Ahelyett, hogy a szétszaladó ráncok megőriztek volna valami világos emlékeztetőt egykori bőréből, összegyűjtöttek minden létező üledéket, és sötét kis erekként tagolják az amúgy is éjszakai tájat: az arcát. Nem változtat ezen a pára, ami elunva a láthatatlanságot, erre a szélcsendes délelőttre tartogatta magát, hogy Striga fedetlen testét fekete szeplőkként lepje el. Ezek után, ha sötét nyomokat hagyna a homokban, az sem volna meglepő, akkor nem fehér lyukak vezetnének a vízbe.
Lebeg a hátán, a mozdulatlan égben a mozdulatlan sirályt nézi.
Alábukik, a víztől nem látszik semmi. Sokára jön föl, hirtelen, hogy a vizet kiköphesse és nagyokat lélegezzen.
A kövek közt egy-egy iringó, a tüskék közt néha bogár evickél. Meszelt falú kunyhók, bizonytalanul, merre dőljenek. Kerítés van, Striga neve egy táblán. Ajtó nincs. A kis kertben ágyás: fakó szálak.
A kunyhóban nincs semmi nem odaillő. Asztal, szék, ágy, csigaházak, újságok, felkötött, száraz növények, még Striga súlyától is recseg a padló.
A halbelet a ganajra dobja, az orsókat irdalja és sóval dörzsöli be, a levágott fejeket gondosan egy fehér, zománcos tányérra ejti.  Nézi a kis háromszögeket, amikben túl nagy a szem.
Távoli, halk zaj.
Felvesz egy rövidnadrágot, beletúr a fehér hajába, elindul le, vissza a partra.
Mire odaér, a vörös motorcsónak kiköt. Durva vászonzsákot rak ki a stégre egy fiatalember.
Hol van, kezdi Striga, de mintha nem találná a hangját, köhög. Hol van Ottó?
Ottó bácsi?, mosolyog a csupa kar és láb fiú. Vagy egy hónapja nyugdíjas. Otthon horgászhat egész nap. Ezentúl én jövök, Striga bácsi. Szólíthat Misunak.
Nem nagyon örül Striga, valamit mond is, hogy neki nem szólt.
Na, jól van, segítek felvinni a motyót, legalább megnézem, hol lakik. Csak siessünk, nem érek rá egész nap.
Láthatóan tetszik Misunak a ház és a kilátás, elégedetten csettint a nyelvével. Striga büszkén kihúzza magát.
Itt a szokásos: liszt, só, olaj, kertészeti újság, és legyen a mi titkunk: egy üveg lekvár.
Köszönöm. Kérdezhetek valamit?
Tudja jól, Striga bácsi, hogy nem lehet. Nem mondhatok róluk semmit. Ne is kérdezzen.
Csak a…
Nem.
Kimegy, inkább a vizet nézi.
Nemsokára a fiú is utána jön. Egy gépet vesz elő az övtáskájából.
Mi ez?
Fényképezőgép.
Így néz ki? Nem ilyenre emlékszem.
Gyorsan változnak; most éppen ilyenek, de lehet, hogy pár hét múlva már egészen másmilyenek lesznek.
Mit akarsz vele? Le akarsz fotózni? Nem szeretném.
Le kell, Striga bácsi. Most már mindig. Bizonyítanom kell, hogy él.
Értem, bólint Striga.
Ez egy mai újság, megfogná? De kérem, ne nézze meg, csak tartsa.
Milyen arcot vágjak?
Így jó lesz.
Csak egy kattanás hallatszik, visszaadja az újságot.
Van itt még valami, amit oda kell adnom.
Dobozkát nyújt át.
Striga kikötözi, kinyitja.
Értetlenül néznek a két kormos gyufafejről egymásra, hogy és mit jelentsenek.

