Először mindenkit gyűlöltem, aztán már mindenkit kívántam, mindegy milyen nemű, kortól függetlenül, a pelyhes kisfiút, az aszott, félholt özvegyekig mindenkit, ugyanúgy. Nem hatott meg a fiatal lányok kulcscsontjának mélysége, feleségem hatalmas mellei, melyekre még fiatalon oly nagyokat élveztem, sem az igazán érett ötvenévesek sem, akik keményített ruhájukkal egy dióra hasonlítottak, hisz más dolguk sem volt, mint enni, barnulni séta közben és öregedni. Ruhájukat széttéptem csontos markommal, bőrük olyan erős volt és elhasznált, mint magon a hártya, de tudtam, az alatt valahol fehér édes hús van, mit jó, ha megkeserít az a hártya. Őket is megerőszakoltam, illetve, nem engedték, akarták. Jobb lett volna, ha ellenkeznek, akkor legalább az én bűnöm, de a fájó, hogy nem lehettem egyedül, akarták. Mindenki és mindig, mindenhol. Én pedig nem válogattam, mert nagyon éhes voltam. Mindent felzabáltam.

         Mielőtt az egész elkezdődött, egyszer öt napra elvesztem az erdőben. Elfogyott a türelmem, nem bírtam tovább az éhezést, mindent összeettem, amit találtam, nyersen és piszkos-mocskosan, szőrösen, pikkelyesen, tollasan, undorítóan, pedig otthon még a gyümölcsöt is mindig megmostam, mielőtt megettem. Öt nap után megmérgezve hazataláltam, s mindent kihánytam, egy hétig alig ettem, aztán olyan éhes voltam, hogy megint csak zabáltam, semmi sem tudta csillapítani az étvágyamat, majd megint kiokádtam mindent… Tönkrement a gyomrom, nem maradt meg bennem semmi és éheztem, újra és újra teletömtem azt a hatalmas bőrzacskót odabenn, ami valaha a gyomrom volt.

         Azért mondom el mindezt, mert ugyanígy érzek, csak mégis más. Mert másmilyen testiségről van szó. Nem tudok megelégedni… Elélvezni azt el tudok, pont ez az, ami nem elég. Először tartottam magam, mint akkor az erdőben, majd amikor már nem ment, mint egy állat, úgy hágtam meg valakit, ahogy találtam: részegen, az árokparton. Egy fiatal lány volt, először rúghatott be annyira, hogy a nevét se tudja megmondani, nem mintha érdekelt volna. Nem is érdekelt, nem is kérdeztem. Amikor befejeztem, annyit ki tudott nyögni száján, ami hányástól fehérlett: – Végre. – Nem tudtam mire vélni, de féltem, elrohantam. Kiment belőlem, ami feszített, egy pár napig azt hittem újra minden rendben, azt hittem boldog vagyok, de nem. Ha odanyúltam, már nem volt elég, egy idő után már fájt, kínoztam magam. Nem sokat vártam, újra az árokparton voltam, egyedül. – Ha meglátok valakit, mögé lopózom és leütöm egy kővel, aztán felhajtom a szoknyáját és megint nem lesz baj, a másik meg úgysem fog emlékezni semmire, biztos elcsúszott és beverte a fejét. – Nem így volt. Az máskor volt.

         Megláttam egy lányt, nála is üveg, rázkódott. Azt hittem magában nevet, mert nem tud egy lábon megállni. Ment a víz felé, aztán felzokogott. Sírt végig, ment a víznek, szerelmi bánat. Megálltam és szégyenteljes gondolat jutott az eszembe – Megvárom, míg kicsit vízbe fúl, majd kihúzom, megteszem amit akarok s a parton hagyom. Ő is jól járt, én is. Majd józanon nem akar meghalni és egyenesen járhatok én is – de hanyagoltam inkább. Többet lökök, mint ahány alatt a víz feljönne a tüdejéből, aztán felismerne. Ilyenek jutottak az eszembe és ez elborzasztott – mégsem véltem magam undorítónak! Szánalmas féregnek talán? Talán; az is megy és csinálja a dolgát, de nem zavarja, ha nézik…

         Halkan a lány mögött lépkedtem, mire az megfordult, megcsókolt, a földre rántott és sírva a fülembe nyöszörögte, hogy csináljam vele azt, mert akarja, mert úgysem ismer, csak látásból. Ha nem kérte volna, akkor se csináltam volna mást, már elhatároztam magam. Ott hágtam meg a parton, halkan és nehezen. A térdem sebes lett, a mellein még percek múlva is látszódtak a kavics nyomai, amikor hasra fordítottam s lenyomtam a földre. Lihegve feküdtünk egymás mellett, mondani akart valamit, de nem érdekelt. Gyorsan felálltam és menni akartam, mire visszarántott és elmondta azt, ami kikívánkozott belőle: Őt a vőlegénye megcsalta, a víznek akart menni, de meglátott és megtette azt, amire valójában végig gondolt míg az öngyilkosság lehetőségével foglalkozott. Nem köszönt meg semmit, de megesküdött rá, hogy nem fogja bántani magát. Én azt se bántam volna, őszintén szólva nem érdekelt, a holtak nem beszélnek, nekem ez jó. Már épp beléptem volna a fák közé mikor megint megszólított: Holnap is itt lesz és vár. – Nem akarok gondolkozni semmin, ki akarok lépni a testemből, úgy akarok meghalni, hogy többször megtörténhessen. – Még öt napon keresztül találkoztunk. Pár óráig egymással voltunk, nem beszéltünk.

