Kedd volt, az általános iskola első évének nyári szünete.

Este, mielőtt édesanyja és édesapja mosolyogva ránézett, hogy a mosollyal emlékeztessék, ideje lefeküdni, mert tizenegy óra is elmúlt már, arra kérte szüleit, kísérjék szobájába, takarják be ők lefekvés előtt, hiába nagy már, ma fél a sötéttől, nem akar ágyba fekvés előtt villanyt oltani, és lefekvés után sem akar kimozdulni a takaró alól, mert a kapcsolót csak úgy érhetné el, ha paplanja alól kibújna, miután ágyára és magára terítette, vagy ha sötétben tapogatózva próbálna takaróját megkeresni, ami még a korábbi elképzelésnél is rosszabb lenne, mert jóval később engedné, hogy körülfogja a levasalt huzat illatos szövete. Takarjatok be, mondta inkább.

Édesanyja szerdánként mosta az ágyneműket, ilyenkor végigsétált házuk két hálószobáján, s ha még aludt, felkeltette. Először mindig redőnyt vonva próbálkozott, hátha a hangoktól megébred, akkor nem kell odamennie és kezével lökdösnie, kelj fel kislányom!, az ébresztést elvégzi helyette a csattanó redőnytok és a súrlódó gurtni zaja; mert ha hozzáér és meglöki – hiszen az éjszakán át mozdulatlan test minden érintést lökésként él meg –, tenyerével nem csak a rózsaszín húsba mélyed bele, hanem az álomba is, ami még lányában motoszkál; s ehhez nem akart hozzányúlni. Majd a redőny, gondolta, miután a szobába lépett, s magába gyűjtötte az éjszakán át szuszogó test illatát; ebből az illatból izzadság, vegyszerek és fogak közt maradt ételdarabok több órányi bomlását szagolta ki, szerette belélegezni ezt a testes, ragadós párlatot, mely sűrűbb volt a levegőnél, és mely minden alkalommal az ajtó elé tapasztotta. Az ébresztés rítusában éppen ezért kettős játékot játszott, vigyázott, nehogy az ajtóba csavart sarokvas nyikorgása megébressze lányát, s hogy a fény se kelthesse fel, az ajtó előtti keskeny folyosón sem kapcsolt villanyt, így állt meg a küszöbön, itt várta, hogy az elhasznált levegő felé áramoljon; mert azonnal nem tudott volna benyitni, nem tudta volna elviselni, ha az illat rögtön körülfogja, szoknia kellett hozzá. Néhány szuszogó mellmozgás után lépett csak beljebb, az ajtót óvatosan behajtotta, megállt a sötét szoba közepén, figyelt és hallgatott. Hallgatta a szuszogást. A gégéből kiáramló, néha kaparósnak tetsző hang nyugalmat csepegtetett a szoba illatába, nehezen érthető módon ki is egészítette, s már el sem tudta képzelni a szerdai ébresztést e nélkül, kellett neki, megbékélt tőle. Csend, gondolta, s ez lett számára a csendesség, lányának illata és szuszogó torokhangja, ahogy a lány mellől hallgatja, hátat fordítva az ágynak, mert az illat még mindig túlságosan erős volt, kiáramlását még mindig szoknia kellett. Perceket töltött így, mire meg mert fordulni, addigra szemei hozzászoktak a sötéthez és úgy érezte, puha tenyerek fedik le testének felületét, érintve kényeztetik, de nem mozdulnak, csak tudatják, körülötte vannak, szeretik. Voltaképpen ez volt a játék másik fele; hogy a békéltető tenyereket minél tovább magán tartsa, érezze, ahogy a tenyérlapok mozdulatlanul meleget sugároznak, őt gyógyítják; ezt az akaratot azonban kevés ideig tudta kitartani, szerette volna, de aztán magát fosztotta meg tőle, haragból, ma nincs rá joga!, erre gondolt és mozdult volna, mégsem lépett a redőny felé. Megvárta, míg a gondolat elkergeti a kezeket, s mivel vágyát egy pillanatra haraggal keverte, azt is tudta, ettől a mérgezéstől a meleg nemsokára hűlni kezd, lánya illatának és álomzajának varázsa pillanatok múlva szertefoszlik, az illatból szag lesz, a szuszogásból horkolás. Mégis, lányát nem akarta kirántani az álomból, talán azt éli meg odabent, amit ő, ettől nem akarja megfosztani, noha fel kell ébresztenie, mert az ágyneműket csak szerdán tudja kimosni, máskor nem lehet, kedd éjszaka piszkos lesz, reggel pedig mosni kell; így is foltos maradhat. Kezével azonban nem mert hozzáérni, lelkiismerete tiltotta, hogy álmából kilökje, hiába lett az illatból szag, a szuszogásból horkolás, gondolkodásával egyezkedve az ébresztéshez más módszert kellett keresnie, az erősen megrántott hevedert, és a redőnytokba csapódó ütközőket. Így keltette reggel, szerdánként lányát, s mire a redőnylapok a sínen megmozdultak, megfeledkezett korábbi képzelgéséről, a tenyerek elmozdultak testéről, a reggelt reggelnek érezte, s már csak az járt az eszében, mosnia kell, piszkos az ágynemű, s már száját is ki merte nyitni, jó reggelt, ki az ágyból!, szólt oda az alvónak, aki hunyorogva először a fal felé fordult, nem akart még felkelni, nem aludt jól.

Édesapja takarta be, anyja az ajtóból figyelte őket, s csak akkor ment oda megcsókolni, mikor a férfi megigazította a huzatot, ne legyen ferde, igazodjon a hónaljhoz és a kulcscsonthoz, s hogy a takaróból éppen annyi lógjon le a hónaljrésznél, mint lábfejnél. E nélkül – ha hatéves lányuk arra kéri őket, kísérjék lefeküdni – az apa el sem tudott volna aludni; tiltakozott benne a megszokás a szimmetria éjszakai megbomlása ellen. Anélkül nem lehet aludni, mondta magában. Naponta még elviselte, meg is feledkezett róla, de voltak gondolatok, melyek éjszaka előjöttek – máskor nem jutottak eszébe, élhetett nélkülük, nem zavarták fel mindennapjaiból –, s ha nem adott nekik igazat, nem elégítette ki elvárásaikat, megharagudott magára. Nyugtalan lett. A nyugtalanság pedig vitte volna tovább, dühössé válik, haragossá; ezt nem akarta, aznap nem akarta. Megigazította a takarót, jó éjszakát kívánt, jó éjt!, mondta az asszony is, s homlokon csókolta lányukat, aludj jól, tette még hozzá, majd leoltotta a lámpát, becsukta az ajtót. A sötétben a lány oldalra fordult, háton nem tudott aludni, s egyik lábát mellkasáig húzta; így hamarabb elalszik, gondolta.

Fejét a párnájára hajtotta, talán negyedszerre. Nem emlékezett, nem számolta. Szemeit már akkor lehunyta, mikor a lámpa fénye kialudt, s szülei kimentek a szobájából, nem tudta, mennyi idő telhetett el azóta, időérzéke elvesztette fogását a valóságon, lába sem volt már mellkasáig húzva. Ezt az emléket viszont biztosnak érezte. Csak ami utána történt, azt nem tudta visszaidézni, szemei csukva voltak, ez is eszébe jutott, mert elaludni mindig így próbált, csukva maradtok!, mondta magában, s néha hunyorgott is, ilyenkor szemöldökei között a bőr összefutott, és egy idegszál jobb szemének sarkában remegni kezdett. Elalszok, erre is gondolt, de akkor már egyáltalán nem tudta, mióta lehet az ágyban, elalszol!, mondta magának megint, s meg akarta mozdítani kezét, mert vállának kényelmetlen volt a jobb fülére tapasztott kézfeje, inkább a párnát használná, de nem mozdult, s nem értette, miért nem mozdul, ha mozdulni akar. Alszom, mondta magának, s aztán újra, már kérdezve, alszom?, mert ezt nem tudta sehogy összeegyeztetni az alvással, ha alszik, legfeljebb azt kellene tudnia, álmot lát, most viszont nem peregnek előtte nappali történések képsorai, sötét körülötte minden, ez lehet a szobája, de ha minden sötét és semmi sem álom, miért nem tud mozdulni. Keze mindenesetre nem mozdult, de fájdalmat sem érzett, noha tudta, bizonyára elzsibbadt fejének súlyától. Gondolatainak nem volt térfogata, és ettől összezavarodott, mert elképzeléseit nem tudta testéhez csatolni, mintha lebegne, mintha kiemelték volna alóla a tömegvonzást. Ettől viszont fellélegzett; hogy lebeg. Már nem akart azzal törődni, álmodik-e vagy ébren van, állapotába beleegyezett, bármi történhet, nem fogja zavarni, hiszen mégis csak kellemes így, fájdalmat sem érez, keze sem zsibbad, miért ellenkezne.

