(Kisbetűvel kezdődő mondatok.)

mögötte maradtak a napsugarak, határozottan odakanyarodik a megfelelőnek tetsző mező. ez éppen egy tükör, megnézem hátha megtalálom. meresztget, megfelejtkezik a következményekről, ugatni, billegtetni. semmi ismerős elvesztettem a tájékozódásomat. két éve jöttek, megviselte, pillanatra éppen belép. rögeszme kell, kétjegyű szám, hírek, melyek elegendők a sorozatgyártáshoz. somfai beszámol a műveletről. szilvia és ő soha sem gondoltak rá. Tény-örvény bővebben… →

Emma hangos beszélgetés közepette vonult be a barátaival a játékterembe. Már megjártak egy két kocsmát előtte, és jó pár szál cigin is túl voltak mire elértek idáig. Az a kevés fiatal, akik ilyen késői órában még a játékteremben tartózkodtak, hamar szétszéledtek az alkoholtól és dohánytól bűzlő hangos társaság közeledtére. Így Emmáék szabadon kipróbálhatták azt a gépet, amelyiket szerették volna, ám sörmámorban úszó agyukkal nehezen tudtak összpontosítani, és a legtöbb játékban kudarcot vallottak. Hamar rá is untak a dologra és már éppen távozni készültek, mikor a társaság egyik fiú tagja felfedezett egy poros gépet a leghátsó sarokban. Egy rozsdás masina volt, alul egy tenyérnyi lyukkal, felül pedig egy ördögi démoni pofával. A szájából egy szövegbuborék szállt ki, amiben egyetlen kérdés lebegett. Van elég bátorságod hozzá, hogy megtudd a végzeted? A részeg fiataloknak azonnal megtetszett a jövendőmondó gépezet, és vadul kotorászni kezdtek a zsebükben zsetonok után. Legtöbbjük már mindet eljátszotta, ám Emma táskája mélyén talált egy kósza zsetont, amit a többiek hangos biztatására be is dobott a gép oldalán lévő lyukba. Majd a tenyerét bedugta a nyílásba, ahogy az ördögi pofa szájából megkérdőjelezhető hangok kezdtek előtörni. A jelenet felettébb szórakoztatónak hatott, vörös fény világította meg Emma tenyerét és egy apró cetli csusszant ki a gép oldalából. A társaság egyik tagja azonnal elkapta és hangosan röhögve próbálta felolvasni rajta az írást, ám a betűk táncot jártak a szeme előtt. Jó pár kézen végigment a papír mire Emma kezébe jutott, aki tisztán és hangosan kimondta a rajta szereplő egyetlen szót. Szívroham.

-Csak ennyi?? Ez így iszonyú unalmas!- kiáltott fel csalódottan. Zsebre vágta a haszontalan cetlit és mire kiértek a parkolóba el is feledkezett a létezéséről. Az este további része csak halványan maradt meg az emlékezetében, de valahogy sikerült visszakeverednie egyetemi koli szobájába. Az alkoholmennyiség annyira kiütötte, hogy másnap csak késő délután tért magához, akkor sem nagyon tudott még gondolkodni sem az iszonytató fejfájástól. Szédelegve kászálódott ki az ágyából, a fürdőszobája felé botladozva, de a második lépés után összecsuklott, a mellkasába nyilalló éles fájdalomtól.  Az egész nem tartott tovább, mint egy perc, de ez is elég volt, hogy halálra ijessze Emmát. Pánikolva kotorászott a zsebében a telefonja után, miután már újra tudott levegőt venni. A kezébe akadt egy apró cetli, amire azonnal ráismert amint kihúzta a zsebéből. Halványan rémlett neki a tegnap esti esemény hogy a játékteremben egy buta géptől megkérdezte mi lesz a jövője. Meredten bámulta azt az egy szót a papíron, a fekete betűk a retinájába égtek. Hiába próbálta felfogni úgy mint egy buta játékot, mégsem tudta kiverni a fejéből azt a gondolatot, hogy mi van ha gépnek igaza volt? Nem hitte el komolyan, hogy egy játékgép tényleg megjósolhatja a jövőt számára, azt viszont be kellett látnia, hogy a mostani életmódja nem garantálja, hogy megéri a boldog öregkort.

 A félelem bekúszott a mindennapjaiba, arra kényszerítve, hogy leszokjon a dohányzásról és az egészségtelen ételekről. A kis papírt már mindenhova magával vitte emlékeztetőül, hogy milyen jövőt próbál elkerülni. Az esti kocsmába járást lassan felváltotta a rendszeres testmozgás és egy kiegyensúlyozott alvási rend. A szemeszter végére érzékelni kezdte a változásokat magán, mind az alakján, mind az erőnlétén. Sokkal könnyebben tudott összpontosítani az órákon, és kiegyensúlyozottabb is volt mindennapjaiban. Viccesnek találta, hogy mindezt azért érte el, mert egyszer véletlen betévedtek részegen egy játékterembe.