 

 

(Illusztráció: Nothing of Everything, Allan P. Friedlander)

Nincs furcsább, bonyolultabb dolog az emberi lékeknél. Ezt példázza a következő egyszerű történet.
Weiss Fercsi szerelmes volt. No hiszen, ki nem volt! De ő igazán, fülig, mint egy… Szóval nagyon, s ami rosszabb, bizony reménytelenül, miután Aranka rá sem hederített.
– Hagyd a francba! – tanácsolta Ödön a IV. A-ból. – Ezt a pillét, öregem, csak a buldózerek izgatják.
Így hívták a suliban az izompacsirtákat, akikhez képest Fercsi csupán kis vakarcs volt. Vállai keskenyek, karja is vékonyka, egyelőre azonban még bizakodott. Ha másként nem, az eszével hengerli le őket, és akkor majd Aranka is felfigyel rá.
– Hűha! – csóválta meg a fejét Ödön. – Aztán hogy gondolod?
Sajnos ezt maga Fercsi sem tudta. Ír egy-két verset, vagy feltalál valamit? Az ántiját neki, azért ez így sem mehet sokáig! Se lát, se hall, pedig nemsokára nyakán az érettségi. Tanulni kéne, biflázni, biflázni, ehelyett folyton arankázik.
– Tehát sehogy sem gondolod. Akkor idefigyelj! – jött segítségére Ödön. – Röfögj egyet, hátha szerencsét hoz, kukorékolj, ugass, attól észrevesz majd – oktatta ki fölényesen. – Egyedül arra ügyelj, hogy mindenki hallja. Érted?
– Nem.
– Hát a színpadon, te lángész. Erre minden csaj bukik, és te olyan élethűen röfögsz.
– Kösz! Nagy vagy! – ismerte fel a nagy lehetőséget ekkor Fercsi.
Parodizálni tud, az vitathatatlan. Csak éppen színpadon nem produkálta még magát. Az ötletből hamar valóság lett, és három héttel később a színpadra támolygott.
– Bátorság! Itt van – mutatott Ödön a harmadikos lányra.
Ott ült egy sarokban szőkén, kibodorított hajjal két negyedikes buldózer között.
– Kukurikú!
– Éljen! – tapsolták meg a vékonypénzű srácot, aki a továbbiakban közel egy órán át sziszegett nekik, utánozta a medve, vonat, különböző színészek, politikusok hangját.
Utánozta? Parodizálta olyan humorral, diákos szellemességgel, hogy a tanulók kórusban kiáltották:
– Ki mit tud! Ki mit tud!
– Köszönöm, majd jelentkezem. Ha a műsor is jelentkezik – pislantott a fiú Aranka felé.
A leány kipirult arccal mosolygott rá. Szeme csillogott, büszke volt Fercsire, akinek még a tanári kar is tapsolt.
– És most egy szkeccs következik – ujjongott a diák magában; úgy érezte, győzött: kiütötte a ringből az izompacsirtákat. – Képzeljétek el, hogy állatkertben vagytok. Balra elefántok, jobbra majmok és ott elöl – biccentett a tanárok felé – ökrök lambadáznak. Akarom mondani …
Rémülten nyelt egyet, miközben a teremre vészjósló csend borult, aztán valaki elnevette magát, utána még egy, végül mindnyájan jobbra-balra dőltek a nevetéstől.
– Gratulálok! – fejezte ki elismerését előadás után Ödön. Becsszó, te még a Hofinál is jobb vagy.
– Igen, de…
– Aranka? Bukik rád, ne félj, úgyhogy akár holnap a bugyija alá nyúlhatsz.
– Azt hiszem, mi ketten félreértjük egymást – jegyezte meg halkan a gimnazista. – Én… Hogy is mondjam? Szeretem őt, Ödön.
Ödön rábólintott. Hanem a valóságban semmit sem értett. Szereti? Oké, viszont ettől még nyugodtan kefélhetnek.
Valahogy így vélekedett maga Aranka is. De ez a mulya csak nézi, nézi azzal a bamba kék szemével. Kár, mert amúgy elég jó fej, csak éppen… hütyü egy picit.
– Hogy állsz a csajjal? – érdeklődött egy napon kíváncsian Ödön. – Téged dobott vagy a pacsirtáit?
– Engem, pajtás, engem.