Mikor megnyugvása kiteljesedett, gondolatait képes lett életének eseményei felé fordítani, előhívhatott korábbi történeteket, újranézhette őket és már nem csak saját hangját hallotta, képeket is látott, s ez ismerősebb terület volt. Álmodott, biztos volt benne. Az álom képei közé azonban odamerevedett az elalvás folyama, hogy akkor miként aludt el, miért nem tudott mozdulni, és hogy valóban az ő teste volt-e az, ami felett lebegett, vagy valaki másé. Nyugodt volt, nyugodtágából kiérzett valami kétséget, ki az a másik és mit csinál?, kérdezte magától, hunyorított a sötétben, erre jól emlékezett, később nem tudott mozdulni, de egy idő után ez sem zavarta, így aludt el; de hogy ki fölött lebegett, arra nem tudott válaszolni, talán a másik szobában volt, talán anyáék fölött; s mikorra előhívhatta korábbi történeteket, már nem érzett senkit maga körül, tudta, álmaihoz szabad kezet kapott.

Nyári szünet második hete volt, úgy döntött, ezt láttatja magával először, barátnői náluk játszanak, a hátsó udvarban hintáznak, édesapja nem sokkal korábban kötözött a fára egy elhasznált kerékgumit, ezen lökdösik egymást, szülei nem figyelnek, ilyenkor lehet erősebben is. Aztán a játszótéren, néhány nappal korábban. Nyakláncaikat, hajcsatukat és ruhadarabjaikat rejtik el egymás elől, ezeket kell megkeresniük, s aki a legtöbbet találja, győz; tárgyaiknak egyenként semmi értéke nincs, egyetlen nyaklánc nem ér többet egy elfeketedett csatnál, vagy elkoptatott derékövnél, több kell belőle, s aki a legtöbbet találja, egyet megtarthat; amit kiválaszt. Csalni nem próbáltak, nem leskelődtek, játék előtt egy kupacba hordták holmijukat, megszámolták, s utána háromfelé osztották, tulajdonosoktól függetlenül. Ha játék végeztével a győztes úgy döntött, láncot akar, nem ellenkeztek, senki nem ellenkezett; másnap úgyis vissza kellett adnia, ez volt a szabály, s ennyivel a játékban mégis képviselve volt a félelem, egy napig ugyanis fürdésnél, pizsamában, vagy reggeli öltözésnél rejteni kellett a nyak környékét, nehogy a szülők észrevegyék, hiányzik onnét valami. A félelemmel a vesztes számára a játék hossza is megnyúlt, de az együttlétek komolysága is megcsappant, mert egyetlen napig kellett csak elviselni a veszteséget; ahogy a győzelem sem tarthatott tovább, s ezt mindannyian sajnálták. Inkább a hintában lesz, házuk hátsó udvarán, így döntött álmában, mert nemsokára a játszótérre ér a fiú, ezt nem akarta azonnal, nem akarta időrendjében, s ezen elmosolyodott, hogy mindezt élvezi, hiszen amit vár, elodázza maga elől, s a várakozás örömmel tölti el. Éppen magasra emelkedik a hinta, s ahogy ívkörében felfelé halad, lábait kinyújtja, igyekszik testtartásával is rásegíteni a felfelé suhanó mozgásra. A félkör legfelső pontján előre nyomja mindkét lábfejét, ezzel nagyobb sebességet tud kicsikarni barátnői erőkifejtéséből, így teszi bele az őt lökő kezek lendítésébe saját akaratát; mikor a mozgás megindul visszafelé, fordított játékba kezd, összehúzódik, hogy a hinta lengésének háta mögé vezető útvonalán is magasra repülhessen. Félúton azonban, ott, ahol a játékot együttes elhatározásból megindították, térdeit túlságosan leengedi, nem húzza vissza teljesen, s ez elég ahhoz, hogy sarkai végigkotorják a fa tövének kaviccsal felszórt környékét; a kavicsok változatos gömb, kocka és sokszög formái mérsékelik a talajban megakadt sarokcsont fájdalmát, csúsztatják tovább, de az egyik feldudorodott gyökérszárban elakad az ingamozgás; ekkor eszébe jut, hiszen mindig erről a pontról kezdik a hintázást, lehet benne lábbal kapaszkodni, s így rá lehet segíteni az első lökésre. Mégis megfeledkezett róla. A hirtelen fékezésben hallja csontjának koppanását, de a csont nem fáj, a bőr súrlódásán enyhít cipőjének sarka és zoknijának anyaga, szájának szélét viszont belecsapja a gumit felülről rögzítő kötélcsomóba; s ez fájdalmas. A játszótéren félrevonul egy fa mögé, melyet szélről egy bokor takar, itt próbálja levenni atlétáját, ne lássa senki, s itt próbálja kigombolni nyakláncát is. Álmában örül, hogy hamarosan újra láthatja a fiút. A nyaklánc kapcsát könnyen megnyitja, de mikor meglátja az utca túloldalán sétáló fiút, nem veszi le azonnal pólóját, még nem jött el az idő, mert ahhoz, hogy atlétáját magáról levehesse, és barátnőinek felajánlhassa, félmeztelenre kell vetkőznie, nincsen rá más mód. Ezzel viszont kivárná a fiút, mikor odanéz, hogy láthasson testéből valamit, ahogy tegnap és azelőtt is látott, legyen kettejük között újra játék az ő meztelensége. Szája rácsapódik a vastag kötélből font csomóra, a himbálózó mozgás abbamarad, ösztönből nyalja meg ajkait, ellenőrizze valóban vérzik-e, vagy csak az ütés miatt torlódott fel bőre alatt a vér. Sós ízt érez, barátnői mellé lépnek, hangtalanul nézik, arra várnak, kezdjen el sírni, kapjon kezeivel szájához, maradjon csendben, nevessen fel, de legfőként arra, hogy ne rajtuk múljon, miként viszonyulnak a balesethez, az első mozdulatot ne nekik kelljen megtenniük. Nem szól semmit, ezt is látja álmában, hiszen megérdemli!, erre gondol, látja a fiút is, ahogy odalép hozzá, segít levenni vékony atlétáját, minél előbb láthassa meztelen hasát, fedetlen mellkasát, megérdemled!, mondja magának a hintán, de még mindig nem szól, a fiú tenyerével hozzáér mellkasához, még soha nem érintették ott meg, a fiú egyszer sem mert közelebb jönni, mindig az utca túlsó felén maradt, onnan figyelte, mutasson magából, amennyit jónak tart. Az érintéstől mindketten megrémülnek, nem tudják, így kell-e egyáltalán, ez a rémület azonban közöttük marad, nem tudnak tenni ellene. Megrekednek egymás mozdulatában. Lassan érezni kezdi a lüktető fájdalmat szája szélén, mintha zsibbadna és szúrna egyszerre, álmában is érzi már, a fájdalom egyre inkább terjedni kezd, már nem csak szájában, nyakában is jelen van, aztán a vállában, fáj a válla, elgémberedett a nyaka; ha most mozdulni tudna, másik oldalára feküdne, és akkor valóban megmozdul, figyeli, amint remegve széthullik az álomkép, sötét van körülötte, de azt is tudja, nem az álom sötétjét látja; ébren van. Szobájában még szülei kapcsolták le a villanyt.