         Aztán a hatodik napon nem jött, más volt ott, a testvére. Azt mondta, éjszaka, amikor alszom, átjön, megkötöz és rám ül, ha nem teszem máris a magamévá. Tudott mindenről, ha nem fekszem össze vele azonnal, mindenkinek elmondja, hogy hűtlen vagyok, hogy a nővérével és vele is együtt voltam, megerőszakoltam őket! Nem szeretem a hazugságokat. Kívántam és lefogtam, benne voltam. Még szűz volt, vérzett. Sírt és kacagott, hogy még egyszer!

         Másnap nem mentem el, a gyerek belázasodott. Simogattam és borogattam a fejét, a testét. Másnap, hétfőn először voltam két nővel együtt életemben, a testvérekkel. Kedden jött még egy férfi, a felesége megcsalta a nővér férjével. Négyen voltunk. Szerdán már hozzáértem a férfihoz is, később hánytam, rosszul lettem, két napig ágyban feküdtem, a feleségemnek azt hazudtam rosszat ehettem. Látta, hogy véres a nadrágom, de nem kérdezett semmit, ápolt. Mi nem érintkeztünk akkor valamiért régóta, nem beszéltünk róla, csendben léteztünk egymás mellett és nem volt gond. Szombaton elmentem sétálni, öt-hat embert láttam meztelenül a fák között, nem mertem odamenni. A lányommal otthon maradtam és tanultunk, nagyon közvetlen lett miután kiment belőle a láz, folyamatosan ölelgetett és úgy láttam jobban szeret, mint valaha.

         Új hét indult és egyre furcsább. Munka közben, beszélgetésekkor mindenki feszélyezett volt, mindenki sietni akart haza: lenne már vége a napnak, a feleség, meg a gyerek. Akkor értettem meg talán. A feleségek az erdőben voltak a parton, hisz ott voltam én is, le is feküdtem néhányukkal. Nem beszéltünk a mindennapokról, senkit sem érdekelt a másik feleslegesnek tűnő élete. Azt reméltem a társaság másik fele is ezt csinálja, kéne csinálnia… akkor senki sem maradna egyedül.

         Egyre többen lettünk és egyre jobban egyedül éreztem magam; szilánknak, töredéknek valami nagy egészben; ecsetvonásnak a festményen a kiragadott pillanatról, ami tobzódó testeket mutat egy hatalmas orgián, minek minden részlete az aktusról szól, de soha senkiről.

         Meguntam, pedig éhes voltam. Elvenni akartam, gyakni, hágni, elázni, kaszálni. Magányos voltam. Mindenkit akartam; egyedül; minden egyes embert, nemtől, kortól függetlenül. A találkozók helyett elkezdtem egyedül kóborolni – minden nap. Jártam az erdőt s minden emberség kiveszett belőlem. Lőttem egy nyulat, még rúgott, nem tudtam megállni, nem én, én öltem meg: enyém. Kellett és elvettem. Undorító vagyok, de az állatok nem beszélnek, ők nem olyanok. Nem tudom mit akartam, utólag összezavarodom. A többiek csak basztak, mint a nyulak s egymás között nem titkolóztak. Csak a párjuk előtt, akik a másik csoport tagjaival basztak, mint a nyulak… Nem értek én semmit! Titkolózás? …a másik nem megalázásának a vágya és sajátunk halálra alázása a szabadság nevében! Undorító minden és fáj és viszket tőle a bőröm, undorodom, mert én kezdtem, én voltam ez első, majd a második, a harmadik, negyedik fél mindenféle felosztásban, mikor lényegtelen ki vagyok; pedig éppen magamért kezdődött el minden!

         Mindenki egyenes labirintusában halad – elvakultak! – teljesen vakok lettek, nem is állatok, csak férgeknél is férgebb férgek, csúsznak-másznak előre s közben meg-megállnak, hogy végezzék a dolgukat, de nem is szaporodnak, nincs semmi céljuk – nálam is hitványabbak… Azt hitték megszabadultak mindentől, mitől csak egyenesen érdemes menni, hogy ne tegyenek többet. A teremtés pillanata mikor minden el fog kezdődni, csupán azért volt, hogy megvilágítsa a semmit, lássuk semmink sincs és ebben a tisztánlátásban éljünk tovább, míg meg nem döglünk, ebben a tudatban, hogy semmit sem teremthetünk. Kiégtek, s nézték a fényességet. Itt tévedtek el ők és itt tévelyedtem el én, aki továbbra is a szürkületben tapogatózom. Bizonyosságot keresek arra, ami van, de most már tudom, hogy amit megfogtam, azt másnak képzeltem el.

