Címke: publicisztika

Bejegyzések

Beszélgetés a Menetszél Egyesület alapítóival, Szakszon Rékával és Babus Csabával

Hozzászólás most!

„Ma Magyarországon rengeteg olyan kérdés és probléma van, amin akkor lehetne javítani, ha lenne néhány olyan ember, aki úgy dönt, hogy ezen változtat, és rászán néhány évet”

Hogyan jött létre az egyesület?

Réka:

Az első önkéntes tapasztalatokat a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál szereztük, ahol megismerkedtünk a szociális rendszer működésével, és beletanultunk a családokkal végzett gyakorlati munkába, azonban úgy éreztük, hogy a mi elképzelésünk ettől eltér és szeretnénk megvalósítani. Szerettünk volna függetlenedni és a számunkra fontos területekre koncentrálni, ezért olyan emberekkel alapítottuk meg a Menetszél Egyesületet, akikkel már korábban barátságban voltunk és azonos volt az értékrendünk, hasonlóak voltak a motivációink. Nagyjából két évvel ezelőtt kezdődött a tevékenységünk, de mint egyesület 2018 decemberében lettünk bejegyezve. Az alapító csapatunk létszáma (programszervezők, koordinátorok) azóta nagyjából a kétszeresére bővült, ma már 20-an látjuk el a szervezési feladatokat.

Csaba:

A múlt fontos abból a szempontból, hogy Réka és én is a Máltainál kezdtünk önkénteskedni, ahol nagyon sok jó ember vett körül minket. Tőlük kaptunk egy olyan értékrendet, amit nem biztos, hogy magunktól el tudtunk volna sajátítani. Sokat tanultunk a szociális kultúráról, hogy hogyan kell viszonyulni az emberekhez és mit jelent önkéntesnek lenni. Nekem is van egy-két olyan védőangyalom, akik nélkül ma nem lennék itt, és nagyon hálás vagyok nekik. Az egyiküknek köszönhetően kerültem az ócsai programba, ami a 2009-es válság után indult. Ez egy kormányprogram volt, amelynek keretében Ócsa mellett felépítettek egy falut azok számára, akik elvesztették a lakhatásukat. Ebbe a programba kerültünk bele nagyjából 6 évvel ezelőtt.
Amikor elkezdtem, családokhoz jártunk ki környezettanulmányt végezni, ami szociális munkási feladat volt. Nagyon hálás voltam ezért a tapasztalatért, mivel semmilyen szociális irányú végzettséggel nem rendelkeztem.
Az ócsai program célcsoportját a gyermekes családok képezték. A bekerülés feltétele legalább 2 gyerek megléte volt a családban, ezáltal pedig rengeteg gyerek költözött a faluba. Ismertük a családok hátterét, ismertük a szülőket, és volt elképzelésünk arról, hogy mi lesz velük, merre mennek tovább a gyerekek, és egyáltalán milyen kilátásaik vannak az életben. Mi ebben láttuk meg a hívószót, hogy ezekkel a gyerekekkel lenne dolgunk.
Nagyon apró gondolatmorzsákból indultunk el, és nem voltunk biztosak abban, hogy ezt nekünk csinálni kell. Először csak kirándulásokat szerveztünk, majd egy-egy foglalkozást vittünk oda, ami alapján később láttuk, hogy amit csinálunk, az jó, van rá igény, és ezekkel a gyerekekkel érdemes foglalkozni.
Hat éve járunk Ócsára. Amikor elhatároztuk, hogy rendszeresen fogunk járni, fontos szempont volt, hogy akár foglalkozást tartunk, akár korrepetálunk, csak akkor kezdjük el, ha a program fenntartható. Azt láttuk magunk körül, hogy a különböző pályázati finanszírozásból működő programok csupán ideiglenesek. Amíg a pályázat fut és van költségkeret, kismillió programot valósítanak meg, majd miután kifutott a pályázat és elfogyott a finanszírozás, hirtelen megszűnik minden. Ezzel szemben a mi álláspontunk már akkor is az volt, hogy egy adott programnak legalább 5 évig futnia kell, máskülönben többet ártunk a gyerekeknek, mint használunk, hiszen kialakul bennük a kötődés. Alapelvvé tettük, hogy nem fogunk pályázati finanszírozástól függni, vagy bármilyen más finanszírozási szempontra ráutalva lenni. Ócsán azóta is működünk és van jó pár gyerek, akit láttunk felnőni. Van, aki autószerelőnek megy, másvalaki most megy gimnáziumba, és már kis óvodásként is jönnek hozzánk programokra.

Réka:

Még a legelső évben, amikor elkezdtünk lejárni, készítettünk a Mikulás ünnepségen egy videót. Nagyon vicces visszanézni, hogy ott volt a négyéves, kis óvodás Bálintka, aki ma már kis kamasz és kamionsofőr szeretne lenni. A szemünk előtt nőttek fel és ezt nagyon jó érzés átélni. Rengeteg közös program és közös élmény köt össze minket.

Miért hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoztok?

Réka:

Ez is Ócsára vezethető vissza. Sok mindennel foglalkoztunk ott önkéntesként, de azt tapasztaltuk, hogy ha nagyon kicsi kortól kezdünk foglalkozni a gyerekekkel, akkor lehetőséget adunk nekik arra, hogy egy szinttel feljebb lépjenek, mint a szüleik. Mindig az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy a korrepetálások által ezek a gyerekek bekerüljenek a gimibe és leérettségizzenek, és hogy számukra is reális cél legyen a továbbtanulás.
Fontosnak tartjuk a megelőzést, mert bár nagyon tisztelünk mindenkit, aki hajléktalanokkal, szenvedélybetegekkel vagy más kiszolgáltatott embercsoportokkal foglalkozik, de azt gondoljuk, hogy a gyermekkor az az életszakasz, amikor még kifejezetten jól lehet hatni az emberi sorsokra.
Éppen ezért nálunk fiatal önkéntesek vannak 16–35 éves kor között, ezáltal pedig korban közel állnak a gyerekekhez, ami nagyon jól hat a korrepetálásra is. A tanulás segítése mellett egyfajta mentor-mentorált viszony is kialakul a gyerekekkel, ami által szívesebben elmondanak nekik olyan dolgokat, amiket nem biztos, hogy a felnőttekkel megosztanának.

Vannak visszajelzések a szülőktől?

Csaba:

Attól függ, hogy melyik programról van szó. Például Ócsán elég sok szülővel jó a kapcsolat, és abból látjuk az elégedettséget, hogy rendszeresen küldik a gyerekeket. Aki küldi a gyereket korrepetálásra, az szeretné, hogy a gyereke fejlődjön és tanuljon. De természetesen vannak olyan helyzetek is, amikor nem annyira szép a történet. Például nagyon sok budapesti iskolában nem tudjuk, hogy kik a szülők. Még az osztályfőnök sem látta őket soha. A szülők elérése egy nehéz történet.

Budapesten hány iskolában vagytok jelen?

Csaba:

Jelenleg három iskolával van együttműködésünk a VIII. kerületben.

Réka:

Nyilván ez a szám félévről félévre növekszik, mert tudatosan bővítjük a hálózatunkat. Mindig eggyel több iskolát vonunk be. 

Mi alapján választjátok ki a korrepetitorokat?

Csaba:

Mindig az egyes gyerekek igényei szerint történik a korrepetitor kiválasztása. Általában egy gyerek egy korrepetitorral dolgozik a félévben, és a gyerek adja meg, hogy mit szeretne tanulni. Ezt próbáljuk redukálni, mert nem mindent szeretnénk megtanítani nekik, hanem néhány apróbb dolgot, azokat viszont jól. Ma már inkább egy-egy adott tárgyra koncentrálunk a félévben, ami többnyire olyan alaptárgy, ami az érettséghez kelleni fog.

Réka:

Matek, magyar, irodalom, nyelvtan, angol – ezek vannak a fókuszban.

Egy félév leforgása alatt hogyan alakulnak az eredmények?

Csaba:

Egy darabig az volt a rendszer nálunk, hogy a félévi jegyeket megnéztük a program elején és a program végén, majd abból vontunk egy különbséget. Később azonban úgy tapasztaltuk, hogy ezek a változások nagyon szubjektívek, mert számos olyan körülménytől függnek, amire nincs ráhatásunk: ilyen az iskola, a tanár, vagy hogy egyáltalán mi zajlik a tanórán. Most már azt a rendszert vezetjük be, hogy az önkéntesek a félév elején íratnak a gyerekekkel egy szintfelmérő dolgozatot, amit aztán a félév végén újra meg kell írni. Ebből tudunk olyan változást becsülni, ami a gyerek saját teljesítményét tükrözi. Egyelőre tantártól függő, hogy mennyire van kidolgozva ez a módszer, de például matematikából már elég jól működik. Alapvetően azt látjuk, hogy van fejlődés, illetve a gyerek sem maradhat bent a programban, ha egyáltalán nem látunk pozitív változást. A Netkorrepnél ez nagyon szépen kirajzolódik, mert online jól lehet adminisztrálni. Meg van adva, hogy a gyereknek hogyan kell fejlődnie ahhoz, hogy lássa és érezze, hogy itt valami zajlik és az neki jó.

Réka:

Az is pozitív ebben, hogy saját magukhoz mérjük őket. A félév eleji teljesítményükhöz mérve a félév végét sokkal specifikusabb, mint a jegyek alapján mérni, ami sok külső tényezőtől is függ. Mindazonáltal a jegyek szintjén azért mindig elmondjuk, hogy minden második gyerek, aki részt vett a korrepetálásban, az adott tárgyból javított legalább egy jegyet.
Kaptunk visszajelzéseket is tanároktól, szülőktől, hogy nagyon sok gyerek, akikkel egyénileg foglalkozunk, pozitív változásokon megy keresztül: növekszik az önbizalmuk, kevesebb kudarcot élnek meg, ezáltal sokkal gyorsabban tudnak fejlődni. Ez a magabiztosság, és hogy van valaki, aki segíti őket, pozitív irányban határozza meg a fejlődésüket. És különösen hangsúlyos, hogy van, aki tud segíteni, hiszen egy-egy tantárgyban nem minden esetben tudnak otthon segíteni a szülők, ahogy például az angol is jelenthet problémát már általános iskolai szinten is.

Hány gyerek van most a programban?

Csaba:

Most van a féléves jelentkezési időszak nálunk, de ha előre szeretnénk megbecsülni, akkor nagyjából száznegyven gyerek fog bekerülni. Ebből kilencven fő a budapesti programban, harminc gyerek a Netkorrepben, és nagyjából tizenöt-húsz fő Ócsán fogja igénybe venni a korrepetitoraink segítségét.

Hány önkéntesetek van?

Réka:

Az előző félévben összesen kilencven fő volt, de most várhatóan jóval több lesz.

Csaba:

Körülbelül száz-száz korrepetitor fog velünk dolgozni a következő félévben.

Általános értékrendben, problémamegoldásban, emberi dolgokban tud segíteni a gyerekeknek ez a program?