Ahogy megpróbált felülni ágyában, először kezeivel igyekezett megtámaszkodni, de jobb karját nem érezte, bal keze pedig gyenge volt, hogy megtartsa felsőtestét, nem tudott teljes súlyával ránehezedni. Visszahuppant, hogy múljon el a zsibbadás. Néhány percig úgy tűnt, mintha egyetlen karja lenne, vagy mintha jobb karjában összekeveredtek volna csontjai, válla és könyöke helyet cseréltek volna, ilyet érzett már korábban, nem félt tőle. Várnia kell és elmúlik, mondta magában, aztán felkelhet és villanyt kapcsolhat. Másik kezével megdörzsölte szemeit, körmével kikotorta a szemsarkokban megrekedt csipát. Jobb karjánál azonban sürgetőbbnek tűnt hólyagjának nyomása, az álom utáni percben még nem érezte, egyetlen tapasztalata a végtaghiány volt, most viszont, hogy teste alkalmazkodni kezdett az ébrenléthez, a köldök alatti teltségérzet siettetni akarta az érzéstelenített végtag gyógyulását; háton fekve megkísérelte lendületből megmozdítani elzsibbadt izmait, rángatózott néhányszor, ettől azonban hólyagjában megmozdult a vizelet, amitől még kiáltóbbnak tűnt a teljes ébredés. Nem tehetett mást, ki kellett várnia. Először villanyt gyújt majd, a kapcsoló néhány lépésre van ágyának végétől, óvatosan kinyitja ajtaját, érdemesebb lesz nyitva hagyni, így csak egyszer kell zajongani, az ajtó előtti keskeny folyosón igyekszik hangtalanul végigosonni, nehogy szüleit felverje a lépcső melletti hálószobában, s itt, a hálószoba ajtajával szemben, belép a mosdóba; így tervezte. Az inger elhatalmasodásával azonban nem volt képes tovább gondolni, miként oldja meg a mosdó ajtajának nyikorgását, miként öblíti ki hangzavar nélkül a vécécsészét, s hogyan leplezi el vizeletének a csésze falán megtörő, majd a vécé vízfelületén felhabosodó csobogását. Nem is akart erre gondolni, képzeletével előre sietett a megkönnyebbülésig, ahogy a nyomás csökkenni fog testében; kezét már visszakapta, hunyorgott, hogy szemeit fokozatosan szoktassa a fényhez. Nem oltotta el a lámpát, mikor kilépett szobájából, az ajtót olyan szélesre tárta, hogy oldalazva éppen kiférjen rajta, ne ragyogjon ki minden fény a folyosóra, szabályozhatóvá válhasson a sötét terület világossága. A világosságba azonban beleragyogott szüleinek ajtókerete, látta, ahogy a küszöb és a szemöldökfa környékéről sárgás fény vetül a szemben lévő fürdőszoba ajtajára; ekkor jutottak el füléig a zajok is.

Először a súrlódás hangja, valami nyikorgásé, melyről nem lehetett megállapítani, honnét származik. Visszanézett a szobájába, mintha a látás segítene feltárni a hangforrást, de ott minden csendesnek tűnt, a fürdőszobában lehet valaki, gondolta, és nem tudta eldönteni, mitévő legyen, féljen és visszarohanjon, rántsa magára a lepedőt, esetleg óvatosan surranjon vissza és úgy takarózzon be, vagy lépdeljen tovább, nézze meg, ki lehet odabenn. Hólyagja egyre sürgette. Visszanyúlt ajtajáig, lökött rajta, hogy több világosságot kapjon a folyosó; a gondolattól, hogy félelmet nem érez, és elmélkedik azon, mitévő legyen, megtántorodott, s úgy tűnt, ebből a merev testtartásból nehezebb előrelépni, mintha rettegne; rettegésnél azon töprengene, mennyire fél az ismeretlentől, mely maga felé vonzza, tárja fel, mi lehet, most azonban csak a vonzást tapasztalta, ami a félelem érzése nélkül inkább kíváncsivá tette. Kihallgatná, mi lehet a zaj, lássa a forrását. Végül ezért tudott elsétálni a fürdőig. Az ajtó melletti kapcsolót a legkisebb hanggal nyomta meg, nehogy szülei kihallják a műanyag kattanását, a zaj azonban beleveszett a nyekkenő, nyikorgó hangzavarba, mely sokkal erősebbnek tetszett, mint szobája bejáratánál; már csak a kilincset kellett lenyomnia, akkor viszont eszébe jutott, ugyan miért hiszi, hogy mindez a fürdőből származik, hiszen itt, szülei hálószobájának és a fürdőnek félútján egyáltalán nem eldönthető, melyik irányba kell fülelnie. A bizonytalansgtól fogant izgalom elfeledetette vizelési ingerét, szüleihez kell benyitnia, mondta magának, villanyuk is ég, miért gondolta, hogy a fürdőben zajong valaki. Szemét a kulcslukra tapasztotta, de semmit nem látott, ott felejtették a kulcsot, aztán fülét nyomta oda, igen, innét jönnek a hangok. Lekapcsolta a fürdővilágítást, mert az ajtókból kitüremkedő fények erősítették egymást, inkább ne legyenek, ne leplezzék le; a kilincs hangja beleolvadt a szobából jövő hangokba, az ajtó megnyílott, de recsegéséből nem hallott semmit, legalább is nem tudta elkülöníteni a bentiektől, s ez ugyanazt jelentette, nincs hangjuk a befelé mozduló sarokpántoknak. Fejét előredöntötte, belásson a szoba sárgásan megvilágított területére, lássa, mi történik odabenn.

Édesapja és édesanyja ágyukban feküdtek, bőrüket deréktól felfelé fénnyel vonta be a felkapcsolt olvasólámpa, tényleg hangoskodnak, gondolta, mikor édesanyja apjának hátába karmolt, testéből azonban alig látott valamit, apjából is csak gerincének meggörbült vonalát, néhány izzadságcseppet, melyek tarkójáról csípője felé indultak. Látott már ilyesmit tévében, újságban, el is képzelte korábban, de még soha nem látta ilyen közvetlenül. Apja kimérten mozgott, anyjának csak könyökét, felkarját látta, a felkar néha kinyújtózott, a derekat elleplező takaró alá nyúlt, a férfi ilyenkor felnyögött, anyja kézfeje kidomborította a huzat összegyűrt anyagát, másodperc múlva eltűnt, semmi nyomát nem látta; apja jól hallhatóan élvezte, ami odalenn történik, anyja is belenyögött mozdulataiba, de nem tudta, vajon azért, mert zsibbadnak izmai a kifacsart testhelyzetben, vagy mert élvezi férjének ütemes lökéseit. Ebben a testtartásban nem ismerte szüleit, az alakok ugyan emlékeztettek rájuk, de hangjukat, nyögésüket nem tudta szájukra képzelni, mintha másokból jönnének, ismeretlenekből; szülei vannak ott, ezzel nem vitatkozott, ők mozognak, vagyis apja mozog leginkább, az ütem is felgyorsul, a hangok viszont mások hangjai. Az ismeretlenségtől megkönnyebbült, lesheti őket, nem lesz baj. Apja fenekéről lecsúszott a lepedő, látta anyja ujjait farpofái között, ahogy az ütemmel összejátszva belefúrnak testnyílásába, anyja ölét viszont még mindig takarta a férfi széles dereka, arra gondolt, mindebben van valami szabályszerűség, kiszámítottság. Az egyenletes, percenkét ütemesen lassuló és gyorsuló mozgás hatása alól azonban nem tudta kivonni magát, vizelési ingerét másként kezdte érezni, nem bánta volna, ha szülei ajtaja előtt engedi el magát, csurogjon a küszöbre, s aztán innét folyjon végig a járólapon, tegye hozzá aktusukhoz saját testének megkönnyebbülését. Kezével is megindult hólyagja felé, simogatni kezdte hasát, akarta a hangot, akarta a melegséget, mégsem tudott vizelni, valami elzárta benne. Apja rászorította magát anyjára, bőrük között csak izzadtságnak maradt hely, később háta alá nyúlt, megfordította, fordulásuk közben megnézhette anyja fedetlen testét, mellének és csípőjének meztelen formáját, s kifigyelhette, ahogy a megváltozott testtartás csúcspontján apja férfitagja mozogni kezd benne. Anyja ekkor fordult hátra. Vizeletét már húgycsövének végében érezte, akkor viszont össze kellett rántania, az arctól megijedt, ismerőssége megzavarta, anyja tekintete elsuhant előtte, talán az asszony is észrevette, nem tudta, de az ellibbenő vonásoktól összerezzent, mosdóba sem megy ki, ha nem bírja, ágyba vizel majd, bepisilek, nem érdekel. A látvány megkomponált mechanikájában mégsem történt változás, a mozgás ismét apjáé volt, alulról felfelé, nem vehettek észre, anya nem vett észre, de nem tudta tovább nézni őket, nem bírt el az érzéssel, hogy szüleit látja. Egy pillanatra megremegtek térdei, szemeit behunyta, lélegzete is szaporább lett, már nem hólyagjában, lábai között érezte a melegséget, gondolatai odaszorultak, mintha lüktető testnyílásból állna minden porcikája, síkos bőrfelületből. Gondolatait próbálta visszatéríteni távolodó öntudata felé, ne lába között időzzenek, ne most, hogy szülei előtte hemperegnek, a fiú érintését akarta visszaidézni, ahogy kezével melléhez ér, a tapintásban azonban nem volt elég melegség, nem tudta izgalmát belehelyezni. Túl kevés volt belőle. Ha nem ijednek meg egymás félelmétől, talán sikerül. Mikor szemeit kinyitotta, féltékenyen nézett az egymáson vonagló szülőkre, félelem nélküli közvetlenségüket ő is akarta, végül az irigység érzete lett az, amivel lüktető ágyékát nyugtatni tudta, ez vezette vissza eszméletéhez. Már kevésbé lihegett, s vizelni sem akart. Szobájába szeretett volna visszamenni, lefeküdne. Nem baj, ha bevizel. Az ágyon még megérezheti otthagyott testmelegét, visszafeküdhet bele, s ez mindenképpen ismerős érzés, álmosító. Szülei szobaajtaját nem csukta be, végül is, mondta magában, az ablakok közötti huzat is kinyithatta, s ha így történt volna, akkor sem veszik észre.