 A kis cetli egyre többször maradt otthon, hiszen nem volt már rá szüksége. Már nem is emlékezett rá hogy hova tette, amíg meg nem találta a futónadrágja zsebében, mikor megállt, hogy kifújja magát. Mosolyogva olvasta el azt az egy szót, amit annyiszor mondogatott magának az elmúlt hónapokban, majd egy laza mozdulattal a mellette lévő szemetesbe dobta. Már nem lesz rá szüksége, megcáfolta a jóslatot. Ismét laza kocogásba kezdett, igyekezvén gyorsítani a tempón, hogy minél hamarabb visszaérjen a kollégiumba. Valószínű, hogy ez volt az oka, amiért nem vette észre a közeledő kamiont, amikor lelépett a járdáról. A hatalmas járgány lassítás nélkül hajtott át rajta, Emma azonnal meghalt a kerekek alatt. Ahogyan a sofőr is, akinek szívrohama volt.

(…)
Ahogy Zalán tanár úr megjegyezte, dolgozatomat a többiek fogalmazásából fűztem össze, hogy mindegyikből gúnyt űzhessek.Tulajdonképp ezért is kedvelem máig ezt a munkácskámat. 

– Ez a Petőfi Sándor már nem él – mondta.
De csak tettette magát Petőfi Sándor, ahogy az ezredes szavait meghallotta, és mikor látta, hogy a menetoszlop (fogoly) már indul, és a reszkető nép reszket, felpattant, a homlokáról letörölte a vért, és így szólt:
– Élek.
Veszélyben volt, vérzett a haza. Elközelgett a szörnyű idő. Bem apó seregét visszaszorították a Kárpátoknál az oroszok. Végveszélybe jutott a nemzet minden elgondolása: Lánchíd, Nemzeti dal, reformkor, János vitéz, 12 pont, Kossuth. De legalább láttuk, hogy nem vagyunk egyedül, itt velünk Petőfi Sándor, a nemzet költője. Őt személyesen Piripovics ezredes kísérte a menetoszlopunkhoz.
Piripovics Oleg kihúzta magát a lován, arcába a szája ferde vigyort vésett (mosolya sebhely volt vagy vigyor, ki tudhatná), micsoda csúf ember, gondolták a reszkető rabok, míg Piripovics úgy rendelkezett, menjen az új rab is a többiekhez. A reszkető rabok csak reszketettek, de kihúzott derékkal Petőfi Sándor közibük lépett. Íme, ilyen a magyarok költője, gondolta Piripovics, és nem is mert közbeszólni, amíg mi paroláztunk, szervusz Sándor, szervusz nép. De Piripovics Oleg ezredes megrázta magát mégis, meglengette a korbácsát, a reszkető nép reszketett, Sándor a sor élére állt.
Kelet felé tartottunk, rónán át, bércen át, Piripovics lengette a korbácsát, kutyák, meglakoltok, mormogta oroszul, mígnem megérkeztünk Havasalföld határához, messze van még Szibéria?, ki tudhatná, mentünk előre, tovább. Vagy hátrafelé, mindig visszafelé, magyarázta Cyprian atya, a lánglelkű pap, aki részt vett a forradalomban, és Hell Miksánál tanult geológiát és csillagászatot. A hóba taposott ösvényen libasorban haladtunk előre, elöl az ezredes, majd Sándor, utána Cyprian, a lángpap, a hófalakon át a másik vállát is alig láttuk, mellettünk, egy másik hófolyosón idegen beszéd ért el hozzánk, talán olasz hadifoglyok, magyarázta Cyprian atya. Havasalföldön is tél volt, itt már embereket is láttunk, a népek búzát arattak a hóesésben, mint a hópelyhek, hullottak a szemek a kalászokból, néhányan megfagytak közülünk, az ezredes csúf volt, a mosoly vagy a vigyor a jobb orcájára fagyott, a reszkető rabok reszkettek, de mi csak mentünk előre.
Moldvában északra fordultunk, vagy talán délre, hisz nem láttunk semmit, a hó egyre magasabb lett, csak a kalapunk hegye látszott ki, mentünk előre, néhányan megfagytak közülünk, milyen furcsa, gondoltam, régóta se éhséget, se szomjúságot nem érzünk, csak menetelünk, legelöl az ezredes korbáccsal, utána Sándor, kihúzott derékkal, majd a lángpap, Cyprian atya. Magyarországon ilyenkor tavasz van, mondta Cyprian testvér, lehet, hogy az oroszok a megtévesztés közben akarnak minket megölni, talán csak körbe-körbe járunk a hóesésben. Még lobogott bennünk a szabadság, de éreztük, nem sokáig, előbb-utóbb elfogy a lelkesedés. Piripovics vigyorgott, talán ráfagyott az arcára a mosoly, gondoltuk, néhányan megfagytak közülünk. Mióta elhagytuk az aratókat Havasországban, a ködben és a hóban nem láttunk senkit.
Nos hát, ment a sereg, csak ment, mendegélt, Tatárországnak már elérte közepét, de a hóesés nem szünetelt, amerre mentünk, nem láttunk teremtett lelket sem, egy kis harangzúgást hallottunk a fejünk fölött, de lehet, hogy csak a felhők reszkettek. Sokan megint megfagytak közülünk, másokat a honvágy emésztett, ezekből annyi se maradt, mint egy marék havacska, de nem fogyott a magyar sereg, újak és újak csatlakoztak hozzánk, magyar honvédek. A magyarok nem adják könnyen a szabadságot, rikoltott a mi költőnk, Sándor, pedig az új fiúk mások voltak, talán nem is a mi háborúnkból valók, talán nem is igazi honvédek, lövésektől véres a ruhájuk, gránát roncsolta szét a fejüket, a lábukat, volt olyan, aki a fejét vagy a lábfejét a kezében hozta. Hej, mennyire örültünk nekik!
Mit adnék én, ha egy kisleányt láthatnék, lehetne szőke, barna vagy tatár is, a fiúk nevettek, de a hó egyre magasabb, egyre sűrűbb lett, és mi mentünk, meneteltünk tovább a fehérségben. Egyszer harangzúgást hallottunk a magasból, a lángpap azt mondta, már évek teltek el, azóta vándorlunk a hóesésben. Sándor büszkén ment előre, egyszer megláttuk a hóban saját nyomainkat, ezek a gaz oroszok, ki tudja, hányadszor járunk itt körbe-körbe. Ekkor az ezredes korbácsát lóbálva, megálljt parancsolt.
