– Jól van. Ötös alá.
Joli néni reménykedve pillantott a napocskás órára. Talán megússza az utolsó kiselőadást. Hiába. Még nyolc perc volt hátra a nagy szünetig. Márk és Zalán előrehozták a babzsákfoteleknek támasztott, hevenyészett virágállványt. Nem kellett nógatni őket, már kezdték is.
– A mi feladatunk az “Öntözz okosan” volt.
– Lássuk.
Zalán ráérősen a sarokban lévő csaphoz ment és vizet töltött egy kannába. Márk közben jobb híján az osztályra vigyorgott. Joli néni erre vágott egy grimaszt, de elégedetten nyugtázta a négyszintes fapolcot, amit a fiúk most felraktak a tanári asztalra.
– Remélem, letörlitek a nyomait magatok után. Lecsorog bővebben… →

Szorgos kéz alatt surrogott a mellény, mely jobb napokat is megélt már. Halvány színét megfestette a lemenő nap utolsó narancs sugara. A gáztűzhelyen krumplileves bugyborékolt vidáman, a piros festék itt-ott már lepattogott az évek során, felfedve a fazék valódi arcát. Az otthon lágy neszei elringatták az asszonyt, révetegen bámult kifelé az ablakon, a keze magától stoppolta az ócska holmit, s arra gondolt, milyen lenne, ha más lenne minden. Olyan asszony volt, akin az idő, néhány gyerek, kedves szavak és az anyai büszkeség nyomot hagyott, s szépen lerakódott hajdan karcsú alakjára. Ma már kerek formája a tükör, mely megmutatja élete történetét. Haja, akár a kinyúlt régi rugó, a dauer szép lassan megszökött, magukra hagyva az őszbe vegyült barna tincseket.  A telefon durva dallama széttörte az alkony méla csendjét. Az asszony rápillantott a képernyőre. „KÖZPONT.” Kapkodva felvette fejhallgatóját, rápillantott a sütőórára, majd levette jegygyűrűjét és az asztal közepére helyezte, nehogy elveszítse.
– Háló!
– Szia Marcsikám. Tudnál fogadni még egyet? Tudod, öt után 100 forinttal többe kerül egy hívás.
– Igen, nyugodtan kapcsolhatod.
– Rendben. Ötvenes férfi, elég ideges. Szerintem most csinálja először. Próbáld meg húzni kicsit az időt, ezek a balfácánok imádnak dumálni, csak old meg a nyelvét, aztán borulhat a szaros bili. 10 perc után dupla ár van, szóval beszéltesd, hadd mondja, aztán elégedetten távozzon.
– Rendben.
– Oké! Akkor kapcsolom. – Marcsi lehunyta a szemét, mélyet sóhajtott majd belebúgott a telefonba.
– Háló, Mirázs vagyok, már nagyon vártam, hogy felhívj.
– Jó …Jó estét. – dadogta egy ideges férfihang. – Elnézést, nem is tudom, mit is csinálok…
– Semmi baj, kedves, majd én segítek neked. Mondd, honnan hívsz? – Mirázs incselkedően sóhajtott.
– Ömm…az irodából. Mármint az autóból. Az autóból, itt ülök a parkolóban. Igen.
– Mivel foglalkozol, kedves? – Mirázs megforgatta szemeit, egy újabb feleségkerülő, nyomorult féreg.
– Semmi érdekes… unalmas.
– Ha te csinálod, nem hiszem, hogy olyan unalmas lehet. – Bókolás…, a férfiak szeretik. – Mondd csak, mért kerestél fel ma engem? Egy kis izgalomra vágysz?
– Ömm… a feleségem. – Suttogta a férfi. Na kezdi már, bűntudat. Az elején mindig van egy kis bűntudat, a második hívás után meg már semmi.
– Tőlem aztán semmit sem fog megtudni, édes, mondd el. Bánt valami? – Kérlelte a megszeppent férfit Mirázs.
– A feleségem. Későn, 30 körül voltam, későn házasodtunk össze. Nem is tudom…nem is tudom. Annak már húsz éve. Húsz éve…– egy pillanatra elhallgatott, de Mirázs nem szólt bele a kagylóba, hagyta, hogy a férfi egy pillanatra elkalandozzon a múltba, megéljen olyan pillanatokat, melyek kedvesek neki. – Jó feleség volt…jó feleség, nem mondom. Szerettem-e valóban…igazán? Elvettem? El… igen. Aztán jöttek a gyerekek… és csak, csak … megszűnt valami. Igen, elhagyta magát – mondta vádlón a férfi. – Régen nem volt csúnya, nem. Egész kis kedves arca volt. Most meg, most meg kövér.
Áh, gondolta Mirázs, meg is van a probléma, olyan ritka, hogy napi kettő ilyet hall.
– Csak ül otthon, főzöget, zabál. Meg a hitel. Azt a rohadt hitelt is nyögjük, ő meg mit csinál? Zongora leckét ad heti párszor. Ezzel aztán még húsz évig fizethetjük. De nem, ő nem megy el takarítani, vagy boltba, ő művész. Mi a szart érek én az ő művészetével? Csak púp a hátamon az a zongora is, minden este csak játszik és játszik, de minek. Két hete meg azzal fogadott, hogy ne féljek, ki fogjuk fizetni a hitelt, segít, ne adjam el azt a nyomorult zongorát. Majd Ő segít. Vicc… Kaparósozik, vagy mi a …
– Jancsi, te vagy az? – súgta Marcsi a telefonba.                                            Csend.
A vonal elhallgatott.

„Ha gyereket akar bántalmazni, miért nem szült magának egyet?!”