Anyja szerdánként korán ébresztette, s ez nyári szünetben különösen zavaró volt. Iskola idején nem bánta, mire az asszony huzatolni kezdett, már nem volt otthon. Most azonban a szokásosnál is jobban sietett, tudta, hiába szárad rá kétféle ember kétféle váladéka a lepedőre, a ragadós anyagokból a takarókra is kerül, s ez nem olyan szag, mely egykönnyen elpárolog, nem, nem olyan, ott marad jó ideig. Ezért együttléteik másnapján igyekezett gyorsan összefogni a foltos ágyneműket, s ha már mosott, lánya huzatjait is közéjük tette, így volt gazdaságosabb. Nem szeretett pazarolni.

 

 

 

 

Négyen voltunk a klón-lányok: számunkat csuklónkra erősített műanyag szalagokra írták fekete filccel. Hajnali hatkor ébresztettek, akkor vért vettek tőlünk és húgy-mintát. Utána friss, hátul gombolható, szinte átlátszó köpenybe öltöztettek. Én voltam a Negyedik, mindig. A Harmadik sosem szólalt meg, hiába faggatta a magas, sápadt, szemüveges és olajarcú férfi.

Reggeli után sétáltunk a hatalmas kertben, ahol fenyők és tölgyek nőttek. Oly keveset tudtunk a növényekről és bogarakról, de azt hiszem, szerettük őket. Az olajarcú férfi utána faggatni kezdett.

-Mire emlékszik a múltjából? Mondjon el mindent, egyetlen emlékfoszlányt, bármit, ami eszébe jut… kérem.

Szinte már könyörgött szegény, szinte már sajnáltam. Nem nagyon értette, hogy azért vagyunk Négyen, mert nincs múltunk, és a jelenünket pedig ők írják, és azt értelmezni pofonegyszerű számukra. Néha mondtunk neki ezt-azt, hogy békét hagyjon egy időre:

-Voltak férfiak… megcsaltak, átvertek… voltak anyák és apák, akik megcsaltak és átvertek… voltak emberek…

Délután ismét séta következett. Odaléptem a Másodikhoz, és megfogtam száraz, eres kezét. Olyan fiatal volt, mintha magamat láttam volna. Ezért különítettek el minket, a klónokat: éveink száma alig érte el a harmincat.

-Láttam egyszer egy kutyát – mondtam neki, – öreg volt már, félig süket és vak. Kint és bent lakott egyszerre, de a kertben már eltéved, össze-vissza verte a koponyáját mindenbe. Ha bent volt, felugrott az apa ágyára, és ha teljesen egyedül maradt, torka szakadtából ugatni kezdett, ugatta a sötétet, ami körülvette. Ilyenek vagyunk mi is.

Estefelé megkaptuk a nyugtatókat, infiúziókon keresztül.

-Ma megint keveset evett – mondta a nővér. – Olyan vékony már, mint a nádszál.

A kertben megfogtam az Első kezét, és azt mondtam neki:

-Láttam egyszer egy lányt, szakaszott olyan volt, mint te. Pont olyan sovány. Szegény, annyira gyűlölte, ha soványnak nevezték, hogy mindig bőghetnékje támadt olyankor. De amikor sírt, csak még soványabb lett, és csak fogyott és fogyott, mert egyre sírt. Aztán egy napon szerelmes lett, beleszeretett egy fiúba, akinek sörhasa volt. Sokat kacagtak, de a fiú egyszer azt mondta a lánynak: visszafogyasztom a sörhasam, ha te felhízlalod magad. A lány enni kezdett – csak evett, evett, zabált és zabált, sok vitamint is, hogy legyen étvágya. Negyvenkét kilóról sikerült felhízlalnia magát hatvanra. Egy nap a fiú, olyan váratlanul, ahogy autóbalesetben meghal egy gyermek, elküldte a lányt a fenébe. A lány ott maradt egyedül a világban, hájasan és rondán. De akkor már hiába sírt, nem fogyott többé, hanem minden egyes könnycseppel egyre dagadtabb lett…

Néha az őrületbe kergettük egymást, de akkor sokat kacagtunk. Párnákat hajigáltunk egymás fejéhez, meg ilyesmik. Aztán jöttek a nővérek, hogy lefogjanak és beinjekciózzanak, akkor még többet röhögtünk. És aztán eláradt az ereinkben az a hihetetlenül megnyugtató érzés, ahogy a gondolatok szétfoszlanak, megszűnnek ok-okozati kapcsolatban állani egymással, és nincs más, csak a jelen, néhány felkarcolt terv a jövőre nézve egy fekete táblára, mint egy sírfelirat, és minden renbde jött.

-Maga tele volt zúzódásokkal, amikor idehozták… bántotta valaki? – faggatott az orvos.

-Igen – válaszoltam, mert én voltam tán a legbeszédesebb. – Én magam bántottam saját magamat.

-És miért tette ezt magával?

Szívesen mondtam volna neki, hogy azért, mert nem akartam lenni, mert nem tudtam úgy tekinteni magamra, mint aki valaki. De ez már számomra is bonyolult, úgyhogy a legegyszerűbb választ adtam:

-Mert meg akartam halni.

Néha annyira felidegesítettek a faggatózásaikkal, hogy csapkodni és ordibálni kezdtem. Akkor lefogtak, én belenéztem süket tekintetükbe, amiből olyan élettelen élni-akarás sugárzott, hogy kirázott a hideg tőle. Ők vajon miért akarják?! Mert itt vagyok a kezükben, önként ajánlottam magam, mint klónt, kísérleti alanyt, hogy csináljanak, csináljanak, csináljanak meg engem, gyurmázzanak belőlem valamit, ha már így tartja kedvük. Hallottam persze, hogy ezért pénzt is kapnak, és némelyiknek még családja is van.

–Tudja, mi az, hogy szerelem?

Most érzem, ahogy szétárad az ereimben, a testemben az a hihetetlenül puha, megnyugtató, égi érzés. Távolról hallom, hogy ordít valaki, és azt mondják: „meghalt, meghalt”! Mielőtt álomba zuhannék, elmosolyodom. A Harmadikat én öltem meg, egy olyan esős és lehangoló novemberi napon, amikor nem mehettünk ki a kertbe sétálni. Megfogtam a kezét, aztán nyiszatolni kezdtem a csuklóját, hogy spricceljen belőle a vér mindenfelé. Ő elmosolyodott, aztán befektettem egy kádba, ami tele volt finom, forró vízzel. A Harmadik volt a legidegesítőbb. Sosem mondott semmit.