Csaba:

Ez egy nagyon érdekes kérdés. Tartunk felkészítő tréninget az önkénteseknek, ahol elmondjuk, hogy hogyan érdemes tanítani: kik ezek a gyerekek és honnan jönnek, mi miket tapasztaltunk eddig, és mi vár rájuk az iskolarendszerben. Azt is el szoktuk mondani, hogy nem tudhatjuk előre, milyen gyereket kapnak, de az szinte biztos, hogy ha jó kapcsolatot alakítanak ki egymással, tehát ha megnyílnak és jól kommunikálnak, akkor ezek nagyon erős kapcsolatok tudnak lenni. Ezek lesznek azok a beszélgetések az óra elején és végén, amire a gyerek tíz-húsz év múlva is emlékezni fog. Mert arra, hogy mit tanult az órán, mi volt a tananyag, nyilván később nem fog emlékezni, de arra, hogy a korrepetitora elmeséli neki, hogy hétvégén kirándultak, voltak moziban a barátnőjével/barátjával, ez egy olyan más életstílus lehet a gyerek számára, ami elgondolkodtatja. És fordítva is igaz, hogy a gyerekek is tudnak olyan történeteket mesélni, ami az önkéntesek számára ismeretlen és elgondolkodtatja őket, ezáltal bővül mindkét fél látóköre. Ha ott van egy huszonöt éves, középosztálybeli, egyetemre járó tanár, aki nem egy negyven-ötven éves tekintélyszemély, hanem korban közelebb áll a gyerekhez, sokkal könnyebben alakul ki a mentor-mentorált viszony.
A visszajelzések alapján azt tapasztaljuk, hogy nagyon jó együttműködések alakulnak ki. A félév végén mindig megkérdezzük a korrepetitorokat, hogy szeretnék-e továbbvinni a diákjukat? És általában azt látjuk, hogy az az igen, amire rányomnak, az egy nagyon határozott igen.
Hogy egy példát említsek, az egyik kedvenc történetem, amikor összepárosítottunk egy kislányt és egy fiatal egyetemista lányt. Kiderült, hogy mindketten balettoznak. Az egyetemista lány évek óta balettozott, a kislány pedig nagyon érdeklődött a balett iránt. Elmondták, hogy mennyire egymásra találtak, és mennyi mindent tudtak adni egymásnak.

Réka:

A korrepetáló programnak csupán egy része a tanulás, hogy a felvételi jól sikerüljön és a gyerekek jól teljesítsenek. A másik fontos alappillér a mentorálás, hogy legyen egy olyan felnőtt személy, akire a gyerek példaként tekint. Ez legalább annyira fontos, mint a tanulmányi teljesítmény.

Az ócsai hat évből mit tapasztaltatok, voltak olyanok, akik később továbbtanultak?

Réka:

Az egyik fiú, akit tizenhárom éves korában ismertük meg, most érettségizett. Gimi előtt járt hozzánk korrepetálásra. Autószerelő akart lenni, de közben le is érettségizett. Vannak olyan gyerekek, akik már általános iskolában is tudják, hogy később majd egyetemre szeretnének menni, és már azt is tudják, mit szeretnének tanulni. Ugyanakkor vannak olyan gyerekek is, mint ez a fiú, akik szakmát szeretnének tanulni, viszont ilyenkor is fontosnak tartjuk, hogy az alapműveltséget elsajátítsák. Hihetetlenül sokat jelent, hogy például autószerelőként majd hogyan kommunikál az emberekkel. hogyan alakítja ki a saját ügyfélkörét stb. Hasznos vállalkozói skilleket lehet ráépíteni az alapműveltségre, amihez azonban szükséges az érettségi megszerzése. Ezeket az utakat is támogatjuk.

Milyen egyéb programokat szerveztek még? 

Csaba:

Ócsán már hagyománya van a kirándulásoknak. Évszakonként egy kirándulást szervezünk. Most már más egy picit, mint amikor a Máltainál dolgoztunk, mert kis szervezetként már nem engedhetjük meg magunknak a nyári tábort, vagy volt például, amikor elmentünk Lichtensteinbe három hétre a gyerekekkel; voltunk színházban, reptéren. Kis szervezetként azonban ezek most meg vannak vágva, mert egy kirándulás leszervezése is nagy anyagi terhet tud jelenteni. Reméljük, hogy leszünk olyan helyzetben, amikor majd jobban elengedhetjük a fantáziánkat.

Réka:

A kirándulásokat nagyon fontosnak tartjuk. Ünnepeknél is szervezünk programokat a lakóparkban, mint Karácsony, Halloween, Húsvét és hasonlók.
Illetve a korrepetáló programunkon kívül szoktunk szervezni kerekasztal beszélgetéseket mindenféle szociális témában; egyre több fundraising eseményünk van; tartottunk jótékonysági főzést nyáron a Szimplában; van egy médiaprogramunk is, a Dear Society, ami pedig társadalmi témákkal foglalkozik: média és szociális érzékenyítést tartunk egyetemistáknak és fiatal pályakezdőknek, akik a program során cikkírási gyakorlatot is szereznek.

Van kapcsolatotok más hasonló szervezettel?

Réka:

A Dear Society-nél van együttműködésünk a KockaCsokival, ami egy autistákat foglalkoztató csokiműhely és kávézó. Az ő közösségi terük, a KockaPont tréningtermében tartjuk a képzéseinket. De több olyan civil szervezet is van, akikről cikkeket írunk rendszeresen és bemutatjuk a tevékenységüket, megjelentetünk tőlük anyagokat. És természetesen vannak olyan egyesületek, akiket gyerekprogramok és korrepetálás kapcsán figyelünk.

Csaba:

Találkoztunk a Bagázzsal is és sokat tanultunk tőlük, voltam ott önkéntes is egy ideig. Az InDaHouse-tól pedig meghívtuk Benkő Fruzsit az egyik kerekasztal beszélgetésünkre. Nem mondanám, hogy állandó együttműködés van közöttünk, de a jó szándék érzékelhető a szervezetek részéről.

Mindenki önkéntes az egyesületben?

Csaba:

Nálunk mindenki önkéntes, nincsenek munkaviszonyban foglalkoztatott kollégák.

Hogy lehet pénz nélkül működni?

Csaba:

Nagyon szépen. Minden programunk olyan, hogy ha most egy forintunk sem lenne, akkor is minden menne tovább. Mindenki önkéntes. Nem megyünk bele olyan szolgáltatásokba, és nem kezdünk olyan anyagi színvonalat növelni, amit nem tudnánk fenntartani. Nem bérlünk irodát, csak azt vesszük meg, amire szükségünk van, vagy összegyűjtjük rá a megfelelő forrást. Természetesen mi is szeretünk álmodozni, de az egy másik történet.

 

 

Mik a terveitek a következő öt évben?

Csaba:

Két irány meghatározó: szeretnénk több gyereket elérni, és szeretnénk minőségben nagyon jók lenni. Azt szoktam mondani, hogy szeretnénk a legjobbak lenni azok között, akik korrepetitorokat foglalkoztatnak. Egy olyan szervezet, ahol a korrepetitorok megtanulják, hogyan kell korrepetálni. Ha jön egy egyetemista, aki nálunk végzi a pedagógiai gyakorlatát, úgy kerüljön ki tőlünk, hogy már önállóan is képes legyen korrepetálni. Sokan mennek magántanárnak, amihez nélkülözhetetlenek a jó alapok.

Réka:

Ehhez kellenek a jó szakmai vezetők minden tantárgyból és a jó módszertan kialakítása. Minden programunkban benne van a bővülés lehetősége. A budapesti korrepetálásra gondolva rengeteg iskola van a fővárosban, akár jól elérhető távolságban is a belvárostól, ahol sok hátrányos helyzetű gyerek tanul. Ezért a hálózat kiépítése nagyon fontos. A Netkorrepnél szintén az ország különböző pontjain tanítunk gyerekeket és még sok olyan hely van, ahova szeretnénk eljutni. Ócsán is van még bővülési lehetőség.

Hogy működik a Netkorrep?

Csaba:

Technikailag vannak különbségek ahhoz képest, mintha Skype-on vagy Messengeren kapcsolódna össze a tanár és a diák, de az alapelv nem sokkal bonyolultabb. Ez is egy videós-telefonos kapcsolat, de egy olyan rendszert használunk, amiben ez egy közösségben történik. A diákok és a tanárok bejelentkeznek, mint egy közös osztályterembe, az adminisztrátorok pedig benyithatnak minden terembe, és látják, hogy mi történik. Órát látogathatnak, megnézhetik, milyen jegyzeteket használnak, hogyan haladnak. Az elején izgultunk, hogy lesz-e annyira hatékony, mint a személyes korrepetálás, de az a válasz, hogy igen. Sok olyan előnye van, mint az internet közelsége, ahol videót tudnak nézni az anyagról, valamint a legjobb adminisztrációnk itt készül. Ezen a felületen fejlesztettünk ki számos olyan módszert, amit később a személyes korrepetálásokba beépítettünk.

Réka:

A másik előnye, hogy a földrajzi távolságok áthidalhatók. Akár az USA-ból, Kínából is tudnak korrepetálni fiatalok itthon élő gyerekeket. Nagyon szép történetek vannak.

Nem megy a személyes kapcsolat rovására?

Csaba:

A személyesség ilyenkor is megvan, mert beszélgetnek, látják egymást és megosztják a gondolataikat. Én is korrepetáltam így és megismertem a saját diákomat. Jóval kevesebb hátránya van, mint amit ilyenkor az ember gondol. A legfontosabb pedig az az előnye, amit Réka is említett: mindig az a fő probléma, hogy a fejlett régiókból szeretnénk eljutni a fejletlenekbe. Ez hatalmas anyagi és infrastrukturális forrásokat igényelne, amit már az elején elvetettünk. Nem akarunk azért venni például tíz autót, hogy eljussunk vele az ország távolabbi pontjaira, és közben az üzemanyagköltségért és a fenntartásért kelljen gürizni. Ehelyett úgy tanítunk például egy erdélyi gyereket, hogy összekötjük az interneten a korrepetitorral, aki mondjuk Amerikában van. És ez valós történet, már egy éve együtt tanulnak.

A szülők gondolnak erre, mint lehetőségre?

Csaba:

Egyelőre sajnos még nem jellemző. Akiket próbálunk elérni, azok számára az internetes korrepetálás nagyon távoli történet. Próbálunk kapcsolatot építeni gyerekotthonokkal, mert ha ott van egy nyitott gondolkodású nevelő, akkor több gyerek is bevonható a rendszerbe. Ilyenkor nem is a gyereket nehéz megtalálni, hanem a szülőt, aki perspektívát lát abban, hogy ha nem tud magántanárt megfizetni, akkor megpróbálná a Netkorrepet. Viszont az a tapasztalatunk, hogy akik bekerülnek, később is szeretnének maradni. A gyerekeknél a fluktuáció viszonylag kicsi a Netkorrepben, általában elégedettek.

Réka:

Másik része a Netkorrep hasznosságának a technológiai dolog, ami az ilyen gyerekközösségeknél hasznosul: az elmúlt években kaptunk adományba laptopokat, amelyeket gyerekotthonokba juttatunk el. Ilyenkor egy gépen akár tíz-tizenöt gyerek is tud tanulni.

Mi történik akkor, ha egy korrepetitor látja, hogy a gyermeket bántalmazzák?

Csaba:

Jelzi nekünk, mi pedig körbejárjuk a történetet, amennyire tőlünk telik, majd jelezzük az illetékes szerveknek, a gyermekvédelmi hatóságoknak. Ennél tovább viszont mi nem folyunk bele. Vállaljuk, hogy ehhez a részhez mi nem értünk, és nem szeretnénk rosszul segíteni.

Réka:

Jelzőrendszeri kötelezettségünk például Ócsán, hogy tudjuk, ki az, aki ott a gyermekvédelemmel foglalkozik és hozzá tartozik a lakópark. Vele beszélünk, és lehet, hogy végül kiderül, mi látjuk rosszul a történetet.

Csaba:

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt hat évben hány ilyen esetünk volt, pedig jó pár száz gyerek vett részt a programokon. Nagyon fontos eleve már a cél kiválasztásánál, hogy olyan fába vágjuk a fejszénket, amivel elbírunk. A mi esetünkben ez a cél az, hogy a gyerekek és a korrepetitorok megfelelően tudjanak együttműködni.

Bátorítanátok másokat is arra, hogy a saját közösségükben merjenek kezdeményezni a közös ügyek érdekében?

