Ha tömegtájékoztatásról beszélünk, akkor a médiatudomány alkalmazásáról beszélünk. Naivan feltételezhetnénk, hogy ezen tudományágnak is vannak kőbe vésett szabályai, amelyek megkerülése megbocsáthatatlan bűn, manapság azonban alapjaiban alakul át a tömegkommunikáció alkalmazása. Mára szinte minden háztartásban elérhető az internet és szinte mindannyian tetemes időt szentelünk az online térben történő barangolásra. Az eredetileg egymástól távol lévő egyetemeket összekötő, információcserére kialakított számítógépes hálózat mára egy olyan második valósággá alakult át, amelynek elsődleges funkciója a gazdasági folyamatok felgyorsítása, a kereskedelmi folyamatok egyes fázisainak leegyszerűsítése és a fogyasztói kultúra lehető legmagasabb fordulatszámra pörgetése. Ez a folyamat pedig a tömegkommunikációt is alapjaiban változtatta meg.
A média legfontosabb célja mára az lett, hogy érzékeny pontján találja el a fogyasztókat, mert ugye médiatartalmakat manapság már nem pusztán olvasunk, hallgatunk vagy nézünk, hanem fogyasztunk is. A látszólag ingyenes kínálatban javarészt a személyes adatainkkal fizetünk, amelyekről naivitás lenne azt gondolni, hogy csupán néhány demográfiai paraméterünket tartalmazza. Az internetes térben történt összes mozdulatunkat követőprogramok rögzítik és monitorozzák, amelyeket adatbázisokba sűrítve továbbítanak a megrendelők számára. Ezáltal egyre inkább szívünkhez szóló újabb tartalmakat kapunk, amelyekhez gyakran fizetős árucikkek reklámjait csatolják, és fogyaszthatunk vég nélkül.
Azonban az internet virtuális világa végtelen. Ha volt bármilyen alapvető dilemma a felhasználói tömegekkel kapcsolatban, akkor valószínűleg a kontrollálhatóság hiánya volt az. Jogosan következett a kérdés, hogy vajon hogyan lehetne a lehető legnagyobb számú felhasználó-tömeget egy helyre terelni és irányítani? És erre adtak csattanós választ a mindennapjaink részévé váló közösségi felületek (Facebook, Instagram, Twitter és társaik), amelyek az okos eszközök elterjedése óta megkerülhetetlenné váltak.
A médiaóriás Facebook az online világ személyi igazolványává vált a maga 5 milliárd felhasználójával, amelynek köszönhetően időszerűvé vált az ókori Rómára utaló mondás újragondolása: minden elérés a Facebookra vezet. Számtalan kutatás, elemzés, tanulmány és újságcikk foglalkozik a közösségi média kettős szerepével, hiszen amíg a felhasználók szemszögéből nézve egy online közösségi tér szerepében tetszeleg, ami egyidejűleg köt össze a számunkra fontos emberekkel és kínál szórakozási lehetőséget, járulékos módon szerez egyre nagyobb befolyást a gondolkodásunkra gyakorolt hatásban és a világképünk alakításában. Egyidejűleg gyűjti rólunk az információkat és kereskedik a szokásainkat tömörítő adathalmazokkal, amelyeket nyereségesen ad tovább kereskedelmi szándékú partnereinek. Ezt követően szintén jó pénzért biztosít reklámfelületet az értékesítési szándékú partnereinek, akik tűpontosan célozhatnak bennünket az ajánlataikkal. Eddig természetesen semmi különösebb esemény nem történt, mint a kapitalizmusban: termelés és fogyasztás, valamint fogyasztásra ösztönzés. Azonban a Facebook a kereskedelmi szektoron túl a politikai szféra szereplőinek is előszeretettel nyújt segítő kezet. Az egymásra licitáló termékkínálat mellett tehát a politikai szektor szereplői is könnyedén megtalálnak minket, illetve az állambiztonság vagy nemzetbiztonság elől sem maradunk rejtve. Döbbenetes módon egyébként az átlag felhasználóból nem a politika aranyásói váltják ki a legnagyobb felháborodást, hanem az állambiztonság és a hatóságok jelenléte – pedig jóval hasznosabb szerepe van annak, aki megvédi a gyermekeinket az online térben vadászó szexuális ragadozóktól vagy éppen kiszűri a terrorista-gyanús elemeket, mielőtt tényleges fenyegetést jelenthetne a valós, háromdimenziós világban, ahol nincs lehetőségünk újraindítani a programot, ha meghalunk. Természetesen ennek egyszerű magyarázata van, hiszen államdiktatúrákról és politikai rezsimekről már tetemes történelmi tapasztalat áll rendelkezésre, sokan még a saját bőrükön is tapasztalták egy-egy diktatúra működését, azonban olyan feljegyzés még nem született a történelemkönyvek lapjain, hogy valamely multinacionális vállalat diktatórikus rezsimet kényszerített rá az emberekre. Meglehet, hogy ennek oka csupán az, hogy az online kirakatból annyit látunk mezei felhasználóként, amennyit látni engednek.

Mindebből pedig hogyan kanyarodunk a média felé? Nagyon egyszerűen: az újságírás sorvadását és vergődését eredményezte a közösségi média felduzzadása. Ahogy revideáltuk a mondást, minden elérés a Facebookra vezet. Az online médiumok is szponzorációból élnek, azonban a hírgyártáson kívül egy online újság kevés más tevékenységet képes úgy felvenni a profiljába, hogy az ne eredményezze az eredeti cél súlytalanná válását. Legkevésbé sem képes elérni azt, hogy az olvasói egész nap az újság felületén kattintgassanak, ami alapján ugye reklámbevételekre tehetnének szert. Mindezt azonban képes garantálni a Facebook, ezáltal pedig a reklámozás útján profitot termelő cégek is a közösségi médiát fogják preferálni a sajtótermékekkel szemben. Ebből pedig egyenesen következik, hogy az online sajtó is kötelező jelleggel csatlakozott a Facebookhoz, akik pedig a saját szabályaik szerint jelenítenek meg vagy nem jelenítenek meg tartalmakat. Az újságírás nem csupán az anyagi függetlenség megszűnésével küzd napjainkban, hanem azzal is, hogy egy olyan multinacionális vállalat szája íze szerint beszéljen, amely az utóbbi években nyíltan vállalta baloldaliságát, és egyáltalán nem derogál számára kettős mércét alkalmazni világnézeti és politikai beállítottság alapján. Mindazonáltal pedig, hogy ez az online közösségi szórakoztatófelület virtuális akolba terelte a felhasználók tömegeit, a szimplán világnézeti alapon történi ellenőrzés nem társult minőségellenőrzéssel, tehát elszaporodtak a hulladék tartalmak. Megszületett a népbutítás 21. századi médiaeszköze, amely gyakran az elődöket is megszégyenítő szellemi színvonalzuhanást eredményezett.

De hogy mégis mikor következett be az első morális hanyatlás a hazai médiában? Nos, a klasszikus kereskedelmi csatornák megjelenésekor (RTL KLUB, TV2 és külföldi elődjeik), amely médiumok azzal hoztak változást az életünkbe a ’90-es évek végén, hogy a rendkívül változatos műsorkínálatot a nézőkre erőszakolt reklámblokkokkal szabdalták szét. Az állami televíziók által sosem sugárzott filmek és médiatartalmak mellett beindult a trash biznisz, vagyis olyan hulladék médiatermékek gyártása, amelyek már több évtizede rohasztották sikeresen a tengerentúli államok lakosságát, züllesztve a morált és aláásva a soron következő generációk intellektuális fejlődésének potenciálját is. Emlékezzünk vissza a Mónika Showra és utódaira, vagy a felkapott és hatalmas nézettséget produkáló valóságshowkra. Sorra dőltek a nézettségi rekordok, hiszen a másik magánéletében történő vájkálás elemi ösztönünk. Az ősközösségi létezésből mentettük át a szokást, hiszen akkoriban létfontosságú volt tudni, hogy a közösség minden tagja a csoport érdekét szolgálja-e, mert bármilyen széthúzásnak a túlélés lehetett az ára. Azonban ahogyan később az emberiség története során egyre biztonságosabbá vált az életünk, a túlélési trükkjeink rossz tulajdonságokká váltak. Ha csak a középkorig tekintünk vissza, akkoriban például a kivégzések népszerű tömegműsorok voltak.
A rendszerváltást követően a nyugati nyitást nem csupán piaci alapon, hanem morálisan is megkaptuk. A kereskedelmi televíziók meghonosodása óta több mint két évtized telt el. Az érdeklődésünk a technológiai fejlődésnek köszönhetően már korlátlanul kielégülhet az internet világában, mégis ami a legjobban leköt bennünket, az a közösségi média, ahol továbbra is kukkolhatjuk egymás életét, és megbotránkozhatunk mások tudatlanságán.