–Tudja, mi az, hogy szeretet?

Már csak hárman maradtunk, az Első, a Második és én. Valamelyik olajképű azt mondta nekem, ez nem lesz így jó, komoran csóválta kopár képét, nem csak a vér miatt, ami elveszett, hanem a kísérlet szempontjából sem üdvös a páratlan szám. Akkor már vagy három napja feküdtem lekötözve, az ételpépet csövön keresztül juttatták le a torkomon.

-A szeretet…a szerelem… udorító kígyók – mondtam, és igyekeztem mosolyogni hozzá.

-Hogy érti ezt?

A Második, mondják, magával végzett: a saját két hüvelykujjával próbálta pépesre nyomni a szemeit, de csak fél szemére vakult meg.

-Rátapadnak az ember lelkére, és hidegek… kilátástalan suttogással benedvedzik az ember lelkét… arra kötelezik, hogy egy másik lélektől függjön, és mikor elszakad tőle a másik, a lélek magára marad, és beomlik, mint egy ócska bánya…

Tulajdonképpen már akkor terveztem szökésemet, mert kezdtem megerősödni valamiképp. A nővér továbbra is a fejét csóválta, hogy nem ettem eleget, és faggatatott, hogy miért nincs étvágyam. Erre nem tudtam mit mondani. Erőt gyűjtöttem? Akkor pont fordítva kellett volna, hogy működjön a dolog. Csak a fél szememmel láttam a világot, de tulajdonképpen elég is volt belőle ennyi. Tél közepén kiengedtek minket a kertbe, némán tapostuk a havat az Elsővel. Olyan gyengének tűnt, mint egy asszony, aki nemrégen hozta világra a gyermekét.

-A szeretet nem kígyó, hanem melegség – mondta az olajképű. – Elárad az emberben, átárad a másik felé. A szeretettel azt mondja az ember: azt akarom, hogy neked jó legyen, akár olyan áron is, hogy nekem rossz.

Némán tapostuk a havat, kesztyű volt a kezünkön. Az Első felé nyújtottam, de ő nem figyelt rám, hanem a földre szegezte a tekintetét. Akkor kicsit erőszakosan és határozottan érte nyúltam, de ő elkapta. Sosem hallottam még hangját.

-Én…szeretlek téged – mondtam neki, de oda se figyelt. – Hallod, szeretlek!

Csak a saját hangom visszhangzott a kertben.

-A lélek nem marad magára sosem – mondta az orvos. – Mindig van mellette valaki. A lélek a világmindenség. Főként, ha van múltja. Kérem, beszéljen a múltjáról, bármit: emlékfoszlányt, egy darabkát, egyetlen képet, egy hangot…

Érzem, hogy ordítok, hogy szinte kiszakad a torkomból a vér, és a hóra spriccel. Ott kell hagynom őt, pedig talán ő az egyetlen, akit igazán sajnálok! A saját gyomrába döfte bele azt a kést, amit még három nappal ezelőtt lopott el a konyhából. Hogy csinálta, mennyi kitartás kellett hozzá? De végigcsinálta. Rohanni kezdek. Távolról már észrevettek, talán valamelyik ablakból.

Közel a kijárat. Látom, ahogy az egyik bokor mögött, amit annyira megszerettem, egy luk tátong. De csak a fél szememmel látok, és ez most akadályoz. Meg tudom csinálni. Az összes meg tudta csinálni.

Beverem a fejem.

Vér szivárog a hóra.

Aztán jönnek a nővérek, hogy lefogjanak és beinjekciózzanak, akkor még többet röhögünk. És aztán elárad az ereinkben az a hihetetlenül megnyugtató érzés, ahogy a gondolatok szétfoszlanak, megszűnnek ok-okozati kapcsolatban állani egymással, és nincs más, csak a jelen, néhány felkarcolt terv a jövőre nézve egy fekete táblára, mint egy sírfelirat, és minden renbde jön. Még mielőtt végleg álomba merülnék, hallom, ahogy azt mondják: „meghalt, meghalt!” Szóval megtalálták az Első hulláját is a hóban.

-A lélek nem marad magára sosem – mondja az orvos. – Mindig van mellette valaki. A lélek a világmindenség. Főként, ha van múltja. Kérem, beszéljen a múltjáról, bármit: emlékfoszlányt, egy darabkát, egyetlen képet, egy hangot…

 

 

 

 

 1.

A sötétség peremén hullámzó cserjéken és bokrokon száraz szél söpör végig, mint valami éles rúd. Ritkásak már a fák, az alacsony dombok és hegyhátak lankáin bokáig ér az avar, de még nem ragasztotta össze a halott leveleket a fekete, októberi eső.

 

Anyám halálára készülök.

 

A család anyai ágára eddig többnyire  a tavasz első robbanásaival sújtott le a végzet; amikor a természet készen állt a megújulásra,  gutaütések és  szívszélhűdések tűzdeltek keresztet a fagyoktól még ragacsos zalai Földbe. A tavasz titokzatos erői mintha összeesküdtek volna ellenünk, és a félelmeink a szeszélyes szelekkel megsokszorozódtak: “Azt is elvitte március”, suttogták körülöttem, hogy gyerekként megkíméljenek a pityergéstől. Sokáig tolvaj évszaknak véltem a tavaszt, amikor a hazajáró lelkek magukkal ragadnak valakit, mert a nagy időváltozás miatt megbolydul a holtak szelleme, és kísértésüknek nem tudnak az élők ellenállni.

 

Vajon mi történik majd Anyám utolsó éjszakáján, aki másnap a Föld legboldogtalanabb halottja lesz? Gondolatban sokszor ideáig tévedtem, amikor csúfot űzve halál komolyságából, efféle szégyenletes képtelenségekkel vigasztaltam magam álmatlan éjjeleken azután, hogy letettük a telefont Anyámmal, és a panaszait nem tudta elnyomni a fásultság  bennem. Ha csak valaki kiejtette a halál szót, már pánik töltötte el a Bátyámat. Ez az érzés egész életére rányomta a bélyegét, és ebben különbözött Anyánktól és tőlem.  „Az élet elmúlik, és halállal végződik”.

 

Amikor azt fejtegettem, mint valami fennkölt látnok, hogy a halottak itt élnek velünk, és amikor már Túlvilágon vannak, onnan sem csökken a figyelmük, ő ezt az okoskodásomat nem fogadta el, sőt kifejezett irritációnak tekintette, és nekem sok energiába került, hogy a rossz érzéseket elűzzem a beszélgetésünkből.  A bátyám félt a haláltól, és félt a halottak szellemétől is, a síri világban, a költőkkel ellentétben pedig nem hitt.

 

„Senki sem adja olcsón a bőrét, elhiheted! – mondja Anyám a betegségben átélt megpróbáltatásokról.  A szoba nyitott ajtajában álltam, ő a pamlagon feküdt. Mint akkor is. Egyedül volt, amikor történt, egyedül küzdötte le a halál közeli pillanatokat. Mert másról, hogy legyőzte volna, nincs szó; csak arról lehetett megbízható értesülése, ami azután történt az orvosi rendelőben. Könnyű lefolyású infarktus, amit „lábon hordott ki a néni “. A kórházba már nem ment be, hiába noszogatták, csak hetekkel később feküdt be a füredi szanatóriumba. A lámpafény árnyékában nem láttam az arcát; előrelátóan elrejtette előlem.

 

Még Czimmermann ükapámtól, amikor jól ment a családjának az 1890-es évek végén, uradalmi gépész korából, megmaradt egy ernyő alakú empire háttámlájú karosszék, amelyet mindenki nagy becsben tartott; kis hibáját az okozta, hogy  a kárpitozása a legtöbb helyen már erősen rojtosodott, keresni kellett volna egy jó nevű kárpitost, aki biztosan volt is a városban, de ez valahogy elmaradt. Ez a szék mindig megragadott, tetszett nekem, szavakkal nehezen is tudnám leírni. Talán azért fogott meg, mert díszes rézberakás is volt rajta, amelyet fényesítgettem a kedvemre. Hogy honnan származhatott, Európa melyek tájáról, kastélyból vagy polgárházból, azt éppúgy nem tudta megmondani senki, mint ahogy azt sem, hogy hogyan nem égett el a házunkban, amikor bombatalálat érte.