         A parton sétáltam, ahol a nővérrel találkoztam. Megint ott volt egy lány. Szürkült, csak nagyjából tudtam kivenni az alakját, szoknyája ráncos volt és piszkos. Felvettem egy követ, szinte mögé menekültem, mintha el akarnék bújni magam elől, mielőtt meglátnám zilált, elállatiasodott arcom a szintén zavargó víz sodrásában. Leütöttem és azzal a mozdulattal hajtottam is fel a szoknyáját, melyet a fejére terítettem, nem akartam tudni kicsoda. Az enyém lett. Háromszor mentem el benne, felőlem teherbe is eshetett, soha többé nem látom – azt gondoltam – úgyis elmegyek, itt hagyok mindent, örökre.

         Hazamentem és megmosakodtam. A feleségem idegesen töltötte a tálba a vizet, megkérdeztem mi baja. A lányunknak már itthon kéne lennie, besötétedett és még mindig nem érkezett meg. Hol van? – már kiabáltam. Rájöttem, míg mindenki az erdőkben paráználkodik, addig a gyerekekre senki sem vigyáz. A kamaszodó fiúk is otthon voltak még ekkor, segítettek a ház körül.

         Az iskola felé rohantam, ahol fiúk sírtak kigombolt nadrággal. Örömükben sírtak, mint én egyszer, akkor. Megragadtam az egyiket, rángattam, ahogy bírtam, de ő csak az égre nézett és nevetett, közben merevedése lett, azt kiáltozta: – Megtettük és most már magunk vagyunk! – Kérdésemre; hol van? – Remélem víznek megy, hátha megtisztul, úgyis újra bemocskoljuk, ha nem akarja… – ezt válaszolta.

         A part. A hasán feküdt, szoknya a fején. Üvöltöttem és öklömmel ütöttem a köveket, összeroskadtam, nem tudtam felállni, mert valamit tennem kellett. Valamit tennem kellett végre, végre éreztem a lábaimat, a düh gyorsan megáradt és elárasztott, majd peremig süllyedt, az ölembe fogtam és hazavittem.

         Levetkőztettük, megmostuk a testét, lefektettük, alig élt, nem csodálkoztam semmin. Szótlanul ültünk egymással szemben a feleségemmel, mire bevallotta, hogy megcsalt, mikor elvesztem az erdőben. Elmondta, mert rosszabb már nem lehetett. Nem tudtam jobban összetörni, széthullottam, elhullottam, mint állat az erdőben, elhullott bennem az ember, valahol a sűrűben.

         Felgyújtottam a templomot. Messziről látta mindenki és rohant vissza az erdőből a faluba. Szedett-vedettek, látszott, úgy kapták magukra a ruhát. Csak nézték, nem is próbálták eloltani, csak nézték. Nem azért, mert nem tudták megmenteni, azért, mert valami leomlott, megszűnt, eltűnt, füstté vált. Meleg volt és fülledt, mint szex után a konyhában, főleg fülledt, és én elmondtam mindent, amit itt elmondtam. Isten, ha volt, látott és szánt és kitagadott, a templomába úgyse tudtam volna már elbújni, nem is akartam, nem érdekelt az életem. A szedett-vedettek nem ismerték fel magukat, kitaszítottak, mert megerőszakoltam a lányom miután leütöttem, aztán ott hagytam. Én voltam a bűnös, mert nem hittem abban, amiben ők igen. Senki voltam kívül, belül.

         (A feleség kilépett a tömegből és egy fejszével a férjét megölte.)

Farkas Kristóf, 2012, Bp. 

A pengék tisztítása az erdei királyok szerint a gyengeség jele. Azt mondják, a vér az igazság színe, a jog pecsétje és az adósság megfizetésének valutája. Lefordítva: viseljük becsülettel.

Aztán felhívtam a figyelmet a fertőzésekre és a szagra. Rövid tanakodás után beleegyeztek, hogy lemenjek a kaszakútba takarítani. Azt nem engedték, hogy rágyújtsak a közelében, de már nem veszem észre az ilyesmit, a fivérek szava (állításuk szerint) mindig is szent és ésszerű volt.

Amíg el nem kapták őket, jut eszembe.

Hetente pucoltam ki a lyukat, az épen maradt testek nagy részét eltemettem, a többit a kutyáknak adtam, és nem sajnáltam tőlük. Tudom, hogy a fivérek módszerei az ésszerűség határait feszegették, de az alapelv soha nem változik, és meggyőződésem, hogy egy nap rá fog döbbenni a világ erre az alapvető igazságra: hiába élnek egyesek gazdagon, kényelemben, ha nem figyelnek azokra, akik nem ilyen szerencsések.

Mégis rágyújtok, mélyen leszívom a füstöt, lehunyom a szemem, mielőtt bezárom az egész kócerájt. Apám régi pipája füstöt ereszt, a füst történeteket mesél. Töprengek.