Lecsapom a laptop képernyőjét, és félredobom a gépet. Egész testemben reszketek. Az éjjeliszekrény fiókjából egy doboz Bromazepamot veszek elő. Lenyelek egy tablettát, és elkapcsolom az éjjelilámpát. Néha kell a csend. A belső. A külső megnyilatkozási szándék nélküli merengés. Olykor szükség van a hallgatásra. Amikor már az ember úgy érzi, hogy minden szó felesleges: az érvek eltörpülnek a dübörgő szólamok mellett, a közbeszédet áthatják az elkoptatott közhelyek, a tények elvesznek a folyamatos vonításban. Már három napja tart, és ez alatt az idő alatt egy szemhunyásnyit sem aludtam. Úgy érzem, hogy a halántékomnál kidudorodott ér menten elpattan. Lélegezz mélyeket, az majd segít, biztatom magam. Hasztalan. Újra meg újra az elmúlt napok eseményei tűnnek fel lelki szemeim előtt, hol külön-külön, hol összemosódva: a pofon, az óbégató Szilvia, az üvöltöző kölkök, a perrel fenyegető szülők, a kollégák tartózkodó magatartása, az igazgató zord tekintete, a rendőrök, a kihallgatás, a videó… Felkönyökölök az ágyon, és bekapok egy újabb nyugtatót.

„Egy tanár ne csak oktasson, hanem mutasson is példát!”

Ázott veréb, nem csoda, hogy a férje lecserélte egy csinosabbra! A bevett gyógyszerek ellenére a bántó szavak továbbra is ott visszhangoznak a fejemben. A YouTube-ra került felvétel a csattanással kezdődik, és csak annyit látni, ahogyan Szilvia könnybe lábadt szemmel az arcához kap. Néhány másodperc az egész, de az épp elegendő ahhoz, hogy a világ ítélkezzen feletted. Ha tovább tartana, meg se néznék. Szilvia, lennél szíves a szünetre hagyni a társalgást? Hozzád beszélek! Hallottad? Dugulj el! Mit mondtál?! Ugyan, hagyjál már! Kit érdekelnek ennek a tökkelütött lovagnak a kalandjai? Nos, erről a tökkelütött lovagról szóló regényt tartják sokan a világirodalom legfontosabb alkotásának! Egy okkal több, hogy a többit se olvassam el! A diákok felröhögnek, a tanterem dübörög, mintha csak egy sitcom forgatásán lennénk. Szeretném, ha majd ezt az érettségi vizsgán is megismételnéd, mondom, megfordulok és a tábla felé indulok. Ekkor hangzik el a hátam mögött az a bizonyos mondat. Visszafordulok. Állok, mint Don Quijote a szélmalom előtt.

„Az a némber egyáltalán nem komplett! Elegendő csak ránézni!”

Mit kezdjek magával? Az iskolaigazgató a tenyerébe hajtja fejét. Ugyanezt kérdezte tőlem egy évvel korábban dr. Kovács is, amikor a válóperem zajlott. Nem tudom, doktor úr, csak segítsen végre elaludni. Órákig hánykolódok az ágyban, ha pillanatokra sikerül is elszenderednem, mindenfélét összeálmodom, és azonmód felriadok. Egyik álmomra kifejezetten emlékszem. Templomban vagyok, az oltár mögött egy ismeretlen nő áll, egyszer csak a padok közt, törpeként, feltűnik a férjem. Amikor megpillant, odajön, és dühösen belém rúg, ettől azonban ő esik hanyatt. Az ébredés pillanatában szitkozódva fetreng a földön. Még most is fel tudom idézni. Fogalmam sincs, miért pojácaként jelent meg az álmomban. Talán mert az is! Ezt akarta hallani?! Vagy inkább azt, hogy a keserű sorsomért hibáztatott férjemet elégtétel gyanánt jelentéktelen bohócként vetítettem ki álmomban? Ez kielégítő válasz?! Kényelmesen hátra dőlhet bőrhuzatos székében, és elégedetten nyugtázhatja, hogy páciense vevő a bulvárpszichológiájára, önanalízist végez, és egyedül értelmezi az álmait. Van remény…

„Ki kell rúgni az ilyet, hogy a lába se érje a földet!”

Ha nem teszek valamit, attól tartok, ők tenni fognak. Egy médiapompával övezett botrányra most a legkevésbé sincs szüksége az intézménynek. Nagyon kínos helyzetbe hozott. Halkan beszél, ujjaival hol az asztalon dobol, hol a nyakkendőjét igazgatja. Az én változatom nem is érdekli, igazgató úr, kérdem, holott tudom, hogy nem. Szeretném mégis tőle hallani, ő azonban kertel. Az orvos azt állapította meg, hogy a gyerek arcán nyolc napon belül gyógyuló sérülés látható. A szülők feljelentést tettek könnyű testi sértés vétsége miatt. Kénytelenek vagyunk fegyelmi eljárást indítani maga ellen, amit a rendőri, vagy az esetleges bírósági eljárás lezárultáig felfüggesztek. Holnap nem kell bejönnie dolgozni. Egész idő alatt az asztalt nézi, közben a türkizkék apró kocka mintás selyem nyakkendőjének csomóját babrálja. Mindent értek. Mondom. Egyedül az zavar, hogy nem érdekli, az én sérülésem hány napon belül gyógyul, pedig a törvény is kimondja, hogy a pedagógust megilleti az a jog, hogy személyét megbecsüljék, emberi méltóságát, személyiségi jogait tiszteletben tartsák.

„Ha problémái vannak, gyógyíttassa magát, ne a gyerekeken vezesse le frusztrációját!”