 

Ebbe ültem le, amikor betelepedtem a szobába

 

Igyekszem fölsorakoztatni azokat az életrajzi helyeket, ahol Anyámat éles fényben látom, mert így talán meglelem a saját írói módszeremet az életrajzához. Mit hoz tudomásomra Anyám az életéből a számomra? Hogyan rendezi el az emlékezet az élet, és a sors rendetlenségeit? Ő vajon mit, mihez illesztene, ha ő írná a könyvnek ezt a fejezetét? A természetemet Anyámtól örököltem, kiélezem az érzelmeimet, kimondom azt, ami a szívemet nyomja, még ha ez hátrányos helyzettel is jár a számunkra. Hiányzik az önfegyelem; ezt egyikünk sem örökölte Nagyanyámtól, akit a Bátyám a világ legjobb asszonyaként jellemzett. Nagyanyám azon képességét, hogy helyreállítsa a családon belüli egyensúlyt, sem Anyám, sem én nem örököltük. A szabályosságra és a lekerekítettségre való törekvés késztetését, vagyis az örökös erőfeszítést a saját belső árnyalataival, a Bátyám vette a vállára. Alázatával ő adott súlyt Nagyanyám emlékének, ő illesztette azokat a köveket egymáshoz, amelyeket mi Anyánkkal szerteszórtunk. Ezzel a Bátyám szerint Nagyanyám halála után évtizedekkel is „utasításokat adott” nekünk az élethez. „Illő lenne ezt észrevenned”, fakadt ki néhanapján. A mérge azonban éppoly hirtelen elpárolgott, ahogy Nagyanyámé szokott, és ezen én ma is meghatódom, amikor már a Bátyám hamvai is a családi sírban nyugszanak.

Anyám melankolikus hangulatai áthullámoztak a gyermekkoromon, ezért a halálos ágyánál sem kellett erőltetett komolyságot színlelnem, mert a lét fölött érzett végtelen szomorúságért ott, végre egymagamban, senki másnak, mint neki lehettem hálás.  Eszembe sem jutott, hogy az öregség lekerekíti az életet, olyan kavics, amelyet végtelen simaságúvá csiszoltak a fájdalmak és az örömök az idő sodrában, hogy költői képpel éljek. Inkább olyan pást, ahol csörtét biztosan elveszítjük, és ez megnyugvást ad a felszínes szavak kimondása helyett, amelyek a kórházi szobák illatával keverednek.

 

Anyám remegő kezét kerestem, még verdesett benne az élet utolsó maradéka. Napok óta tartott ez a szomorú állapot, amelyből csak egy kiút volt, és ez a temető felé vezetett. Egy teremtett lélek sem volt a kórházudvaron, ahogy kipillantottam az ablakon; keményedett már a szél, érezni lehetett a levegőn, a Bátyám az épület kijáratánál várt fázósan összehúzott kabáttal, mert elfogyott az ereje ezt a szenvedést látni. Tudtam, hogy az én bátorságom nem váltja meg senki halálát ezen a világon, de arra gondolni sem mertem volna, hogy hét hónapra rá, a őt viszi magával az az Anyánk a sírba!  Hogy rossz dolgokra tanít meg ez a halál, amelyet elfogadtam, mert nyolcvanöt évet, legtöbbet rá várt a családból! Hibáztatom magamat, hogy nem küzdöttem meg ott vele, Anyámért, nem gyászoltam meg később sem eléggé, noha mindennap gondoltam rá, és nem kértem tőle bűneim és hibáim bocsánatát, nem öntöttem ki előtte a szívemet még utolszor, hanem hagytam vigasz nélkül elmenni, mert abban a hiszemben voltam, hogy békességben hajtja örök álomra a fejét.

 

Tévedésemért nagy árat fizettem, és amíg csak élek kiegyenlítetlen számlám lesz ezért a Bátyámmal.

 

2.

A kertek alján álmosan kavarogott az avar kesernyés szaga, a füst szürke szalagja távoli mezőkig ért el. Az Égen átsikló költöző madarak fulladozva bukdácsoltak, mintha egymást keresnék szégyenlősen. Sziluettjük aztán belemosódik a szürke színbe, a bánat meg lassanként odatelepedik a szívekre, mert ezekben a pillanatokban az emberek nem gondolnak a boldogságra. Ha ilyenkor az íróasztalomnál talál a délután, aláereszkedésem ezekbe a hangulatokba kínokkal jár, és az ólomnehéz pillanatokat nehezem oldom el azzal, hogy a figyelem a munkámmal jár, azzal áltatom magam, hogy aláereszkedésem valódi lejtő, ahol jobbára kapaszkodó sincs, ahogy valaki ezt megírta. A családi halottak, az én valóságom szereplői megkörnyékeznek, és rabul ejtenek, és ezzel az írók többsége így van. Keresem én is azokat a mozdulatokat, amelyekkel el tudom oldani magamtól a múltat, de ezek az önvédelmi sáncok csak ideig-óráig tartósan, aztán kártyavárként omlanak össze, és nem védhetnek meg. Az én melankóliám is emlékezés, ahogy a filozófusok megírták. Homlokomra ugyanazokat a szavakat írta föl az Isten, mint a családtagjaiméra, és nem tehetek mást, minthogy kibetűzöm ezeket a szavakat, igyekszem a töredékekből és torzókból kihámozni a hagyatékukat, melyet rám bíztak, hogy mindnyájuk saját igazát a maguk meztelenségében lássam meg, és ha rávisz a lelkem, úgy mutassam meg azokat a világnak, ahogy én látom. Az író tolvaj is, mert megrabolja mások múltját, és ezt szabadon teheti, mert csak a saját lelkiismeretével kell megbékélnie; a holtak nem kérnek számon semmit.

 

Eddig jutottam az álomban, amikor fölriadtam a sötétben a darabos szívverésemre. Úgy járt-kelt a szívem, mintha a testemen kívül hordtam volna, a pizsamám fölsője egy latyak víz volt. Reszketésem átvirrasztott, korhely éjszakákat idézett föl, de hol voltak azok már. Próbáltam összeszedni a bátorságomat és nyugodt maradni, várni, hogy odakint megvirradjon, új nap fénye keljen a világra, és az az új nap az életemből majd meghallgassa a mentegetődzéseimet, és valami mást kínáljon, mint a mögöttem lévők.  

 

Kómában fekvő Anyámhoz készültem a kórházba, és igyekeznem kellett, hogy a Kosztolányi téren le ne késsem a távolsági buszt.

 

Találtam egy üres helyet a sofőrtől jobbra az első sorban, így a szemből jövő látvánnyal foglalkozhattam az autópályán. Hányszor tárult elém ez a kép, amióta hazajárok Kanizsára! A merészen hullámzó dombok sohasem hagytak cserben, bármennyire zavaros dolgok játszódtak le a bennem, fiatalkorom eléggé el nem ítélhető történései, amelyekre nem lehetek büszke. Ezen járt az eszem, miközben a felkelő Napot lestem szétnyitott ujjaim keskeny résein, mint valaki, aki fölméri az Eget.

 

Vajon jut-e még annyi szerencse nekem az életben, hogy utoljára beszélhessek  Anyámhoz? Megadja-e nekem ezt az elégtételt a sors? Nem éreztem szégyenteljesnek, hogy magam miatt fohászkodtam, hogy a saját lelki békémet akarom kicsikarni a sorstól a halála utáni életemre.

 

A félelem, hogy már nem találom életben egyre éberebbé tett, kiverte az álom és a fáradtság maradékát a szememből. A busz oldalüvegében figyeltem az arcomat. “Szedd ráncba végre a gondolataidat”, figyelmeztettem magamat! Világosodni és tisztulni kezdett a levegő; mintha azt hangsúlyozta volna az idő, hogy ez a nap még az őszhöz tartozik, nemcsak színleli a fényt és a kellemes meleget.

 

November nyolcadika volt, kedd.

 

 

3.

 

A Téglaporos Angyalkáról álmodtam.