Hullt ránk a szar évtizedeken, évszázadokon át, kisanyáim, mindannyian vérrel és arannyal fizettünk olyanoknak, akiknek mozdulniuk sem kellett semmiért, és mindennek tetejébe a lányaink és asszonyaink fizették a legszörnyűbb árat. Csak úgy lehet egyenlőség, ha így teszünk mi is.

Még egy test, az utolsó. A nap fényében a vér olyan, akár a nyálka, a ragasztó: tapadnak a koponyához a falevelek. A kaszák sorban hevernek az avaron.

Szinte még össze lehet rakni a lányt, hiába tépték meg a fivérek, még rajta van az a gazdag gönce. Apám szavai jutnak eszembe, hogy a nőgyűlölet a leggyalázatosabb bűn, amit férfiember elkövethet, mert nem a tettekkel kezdődik, hanem egy gondolattal, egy hamis gondolattal, egy megmerevedő szerszámmal, fiacskám, aztán csak azt veszed észre, hogy mindent gyűlölsz, ami nem te vagy. És az csakis a te hibád.

Megnyalom a számat.

Engem ez az egész nem érdekel. Hogy a fivérek azt támadták, ami a legjobban fájt a nemességnek, az nem az én dolgom. Nőket öltek halomra, a gyűlölt gazdagok leányait: legyen pótolhatatlan a veszteség és húsba hatoló a fájdalom, azoknak is, akik a kútba kerülnek, azoknak is, akik gyászolni maradnak. Így van ez rendjén.

Ások. Egész éjjel, ha kell. Bezárom a házat. Itt nekem már nincs dolgom, már nincs többé feljebbvalóm, aki az életem megmentése jogán parancsolgathat.

A füst most rossz ízű. Eloltom a pipát.

De a bosszú, imígy gondolom, a bosszú még hátravan.

Jönnek, hallom én. Aki túlélte, meg az egész bagázs. Még felgányolok ezt-azt, aztán ideje elbújni. S talán átöltözni.

Valami ünnepibe, ha már ekkora hepajt csapnak, jut eszembe. Néha kinézek, aztán látom, hogy csináltak a kútra nagy sírhantot a holtak emlékére. A királykisasszonynak odaadták a palotát, meg azt a fecsegő tollpárnát.

Valami ünnepibe öltözni – amennyire tőlem telik: szerényen – kifizetődő. Ahogy megtámaszkodni egy fa törzsénél, az is. Aztán egy pillanatra, de csak egy pillanatra megijeszteni ezt az egyedül kószáló kisasszonykát.

Aztán mosolyogni, félszegen.

– Szegény vándorlegény vagyok. Nem akartam ijedtséget. Ne tessék már haragudni.

Így köszöntöm. Ő a tekintetének ragyogásával hálálja meg.

Nem egészen néhány nap és kimondja egy tiltott találkozásunkon, ahogy meztelenül fekszik a fövenyen:

– Ásó, kapa, s nagyharang válasszon el minket!

Biccentek.

– Úgy legyen.

Egészen figyelemre méltó, hogy ismeri a gondolkodásmódomat, hogyan próbál hatni erre az érzékeny lélekre, a negyedik erdei kiskirály alapvető érzéseire. Szép emlékek. Apám hangja, füstje. Régi mesékben mondogatta így: ásó, kapa, nagyharang.

Talán épp ezért lesz minden a legnagyobb rendben.

Ezek a kedvenc szerszámaim.

Interjú a szerzővel:

1. Mi volt az, vagy volt-e döntő mozzanat az életedben, ami írásra késztetett? Van-e esetleg egy kiemelt emléked ezzel kapcsolatban?

Döntő mozzanat nem hiszem, hogy volt. Testvérek és többnyire apa nélkül nőttem fel. Az ember ilyen helyzetben előbb-utóbb összetalálkozik a fikcióval, ami kitölti a hiányokat. Egy idő után talán jobban is ismertem azt a változatos mozaikvilágot, mint az igazit. Ehhez értettem a legjobban, és én ezt elfogadtam. Vannak olyan apróbb mérföldkövek az életemben, amelyek mindig egy lépéssel közelebb vittek az írósághoz (egy könyv, egy film, egy lelkiállapot), de ezek azóta már szintén csak mesék.

2. Mik a terveid a jövőre nézve? Szerinted mi a fontosabb: a népszerűség, a medialitás vagy az “igazi értékek”, amik tovább öröklődhetnek az utókornak?

Ha csak az irodalomra korlátozódó terveimet nézzük, a válasz rendkívül egyszerű: továbbra is írni, rendszeresen és változatosan. Mint jelenlegi “láthatóságom” mutatja, új játékos vagyok a pályán, ezért értelemszerűen még keresem az olvasókat és a megjelenést. De ha az irodalmi közéletbe való beilleszkedésről (szereplésről?) van szó, nagyon vonakodó tudok lenni. A népszerűség jutalom, nem célkitűzés, nem azzal kell foglalkoznom. Az irodalom kihívása hatalmas, az elképzelések megvalósítása pedig mindig sikerélmény. A szavak játszóterén nincs lehetetlen, ezért olyan vonzó. És igen, eljuthat a mű egy olyan pontra, ahol elkezd több lenni, mint ami, egyesek nekik tetsző értékekre találhatnak benne, de efelett senkinek nincs hatalma. S hogy mi ebben az összetett tevékenységben fontos, vagy sem, erről csak a tapasztaltabb szerzők tudnak érdemben nyilatkozni. Még én is keresem a választ.