Lelki kiegyensúlyozottság tekintetében áldásos lehet az ember elmélyülése önmagában. Jól emlékszem a szavaira, doktor úr? Mást nem is nagyon tehetek. A tömeghisztéria iránti áhítat birodalmából a hit és az értelem nyomában személyes kisvilágomba menekülök. Nem mintha a pokol, amit az ember önmagának és embertársainak teremt, ott megkímélne, de legalább egymagam lehetek. Nincs kortársaitól meg nem védett diák, rossz tanterv, buta tanuló, tanári önkény, amiért mindig én felelek. Dr. Kovács érdeklődést mímelve hallgat, azt hiszem, már írja is ki az újabb doboz Bromazepamot. Az lenne a feladatom, hogy felkészítsem őket a művészi alkotások értelmezésére, megtanítsam őket gondolkodni, véleményt formálni, állást foglalni, egyéni meglátásukat kifejezni. De vajon érdemes-e velük például Dosztojevszkijt olvastatni, ha Raszkolnyikovot egy balga lúzernek tartják amiatt, hogy meglátásuk szerint ok nélkül feladta magát?! Merthogy senki sem gyanakodott rá, akkor meg mitől fosta össze magát?! Félkegyelmű kamasz ördögök! Úgy olvassák az irodalmat, mint a Sátán a Bibliát.

„Mit képzel magáról az agyalágyult?! Egy birkanyájat sem bíznék rá, nem diákokat!”

Emlékeztetem a fél évvel korábbi incidensre, amit ügyesen eltussoltak. Végigsimítja nyakkendőjét, és a szemembe néz. Ami azt illeti, nos, a szülők szerint már fél éve pikkel a lányukra, olyasvalamit akar a nyakába varrni, ami meg sem történt, és… Na, ezt azért már nem! Kirohanok az igazgatói irodából és berontok a tanáriba. Van itt valaki, aki netán emlékszik még arra, hogyan bántalmazta Szilvia néhány hónappal ezelőtt Marikát?! Tekintetüket elfordító, egymás közt összesutyorgó, közömbös tanárok mindenütt. Nincs?! A fal tövében összekuporodó lány, akinek egy másik kegyetlenül rugdossa a mellét, a hasát, a hátát, lehajol és üti, ahol éri, majd a kapucnizsinórral fojtogatni kezdi. Rémlik valami?! Senkinek semmi?! Minden világos. Tudjátok mit?! Kimondom. Kimondom a megbocsáthatatlant! Nem bánom! Egyáltalán nem bánom, hogy megütöttem azt a kis szarházit! Már korábban meg kellett volna tenni! És még valami! Annak idején azt tanították velünk, hogy minél iskolázottabb lesz az emberiség, annál jobban él majd. Egy frászt! A világot a legiskolázottabbak pusztítják el!

„Aki a saját magánéletét sem tudja rendezni, ne tanítson másokat!”

Amikor a férjem… pardon, a volt férjem a hajamnál fogva végighúzott a lakásban, majd a radiátorhoz kötözött, és irtózatosan megvert, én pedig teli torokból kiáltoztam segítségért, hol volt az a sok jó szándékú polgár? Ez most nem tartozik ide, mondja higgadtan. Lehet, hogy tényleg nem tartozik ide, mégis elmondom. Lakatra zárt otthonában morgolódott, hogy mi ez a lárma, egy kicsit felemelte a tévén a hangerőt, hogy ne zavarják túlságosan a kívülről érkező fura zajok, az is megtörténhet, hogy valami elképesztő dolgon szörnyülködött, talán éppen abbéli felháborodásának adott hangot valamelyik közösségi oldalon. Nézze, asszonyom, nekem az a feladatom, hogy kivizsgáljam az ügyet, ön együttműködhet ebben, vagy hátráltathatja a munkámat. Valaki kiírta rólam, hogy egy este látott tántorogva menni az utcán. Azt is kivizsgálják, hogy italozom-e? A provokálással nem jutunk előbbre. Farizeusi alakoskodás zajlik, biztos úr, minden szinten. A legtöbb ember megjátssza nyomorúságos kis életét, mintha csak egy amatőr színházban lenne, s közben azt hiszi, jobban ismeri az életemet nálam.

„Az ilyen tettre nincs magyarázat, elkövetője semmiféle megértést nem érdemel.”

Aludni. Erre az egyre vágyom. Felülök az ágyban, és megmasszírozom a halántékom. A fejem lüktet a fájdalomtól, úgy érzem, mentén kettéhasad. Az éjjeliszekrényről leemelem a doboz Bromazepamot. A gyógyszereslevelekből egyenként kipattintgatom az összes tablettát. Az emberek lehet, hogy civilizálódtak, de a vadászösztön a zsigereikben megmaradt. Dühödten szajkózzák meggyőződéseiket, embertársaikra vadásznak, s amint észreveszik, hogy valaki gyengébb náluk, lecsapnak rá, mint a ragadozók zsákmányaikra. Az egyetlen különbség az, hogy amíg az erdei ragadozók a létfenntartás érdekében hajtják végre cselekedetüket, addig a civilizált ragadozók eszmei meggyőződésből, szellemi fölényük hangsúlyozásából vagy puszta szórakozásból teszik ugyanazt. Bekapom a fél marék nyugtatót, de nem tudom mind egyszerre lenyelni, hosszasan rágom a sok gyógyszert. Fejem közben a párnára hajtom, és a telihold által a szemközti falra húzott fehér csíkot figyelem. Elképzelem, maga a Tejút. A végtelenbe csordogál. Szemem lassan lecsukódik.

„Az a nőszemély egy totális csődtömeg! Egyáltalán, minek él az ilyen?”