 

Ha kerékpárra ült, hogy elmenjen a városba, a kapuig kísérte és mindaddig nézett utána, amíg be nem fordult az utcasarkon, és összegömbölyödő alakja el nem tűnt az utcafrontra épített házak, meg a kis előkertek léckerítései mögött. Izzadt tenyerét az arcához emelte, majd ollónyi rést nyitott az ujjai között, kicsinykét, épp, hogy a horizont újra billegni kezdjen előtte, és megelevenedjék a szemhéja mögötti sötétségből, aztán lassan számolni kezdett magában. Tízhez érve kipillantott az ujjak kémlelőnyílásán, de még látta a nyereg két oldalán libegő szoknyát, ahogy a lábak a levegőt taposták, ezért újra kezdte a számolást, eljutott húszig, majd újra kipillantva a tenyér fészkéből, folytatta a számolást magában harmincig, negyvenig. Összehunyorított szemmel követte a távolsággal összezsugorodó alakot, aztán belehasított a félelem, hogy utoljára látja az életben, és akit lát, az már egy téglaporos angyalka.

 

Röpül a Föld fölött, mint az Ég lengő terhe.

 

“Annyi idős volt akkor, mint most én.” Figyelmeztette önmagát; kemény asszony, szép idomokkal, erejének teljében, akit azonban egy letaposott fűszál, vagy egy letört orgonaág is megindított. Ruganyos lépéseit, mozgásának ritmusát nem tudta megbontani a háborús törmelékből kirakott járda a háztól a kapuig vezető ösvényen, mely az orgonabokrok szélén,  és a régi, hasznavehetetlen gázcsövekre fölfuttatott rózsatövek között kanyargott.

 

Kinézek az ablakon. A kert alján ezüstös füst kavarog, gondos kezek égetik az őszi avart. A kesernyés-savanykás szag beletűz az orromba; a szagok, és a füstös levegő látványa régi képeket idéz meg, abból az időből, amikor rézüstben, szabad ég alatt főzte a szilvalekvárt a Nagyanyám.  A szemközti tűzfal alján, ahol néhány deszkából összeeszkábált garázs maradványa roskadozik, olajos tócsákban áll a víz. Nem tudni mikor gyűlt oda, mert az elmúlt hetekben nem esett.  Néhány madár is elhúz a kémények közti égdarabon, hogy ők is részesei legyenek az emlékeimnek. Lassan rárakódik mindenre a szürkeség, az ősz lépteit susogják a hosszú törzsű fák. Kifelé megy velünk az év, elhasznált vagyok, inkább a meghosszabbodó éjszakák idegességétől, mint a fáradtságtól.

 

“Annyi idős volt akkor, mint én most.”

 

Néhány éve a szemidegeit betegség támadta meg, és most már alig lát. Ennek ellenére egy percig se marad nyugton, rendezgeti a berendezés tárgyait, kitapogatva a bútorok éleit, óvatosan kerülgetve a lakás azon zúgait, ahol veszély leselkedhet rá.

 

Emlékezetből él, mint mindnyájan, csak mi, akik nem veszítettük el a szemünk világát, szilárd talajt érzünk a lábunk alatt, legalábbis ezzel áltatjuk magunkat. Ezért nekünk nehezebb figyelni a valóságra, mert az önteltségünkben könnyebben kisiklik a kezeink közül, mint gondolnánk.   

 

Amikor meglátogatom, szívesen veszi, ha mesélni kezdek neki mindenféle kitalált dologról. Úgy tálalom a történeteket, mintha azok valóban megtörtént volna velem: hogy félkarú ember tart a villamosmegálló felé a templomnál a Krisztinában, kabátujját, mint egy félig szétnyílott esernyőt, cibálja a szél. Vagy azt, hogy a hamuszínű, alkonyodó nyári kertben hogyan figyelem a tuják sötétülő zöldjét. Egyáltalán: napszaktól függetlenül a zöldet és a fényt, a fény színét, amely mindent magába szív a hegyen, a város fölött. Figyelem, ahogy a reggelente a drótkerítésre fölfuttatott vadszölő-sövényen áttűz a Nap. Vajon majd egyszer elmondhatom-e neki, hogy régóta csak a zöld és a fény árnyalatait látom a szeme helyén? Hogyan reagálna rá?

 

 

4.

 

Szitált a sötét a szobában.

 

Épp csak elhalványodott a kicsi, tölcséres fénysugár, a Bátyám ringatni kezdte a magát. Ez abból állt, hogy a párnán kicsit ide-oda mozgatta a fejét, amíg csak el nem aludt. Nagyanyánk ezeken a hideg téli éjszakákon hol leoltotta, hol fölkattintotta a sárga selyemmel bevont olvasólámpát, melynek kapcsolóját úgy helyezte el, hogy a legkisebb mozdulattal elérje. Hogy alkalmazkodni tudjon a hangulatváltásaihoz, és ne ébresszen föl bennünket.

 

Vannak események, amelyek sohasem nem tudnak kitörlődni az emlékezetből. Ha valaki csak a szívére hallgat, akkor ezeket az emlékeket megőrzi a sírig, elraktározza őket, mert  életének egyetlen későbbi tapasztalata sem bírja rá, hogy elszökjön előlük. Amikor nyugtalan éjszakákon a valósággal való hasonlóságot keresem az álmaimmal és a képzeletemmel, vagy a halottaimmal töltöm ki az életem hézagait. gyakran lyukadok ki ide. Az élet utolsó harmadához közelítve már nem igyekszem szemet húnyni a saját tévedéseim fölött, ahogy azelőtt még csábított az, hogy van bátorság bennem kiszínezni az életet olyan színekkel, amelyet a valóság nem ismer.

 

Elalvás előtt a sötét szobában, mikor a szívemen megül a bánat, és szemhéjam súlya elejti a napot, az ólommal tömött zsákot, és hiába várom, nem jön az álom.

 

Szitál a sötét.

 

(A KANIZSAI HIDEGHÁZ – Részletek a készülő regényből) 

Ha eszembe jut a néni, mindig odakapok a mutatóujjamhoz, mintha most vágná meg az üveg. Pedig nem most volt. Még szőke voltam, még Annácskának hívtak, még szerettem a piros, kopogós lakkcipőket. Még a mamánál töltöttem minden nyáron két hetet, tejfölös melegszendvicset ettünk reggelire, délután a parkba mentünk, meg egy kicsit a Böbe mama életét éltem, a lába alatt voltam, meg a keze alá dolgoztam, ahogy mondani szokta. Például elkísértem az ebéddel a szomszéd lakásba, én vittem a gesztenyepürét. Elővette a kulcsait, és kinyitotta a rácsokat, a második ajtó résnyire nyitva volt, Böbe mama bekopogott, de már mentünk is be, kitárva hagytuk az ajtót. Befogtam az orromat, és alig láttam a kinti fény után. Hunyorogva tapogattam az asztal után, Rakd le oda a tányért, próbáltam, tapogattam azt az odát. Az asztalon barna foltos barack volt, és fekete banán, Hát csak nem eszi meg a gyümölcsöt, hiába mondom, nem találta meg, mondtam, hogy ide tettem. Böbe mama fogta, és kidobta a szemétbe a gyümölcsöket, rám nézett, aztán megfogta barackos kezével a kezemet, amivel az orromat fogtam, és magával húzott a nagyszobába, Ez itt az unokám, Annácska, Meme néni, megismeri?, kérdezte Böbe mama, elengedte a kezemet, a tenyerünk kicsit összeragadt. Meme néni fehér hálóingben állt, méregetett, én pedig a ruhámba töröltem, diszkréten, a ragadós kezemet. Menj közelebb, Annácska, mutatkozz be, erre felemeltem a fejemet, odamentem a nénihez, ha muszáj, akkor muszáj. Horváth Anna vagyok, nyolc éves, második Á-s. A néni közelebb jött hozzám, és kezével megtapogatta a fejemet. Elvesztetted a fogaidat?, tudakolta a néni, akinek egy foga sem volt a szájában, mégis az én első két fogamat hiányolta. Kiestek, mondtam, Böbe mamára néztem, és elfintorodtam, hátha veszi a célzást, el kéne húzni, mert büdös a néni. Nem vette. Hoztunk ebédet Meme néni, mondta Böbe mama, tegye be a fogát, aztán kikísérte a konyhába a nénit, hogy megetesse. Bent maradtam, a mellettem lévő asztalon volt egy piros telefon, felvettem, haló, szóltam bele, haló, haló, és utánoztam anyát, forgattam a szemeimet, a derekamra tettem a kezemet, babráltam a telefonzsinórral. A kanapé melletti kisasztalon egy kék telefon csücsült, ez is régi volt, de annyira nem elhasznált, mint a másik, azon biztos többet beszélt a néni, emlékszem, ezt gondoltam. Ujjamat beleakasztottam a számokba, és forgattam kattanásig, vissza, és újra, négyes, hármas, egyes. Haló, haló, ha nem, hát nem, letettem.