3. Szerinted mi a jelentősége a (szép)irodalomnak korunkban? Mennyire népszerű, mennyire terjeszthető?

Valljuk be: az irodalom egy a sok közül. Valószínűleg az a gyerek, aki a leghátsó sorban ül és nem nagyon hallani a hangját. Persze, tudja magáról, hogy egy nap majd megváltja a világot. Ha elég sokáig vár. Feltehetik ezt a kérdést egy irodalmárnak: nyilvánvalóan azt válaszolja, hogy az irodalom a legjelentősebb, nem lehet nélküle lélegezni sem. De naivitás azt hinni, hogy az emberek többsége is így gondolkozik, még ha illendőségből azt is mondják: az irodalom fontos. Az inkább a kérdés, milyen többletszerepük lesz az íróknak ebben a korban; erről már vannak elképzeléseim. Ami az olvasói kultúrát illeti, már évtizedek óta emlegetik a hanyatlását, és főleg itthon látszik, hogy az olvasók nem tudják eltartani az írókat. Rengeteg jó könyv van a könyvesboltok polcain, de még a kitartó olvasók sem tudnak ennyit elbírni. Nagyon nehéz dolguk van az íróknak, ha a népszerűség a céljuk. De általában jobban tudják, mire vállalkoznak, és hogy miért vállalkoznak rá. Ebből a szempontból pedig egyáltalán nem rossz a helyzet. Ranganathan törvényeinek utópiája, hogy minden könyvnek akad olvasója, s minden olvasónak jut hozzá illő könyv. Ennél több talán nem is kell.

Tizenkettedik fejezet

Melyben kiderül, mi lett a művész kerület egykori lakóival. Részvétel egy estélyen. A könyvkiadás szabályai. Részlet abból, hogyan alakul az irodalmi kánon.

Hős miniszternek lenni nem volt megerőltető feladat. Valójában az a fajta munka volt, amit pont nekem találtak ki, leszámítva az ideológiai hátteret, mely amiatt persze nap, mint nap nehéz volt aranyszegélyű, ember nagyságú tükrömbe belenéznem.

Első feladatom rögtön a beiktatási beszédem megírása volt. Megszabták, hogy maximum három perc lehet, mivel a tömeg nem nagyon szerette a hosszú monológokat. Fejlett retorikámnak köszönhetően egy valóban hatásos szöveget tudtam kitalálni, amelyet rögtön el is kért a párt főtitkára tanulmányozásra. Többnyire a hősöknek az egykori művész kerületbeliek írják meg mondanivalójukat, de esetemben szabad kezet adtak. Ennek oka roppant egyszerű: élettapasztalataim, bölcsésztanulmányaim, olvasottságom, és az hogy nem egy lélekszegény világban nevelkedtem, magasan mindenki fölé helyeztek ezen a téren.

Az emberek egyből szívükbe fogadtak. Mint hamarosan kiderült, első feladataim egyike, hogy semmiségnek tűnő kívánságokat teljesítsek, mint a nép szócsöve és segítője. Valójában nekem csak meg kellett hallgatnom a kéréseket, amelyek vagy levélben, vagy az utcán megszólítva értek el hozzám. Ezeket tovább adtam saját titkáromnak, aki átolvasta az összeset, kiválasztott havonta ötöt, és szólt az illetékeseknek, hogy teljesítsék. Ezek eredményeit aztán rövid interjúkkal mellékelve közölte a pártlap. Olyan kéréseknek tettem így eleget, mint hogy adják vissza egy szegény asszony férjének a munkáját, vagy hadd kapjon új cipőt egy utcaseprő. Egyik legbizarrabb mindközül az volt, amikor egy nő felkeresett irodámban, ahová csak nagyon nehezen engedték be, megmutatta a nyolc pöttyöt a bokáján, és kérte, hogy fizessük ki a temetését, mert nem maradt senkije, és nem szeretne egy jeltelen gödörben nyugodni. Hősségem tehát többnyire nem az én érdemem volt: egy arc voltam, akit imádni lehetett, és aki majdnem olyan híres, mint azok, akiket hazai nyelven sztároknak hívnánk.

A tehetségesebb művészkerület-béliek, akik alkalmazkodni tudtak az új körülményekhez Elkörben, szintén könnyen anyagi javakhoz juthattak. Egy részük az újságírásban és a pártbeszédek megírásának titokzatos világában helyezkedett el, ők azonban szinte mind névtelenek, de a Párt által jól megfizetett emberek voltak, legtöbbjük a közelemben lakott, s a gyakori interjúk miatt sűrűn látogattak. Nyitott könyvként kellett élnem: szenzáció volt, hogy odahaza feleségem neveli a gyermekemet, hogy verseket írok, pedig felsőbb iskolákat is végeztem, hogy pár nélkül vagyok Elkörben (mely miatt naponta kaptam leveleket özvegy nőktől) és persze, hogy láttam a Csodafegyvert (nem láttam), ami hamarosan elkészül. Minden hír, ami velem foglalkozott, címlapon foglalt helyet, míg a rablásokról, éhínségről szóló jelentések apró cikkekként bújtak meg hatalmas arcképem alatt.