– Hát jó! Most az egyszer még segítek rajtad.
– Á, rajtam már csak az isten segíthet.
– Pszt! – töprengett el a furfangos diák. – Tudsz úszni? Nem? Akkor bunyózni fogsz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Ehhez mindenki ért. Nem kell hozzá más, mint néhány haver, Aranka és te. A fiúk muszklisak, te gyors, egyszóval megmented a pipidet.
– Ócska trükk.
– De hatásos, pár műrúgás, kis fintor… Majd begyakoroljuk, ami neked, gondolom, egy percig sem jelenthet problémát.
A szót tett követte. Csakhogy mi történt? Alig rugaszkodtak össze, Aranka kurtán felsikoltott – ugyanúgy, mint Görbe Nóra a Linda című filmben –, és keményen megvédte magát.
Fercsi savanyúan nézett a kereket oldó haverok után. Egy alkalommal aztán kimaradt a gimiből. Más gimibe iratkozott? Elköltözött? Beteg? Senki sem tudta, legfeljebb az osztályfőnök, az viszont nem kötötte még Ödön orrára sem.
Teltek-múltak a napok, utoljára mégis Ödön bukkant a fiúra. Egy bárban ült, ült, és iszogatott.
– Fercsi! Hé, nem ismersz meg? Azt hittük, elköltöztél, és nem látunk többé.
– Ülj le!
– Aranka…?
A fiú szeméből kipottyant egy könnycsepp.
– Megmondtam ugye, ne foglalkozz vele.
– Tudtad?
– Mit?
– Hogy Aranka a pacsirtákkal kefél.
– Miért, te csak most tudod?
Fercsi nem válaszolt, előhúzta bicskáját, és az asztalra tette.
– Ezzel meg mit akarsz?
– Nézz meg jól, pajtás! Megnéztél?
– Minek?
– Hogy sose felejts el, merthogy nemsokára tényleg elköltözöm – hajtott fel egy pohár rumot. – Disszidálok, haver.
– Te? – tátogott Ödön. – Hová?
– Valahová messze, nagyon messze, ahol nincsenek sem pillék, sem pacsirták, csak… csak angyalok vannak – húzott elő Fercsi egy doboz gyógyszert a zsebéből. – Altató – mondta, és lenyelte az egész doboz tartalmát. – Állj! – fogta rá a bicskáját, amikor Ödön felugrott a székéről. – Tudom, hogy nem félsz tőlem, de ha egyet moccansz, ezt a bugylit, biz’ isten, beléd hajítom. Jól van, látom, megértettél. Ha rám hallgatsz, te is velem iszol, és mindketten fütyülünk a világra. Szereted a csalogányt? Ő a szerelem és vágy madara.
– Ez most hogy jön ide?
– Sehogy, csak úgy kérdeztem. Figyelj csak! – kezdett ekkor fülemileként csattogni. – Szép, mi? Most próbáld meg te is! Meg maguk is! – süvöltött a lassan köréjük gyűlő vendégekre.
– Gyere, Fercsi menjünk az orvoshoz!
– Na mi lesz? Senki sem tart velem? Ugye, megmondtam: nem szeret engem senki sem. Eláruljam, mi okból?
– Áruld el!
– Mert ők is pacsirták, mint Aranka fiúi, akik el akarják, mit akarják, már el is vették tőlem Arankát.
– Hülyeség. Itt senki sem pacsirta, és te sem vagy csalogány, csupán részeg, barátom.
– Nem igaz. Gyűlölnek, különben mindenki velem csattogna – szegezte szívére a bicskáját.
A vendégek semmit sem értettek az egészből. Valaki elkezdett önkénytelenül füttyögni, őt követte egy másik, majd sorra a többiek. Fercsi kezéből kihullt a kisbicska, s a következő pillanatban minden elsötétült előtte.
– Gyorsan, gyorsan! Hívjuk ki a mentőket!
A kórházban azonnal kimosták a beleit. Rutinmunka volt, hamar végeztek, utána lefektették a fiút, és magára hagyták.
Hogy meddig aludt, nem tudta, de amikor felébredt, Aranka állt az ágyánál.
– Szia, „csalogány”!
A gimnazista motyogott valamit, és maga is meglepődött, hogy a lány iránt ezúttal se vágyat, se szemrehányást, röviden: semmit, de egyáltalán semmit sem érez.