Hogy a néni nem eszik, azt tudtam, vékony volt, látszott a bőrén, anyám mondta mindig, egyek sok barackot, az meglátszik a bőrön, az ő bőrén is látszott, nem csak barackot, semmit nem evett, kilátszottak a csontjai. Ezért lehettek a tányérok a kanapén, virágos csészék a könyvek mellett a polcon, baba a kávézóasztalon. Egy akasztós piros fésű lógott az ablak kilincsén, amikor ki akartam nyitni. A fésűhöz mégsem nyúltam hozzá, hosszú, fehér hajszálak lógtak ki belőle, olyan volt, mint a tóparton a fűzfák, ahogy lógtak, és simogatták a vizet. Csak ezek lógtak. Kész. Ennyi.

Arra gondoltam, emlékszem, mégsem tarthatom a végtelenségig befogva az orromat, már fárad a karom is. Megszokom a szagot úgyis, legalábbis azt mondják. Annácska, idehoznád azt a kardigánt, ott van a zöld telefon mellett, a fogason. Zöld telefon, hát még egy, meg egy fogas, meg egy barna kardigán. Böbe mama felsegítette a kardigánt a nénire, Nyisd ki a rácsot, Annácska. Sétáltunk a nénivel és Böbe mamával körbe-körbe az ötödiken, ők egymásba karoltak, én meg utánuk, erőpróbát tartottam, le merek-e nézni az udvarra. Le mertem. Háromszor is.

Délután otthon kártyáztunk, én meg csak a néni szobájára tudtam gondolni, ahol a lábam mindig beleakadt valamibe, belerúgtam, rátapostam, felborítottam valamit a földön. Böbe mama, a néni kiktől vár hívást, kérdeztem, Böbe mama keverte a kártyákat, ellapozta a hajtott csücskű disznót, kevés az esély a nyerésre, Hogy érted? Hát három telefonja is van, egy piros, egy kék és egy zöld. Felvettem őket, mindhárom zúgott. Nem tudja már ő sem, kicsikém, hogy kitől vár hívást, de azt tudja, hogy várja nagyon, hogy valaki fel fogja hívni, és akkor majd eszébe jut. De hát nem hívják, tudod, édesem, a családja már több éve Amerikába ment, Chicagóban, vagy hol élnek, engem egy héten egyszer felhívnak, de a Meme nénit, őt soha. Pár nappal később hívás jött Chicagóból, csendben kellett maradni, én meg se moccantam, még a levegőt is visszatartottam, csak néztem Böbe mamát, Igen, Nem tudom, Nem, dehogy, Persze, Hát fogyott, nem eszik.  

A néni szobája olyan volt, mint egy tönkrement, megromlott gyerekszoba. Azért nekem nagyon tetszett itt, a szag, meg úgy minden ellenére, jópofa hely volt, elkísértem Böbe mamát két hétig minden ebédnél, és amíg etette, a szobában mászkáltam. Megismerkedtem a fotelben ücsörgő kopasz babával, aki a kezében egy műanyag, rózsaszín fésűt tartott. A nagy, barna cserépben az asztal alatt nem föld volt, hanem őrölt kávé, tudom, mert megnyaltam, ahogy a homokot is, a játszótéren, fél pár cipőkben pedig föld, az egyikből valami zöld gaz bújt elő.

A néni napról napra kevésbé volt büdös, meg még szebb is lett, ha betette a fogát. Akkor már a szemét is láttam, nem csak a száját, a szemét, ami zöld volt, de nagyon. Azóta se láttam olyan szemeket, emlékszem, már akkor is tudtam, hogy ilyen zöldet nem fogok többet látni. Böbe mama nem látta a zöld szemét, csak az ebédet látta, amit csinált neki, a papucsát, aminek az egyik fele mindig elveszett a szobában, meg kellett keresni, most én voltam a papucs-felelős, meg a kardigánt látta, és néha talán a kezét, ahogy belebújtatta a kardigánujjba. Csak én láttam, meg persze a néni, hogy a képekről lemásznak a fekete-fehér emberek, és járkálnak a szobában, nézelődnek, hintáznak, labdáznak a néni körül, elfoglalják a helyét, kiverik a kezéből a kanalat, tele levessel, álldogálnak mosolyogva, még intenek is, mikor elmegyek.

Tudtad-e, hogy a fecskék mesélik el a reggelt? Én beszélek a nyelvükön, értem őket, tudod, mondanak sok mindent, jár a szájuk, nem mind lényeges, de vannak köztük lényegesek is, azokat persze nehéz megszűrni, tudod, hogy mi a lényeges, mert nekik be sem áll soha, de azért, hát, mondanak néha jót is, rosszat is, panaszkodósak ám, mindenre panaszkodnak. Maradjon már, Meme néni, ne tömje Annácska fejét ilyen csacsiságokkal, hát hogy mondhat ilyet, hogy beszélget a fecskékkel? Én azért mégiscsak elhittem, hogy a néni tényleg érti, mit mondanak a fecskék, én is értettem a kutyánk, Marci beszédét, meg a nagypapát, pedig hónapokig nem beszélt, azt hiszem, egy sakklépésen gondolkodott, mert a szomszéd megverte, életében először, értettem én őt is, pedig néma volt, tök néma.

A néni dolgai közül a kicsi, kék kézitükör tetszett a legjobban, olyan kék volt, mint a nagypapa szeme. Meg az a jó tükör volt, a néni sosem nézett bele, biztos el is felejtette, hogy ilyen szép tükre van. Emlékszem, már csak két napig maradtam Böbe mamánál, elhoztam a tükröt, eldugtam az ágy alá, majd hazaviszem. Este odajött hozzám Böbe mama, és megkérdezte, nem láttam-e a Meme néni tükrét, azt a kéket, mert Meme néni meg van esküdve, hogy azt valaki elvitte. Merthogy az a tükör titkokat tud, elfeledett arcokat mutat, ha magad elé tartod, az a tükör emlékezik, megjegyez mindenkit, aki már egyszer belenézett. Én nem láttam azt a tükröt, válaszoltam Böbe mamának, és visszafogtam a szememet, hogy ne tévedjen az ágy alá, és Böbe mama szeme ne kövesse.

Böbe mama még az orvost is kihívta a nénihez, annyira nem volt jól, zaklatottan járkált körbe-körbe, kereste azt a kék tükröt, ami olyan kék, mint a nagypapa szeme. Böbe mama meggyőződése volt, hogy elpakolta valahová, akkora kupleráj van abban a lakásban, nem csodálja, hogy eltűnnek a dolgok. Későn ment el az orvos, már régen csukott szemmel feküdtem az ágyban, és arra gondoltam, emlékszem, aludnom kéne, hogy holnap legyen. Vissza akartam adni a tükröt, elrejteni az egyik fiókban, de féltem, ha belenéz a néni, az én arcomat mutatná. Elővettem a tükröt az ágy alól, az üveg megvágta a mutatóujjamat, törött volt. Emlékszem, nagyon megijesztett ez a törött tükör, tudtam, hogy nem adhatom vissza, végérvényesen, visszacsinálhatatlanul elloptam. Gondolkodtam, mit adhatnék helyette, de nem volt semmim, ami kellhetett volna a néninek, nem tudom visszaadni se az arcokat a tükörből, se a kéket, se semmit.

Kopogott a cipőm a lépcsőkön, ahogy lefelé futottam a lépcsőházban, le a földszintre, az udvarra, óvatosan, hogy a zsebemben az üveg ne vágja szét a ruhámat, ne vágja meg még jobban a kezemet. Lent hatalmas kőcserépben föld volt, virág, növény nélkül, csak föld, oda ástam el a tükröt, mert arra gondoltam, így mégiscsak házon belül marad, és ha már nem találja a néni, azért érezze, hogy nincs olyan messze, még mindig közelebb van, mint Amerika.