2020-hoz közeledve szinte már elképzelhetetlen háztartás internetkapcsolat nélkül, és elképzelhetetlen az egyén okos eszközök nélkül. A Facebook, a Messenger és a Google motorjai alapfelszereltségként járnak ezekhez az eszközökhöz. Éjjel-nappal a közösségi applikációkat nyomkodjuk, és ha nem a Facebook termékére lennénk rágyógyulva, akkor jó eséllyel valamely másik szoftvergyártó hasonló tárgyú programját használnánk. A legtöbb időnket a barátok és családtagok társaságában töltjük társalgással vagy pletykálással, illetve a Facebook hírfolyamának analizálásával, ahol az ismerőseink és az általunk követett oldalak megosztják a gondolataikat. A Facebook csapata tökéletesen rátapintott az emberi viselkedés gyengéjére, amikor egy olyan felületre kereste a megoldást, amely arra készteti a felhasználót, hogy egyre több időt töltsön ott és rendszeresen visszatérjen: a megoldás a társaság és a súlytalan kommunikáció volt. Ehhez további szabadidős lehetőségeket társítottak, mint az ingyenes és fizetős játékok vagy a horoszkóp szintű személyiségtesztek stb. Mire felocsúdtunk, már mindenki fent volt a közösségi hálón és elárasztottak bennünket a reklámok.
Mára az online sajtóban megjelenő hírek bármelyikét lehetőségünk van megosztani a Facebook hírfolyamunkon, a nagy húzás pedig az volt a közösségi háló részéről, amikor lehetővé tette, hogy bárki indíthasson Facebook-vállalkozást és reklámozza a termékeit. Már-már borítékolható volt, hogy a marketing célú kommunikáció és a hírközlési célú tartalomgyártás keveredni fog. Ennek a következménye volt, hogy 2016-ban megszületett az álhír fogalma, amelynek célja az olvasók félretájékoztatása elsősorban ideológiai és politikai befolyásolási szándékkal. Azonban az álhírek elsődlegesen egyáltalán nem a politikai-ideológiai vonalat célozták, hanem a kétes eredetű és minőségű termékek eladását. Ismerősek lehetnek az olyan virulens hírmegosztások a Facebook világából, mint valamely azóta is élő ismert személy halálát terjesztő cikk, amire kattintva azonnal meg kell adni a hozzáférésünket a profilunkhoz és az adatainkhoz. És minden bizonnyal legalább egyszer már mindenki találkozott olyan álhírrel, ami úgy kezdődött, hogy „El sem hinnéd mi történt XY-al” – ezek a meghökkentő, döbbenetet és kíváncsiságot kiváltó szövegek garantáltan átverést takarnak. Azonban sajnálatos módon nem a kalóz oldalak verték ki a biztosítékot a kukkolás apostolainál, hanem az, hogy bizonyítottan orosz hátterű álhírek segítették választási győzelemhez Donald Trump amerikai elnököt 2016-ban. Az új amerikai elnök bűne pedig az volt, hogy nem a már meglévő politikai garnitúrából származott és az erős államapparátus eszméjét képviselte, ami a szabadon működő vállalatóriások számára egyet jelentett az aranykor végével. Ez volt az a mérföldkő a közösségi média történetében, amikor a vállalatnál rádöbbentek, hogy a mértéktelen reklámozás mellett alapvető szabályokat is le kell fektetni és letenni a voksukat valamely világnézet mellett. Nos, a Facebook a tolerancia és egyenlőség szólama mellett rakta le a névjegyét és bátran tiltja mindazon tartalmakat, amelyekre rásütheti, hogy gyűlöletkeltő, kirekesztő, rasszista, az egyént és a közösséget sértő. Sok esetben azonban csupán az történik, hogy nem a multinacionális vállalat szája íze szerint kommunikáló tartalomról van szó. Ennek ékes példája a KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) termékeinek hirdetési tilalma, tehát a közösségi médiában megjelenő és terjedő tartalmak cenzúrája. Természetesen amellett, hogy a KESMA a létrejöttét és működését ismerve a legkevésbé sem szorul együttérzésre, az esete rávilág magát eddig sorozatosan újra definiáló közösségi média ideológiai balra tolódására.
És hogy miért érdemes mindezzel tisztában lenni? Mert a közösségi média a felhasználók jelentős hányada számára az elsődleges hírforrás. Manapság a legtöbben már nem közvetlenül az online újság vagy magazin oldalán keresik a híreket, hanem a Facebook hírfolyamon megosztott cikkek alapján tájékozódnak. A közösségi médium pedig a saját nézetrendszerébe illeszkedő tartalmakat maga is támogatja és terjeszti, a felhasználó pedig hajlamos azt feltételezni, hogy amit mások is megosztottak, az hiteles forrás. Ebből alakul ki a félretájékoztatás és szándékos ferdítések láncolata, illetve így kelnek életre a hisztériahullámok, mint például Donald Trump elnökké választása és az USA bukásának víziója is volt 2016-ban (Politikailag semlegesen jelzem, hogy a fent megnevezett elnök fegyverek nélkül oldotta meg a világ legkeményebb diktatúrájával, Észak-Koreával kipattant konfliktust. Fegyverek eldördülése nélkül kezelte a feszültséget Iránnal, amely méretét és katonai erejét tekintve globális problémát jelentett volna, ha fegyveres összecsapásig fajul az összezörrenés. Kivonta a csapatokat a demokráciát terjesztő elnök-elődök által megszállt országokból és bevallott célja volt, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnökeként az Amerikai Egyesült Államokkal foglalkozzon és annak gazdaságát erősítse meg. Nyilvánvaló, hogy a fent megnevezett elnök azóta gazdasági fronton nyitott háborút Kínával és pl. az EU-val, azonban nem szállt meg idegen országokat, hogy civilek millióinak életét tegye tönkre).
Ezzel szemben pedig élnek és virulnak a szélsőbaloldali és másokat kirekesztő ultraliberális mozgalmak, mint a radikális feministák, az Antifa, hogy csak két egyszerű példát említsek.
Összességében pedig felmerül a kérdés, hogy egy profitorientált multinacionális vállalat és a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje hogyan férhet össze? Hogyan lehetne hiteles egy olyan vállalat társadalmi érzékenysége, amely virtuális emberkereskedelmet folytat nap, mint nap a saját felhasználóiról összegyűjtött adatok által? Egyáltalán milyen társadalomképet vizionálnak maguk elé azok az emberek, akik a Szilíciumvölgyben élnek és ugyan minden adattal rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy tisztában legyenek a szerényebb vagy egyenesen rossz körülmények között élő emberek helyzetével, azonban egyáltalán nem nyitottak az objektív tájékoztatásra? Hogy egy időben közeli példával éljek, a 2019 augusztusában tomboló amazóniai tűzvészben a közösségi média olyan alapítvány számára indított adománygyűjtést és nyomta a felhasználók elé a felhívást, amelyről később kiderült, hogy egyáltalán nem fejtettek ki tevékenységet az őserdőben tomboló tűz kapcsán, hanem csupán névlegesen kapcsolódtak az Amazonashoz, a tevékenységük pedig kimerült az USA területén folytatott klíma-propagandában. A naiv felhasználók azonban az őserdőben tomboló tűzvész eloltására küldték a pénzt. Ennek ellenére hiába a felháborodás, a pénzét nem kapta vissza senki, az eset pedig nem lett jóval kirívóbb, mint bármely korábbi visszaélés, ami a közösségi média vállalatához köthető.

Továbbra is fennáll tehát a kérdés: mennyire lehet nyitott a társadalmi felzárkóztatásra egy olyan nagyvállalat, amelynek működése a profitmaximalizálás hatékonyságának folyamatos javítására törekszik és esze ágában sincs a bevételeiből társadalmi redisztribúcióra fordítani?

A „demokrácia” szó ma a közmegegyezés fő szervezője. E szó jegyében kívánja összefoglalni egyrészt a szocialista államok összeomlását, másrészt a mi államaink feltételezett jólétét, vagy a nyugati humanitárius keresztes hadjáratokat.
Voltaképp a „demokrácia” annak van alárendelve, amit autoriter vélekedésnek fogok nevezni. Bizonyos fokig megtiltja, hogy ne legyünk demokraták. Még pontosabban: magától értetődik, hogy az emberiség a demokráciára törekszik, és a feltételezett nem-demokrata lét patologikusnak minősül. Inkább függ egy türelmes újratanulástól, rosszabb esetben a légionáriusok és a demokrata ejtőernyősök beavatkozásától.
A közmegegyezésbe és a közvélekedésbe ekként bevésett demokrácia szükségszerűen fölkelti a filozófus kritikus gyanakvását. Hiszen, Platón óta, a filozófia szakítás a vélekedéssel. Ha a „demokrácia” megnevezi a kollektív szerveződés egy feltételezett normális állapotát, vagy a politikai akaratét, akkor a filozófus megkérdezi, hogy vizsgáljuk-e ennek a normalitásnak a normáját. A szó semmilyen működtetése nem engedhető meg az autoriter vélekedés keretén belül. A filozófus szerint minden, ami konszenzuális–gyanús.
Szembeállítani a demokratikus eszmény evidenciáját egy politika, és különösen egy forradalmi politika szingularitásával, nos, ez régi módszer. Használták már a bolsevikok ellen, és jóval az október 17-ei forradalom előtt. Voltaképp a Leninnek címzett kritika szerint az a politikai törekvés, amely az övé volt, nem demokratikus – igen régi. És még ma is igen érdekes látni, hogy Lenin miként válaszolt.
Ha a demokrácia egy államforma, milyen tulajdonképpeni filozófiai rendeltetése lehet e kategóriának? Lenin szerint a politika célja vagy eszménye az állam elsorvadása, az osztályok nélküli társadalom, és így minden államforma eltűnése, beleértve természetesen a demokratikus formát is. Ez az, amit nevezhetünk generikus kommunizmusnak, ahogyan azt Marx az 1844-es Kéziratokban megadta. A generikus kommunizmus egy egalitariánus társadalmat jelöl meg, szabad társulással a sokarcú dolgozók között, akiknek tevékenységét nem statútumok és technikai vagy társadalmi specializációk szabályozzák, hanem a szükségletek fölénye. Egy ilyen társadalomban az állam a nyilvános kényszertől elkülönült instancia – feloszlik. A politika, amiként kifejti a társadalmi csoportok érdekeit és célba veszi a hatalom megszerzését – felbomlik.
Így az egész kommunista politika célja saját eltűnése az általában vett állam elkülönült formájának végső módozatában, még ha a magát demokratikusnak hirdető államról is van szó. Ha most rámutatunk arra, hogy a filozófia, mint ami megjelöli a politika legvégső legitim vagy értékelhető céljait, vagy azokat a szabályozó eszméket, melyek alatt a politika jelentkezhet, és ha feltesszük – ami Lenin hipotézise –, hogy e cél az állam elsorvadása, és helyébe a tiszta megmutatkozás, a szabad társulás lép. Vagy még inkább, ha azt mondjuk, hogy a politika végső célja a végtelentől elkülöníthetetlen autoritás, vagy a kollektívum mint olyan, önmagához térése, tehát e feltételezett cél tekintetében, amely megjelölt cél, a generikus kommunizmus, akkor látható, hogy a „demokrácia” nem lehet filozófiai kategória. Miért? Mert a demokrácia egy államforma. A filozófia fölméri a politika végső céljait. És e cél az állam vége is, tehát a „demokrácia” szó minden helytállóságának a vége is.
A megfelelő filozófiai szó, hogy értékeljük a politikát, hipotetikus keretben talán az „egyenlőség” szó lehet, vagy a „kommunizmus”, de nem a „demokrácia” szó. Mivel e szó klasszikusan hozzátapad az államhoz, az államformához.
Mindebből az következik, hogy a „demokrácia” csak akkor lehet a filozófia fogalma, ha lemondunk a három, egymással szorosan összekapcsolódó hipotézis egyikéről, melyek a demokrácia-probléma lenini vízióját alátámasztják. Idézzük föl e három hipotézist!

1. hipotézis: A politika végső célja a generikus kommunizmus, tehát a kollektívum igazságának tiszta megmutatkozása, avagy az állam elsorvadása.

2. hipotézis: A filozófiának a politikához való viszonya az értékelésben áll, egy politika végső céljainál egy általános vagy generikus értelemadás.

3. hipotézis: A demokrácia egy államforma.

E három hipotézisben nincs meg a „demokráciához” a filozófia szükséges fogalma.

Ekkor három elvont lehetőség nyílik meg.

1. Hogy a politika végső célja nem a generikus kommunizmus.

2. Hogy a filozófia fenntart a politikával egy másik viszonyt, mint azt, hogy irányítsa, megvilágítsa vagy legitimálja a végső célokat.