 

∞ გალობის უნივერსიტეტი: რაეო (რაჭა) (2018)
[Ecclesiastical Chant University: Raeo (Racha) (2018)]

Egy hete a gödörben sétál. Megint. Felhők fent, lent, egyedül. Egyedülcsillag.

Máshová nőttek a fák, máshonnan máshová folynak a patakok, és akárhányszor feljön a gödörből, minden egyes kavicsnak más a színe és az alakja. Máshol találkozik velük.

A napsugár is, egyik nap zölden világította meg a sárga felhőket. Elfordította a fejét.

Néha csak lemászik, mert lent hagyta az egyedüljét, vagy csak benéz a gödörbe, s visszatérve semmit sem ismer meg abból, amiről levette a szemét.

Más nyelvet hall, egyre mást. Nem tudja használni a szavait, és nem tudja használni az ismeretlen nyelv szavait. Néha a gödörben elismétli a régi szavakat, a régi énekek dallamát. Az eső régi hangját hallja, megborzong.

Az egyedüljével ülnek a gödörben széken. Megvárom a végét, megvárom a végét, mondja neki. Szomorúan néz az egyedülje. Kintről kék napsugár, percenként változik a színe, a súlya.

A csendet hallgatja, kint eltakarja az arcát. Hangosak a szavak neki, ahogy tolongnak. Az esőt hallgatja, a lenti esőt. Fent az eső is hangos, és recsegnek a felhők, ahogy szakadnak.

Szakad a szíve. Hallgatja a benti esőt, a benti nyelven. Nem tudom megosztani a szívem, a szavam, mondja.

Az egyedüljével beszélget, van egy közös patakjuk a gödörben. A benti dallamokat zengi. Énekelnek. Cseppek peregnek levélereken. Napsugár, benti.

Fent csavarodnak a felhők, hideg járja át belülről.

Egész úton, végig az egyedülje nélkül, hogy majd megnyugszik, ha megérkezik. Lélegzetére talál, ki-be, ki-be, beleszédül. Néha arra ébred, hogy majdnem elalszik.

Amikor az egyedülje is egyedül van, mondjuk lent hagyja a gödörben, hátha kibírja nélküle. Egymás nélkül.

Elmegy, együtt legyen azzal, aki a másik helyen, ahonnan elment, épp nélküle van.

Nincs otthona, vagy nem tud többé otthon lenni, de akkor hol? A ráboruló sötétben, kapkodja a levegőt, vagy fuldoklik. Vagy a könnyét nyeli.

A gödörben az egyedülje lenvirágot rajzol füzetbe.

Ordítani, vagy sikoltani, amikor senki sem hallja.

Mikor lesz már tegnap újra? Kérdezi az egyedülje, hogy erre gondol-e.

2021. 12. 30. 20: 12: 29

 

(Illusztráció: Fiona Craig: Waratahs, Flannel Flowers & Kangaroo Paws)

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Zhé Shi az útkereszteződésnél

Női testben negyedszázada egy régi-régi igazsághoz érkezett.

Más az összhang valakivel, a gyönyör és a házasság. Három különböző dolog. Három út, talán sose találkozik.

Megelégszik mindegyikből azzal, amit adni tud, és a másik kettőt nem várja el tőle.

Öregedni

Egy reggel Zhé Shi arra ébredt, hogy öregszik.
Ez egy púr, vegytiszta állapot volt, nem is érzés, nem is észrevétel. Nem nézett a tükörbe, nem ott látta a szeme körüli ráncokat, amelyek akkor jelentek meg, amikor nevetett. Egy ideje a tükör ugyanazt mutatta és ebbe beleunt. Sokkal érdekesebb volt az emberek arcába nézni, ezek mást mutattak.

Elámult. Ilyen is van?