 Csaba:

Nemrég olvastam egy 2010 környékén készült hazai felmérést, amiből az derült ki, hogy Magyarországon az emberek 66 %-a passzív szenvedő, 23 %-a lázadó, és csupán 10 % az, aki aktív cselekvő. Szerintem ez egy nagyon fontos mondat, mert ma Magyarországon rengeteg olyan kérdés és probléma van, amin akkor lehetne javítani, ha lenne néhány olyan ember, aki úgy dönt, hogy ezen változtat és rászán néhány évet. Szeretjük tologatni a felelősséget, gyakran a nálunk nagyobb halra mutogatunk, és azt mondjuk, hogy ő a felelős, és amíg nem változtat a viselkedésén, addig semmi nem fog változni. Azt gondolom, hogy az egy nagyon nagy érték, hogy mi mertünk belevágni. Nyilván kaptunk olyan értéket az utunk során, aminek az lett az eredménye, hogy elkezdtünk az egyesületen dolgozni. Ha az ember nem kerül a megfelelő közegbe, nem biztos, hogy mer kezdeményezni, mert rizikós tud lenni. Mi is viszonylag egyszerű dolgokat végzünk, mégis nagyon sok tapasztalat kell hozzá, hogy biztonsággal végezzük. Az elmúlt hat év, ami mögöttünk van, olyan tapasztalati és tanulási fázisokat mutat, hogy azt gondolom, nem tudtuk volna gyorsabban csinálni a munkánkat. Ezeken a szakaszokon át kellett menni.
Hatalmas jelentősége van annak, hogy az emberek úgy döntenek-e, hogy összeállnak. Akár barátok is. Kiválasztanak egy problémát, nem vágják túl nagy fába a fejszéjüket, mert az a legnagyobb hiba, hanem szépen, apránként elkezdik, elköteleződnek és állhatatosan csinálják. Bőven látni és hallani olyan történeteket a mai magyar közéletben, amelyekből kitűnik, hogy azért változnak bizonyos dolgok, mert volt néhány ember évekkel ezelőtt, akik úgy döntöttek, hogy ezen változtatni fognak. Több ilyen emberre van szükség.

Réka:

Nagyon sok önkéntesünknek is ez a motivációja. Sosem önkénteskedtek még, már nagyon régóta kerestek önkéntességet, de nem találtak elég jót, aztán szembe jött velük a hirdetés és azt érezték, hogy megtalálták a számukra megfelelőt. Ahogy Csaba is mondta, sokan megkérdezik a felkészítő tréning előtt is, hogy adunk-e segítséget nekik, mert sosem korrepetáltak még. Fontos tudni, hogy vannak programkoordinátorok, van felkészítő tréning és félév közben esetmegbeszélő, ahol a különböző problémákat tárják fel és beszélik meg. Tehát nincsenek magukra hagyva az önkénteseink. Személyes tapasztalatom, hogy sokat számít az a körülmény, hogy közösségben történik az önkéntesség, tehát tudnak egymásra reagálni, felismerik a hasonló problémákat. Sokszor, ha nehéz helyzet alakul ki, sokat számít, amikor van kivel megbeszélni.

 

 

Bejegyzések

Függőségeinkről. Beszélgetés Bajzáth Sándorral

Hozzászólás most!

Beszélgetés Bajzáth Sándor addiktológiai konzultánssal függőségekről, szerhasználatról, rehabilitációról és a sorstárs segítő közösségek erejéről

 

 

Mi a különbség a függőség és a szenvedélybetegség között?

Mindkét szó ugyanarra vonatkozik, amikor a használt szer vagy viselkedésforma irányítja a használót és nem fordítva.

 Melyek a nem szerhasználattal kapcsolatos függőségek?

Többek között például a szex- és párkapcsolati függőségek, a kényszeres testedzés, vagy szerencsejáték-függőség, valamint megjelent az online játékok addikciója is. Újabban felkeresnek olyan emberek, akiknek a családi élete azért romlott meg, mert az egyik családtag otthon egész nap a konzolon vagy számítógépen játszik, a családdal pedig egyáltalán nem foglalkozik.

 Mi az az érzés, amit a szerhasználó keres a szerben?

Hogy el tudok menekülni a valóságból egy álomvilágba, ahol nem érhet bántódás vagy sértés, és ahol nem érzem az élet súlyát. Gyakorlatilag instant jó érzéseket kapok, amikért nem kell megharcolnom. Nem kell tennem azért, hogy szebbnek, jobbnak érezzem magam vagy sikeres legyek valamiben. Például sport után is van egy euforikus érzés, de azért tenni kell.

Ha nem vagyok elégedett magammal, tehetem azt, hogy változtatok, vagy tehetem azt is, hogy beveszek valamit, és amikor a tükörbe nézek, egyből másképp látom magam. Esetleg ki tudom vonni magamat egy olyan közegből, ahol nem érzem jól magam. A szerhasználattal nem azt a megküzdési stratégiát választom, hogy teszek a rossz érzéseim ellen és megpróbálom elismertetni, elfogadtatni magamat a közösséggel, hanem elkezdek kifelé kacsintgatni és menekülni.

 Egyéni faktorok játszanak inkább szerepet a szerhasználatban vagy a közösség hatására is megcsúszhat valaki?

Vannak determináló tényezők, egyfelől a genetika, másfelől egyéb faktorok, mint pl. az alkoholista vagy drogfüggő családban felnövés, a szülők problémás válása, elhanyagolás, családon belüli erőszak, szexuális abúzus, szülők korai elvesztése, családon kívül nevelkedés, szimbiotikus szülő-gyerek kapcsolat, feldolgozatlan traumák, elgyászolatlan veszteségek sora. És nagyon nagy szerepe van kortárs közösségnek is.

 Írtál egy cikket a kokainról, mint ego drogról: az üzleti életben látott kokainhasználat beszippanthatja az egyes dolgozókat, ha abban a közegben ez a sikk?

Ettől nem feltétlenül lesz függő az ember, mert lehet alkalmi droghasználó is. Ha valaki életében kétszer kokainozott, attól még nem válik függővé, és nem is szeretném ezt démonizálni. Nyilvánvaló, hogy a kokain durván addiktív szer, azonban nagyon sok olyan emberrel találkoztam, aki kipróbálta és tapasztalta, hogy az jó, de annyi elég is volt neki. Akik egy ilyen közegben függővé válnak, azok alapvetően is függő személyiségek és nagyrészt már egyébként is élnek például alkohollal. Ráadásul a kokain mellett lehet bőven vedelni, mert kijózanító hatással van, illetve a szexuális vágyat is fokozza.

 Vannak arra utaló jelek az emberen, hogy komoly eséllyel bele fog keveredni szerhasználatba?

Ha egy gyerekről van szó, akkor az, hogy rossz társaságba jár, kialvatlan, megváltozik a viselkedése, bealszik órán, nyilván arra utal, hogy baj van.

Hajlamosságra utaló jelekkel is találkozhatunk, de ennek a felismeréséhez például, ha iskolai szituációról beszélünk, kell egy nagyon jó tanár-diák viszony. Annak a felismerése, hogy a gyerek tartósan rosszkedvű, nem szeret otthon lenni és ennek a kiderítésében kapjon segítséget, segíteni tud az iskolapszichológus.

 És akik felnőttként kezdenek el valamilyen szert használni?

Legtöbb esetben mindig ott vannak a háttérben azok a gyermekkori sérülések és traumák, amelyek hajlamossá teszik az egyént arra, hogy ilyen módon keresse a boldogságot. Előfordulhat olyan triggerpont, ami beindítja a folyamatot. Vannak olyan klienseim, akik relatív egész későn kezdtek drogozni, addig nem volt semmilyen szerhasználatuk. Hogy lelkileg addig mennyire voltak kiegyensúlyozottak, az már egy másik kérdés. Egy-egy tragédia (haláleset, válás, szakítás) kiválthatja később a szerekhez fordulást az arra hajlamosabbaknál. Azonban többnyire fiatal korban kezdődik a szerhasználat. Természetesen van precedens olyanra, hogy késői életkorban a házastárs elvesztése után és egy szerencsétlen élethelyzetben az ember alkoholhoz fordul, vagy elkezd gyógyszert szedni és szép lassan belecsúszik.

 Egy rehab program tud jövőképet felállítani?

Azt gondolom, hogy ha valaki eljut rehabra és végigcsinálja a terápiás programot, kap jövőképet. Egy jól működő rehabnak van utógondozása (félutas házak). A komlói rehabnál (www.leoamici.hu) például a terápia vége felé a kliensek már kijárnak önsegítő csoportba és kialakulnak a józan kapcsolataik, a józan közösségük. Láthatják a sorstárs közösségben, hogy fel lehet épülni és lehet a későbbiekben is teljes életet élni. Ekkor már elkezdenek munkát keresni és kijárnak az intézetből dolgozni. Amikor már fixen működik a munkahely, kiköltöznek az intézet félutas házába és programjába, ahonnan visszajárnak még egy ideig az intézetbe. Ebben az időszakban még van felettük egy szoros intézményi kontroll, ami aztán fokozatosan enyhül. A félutas házban fél-egy évig lehetnek, ahol jelképes összeget kell fizetniük, a fizetésük egy részét pedig le kell adniuk megtakarítás formájában, amit a program végén aztán visszakapnak. Később ez teszi lehetővé, hogy a program végén a felépülő személy képes legyen kibérelni egy szobát valahol, vagy esetleg több felépülő függő együtt béreljen lakást. A hajléktalan-ellátásban is működnek absztinens szállók, ahova a rehabilitáció után beköltözhet az illető, ha olyanok az életkörülményei, és onnan is tovább tud lépni.

Aki felismeri alkoholizmusát és felismeri, hogy ez a gátja annak, hogy előre jusson az életében, az segítséget kér. Az AA-ban sokan vannak, akik rehab program tapasztalata nélkül jönnek be, és a csoport segítségével vissza tudnak illeszkedni a józan életbe.

 Mennyire lehet probléma, hogy a hajléktalan szállók nem absztinens szállók?

A hajléktalan-ellátásban is vannak absztinens szállók. Ha az illető ki akar józanodni, akkor találhat ilyet. Akik nem az absztinens szállót vagy közösséget választják, azok általában azért nem oda mennek, mert isznak és képtelenek lennének tartani az ansztinenciát. A Nyírőben számtalanszor tapasztaltam, hogy annak ellenére, hogy valaki hajléktalan, ha valóban józanodni akar és már kifelé kacsintgat, akkor talál magának absztinens helyet.

 Rehabról milyen arányban kerülnek ki kijózanodva a függők?

Aki végigcsinálja a kezelést és utána jár önsegítő közösségbe, azoknak a 70%-a józan marad tartósan. Ez jelentős arány. Azonban ahhoz képest, hogy mennyien isznak és drogoznak ma, jelentős az elhullás. Évente körülbelül 30 ezer ember ismeri fel, hogy az addikciója problémát jelent az életében. Ők azok, akik valamilyen formában segítséget kérnek: elmennek pszichiáterhez vagy addiktológushoz. Sok esetben azonban nem történik velük semmi, vagy egyszerűen ráállítják őket a gyógyszeres terápiára, és előfordul az is, hogy egyáltalán nem ajánlanak nekik semmit. Akik elmennek kórházba, azoknak szintén csekély része jelentkezik később rehabra, akik pedig jelentkeznek, azoknak szintén egy jelentős része sosem ér oda. A rehabra érkezőknek pedig jelentős hányadát teszik ki azok, akik egy-két nap, hét vagy hónap után feladják és visszaesnek. Ennek dacára azt lehet mondani, hogy akik végigcsinálják a rehabilitációs programot és utána eljárnak önsegítő közösségekbe, 70%-ban tartósan józanok maradnak, ami kiemelkedően magas arány.