3. Hogy a „demokrácia” más dolgot jelöl meg, mint az állam formáját.

E három feltétel egyikével, mellyel rendelkezünk, és amelyben a „demokrácia” nem egy filozófiai fogalom helyzetében van, újra át kell adni magunkat a kérdésnek és újra fel kell vetni a problémát. Egymás után tárgyalni kívánom e három feltételt, amelyek alatt a „demokrácia” újrakezdődhet vagy elkezdhet tulajdonképpeni filozófiai kategória lenni.
Tegyük fel hát, hogy a politika végső célja nem a kollektív megmutatkozás tiszta állítása, nem az emberek szabad társulása, megszabadulva az állami főhatalom elvétől. Tegyük fel, hogy a politika végső célja az eszmék szintjén nem a generikus kommunizmus. Mi lehet ekkor a politika célja, gyakorlatának finalitása, amit ez a gyakorlat tartalmaz, vagy megkérdőjelez, vagy játékba hoz, milyen lehet a filozófia? Úgy gondolom, hogy két fő hipotézist lehet felállítani abban a tekintetben, hogy milyen e kérdés története. Az első hipotézis az, hogy a politika célként az a konfiguráció, vagy eljövetele annak, amit „jó” államnak nevezünk. A filozófia ekkor az állam különböző lehetséges formáinak a legitimitását vizsgálja. Meg kívánja nevezni az állami konfiguráció legkülönb alakzatát. Ez lenne a politika céljairól folytatott vita végső tétje. Lényegében ez a politikafilozófia nagy klasszikus hagyománya, amely a görögök óta a főhatalom legitimitása köré rendeződött. A színen természetesen egy norma áll. Bármilyen legyen is a rezsim vagy e norma státusza, egy axiológikus preferencia ragyogván az ilyen-olyan konfigurációkra, visszavezeti az államot egy normatív elvre, mint például a demokratikus rezsim felsőbbrendűsége a monarchikus vagy arisztokrata rezsimmel szemben, ilyen vagy olyan megfontolásból, vagyis egy általános normarendszert gereblyéz össze, amely előírja ezt a preferenciát.
Emlékezzünk arra a passzusra, amely szerint ez nem magától értetődő azon tézis esetében, mely szerint a politika végső célja az állam elsorvadása, mert éppen nem a jó államról van szó. A tét tehát a politikai folyamat mint önmaga felbomlasztása, vagyis mint elköteleződés a főhatalom elvének megszüntetése mellett. Szó sincs normáról, amely összekapcsolódna az állami alakzattal. Egy folyamat eszményéről van szó, amely előidézné a teljes egész állami alakzat elsorvadását. Az elsorvadás alakzata nincs benne a normatív kérdésben úgy, hogy begyakorolhatni az állami állhatatosságot. Ellenben ha a politika végső célja a jó állam vagy a kedvelt állam, akkor egy norma szcénájába belépni elkerülhetetlen.
Csakhogy e kérdés nehéz, attól, hogy e norma elkerülhetetlenül külsőleges, vagy transzcendens. Ha önmagában tekintjük, egy állam norma nélküli objektivitás. A szuverenitás vagy a kényszerítés, az elkülönült működés szükséges a kollektívumnak mint olyannak. Elfogadott a meghatározottsága egy előírásban, belemenekülés alanyivá tett témákba, amelyek éppen azok a normák, melyek alatt a kedvelt vagy jó állam kérdése megmutatkozik. Ha a jelen helyzetet vesszük, vagyis parlamentáris államaink helyzetét, látható, hogy a szubjektív kapcsolatot az állam kérdéséhez három norma szabályozza: a gazdaság, a nemzeti kérdés és éppen a demokrácia.