Hol vagyunk, merre vagyunk? Az út most fenyőfák között kanyargott, a bajszunkról leolvadt a jég, félhomály volt, mintha a hó már nem is tudna ily mélyre hullani. De füttyentett az ezredes, és mentünk tovább utána. Most is Sándor haladt elöl, a lángpap utána, és közben magyarázta, amit Hell Miksától tanult, mert az oroszok, mondta, eltakarták a csillagokat, hogy ne tudjuk a helyet kiszámítani. Milyen furcsa lett minden, alattunk langyos volt a föld, párás a levegő, egymást se tudtuk megkülönböztetni, én már réges-rég senkit sem ismertem fel a régi arcok közül. Jött a szűrőállomás, oroszul kiabáltak, látom ám, a katonaruhám se a régi, a bajszom odalett a hóban, az ujjaim megvastagodtak, derék magyar katonák, mi lett itt mibelőlünk, látom a tükörben a szememet, az se a régi. A kékségébe talán a körben járás, az örökös megtévesztés miatt zöld pontok keveredtek, talán már nincs is olyan szemem, ami sírva tudna fakadni.
Elvittek néhányat közülünk, majdnem a papunkat is, mert Mályi Géza, a kirendelt cári hivatalnok észrevette, hogy Cyprian nemcsak forradalmár, hanem klerikális reakciós is, a híres Hell Miksa tanítványa, és talán még hisz a szentáldozásban. Unokatestvéred vagyok, kiabáltam, hát nem ismersz fel, Géza? De Géza nem ismert fel, csak sírva fakadt, és elengedte a papunkat, most már nem lesz nagy baj, mondtam a többieknek, egy rokonom van itt, az én rosszéletű, álnok unokatestvérem, Mályi Géza, de akármilyen is, nem akarhat nekünk ártani. Mi a világszabadságért szenvedünk, kiabálta Sándor, Mályi Géza értette, hogyne értette volna, de csak szomorúan bólogatott, míg kiszuperáltak néhányunkat a csoportból. Mentünk tovább, a szűrőállomáson lovakat adtak, tiszta alsót, számot és egy kis iránytűt, mert az orosz akadémia, közölte a lángpappal Mályi Géza, támogatja Cyprian atya kutatásait.
A maradék ment tovább lefelé, Piripovics ezredes vigyorgott, a csillagokat takarta a föld vagy az ég vagy a felhők vagy a köd, évek óta napot se láttunk, a megtévesztésben az orosz akadémia is részt vesz, mondta a lángpap, az iránytűben semerre sem mozdul a mágnes. Egy szakadék szélén a madarak a fákról a nyakunkba hullottak, meg kellett ölelni őket, ekkor láttuk, hogy szépséges orosz lány mindegyik. Hát nem volt gyerekség ez a megrohanás, nemsokára lett is szörnyű rendzavarás, az ezredes fütyült, a korbácsát lóbálta, arcán a vigyor olyan volt, mint a sebhely, de a lányokat mind a nyeregbe kaptuk, mentünk Sándor után előre, a nagy ködbe. Megöltük magunkat, mesélte a sok lány, mert nagy volt az éhezés odafönn, néhányan a madárból lett lányokkal belevesztek a ködbe, de a maradék elérte az új szűrőállomást.
Volt itt egy posta, kerestük is a leveleinket, de üzenetek, levelek csak a lengyeleknek és a franciáknak jöttek, róluk a rokonság tudta, hogy Szibériában vannak, annak is a legmélyén, az Alsóvilágban. Lett ám magyaros kurjongatás, oroszok, az anyátok, hova hoztatok minket, a lengyelek nevettek, hiszen a lángpap úgy jósolta, még Tatárországban vagyunk, ahol a föld fölött csak medve és füge terem. A mosdóban a tükörhöz futottam, kerestem az arcomat, de csak másokat, magyar, lengyel, francia, olasz foglyokat láttam, akik csak beszéltek, beszéltek, olyan fegyverekről, amikről mi nem is hallottunk a szabadságharcban.
Mályi Géza újra kihallgatott minket, szomorúan, búsan, ahogy viselkedik egy (volt) magyar pap, bánatában elmondta, hetven év telt el, hetven éve bolyongunk Piripovics ezredessel, már meghaltak azok, akiktől mi, magyar foglyok, leveleket várunk. Csak Petőfi Sándort keresték hangpostán, verseket kért tőle egy magyarországi médium, és ő küldött is, hogy ne búsuljanak az otthoniak, Kis furulyám szomorúfűz ága, Kakasszóra hajnal ébred, Hortobágyi kocsmárosné, Meredek a pincegádor, Te, szívemnek szép gyönyörűsége. Hadd higgyék az otthoniak, hogy nekem jó kedvem van, magyarázta Sándor, és aztán jól elfáradt, amíg a sok éneket lekopogta az ujjaival, Mályi Géza a könnyeit törölgette, kiengedett minket az állomásról, kitöltötte a pászportot, jó magyar vitézek, áldjon az Úristen titeket, de a lányokat nem engedték velünk, sőt azt suttogták, mind megölik őket.
Az Alsóvilág palotáját egy tó mellett találtuk, az ezredes megálljt intett, korbácsát fitogtatta, vigyorát meregette, oroszul szónokolt, és hát mit tehettek, reszkettek a reszkető rabok. De ez sem tartott örökké. Mi ez a csudás fényesség, kérdezte a derekát kihúzva Sándor, talán elmúlt a szörnyű idő odafönt, és győzött a forradalom? Piripovics ezredes nem is válaszolt (talán nem is tudott magyarul?), és láttuk, a palota tornyaira nagy fényesség ereszkedik, a lángpap elmagyarázta, nagy győzelem történt ott fenn, Magyarországon, ennek a győzelemnek a híre ért el Alsó-Szibériába. Hej, megörültünk! A palotában egy szőke asszony hevert csupa selyemvánkoson, egy rojtos csipkefüggönnyel takarózott, de beteg volt ez a derék szép asszony, még a kertjében sem dolgozott, mint aki rosszul lett hirtelen, szétszórta a kapáját, ollóját, vödrét a kastély pitvarán. Odalépett az ágyához Sándor, hiszen hitte, amit elmondtak neki a magyar szellemidézők, hetven év telt el, Juliskája a gyászfátyolt a sírjára ráterítette, egy férfiember úgy vigasztalódik, ahogy tud.