A művészek másik tehetősebb rétege, a sztárok, akikkel szintén nagyon hamar volt szerencsém közelebbről megismerkedni. A cikk után, mely szerint verseket írok, azonnal meghívást kaptam egy estélyre, melyre mindenki hivatalos volt, aki számít felsőbb művészkörökben. Külön erre az alkalomra a párt varratott nekem egy elegáns öltönyt, sőt még egy fodrászt is átküldtek, hiszen ritka alkalom, hogy saját emberüket bejuttathatják egy ilyen eseményre úgy, hogy álcáznia sem kell magát.

Válogatott előkelőségek között forogtam, és elköri tartózkodásom alatt először egy korty alkoholt is kaptam. Megállítottam egy pincért megkérdezni, miért nem ihatok ilyet máshol, mert az ízét kiválónak találtam, leginkább talán a mi whiskey-nkhez hasonlított. Udvariasan elmondta, hogy az alkohol tiltva van Elkörben, mert az csak rontja a józan ítélőképességet, és a robotok csak azért adják, hogy minél könnyebben kontrollálni tudjanak minket. Ezért nem lehet sehol alkoholt vagy drogot kapni. Egyedül a vezető művészeknek utalnak ki egy meghatározott mennyiséget, mert elfogadott tény, hogy a művészi ihletéshez szükséges a delíriumos tapasztalat. Mint pártvezérnek azonban nem javasolja, hogy sokat lássanak italozni, mert a közvélemény szemében erősen csorbulhat a tekintélyem.

Az est fénypontjaként egy házaspár játszott négykezest valami billentyűs hangszeren. Meghatóan váltották egymást a drámai futamok a katartikusan boldogokkal. Olyan régen hallottam élő koncertet, hogy apró könnyek jelentek meg a szemem sarkában. Hős miniszterként nem volt nehéz elintézzem, hogy félrehívassam a tehetséges párt az asztalomhoz. A hivatalommal járó beszédstílusba hamar beletanultam, így egész természetesnek gondoltam megszólalásomat: „Gratulálni szeretnék a játékotokhoz. Azt hiszem, az egész Párt nevében beszélhetek, amikor azt mondom, ehhez foghatót nem nagyon hallani Elkörben.” Ám erre a nő idegesen férjére nézett: „Mondja meg, kedvesem, mit reagáljak erre? A miniszter úr sérteget minket!” Erre a férfi dühösen kontrázott: „Bizonyára nem értékeli a munkánkat, vagy csak azt hiszi, mindent lehet! De azt is el tudom képzelni, hogy a Párt nevében dölyfösködik!” Nem tudtam, mit rontottam el. A pár hátat fordított, és távozott. Hatalmas botrány kezdett kerekedni, amely hála szavaimnak, már a Pártot is érintette. Az előző pincér sietett megmentésemre: „Nagyon óvatlan vagy, miniszter úr. Egy ilyen rangú művészt nem szabad tegezni. Ők az egyetlen rétege Elkörnek, akik megkövetelik a magázást. Gyorsan kérj tőlük bocsánatot, hivatkozz tudatlanságodra, hátha még elsimítható az ügy.” Megköszöntem a jó tanácsot, és jókora borravalót nyomtam az ingzsebébe. Saját méltóságomat feledve futottam a kialakult művészklikkhez, mely engem és a Csoda Pártot becsmérelte. „Ne haragudjanak, kérem. Nem voltam tisztában a helyi szokással, ily előkelő körben még nem mozoghattam, mint ma este. A Pártban elfelejtettek felvilágosítani, és biztosíthatom önöket, a legcsekélyebb rossz szándék sem volt bennem az imént.” Szavaim nyugtatólag hatottak, bár a Párt elfelejtett tájékoztatóját a házaspár szándékosnak minősítette. Legalább engem felmentettek a vádak alól, és tovább élvezhettem e különös estélyt.

