Csak a szél – filmkritika?

Fertő…

, hogy a premier utáni vetítésen csak hatan egy kisteremben, mintha házimozi lenne, néztük, és bár erre nem az álló ováció vagy a taps a megfelelő reakció, hanem a csend, mégis zavart, hogy csak hatan hallgatunk, gondoltam ordítok inkább, mert ahhoz volt kedvem, de az is csak a „csend egyik módja”, kisétáltunk a moziból, és egy ideig nem tudtunk beszélni róla…

, hogy ez valós történet alapján készült, hogy megtörtént, film készült róla és most hazamegyünk, vacsorázunk, és megy tovább minden, ez szörnyű mondjuk, ezt mindenkinek látni kéne, ez nem a fesztiválsikerért készült. Hazai történet, kortárs dráma.

, hogy a Berlinalén a zsűri nagydíjával jutalmazott alkotásra a büszkeség és a kollektív felelősségvállalás helyett a tagadás a politikai vezetőség első reakciója. Szórólapokat vinni a berlini premierre, melyek arról szólnak, hogy ez nem így történt, ne higgyenek neki, a politikai, társadalmi emlékezet XX. század óta élő szőnyeg alá söprő imázs féltésének felesleges és szánalmas megnyilatkozása. Felesleges, mert a film első kockáiban maguk az alkotók illesztettek be egy inzertet, mely leírja a valós történések, a roma gyilkosságsorozat valós adatai mellett azt is, hogy a film fikció, még ha a realitásokból merít is. Szánalmas azonban azért, mert bizonyítja, azt, hogy a politikai állásfoglalás, csakúgy, mint a filmes, tudatosan formált, szelektáló, fikciós.

A magyar kortárs filmművészet kétpólusú világában, a művészfilm és a tömegfilm átjárhatatlannak tűnő rendszerében mégis középre sorolnám ezt a filmet. A Csak a szél midcult alkotás. Egyrészt szerzői, a stiláris jegyei, a helyenként dokumentarista vonásai és a dogma szerű eszköztára miatt, másrészt tömegfilm, műfaji film, mert történetet mesél el, a lehető leglineárisabb módon beszéli el a cselekményt. Ha műfajokhoz kellene kötnöm, látványra a horrorok, thrillerek közé sorolnám. Elvonatkoztatva attól, hogy valós eseményeket adaptál vászonra, és a nézőként tudom, hogy mi lesz a történet vége, mégis működnek a félelemkeltésnek azon eszközei, melyek ezeket a zsánereket mozgatják. A suspense és a sokk. Nézőként úgy érzem, végig többet tudok, bár ugyanannyit mutat meg nekem is a kamera, mint a cigánycsalád tagjainak. Az erős sejtés, hogy az elkerülhetetlen velük fog történni, várakozássá alakul. Ez persze nem torzítja az empátiát, együttérzést, sajnálatot, és a közösségérzetet, melyeket el lehet érni filmes hatásokkal. Ez a várakozás a nézői befogadás sajátja, végig kísérjük az anyát, a fiút és a suspense azonos oldalára kerülve velük, félünk. Ezért sokkol minket a vége, mert az elkerülhetetlen közeledik, csak nem tudjuk, mikor. Annyit tudunk, hogy éjszaka, és annyit kívánunk, bárcsak megállna az idő, fent maradna a nap. Szépen, lassan este lesz, és a katarzis megérkezik. Csendben végigüljük a stáblistát, és egy érett szociális érzékkel bíró, bátor és emberi film után kapunk a katarzis mellé egy jó adag szégyenérzetet.

A film cigányokról szól. Magyarokról szól. Emberekről szól. Rólunk, és a szomszédról szól, de nem Magyarországról általánosan, nem a gyilkosokról, nem a konkrét áldozatokról, nem az integrálás kérdéséről, és nem arról, hogy van-e cigánybűnözés, nem a genetikáról, a történelemről, vagy a rasszok közötti szexuális feszültségről és nem a politikai szélsőségekről. A film konkrét eseményeket bemutató fikció. Szimpatizál a néző a főszereplőkkel, de fontos, hogy ezt nem maga a film éri el. A filmben nincs se negatív, se pozitív sztereotípia a cigányságról. Vagyis talán mind a kettő jelen van. Archetipikus karakterekkel dolgozik, de az egyén kerül a középpontba. Ez nem az „ő fajtájuk nem akar dolgozni” cigányságról, és nem a „de micsoda jó zenészek, a vérükben van a zene” cigányságról szól. Konkrét családról, konkrét helyen, vagyis a valóságot nézzük. Megrendezett valóságot, de valóságot.