A halált innen-onnan ismerte, majdnem-veszélyekből, betegségből, nagyonfáradtságból. Igen. Az öregedés – ez más, erre csak most ébredt rá, amikor felült a hálózsákban.

Mert ugye vannak, akik öregednek, öregednek, és mégsem halnak meg… nagyon sokáig. És vannak, akik fiatalon halnak meg. Szóval a kettő nem feltétlenül jár együtt.

Sőt, Zhé Shi azt tapasztalta, hogy az önként vállalt vagy elfogadott halál-darabkák után mindig felfrissülés következett. Míg az öregedés után semmi… csak még több öregedés.

 

Még jobban felült, hátát karjának támasztotta és az ablak fele bámult, ahol még semmi fény, mert hajnali három előtt, vagy még azelőtt járhatott az éjszaka. Ősz volt és az Orion akkor kezdett emelkedni a keleti határon.

Megpróbálta körüljárni a jelenséget. Van egy fenyőerdő. Abban fut egy gyerek. Aztán szalad egy fiú – ez Ju Fu. Most még huszonvalahány évesek vagyunk és szaladhatunk a fenyőerdőben. Eszébe jutottak a bukfencek gyerekkorából a füvön. Három-öt emberke a fű felett gurgulázik csak úgy. Ez egy bölcs dolog, azóta se tudtak jobbat kitalálni a konferenciákon sem.

Ha ezek elmaradnak, a test mindig azt hallja, nincs rá szükség, csak széken üléshez, gyalogláshoz és fekvéshez, és akkor el is ereszti a fenyőerdős-bukfences tudományt. Vagyis, Zhé Shi, előbb még élned kellene, mielőtt meghalnál. Különben mit engedj el, ha amúgy sincs semmi a kezedben? Mivel pár év múlva már nem lesz meg a lehetőséged fenyőerdőben futni, fájós csípőkkel, meglenni meglesz, épp csak nem mersz. Érted? Érted-e? Ez az, ami eltűnik.

 

(Illusztráció: Varga Borbála: sursum corda; hátát karjának támasztotta)

Elég hosszú előzetes, egy majdnem elkészült verses színjátékból

 Ludus Fajansis 

Dívaszelídítő

 (misztériumjáték egy nemtő felemás Beyoncé – hasonmásra sikeredett megtestesüléséről)

 

Komár Homér ébredése

 interludium

 Sanson de Roland

Türelmetlen közbevágása jogosnak bizonyult, mert sok-sok idő telt el azóta, mióta közbeszólt, ám nem vehetett tudomást róla, mert ő is szunyókált csak a nagy színpadi álmon kívül, így a közönség nem érzékelheti szenderedtét, megébred mint egy Leander rising és szól

költő vagyok
versfaragó segédmunkás
Én, az eddigi író, Komár Homér
költő vagyok
versfabrikáló kisiparos,
óh, nemzet napszámosai, mi,
Fajanszé
a Duna meg  plazmacsík
hömpölygő szentanyag
mintha egy nagy-nagy

kisiparos az őszi alkony-eget
mint valami piszkoskék ócska posztót
pásztákra szabta volna széjjel