(Kisbetűvel kezdődő mondatok.)

mögötte maradtak a napsugarak, határozottan odakanyarodik a megfelelőnek tetsző mező. ez éppen egy tükör, megnézem hátha megtalálom. meresztget, megfelejtkezik a következményekről, ugatni, billegtetni. semmi ismerős elvesztettem a tájékozódásomat. két éve jöttek, megviselte, pillanatra éppen belép. rögeszme kell, kétjegyű szám, hírek, melyek elegendők a sorozatgyártáshoz. somfai beszámol a műveletről. szilvia és ő soha sem gondoltak rá. Tény-örvény bővebben… →

Emma hangos beszélgetés közepette vonult be a barátaival a játékterembe. Már megjártak egy két kocsmát előtte, és jó pár szál cigin is túl voltak mire elértek idáig. Az a kevés fiatal, akik ilyen késői órában még a játékteremben tartózkodtak, hamar szétszéledtek az alkoholtól és dohánytól bűzlő hangos társaság közeledtére. Így Emmáék szabadon kipróbálhatták azt a gépet, amelyiket szerették volna, ám sörmámorban úszó agyukkal nehezen tudtak összpontosítani, és a legtöbb játékban kudarcot vallottak. Hamar rá is untak a dologra és már éppen távozni készültek, mikor a társaság egyik fiú tagja felfedezett egy poros gépet a leghátsó sarokban. Egy rozsdás masina volt, alul egy tenyérnyi lyukkal, felül pedig egy ördögi démoni pofával. A szájából egy szövegbuborék szállt ki, amiben egyetlen kérdés lebegett. Van elég bátorságod hozzá, hogy megtudd a végzeted? A részeg fiataloknak azonnal megtetszett a jövendőmondó gépezet, és vadul kotorászni kezdtek a zsebükben zsetonok után. Legtöbbjük már mindet eljátszotta, ám Emma táskája mélyén talált egy kósza zsetont, amit a többiek hangos biztatására be is dobott a gép oldalán lévő lyukba. Majd a tenyerét bedugta a nyílásba, ahogy az ördögi pofa szájából megkérdőjelezhető hangok kezdtek előtörni. A jelenet felettébb szórakoztatónak hatott, vörös fény világította meg Emma tenyerét és egy apró cetli csusszant ki a gép oldalából. A társaság egyik tagja azonnal elkapta és hangosan röhögve próbálta felolvasni rajta az írást, ám a betűk táncot jártak a szeme előtt. Jó pár kézen végigment a papír mire Emma kezébe jutott, aki tisztán és hangosan kimondta a rajta szereplő egyetlen szót. Szívroham.

-Csak ennyi?? Ez így iszonyú unalmas!- kiáltott fel csalódottan. Zsebre vágta a haszontalan cetlit és mire kiértek a parkolóba el is feledkezett a létezéséről. Az este további része csak halványan maradt meg az emlékezetében, de valahogy sikerült visszakeverednie egyetemi koli szobájába. Az alkoholmennyiség annyira kiütötte, hogy másnap csak késő délután tért magához, akkor sem nagyon tudott még gondolkodni sem az iszonytató fejfájástól. Szédelegve kászálódott ki az ágyából, a fürdőszobája felé botladozva, de a második lépés után összecsuklott, a mellkasába nyilalló éles fájdalomtól.  Az egész nem tartott tovább, mint egy perc, de ez is elég volt, hogy halálra ijessze Emmát. Pánikolva kotorászott a zsebében a telefonja után, miután már újra tudott levegőt venni. A kezébe akadt egy apró cetli, amire azonnal ráismert amint kihúzta a zsebéből. Halványan rémlett neki a tegnap esti esemény hogy a játékteremben egy buta géptől megkérdezte mi lesz a jövője. Meredten bámulta azt az egy szót a papíron, a fekete betűk a retinájába égtek. Hiába próbálta felfogni úgy mint egy buta játékot, mégsem tudta kiverni a fejéből azt a gondolatot, hogy mi van ha gépnek igaza volt? Nem hitte el komolyan, hogy egy játékgép tényleg megjósolhatja a jövőt számára, azt viszont be kellett látnia, hogy a mostani életmódja nem garantálja, hogy megéri a boldog öregkort.

 A félelem bekúszott a mindennapjaiba, arra kényszerítve, hogy leszokjon a dohányzásról és az egészségtelen ételekről. A kis papírt már mindenhova magával vitte emlékeztetőül, hogy milyen jövőt próbál elkerülni. Az esti kocsmába járást lassan felváltotta a rendszeres testmozgás és egy kiegyensúlyozott alvási rend. A szemeszter végére érzékelni kezdte a változásokat magán, mind az alakján, mind az erőnlétén. Sokkal könnyebben tudott összpontosítani az órákon, és kiegyensúlyozottabb is volt mindennapjaiban. Viccesnek találta, hogy mindezt azért érte el, mert egyszer véletlen betévedtek részegen egy játékterembe.

 A kis cetli egyre többször maradt otthon, hiszen nem volt már rá szüksége. Már nem is emlékezett rá hogy hova tette, amíg meg nem találta a futónadrágja zsebében, mikor megállt, hogy kifújja magát. Mosolyogva olvasta el azt az egy szót, amit annyiszor mondogatott magának az elmúlt hónapokban, majd egy laza mozdulattal a mellette lévő szemetesbe dobta. Már nem lesz rá szüksége, megcáfolta a jóslatot. Ismét laza kocogásba kezdett, igyekezvén gyorsítani a tempón, hogy minél hamarabb visszaérjen a kollégiumba. Valószínű, hogy ez volt az oka, amiért nem vette észre a közeledő kamiont, amikor lelépett a járdáról. A hatalmas járgány lassítás nélkül hajtott át rajta, Emma azonnal meghalt a kerekek alatt. Ahogyan a sofőr is, akinek szívrohama volt.