Először a gazdaság. Az állam számol azzal, akinek a pénzforgalomban és a javak elosztásában minimális működése van, és mint olyant lejáratja azt, aki túlságosan képtelen megfelelni e normának. Az általában vett gazdaság szférájának nézőpontjából bármilyen legyen szerves kapcsolata az állammal, magán- és közélettel, szubjektíve azzal számol, aki a gazdaságban érintett.
Második norma a nemzeti norma. Az állam az adottak mint a nemzet előírása alatt bemutatkozók a világ színpadán, felmutatják nemzeti függetlenségüket, stb. Az állam felel azért, hogy a nemzeti elv létezzen, egyszerre önmagán belül és kifelé.
Harmadjára, a demokrácia ma egy norma, beillesztve a szubjektív viszonyba az államhoz. Az állam számol azzal a kérdéssel, hogy vajon ha demokratikus vagy despotikus, akkor milyen az a viszony, amelyeket felállít az olyan jelenségekről, mint a vélemény, a társulási és a mozgásszabadság. A diktatórikus forma és a demokratikus forma közötti szembenállás az a valami, ami szubjektív normaként működik az állam értékelésében.
Mondjuk ki, hogy a kérdés jelen helyzete az államot a gazdasági működés, a nemzeti értékelés és a demokrácia hármas normatívája elé állítja. E helyzetben a „demokrácia” az állam normatív jellemzőjeként lép fel, még pontosabban úgy, mintha egy politikát megneveznénk. Nem a politikát általában. Csak egy politikát értünk ezen, amelyik szabályozza a szubjektív viszonyt az államhoz. És mondjuk ki, hogy parlamentarizmusnak szokás nevezni – személyesen, én kapitalo-parlamentarizmusról beszélnék – azt az állami alakzatot, amely szabályozza a szubjektív viszonyt az államhoz az imént említett hármas norma mentén: a gazdaság, a nemzeti, a demokratikus vonatkozásában. De mint „demokrácia”, egy különös kategóriaként idéztetik meg itt, különös politikaként, melyről tudjuk, hogy az egyetemessége problematikus, nem jelenít meg önmaga által létezőként filozófiai kategóriát. Az elemzésnek ezen a szintjén fenntartjuk, hogy a „demokrácia” olyan kategóriaként jelenik meg, amely szingularizál – ferdén egy szubjektív norma létesítésével az államhoz való viszonyban – egy különös politikát, melynek el kell fogadni a nevét és amelyre mi a „parlamentarizmus” nevet javasoljuk.
Íme, ebben az esetben belehelyezkedünk egy hipotézisbe, amelyben végső soron a politika a jó állam meghatározottsága. Amire jutunk, a maximumnál, az, hogy a „demokrácia” lehet egy kategóriája, a „parlamentarizmusé”. Ez nem ad döntő érvet ahhoz, hogy a „demokrácia” helyreálljon filozófiai fogalomként.
Emlékezzünk arra, hogy mi azt vizsgáljuk, mi lehet a politika végső célja, ha nem a generikus kommunizmus. Első eszménk az volt, hogy a politika célja a lehetséges legjobb állam létesítése. És a konklúzió az, hogy a „demokrácia” szükségszerűen nem a filozófia fogalma.
A második lehetséges eszme szerint a politika célja nem más, mint önmaga. Nem lesz rendezettebb a jó állam kérdésével, de önmaga lesz önnön célja, egy bizonyos módon – a fordítottjaként, mint amit előzőleg mondtam – a gondolat és a cselekvés mozgalma szabadon kivonja magát az uralkodó állami szubjektivitás alól, és amely javasolja, összegyűjti és megszervezi azokat a terveket, amelyek mégsem tükröződnek vissza vagy képviseltetnek azokban a normákban, melyek égisze alatt az állam működik. Azt is mondhatni, ebben az esetben a politika az államtól való távolságban különös kollektív gyakorlatként jelenik meg. Vagy ráadásul a lényegét tekintve nem egy állami program vagy állami norma hordozója, hanem inkább annak kibontakozása, hogy be lehet váltani a kollektív szabadság dimenzióját, pontosabban ki lehet vonulni a konszenzus alól úgy, hogy az állam a centrum, még ha természetesen ez a szervezett szabadság meg is nyilatkozhat az államról.
A második szárny magára a filozófiára vonatkozik. Tegyük fel azt a hipotézist, hogy a filozófiának nincs más kapcsolata a politika megnyilvánulásaival vagy a végső célok megragadásával, mint az, hogy értékel, egy kritikus törvényszék előtt megjelenik, vagy a végső célok legitimitása. Milyen tehát a viszony a filozófiának a politikához, hogyan nevezhető meg vagy miként írható elő? Van egy elsődleges hipotézis, mely a filozófia feladata lenne, s amit én a politikák formális leírásának neveznék, a politikák tipológiájának. A filozófia képezné a politikák vitájának terét típusuk alapján. Szóval a filozófia volna az államok és a politikák formális megértése, ahogyan előzetesen kimunkálják és vázolják a lehetséges normákat a szóban forgó típusoknál. De, minthogy ez az eset – kétségtelenül, ez egy része az olyan gondolkodók munkájának, mint Arisztotelész vagy Montesquieu –, nyilvánvalónak tűnik, hogy a „demokrácia” magában a filozófiában úgy jelenik meg, mint egy államforma megjelölése. Kétség sem férhet hozzá. Az osztályozás az állami alakzatokból kiindulva megy végbe, és a „demokrácia” visszaváltozik – ide értve filozófiailag is – egy államforma megjelölésévé, amely szemben áll egyéb formákkal, mint a zsarnokság, az arisztokrácia, stb.
De ha a „demokrácia” egy államformát jelöl meg, mit gondoljunk a politika céljairól e forma tekintetében? E forma akarásáról van szó? Ekkor a jó állam logikájában vagyunk benne, és visszatérünk a fentebb tárgyalt ponthoz. E forma mögé hatolásról van szó, a főhatalom felbomlásáról, még ha ez demokratikus is? És visszatértünk a lenini keretekhez, az elsorvadás hipotéziséhez. Valamennyi esetben ez az opció elvezet bennünket az első szárnyhoz.
A második lehetőség az, hogy a filozófia megpróbálkozik a politikának, mint a gondolkodás különös aktivitásának a  megértetésével. A politikával magával, mint a történelmi-kollektívben adottal, egy gondolatalakzattal, amely szerint a filozófia mint olyan megragadható, ha itt filozófián – közmegegyezéses definíció – a gondolkodás megértésének gyakorlati feltételeit értjük különböző regisztereiben. Ha a politika egy gondolkodás gyakorlata, egy regiszterben, amely tökéletesen saját (itt felismerhető Lazarus központi állítása), akkor azt mondhatni, a filozófia – feladata szerint – a gondolkodás gyakorlati feltételeinek a megragadása a politikának nevezett különös regisztrációban. Tehát támogatjuk a következő pontot: ha a politika egy gondolkodás, és azért, hogy a politika egy gondolkodás legyen, lehetetlen, hogy rendelkezzék az állammal, nem szabad hagyni koncentrálódni vagy tükröződnie állami dimenziójában. Kockáztassunk meg egy fattyú képletet: az állam nem gondol.
Utaljunk arra a passzusra, mely szerint az, hogy az állam nem gondol, a gyökere a politikáról szóló filozófiai gondolkodás legkülönfélébb nehézségeinek. Kimutatható, hogy minden „politikafilozófia” (és ezért kell felhagyni a tervvel) próbája ez a pont, hogy a politika nem gondol. És amikor e politikafilozófiák megpróbálják az államot mint a politikai gondolkodás kutatásának a kalauzát elővenni, a nehézségek csak megkétszereződnek. Arra, hogy az állam nem gondol, Platón vezet rá, Az állam IX. könyvének végén, elősorolva, hogy utolsó lendülettel lehet politikát csinálni, kivéve hazáját. Ez vezeti Arisztotelészt arra a lesújtó megállapításra, hogy – a politika eszményi típusaitól elválasztva – konstatálható, a reális világban csak patologikus típusok léteznek. Például a monarchia egy állam, amely gondol és elgondolható. De a valóságban csak zsarnokok vannak, akik nem gondolkodnak és nem elgondolhatók. A normatív típus soha nem valósul meg. Ez is az, ami Rousseau-t arra vezette, hogy a történelemben a valóságban csak bomló államok vannak, de egyik sem legitim. Végezetül, e kijelentések, amelyek szélsőségesen változatos politikai koncepciókból valók, megjelölnek egy közös valós pontot: nem lehetséges az államot mint belépési kaput venni a politika kutatásaiban, legalábbis ha a politika egy gondolkodásmód. A dolgokhoz egy másik utat kell választani.
Következésképp, ha a „demokrácia” a politika mint gondolkodás kategóriája, vagy ha a filozófiának szükséges mint kategóriát használnia, ahhoz, hogy megragadja a politikai folyamatot mint olyant, látható, hogy e politikai folyamat alá van vetve az állam nyers előírásainak, mert az állam, ő, nem gondol. Innen ered, hogy a „demokrácia” nem ott van, ahol az államforma, hanem másutt, vagy egy más értelemben. Így rátérünk a 3. problémára.
Előre vehetünk egy ideiglenes konklúziót: a „demokrácia” csak akkor kategóriája a filozófiának, ha egy másik dolgot jelöl meg, nem az államformát. De mit?
Itt van véleményem szerint a kérdés mélye. Ez az egyesülési probléma. Mivel kell egyesülnie a „demokráciának” ahhoz, hogy valóságosan közelítsen a politikához mint gondolkodáshoz, amely nem lehet egyesülés az állammal? Van – igen kézenfekvő – figyelemre méltó politikai örökség, és nem kell ezt itt részletezni. Egyszerűen adnék két egyszerű példát arra, amikor kísérlet történik a „demokrácia” egyesítésére valami mással, mint az állam, oly módon, hogy ez metapolitikailag (filozófiailag) szolgálja a politika mint gondolkodás vázlatát.
Az első egyesülés az, amikor a „demokrácia” közvetlenül összekapcsolódik a tömeg politikai aktivitásával – nem az állami alakzattal, hanem azzal, ami közvetlenül a legantagonisztikusabb vele. Mert a tömeg politikai aktivitása, a tömegek spontán mozgósítása általában ad egy állam elleni lökést. Innen jön a szintagma, amit én romantikusnak nevezek, a tömegdemokráciáról, és a szembenállásról a tömegdemokrácia és a demokrácia mint állami alakzat vagy formális demokrácia között.
Kinek-kinek van tapasztalata a tömegdemokráciáról, vagyis történelmi típusú jelenségekről, a kollektív általános gyűlésről, tömegcsődületről, zendülési mozgalmakról, stb., és nyilvánvalóan emlékszik rá, hogy van egy közvetlen visszafordíthatósági pont a tömegdemokrácia és a tömegdiktatúra között. A tömegdemokrácia lényege, hogy végeredményben a tömeg szuverenitásaként jelenik meg, és a tömegszuverenitás a közvetlenség szuverenitása, tehát magáé a gyülekezésé. Tudjuk, hogy az összegyűlés szuverenitása gyakorlat, azokban a módozatokban, melyeket Sartre „fúziós csoportoknak” nevezett, magja a testvériség-terror. E ponton a sartre-i fenomenológia vitathatatlan marad. Van egy szerves korreláció a tömegdemokrácia gyakorlata mint az egyesülő csoportok elve és a visszafordíthatóság egy pontja között a közvetlenül autoriter vagy diktatorikus működés testvériség-terrorjában. Ha a tömegdemokráciának ezt a kérdését önmagában vizsgáljuk, látható lesz, hogy nem lehetséges legitimálni az elvet csak a demokrácia neve alatt, mivel e romantikus demokráciában közvetlenül benne foglaltatik – a tapasztalatban éppen úgy, mint a fogalomban – az átfordulás a diktatúrába. Tehát nekünk egy demokrácia/diktatúra párossal van dolgunk, amely nem engedi magát elemi módon megjelölni, vagy filozófiailag megragadni egyedül a demokrácia fogalmával. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, ki-ki legitimitást tulajdoníthat a tömegdemokráciának, mindenesetre mostanáig a tény a horizonton van vagy a nem állami perspektíva horizontján. A tömegdemokrácia mint olyan értékminősítése a demokrácia neve alatt elválaszthatatlan a generikus kommunizmus szubjektivitásától. Csak akkor lehet legitimálni a demokratikus és a diktatórikus közvetlenségnek e párosát a tömegdemokrácia elemében, ha elgondoljuk e párost, és ha magának az állam eltűnésének generikus pontjáról vagy a radikális államellenességből kiindulva értékeljük. Valójában az állam megbízhatóságával szemben álló gyakorlati pólus, amely éppen a tömegdemokrácia közvetlenségében adott, magának a generikus kommunizmusnak ideiglenes reprezentánsa. Innen ered első nagy hipotézisünk kérdéseire a visszadobás: ha a „demokrácia” egyesül a tömeggel, valóban feltételezhető, hogy a politika célja a generikus kommunizmus, amiből következik, hogy a „demokrácia” nem a filozófia egy kategóriája. E következtetést empirikusan és fogalmilag igaznak bizonyítja az, hogy a tömegdemokráciában lehetetlen különválasztani a demokráciát és a diktatúrát. Ez nyilvánvaló módon az, ami fenntartja a marxisták számára, hogy a „proletariátus diktatúrája” kifejezést használják. Jól meg kell érteni, hogy ami szubjektív módon értékminősíti a „diktatúra” szót, éppen az átfordíthatósági pontok létezése volt, minthogy ezek történelmileg adottak a tömegdemokrácia vagy a romantikus demokrácia alakzatában.
Marad egy másik, egészen különböző hipotézis: egyesíteni kellene a „demokráciát” a politikai preskripciókkal. A „demokrácia” nem borítja fel sem az állam alakzatát, sem a tömeg politikai aktivitását, ellenben szerves módon viszonyul a politikai preskripcióhoz, azzal a hipotézissel, amelyben benne vagyunk, hogy a politikai preskripció nem rendezi el az államot vagy a jó államot, nem programszerű. A „demokrácia” szervesen összekapcsolódik a politikai preskripció egyetemességével, vagy az egyetemesség képességével, és lenne egy kötelék a „demokrácia” szó és a politika mint olyan között. Politikai, ismétlem megint, abban az értelemben, hogy ez más dolog, mint egy állami tervezet. Lenne a politikának belsőleges jellemzője, de természetesen a politika emancipációs fajtaként önrendelkezik, kivonva a konszenzuális alakzatokat az államból. Van egy útmutatás ebben az irányban Rousseau-nál. A társadalmi szerződés III. könyvének 16. fejezetében a kormányzat létesítésének a kérdését vizsgálja – a kérdés látszólag ellentétes azzal, amivel mi foglalkozunk -, egy állam megalapozásának a kérdését. És beleakad egy jól ismert nehézségbe, abba,hogy egy kormányzat alapító aktusa nem lehet egy szerződés, nem fedezhető föl a társadalmi szerződés tere abban az értelemben, hogy az alapító a nép mint olyan, mivel a kormányzat intézménye partikuláris személyekre tartozik, és nem egy törvényre. Mivel Rousseau szerint egy törvény szükségszerűen a nép globális viszonya önmagához, és nem jelölhet partikuláris személyeket. A kormányzat létesítése nem törvény. Ami azt jelenti, hogy nem lehet már szuverenitásgyakorlata. Mivel a szuverenitás épp a társadalmi szerződés generikus formája a teljesség kapcsolata a teljességgel, a népé önmagával. Látszólag zsákutcában vagyunk. Kellene, hogy legyen egy egyszerre partikuláris (mivel megrögzíti a kormányzatot) és általános (mivel az egész népre szükség van hozzá, nem a kormányzatra, amely ekkor még nem létezik, és aminek a létesítéséről van szó) döntés. Ugyanakkor Rousseau szemében lehetetlen, hogy e döntés feltárja az általános akaratot, mivel miden ilyen típusú döntésnek meg kell mutatkoznia egy törvény vagy egy szuverén aktus alakjában, amely csak az egész nép szerződése lehet az egész néppel, és nem lehet partikuláris jellege. Azt is mondhatni: a polgár megszavazza a törvényeket, a kormányzati magisztrátus partikuláris rendeleteket hoz. Miként nevezhetők a partikuláris tisztviselők, amikor még nincsenek tisztviselők, csak polgárok vannak? Rousseau kihúzódik e nehézség alól, kijelentve, hogy a kormányzati alapítás lényegében „a szuverenitás hirtelen átfordulása demokráciába egy új viszonyban mindenkivel, a polgárok, tisztviselővé válva, általános aktusokat tesznek partikuláris aktusokon keresztül.” Sok nagyszerű elme van, akik azt mondják, ez különös bűvészmutatvány volt. Mit jelent ez a hirtelen átfordulás, a teljeshez képest a teljes szerves viszonyának módosulása nélkül? E viszony egyszerű áthelyezése, ami a társadalmi szerződés mint az általános akarat miként teszi lehetővé a partikuláris politikai aktusok eljárását? Ez alapvetően azt jelenti – ha eltekintünk a formális érveléstől -, hogy a demokrácia eredetileg hozzátoldja a politikai preskripció partikuláris jellegzetességeinek tétjeit. A politikai előírás, attól fogva, hogy partikuláris tétjei vannak, és végső hatóköre a partikuláris téteknek a demokratikus korlátozása. A kormány intézményének rousseau-ista esete csak példaszerű szimbolikus eset. Általánosabb módon azt mondhatni, hogy a politikai preskripció, ahogy ez alárendelődik az állam különösségének és korlátozza azt, amikor kibontakoztatja a partikuláris téteket, egyszerűen azért, hogy politikai maradjon, felölti demokratikus alakját. Itt ténylegesen bekövetkezik egy elsőrendűen fontos egyesülés a demokratikus és a politikai között.
Úgy definiálhatjuk tehát a demokráciát, mint ami felhatalmazza a partikuláris elhelyezését a politikai akarat egyetemességének törvénye alatt. A „demokrácia” – egy bizonyos módon – megnevezi az egyesítés politikai alakzatait a partikuláris helyzetek és egy politika között. Ebben az esetben és csak ebben az esetben a „demokrácia” visszatérhet mint filozófiai kategória, mint amely a jövőben megjelöli azt, amit politikai hatékonyságnak nevezhetünk, vagyis a politika a maga egészében, partikuláris tétjeivel visszatérhet, nyilvánvalóan olyan értelemben, hogy kiszabadul az állami rendelkezés alól.
Ha tovább akarjuk fejleszteni e pontot, rámutathatunk arra, hogy a „demokrácia” ebben az egyesülésben a politikai preskripcióval mint olyannal – a filozófiában megjelöli egy olyan politika megragadását, amelyben a preskripció egyetemes, de amely  egyesítheti a partikulárisat a helyzetek olyan átalakulásával, amely azt célozza meg, hogy egyetlen egyenlőtlenségre vonatkozó kijelentés se legyen lehetséges.
Ennek megmutatása kissé bonyolult, és én csak vázlatot adhatok. Tegyük fel, hogy a „demokrácia” azt jelöli meg, hogy a politika – egy emancipációs politika értelmében – végső vonatkozásban az emberek életének partikularitása, vagyis nem az állam, hanem az emberek azok, akik megjelennek a közös térben. Ekkor látni lehet, hogy a politika nem maradhat meg önmagában, vagyis demokratikusnak az emberi élet e partikularitásának bánásmódjában, csak ha nem fogadja el e bánásmód egyenlőtlenségi felfogását, tehát nem vezet be egy demokratikus normát abban az originális értelemben, ahogy én beszélek róla, felbontja az egyesülést, vagyis már nem tárgyalja a partikulárist, csak az egyetemesség szemszögét érvényesíti. Másként kell tárgyalni, egy partikuláris előírás nézőpontjából. Csakhogy rámutathatunk arra, hogy minden partikuláris preskripció újrarendezi a politikát az állammal való viszonyban és behelyezi az állami bíráskodás kényszere alá. Következésképpen azt mondhatni, hogy a „demokrácia” filozófiai szempontból elgondol egy politikát, de azért, hogy emancipatorikus folyamata hatékonyságában az, amiért dolgozik, a lehetetlensége legyen a szituációban minden, erre a szituációra vonatkozó egyenlőtlenségi kijelentésnek. Hogy egy politika munkálata reális legyen, abból fakad, hogy e kijelentések az ilyen politika tevékenysége által nem tiltottak, hanem lehetetlenek, ami teljesen más dolog. A tiltás mindig egy államrezsim, a lehetetlenség egy valóságos rezsim.
Azt is mondhatnánk, hogy a demokrácia filozófiai kategóriaként az, ami megjeleníti az egyenlőséget. Vagy még inkább, az, hogy nem keringhetnek mint politikai megnevezések, vagy mint a politika kategóriái olyan predikátumok, bármilyenek legyenek is, amelyek formálisan ellentétben állnak az egyenlőségi eszmével.
Felfogásomban ez korlátozza drasztikusan a lehetségességét annak, hogy a politikában a demokrácia örve alatt közösségbeli megjelöléseket használjanak, bármilyenek legyenek ezek. Mert a közösségbeli (kommunitárius) megjelölések vagy önazonossági helykijelölések a kisebbségeknek mint olyanoknak nem hagynak tárgyalni egy egyenlőtlenségi kijelentés lehetetlenségének eszménye szerint. Következésképp azt is lehet mondani, hogy a „demokrácia” rendezi a politika tekintetében a közösségbeli predikátumokat vagy a kisebbségi predikátumokat. Ez tartja meg a politikát az egyetemesség elemében a saját rendeltetését, és ez lesz az, ami visszafogja a megnevezéseket az emberfaj terminusaiban, a szexuális megnevezéseket, vagy a társadalmi státuszra, a hierarchiára utalókat, vagy a kijelentéseket problematikus terminusokban, mint például ezt a kijelentést: „van immigrációs probléma”, vagy például a politika és a demokrácia egyesülését felbontó kijelentéseket. A „demokrácia” azt jelenti, hogy az „immigrált”, a „francia”, az „arab”, a „zsidó” nem lehetnek összeomlás nélkül a politika szavai. Mivel e szavak, mások is, szükségszerűen a politikára utalnak az állammal, és maga az állam a leglényegesebb és legalapvetőbb funkciójával: az enberek egyenlőtlenségi elszámolása ez.