s közülük egyet a végtelen
mederbe helyezett volna
majd önmagam köré  tekeri

ezt az agyamnak mézédes
vizet vízválasztónak
így egyik felem barátom

az álmos Buda a másik
a virgonc kemence Pest
én-hazám szíve meg Budapest
Én, az eddigi író, Komár Homér
Ez az én versem, honnan tudod, babám,
Fajanszé
Én múzsa is vagyok, tán
én csókoltam beléd e sorokat,
 Én, az eddigi író, Komár Homér
Kizökkentettél a szerepemből, folytatom,
de ördög itt, belül minden nemes,
nemes vagyok, nemesi családból,
de apai nagyapám, kisiparos,
cipész és maszek,
Sanson de Roland
De mit szól ehhez Hedvig Kotaszek,
na, meg Rosa Luxenburg, a Nemzetközi
Nőnap anyja, a  luxushegy rózsája, burkusok
prusszusok réme, préme és kréme,
jujj, meg Liebknecht és a többiek
(a szerepét mondja, de az pont idepasszol,
mert féltékeny lett rám, hogy Fajanszé a múzsám )
Én, az eddigi író, Komár Homér
Mit nekem Hekuba, ide nekem az orosz lányt is,
(Közelítek az acélkék alapon pirosas rózsaszín csíkos mankójú,
jól megtermett nagyon-nagyon formóza
szellemlány – kiváltképp két tőgyére,
a daliás-dudás mellállományra,
és egyetlen virgácsára tekintvést
– tehát a széptermetű nemtő, Fajanszé,
a Beyoncé altergó felé sompolygok)
Fajanszé
Lassan a testtel, nem vagyok orosz lány, Oroszlán Szonja inkább,
Sanson de Roland
Az ember valamiért egy határterületre születik
–  a lét és nem lét határán van küldetésünk,
ntológiai szempontból van élő és élettelen anyag és a semmi,
ez a három, ebből kell kifőzni valamit,
arisztotelészi értelemben a holt anyag lehetőségi léte nulla.
Az életjelenségek valamiért áttörnek ezen a hálón,
tehát van egy lét-beáramlás,
ami szüntelenül,
felébreszti az anyagot öntudatlan állapotából,
Én, az eddigi író, Komár Homér
Nekem a lényeg
a metafizikus Krisztus-központúság,
ha visszajön epifániában
önleleplezett Istenemberként
helyre teszi az ideológiákat a padláson.
– Engem vigyen fel a padlásra, toporzékolt J A is,
ki nemet intett e rendnek, a helyretétetlen ideológiáknak,

Az önmegváltó vallások tudom,
férfiasak, az általam nagyra tisztelt
Julius Evola is ezt mondja,
de az én világomban aktív fél, Alany,
csak az Abszolútum lehet, mert hát Abszolútum,
mi csak elszenvedhetjük intézkedéseit, boldog, ha boldog
tárgyai vagyunk annak:  alapintézkedései
fennebb összesűríttettek:

Mint egyes tétel: 

„Háromarcú Egy

létezésünk kegy,

mint kettes szemelvény:
az Ige testté lett,
a legistenibb isteni tett,“

és nem jöhetünk rá, hogy mi vagyunk a Szuper alany,
mint az általam nagyon kedvelt László András
mágikus szolipszizmusában, mivel  mi vagyunk
a nagy Autonhoz képest heteron, a semmi
de, ez a semmi minden lehet, akár Isten is, de
Isten teszi a semmit mindenné,
mert végül Isten lesz minden mindenben, ez a boldog vég.
Fajanszé
Mit hadováltok itt össze fiúk,
ancilla theologiae is vagyok,
a Sánta lány csillagkép, jól látható,
láthatjátok mennyire lesántultam,
sánta vagyok, sánta vagyok,
ennél sántább nem lehetek,
ó, gyerekek, gyerekek, gyerekek,
agyő, kis idea-gárdahadnagyok,
az ideológiák padlása is hozzám tartozik,
illetékes elvtársnő vagyok,
ja, az nem, az a
Rosa Luxemburg,
nemcsak bankokat raboltam, ám,
elloptam a Nemzetközi nőnapot,
jönnek értem, sajnos nem a harangok
és kérdőre von ezért, néhány nem tanult tínó;
Robespierre, Marat és Saint-Juste, konvent
elé idéznek, a kis buta bitangok,
de én nem haragszom rájuk,
aztán gijotin és a nyaktiló
nem megmaradt karom, lábam, uff
én beszélek, a szép Lélek,
vágják mint illő, ahogy rendelé Miló
ahogy jobb karom, bal lábam ment
a lecsóba (miként a milói Vénusz teste mutatja),
hanem a fejem, a fejem, a fejem,
amúgy nem parlament –
áris az a konvent,
ítélet után máris áristom,
ottan pár molekuláris momentom, eszement
pillanat és a szellemlánynak máris szép feje ment.

El ne hagyj, Kharma Drákó illő és kellő
fantomvégtagvágások atyja!