(…)
Ahogy Zalán tanár úr megjegyezte, dolgozatomat a többiek fogalmazásából fűztem össze, hogy mindegyikből gúnyt űzhessek.Tulajdonképp ezért is kedvelem máig ezt a munkácskámat. 

– Ez a Petőfi Sándor már nem él – mondta.
De csak tettette magát Petőfi Sándor, ahogy az ezredes szavait meghallotta, és mikor látta, hogy a menetoszlop (fogoly) már indul, és a reszkető nép reszket, felpattant, a homlokáról letörölte a vért, és így szólt:
– Élek.
Veszélyben volt, vérzett a haza. Elközelgett a szörnyű idő. Bem apó seregét visszaszorították a Kárpátoknál az oroszok. Végveszélybe jutott a nemzet minden elgondolása: Lánchíd, Nemzeti dal, reformkor, János vitéz, 12 pont, Kossuth. De legalább láttuk, hogy nem vagyunk egyedül, itt velünk Petőfi Sándor, a nemzet költője. Őt személyesen Piripovics ezredes kísérte a menetoszlopunkhoz.
Piripovics Oleg kihúzta magát a lován, arcába a szája ferde vigyort vésett (mosolya sebhely volt vagy vigyor, ki tudhatná), micsoda csúf ember, gondolták a reszkető rabok, míg Piripovics úgy rendelkezett, menjen az új rab is a többiekhez. A reszkető rabok csak reszketettek, de kihúzott derékkal Petőfi Sándor közibük lépett. Íme, ilyen a magyarok költője, gondolta Piripovics, és nem is mert közbeszólni, amíg mi paroláztunk, szervusz Sándor, szervusz nép. De Piripovics Oleg ezredes megrázta magát mégis, meglengette a korbácsát, a reszkető nép reszketett, Sándor a sor élére állt.
Kelet felé tartottunk, rónán át, bércen át, Piripovics lengette a korbácsát, kutyák, meglakoltok, mormogta oroszul, mígnem megérkeztünk Havasalföld határához, messze van még Szibéria?, ki tudhatná, mentünk előre, tovább. Vagy hátrafelé, mindig visszafelé, magyarázta Cyprian atya, a lánglelkű pap, aki részt vett a forradalomban, és Hell Miksánál tanult geológiát és csillagászatot. A hóba taposott ösvényen libasorban haladtunk előre, elöl az ezredes, majd Sándor, utána Cyprian, a lángpap, a hófalakon át a másik vállát is alig láttuk, mellettünk, egy másik hófolyosón idegen beszéd ért el hozzánk, talán olasz hadifoglyok, magyarázta Cyprian atya. Havasalföldön is tél volt, itt már embereket is láttunk, a népek búzát arattak a hóesésben, mint a hópelyhek, hullottak a szemek a kalászokból, néhányan megfagytak közülünk, az ezredes csúf volt, a mosoly vagy a vigyor a jobb orcájára fagyott, a reszkető rabok reszkettek, de mi csak mentünk előre.
Moldvában északra fordultunk, vagy talán délre, hisz nem láttunk semmit, a hó egyre magasabb lett, csak a kalapunk hegye látszott ki, mentünk előre, néhányan megfagytak közülünk, milyen furcsa, gondoltam, régóta se éhséget, se szomjúságot nem érzünk, csak menetelünk, legelöl az ezredes korbáccsal, utána Sándor, kihúzott derékkal, majd a lángpap, Cyprian atya. Magyarországon ilyenkor tavasz van, mondta Cyprian testvér, lehet, hogy az oroszok a megtévesztés közben akarnak minket megölni, talán csak körbe-körbe járunk a hóesésben. Még lobogott bennünk a szabadság, de éreztük, nem sokáig, előbb-utóbb elfogy a lelkesedés. Piripovics vigyorgott, talán ráfagyott az arcára a mosoly, gondoltuk, néhányan megfagytak közülünk. Mióta elhagytuk az aratókat Havasországban, a ködben és a hóban nem láttunk senkit.
Nos hát, ment a sereg, csak ment, mendegélt, Tatárországnak már elérte közepét, de a hóesés nem szünetelt, amerre mentünk, nem láttunk teremtett lelket sem, egy kis harangzúgást hallottunk a fejünk fölött, de lehet, hogy csak a felhők reszkettek. Sokan megint megfagytak közülünk, másokat a honvágy emésztett, ezekből annyi se maradt, mint egy marék havacska, de nem fogyott a magyar sereg, újak és újak csatlakoztak hozzánk, magyar honvédek. A magyarok nem adják könnyen a szabadságot, rikoltott a mi költőnk, Sándor, pedig az új fiúk mások voltak, talán nem is a mi háborúnkból valók, talán nem is igazi honvédek, lövésektől véres a ruhájuk, gránát roncsolta szét a fejüket, a lábukat, volt olyan, aki a fejét vagy a lábfejét a kezében hozta. Hej, mennyire örültünk nekik!
Mit adnék én, ha egy kisleányt láthatnék, lehetne szőke, barna vagy tatár is, a fiúk nevettek, de a hó egyre magasabb, egyre sűrűbb lett, és mi mentünk, meneteltünk tovább a fehérségben. Egyszer harangzúgást hallottunk a magasból, a lángpap azt mondta, már évek teltek el, azóta vándorlunk a hóesésben. Sándor büszkén ment előre, egyszer megláttuk a hóban saját nyomainkat, ezek a gaz oroszok, ki tudja, hányadszor járunk itt körbe-körbe. Ekkor az ezredes korbácsát lóbálva, megálljt parancsolt.
Hol vagyunk, merre vagyunk? Az út most fenyőfák között kanyargott, a bajszunkról leolvadt a jég, félhomály volt, mintha a hó már nem is tudna ily mélyre hullani. De füttyentett az ezredes, és mentünk tovább utána. Most is Sándor haladt elöl, a lángpap utána, és közben magyarázta, amit Hell Miksától tanult, mert az oroszok, mondta, eltakarták a csillagokat, hogy ne tudjuk a helyet kiszámítani. Milyen furcsa lett minden, alattunk langyos volt a föld, párás a levegő, egymást se tudtuk megkülönböztetni, én már réges-rég senkit sem ismertem fel a régi arcok közül. Jött a szűrőállomás, oroszul kiabáltak, látom ám, a katonaruhám se a régi, a bajszom odalett a hóban, az ujjaim megvastagodtak, derék magyar katonák, mi lett itt mibelőlünk, látom a tükörben a szememet, az se a régi. A kékségébe talán a körben járás, az örökös megtévesztés miatt zöld pontok keveredtek, talán már nincs is olyan szemem, ami sírva tudna fakadni.