 Mit tud nyújtani a sorstárs segítő program egy függőnek?

Elsősorban azt az érzést, hogy nincs egyedül. Hasonló emberekkel van ott, akik már keresztülmentek ezen a dolgon. Lát olyanokat, akik pár napja vannak ott, vagy néhány hónapja, és ott ülnek azok az emberek is, akik már évek és évtizedek óta józanok. Láthatja azt a fokozatosságot, amin keresztül lépésenként tud haladni. Származásra, bőrszínre, nemre, foglalkozásra való tekintet nélkül mindenhonnan vannak ott józanodó függők.

 Segít a 12 lépéses programok spirituális oldala?

Abszolút. El kell fogadni, hogy vannak olyan dolgok, mint a szer (alkohol vagy drog), amelyek nálam erősebbek. Amíg azt gondolom, hogy mindenható vagyok és nem győzhet le semmi, addig vesztes vagyok. Pedig az alkohol és a drog is legyőz, és térdre kényszerít. Viszont ha ezt el tudom fogadni, akkor kontrollálni is tudom. Nyilván nem mindig, de az életem egyéb részeit jobban tudom szervezni. De ha nekem az a szent meggyőződésem, hogy én jobban tudom, mit és hogyan kell csinálni, az egyenesen a halálba visz. Ha elfogadom, hogy ebben tudatlan vagyok, és mások segítségét kell kérni, akkor egy csoport vagy közösség lehet az én felsőbb erőm. Ez az egyik része annak, amit a csoport ad. A másik része pedig az a spirituális oldal, hogy lehet hinni egy felsőbb erőben, a saját felfogás szerinti istenben. Tehát nincsenek vallási dogmák lefektetve.

Lehet erőltetni a spiritualitást? Mert láttam olyan rehabilitációs próbálkozást, ahol nagyon erőltették a keresztény hitet: kötelező imák naponta többször, akár éjfélkor és hajnalban is, a kliensek pedig elmenekültek a programból, tehát nem működött.

Ez nem célravezető. Ha van ilyen, akkor azt nem jól csinálják. Nem szabad erőszakkal téríteni embereket. Az AA és NA programok is azt mondják, hogy inkább a vonzáson, mintsem a propagandán alapuljon a működés, mert ha a leállni szándékozó függő azt látja, hogy mások így csinálják és működik, akkor az vonzóvá válhat a számára is.

 Hajléktalanokhoz kanyarodva az elmúlt években lett egy fiatal utánpótlása a hajléktalanságnak, mégpedig a fiatal szerhasználók. Mi az alapvető különbség a Komlóra érkező függők és azok között a függők között, akik például a hajléktalan szállókon folytatják a szerhasználatot és tengődnek?

Motiváció. Aki Komlóra megy vagy bármilyen rehabra, az le akar állni. Aki például Komlóra megy, az egy interjúval kezd, ahol elég alaposan kikérdezik: mennyire motivált, vállalja-e, hogy nem nézhet tévét és nem telefonálhat egy hónapig, nem foglalkozhat az intézeten kívüli életével stb. Szerintem ez a lényeges különbség: valaki motivált vagy nem motivált. Rengeteg helyen van az országban rehabilitációs program, és még azt sem mondhatom, hogy minden hely fel lenne töltve. Egyszerűen az a helyzet, hogy például az alkoholisták között rengeteg olyan van, aki nem motivált a leállásra. Csomó mélypont volt az életében, ami miatt mások már rég leálltak, mert pl. elválik tőle a társa, kirúgják a munkahelyéről, elveszíti a lakását – ezek olyan dolgok, ami miatt sok függő azt mondja, hogy ez neki olyan mélypont, ami miatt nem csinálja tovább. És aztán van rengeteg függő, aki belehal a függőségbe, mert megy tovább, utcára kerül, halálra issza magát és ott végzi.

 A hajléktalan ellátásban azt látom, hogy az alkoholista sokkal könnyebben hozzáfér a piához és csoportok alakulnak ki.

Bárki, aki szerhasználó, annak kialakul a saját közege, ahol azt használja, ahol a választott szerét megtalálja. Persze vannak magányos alkoholisták pl. akik otthon isznak, de azért az alkoholisták kocsmába járnak.

A lényeges különbség az, hogy az aktív alkoholista kocsmába jár, a felépülni akaró alkoholista józan közösségbe.

 Arra akarok kilyukadni, hogy ez a szállósdi esetleg konzerválja is őket abban, hogy nem kell ezeken változtatni. A baráti körök kialakulnak és még csak szankciók sincsenek.

Igen. Viszont mindenféle tiltástól függetlenül ez abszolút ott dől el, hogy elegem van-e nekem abból, ami volt, vagy nem. Mert engem is hiába tiltottak. Kijöttem a bíróságról, megkaptam a felfüggesztett börtönbüntetést és egy óra múlva már szúrtam. Ilyenkor az a képesség, hogy felmérjem a tettek következményét, nincsen, elveszik. Ez a függőknél úgy néz ki: „úgysem látja senki, megtehetem”, „ez még az utolsó, aztán kiszállok”.

 Van valamilyen kimondatlan hierarchia a szerhasználó drogos és az alkoholisták között?

Igen, van, de attól függ, hogy kit kérdezel. A drogosok lekezelően beszélnek az alkoholistákról, a becsületesen dolgozó klasszikus alkoholista pedig megvetően beszél a bűnöző, ilyen-olyan drogosokról. Az alkoholizmus mélyen gyökereik a magyar kultúrában is, így könnyű mentséget találni arra, hogy ha valaki dolgozik tisztességesen, akkor miért ne ihatná meg a magáét. Egyébként pedig a szerhasználat típusai összeérnek. Az alkoholistáról lekezelően beszélő drogfüggő, ha elfogy a pénze, átmegy alkoholistába, gyógyszerrel és alkohollal éri el ugyanazt a hatást. És ugyanez igaz az alkoholistára is, aki elkezd gyógyszerre inni, mert elvonásra kapta és rájött, ha egy-két szem Rivóra iszik, sokkal kevesebb cucctól sokkal ütősebb hatást ér el.

 Mi várható a mostani biodrog boomtól? Lesz ennek vége?

Miért lenne vége? Ez egy folyamat. Mindig is voltak ilyen emberek a társadalmakban. A populáció egy jelentős része, kb. 10%-a mindig használt szereket. A trendek változnak, az emberek nem. Az emberi természet, gyarlóság, a nyomor, az valahogy mindig állandó. Mindig lesznek, akik szert használnak, csak ma „ezt” használják, régen „azt” használták. Amerikában most megint kezd visszajönni a heroin, a szintetikus Fentanil, tehát van egy körforgás. A dizájner vegyületek nyilván bonyolítják a jelenséget. Teljesen kiszámíthatatlanná vált a drogpiac és a használók gyógyítása, mert nem lehet tudni, hogy mit használnak, de alapvetően az érzés, amit a szerhasználók keresnek a drogban, az mindig ugyanaz.

 A hajléktalan-ellátásban látott eseteknél a biocucc használóknál nem lehet tudni, hogy mit vált ki belőlük az adott szer. Az őrjöngőkre gondolok.

Teljes fekete lyuk az egész. De ezt sosem lehet pontosan tudni, mert ugye változnak a szerek.

 Te még a rendszerváltás előtti időkben kezdted a szerhasználatot. Akkoriban nem voltak hajléktalan szállók, nem volt ingyenes ellátás. Lehetséges, hogy akkoriban kevesebben voltak a szerhasználók is, mert nem volt ilyen konzerváló erő?

Kevésbé tűnt fel. Nem volt akkora média, internet, tiltott volt a munkanélküliség. A szocializmusban bújtatott munkanélküliség volt, papíron nem volt drogprobléma, mert nem létezhetett. A ’80-as években hozták azt a rendeletet, hogy reggel 9 óra előtt tilos volt szeszesitalt eladni a boltokban, mert már részegen érkeztek a munkások dolgozni, tehát akkor elkezdtek virágzani a zugkocsmák. Szerintem ebben nincs változás. A szerhasználat módozatai változnak. Például ma sokkal kevesebb intravénás szerhasználó van, kevesebb a heroin, sokkal többen szippantják vagy tabletta formájában veszik be.

 Segít az addikt eseteken a feltétel nélküli elfogadás és szeretet?

A drogrehabokon is van szabály. A függőknek kellenek a keretek, ha fáj, akkor is. A korlátlan „Megmentelek, mindegy, hogy bármit is csinálsz!” hozzáállást nem tartom célravezetőnek. Attól, hogy én valakit szeretek, nem azt jelenti, hogy elfogadom a viselkedését. A kettőt el kell különíteni. Attól még hogy szeretem a gyerekemet, nem hagyhatom, hogy megverjen, hanem ráhívom a rendőrt. Vagy ha meglop, annak kell, hogy legyen következménye. Ez az ő érdeke is, különben mit tanul belőle? Hogy újra megteheti. Azt mondom, hogy szeretem, de ezt a viselkedést sem a magam, sem pedig az ő érdekében nem tolerálom. Az ő érdeke is megtanulni, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem engedhet meg magának.

 És ha azt mondjuk keresztény felfogásban, hogy mindenkinek jár még egy esély?

Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Az nem azt jelenti, hogy mindent feladok és mindenemet feladom, mert azt úgy nem lehet. Nem az a lényeg, hogy a másikat kiszolgáljam, hanem, hogy megtanítsam élni. Az nem elfogadható, hogy az én jól létem, családom és az életem menjen rá. A túlsegítő altruista attitűd kifejezetten káros egy segítői hivatás esetében, mert átveszi a felelősséget, tehát nincs miből tanulnia a kliensnek.

Illusztráció: M. C. Escher

Bejegyzések

Egy randi, ahol csak én beszélek

Hozzászólás most!

 

 

Nézz rám. Egy teljesen átlagos lány vagyok, átlagos élettel.
Ne, légyszi, ne kezdjük el ezt a „de hát te más vagy, mint a többi”-dumát, mert az egyetlen dolog, amiben én különböznék a többi lánytól ,az az, hogy talán én vagyok az egyetlen, aki arról próbál meg meggyőzni téged, hogy ő egy teljesen basic, semmi extra lány.
Én csak őszinte vagyok. Nem sokban különbözöm a minket körülvevőktől. „De hát, alig van, aki így sminkeli magát, meg lassan több lyuk van a füledbe, mint az ementáli sajton”, fordulhat meg néhány ember fejében, de az igazság az, hogyha még nem láttál hozzám hasonlót akkor szimplán csak az instagram teljesen másik felét szoktad követni. Ahonnan én jövök, ott minden második így néz ki. Na, de nem vagyok egy influenszer, én nem szeretnék csak a külsőségekre fókuszálni, mert sajnos – vagy nem sajnos – a külső mindig változik, a sugar daddyjaid ízlésétől függően.
Tehát, tisztáztuk, hogy kívülről nem vagyok átlagon felüli, viszont belülről… SEM. Tegyük fel, hogy megfogott téged a külsőm, az, hogy így öltözködöm, nyilván nem magam miatt, hanem csak és kizárólag azért, hogy személy szerint téged, te isten által kézzel faragott, velejéig férfit lenyűgözzelek. Miután a ruháim – khm, a fenekem – fürkészése után felpillantottál az arcomra – khm, a melleimre – akkor váltam érdekessé a számodra, hisz nem a megszokott instagram modell arca nézett veled szembe – amiről btw elmondjam, hogy nem is létezik a photoshop és a facetune kapuin kívül, vagy még ne legyek az a „tipikus feminista ribanc”?