A klasszikus kor filmművészetének drámája az „élet az unalmasabb részek nélkül”. A modern kor drámája az unalmasabb részek (unalmasabbnak tűnő részek) drámája, a posztmoderné pedig e kettő összeférhetetlenségére való rákérdezés drámája. A Csak a szél a modernség utáni időben és közegben világít rá modernség előtti időre és közegre, feltéve a kérdést, hogy hogyan lehetséges, hogy mindkettő jelen idejű, mindegyik mai.

Balkán

A valamivel szemben való meghatározás az öndefiníció általános formája. Fekete, fehér. Igen, nem. Nyugat- Európa, Kelet- Európa. Vadnyugat, vadkelet. A kortárs magyar szerzői filmes társadalom nem csak azt mutatja, hogy Magyarország Édentől keletre van. Magyarország Édentől keletebbre van. A Delta és a Torinói ló nem behatárolhatóan magyar film, és ez piaci érdekük is a szerzői filmeseknek, hiszen így szélesítik a befogadói rétegüket. A kortárs szerzői film Budapestje is Balkán, ahogy a Roncsfilm Szigony utcája bemutatja, és a város valóságára játszik rá. Az ötvenforintos tipli az ötvenszázalékos alkoholtartalmával a Blahán éjszaka, a „ledől egy épület, romkocsma lesz belőle”- hozzáállás adja a város báját. Egy adott ország úgy alakítja saját imázsát, mint egy kezdő függetlenfilmes rendező. Megpróbál brandet csinálni magából, hogy minél szélesebb körben terjedjen el a híre, így brandként működik Magyarország, mint a balkán, a keleti blokk, a szocializmus utószeléből vihart arató önirónia földrajzilag jól behatárolható, közép- európai, de a középnél nyugatibb mintákat másoló, és ez által a középnél keletebbivé váló tere.

Fliegauf filmje a mai filmművészet ollójában a két él közé szorult alkotás. Az olló egyik vége a reflexió nélküli nyugati blockbuster forma, a másik, az állandóan önreflexív és öndefiniáló magyar balkán filmek csoportja. A lepusztult közegben tengődő, kilátástalan sorsú emberek “mégis megleszünk valahogy”- hite a balkáni világot idézi, de erről tudjuk, hogy tényleg itt van. Az, hogy a szerző nem önmagára reflexív, a háttérbe szorul, és műfaji hatások érnek minket, a nyugati tömegfilmes formát mutatják, viszont sajátos és meglepő módon ez tűnik a történetmesélés legjobb módjának, akkor, ha egy társadalmilag fontos témát választ egy filmes. És ez az igazi drámája a műnek. Fliegauf egy nézhető filmet készített, amit nem néznek. Főleg azok, akiknek igazán kellene.

Ecseri…

… a piac, amely úgy néz ki, mint a magyar filmkultúra

… a piac, ami tele van szeméttel, másolattal, szemfényvesztéssel

… a piac, ahol akadnak olyan tárgyak is, melyek egy-két gyűjtőt, hozzáértőt igazán érdekelnek, kincseknek tartják őket, bár tudják, hogy ezeket soha nem fogják nagy tömegek értékelni. Talán mert túl öncélúak, talán, mert a fényük mögött elveszik a tartalom, vagy, mert valójában értéktelenek

… a piac ahol akad néha olyan tárgy is, mely bárki szobáját díszíthetné, sőt minden szobában ott kellene lennie, ami rávilágítaná a tulajdonosát arra, hogy valami közös bennünk

… a piac, ahova a hármas villamos egymást követő megállói a következők: Fertő utca – Balkán utca – Ecseri út.