Végső soron egy filozófia feladata egy politika felvázolása, ennek értékelésével. Egyáltalán nem a jó állam értelmében, még annyira sem a generikus kommunizmus értelmében, hanem belsőleg, vagyis önmagáért. A politika – szekvenciálisan definiálva, mint ami megkísérli megteremteni az egy helyzetre vonatkozó egyenlőtlenségi kijelentések lehetetlenségét – vázolhatja rézsútosan a „demokrácia” szóra a filozófiában azt, amit én egy bizonyos örökkévalóságnak hívnék. Mondjuk ki azt, hogy a „demokrácia” szó eszközével szemlélve filozófiailag és csak általa egy politika értékelhető az örök visszatérés kritériuma szerint. Megragadható filozófiailag, nem egyszerűen az emberek történelmének pragmatikus vagy partikuláris átalakulásaként, hanem mint csatlakozás egy értékelési elvhez, amely nevetségesség vagy bűn nélkül igenli a visszatérést.

(Raisonnement hautement spéculatif sur le concept  de demokratie, in: Alain Badiou: Abrégé de métapolitique, Paris, Seuil, 1998, 89-108. p.)

Szigeti Csaba fordítása

Régen volt már 2018 októbere. Emlékszel még arra, hogy mit csináltál akkor? Fel tudnád idézni, hogy melyek voltak a legfőbb események a hírekben és mit posztoltak a legtöbbször az  (ismerőseid? Hogy felgyorsítsuk a folyamatot, segítek picit. 2018 október 15-én lépett életbe hazánkban az az alkotmánymódosítás, amely szabálysértéssé minősítette az utcán való életvitelszerű tartózkodást. Köznyelvre vagy média nyelvezetre fordítva ez annyit jelentett, hogy az állam betiltotta a hajléktalanságot. Hogy ez mégis mit jelentett a gyakorlatban? Többségében azt, hogy a forgalmas közterületeken életvitelszerű tartózkodást folytató hajléktalan személyeket háromszori figyelmeztetést követően előállíthatta a rendőrség, illetve az előállítás elkerülését szállóra vonulással tette elkerülhetővé. Ahogy pedig láttuk, nagyjából két hónap alatt lecsengett az előállításos időszak, a szakmában dolgozók tapasztalatai alapján pedig javarészt azon személyek kerület előállításra vagy lettek hatósági ráhatással szállóra kényszerítve, akik évek óta hajléktalan életvitelt folytattak és az ellátást biztosító szervek látókörében voltak.
Hogy ezek a személyek mégis miért nem mentek szállóra? Ugye a szabályozás (és egyben a kormányzat) ellen ágáló sajtó szerint azért nem, mert nincs elegendő férőhely az országban a hajléktalan emberek számára. Bár szívesen vitatkoznék számszerűen, azonban a férőhelyek pontos számadatai sincsenek meg országosan, csupán hozzávetőleges becslések vannak mind a hajléktalanok számára, mind pedig a számukra biztosított férőhelyekre vonatkozóan. De vajon hogyan működhet így egy államilag felügyelt ellátás? A válasz az, hogy zavarosan (később kifejtem).
A fent említett személyek szállóra-nem-kerülésére adott gyakorlati válasz már kissé árnyaltabb. Tekintettel arra, hogy minden egyes szállón emberek tartózkodnak, vannak intézményi szabályok, amelyek elemi szükségletűek. Egyetlen üzemeltetőnek sem hiányzik, hogy az általa fenntartott helyen öljék egymást halomra a gyakran pszichésen is zavart, és sok esetben tudatmódosító szerek hatása alatt álló emberek. Tehát a szabályokat be kell tartani. Ezek olyanok, mint: legyél annyira józan, hogy a saját lábadon tudj átlépni a küszöbön és lefeküdni aludni. Ne verekedj és ne provokálj verekedést. Ne állíts kést a másik hátába. Ne lopd el a másik ember holmiját stb. Aki ezeket az elemi szabályokat nem képes betartani, az a személy egyetlen helyen sem fog megmaradni tartósan, és többségében éppen ez jellemző azokra a személyekre, akik napról napra, hétről hétre és hónapról hónapra ugyanúgy az utcák valamelyik szegletén töltik az éjszakáikat. Létezik ugyebár több személyiségtípus, és vannak olyan emberek, akik nem képesek a szabálykövetésre, ezáltal pedig nem alkalmasak a közösségben tartózkodásra. A média ezzel szemben fogta a hajléktalanság fogalmát és minden személyt belefoglalt, akik fedél nélküliek, tekintet nélkül azokra az egyéni paraméterekre, amelyekkel egy laikus szemlélődő nincs és nem is lehet tisztában, illetve maga az ellátórendszer sem képes mit kezdeni. A többnyire ezt propagáló baloldali média erre azt válaszolná, hogy szociális érzékenyítést végzett – a gyakorlati oldalt ismerő személyként én viszont azt mondanám, hogy hazudott.

Bizonyára emlékszel, hogy hónapokon át mennyi indulatos vélemény és poszt került a közösségi média felületére, és egyik napról a másikra hogyan feszültek egymásnak a sajtóvélemények. Egyik oldalon az egyén szabadságjogai, másik oldalon a közös értékek védelme, illetve a közszemérem megóvása állt. A szociális terület hajléktalanokkal foglalkozó szervezetei sorra tettek (gyakran szintén) egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat, és kialakult egyfajta hisztériás hangulat. Ismét felmerült a jogállamiság sérelme, a rendőrállam kérdése, a diktatúrázás kontra konzervatív értékrend. Majd eltelt néhány hónap, lassan csillapodni kezdtek az indulatok, Donald Trump sokat Twitterezett, amire az általános szabadságjogokért aggódó médiumoknak szinte kötelező volt felháborodnia, aztán jött itthon a CSOK 2. és Orbán Viktor évértékelőjének 7 pontja – szóval bőven volt miből újabb armageddont gyártani. És mi történt a hajléktalanokkal? Nyilvánvaló: semmi!

Ahhoz, hogy jobban megértsük a tavaly októberben történteket és annak következményeit, nézzük meg közelebbről a fogalmi hátteret. Mit jelent a hajléktalanság? Jogi meghatározás szempontjából hajléktalan az a személy, aki nem rendelkezik bejelentett lakcímmel, kivéve, ha a lakcíme hajléktalan szálló. Másrészt hajléktalan az a személy, aki éjszakáit közterületen tölti vagy lakhatás céljára nem alkalmas helyen (pl. komfort nélküli épület, helyiség stb.). Mindent összevetve pedig a hajléktalanság egy olyan állapot, amely fizikai és mentális depriváció következménye, ahol a személy nem rendelkezik sem anyagi, sem kapcsolati, sem szellemi tőkével ahhoz, hogy az állapotán változtasson. Revideálva a 2018 óta tartó eseményekhez és a közelgő önkormányzati választásokhoz a fogalmat:

• A hajléktalanság a szegénység leglátványosabb része, amely mindannyiunk számára érzékelhető, tehát hatással van ránk. A hajléktalanság politikai és médiaeszköz, ami által az ellentétes politikai erők világnézeti alapon ütközhetnek, valamint sajtófelületek nyerészkedhetnek az olvasottságon.
• A hajléktalanság tökéletes PR eszköz, hiszen ingyen reklámot biztosít mindazon intézmények számára, akik az ellátásukkal foglalkoznak ilyen-vagy olyan módon.
• A hajléktalanság a leghálásabb politikai és médiaháborús eszköz, hiszen érdekérvényesítési képesség és más erőforrások híján képtelen elszámoltatni mindazokat, akik általa nyerészkedtek olvasottsággal, szavazatokkal, kiosztott közpénzekkel stb.