A szobrászok és a festők igazi remekeket állítottak ki. Beszélni akartam velük, de az alkohol mámorában olyannyira elúsztak már, hogy ez lehetetlennek bizonyult. Asztalához hívott viszont a költők géniuszának tartott férfi, aki felolvasta nekem legújabb versét, s véleményemet várta. „Én csak amatőr műkedvelő vagyok.” Kezdtem szerényen, de megfelelve az igazságnak. „De a verse valódi érzelmeket mozgatott meg bennem, a költői képek nagyon hatásosak, és a szójáték a vers közepén több mint figyelemre méltó.” Heves bólogatás közepette válaszolt: „Teljesen egyet értek, ez egy zseniális mű. Figyelted a ritmikát? A gúnyos csavart, amelyet belettem a költemény utolsó strófájába? Vagy nem vetted észre? Nem hibáztatlak. Azt csak az igazán művelt közönségnek szántam, akik olvasták egyik kedves elődöm művét, amelyet százharminc éve írt. E nélkül a vers érthetetlen is, azt hiszem, így a hozzászólásod valójában csak üres fecsegés volt.” Ámultam a válaszán. „De nekem tényleg tetszett a vers.” Közöltem nyomatékosan. „Persze, hogyne, de kérlek, ne tartsuk fel tovább egymást, vannak igazi műértők is a társaságban.” Azzal elsétált, otthagyva engem,  a műveletlennek titulált minisztert. Elkörben a művészek bármit kimondhatnak. Voltak erről perek, de azzal érveltek az alkotók, hogy nekik bármely mondata pusztán fikció, metafora, amely sokszor pusztán félreértett, és a kritika csupán metaforikus irónia, tehát dicséret. Ezzel aztán senki nem mert vitába szállni, és inkább békén hagyták őket. Ezt tettem én is, és keserű szájízzel hazavitettem magam. A másnapi újságban szerencsére nem jelent meg semmi kompromittáló sem rólam, sem a pártomról…

 Az elit művészeket elhagyva, akikkel a sajtó folyton foglalkozott, akik néha leereszkedve a tömeghez kötetet adtak ki, vagy koncertet adtak, kiállításokat rendeztek, le is mondtam arról, hogy normális alkotóval találkozhassam. Jól is tettem, viszont találkoztam pár emberrel, akik sokkal szimpatikusabban tértek el a rendes emberektől.

Egyik délelőtt épp nem volt jobb dolgom, így titkáromnak segítettem átnézni a havi beérkező levéladagomat. Eleinte nagyon meg volt lepve, hogy ilyenekkel foglalkozom, de később aztán megszokta, hogy pozíciómhoz mérten alantas munkára is pazarlom időmet. Az egyik levélben arra kért emberek egy kis csoportja (tízen írták alá), hogy adassam ki műveiket egy antológiában. Kértem egy irodalmi szakértőt, hogy fussa át a levelet: egyikük sem volt az elköri kánon tagja. Összeszedtem titkáromat, egy digitális nyomdászt és egy kritikust, beültünk autómba és a feladó címére hajtottunk.

Tíz megtört arcú, sovány, rosszul öltözött szerzőt találtunk, nőt és férfit vegyesen. Nagyon megdöbbentek, amikor megláttak, egyből teával kínáltak és maguk közé ültettek. Tanulva hibámból, óvatosan szólítottam meg egyiküket: „Elolvastam a levelüket. Megtenné, hogy pár írását elolvasásra bocsájtaná?” Erre a férfi felnevetett. „Nem vagyok én akkora művész, hogy magázz miniszter úr! Én csak magamnak írogattam eddig, de pár barátommal szeretnénk, ha a közönség is megismerhetne minket.” Tetszett a hozzáállása, és a kezembe adott kéziratokat ott helyben elkezdtem olvasni a férfi kopott digitális jegyzetelőjén. Embereimnek nem adtam oda, sejtettem, mit szólnának hozzá, inkább elküldtem őket, hozzanak főtt ételt ezeknek a szegény embereknek. Ahogy beszélgettünk két mű között, megtudtam, hogy nem nagyon tudnak dolgozni, mert általában lefoglalja őket a szellemi munka. Látásmódjuk viszont nagyon különbözik a közízléstől, elméjüket túl depressziósnak, betegnek tartják. Vannak, akik örömmel olvasnák az írásaikat, de ők jobbára nem is tudnak e csapat létezéséről. Nagy nehézségek árán feltöltötték a könyvet az Adatbázisra, de az pont azok emberek körében nem hozzáférhető, akik a közönséget alkotnák. Ezért lenne szükség a digitális jegyzetelőn való megjelenésre.

Ahogy elolvastam a kapott anyagot, azonnal láttam, hogy remekművekkel állok szemben. Amikor visszatértek embereim, utasítottam a nyomdászt, hogy kezdje el az előkészületeket, titkárom feladatul kapta, hogy segítse, amiben kell, és a kritikust megkértem, hogy írjon egy olyan előszót, amely megfelel mindannyiunk ízlésének, beleértve az övét is.

A könyv három hónapon belül siker lett, a művész elit nem kis döbbenetére, és haragjára. Naponta kaptam tőlük ócsároló leveleket, fenyegető üzeneteket, amelyeket nevetve dobtam a szemetesvödrömbe. Egy nap aztán maga a pártom alelnöke írt, pár sort csupán: „Nem hivatalosan gratulálok a Csoda Párt nevében, amiért elegánsan megleckéztette a művészeket. Természetesen a kiadványt a Párt semmilyen hivatalos formában nem támogatja tovább, a boltokban lévő maradék példányokat pedig az írók szövetségének nyomására bezúzatjuk.” Számoltam valami hasonló reakcióval. Több mint a semmi, gondoltam, és elküldtem titkáromat, hogy vegyen meg annyi példányt a boltokból, amennyit csak megmaradt fizetésem feléből tud, és ossza szét őket véletlenszerűen a segítséget kérők között. Egy példányt persze megtartottam magamnak, és házi könyvtáramban őrzöm a mai napig. Hogy megóvjam a károktól, inkább meg sem mutatom senkinek.

tovább: http://ujnautilus.info/hagofia-13-fejezet/

Vézna fölriad felületes álmából. Sosem volt egy jó alvó.