Elvittek néhányat közülünk, majdnem a papunkat is, mert Mályi Géza, a kirendelt cári hivatalnok észrevette, hogy Cyprian nemcsak forradalmár, hanem klerikális reakciós is, a híres Hell Miksa tanítványa, és talán még hisz a szentáldozásban. Unokatestvéred vagyok, kiabáltam, hát nem ismersz fel, Géza? De Géza nem ismert fel, csak sírva fakadt, és elengedte a papunkat, most már nem lesz nagy baj, mondtam a többieknek, egy rokonom van itt, az én rosszéletű, álnok unokatestvérem, Mályi Géza, de akármilyen is, nem akarhat nekünk ártani. Mi a világszabadságért szenvedünk, kiabálta Sándor, Mályi Géza értette, hogyne értette volna, de csak szomorúan bólogatott, míg kiszuperáltak néhányunkat a csoportból. Mentünk tovább, a szűrőállomáson lovakat adtak, tiszta alsót, számot és egy kis iránytűt, mert az orosz akadémia, közölte a lángpappal Mályi Géza, támogatja Cyprian atya kutatásait.
A maradék ment tovább lefelé, Piripovics ezredes vigyorgott, a csillagokat takarta a föld vagy az ég vagy a felhők vagy a köd, évek óta napot se láttunk, a megtévesztésben az orosz akadémia is részt vesz, mondta a lángpap, az iránytűben semerre sem mozdul a mágnes. Egy szakadék szélén a madarak a fákról a nyakunkba hullottak, meg kellett ölelni őket, ekkor láttuk, hogy szépséges orosz lány mindegyik. Hát nem volt gyerekség ez a megrohanás, nemsokára lett is szörnyű rendzavarás, az ezredes fütyült, a korbácsát lóbálta, arcán a vigyor olyan volt, mint a sebhely, de a lányokat mind a nyeregbe kaptuk, mentünk Sándor után előre, a nagy ködbe. Megöltük magunkat, mesélte a sok lány, mert nagy volt az éhezés odafönn, néhányan a madárból lett lányokkal belevesztek a ködbe, de a maradék elérte az új szűrőállomást.
Volt itt egy posta, kerestük is a leveleinket, de üzenetek, levelek csak a lengyeleknek és a franciáknak jöttek, róluk a rokonság tudta, hogy Szibériában vannak, annak is a legmélyén, az Alsóvilágban. Lett ám magyaros kurjongatás, oroszok, az anyátok, hova hoztatok minket, a lengyelek nevettek, hiszen a lángpap úgy jósolta, még Tatárországban vagyunk, ahol a föld fölött csak medve és füge terem. A mosdóban a tükörhöz futottam, kerestem az arcomat, de csak másokat, magyar, lengyel, francia, olasz foglyokat láttam, akik csak beszéltek, beszéltek, olyan fegyverekről, amikről mi nem is hallottunk a szabadságharcban.
Mályi Géza újra kihallgatott minket, szomorúan, búsan, ahogy viselkedik egy (volt) magyar pap, bánatában elmondta, hetven év telt el, hetven éve bolyongunk Piripovics ezredessel, már meghaltak azok, akiktől mi, magyar foglyok, leveleket várunk. Csak Petőfi Sándort keresték hangpostán, verseket kért tőle egy magyarországi médium, és ő küldött is, hogy ne búsuljanak az otthoniak, Kis furulyám szomorúfűz ága, Kakasszóra hajnal ébred, Hortobágyi kocsmárosné, Meredek a pincegádor, Te, szívemnek szép gyönyörűsége. Hadd higgyék az otthoniak, hogy nekem jó kedvem van, magyarázta Sándor, és aztán jól elfáradt, amíg a sok éneket lekopogta az ujjaival, Mályi Géza a könnyeit törölgette, kiengedett minket az állomásról, kitöltötte a pászportot, jó magyar vitézek, áldjon az Úristen titeket, de a lányokat nem engedték velünk, sőt azt suttogták, mind megölik őket.
Az Alsóvilág palotáját egy tó mellett találtuk, az ezredes megálljt intett, korbácsát fitogtatta, vigyorát meregette, oroszul szónokolt, és hát mit tehettek, reszkettek a reszkető rabok. De ez sem tartott örökké. Mi ez a csudás fényesség, kérdezte a derekát kihúzva Sándor, talán elmúlt a szörnyű idő odafönt, és győzött a forradalom? Piripovics ezredes nem is válaszolt (talán nem is tudott magyarul?), és láttuk, a palota tornyaira nagy fényesség ereszkedik, a lángpap elmagyarázta, nagy győzelem történt ott fenn, Magyarországon, ennek a győzelemnek a híre ért el Alsó-Szibériába. Hej, megörültünk! A palotában egy szőke asszony hevert csupa selyemvánkoson, egy rojtos csipkefüggönnyel takarózott, de beteg volt ez a derék szép asszony, még a kertjében sem dolgozott, mint aki rosszul lett hirtelen, szétszórta a kapáját, ollóját, vödrét a kastély pitvarán. Odalépett az ágyához Sándor, hiszen hitte, amit elmondtak neki a magyar szellemidézők, hetven év telt el, Juliskája a gyászfátyolt a sírjára ráterítette, egy férfiember úgy vigasztalódik, ahogy tud.