A gyakorlati munka során ma Magyarországon a hajléktalan-elláts egy gyűjtőhely. A lakhatás megoldatlansága sokadrangú problémát jelent, hiszen az utcára kerülés egy folyamat végeredménye. A depriváció nem pusztán a hajléktalan élethelyzet terméke, hanem mindazon képességek hiánya, amelyek bizonytalanná teszik, megingatják és megtörik az erős családi kapcsolatokat és egyéb szociális hálót nélkülöző személyek életét. A klientúrát nézve elsődleges és legnagyobb probléma a középkorú vagy idősebb korosztálynál a krónikus alkoholizmus, a fiataloknál pedig a rendszeres droghasználat.
A deviáns életvitel fiatalkorúaknál lehet egy bántalmazó vagy szimplán diszfunkcionális családi háttér eredménye, vagy a család teljes hiánya, míg az idősebb korosztálynál az alkoholizmus lehet a családi kötelékek megszűnésének okozója, s nem csupán az utcai léttel járó körülmények feledtetője. Számtalan pszichiátriai kórkép jár-kel az utcákon, keveredik a hajléktalan-ellátásba és marad kezeletlen. Ergo a klientúra egy része olyan problémákkal küzd, amelyekre szociális eszközökkel nem lehetséges megoldást kínálni. Másfelől a súlyos szenvedélybetegségekkel küzdők számára szintén nem fog megoldást nyújtani a lakhatás rendezése, hiszen ezen személyek többségénél olyan mértékben befolyásolja a mindennapokat az ivászat, hogy bármiféle munkavégzésre vagy hétköznapi rutinra alkalmatlanná válnak. Tehát nem fognak munkába állni és pénzt keresni, számlákat és lakbért fizetni, és végképp nem lesznek képesek megtartani az önálló lakhatásukat. Az elsődleges probléma kezelése lenne szükséges mindenekelőtt, ami a krónikus alkoholizmus és / vagy droghasználat.
Ugyanakkor a hazai hajléktalan-ellátás fennállásának közel harminc esztendeje óta nem volt képes beismerni e téren a saját impotenciáját, illetve nem volt képes olyan mérvű érdekérvényesítésbe kezdeni, amely legalábbis nyomást gyakorolt volna a hazai pszichiátriai ellátásra és a rehabilitációs intézményekre. Helyette a szakellátások finanszírozásának töredék összegéért, de még így is elég nagy számot jelentő közpénzért magára vállalt minden kórképet és rájuk sütötte a hajléktalanság bélyegét, amelyet pedig elkönyvelt a lakhatási körülmények rendezetlenségének okaként. Mindezen jelenlegi körülmények annak is köszönhetők, hogy a mindenkori hatalom jobban szereti egy-egy nagyobb intézményre bízni az adott szektor ellátását, hiszen a sok kicsi szétaprózódott intézménnyel szemben nehezebb volna akaratot érvényesíteni. Így viszont elegendő csupán egy-két felsővezetőt megrángatni, ha valami balul sül el, illetve elegendő az ő torkukon lenyomni a központi igényt. És voilá, van egy költséghatékony tömegellátás, ami tűzoltásra alkalmas, de kiléptetésre és társadalmi integrációra már nem. Olykor-olykor még pazarló is lehet, ám a hatalom számára annyira érdektelen a terület, hogy még a értelmetlenül elszórt százmilliók és sok milliárdok is beleférnek. Az intézményrendszert pedig olyan sajátos belviszonyok teszik bénulttá a szakmai téren, mint hogy az XY elvtárs(ak) és elvtársnő(k) posztra kerüléstől a halálukig dirigálhatnak intézmény monstrumokat bármiféle ellenvélemény, és bárminemű fejlődés lehetősége nélkül. Mindez maga után vonja, hogy a posztvárományosok közül egyik sem jobb a másiknál, hiszen a szerepüket féltő nagy öregek kontraszelektíven válogatnak: az utódnak ne legyen ellenvéleménye, ne legyen saját véleménye, ne legyen véleménye, viszont mindent írjon alá, amit elé teszünk.
A média pedig mit csinált 2018-ban? Politikai szavazatokat halászott egy-egy megbízónak, és csupán a felszínt kapargatta egy igazán zavaros állami szektoron. Érzékenyítés címén igyekeztek a társadalmi többségre nyomni a felelősséget, miközben azt hangoztatták, hogy a szegénység ilyen fokán élő embereken kötelességünk segíteni. Lefordítva magyarra: a meglehetősen pocsék hatásfokon működő ellátórendszer tovább finanszírozása nem kérdés, hanem elvárás, egyúttal mindazon tények, amelyeket az imént felsoroltam és még oldalakon át folytathatnám a felsorolásukat – nem számítanak érdemi szempontnak, hiszen a nagyobb felületen szónoklók szerint a hajléktalanság helyzetének és a hozzájuk való viszonyulásunknak kérdése morális, humanisztikus és szabadságjogi feltételek mentén értelmezhető. Végeredményben ott tartunk, hogy senki sem oldotta meg a problémát, ellenben jó sokáig hisztériázhattunk miatta. Sok-sok közösségi médiás megosztással, az egyes sajtóorgánumok tematikus cikkeinek rekordszámú olvasottságával a hajléktalanság kérdése ismét hálás téma volt. A politika és az intézményrendszer újfent megállapodott egymással, hogy ahogyan eddig sem, úgy ezután sem fog történni semmi. Legalábbis semmi, ami szakmai, semmi, ami említésre érdemes.
Velünk pedig, mint köznéppel ismét elhitették, hogy az országunk legnagyobb és legégetőbb problémája a hajléktalanság kérdése. Elhitették velünk, hogy azok az emberek vannak a legnagyobb bajban, akik szem előtt vannak és minden rendszeren kívül állnak. Igyekeznek eladni nekünk, hogy a segítés abból áll, ha az utcán fekvő vadidegen és temérdek mentális problémával küzdő, minden segélyszervezet által legalább ismert személyen próbálunk segíteni, mert akkor vagyunk jó emberek. Pedig az a biztos, ha a saját környezetünkben nézünk szét. Ha a saját családunkban segítjük a bajba jutott szeretteinket és nekik nyújtunk támaszt. Bőven javítunk a világon, ha megkérdezzük a kollégáinktól, iskolatársunktól, egyáltalán a környezetünkben élő személyektől, hogy mi van velük? Jól vannak-e? És ha valamilyen formában, akár csak egy jó szóval is jobbá tehetjük a napját, akkor nem fukarkodunk kimondani, mert a sorstragédia legtöbbször nem egy hirtelen bekövetkezett változás, hanem egy lecsúszási folyamat eredménye, amelyben gyorsító szerepet játszik az embertársak közönye.

(A szerző a szociális szakmát belülről ismerő újságíró)

Az elmúlt napokban volt szerencsém beszélgetni egy eltűnőben lévő gyakorlat művelőjével, Salinger Dáviddal. Kalligráfusunkat „Manoeye” néven találhatjuk meg instagramon és facebookon, ahová feltölti elbűvölő munkáit .
Mielőtt rátérnék a beszélgetésünk tartalmára, szeretnék pár szót ejteni magáról a kalligráfiáról. A „kalligráfia” szó „szépírást” jelent, azonban mégsem csupán óvatosan leírt, arányos betűkről beszélünk, noha mind az óvatosság és arány fontos részét képezi a gyakorlatnak. Nem, a kalligráfia ettől jóval összetettebb dolog, amely különleges eszközöket és különleges képességeket igényel. Többezeréves hagyománya mára szinte teljesen feledésbe merült, ám mindenki ismeri és csodálja a múlt írásainak gyönyörét, a gótbetűk kielégítő kanyarait és az öreg oklevelek folyékonyan leírt, kurzív sorait. Hogyan lehet, tehát, hogy e gyönyörű, manapság is elismert gyakorlatot az enyészet fenyegeti? Beszélgetésünkben erre a kérdésre, miként sok másikra, megpróbáltunk választ találni.

„A Pilot toll a legjobb játék a Lego óta”

Salinger úr hat éve kezdett el foglalkozni a szépírás haldokló művészetével, és egyből beleszeretett a tevékenységbe. Életének épp egy nehezebb szakaszában járt, amikor kézbe vette első Pilot tollát, és egy egészen új, ismeretlen módon vitt vele tintát a papírra. Ez a kis hobbi hamar egyfajta meditációvá vált számára, és általa képes volt túljutni a nehéz napokon. Salinger úr ekkor már túl volt egy grafikus designer képzésen, így az íróasztali szórakozás nem volt idegen a személyétől, ám az a tapasztalat, amit Pilot tolla által szerzett, teljesen újszerűnek bizonyult számára. Azóta a szórakozás és meditációs szerep mellett a kalligráfia szinte az identitása részévé vált. Sehová sem megy el tolltartói nélkül, és minden egyes nap ír valami újat.

„Ma sem ettünk, de legalább firkáltunk”

Nem sokkal azután, hogy Salinger úr rátalált új szenvedélyére, a baráti köre is csatlakozott. Minden hétvégén írtak valami újat, ami éppen annyira volt remek gyakorlás, mint baráti kikapcsolódás. Eleinte mindenki csak saját kútfőből alkotott, ám idővel elkezdtek tematikusan írogatni.

Nagymama gyöngybetűi

Beszélgetésünk során feltettem a kérdést Salinger úrnak, hogy hogyan változott (ha változott) az általános íráshoz való hozzáállása. Válaszában elárulta, hogy amióta elkezdett kalligráfiával foglalkozni, jobban odafigyelt mások és a saját kézírására. Egy alkalommal, mikor nagymamája kamrájában járt, először vette észre, hogy milyen gyöngybetűkkel vannak megcímkézve a befőttesüvegek. Többé nem csak a szavak jelentését látta, hanem azok esztétikáját is. Idővel a kézírás kiszorította a gépelést az életében, és gyakran megesik, hogy barátaival nem gépelt szövegekkel, hanem lefényképezett kézírással vagy kalligráfiával kommunikálnak. Ezen kívül szívesen veszi igénybe a posta szolgáltatását is, és küld kézzel írt leveleket ismerőseinek. Kissé szomorú dolognak érzi, hogy a hagyományos levélírást felváltotta az e-mail, mivel egy igényesen megírt távirat sokkal intimebb és személyesebb, mint egy sztenderd betűtípussal legépelt üzenet a virtuális postafiókjában.

Varázskörök: kalligramok

Salinger úr idővel szerette volna a következő szintre emelni kalligráfiái megjelenését, és a különböző betűtípusok tökéletesítése után egy új technikára specializálódott: kalligramokra. A kalligram formába öntött szöveg, a kalligráfiában előszeretettel használt gyakorlat főleg az Iszlám világban, ám nyugaton sem ritka. A gyakorlat életre kelti a szöveget, szinte mozgásra bírja azt; ahogyan a mondatok nem sorokba rendeződnek, hanem különböző folyamokba, kósza vonalakba, geometriai alakzatokba. A szöveg már óvatosabb vizsgálat előtt is gyönyörködteti az ember szemét. Éppen ez a kalligramok hátulütője – hajlamosak vagyunk megakadni a formánál a szöveg elolvasása nélkül. Ne felejtsük el, hogy egy kalligram még mindig írás, és a leírt mondatok éppen annyira relevánsak, mint az alakzat, amelyben elhelyezkednek. Salinger úr legkedveltebb technikája, a köralakú kalligram, ikonikussá vált a munkásságában. Legyenek koncentrikus vagy kapcsolódó körök, a kiírt alakzat garantáltan elképesztő látványt biztosít. Kalligramjainak tökéletesítésében nagy segítséget és apadhatatlan inspirációt jelentett egy orosz kalligráfus, Pokras Lampas munkássága. Salinger úr nagy álma, hogy egy óriási kalligrammal egy egész tűzfalat beteríthessen valahol Budapesten.

Művészet-e a kalligráfia?

Mindazok után, amiket itt olvashattak, láthattak, meglepő kérdésnek tűnhet, hogy művészet-e mégis a kalligráfia. Valóban, a legtöbben úgy kezelik, azonban nem igényel a szépírás kitanulása különleges tehetséget, mivel a munka nagyrésze az eszközben rejlik. Feltettem tehát a kérdést Salinger úrnak, mire ő azt felelte: lehet művészet is. Vannak tagadhatatlan művészek a kalligráfia gyakorlói között, és vannak olyanok is, akik tagadhatatlanul művésznek gondolják magukat. Salinger úr nem tekinti magát művésznek, sem írásait művészetnek. Számára ez egy egyszerű hobbi, szerves része a mindennapjainak.

Megéri-e elkezdeni?

Mindenkinek ajánlott legalább kipróbálni a kalligráfiát! Egy Pilot tollhoz viszonylag olcsón hozzá lehet jutni, és az interneten milliónyi képet, videót lehet találni, melyekből megtanulható az írás menete. Salinger úr is teljesen önképző módon tanult meg kalligrafálni az internetet böngészve, más alkotók munkáit vizsgálva.

Szeretnénk tehát minden érdeklődőnek ajánlani pár remek kalligráfust, akiket könnyen megtalálhatnak instagramon és/vagy facebookon:

Buzogány Dezső (@buzoganyd), magyar kalligráfus csoport, The Mínk (@them.ink) valamint ismét Salinger Dávid (@manoeye)

Rengeteg dolgot fel lehet sorolni, ami hozzád tartozik. Legaktuálisabb a Háy come Beck, a 30Y vagy éppen a Rájátszás. Ezek mellett működtetitek a ZajZajZaj stúdiótokat Pécsett, vagy az ugyanott létrehozott Zenélő Egyetemet.  Összegezve hogyan tudnád önmagad meghatározni ennyi különböző stílusú „kivetülés” után?