Még mindig csak nézel, szóval akkor beszélek a külsőmről először.
Na, a ruháimat, amik takarják forró, érintésedre szomjazó testem, valójában az astóriás turiból kapartam magamra. Úgy bizony, most figyelj, kemény 655 forintért. Olcsóbb az egész outfitem, mint az órád, amit amúgy fordítva vettél fel, gondolom, mert csak így látszik a rolexed koronája. Ja, hogy a többi lány igen is igényes, mert költ magára, és még a pizsamája ára is legalább 5 számjegyű, és most ezzel ellent mondtam saját magamnak, mert más vagyok, mint a többi? Oh, aranyos. Mutass nekem egy olyan lányt, aki hozzám hasonló anyagi helyzetben van – tehát még sajnos nem tudta pénzzé tenni a lábfejéről készült képeket –, és NEM dobban fel a szíve, amikor a kinézett pulcsija 50%al le van értékelve. Nem, majd még hülye lesz és oda megy ordítani a managerrel, hogy de ő ezt eredeti áron akarja megvenni, mi?
Térjünk át a sminkre. Nagyon fürkészed a szemeimet, és óh istenem hányszor, de hányszor kívánom azt, hogy ilyenkor magadban megdicsért a blendingelős technikámat és azon gondolkozz, hogy hogy tudtam ilyen egyenes vonalat húzni, plusz ilyen színeket összeválogatni, amik ennyire kiemelik a szemem színét – de… meg se kell kérdeznem, tudom mire gondolsz. Arra próbálsz rájönni, hogy hol láttál te ehhez hasonló sminket. Hadd segítsek. Valószínűleg ma reggel, mikor az inkognitómódot nem arra használtad, hogy sunyiba édesanyád névnapjára ajándékot nézegess. Bizony ám, a felnőtt videókban szereplő nőtársaimra emlékeztetlek, és most megpróbálod elképzelni, hogy én, hogy nézhetnék ki lefolyt sminkkel az arcomon. Megsúgom, jól. A napközben random rám jövő sírógörcsös idegösszeroppanásaim bizonyíthatják is.
De, mint mondtam, én a belsőt jobban értékelem. Ezért is ültem le veled kávézni, annak ellenére, hogy így nézel ki. Lássuk csak… Azt hiszed, hogy a számodra ismeretlen külső biztos valami újat, izgalmasat takar. Huh. Nem. Vegyük sorra, mi a közös azokban a “tipik csajokban” és bennem. Féltékenyek – ha nincs bizalom, pipa; Hisztiznek – ha nem rájuk figyelsz, hiába kérték, hogy hallgasd meg őket, pipa; Imádják a plüssállatokat, utálják a pókokat, és 2x annyit esznek, mint amennyit „illene”,…. pipa, pipa, pipa. Dühösek, ha menstruálnak, szomorúak, ha – várj, mi az? Mitől rázkódtál össze? A menstruáció szótól? Ne haragudj már, de ez egy természetes dolog, olyan, mint a vécézés, és ha te el tudsz büszkélkedni, sőt, igazi legendává válni a székleted méretével, akkor hadd ne érezzem már magam szarul amikor meglátsz egy tampont a táskámban. Mit gondolsz, honnan jönnek ezek elő? Varázslatosan ott teremnek, ahogy a mobilodon a volt barátnőd „akkor este tali?” üzenete?
Elfelejtettem mit akartam még mondani, de a lényeget remélem sikerült megérteni. Nem? Na akkor figyelj az a csodálatos lány, akiről Amy Dunne is beszélt a Holtodiglanban, aki annyira szereti a férfias hobbijaidat, amennyire te, aki nyitott a legújabb undorító pornótrendekre, aki sosem lesz mérges rád, aki mindig kipihent, akin sosincs egy darab szőr se a szempilláitól lefelé, akinek sosem fáj a feje és akivel bármit, bármikor megtehetsz: nem létezik.
Sokan talán megpróbálnak ilyenné válni, de az a próbálkozás pontosan azzal ér fel, amikor a hozzád hasonlóak esküdöznek a harmadik félrekúrás után, hogy „megváltoznak”. Nem tart örökké.
Tehát belülről is olyan vagyok, mint a többi. És jó lenne, ha ezt a következő áldozatodnál is észben tartanád, és nem szólnád le például a hobbiját, csak azért mert te túl átlagosnak találod. Szegény lány még abba is hagyná, mert te azt mondtad neki, hogy ő végre más mint a többi, szerencsétlen meg kényszert érez, hogy ezt a képet fenntartsa. Szóval, nem csinál semmi olyat, amit a többiek, nem úgy viselkedik mint a többiek, de mind hiába mert amikor 3 hónap múlva egy kifejezéstelen szexrobotként ül melletted, úgyis kidobod, mert „há nemtom, ráuntam”.

Nem tudsz megszólalni? Nem is baj. Úgyis rég szerettem volna már egy olyan randit, ahol csak én beszélek.

 

 

Bejegyzések

„Halotti beszéd”

Hozzászólás most!

 

„Szavai épek, mint az egészséges testek”

Kosztolányi Dezső 1936. november harmadikán, ötvenegy éves korában hunyt el. Ahogy az történni szokott, a befejezett műben megmutatkozó nagyságot a kortársak közül csak kevesek érezték vagy észlelték; hogy mekkora űr támadt utána, azt talán legelőször csak József Attila, csak Karinthy Frigyes látta, sejtette meg – más-más pólusokat képviselve. József Attila 1935. június 15-dikén A toll című folyóiratban írt Kosztolányi „összegyűjtött költeményeinek vaskos kötetéről”, Karinthy pedig találó metaforával jellemzi, búcsúszövege fölé azt írta: „a zöld tinta kiapadt”.
Kevéssel utóbb Babits Mihály rakta le a Kosztolányi-filológia alapkövét: a Kosztolányi halála után írott, nevezetes tanulmánya a költővel foglalkozó irodalom máig megkerülhetetlen dokumentuma, mi több, erősen megfontolt fundamentuma, még akkor is, ha igaza van ebben a kitűnő irodalomtörténésznek, Rába Györgynek: Babits elfogultsága alig ismer határokat benne. „Magasztos hangja és egy-két szép elismerése ellenére csak annak kegyelmez, aminek személyes tanúja vagy bensejében érintett szemlélője volt: a Pacsirtának, mert kéziratát neki mutatta meg, és kései halállal viaskodó verseinek.” – így Rába György. De küzdő és vetélytársként egy, időszakonként hol forró, hol meg lanyha barátság résztvevőjeként Babits mégis úgy gyűjti össze a mondanivalóját a másikról, hogy abban ott a féltékenységen, túlfokozott érzékenységen túli fölismerés arról: ki volt valójában Kosztolányi. Hiába hajlott Babits korábban többször is Kosztolányi általa vélt hibáinak tenyeres-talpas fölnagyítására (legdurvább tévedése az Esti Kornél novellafüzérének ledorongolása, Kosztolányi művészi céljának teljes félreértése e kongeniális remekműben), amikor Kosztolányi életművének végére pont került, Babits tudta – ez szakmai meggyőződésem –, hogy hová került pont.
Babits közvetlenül Kosztolányi halála után rövid – rádióban elhangzott – nekrológban is elbúcsúzott a nagy kortárstól. Ez a néhány mondat külön is megérdemli a figyelmet. Idemásolom teljes egészében a szövegét:
„Mindig valami ellentmondást láttam ebben a szóban: gyászünnep. A halál gondolata rettenetes, a gyász nyomasztó és sivár érzés, nem ünnepre való. A halál sem teljes halál, s a gyász sem marad sokáig puszta gyász. Az író élete nem múlik el, csak befejeződik, elkészül, mint egy könyv. Ez éppen annyira kezdet, mint vég. Búcsút mondok, s úgy érzem, indulásnál vagyok jelen. Kosztolányi Dezső indul el immár végleges és teljes ragyogásban a jövőbe, a magyar messzeségbe. Elindul, amerre Ady Endre és Tóth Árpád már előtte elindultak, a magyar költészet század eleji megújulása így lesz szinte szemünk láttára az irodalomtörténeté, s mi, akik még tanúi és munkásai voltunk, egyre magányosabban érezzük magunkat az élők közt. De személyi fájdalmunkat el kell most fojtanunk, ami az irodalomtörténeté, az nem okvetlenül a múlté még, s aki meghalt, az sokszor elevenebb az élőknél. Az ember meghalt, a mű él — szokták mondani, de ez nem egészen így van. A műben is az ember él. Igazában ő tartja életben a művet is, amely mintegy második teste lett neki, szavakból épült test, az elvesztett sejtekből és rostokból épült test helyett. Kosztolányi Dezső szavai épek, mint az egészséges testek, s jól tartanak, mint az erős test rostjai. Szilárdak, a magyar nyelv legjobb anyagából valók, s kibírják a korok időváltozását.”

Felejthetetlen vallomás, a magyar irodalom legőszintébb halotti beszédei közé tartozik.

https://soundcloud.com/fan-thomas-1/babits-mih-ly-kosztol-nyi-dezs

eredeti megjelenés itt:

Dióhéjban

Bejegyzések

Beszélgetés az Amigos a Gyermekekért Alapítvány két önkéntesével, Mundrucz Szilviával és Czifrus Eszterrel

Hozzászólás most!

 

Hogy áll az alaptívány munkája és ti mit csináltok az Amigosnál?

Szilvi
Én már másfél éve vagyok önkéntes az Amigosnál. Szegeden kezdtem, az volt az első vidéki város, ahol megjelent az Amigos. Most már négy városban vagyunk jelen egyre több önkéntessel. Minden fél évben van felvételink. Egy Amigo átlagosan másfél-két évet tölt nálunk, úgyhogy nagyon jól haladunk.

Láttok olyan irányt, amiben valami pluszt adott számotokra az önkéntesség?

Eszter
Mindenképp. Főleg azért, mert bármit kipróbálhatunk és mindenki segít egymásnak. Én például az orvosira járok, viszont nem rég volt a születésnapunk és a születésnap szervező csapatban én is benne voltam. Olyan dolgokat próbálhattam ki, amiket orvostanhallgatóként nem. Orvosként eseményszervezés közelébe sem jutottam volna, tehát elég sok és szerteágazó tapasztalatot lehet gyűjteni, akár pénzügyi dolgokban, kreatív dolgokban. Leginkább a képzelet szab határt.

Hogy működik az egyetemeken a népszerűsítés?

Szilvi
Budapesten már kisebb kampányt folytatunk, amikor a felvételik vannak, mert már sokan tudnak rólunk. De felvételikor rendszeresen tartunk kérdez-felelek eseményt. A vidéki városokban a közösségi médiás kampányra nagyobb hangsúlyt kell fektessünk, de miután az első csapat létrejött, ott is elterjed az Amigos híre.

Eszter
Az igazán nagy falat általában az új város elindítása, ott kell nagyobb kampányt folytatni.

Hogy működik az új városok megszervezése?

Szilvi
Szegeden végignéztem, ahogyan elindultunk. Akkoriban két Amigo felelős volt (pénzügyért és HR-ért felelős Amigók), vagyis a boldogságért és fenntarthatóságért felelős Amigók. Ők segítettek koordinálni az egészet, felvették a kapcsolatot a gyermekpszichiátriával és az onkológiával, onnantól pedig az ottani kórházfelelős lett a kapcsolattartó, akit a szegedi csapat választott magának.

Milyen a kooperáció a többi kórházi önkéntes munkát végző szervezettel?

Eszter
A Betesdában látom, hogy nagyon jól szervezett az együttműködés: váltott napokon járunk a bohócdoktorokkal és a Mosoly Alapítvánnyal. Felsorolni is nehéz, hogy hány szervezet végez ott tevékenységet. Lényegében mindannyian a gyermekekért dolgozunk, és az irodánk nagyon sok segítséget kap más önkéntes szervezetektől is.

Szilvi
Az időbeosztásban nagy segítség, hogy a kórházi kapcsolattartó szervezi meg, hogy ki mikor menjen. Ezáltal biztosítva van, hogy minden nap legyen valaki a gyerekekkel.