Nem is maradt sokáig beteg a szép asszony, Sándornak bokrétát font, de csak a begyes tartása volt magyar, lengyel tábornok özvegye volt, a száműzöttek kenyerét ette az Alsóvilágban, ha a kastélya előtt fogolytranszport haladt el, azokkal vigasztalódott. Mi is megvigasztaltuk a szépasszonyt, elmondta, hogy az Uráltól nyugatra, egy Bulgari nevű hely alatt vagyunk, de Piripovics (aki talán tudott magyarul?) rittyentett az ostorával, és ekkor robbanást hallottunk, a kastély megett bedőlt a föld, és egy sereg szedett-vedett nép zuhant le Jablonka kertjébe. Érzem, hogy magyarok ezek, kiáltotta Cyprian atya, ez az a hely, a Bulgari nevű város, ahol a régi jó barát, Julianus magyarokat talált, és most szegény jó magyarok bemenekültek a föld alá, mert jönnek a tatárok! Akármilyen furcsák voltak az új fiúk, ahogy a lovakhoz léptek, ahogy megfogták a kötőféket, ahogy a nyeregbe pattantak, láttuk, hogy jó magyarok. Piripovics a korbácsát suhogtatta, vigyorát próbálgatta, de nem ment semmire, hallgattuk, hogy a magyarok milyen pusztításról, dúlásról számolnak be, istenem, sóhajtozott Sándor, bár tudnék az egyik állomásról Béla királynak üzenni. Cyprian atya nevetett, szerinte a fölső világban már ezer év is eltelt.
Az engedetlenségért Piripovics ezredes megtizedelt minket, a reszkető rabok reszkettek, a maradék vonult tovább, elöl az ezredes, utána Sándor, mögötte a lángpap. Hej, mi jön még, sóhajtoztunk, a lángpap már nem mert nekünk jósolni, hiszen az oroszok a kanyarokkal, kerülőkkel csak megtévesztenek, még az is lehet, hogy a kastélyban, a szűrőállomásokon hamis hírekkel ámítják a katonákat. A hőség egyre borzasztóbb lett, a magasból semmi hang nem szűrődött le, azt se tudhattuk, víz vagy hegy van fölöttünk, mikor láttunk egy magányos pásztort, aki az út szélén farkasokat legeltetett.
Piripovics odament hozzá, udvariasan kérdezgette, úgy látszik, a megtévesztésben ő is utat tévesztett, faggatta a pásztort, de az mintha halott lenne, egy hangot se szólt. Talán halott is volt, hisz Cyprian atya, a lángpap megmondta, a halottak nem rohadnak el a levegőben, hisz mi is megyünk előre. A hőségben néhányan odavesztek, hátrahagytuk ezeket, Piripovics vigyorgott, megparancsolta, induljunk, szorosan utána vonult Sándor, mögötte Cyprian atya. Az egyik völgyből újabb magyar katonák kerültek hozzánk, de se megölelni, se megcsókolni nem volt időnk őket, beértünk a harmadik szűrőállomásra.
A megtévesztés fokozódott, de most az ezredest szűrték ki, nem minket, így volt időnk, a postán szellemüzeneteket küldtünk, találtunk Nógrádban egy jó halottlátót, utána csak lődörögtünk. Hallgattuk a pletykákat, mesélték, az ezredest kínozzák, a vigyort mostantól majd a másik arcán viseli. Mályi Géza a helyén volt, a szokott módján búsult, jaj, fiúk, magyar fiúk, szánakozott szomorú sorsunkon, adatokat most nem is kérdezett – milyen nemzetiségekkel, milyen gyanús alakokkal találkoztunk –, elmondta, ő se érti, mi folyik itt, de óvakodjunk a női ügynököktől. A tetvetlenítő zsúfolva volt angolokkal és németekkel, angolul csak Sándor tudott, a németekkel Cyprian atya társalgott, mert érdekelték a csillagászat és a geológia legújabb eredményei. De a németek orra-füle lefagyott, nem volt kedvük a haladásról beszélgetni. A forradalom megy előre, a tudomány megy előre, örvendezett Sándor, úgy látszik, az angolokban még maradt önbizalom. Örömében el is küldött néhány verset az otthoniaknak, A tél halála, A nemzetgyűléshez, Toborzó, Cyprian atya pedig kereste a módját, hogyan, milyen úton küldhetne üzenetet a múltba IV. Bélának, de a tudomány még nem jutott idáig. Elénekeltük hát a Himnuszt, hogy védje a nádort, aki a seregével a Vereckei-hágónál várakozik, és aztán jött a tizedelés, letartóztatás, szuperálás, Mályi Géza könnyes szemekkel búcsúzott a halálba indulóktól.
Mentünk tovább előre, velünk Piripovics ezredes, a vigyor most a másik arcán volt, az ezredes mögött ment Sándor, Sándor után Cyprian, a mi lángpapunk, így vonultunk tovább mi, maradék magyarok. A föld belseje felé haladunk, magyarázta a lángpap, aki Hell Miksától tanult geológiát és csillagászatot, hamarosan elérjük a földköpenyt, mondta, és a hőség egyre kibírhatatlanabb lesz, mit akarnak az oroszok, talán elevenen megfőznek minket. Mi inkább Sándorra hallgattunk, aki azt mormogta, hamarosan a holtak földjére, majd Boszorkányországba érünk, és aztán kijutunk a tengerhez. Azon pedig átjutunk, vagy ne legyen magyar vitéz a nevünk.
Tizenketten maradtunk csak, a többség odaveszett a fagyban, a hőségben, a szűrőállomásokon, vagy ki tudja, hiszen senki se számolta őket – a lemaradottak azt hihették, mi maradtunk le. Egy kőszirtnél láttuk Bakunyint, az orosz forradalmárt, vasbéklyó volt a bal lábán, vasbéklyó volt a jobb lábán, készítette írásban a gyónását a cárnak, mert hiába mentünk, mentünk, mélyen a földköpeny alá, valami derengés vett körül minket. Ennek a fényénél dolgozott Bakunyin. Ebben a fényben meneteltünk.
A lovaink fáradtak, eszembe jutott ekkor, ezek a lovak sohase éhesek, de hát az utazás alatt mi sem ettünk semmit, itt álljunk meg, intett Piripovics ezredes, talán éppen Moszkva alatt voltunk, mert felülről szörnyű harangzúgást hallottunk, bim, bam, és valami éktelen csikorgást is.
Itt álljunk meg, mert itt van a lift, ezzel megyünk tovább…