Nem is maradt sokáig beteg a szép asszony, Sándornak bokrétát font, de csak a begyes tartása volt magyar, lengyel tábornok özvegye volt, a száműzöttek kenyerét ette az Alsóvilágban, ha a kastélya előtt fogolytranszport haladt el, azokkal vigasztalódott. Mi is megvigasztaltuk a szépasszonyt, elmondta, hogy az Uráltól nyugatra, egy Bulgari nevű hely alatt vagyunk, de Piripovics (aki talán tudott magyarul?) rittyentett az ostorával, és ekkor robbanást hallottunk, a kastély megett bedőlt a föld, és egy sereg szedett-vedett nép zuhant le Jablonka kertjébe. Érzem, hogy magyarok ezek, kiáltotta Cyprian atya, ez az a hely, a Bulgari nevű város, ahol a régi jó barát, Julianus magyarokat talált, és most szegény jó magyarok bemenekültek a föld alá, mert jönnek a tatárok! Akármilyen furcsák voltak az új fiúk, ahogy a lovakhoz léptek, ahogy megfogták a kötőféket, ahogy a nyeregbe pattantak, láttuk, hogy jó magyarok. Piripovics a korbácsát suhogtatta, vigyorát próbálgatta, de nem ment semmire, hallgattuk, hogy a magyarok milyen pusztításról, dúlásról számolnak be, istenem, sóhajtozott Sándor, bár tudnék az egyik állomásról Béla királynak üzenni. Cyprian atya nevetett, szerinte a fölső világban már ezer év is eltelt.
Az engedetlenségért Piripovics ezredes megtizedelt minket, a reszkető rabok reszkettek, a maradék vonult tovább, elöl az ezredes, utána Sándor, mögötte a lángpap. Hej, mi jön még, sóhajtoztunk, a lángpap már nem mert nekünk jósolni, hiszen az oroszok a kanyarokkal, kerülőkkel csak megtévesztenek, még az is lehet, hogy a kastélyban, a szűrőállomásokon hamis hírekkel ámítják a katonákat. A hőség egyre borzasztóbb lett, a magasból semmi hang nem szűrődött le, azt se tudhattuk, víz vagy hegy van fölöttünk, mikor láttunk egy magányos pásztort, aki az út szélén farkasokat legeltetett.
Piripovics odament hozzá, udvariasan kérdezgette, úgy látszik, a megtévesztésben ő is utat tévesztett, faggatta a pásztort, de az mintha halott lenne, egy hangot se szólt. Talán halott is volt, hisz Cyprian atya, a lángpap megmondta, a halottak nem rohadnak el a levegőben, hisz mi is megyünk előre. A hőségben néhányan odavesztek, hátrahagytuk ezeket, Piripovics vigyorgott, megparancsolta, induljunk, szorosan utána vonult Sándor, mögötte Cyprian atya. Az egyik völgyből újabb magyar katonák kerültek hozzánk, de se megölelni, se megcsókolni nem volt időnk őket, beértünk a harmadik szűrőállomásra.
A megtévesztés fokozódott, de most az ezredest szűrték ki, nem minket, így volt időnk, a postán szellemüzeneteket küldtünk, találtunk Nógrádban egy jó halottlátót, utána csak lődörögtünk. Hallgattuk a pletykákat, mesélték, az ezredest kínozzák, a vigyort mostantól majd a másik arcán viseli. Mályi Géza a helyén volt, a szokott módján búsult, jaj, fiúk, magyar fiúk, szánakozott szomorú sorsunkon, adatokat most nem is kérdezett – milyen nemzetiségekkel, milyen gyanús alakokkal találkoztunk –, elmondta, ő se érti, mi folyik itt, de óvakodjunk a női ügynököktől. A tetvetlenítő zsúfolva volt angolokkal és németekkel, angolul csak Sándor tudott, a németekkel Cyprian atya társalgott, mert érdekelték a csillagászat és a geológia legújabb eredményei. De a németek orra-füle lefagyott, nem volt kedvük a haladásról beszélgetni. A forradalom megy előre, a tudomány megy előre, örvendezett Sándor, úgy látszik, az angolokban még maradt önbizalom. Örömében el is küldött néhány verset az otthoniaknak, A tél halála, A nemzetgyűléshez, Toborzó, Cyprian atya pedig kereste a módját, hogyan, milyen úton küldhetne üzenetet a múltba IV. Bélának, de a tudomány még nem jutott idáig. Elénekeltük hát a Himnuszt, hogy védje a nádort, aki a seregével a Vereckei-hágónál várakozik, és aztán jött a tizedelés, letartóztatás, szuperálás, Mályi Géza könnyes szemekkel búcsúzott a halálba indulóktól.
Mentünk tovább előre, velünk Piripovics ezredes, a vigyor most a másik arcán volt, az ezredes mögött ment Sándor, Sándor után Cyprian, a mi lángpapunk, így vonultunk tovább mi, maradék magyarok. A föld belseje felé haladunk, magyarázta a lángpap, aki Hell Miksától tanult geológiát és csillagászatot, hamarosan elérjük a földköpenyt, mondta, és a hőség egyre kibírhatatlanabb lesz, mit akarnak az oroszok, talán elevenen megfőznek minket. Mi inkább Sándorra hallgattunk, aki azt mormogta, hamarosan a holtak földjére, majd Boszorkányországba érünk, és aztán kijutunk a tengerhez. Azon pedig átjutunk, vagy ne legyen magyar vitéz a nevünk.
Tizenketten maradtunk csak, a többség odaveszett a fagyban, a hőségben, a szűrőállomásokon, vagy ki tudja, hiszen senki se számolta őket – a lemaradottak azt hihették, mi maradtunk le. Egy kőszirtnél láttuk Bakunyint, az orosz forradalmárt, vasbéklyó volt a bal lábán, vasbéklyó volt a jobb lábán, készítette írásban a gyónását a cárnak, mert hiába mentünk, mentünk, mélyen a földköpeny alá, valami derengés vett körül minket. Ennek a fényénél dolgozott Bakunyin. Ebben a fényben meneteltünk.
A lovaink fáradtak, eszembe jutott ekkor, ezek a lovak sohase éhesek, de hát az utazás alatt mi sem ettünk semmit, itt álljunk meg, intett Piripovics ezredes, talán éppen Moszkva alatt voltunk, mert felülről szörnyű harangzúgást hallottunk, bim, bam, és valami éktelen csikorgást is.
Itt álljunk meg, mert itt van a lift, ezzel megyünk tovább…