Eszter
Egyetemistákként mi inkább délután járunk, viszont sok alapítvány révén napközben is van valaki a gyerekekkel.

Hogyan alakul ki a gyermekekkel a kapcsolatotok, illetve jellemzően hosszabb vagy rövidebb ideig bent tartózkodó gyerekekkel foglalkoztok?

Szilvi
Nagyon-nagyon kórházfüggő. A tavalyi évemet a Szent László kórházban töltöttem, ott viszonylag hosszabb ideig vannak bent a gyerekek, most viszont én is a Betesdába járok, ahol akár csak pár napos betegséggel is bent lehetnek. Ilyenkor a nővérek segítenek, hogy kik azok, akiknél nem tud ott lenni a család vagy panaszkodott esetleg, hogy nincs mit csinálni. Minden kórházban van több nagy Amigos dobozunk, amiben játékokat és játékos feladatokat tartunk, és megpróbáljuk a korosztályhoz megfelelőt kiválasztani.

Sikerül lépést tartani a tananyaggal?

Eszter
Mindenképpen próbáljuk a játékba csempészni a tanulást. Nálunk a Betesdában rövidebb ideig vannak bent a gyerekek, így elég nehéz, de próbálkozunk. Ha mást nem, akkor a színeket és a számokat tanuljuk idegen nyelven attól függően, hogy milyen a nyelvtudása a gyereknek. Olyan is előfordul, hogy kifejezetten a gyerek kéri, hogy például le van maradva a törivel és törizzünk vele. Az alapvető profilunk a nyelvtanítás, de igazodunk a gyerekek igényeihez.

Sok irányból érkeztek ti is az egyetemekről, ezek szerint nem csak nyelvszakos Amigók vannak?

Szilvi
Rengeteg „féltudással” rendelkezünk, és a kórházban eleve nagyon kreatívnak kell lenni, hogy ezt valahogy belecsempésszük a foglalkozásokba. Az Unózás például klasszikus, ott lehet a színeket és a számokat angolul tanulni. Az is előfordul, hogy kifejezetten számolni tanultunk, vagy az évszakokat és a hónapokat idegen nyelven.

Milyenek a visszajelzések?

Eszter
Rengeteg visszajelzést kapunk mind a gyerekektől, mind a szülőktől. Olyan pozitív megerősítéseket kapunk tőlük, ami új lendületet ad minden Amigónak.

Szilvi
Előfordul, hogy miután a gyerek kikerül a kórházból, a szülők felkeresnek minket, hogy folytatnánk-e a tanulást. Ilyenkor van lehetőség Skype-tanításra és külön kapcsolatfelvételre is.

Kaptatok már olyan visszajelzést az orvosoktól, hogy a munkátok segíti a gyógyulást?

Eszter
Szeptember elején volt az Amigos szakmai táborunk, ahova meghívtuk az egyik legnagyobb támogató orvosunkat, Dr. Benyó Gábort, aki gyermek-onkohematológus. Hihetetlenül pozitív dolgokat mondott arról, hogy milyen jót tesznek az önkéntesek a gyerekeknek. Illetve ezt ő is tapasztalja a másik oldalról, mivel önkénteskedik gyerekekkel egy másik szervezetnél.

Tehát a gyógyulási folyamatot is támogatja az, hogy a gyereknek jobb kedve van?                                                                                                 

Eszter
Igen, abszolút.

Kaptok visszajelzést a már kilépett önkéntesektől, hogy milyen hatással volt az életükre az Amigos?

Szilvi
Nagyon sokan visszajárnak hozzánk közösségi programokra, ezáltal benne vannak még picit az Amigos körforgásban. Valamint elindult velük egy Alumni programunk, amin keresztül ők is támogatják az Amigost.

Ez a Patron program?

Eszter
Nem. Valóban ők is lehetnek Patronok, hogyha bármi olyan területen van szükségünk tanácsra, amihez ők értenek, de a Patron program tagjai lehetnek bármilyen szakemberek, akik támogatnak minket és a szaktudásukkal segítik a munkánkat.

Szilvi
Az Alumni Amigók egy olyan klubot hoztak létre, amelyen keresztül támogatják az alapítványt. Akár rendszeres adományozással, akár a szaktudásukkal.

Van olyan tapasztalat, hogy aki már kilépett, hasonló formában folytat valahol karitatív tevékenységet?

Szilvi
A saját példám is mutatja, hiszen engem az Amigos terelt a szociális szféra felé. Emellett most beszéltem egy másik önkéntes lánnyal, aki szintén egy hasonló munkát kezdett el segítőként, és neki is az Amigos volt a fő impulzus.

Van összehasonlításotok más önkéntes szervezetekkel?

Szilvi
Nemrég vettem részt egy külföldi önkéntes projektben, továbbá rendszeresen beszélgetek más szervezetek önkénteseivel is. Ők hiányolni szokták a közösséghez tartozás élményét, amit az Amigos nyújt az önkénteseinek. Lehet, hogy a közösség vagy közösséghez tartozás sok helyen picit alulértékelt, de iszonyatosan nagy dolog, hiszen ilyenkor mi is egy hellyel-közzel azonos értékrenddel rendelkező közösség tagjaivá válunk, és rengeteg új embert megismerünk.

A gyerekeknél mennyire valószínű, hogy később valamit viszonozni szeretnének az embereknek abból, amit tőletek kaptak?

Eszter
A legjobb példa az alapítónk, Fábián Sára. Hiszen az Amigos története az ő gyermekkori kórházi élményein alapszik, ahol rengeteg támogatást kapott a családjától és a környezetétől, amiből szeretett volna valamit visszaadni a világnak.

Hallotok olyanról, hogy a tevékenységetek másokat is ösztönöz arra, hogy vállaljanak társadalmi tevékenységet?

Szilvi
Azt gondolom, hogy nagyon sokan szoktak minket megkeresni olyanok is, akik ha nem is feltétlenül nálunk szeretnének tevékenykedni, mégis inspirációt merítenek abból, amit mi csinálunk. Szoktunk ajánlani olyan alapítványokat, akikkel kapcsolatban vagyunk, és nekem is vannak olyan barátaim, akik azért kezdtek önkénteskedni, mert hallották tőlem, hogy ez mennyire szuper dolog.

Ti a saját környezetetekben hogyan gyakoroltok hatást másokra?

Szilvi
Nekem az imént említett tapasztalatom van, és olyan ismerősöm is akad, aki emiatt alkalmanként önkéntes munkákban vesz részt.

Eszter
Erre vonatkozóan nem kaptam konkrét visszajelzést, viszont nagyon sokat kérdezett egy barátom az önkéntességről és az Amigosról. Meséltem neki róla, azóta pedig csatlakozott egy másik szervezethez. Tehát nem mondom, hogy ez közvetlenül az én hatásom, viszont lehetséges, hogy szerepe volt az én példámnak is ebben.

Eszter, orvostanhallgatónként hogyan látod, mennyiben befolyásolja a betegekhez való hozzáállásodat az Amigosnál szerzett tapasztalat?

Eszter
Nagyon sokat tanulok, miközben önkénteskedem. Ugyanakkor az egyetemen is nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy ne csak a betegséget kezeljük és csak a beteget lássuk, hanem az embert, mint egészét diagnosztizáljuk és kezeljük. Nagyon sokszor hangsúlyozzák, de könnyű elfelejteni. Szerintem az Amigóskodás sokat fog hozzáadni ahhoz, hogy mindig lássam a betegnek az érzelmi oldalát is. A gyerekektől rengeteget tanulhatunk abból a szempontból is, hogy ők nem mindig kommunikálnak szavakkal, főleg a kisebbek, viszont ha rákérdezünk, elmondják, mi a gond. A nonverbális kommunikációjukból nagyon sokat lehet megtudni, és szerintem ez használható a felnőtteknél is, akik tudatosabban rejtik el ezeket a dolgokat, főleg egy olyan kényes helyzetben, amikor betegként vannak egy kórházban. Volt olyan tapasztalatom kórházi gyakorlat során, amikor azért értettem meg a felnőtt beteget, mert már láttam ugyanazt a viselkedést a gyerekeknél. Megdöbbentő volt ugyanezeket a jeleket látni.

Mit tapasztaltatok, rajtatok mennyit formált az Amigos tevékenység?

Szilvi
Az első, amivel szembesülnöm kellett, hogy iszonyú kreatívnak kell lenni, és minden egyes bevetésnél valami új apróságot tanultam. Valamint azzal kapcsolatban is rengeteget fejlődtem, hogy hogyan lehet nyitni egy gyerek felé, hogyan lehet elnyerni a bizalmát, amikor félénk, mert mégis „jött itt egy nagylány, akivel most játszani vagy tanulni kell”.

Eszter
Amellett, hogy a gyerekektől rengeteget tanulunk, egymástól is sokat lehet tanulni. Nagyon színes egyéniségekből épül fel a szervezet, és magamon is látom, hogy például vannak, akik nagyon figyelnek a környezetvédelemre, és én is elkezdtem jobban figyelni. Kitágítják a szemléletmódomat azáltal, hogy rengeteget beszélgetünk.

Szilvi
Gyakran megkérdezik, hogy milyen látni azt, hogy kórházban vannak gyerekek. Szóban nem is lehet elmondani, mert azt bent tapasztalja meg az ember, hogy egy gyerek teljesen másképp éli meg ezt a helyzetet. Minket is gyakran kizökkent a kórházi környezetből az, ahogy milyen energiával kezdenek el játszani velünk, vagy felcsillan a szeme, hogy „ő már tudja ezt angolból” és elmeséli nekünk.

Eszter
Mi sem láttunk mindent, mi sem viselünk el mindent. Nagyon sokat segít az, hogy utána egymással is beszélhetünk ilyenekről. Járunk például égési osztályra is, ahol azért kemény látni a gyerekeket, de sokkal hamarabb látom meg a gyerek egyéniségét. Nyilván látom a betegségét, viszont könnyebben tudok elvonatkoztatni.

Szilvi
Az Amigosban nagyon tudatosan foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Sok pszichoedukációs alkalmat szervezünk, illetve beszélgetős alkalmakat. Minden hónapban van kórháztalálkozó minden egyes kórházi önkéntescsoportnak.

Eszter
Specifikusan ezeket a helyzeteket beszéljük meg, bármi, ami nehezebb volt.

Szilvi
Ilyenkor is nagyon sokat tanulunk egymástól, hogy ki hogyan kezeli ezeket a helyzeteket. Esetleg hallunk már olyan tapasztalatokról, amelyek később velünk is előfordulhatnak.

Van már oktatási anyagotok is, amit a belépő önkénteseknek adtok. Ez felkészít mindenre?

Eszter
Nem lehet felkészülni mindenre, de próbálkozunk.

Szilvi
Ezek is a kórházspecifikus dolgokhoz tartoznak. Például a Szent László kórházban meg kell tanulni, hogyan mosakodj be, amikor bemész az osztályra. Van erre egy kisokosunk. A praktikus dolgokat meg lehet tanítani, a tapasztalatokat pedig egymástól halljuk. 

Elképzelhető, hogy később valamilyen oktatási formát szerveztek majd a kapcsolódó szakirányok és dolgozók számára?

Eszter
Amit az Amigosnál látok, az az, hogy csak a képzelet szab határt. Egyelőre azonban nem az az elsődleges célunk, hogy képzést tartsunk más szervezeteknek, hanem hogy Magyarországon az összes onkológiai központban jelen legyünk pár éven belül. Jelenleg ezt látom, mint konkrét célt, és reméljük, hogy meg fog valósulni.

Szilvi
Képzések tekintetében szervezeti struktúra, kultúra és önkéntes szerveződés az a téma, amiről szoktak előadást tartani az Amigo felelősök. Ehhez kapcsolódóan vannak megkeresések más szervezetektől.