Ezt a világtörvény 4. úgynevezett Miló paragrafusa írja elő.
Én az eddigi író, Komár Homér
Kicsit nő létedre bonyolult vagy, kedves
már nemcsak pazar, bomba, félig fantom tested
nyűgöz le, villanyoz fel,
hanem mostani,
igen húsos, hamvas bőrű,
jó bőr szellemlényed,
szelleme is.
Fajanszé
Meg combom a hatalmas, íves kőrű,
ahogy ömlengsz róla – szinte azt hiszed
a te rost-izom-véredényed –
alsó végtagom kellemetesen
hengeres, vastag, hosszi
felső hányadáról,
testem magányos őrtornyáról
nekem kedvesen
te, kis hamis.
Én, az eddigi író, Komár Homér
Csak azt nem értem,
ha ennyire a törvények híve vagy
miért rabolsz bankot.
Szellemi szellem, nemtő vagy
minek suska tömérdek,
mozgathat fináncos érdek?
Nekünk meg adod a bankot,
mint világtörvény-tisztelő,
azt nagyon tiszteltető,
aranyszőke, világhíres
díva-haj-sörényes fejtető
alatt tündérkedő szárnyas agy,
materializálódott immatéria velő?
(Kezdek elszemtelenedni
fantom karját vagyis a teljesen
üres blézerujjat igyekszek elkapni,
aztán fogdosom és finoman emelgetem,
végül blézerzsebébe helyezem,
ne lengedezzen mint egy harang,
mert kar nélküli vállát hevesen rángatja,
azzal gesztikulál, viszont ő maga és meglevőségei
teljesen nyugodtak,
közben másik  kezemmel a comb alakú
semmit simogatom,
e művelet következtében
meglévő combját önkéntelenül megérintem,
ijedten odébb ugrik,
megrázza jobb vállát újra, de még jobban,
mérgesen, úgy hogy kilendül a női zakóujj zsebéből
és varázslatos vállcélzó tehetséggel pofon suhint vele)
Megvolt a testi érintkezés egy testetlen lénnyel, nagyon jól esett,
Fajanszé
Szemtelen,
Én az eddigi író, Komár Homér
De nem szellemtelen,
ám, szemtelen te vagy, legalábbis is egyik takarva,
vajon hova mereng szép szemed remény zöld világa a
tapasz alatt vagy vakfolt?,
reménye látásra holt?,
Fajanszé
Továbbra is szemtelen, sőt még szemtelenebb, (félre)

A másik viszont csillogó smaragd
látja a láthatatlant, az óz(d)i smaragdvárost
a szivárványon túl, lent Budafok-Hárost,
és persze távoli korokat,

Csinos, csíkos mankóm képében sújt le rád a harag,
kardlapként meglapogat,

Küzdj meg velem, dalia… lovag!
(A mankóját fenyegetően kezébe kapja úgy mint valami kardot,
 közben egyetlen hústoronyzatos nagy, mégis kecses,
arányos még mindig tűsarkús lábán ballanszíroz és rugóz)
Én, az eddigi író, Komár Homér
Én nőkkel nem harcolok,
harcoljon veled
a kis Roland Sanzon de,
ő mégis csak nagy lovag,
szőke fején föveg

nini, karimáján a comboddal
egyben leoperált löveg,

Mondtam én szép a szemed
az egy, ékes
testednek is éke
s ez nem mellékes,
macska-tarka zöldje;

tán körtefényű jáspis,
ám nem ritka kéke,
nem égi trónus zafír.
Te, te kígyó áspis,
pánsípoljon neked Zamfir!
Sanson de Roland
Én a nőket,
a fogyatékkal élőket
védelmezem,
ezért is lovagi mezem,
nem agyabugyálom,
alássan instálom,

De szerzőkém,
te, sanda kém,
hogy ismerted fel
a mindenség legfitnesz
ibb, legtömörebb, legesz-

ményibb, legpuha-keményebb
hölgy-comb-tornyát
omlasztó golyót,
a mohót,
(Nagyon barokkos föveglengetéssel meghajol,
a löveg a földre hull,