A lift régi vasrácsos szerkezet volt, olyan kopott, mint a szűrőállomások, de tábla hirdette magyarul és oroszul, hogy köszöntjük a magyar–orosz tudományos expedíció résztvevőit. Az oroszok között Mályi Géza ült, kérdezgette, mi a hírünk otthonról, mit láttunk, mit hallottunk, milyen nemzetiségekkel találkoztunk, végül Sándorhoz fordult, és azt mondta, micsoda megtiszteltetés neki, hogy ilyen nagy költővel utazhat. Cyprian atya az oroszokat faggatta, de ők csak néztek mereven maguk elé, nem tudtak németül, de még latinul sem, titkos expedíció lehet, gondoltuk, visznek bennünket a föld belsejébe. Csak tudnám, milyen lehet a tavasz kint, sóhajtott Sándor, én néztem a többieket, a magyar maradékot, hárman a tatár támadáskor menekültek a föld alá, egy fiú jött a későbbi háborúkból, mi pedig hárman a szabadságharcból, Cyprian atya, Sándor és én, az ő nevükre még emlékeztem, csak a sajátom nem jutott az eszembe.
Énekeljük el a Nemzeti dalt, tanácsolta Sándor, de Piripovics ezredes csendet intett, a lift megmoccant, az oroszok a műszerekre figyeltek. Talán van egy nagy lyuk a földben, mondta Cyprian atya, oda építették az oroszok ezt a liftet, hogy csodálkozna most Hell Miksa, aki a földfelszínen kutatott egész életében. De ekkor a kötelek elszakadtak, csengett, bongott az egész lift, láttam Jablonka arcát, láttam a madárból lett orosz lány arcát, és eszembe jutott, hogy tizennyolc éves se voltam, mikor bekerültem a föld alá, de talán meglátom most a saját arcomat is. A robbanás után körülvettek a föld gondolatai, segíts meg, Uram, imádkoztam. Mindent beburkolt a fehéren lobogó tűz, és látom ám, hogy Piripovics ezredes halott, az oroszok halottak, Cyprian atya egyik lába elrepült, de ekkor mi, magyar katonák és Mályi Géza megragadtuk a műszerfal kallantyúit, és sodort bennünket a robbanás és saját szabadságunk a föld másik oldalára.
Ha nem is érünk Tündérországba, de legalább Amerikába eljutunk, sóhajtott boldogan Sándor, mi pedig szorítottuk, ami a műszerfalból megmaradt, és zuhantunk, föl vagy le, ki tudja.
Amerikában szabadság van, örvendezett Cyprian, a lángpap, aki még nem látta, hogy elröpült az egyik lába, én pedig a napfényre gondoltam, féltem, megvakulok, ha újra látom, de mielőtt a műszerfal elérte volna a felszínt, megakadt valahol. Jobb lenne a hatóságoknál jelentkezni, sóhajtott Mályi Géza, megrekedtünk az amerikai hálózatban, börtönjárőrt kell keresnünk vagy egy illetékest, fel kell magunkat adnunk, borongott szomorúan. Az alagútban sötét van, akár egy bányában, suttogta Cyprian testvér, aki Hell Miksától tanult geológiát és csillagászatot, de egy szép, kivilágított folyosóra értünk, a csövekből vakító, szemkápráztató fény ömlött.
Angol szavakat, vidám ricsajt, pohárkoccintást hallottunk egy ajtó mögül, mindenki örült, mindenki tapsolt, tudjátok, miért kiabálnak, kérdezte Sándor, aki értett angolul, szilveszter van, nevetett, és itt Amerikában az eljövendő évezredet ünneplik.