Emlékeim szerint, amikor én voltam főiskolás, még nem hallottunk túl sokat az önkéntességről. Ti hogyan tudtok segíteni azoknak a diákoknak, akik szeretnének valamilyen formában hasznosak lenni, csak nem tudják, hogyan?

Eszter
A módszertanról van könyv (Amigo’s methods), ami segíthet utat választani.
Ha megkeres bennünket valaki, hogy szeretne önkéntes lenni, és ebben kér útmutatást, szívesen segítünk. Viszont jelenleg nem látok kapacitást arra, hogy ilyen jellegű tájékoztatókat vagy képzéseket szervezzünk. Amikor kimegyünk toborozni az egyetemekre, akkor mindent megkérdezhetnek.

Szilvi
Gyakran előfordul, hogy megkeresnek minket azzal, hogy ha nem is kórházba járó önkéntesként, de szívesen segítenének. Előfordult, hogy valakiről kiderült, hogy grafikus, és abban tudott segíteni stb.

Fábián Sára nyilatkozta, hogy szoktak titeket megkeresni cégek és cégvezetők is tanácsadásért. Mennyire fér össze a ti platformotok egy piaci alapon működő cég filozófiájával és működésével?

Szilvi
Az Amigos rendhagyó ilyen szempontból, hiszen nem annyira a hazai klasszikus önkéntes szerveződések mintájára épül fel, hanem nagyon sok elemet átvettünk a klasszikus vállalati struktúrák mintáiból. Például ami nagyon fontos nálunk, hogy amit elvállalunk, azt betartjuk. Nálunk egy elköteleződés fél évre szól, és habár csak a szavunk vagy a lelkiismeretünk tart ott minket, mégis mindenki betartja.

Eszter
Az egyik kórházunknál most én szervezem az Amigók munkáját, amivel kapcsolatban Sára tartott nekünk leadership tréninget. Ez alapján talán valamelyest jobban körvonalazódhat, hogy mit szokott átadni a vállalati vezetőknek az előadásokon. Sok hasznos dolgot megtanultunk, ami szerintem alkalmazható más cégeknél is. Alapvetően itt az emberek motiválásáról van szó. Például azt tanultam meg, hogy ha valahogy motiválni szeretném egy adott célra vagy tevékenységre az embereket, akkor amennyiben például 90% arányban pozitív visszajelzést adok a személyek munkájáról és csupán 10%-ban alkalmazom a negatív visszajelzést, sokkal hatékonyabb lesz a tevékenységünk. Sára az egyetemen is sokat tanult erről, mellette pedig maga is tanulmányozta a témát éveken át. Ezek alapvetően logikus dolgok lennének, de nem ez következik az ember alaptermészetéből. Hiszen hiába vannak azok a személyek, akik mindig csak a pozitív dolgokat látják és azt is adják tovább, az emberek többsége azonban inkább egyensúlyban van a pozitív és a negatív érzések terén. Azt is megtudtuk, hogy a nagy cégek nem a pozitív visszacsatolást alkalmazzák.

Ti hogy érzitek magatokat az Amigosnál? Mennyire vagytok terheltek vagy stresszesek?

Szilvi
Kellemes teher. Nagyon sok alkalom adódik, hogy visszajelzést adjunk és reflektáljunk arra, hogyan érezzük magunkat. Másrészt az is hozzájárul az önkéntesek jó kedvéhez, hogy nem egy kötött, hierarchikus rendszer van nálunk, hanem sokkal inkább demokratikus, választásokon alapuló struktúra.

Mennyit jelent az, hogy Fábián Sára az Amigos vezetője? Értem ezen, hogy mennyit jelent az ő személye és attitűdje, és min változtathat az, ha majd egyszer valaki más veszi át a helyét?

Szilvi
Ez is egy olyan dolog, amiben az Amigos tudatosságra törekszik. Nem az történik, hogy a felhalmozott tudás csupán egy ember kezében van. Például Sára volt külföldön mesterképzésen, és akkoriban az ő feladatkörét leosztotta két másik Amigo felelősre. Jelenleg is ilyen formában, leosztott tudáskörök alapján működik a rendszer.

Eszter
Nehéz megérteni a rendszerünket, ha valaki nincs benne. Az új Amigóknak is kell pár hét, amíg elkezdik megszokni, hogy nem egy hierarchikus struktúra van nálunk. Egy szinten mozog minden Amigo, és minden Amigo egyenlő. A szerepkörökben vannak különbségek, mert valakinek bizonyos információért felelnie kell, viszont attól még ő ugyanolyan Amigo. Egy másik Amigo pedig egy másik információhalmazért felel.

Mennyire volt nehéz újra elkezdeni játszani?

Eszter
Szerintem nagyon könnyű visszarázódni. Sokunk fel sem nőtt, egész eddigi életében játszott. Egyáltalán nem az volt a kihívás, hogy hogyan kezdjünk el újra játszani, hanem hogy hogyan csempésszük bele a tanulást, hogyan teremtsük meg a kapcsolatot a gyerekekkel.

Szilvi
A gyerekek is imádják, ha ők taníthatnak nekünk egy játékot. Rengeteg társasjáték szabályt tanultam már meg a kórházban, amit egyébként nem ismertem volna meg.

A látogatások alkalma és hossza hogyan néz ki?

Szilvi
Ami az elvárás az Amigókkal szemben, hogy kéthetente egy látogatás férjen bele az idejükbe, ami másfél-két órát jelent. Vannak persze, akik többet járnak, viszont amikor valaki lebetegszik vagy problémája van, azt is megértjük és rugalmasan kezeljük.

Eszter
Az órák szempontjából ez a minimum megkötés van, más nem. Rengetegszer van, hogy amikor bemegyünk és eltervezzük, hogy most ez a két óra belefér, mégis ott ragadunk több órára. Figyelünk természetesen, hogy betartsuk a kórház szabályait, de ebben a nővérek is rugalmasak szoktak lenni.

Szilvi
Egyszer öt órát voltam bent, lassan már kiküldtek. De olyanért még sosem szidtak le senkit, hogy túl sokáig tanultak a gyerekekkel.

Akkor itt egy-egy gyerekkel vagy akár egy egész kórteremmel foglalkoztok?

Eszter
Az egyik legnagyobb kihívás, hogy rugalmasnak kell lenni és alkalmazkodni a körülményekhez. Sosincs leírva, hogy hol és hány gyerek vár minket. Meg kell találni, hogy milyen játék érdekli, melyik nyelvet szeretné ismerni stb.

Szilvi
Előfordulhat, hogy bemegy három önkéntes együtt és tíz gyerekkel játszanak, akik teljesen más korosztályba tartoznak.

Mit javasolnátok azoknak, akik szeretnének hasznossá válni, önkénteskedni, viszont még nem tudják, hogy hol kezdjék el? 

Eszter
Legelőször próbálja meg kitalálni, hogy melyik az a célcsoport, akikkel szeretne foglalkozni (gyerekek, felnőttek, idősek). Minket is bátran megkereshet, illetve nekem nagyon tetszett, amikor elolvastam a honlapon az önkéntesek bemutatkozását és véleményét.

Szilvi
Szerintem is az ember lehetőleg tudatosan válassza ki a célcsoportot és járjon nyitott szemmel.

Miért jó az önkéntesség?

Szilvi
Én még soha nem éreztem azt, hogy munka, amit csinálunk. Jókedvűen jövök ki a kórházból és nem csupán a gyerekeknek lesz jobb tőle.

Eszter
Még friss az élményem, de a tanulsága idevág: a nagyobb kihívásokkal és nehezebb helyzetekkel szembesülés során érezzük igazán, hogy hasznosak vagyunk. Amennyit tudok adni, annyit minimum én is visszakapok. Hihetetlen érzés, amikor azt látom, hogy egy nagyon nehéz helyzetben voltam bent, mégis tudtam segíteni.

(Ritó Szabolcs interjúja)

A kép bal oldalán Mundrucz Szilvia, aki Szegeden végzett germanisztika szakon, 2 éve önkéntes az Amigos a Gyermekekért Alapítványnál. Jelenleg az ELTE-TáTK szociálpolitika mesterszakos hallgatója és szociális munkás a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál. A kép jobb oldalán Czifrus Eszter, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának negyedéves hallgatója és az Amigos a Gyermekekért Alapítvány önkéntese.

Bejegyzések

Beszélgetés Szalay Csongorral

Hozzászólás most!

Szalay Csongor neve ismerősen csenghet a tévé- és sorzatkedvelőknek. Nem hiába, hiszen már igen kiskorában is hallattatta hangját, mint szinkronszínész, és azóta is része a magyar szinkronvilágnak. De számos más dolog is kapcsolódik a nevéhez, például a magyar punk-rock szférában ismert the Grenma banda, aminek az énekese. Ezen felül szinkronrendező is, illetve sorozatokat is fordít. 2015 óta a Színházi Dolgozók Szakszervezetén belül a Szinkron Alapszervezetek elnökségi tagja. Vele beszélgettem a szinkronizálás nehézségeiről, a megbélyegzésről és a zenével való kapcsolatáról.

Grafikai munkákat is találhatunk tőled az interneten. Melyik az a stílus, amely a legközelebb áll hozzád, milyen fajta munkákat csinálsz szívesen, illetve látsz-e abban lehetőséget, hogy későbbiekben komolyabban is foglalkozz ezzel a szakmával?

Mivel hobbiszinten foglalkozom csak vele, ezért inkább egy-egy ötlethullám, valami új dolog által inspirált korszakaim vannak, de 99%-ban digitálisan dolgozom már. Manapság egy iPad segítségével majdhogynem több lehetőséged van, mint pár évvel ezelőtt egy kifejezetten grafikára összeállított számítógépes rendszerrel. Az iPaden is leginkább tus-jellegű ecsetekkel dolgozom, illetve a geometrikus, direkt szögegyenesre szerkesztett, logó-jellegű dolgokat is nagyon szeretem.
Ha nem az előadóművészetnél kötök ki,  akkor nagy eséllyel mentem volna grafikai irányba. Az érettségimen az egyik választott tárgyam a rajz és művészettörténet volt, de szerintem ezen a pályán a papírnál egyértelműen többet számít a gyakorlat. Mindenesetre nem úgy alakult, mára megmaradt hobbinak, de igyekszem azért nem teljesen kiesni a ritmusból, ki tudja, mit hoz a jövő.

Gyerekkorodtól kezdve szinkronizáltál kisebb-nagyobb filmekben, (Dennis, a komisz például). Gimnázium után az ELTE óvodapedagógia szakára jártál, amely merőben eltér a szinkronszínészettől. Hogy fedezted fel ezt a szakot, mi volt az a fő esemény, ami miatt otthagytad ezt a pályát, aztán később mégis visszatértél a szinkronizálás világához?

Igazi, meghatározó, villámcsapásszerű esemény nem volt; a családban van egy jól kivehető pedagógusi vonal. A gimnázium végén a grafikusi pályát még nem akartam erőltetni, egyrészt nem készültem rá kellőképpen, másrészt úgy gondoltam, hadd forrjon ki magamtól, aminek ki kell. A gyerekekkel mindig jól kijöttem. Mindenesetre az egyik nővérem óvodapedagógus, ő utalt akkor arra, hogy engem röhögve felvesznek majd az egyetemre. Nem tudom, mennyi nevetés volt mögötte, de felvettek. Csakhogy egy kilencven fős évfolyamból mindössze ketten voltunk fiúk; rögtön tudta minden tanár, hogy ki vagyok. Ami még nem feltétlenül baj, viszont a főiskola mellett jóval bátrabban mertem munkát vállalni, amire a gimnázium alatt sokkal kevesebb lehetőségem volt. Azonnal feltűnt, ha nem mentem be egy előadásra, szóvá is tették. Aztán a mérleg nyelve durván átbillent, amihez hozzájárult az is, hogy nem is éreztem magam jól abban a közegben. Utólag egyértelműen úgy látom, jól döntöttem.