Mindenfajta megszólalásban tulajdonképpen közelebb akarunk férkőzni a világ megértéséhez, és minden előadásunknak ez a fő kérdése. Van akkora szerencsém, hogy ha valamit kiötlök, akkor képes vagyok arra rábökni, hogy „ez az én professzióm”. A kérdés az (és nemcsak az enyém, hanem minden alkotó emberé), hogy vagyok-e kellőképpen nyitott és rugalmas arra, hogy ezekben a viszonyrendszerekben alkotóként működjek, és ha azt érzem, hogy vagyok, akkor nincsen bennem kétség, hogy az, amit csinálok, az izgalmas nézőpont tud lenni a világra.  Dolgozok rajta, hogy megvalósuljon, és számomra ez egy nagyon izgalmas játéka az életnek. Minden energia emberi találkozásokból jön létre. Kell, hogy kíváncsiak legyünk a másikra, ezekből tudunk tanulni. Minden vállalkozásunk lényege, hogy valamit megtudjunk az emberről. A cél mondhatni a dialógus megalkotása lesz: vagyis minél több emberrel lehessen dialógust folytatni, minél több világba lehessen besétálni, több nézőpontot is megismerve ezzel.

Sosem gondolkodtál versíráson? Nem érezted azt, hogy a szövegeid túl akarnak lépni a dalszöveg mivoltukon?

A rendhagyó irodalomóráimon kevés esély van ennek ontológiai tisztázásra. Versnek ismerünk fel mindent, ami nem lapszéltől lapszélig tartó szöveg. Ennél pontosabban aligha tudhatjuk, mi a vers. Mikor a dalszövegről gondolkodom, akkor a különbség nem a megíráson, a mélységen vagy az állításon van. A dalszöveg és a vers lényegi különbséget a kettő létmódjában látom. A versszöveg néhány négyzetcentiméternyi papíron íródik, létezése javát ott is tölti. Ebben a védtelenségben kell üzemelnie, világot teremtenie az olvasónak.  A dalszöveg ilyen formán sosincs egyedül hagyva, de ez nem védettséget, hanem egy másfajta terhet jelent, vagyis hogy viselje a zenét, a pillanatnyiságot, illetve hogy három-négy perce van hatni. Emberi hang szólaltatja meg, ettől nem tud ellépni. A dalszövegben megképzett narratív én állandóan viszonyban akar lenni azzal az énnel, akinek a hangját halljuk. Ez a megképzett én a versben jóval távolabb esik a szerzőtől. Ezek együttesen olyanok, amik a dalszövegnek az esztétikáját, poétikai elvárásait, hatását ellökik a versszövegtől. Amikor azt mondom, hogy nem írok verseket, ebből a szempontból tud csak igaz lenni. Nem versek az én szövegeim. Más a létezésük formája, innentől fogva másmilyen módon működnek a világban. A megírt szövegeim arrafelé mozognak, hogy azok meg lesznek szólaltatva és viszonyban lesznek a zenei formával, így nem tudnak leszakadni és némaságot fogadni a papíron. Az más dolog, mikor egy kötetben összegyűjtik a dalszövegeket. Nagyon el tud bizonytalanítani, mert látszatra versek a lapon, de ezek a művek nem tudnak a fejemben nem megszólalni. Énekelve értem, de olvasva szétesik, mert a létezése alapja nincs ott. Játszom azzal a gondolattal, hogy hogyan lehetne ezt a világot kötetben megfogalmazni. Tudom, hogy nagyon erős dramaturgia és szerkesztés kell hozzá, és valami olyasfajta elképzelés, ami a dalszöveget nem versnek akarja érteni, hanem olyan formában szeretné megtartani, ami által a dalszöveg léte megmarad, de közben más létezésformát kap. 

A „még” szó megüti a fület a „Ki az akit még megölelnél” album címében. Mit jelent számodra ez a cím? Mi az oka, hogy pont ezt a sort emeltétek ki a zenétekből és albumcímnek tettétek?

Talán azt is rá lehetett volna írni a lemezre, hogy „Szeressük egymást, gyerekek!”  Hogy egy slágersorral éljek. Mi nem hiszünk a gyűlöletben és abban sem, hogy a gyűlöletet úgy lehet legyőzni, hogy másokat teszünk ennek a tárgyává. Gyűlöletre nem lehet gyűlölet a válasz. Ne felejtsünk el szeretni, akármilyen közhelyesen hangzik ez.  Vecsei H. Miklós kezdeményezése, a Poket zsebkönyv is ezért remek, mert kimozdít ebből a szorongás által létrehozott, állandó önvédelmi reflexből. A cím elsődleges szándéka és célja, hogy ezt közölje az emberekkel. Tulajdonképp szándékosan nincs benne központozás, hogy a hangsúlyt bárhova lehessen tenni. A cím talán kérdés, de az is lehet, hogy kétségbeesett kiáltás. Lehet az ember kemény és vagány, de léteznie kell az egymás iránt érzett szeretetnek, ami az egész élet értelme. Egyre jobban tűnik el a szolidaritás, az az erős, aki fitogtatja a ridegségét. Annak kéne erősnek lennie az emberek szemében, aki megmutatkozik, feltárulkozik – szóval nem az erejét hanem a gyengeségeit is vállalja. Azt szeretné a cím és mi magunk, hogy képesek legyünk magunkban megteremteni a mások iránti szeretetet. Nem látom fontosabbnak, hogy az ember intellektuálisan vagy fizikailag több legyen a másiknál. Szerintem mindennek az Alfája és Omegája az egymás iránt érzett szeretete és bizalma. Ha ez nem adott, minden más lényegtelen. Nehéz megragadni egy tizenegy dalból álló lemez átható esszenciáját –  valami olyasmit találni, ami mindre igaz, mondhatni lehetetlen. Az attitűdünknek kell megjelenni a címben.

Miképp vélekedsz az új album borítójáról/festményéről? Mennyire illik ez az „érett” 30y képébe, jelképez-e titeket?

Takács Bélával, az alkotóval tizenegy éve napi kapcsolatban vagyunk. Ő az, aki a dalok első verzióit meghallgatja és vitázhatunk vele rajtuk. Mélyen belelátunk egymás emberi és alkotói világába, és nagy ajándék, hogy része a csapatunknak. Esztétikai pozícióból nagyon erős a véleménye mindenről. Máshogy látjuk a világot és szeretem, hogy ebből a nézőpontból folyton forgatjuk a vizuális megjelenés lehetőségeit, ami sok tanulásra ad lehetőséget. Sose akartam megmondani neki, hogy miképp jelenítse meg a borítókat. Én zenélni szeretnék, és olyan emberrel akarok dolgozni, aki képes ebben az értelmező pozícióban részt venni a folyamatban és más nyelven megfogalmazni valamit, amit 30Y-ként könnyű felismerni. Az egész 30Y-arculat tele van minimalista gesztusokkal, ez Béla nagyszerű alkotása, amiért hálásak vagyunk. Ez a minimalista logika képes pontosan kifejezni zenei pozícióinkat. Ami a képsorozatban nekem tetszik, az az emberi megismerés megjelenítése. Egyre jobban meg akarunk ismerni valamit, ettől nem tudunk elszakadni. Ez a képsorozat olyan, hogy a festő vagy a kamera egyre közelebb megy a dologhoz, de mégis képtelen többet megismerni a jelenetből, csak a homály lesz nagyobb és nagyobb. A másikra vagy a világra vonatkozó megismerés folytonos vágya és törekvése mozgat bennünket, embereket, miközben tudjuk, a megismerés illúzió. Béla azt mondta, hogy ahhoz, hogy megfesse a Balatont, ahhoz tulajdonképpen nem a vizet kell megfestenie, hanem valami olyat, ami által felismerjük, hogy a Balaton van előttünk. Nem a Balaton megfestése a lényeg, hanem az, ami a Balatonhoz tartozik, így került a Badacsony a képre. Elképzelhetjük, hogy a lírai én hozza létre a valóságot a dalban, de ez nem igaz. Valamit létrehoz, amire te megkomponálod a saját Balatonodat, a saját világodat és benne saját magadat.

Ha a 2000-es Zoli kezében tartaná ezt az albumot, mit szólna hozzá?

„Találkozás egy fiatalemberrel”. Úgy vagyok ezzel, hogy a 30Y-nak szerencséje volt, hogy sosem kellett kompromisszumokat és alkukat kötnie. Ez nem szimplán szerencséje, hanem a döntése is. Nem akarjuk a nagyszerű népszerűséget, nem stadion-rockot akarjuk játszani sok emberrel, hanem mélységeket akarunk elérni. Ezeket az adott pillanatban eldönti az ember, hiszen van választási lehetőség. Mi ezeket az adott választásokat jó időben hoztuk meg. Furán fog hangzani, de minket a kockázat érdekel. A tizenkilenc évvel ezelőtti énem részben irigykedne. Az adottságaimhoz mérten tűrhetően megtanultam énekelni és gitározni. Talán meglepődne, hogy a dalról való gondolkodásom ennyire klasszikus maradt. Hangsúlyozom, hogy nem vagyunk forradalmi zenekar abban az értelemben, hogy a dal klasszikus formájában hiszünk, vagyis a dal nyelvén való elbeszélésben. Intro- verze-reflén hármasság, 3-3.5 perces melódiák, ezek nyilván hosszabb szekvenciák, mint amiket régebben írtunk. Tizenkilenc évvel ezelőtti énem lehet egy felforgató, popzenét a sarkaiból kifordító akarattal állt be zenélni ebbe a világba, de nem tudással, viszont sok dolgot nem kérnék rajta számon. Ez az, ami az „ahogy elképzeltem” dalunkban van. Nem bánom, hogy nem úgy történtek az események, ahogy régen gondoltam. Van bennem egyfajta fatalizmus. A dolgok, amik velünk voltak, nem rajtunk kívül, hanem szükségszerűen velünk és részben általunk történtek.

Mesélted, hogy az első lemezbemutatótoknál hatalmas félelem volt bennetek. Így a 2019-es lemezbemutató után, tizenkét lemezzel a hátatok mögött mit jelent neked a koncertélmény a 30Y-al?

Ha egy szóban fogalmaznám meg, akkor mindent. Bármi furcsán is hangzik, nagyon élvezem, hogy kockára tudok tenni mindent zenekaron belül. Rám is, az öcsémre is jellemző ez a magatartás. Mondok ehhez egy példát. A világ legrosszabb pókerjátékosai mi vagyunk. Nem tudjuk eljátszani, hogy olyan lapjaink vannak, amik valójában nincsenek. De ez tanulható lenne, menne is talán. Mi állandóan azt mondjuk, „All in”, ha kártyázunk, nem tudunk taktikázni, és pontosan így zenélünk – mindent kockára téve. Nem tudunk egyszer ennyi lelkesedést, máskor annyit beleadni a zenélésbe, az egész lényünk megjelenik a színpadon. Nem tudok ennél kevesebbet felrakni. Viszont minden koncert előtt van bennünk izgalom, de amikor a lemezbemutató első koncertje volt, bujkált bennem egy érzés, amely visszahozta a negyedikes, ingujját morzsolgató, kicsit szorongó gyereket magamból. Az új dalokat még nem tudjuk elég jól játszani – de játszanunk kell, mert nem tud a dal beérni, ha a próbateremben ülve tizenhat órán át próbáljuk azokat, mert csakis a zenész és a közönség viszonyrendszerében fog működőképessé válni. Így lesz a részünkké is.

