mesél el. Így lesz Anthony Perkins a Psychoból, Soós Imre a Ludas Matyiból, Bruce Willis a Die Hardból eggyé, így szívja el Piszkos Harry Robert de Niro cigarettáját, és így táncol Chaplin Nicole Kidmannel. A Raoul Wallenberg utcán át sétáltunk a mozi felé, és én közben azon gondolkoztam, hogy ennyi lenne az egész filmművészet? Állandók különböző képen? Férfi, nő, szerelem, féltékenység, szex, esküvő, háború, álom, gyerek… Mind ugyanúgy, csak máshonnan, máskor. Mi az, ami állandó, és mi az, ami visszatérő? Hány órának, napnak vagy évnek kell eltelnie, hogy valami visszatérőnek, egy korábban létező változatának számítson, vagy ugyanazon, csupán néhány félrenézés erejéig megszakított folyamat részének?

 

44-es

 

Az egyik cipő 44-es. Pont, mint az én lábam. De volt ott 26-os is. Gyerekméret. Ezt hurokba fogod, bújtatod, mint a nyuszi fülét, és meghúzod. Látod? Így kell bekötni. Ügyes vagy kislányom. És ő nem értette, hogy miért nem a holdat, ha már az a kedvenc égiteste, főleg, mikor olyan, mint egy fényes kifli, szóval, miért nem a holdat varrta rá az anyja a kabátjára. A Ferikén is csillag van, a Zsuzsikán is, meg mindenkin az utcájukból. Az összes ugyanolyan mama! Ne sírj kicsim, a tied a legszebb! Hova sétálunk mama? Miért ugrálnak az emberek a vízbe? Csukd be a szemed! Játsszunk valamit! Mit mama? – kérdezte remegve. Játsszuk azt, hogy elutazunk a hol… A mondat végét már nem hallotta.

 

Mit kell kiabálni?

 

Mozsikonici!- kiabálta a középkorú férfi. Tudjátok mit jelent? Mocskos zsidó, kommunista, nigger, cigány! Mindenki némán állt körülötte. Hallgattak, senki nem állította le. A meccset próbálták nézni. Ha megvetem őket, akkor megvetem magam is. Mi sem, én sem szóltam neki. Akkor sem, amikor megint rázendített. Most már itt vannak a köcsög kínaiak is! Mit kell akkor kiabálni? Mozsikoniciki? – kérdezte valaki hátulról, valaki, akinek ez az egész csak egy vicc. Úgy van! Mozsokiniciki! Meg a kurva szlovákok! Mozsikonicikiszlo! Előttünk állt. A lábára néztem. 44-es. Pont, mint az enyém.

 

Elrejtő és kilökő

 

Korán érkeztem a Fővám térre. Néztem az épületeket. Főleg azokat szeretem a városban.

Akárhányszor elsétálok valamelyik körfolyosós, oszlopos, vagy balusztrádos, faragott homlokzatú, kopott szobrokat és bukott boltok, halott mesteremberek cégéreit aktuális reklámtáblák mellett elbíró épületek, erkélyes, sokakat beengedő, elrejtő és kilökő, golyónyomokat és graffitiket áruló falai mellett, mindig úgy érzem, hogy ezek az épületek élnek, vagy ha nem is élnek, legalább látnak. Látnak mindent, egy század igazi szemtanúi. Díszletei, ahogy díszletek voltak azok az emberek is, akik végignézték mozdulatlanul azt a bizonyos menetet. Ami a múlt hetivel ellentétben nem az Élet menete volt. Pláne nem nagybetűvel. Először cipők, aztán cipők szobrai maradtak, és még mindig várnak arra, amire Kornis Mihály a Dunasiratóban: „S így lassacskán feltámad egész Budapest és együtt élni tanul halott önmagával.” A Salkaházi Sára rakparttól a Wallenberg rakpartig tartott a séta. Helyekké váltak. Biztos nem akart egyikük sem utca, sétány, vagy rakpart lenni! Senki sem hal meg pusztán ezért. De ők nem tehettek mást, elítélve a szemtanúként való félrenézés luxusát, odanéztek,

és oda is mentek.

 

Budapest, V. ker. Múzeum krt. 4-6.ELTE. BTK. 2. emelet. Férfi WC. Falfirkák.

 

Éljen Israel! Éljen, de ne itt a földön. Israel. Anitpalesztiniták. I’m a palestin. And who cares?

Palesztínok lemészárlása= a valódi holocaust. Antiszemitizmus egy tisztább világért. Fuck Jews! Fuck Tibet! Free China! Éljen az ateizmus! Mentsd meg az esőerdőket! Ne töröld ki! Miért nincsenek a Flinstons-ban niggerek? Mert akkor még majmok voltak. A firkákat a Kohn és Tsa. tisztasággyártó cég támogatta. Köszönjük.

 

Csak hátrafele

 

A svéd parlament elnökének beszédét már nem hallgattam meg. Elkezdett zavarni a tömeg. Balról a Gellért-hegy, jobbról a Duna, és csak a Szabadság híd fele, csak hátrafele lehet kimenni.

 

2012. április 17./2

 

Ez valami eszméletlen! Egy főhajtás a mozi előtt! Zseniális! – mondtam a vetítés után, de még a beszélgetés előtt. Azért ez a cigiszünet jól jön! Mi az, ami állandó, és mi az, ami visszatérő? Már megint ezen agyalok. Hány órának, napnak, vagy évnek kell eltelnie, hogy valami visszatérőnek, egy korábban létező változatának számítson, vagy ugyanazon, csupán néhány félrenézés erejéig megszakított folyamat részének? Mint a kádban sírás. Hány filmben, ahogy itt is láttuk, hány filmben volt már kádban sírós, vagy éppen zuhany alatt sírós jelenet! Különböző korok, különböző országok filmjeiben a mai napig visszatér. Ha nem is napról napra, de gyakran téma. És nem csak a filmekben. És nem csak a kádban sírás, mint olyan.