Véleményed szerint mi a legnagyobb buktatója a szinkron szakmának? Mennyire lehet a felpörgött modern világgal,  a gyors ütemű gyártósoron készült filmekkel tartani a tempót?

Ha eltekintünk a pénzkérdéstől, akkor a legnagyobb buktató az idő. Ha van elég időd, minden részfolyamatot aprólékosan kidolgozhatsz, és a végeredmény is jobb lesz. Sokszor szidják/szidjuk a szövegeket, pedig nem igaz, hogy nincsenek jó fordítók és dramaturgok a szakmában. De nehéz tartani a megrendelők által diktált tempót és közben még minőségi, precíz munkát is szállítani. A forgalmazók szemszögéből nézve viszont teljesen érthető, hogy egy ennyire kulturálisan globalizált világban nem nagyon maradhatunk el a külföldi premierektől, és gyorsan kell elkészíteni a magyar verziókat. Szerintem azok a színészek, akik aktívan dolgoznak ezen a területen, együtt gyorsultak a folyamattal, és ha a rendező eléggé kézben tartja a dolgokat, akkor még mindig tudunk értéket hozzáadni.

Személyiségedből mit tudsz egy-egy szinkronszerepnél hozzáadni a megformált karakter jelleméhez? Például egy komolyabb szerepnél vagy egy mesekarakter megformálásánál? Egyáltalán kaptok-e erre lehetőséget a stúdióban?

Ez nem feltétlenül a stúdión múlik. A szinkronnak nem is igazán ez a célja. Amikor szinkronrendezőként dolgozom, én se ezt kérem a színésztől. Nekünk mindig az eredeti alkotást kell lekövetnünk és visszaadnunk, vagyis ha a külföldi színész hozzáadott valamit önmagából, akkor nekünk is ugyanazt kell játszanunk, különben hamis lenne a végeredmény, vagy szakmai kifejezéssel élve leesne a vászonról. Nem téged vett a kamera, nem a te arcod látszik, nem te irányítasz, te „csak” követsz. Persze magadra ismerhetsz bizonyos szituációknál vagy érzelmi állapotok megjelenítésénél, és ez segíthet a hiteles reprodukálásnál, de nem lubickolhatsz abban, csak annyit mutathatsz, amennyit a kolléga a képen. Többet vagy mást beletenni kifejezetten hiba lehet.


Milyen bevált módszereid/technikáid vannak arra, hogy ráhangolódj a karakteredre minden oldalról? Mennyi időt szoktatok erre általában kapni?

Régen, amíg jóval kevesebb csatornát kellett ellátni tartalommal, és kevésbé diktáltak a nemzetközi trendek, akkor több idő volt mindenre. Ma sem ártana, ha minden filmet előtte látnánk, de sajnos se az idő, se a forgalmazók biztonsági kikötései nem szolgálják ezt a célkitűzést. Egy-egy nehezebb szerepnél, ha interneten már fellelhető a film/sorozat, igyekszem megnézni előre, hogy ne pusztán a felvételkor szembesüljek vele. De ez egy blockbuster mozifilmnél vagy sok sorozatnál teljesen kizárt. Még a felvételhez is sokszor szándékosan lerontott minőségű képet kapunk, aminek a közepén a stúdió nevét is elhelyezik feliratként, hogy megelőzzék a kiszivárogtatást. Szóval a legtöbb, amit tehetsz, hogy leveszed a színész minden rezdülését. Nem pusztán a hangja a fontos, sőt, más nyelven a hangsúlyok is mások lehetnek, mint a magyarban, mindez téves irányba is vihet. Figyelni kell aszínész szemét, testbeszédét, az intenzitását – és egyszer csak elkapod.

Volt már rá példa, hogy egy nagyobb feladat után benne ragadtál a szerepedben? Hogy lehet az ilyen szituációt elkerülni?

Talán azért nem ragadunk benne annyira, mert nem csak a miénk a szerep, nem nulláról formáljuk. Az eredeti színész szájmozgása szigorú kereteket szab annak, hogy mennyi időd van egy mondatra, és abban milyen érzelmeket jeleníthetsz meg. Mivel ugyanazt kell csinálnunk, ezért nagyfokú koncentrációt igényel a dolog. Utaltam is rá ezelőtt, hogy a szinkronszakmában nem Sztanyiszlavszkij-módszerrel kell megközelíteni egy feladatot, nem merülsz el úgy a saját tapasztalataidban, érzelmi memóriádban, mint mondjuk egy színpadi szerepnél, ahol a hosszas próbafolyamat ezt kifejezetten elősegítheti. Persze volt már olyan, hogy egy rajzfilm szinkronizálásából átugrottam a szomszédra egy kis Trónok harca- jelenetre, és tudatosan le kellett dobnom azokat a rám ragadt intenzív manírokat, amiket pár perce még muszáj volt használnom. De nem élünk azért meghasadt tudattal.

Mennyire tud a fiatalos hangod téged megbélyegezni a mindennapokban, vagy éppen szakmán belül? Jórészt rajzfilmeket szinkronizálsz ebből adódóan, volt-e már ebből félreértés? (ha esetleg volt, milyen szituáció?)

Alkatilag is talán  fiatalosnak mondanám magam, szóval a mindennapokban maximum az életkoromon csodálkoznak néha, inkább huszonévesnek néznek. Szakmailag pedig ha van is ilyen megbélyegzés, nem bánom. Sokan ezt hiszik, de egyáltalán nem csak rajzfilmeket csinálok, csak ott ismerhető fel igazán könnyen a hangom. Bőven akad hús-vér karakter, és a rendezők általában tudják, hogy milyen figurák megformálására vagy képes, és milyen karakterhez passzolsz leginkább. Értelemszerűen nem szinkronizálok mély hangú, öreg színészeket, mert annak semmi értelme, se nézői, se szakmai szempontból. Arra van más; nekem pedig jut olyan, ami nekem való, és ez így jó.

Melyik az a filmbeli karakter vagy színész, akit a legszívesebben szinkronizálnál, mert jellemében is közel áll hozzád?

Ez mindig nehéz kérdés. Huszonkilenc éve csinálom már, szerintem a tíz kedvenc karakteremet se tudnám összeszedni, pedig szerencsére volt sok jó feladatom. Manapság inkább a csemegékre utazom; nagyon szeretem az elmebeteg, bizarr karaktereket, még ha kisebb szerepek is azok. Nem azért, mert közel állnak hozzám, sőt. Csak sok pozitív hőst, vagy ártatlan figurát kellett már megformálnom, ezért ha valami más jön szembe, azt kifejezetten élvezem. Végső soron játszunk, szóval minél messzebb van az igazi énedtől, annál izgalmasabb a dolog.

Idén vagytok a bandáddal, a the Grenmával 15 évesek. Mit adott a banda a személyedhez ennyi idő alatt? Mi a legkedvesebb emléked, ami hozzájuk köthető?

Nehéz elválasztani a személyemet a zenekartól. Harmincnégy éves  vagyok, szóval az a tizenöt év nagyon meghatározó része az életemnek. A legjobb barátaim játszanak velem egy bandában, így mindez még inkább szerves része mindannak, ami vagyok, még ha az elmúlt időszakban már nem is vagyunk kifelé annyira aktívak. Kicsit együtt nőttünk fel; kiemelni nehéz is bármit. Vannak olyan pillanatok, amikor megint tizenévesnek, vagy fiatal huszonévesnek érzem magam, és ezt nagyjából csak a zenekarosdi váltja ki belőlem. Játszottunk már 8 és 8000 ember előtt is, lepukkant helyeken és igazi nagyszínpadokon, de sokszor még mindig rácsodálkozunk arra, hogy ez mást is érdekel, vagy akár hatással volt más életére is; ezt szeretem leginkább.

Volt-e a szinkronizáláson belül előnyöd abból, hogy egy punk-rock/skatepunk bandában énekelsz (hangképzés, stb)? Melyik munkát  mondanád nehezebbnek ennyi „ledolgozott” év után?(ének vs. szinkronizálás?)

Sokszor kapok énekes szerepeket szinkronban, még ha nem is nagy romantikus duetteket kell énekelnem. Hogy melyiktől alakult így, azt magam sem tudom, de a hangom elég jól bírja a terhelést. Nem tudatosan alakult így, csak rám ragadt egyfajta ösztönös hangképzési technika, ezért tudok egy végigdolgozott nap után is énekelni, és koncertek másnapján is merek munkát vállalni. Viszont mégis más mindkettő.A koncert intenzívebb egyben, de ott az én kezemben van a gyeplő. Ha úgy érezném, nem vagyok eléggé bemelegedve, akkor egy nehezebb dalt csúsztathatnék későbbre is. Szinkronnál meg a szerep és a dramaturgia diktál, szóval más miatt nehéz a feladat.

A dalírás folyamata bandánként változó tud lenni. Nálatok hogy születik meg egy dal?

Általában egy zenei ötletből indulunk ki, és ahogy elkezd megformálódni a hangulata, úgy érzek rá a hozzá passzoló dalszövegre. Ezeket csak én írom, de zeneileg már más a helyzet, Matyi, a dobosunk is állt már elő nem egyszer gitártémával. Mivel ő hangmérnökként dolgozik, ezért a próbatermünk stúdió is egyben. Így már kezdetektől fogva lemezminőségben tudunk demózgatni, sokszor felveszünk minden ötletet, és később kezdjük összelegózni a megfelelő darabkákat.

A szinkronizálás mennyire határolja be az életed, mennyire összeegyeztethető a the Grenmával és annak próbáival?

Eléggé behatárolja, a szinkron a munkám. A zenekar sosem volt munka, szóval nem is jár olyan kötelezettségekkel. Persze szerencsés vagyok, mert megtehetem, hogy azt mondom a gyártásvezetőnek, hogy péntekenként csak délelőtt dolgozom, ha délután már indulunk koncertezni. Az elmúlt pár évben nem voltunk túl aktívak, szóval a munka dominált, de egy ilyen mini turné, amit most csinálunk, könnyedén megszervezhető. A próbák egyeztetése már inkább hármunk életének más ritmusa miatt nehezebb.

Mit tudnál tanácsolni a továbbiakban azoknak, akik most szeretnék elkezdeni a szinkronszínészi szakmát?

Szerintem kétféle jó útja van a dolognak: vagy kisgyerekként megtalál a dolog valami színiiskolának, színpadi szerepnek köszönhetően, vagy felnőttként, (tanult) színészként kerülsz bele. Sokan tekintenek úgy erre, mint valami álommelóra, amiben izgalmas kipróbálnod magad. Ezerszer megkaptam már, hogy „csak egyszer szeretnék valami jó kis karaktert szinkronizálni a kedvenc sorozatomban”, vagy „sokak szerint érdekes/kellemes a hangom, szinkronizálnom kéne”, de ez egyáltalán nem így működik. Önmagában ez nem elég még, a színészi véna, a ritmusérzék és alázat nem hiányozhat semmiképp. Még a színművészetit végzett, elismert színészeknek se megy mindig a szinkron, talán pont a kiemelkedő ritmusérzék hiánya miatt, vagy azért, mert kifejezetten nehéz lehet belebújni egy figura bőrébe úgy, hogy nem te magad építed fel, hanem más után mész. Van, aki végül szinte csak a szinkronban találja meg a helyét (én is), és keveset forgat, vagy játszik színpadon, de mindenképp színészként kell megközelíteni a pályát, ezen a téren kell továbbtanulni ahhoz, hogy alkalmas lehess a feladatra.

Garbien Lilla