∞ Hildur Guðnadóttir: Into Warmer Air (Without Sinking, 2009)

Vártam, hogy idenézzen, de nem ide nézett, láttam. Próbáltam oda nézni, ahova nézett, de nem láttam, hova néz. Főleg, hogy félig csukva volt a szeme. Úgy láttam. Mit nézhet ilyenkor. A szék az asztal mellett, az ágy a parkettán, a szekrény a fal mentén. A fák ágaiban az erő, amivel kifelé és befelé is kapaszkodnak, de úgy, hogy nem kapaszkodnak. Tartanak.

Valamit mondtam, mondjuk, hogy milyen szép az a felhő. Aztán megint az lett, hogy de mit gondoltam közben. Mert közben valami más is eszembe jutott, de azt nem tudtam mondani, mert a felhőt mondtam, különben is félig csukva volt a szeme. Az ablak párkánya, a ház ajtaja, a párna huzata. Óvatos gyökerekkel kapaszkodás, lassú földben.

A felhőre nézett, amikor kérdeztem, mit gondoltam a felhőkor, de mondta, nem tudja, mert a felhőre nézett. Különben is. Pedig azt is tudta, mit mondtam a felhő előtt, meg az előtt, meg az előtt. Azokról a lombokról is tudott, amikről még nem mondtam semmit, csak meglátta őket, hogy ott lombosodnak, és hogy biztos az következik a felhők után.

Aztán nem az következett, hanem a lámpa a plafonon, a kanapé alatta, a közöttük levő mi, akik ülünk és nézünk ki a felhőkre. A zsebemben meg az a gomb, amit most a zsebemben találtam, de előtte máshol, ahová nem tettem vissza aztán, hogy később a zsebemben találjam. Fel kellene varrni a talált gombokat, ha a meglevők már nem tartanak össze.

De a gombhoz meg gomblyuk is kell, gondolom, ha azt akarjuk, tartson, de úgy, hogy csak kapaszkodás legyen. Vártam, hogy idenézzen, ő meg, hogy ne várjam, de vártam, ő meg a várásomat nézte, az nem én vagyok. Fúga, cérna, csavar. Ide nézz, egyenesen bele a szemembe, gondoltam, hogy ne arra gondoljak, mire gondoltam az előbb, amire nem emlékszünk.

A levél erezete, érted, mint egy lomb, mint egy gyökérzet. Mindig gombokat találok, mire gondol az istenke a gombokkal, meg mire gondol közben, amiből nem lesz gomb, amit megtalálok. Túlterhelek, lassul. Mindig ez, ezek a terhek. Hátráltatod a napfelkeltét, mondhatná, de talán csak közben gondolja, amíg a terheket mondja.

Vártam, hogy a napfelkeltét mondja, kérdeztem is, miért nem mondja, de nem nézett oda és nem vette észre, hogy a Nap felkeltét gondolt. A szeme különben is félig csukva, nem akarja kinyitni jobban. Persze arra meg én nem gondolok, hogy ő nem a szemével lát, és nem csak azt látja, amit néz a szemével. Én se csak azt gondolom, amit mondok.

Nem csak azt mondom, amit mondok. Egyenesen belenéz a szemembe a szavával, az nem a szeme, gondolom, de az? Inkább patentot varrok fel, ahhoz nem kell külön lyukat is varrni, érted, varrok egy lyukat, hogy gomb lehessen? Az istenke meg akarjon akármit a gombjaival, leteszem a táskám és gyalog megyek tovább. Szövet, szúnyogháló. Üveg.

2017. 07. 03. 6: 25: 44

 

(Illusztráció: Santosh Patil: Bird Painting 81)