Az osztályból kirobbant a nevetés, a sok-sok kuncogás egyetlen pillanat alatt változott nevetésfolyóvá, borzasztó hangzavarrá, egy perc múlva már a könyveket dobálták, felugrott az asztalra Kenessey Gyuszi, és kiabálta, micsoda hülyeség. Pont jókor kiabált, este nem tudtam a liftnél folytatni, a kollégiumban azzal feküdtem le, hogy majd a szünetekben befejezem az orosz–magyar tudományos expedíció történetét. De csak bámultam az üres sorokra, pedig ma is lesz „gyászperc”, gondoltam szorongva, Petőfi az én füzetemből indul Szibériába. Egyest kaptam Zalán tanár úrtól, nem azért, mert a liften nem jutottam túl, hanem mert dolgozatomban parodizáltam a többiek munkáját, és Verne Gyula-szerű kotyvalékomban a magyar történelemből űztem gúnyt.

Eddigi harminc évem alatt, a háború valóságosságával szerencsémre egyáltalán nem kellett találkoznom, a háború gondolata pedig jellemzően egy távoli meseszerű képződmény maradhatott, ami csak a filmekben, a könyvekben, a történelemben, de legfőképp múlt időben létezik. Ha a számtalan családi konfliktust leszámítom, viszonylagos békében élhettem.

A háború félsze azért néha-néha mégis hallatott magáról. Első alkalommal akkor fogott el, amikor Irakról és az amerikaiakról hallottam, 2003-at írtunk ekkor. Tizenkét évesen lehet erről a háborúról sem szereztem volna tudomást, ha egyik kis barátom, Dani anyja nem számol be róla. Ottalvós buli volt Daniéknál 2003 márciusában. Többen összeverődtünk, náluk nagy volt a ház, elfértünk, hálózsákokkal bekuckóztunk az emeleti nappalijukba, voltunk vagy heten, este a számítógép hatalmas doboz-szerű monitoráról néztünk filmet, majd sokáig sustorogtuk még a tizenévesek titkait és nyavalyáit. Dani anyja, örömét lelte a gyerekek szórakozásában, minden jóval, ellátott minket, hozott szörpöt, kakaót, pattogatott kukoricát, amit éppen kívántunk, és miután ezeket kiosztotta köztünk, nem is maradt tovább alkalmatlankodni. Milyen jó fej ez a Dani anyja, gondoltuk.

Aztán később mégis feljött, amikor az ő mércéje szerint már későre járhatott, csitított minket, most már takarodó van gyerekek, holnap suli. Mindenki engedelmesen a helyére mászott, majd mikor elcsendesedtünk, mintha csak erre várt volna, nagy bejelentést tett. Megköszörülte torkát és jóéjszakát kívánság helyett drámai hangon ezt mondta. Gyerekek, mindenki mondjon el elalvás előtt egy Miatyánkot, mert ma este kitört az iraki háború, holnap talán már Magyarország felett szállnak el a harci gépek… Dani anyja ezzel ledobta közénk a bombát, aztán otthagyta a hét tizenévest a hálózsákjában sötét gondolatok közt gyötrődni, gyermekkor és serdülőkor, képzelet és valóság, háború és béke határain csapongani. Háború a mi utcánkban? bővebben… →