„Mondd el mit hallgatsz, megmondom ki vagy.” Mi az a dal, ami igazán az életed része?

Van egy dal, ami nem dal, hanem versszöveg, a nyolcvanas évek végén hallottam a Hobo Blues Band-tól: a „Nagyon fáj” című József Attila verset mondja el zenei kísérettel Hobo. Úgy mentem suliba, hogy több mint fél éven át minden nap ezt a szöveget végigmondtam magamban. Az ilyen cselekedetek meghatározzák az emberi személyiséget a jelenben. Ez a szöveg a zenei betéttel együtt érdekes és megmaradt bennem. Illetve Európa kiadónak a „Romolj meg” című dalát mondanám. Néhány évvel ezelőtt ezt el is énekelhettem Menyhárt Jenővel, elementáris élmény volt vele együtt zenélni a színpadon. Cseh Tamás világa az, ami még erőteljes nyomot hagyott bennem, nem véletlenül játszom a „Csönded vagyok” című dalát máig. Ezek mind nagyon lényeges élmények voltak számomra. Erőteljesen meghatározták, hogy a dalszövegről vagy a világról hogyan gondolkozom ma. A külföldiek közül evidensnek a Pearl Jam-et mondanám. S a legfontosabb kortárs alkotónak mostanában Damon Albarn-t tartom.

Ki az, akit még megölelnél?

Sok mindenkit. Szavakkal bánok a mindennapokban, mégis az érintésben hiszek igazán.

fotók: sinco

Szeretem a rádiós közvetítéseket, és az azokkal járó várakozást és izgalmat. Hogy a látásomra ugyan nem hagyatkozhatok, de azokra a szavakra, kifejezésekre, amik a közvetítő(k) szájából elhangzanak, nagyon is. És azokra a szünetekre, a zúgásra, a szurkolók hangjának átszűrődésére, a recsegésre, mely az egész folyamat szerves része, hogy mi, akik hallgatjuk az adást, mégis csak átélhetjük a küzdést, az azzal járó összetett élmény egy részét legalább. Csak késve csatlakoztam édesanyámhoz, aki már az elejétől kezdve hallgatta a döntőt, amiben a magyar válogatott a dél-koreaival küzdött Budapesten. Az utolsó párosításban kardozott Szilágyi Áron, kétszeres olimpiai bajnokunk, és három pont hátrányból fordította meg az eredményt, hogy 44-44-nél az utolsó tus döntsön végül. Mindössze húsz-huszonöt percet hallottam a közvetítésből, s nem csak azért lettem szomorú, mert a végén elveszítettük a döntőt, hanem mert egy olyan folyamat részese lettem, ami nem csak a játékba, hanem egy, azt megsegíteni vágyó technikai dolog bizarr működési rendszerébe nyújtott betekintést, eddig számomra nem tapasztalt módon. Van egy olyan tulajdonságunk, amit az egyik legfontosabbként tartunk számon, az emberi élet egyik értelme, sőt motorja bizonyos tekintetben, vagyis az az igény, hogy mindig valami tökéletesebbre – esetünkben talán úgy pontosabb a megfogalmazás, hogy – pontosabbra, mérhetőbbre, vagyis bizonyosságra vágyunk. Hogy irányíthassuk magunk körül a dolgokat, és senki ne mondhassa később, hogy volt egy adott eseménynek, történésnek olyan része, amit nem tartottunk a kezünkben, nem vontunk a megfigyelésünk, s így az irányításunk alá. Amennyire felemelő és motiváló volt hallgatni a világbajnoki döntőt, annyira elkedvetlenítő is, abból eredően, hogy ezt a bizonyosság-vágyat egyre inkább ki akarjuk elégíteni, s azzal áltatjuk magunkat, hogy ha mindent minden pillanatban ellenőrzünk, attól helyesebb lesz a végeredmény, és nyugodtabb lelkiismerettel zárhatjuk le végül a témát. Csakhogy nem lesz helyesebb, s ami a leginkább lényeges számomra ebben, hogy a téma nem zárul le, akkor sem, amikor a rádiós közvetítő bemondja, hogy Dél-Korea nyerte egyetlen ponttal a világbajnokságot. Húsz éve sportolok versenyszerűen, és tudom, mit jelent, milyen érzés, amikor úgy jön le az ember a pályáról, hogy azt érzi, nem volt igazságos a bíráskodás, s hogy bizonyos döntések tévedésen alapulnak, ami persze akkor fáj igazán – bár egyébként is –, ha nem az ember és csapata (volt) a kedvezményezett. A technikai fejlődés, azok az újítások, melyek jó néhány sportágban bevezetésre kerültek az elmúlt néhány évben, nyilvánvalóan ezeket a tévedéseket igyekeznek kiküszöbölni, s a videóbírós technika – gondoljunk csak a futballra, vagy esetünkben a  világbajnoki döntőre – minden bizonnyal a leghatékonyabb módja ennek, hiszen kockáról kockára visszakövethető, hogy a labda teljes terjedelmével áthaladt-e a gólvonalon, vagy hogy a dél-koreai vagy a magyar versenyző pengéje ért-e előbb célt. 2002-ben U18-as országos döntőt játszottunk Szombathelyen. Az elődöntőben, ahol egyetlen ponttal kaptunk ki a hazai FALCO csapatától, olyan események történtek a pályán, és a pályán kívülről indulva aztán a játéktéren, amit ha visszanézne bárki egy most már rendelkezésre álló, de akkor még nem létező videós technika segítségével, egészen biztos vagyok benne, hogy azt mondaná: igazságtalanság történt. Ám amióta létezik ez a technika, és figyelem azokat a mérkőzéseket, melyek ennek az eszköznek a hatása-irányítás alá kerülnek, egyre inkább az az érzés erősödik meg bennem: nagyon is jó, hogy nem befolyásolta játék közben semmi technikai felfüggesztés, beavatkozás azt, ahogy végül is kialakult az eredmény, ahogy lezajlott a mérkőzés, és végül vereséget szenvedtünk. Azért, mert nem alakult ki bennem, sem a csapattársaimban (és nem is alakulhatott ki) az a fajta feszültség, mely az igazságtalanságot kiküszöbölni vágyó felelősségre vonásból ered, és bár éreztük a dolog igazságtalanság-voltát, mindenféle hivalkodás nélkül leírhatom; voltunk annyira erősek, profi szemléletűek, ha tetszik, hogy elfogadtuk a végeredményt, még ha rettentő nehéz volt is.

Azon a júliusi, forró délutánon, ahogy ültünk ott feszülten a kis faház szobájában – és jól érezhető volt a közvetítésen keresztül is, milyen elképesztő fizikai, szellemi, érzelmi megterhelést jelent önmagában az a folyamat, ami a páston zajlik – még inkább megerősödött bennem mindez, mert az említett eszköz, s a vele járó körülmények, időveszteség, stressz, az a szakadozottság-érzet, amit az állandó ellenőrzési folyamat okoz – amely, igen, feltárja a történések időrendjét – könnyen tönkreteheti mégis azt, vagy legalábbis erősen beavatkozik abba, amiről maga a játék szól. És nem arról van szó, hogy ne volna helyes, ha már lehetősége van rá, hogy videós ellenőrzést kérjen bárki, aki igazságtalannak, helytelennek ítélte azt a bírói döntést, mely a másodperc tört része alatt kellett hogy megszülessen és született is meg egy olyan sportág mérkőzésén, ahol a sebességnek, és a pillanatnak még a szokásosnál is talán kitüntetettebb, élesebb szerepe van, vagyis a vívásban, hanem arról, hogy azáltal, hogy mindig lehetősége van rá, már olyan módon befolyásol(hat)ja a játékot, az azzal járó koncentrációt, a flow-élményt, ha tetszik, hogy végül ez lesz a központi elem, nem is maga a játékfolyamat, nem az az élvezet, amit maga a sport, a küzdelem okoz. Az utolsó tíz-egynéhány asszó közvetítését hallgattam végig a világbajnoki döntőből, és egészen biztos vagyok benne, hogy több szó esett arról, hogy milyen bizonytalanok a bírók, hogy Szilágyi Áron vagy az ellenfele épp reklamál, vagy azt kéri: nézzék vissza, mi is történt valójában, hogy kinek jár pont a történtek alapján. Tisztában vagyok vele, hogy milyen rettentő nehéz dolog lekövetni a vívás közben történteket, s hogy a hibaszázalék milyen magas a döntéshozók szempontjából (is), s hogy hasznos a technikai segítség, mégis az elsődleges érzés, ami kialakult bennem – és nem is tudnám megtagadni, hogy sportolóként is érzem, amit érzek, nem csak azért, mert idegesít az állandó kizökkentség-állapot mint hallgató –, hogy ez katasztrofális lehet magára a játékra és persze így a benne szereplőkre nézve egyaránt. Ha van olyan szegmense az emberi életnek, olyan területe, ahol az ott tevékenykedőknek tisztában kell lenni a hiba meglétének tényével, azzal, hogy mindig nem lehet tökéletesen működtetni a dolgokat, sőt, hogy a hiba szerves és fontos része a rendszernek, az a sport. Hogy a győzelem vagy a vereség van, hogy nem a felkészültség vagy a tehetség mértékén múlik, hanem egy adott állapoton, időnként bizony a körülményeken is, azon, hogy sok a változó, s hogy közben milyen lényeges, hogy bár a hiba meglétének, létrejöttének lehetőségével időnként szembesülünk, az ne befolyásoljon minket annyira, hogy végül ne legyünk képesek a feladatunkra koncentrálni teljes erővel. Esetünkben persze, mondanák sokan, profi sportolókról van szó, akik nem csak hogy a legjobbak abban, amit csinálnak, hanem a lehetőségeik, hátterük miatt pszichésen is sokkalta felkészültebbek, így a hibával, amennyiben azzal szembesítik őket, minden bizonnyal szembe is tudnak nézni. De hol van az a határ, ahol már átbillen ez az egész – hiszen mégsem gépekről van szó –; amikor már annyira intenzívvé válik a beavatkozás, a visszakövetés, az ellenőrzés, hogy mind a ráfordított időnek, és a játékban benne rejlő érzéseknek olyan hatalmas mennyiségét uralja le, mely káros a koncentráció és a versenyzéshez szükséges (lelki) egyensúlyállapot megtartásához? A döntő utolsó tíz asszójának szinte mindegyikét videózás követte, és igen nagy mértékű volt a tanácstalanságból és bizonytalanságból fakadó feszültség magukban a közvetítőkben is. A sisakját a földhöz vágta, reklamál, dühöng, a bírók húzzák az időt, megint videóznak, mindenki tanácstalan, sorra érkeztek ezek, és az ezekhez hasonló kifejezések, melyek többek közt abból fakadhattak, bennem legalábbis újra és újra megfogalmazódott ez a gondolat, hogy az állandó hibaellenőrzés lehetősége már a biztos szívvel és ésszel végzett ítéleteket is aláássa. Hogy a nagy bizonyosság-érzet utáni vágyakozás sokszor csak a bizonytalanságot erősíti, és olyan érzéseket generál, olyan területeket, vitatereket nyit meg, melyek nem léteznének, ha netán több teret hagynánk meg magának az embernek, vagyis jobban bíznánk a másikban, és persze önmagunkban.

fotó: MTI/Czagány Balázs