Az ablak tárva-nyitva, és onnan hallatszik be a riasztó hang: a kert távoli részéből furcsa ág-recsegés és levél-suhogás. Van ott valaki. A tücskök és a többi rovar a párzást kísérő concertóra készülődnek. Megszokott háttérzaj.

Vézna fölkel az ágyból, a lábait a papucsába helyezi, és kimegy a konyhába. Az ablakon kinézve három fiatal kölyköt pillant meg a veteményes mögötti fa környékén. Az egyik kedvenc fája az, a tizenöt éves meggyfa. Édesapa ültette még szebb időkben, szokta mondani Vézna.

Egy ideig nézi a ténykedő fiatalokat, majd idegesen kihúz a szekrényből egy hatalmas kenyérvágó kést. A hátsó kijáraton akar kimenni az udvarra, amihez egy hosszú folyosó vezet. A folyosón van egy ablak, tele szétlapított legyekkel és pókhálókkal, azon keresztül még egyszer dühösen kinéz rájuk.

A veteményes felé tájolt ajtón lép ki, és fölkapja a vörös kis vödröt, ami a fal mellett állt. A kést még azelőtt zsebre vágta, hogy kiért volna a szabad ég alá.

Lassan lépked a fiatalok felé, hogy ne hallatszódjon, ahogy fű a papucsa alatt suhog. A tolvajok semmit sem vesznek észre, továbbra is halkan káromkodnak, és a gallyakat a földre dobálják. Egyikük fel is mászott már a fára, és onnan dobálja le a termést a társainak, a pólójába bepólyázva gyűjti a zsákmányát. A többiek, hozzá hasonlóan, a felsőjükbe temetve próbálnak minél több gyümölcsöt begyűjteni. Rengeteg frissen érett meggy van már a fa körül széttaposva, és az ágakat sem kimélik. A még élő és zsenge hajtásokkal egyáltalán nem foglalkoznak.

A Vézna becenevet még gyerekkorában kapta, olyan nyeszlett kissrác volt. Annyira rátapadt ez a titulus, hogy a tulajdon édesanyja is így hívja. Azóta jócskán megnőtt és fölszedett egy-két kilót, inkább izomra. A haja hosszú, állandóan copfban hordja, és a tekintete akaratlanul komor. Ahogy a tolvajok felé lépdel, megcsillanak fekete börtöntetkói a karján és a mellkasán. A szeme alatti részre is rá van varrva két könnycsepp, ami jelzi: ölt már embert.

Recsegnek a gallyak és megy a hétszentségelés, persze suttogva. Elsőre is lerí, elég kisstílű és kezdő bűnözők a fiúk. Az egyik kopaszra nyírt betolakodó éppen lehajít a földre egy még termésben hiányos levélcsomót, amikor Vézna odaér hozzájuk. Még mindig nem veszi észre egyik sem, hogy megérkezett a ház ura.

-Gyerekek! –szól Vézna a semmiből, hirtelen.

Mindannyian ledermednek. A fán csüngő gyerek egy-két ügyetlen és ijedt mozdulattal lehuppan a földre. Az egyik egy kisebb pillangókést ránt elő a zsebéből, és azonnal ráfogja Véznára. Remeg a keze a félelemtől.

Vézna ránéz a késre, majd, mintha tudomást sem vett volna róla, fölpillant a fára. Ahogy nézi a megostromolt fát, csóválni kezdi a fejét. Tőle úgy három méterre állnak a tolvajok, és némán figyelik őt.

Vézna előkapja a kenyérvágó kését. Úgy kétszer nagyobb, mint a felé meredő pillangókés.

Egy egyszerű mozdulattal odanyúl a félig letört ághoz és tőből levágja azt.

-Miért kell a legfrissebb hajtásokat tönkretenni? –kérdi értetlenkedve, majd levág egy másik, most már haldokló ágat.

A kölykök még mindig némán állnak.

-Szedjétek innen alulról inkább, a vödör a tietek lehet –mondja közönyösen, és belenyomja az egyik gyerek kezébe a piros vödröt. A kést zsebre rakja és elindul vissza, lefeküdni.

A három fiatal még mindig némán áll és nézi, ahogy Vézna becsukja maga mögött az ajtót. Egyiknek még a szája is tátva marad. Az első sokkból kiszédülve eszeveszett futásba kezdenek, egyenesen a kerítés felé, ahonnan bemásztak.

Úgy tűnik, egyik sem élt a felkínált lehetőséggel.

Vézna visszafekszik a még meleg takarója alá. Végre csönd van.