A folyó halkan csordogál. A parttól néhány méterre korhadt kőristörzs úszik. Az uszadékfán varjú tollászkodik. A szemközti sziget közelében örvények kavarognak. Mintha valaki egyszerre kihúzta volna több egymás mellé helyezett fürdőkád dugóját. A forgatagok elnyelnek minden hordalékot, ami a vízbe kerül. Azt mondják, ha beszippant egy, hagyni kell, hogy lehúzzon a mélybe. A víztölcsér lefelé szűkül, ezért lent könnyebb kitörni belőle. Kérdés, mennyire lehetséges adott helyzetben higgadtnak maradni és megfontoltan cselekedni. Szédületes erő húz lefelé, és bárhogyan is csapkodnál, vasmacskaként zuhansz a mélybe. Azt sem tudod, lebegsz-e vagy úszol, élsz-e még vagy már meghaltál. Végtagjaiddal ösztönösen csapkodsz. Hallod a szádból kiáramló bugyborékok pukkanását. Központi idegrendszeredben hatalmas robbanásként éled meg mindegyiket. A fejed satuban érzed. A tüdőd mindjárt szétrobban. Arra gondolsz, halak falnak majd fel, amikor a következő karlendítéssel a víz fölé kerülsz. Köpködsz, öklendezel, nem győzöd magad teleszívni levegővel. Kihúznak az agyagos partra. Pokrócba csavarnak. A tábortűz mellé fektetnek. Pálinkával itatnak. Némán fekszel. Pehelyfelhők úsznak feletted az égen. A lemenő nap vörösében káprázik a táj.

*

Némán fekszem a parton. A csillagokkal teleszórt eget kémlelem. Ha behunyom a szemem, ellep az iszapos víz. A tűz pattog, az üveg körbejár. Frigyes lelkesen magyaráz. Keresztények nélkül kellene megélni a kereszténységet. A felekezeti hívők megléte feltételezi a szellemi vezetők meglétét, ez pedig visszaélésekre ad lehetőséget. Érvei megkérdőjelezik a kereszténység erkölcsi alapját. Ha a hívő az elnyerendő mennyország érdekében cselekszi a jót, számító módon jár el. Sokkal értékesebb, ha valaki puszta meggyőződésből teszi a jót. Magáért a jóért. Tamás vitába száll vele. A kereszténység komplexebb jelenség egy etikai kódexnél. A lelki támasz mellett az egyházi elöljáróknak köszönhető számos társadalmi tevékenység megszervezése. Kérdezz meg egy egyedül maradt falusi nénit, mit jelent neki a templom. Olvass utána, a történelem során hány esetben segítette az egyház a nemzeti érdeket. Frigyes felesel. A nemzeti összemosása a kereszténységgel az őskereszténység elárulását jelenti. Krisztus elvetette a zsidó nacionalizmust, vallását az összes emberre kiterjesztette. És végtelen pacifizmust hirdetett. Tartsd oda a másik orcádat! Tamás közbevág. Ha az eszme, amit hirdetünk, magasztosabb nálunk, képmutatóvá válunk. A kereszténység senkitől sem várja el, hogy tűrje a bántalmazást. A szelídség erény, de maga Jézus sem gyakorolt mindig szelídséget. Félreértelmezed. Frigyes hevesen magyaráz. Ezen nincs mit értelmezni! Lehet vele egyetérteni vagy sem! Mindenki érti! Egyébként is, Krisztus tanításának semmi köze sincs fegyverek, katonák, zászlók és harckocsik felszenteléséhez. Hatalomhoz, tekintélyhez, gazdagsághoz. Maga Krisztus a képmutató törvénytanítókat és farizeusokat megvetette. Fehérre meszelt síroknak nevezte. Kívülről szépnek látszanak, de belülről tele vannak mocsokkal. A templom is egy meszelt sír. Kívülről szépen csillog, belülről azonban tele van álhívőkkel! Tamás hosszasan nézi a tüzet, majd felemeli a tekintetét Frigyesre. Isten háza mindenki előtt nyitva áll. Nem a befogadó bűne, ha az érkező lelkülete kifogásolható. Miki egy fahasábot dob a tűzre. Felizzik a parázs. Apró tűzszikrák táncolnak fel az éjszakában.