A lift régi vasrácsos szerkezet volt, olyan kopott, mint a szűrőállomások, de tábla hirdette magyarul és oroszul, hogy köszöntjük a magyar–orosz tudományos expedíció résztvevőit. Az oroszok között Mályi Géza ült, kérdezgette, mi a hírünk otthonról, mit láttunk, mit hallottunk, milyen nemzetiségekkel találkoztunk, végül Sándorhoz fordult, és azt mondta, micsoda megtiszteltetés neki, hogy ilyen nagy költővel utazhat. Cyprian atya az oroszokat faggatta, de ők csak néztek mereven maguk elé, nem tudtak németül, de még latinul sem, titkos expedíció lehet, gondoltuk, visznek bennünket a föld belsejébe. Csak tudnám, milyen lehet a tavasz kint, sóhajtott Sándor, én néztem a többieket, a magyar maradékot, hárman a tatár támadáskor menekültek a föld alá, egy fiú jött a későbbi háborúkból, mi pedig hárman a szabadságharcból, Cyprian atya, Sándor és én, az ő nevükre még emlékeztem, csak a sajátom nem jutott az eszembe.
Énekeljük el a Nemzeti dalt, tanácsolta Sándor, de Piripovics ezredes csendet intett, a lift megmoccant, az oroszok a műszerekre figyeltek. Talán van egy nagy lyuk a földben, mondta Cyprian atya, oda építették az oroszok ezt a liftet, hogy csodálkozna most Hell Miksa, aki a földfelszínen kutatott egész életében. De ekkor a kötelek elszakadtak, csengett, bongott az egész lift, láttam Jablonka arcát, láttam a madárból lett orosz lány arcát, és eszembe jutott, hogy tizennyolc éves se voltam, mikor bekerültem a föld alá, de talán meglátom most a saját arcomat is. A robbanás után körülvettek a föld gondolatai, segíts meg, Uram, imádkoztam. Mindent beburkolt a fehéren lobogó tűz, és látom ám, hogy Piripovics ezredes halott, az oroszok halottak, Cyprian atya egyik lába elrepült, de ekkor mi, magyar katonák és Mályi Géza megragadtuk a műszerfal kallantyúit, és sodort bennünket a robbanás és saját szabadságunk a föld másik oldalára.
Ha nem is érünk Tündérországba, de legalább Amerikába eljutunk, sóhajtott boldogan Sándor, mi pedig szorítottuk, ami a műszerfalból megmaradt, és zuhantunk, föl vagy le, ki tudja.
Amerikában szabadság van, örvendezett Cyprian, a lángpap, aki még nem látta, hogy elröpült az egyik lába, én pedig a napfényre gondoltam, féltem, megvakulok, ha újra látom, de mielőtt a műszerfal elérte volna a felszínt, megakadt valahol. Jobb lenne a hatóságoknál jelentkezni, sóhajtott Mályi Géza, megrekedtünk az amerikai hálózatban, börtönjárőrt kell keresnünk vagy egy illetékest, fel kell magunkat adnunk, borongott szomorúan. Az alagútban sötét van, akár egy bányában, suttogta Cyprian testvér, aki Hell Miksától tanult geológiát és csillagászatot, de egy szép, kivilágított folyosóra értünk, a csövekből vakító, szemkápráztató fény ömlött.
Angol szavakat, vidám ricsajt, pohárkoccintást hallottunk egy ajtó mögül, mindenki örült, mindenki tapsolt, tudjátok, miért kiabálnak, kérdezte Sándor, aki értett angolul, szilveszter van, nevetett, és itt Amerikában az eljövendő évezredet ünneplik.

Az osztályból kirobbant a nevetés, a sok-sok kuncogás egyetlen pillanat alatt változott nevetésfolyóvá, borzasztó hangzavarrá, egy perc múlva már a könyveket dobálták, felugrott az asztalra Kenessey Gyuszi, és kiabálta, micsoda hülyeség. Pont jókor kiabált, este nem tudtam a liftnél folytatni, a kollégiumban azzal feküdtem le, hogy majd a szünetekben befejezem az orosz–magyar tudományos expedíció történetét. De csak bámultam az üres sorokra, pedig ma is lesz „gyászperc”, gondoltam szorongva, Petőfi az én füzetemből indul Szibériába. Egyest kaptam Zalán tanár úrtól, nem azért, mert a liften nem jutottam túl, hanem mert dolgozatomban parodizáltam a többiek munkáját, és Verne Gyula-szerű kotyvalékomban a magyar történelemből űztem gúnyt.