*

Éles sikoltásra ébredek. Iszonyatosan lüktet a fejem. Kitámolygok a sátorból. Miki és Tamás némán állnak a vízparton. Lábaik előtt meztelenre vetkőzve hanyatt fekszik Frigyes. Egy hatalmas seb éktelenkedik a gyomrán. Kiürítettük az üveget, levetkőztünk és a vízbe mentünk. Sokáig úsztunk. Sötét volt. Egyetlen csillag sem csillogott az égen. Csak a végtelen feketeség: felettünk, alattunk és körülöttünk. Tamás halkan, tagoltan beszél. Én kijöttem, megtörülköztem és lefeküdtem. Azt mondta, csobban még egyet. Felmászott erre a fára, és az egyik víz fölé hajló ágról a mélybe vetette magát. Felszúrhatta magát valamiben, aztán meg elvérzett? Miki tenyereit egymáshoz dörzsölgetve töpreng. És ha esetleg valakik, amíg mi aludtunk… Hosszasan hallgatunk. Értesíteni kellene valakit. A kialudt tűz mellől felemelem az egyik pokrócot, kissé kirázom és Frigyesre terítem. De mi lesz velünk? Mi lenne, baleset volt. Elhiszik? Miért ne hinnék el? Nem tudom. Van valami, amit még nem mondtál el? Nincs. Vagyis igen. Lökdösődtünk. Kicsit incselkedtem vele, az érdekelt, mennyire tudja tartania magát az elvekhez, amiket hangoztat. Hallottátok, egész este provokált. A másik orcájára voltam kíváncsi. Együtt mentünk fel a fára. Ott is dulakodtunk egy kicsit. Igazából én löktem a vízbe. Többé-kevésbé baszkódásból. Különben is a vízbe vetettük volna magunkat. Azért másztunk fel a fára. Azonnal utána is ugrottam. Mindketten kiúsztunk, én megtörülköztem és lefeküdtem, ő még maradt. Azt mondta… Nem emlékszem, hogy bármit is mondott volna. Semmit sem vettem észre. Hosszúnak tűnő rövid csend. Tüntessük el! Egyikünknek sem hiányzik a felesleges macera. Kezdődik az egyetem. Neki meg már úgyis mindegy. Mikivel összenézünk.

*

A gumicsónakba tettük az ásót és a fejszét, majd rájuk fektettük a pokrócba csavart holttestet. Lassan tolva magunk előtt a csónakot, beúsztunk az örvénylő folyón a szigetre. A közepén a szikes földben mély gödröt ástunk, teleszórtuk száraz gallyal és levéllel, azokra testesebb faágakat dobáltunk, leeresztettük szegény Frigyest és alágyújtottunk. Iszonyatosan füstölt. Hordtuk a fát rendesen, de nemigen segített. Így sosem ég el! Temessük be, és húzzunk innen! Most már szó sem lehet róla! Egy vadászkutya simán kiszimatolja! Miki kiúszott a partra, és csakhamar egy kanna benzinnel tért vissza. Az összeset ráöntötte. A tűz pillanat alatt fellángolt. Egymás mellett állva néztük a haj perzselődését, hallottuk az iszonyatos hőben összeroppanó csontok pattogását, az égő hús szaga terjengett a levegőben. Felváltva hánytunk. Ha éppen nem rókáztunk, akkor rendületlenül gyűjtöttük és dobáltuk a tűzre a fát, egy pillanatra sem hagyva kialudni. Alkonyodott már, amikor Tamás megkért bennünket, hogy mondjunk el közösen egy imát. Miki azt mondta, minek, úgyis ateista volt, aztán mégis mindhárman elmotyogtuk a Miatyánkot. Talán magunkért. A miriádnyi csillag néma tanúként pislákolt az égen, amíg úsztunk vissza a túloldalra. Másnapra olybá tűnt az egész, mint egy rossz álom. Ma is olyan.

*

Nem tudom, lehetséges-e múltbéli önmagamról első személyben beszélni. Saját testben maradva emlékezni magamra. A múltam én vagyok? Vagy a valaki a múltamból, aki úgy rémlik, hogy én vagyok, tőlem teljesen független személy? Én és én: egy vagy két egyén? Tamás reverendába bújt sajátja elöl. Miki Kanadába menekült gépeket szerkeszteni az övétől. Én maradtam sebészszikével a kezemben magammal. Ezeregyszer megpróbáltam letenni a fegyvert. Kinyújtani felé a kezem. Műtét közben a kórházban, karitatív jellegű akciók során, az Orvosok Határok Nélkül gyéren felszerelt táboraiban. Kitörni az időből, amely örvényként magába szippantott. Választ kapni a kérdésre: létezett-e egyáltalán Frigyes? És vajon én léteztem-e? Reggelre eltűnt. Ezt mondtam a nyomozónak. Mindannyian ezt mondtuk. Úszni ment, és nyoma veszett, valószínűleg örvény. Napokig búvárokkal keresték. Hónapokig minden csöngetésre, telefonhívásra, koppanásra megrezzentem. Kiderült! Most jöttek értem! De nem jöttek. Sohasem. Azóta is folyamatosan érkeznek. Mint akit bezártak egy időkapszulába, állandóan ugyanaz a kép pereg előttem. A sziget közelében örvények kavarognak. A túloldalra úszott kőristörzs belefut az egyikbe. A varjú az uszadékfáról felröppen a magasba. A folyó halkan csordogál.

Anyukám azt mondta, a Magyar Szocialista Népköztársaságban nincsenek hajléktalanok. Dezső szerint a Ligetben van egy.

Nem hiszek neki, még akkor sem, ha ő a legjobb barátom.

Dezső a legidősebb az osztályban, ő már kétszer volt negyedikes. Igazi farmerben jár, azt mondja, a bátyja hozta neki Pestről. Jóval magasabb nálam és erősebb is, hazafelé néha viszi a táskámat, reggel elém jön, hogy megvédjen a nyolcadikos fiúktól.

A hajléktalant akkor sem hiszem el neki. Bosszú apám Marlboro öngyújtójával bővebben… →