Az a koros és sovány asszony, aki épp egy betonkerítés mögé próbál átlesni fel-felugrálva, tekintet nélkül arra, hogy ki lát be a szoknyája alá, tulajdonképpen a szomszédom. Még szerencséjük, hogy van rajta szoknya egyébként, más esetekben meztelenül kellene őt látniuk. Kérdezhetik, hogy jutott idáig? Nézzék, az övé egy szomorú sztori, magányos és reménytelen. A szomszédom egy élő negatív példa.

Azt mondják, július hetedikén kezdődött, vagyis akkor kellett volna befejeződnie, a lényeg, hogy ez egy nagyon fontos, előre lefixált időpont volt mindkettejük életében. A fiú aznap negyven perccel később kelt, mint kellett volna, és ezzel mindent elrontott, amit lehetett, mert amikor kitámolygott a kert hátsó részébe, a nő már vagy egy órája tevékenykedett a veteményesben – szorgosan és izzadtan -, és a fiú hiába hajította be az első keze ügyébe akadó kapát a karalábék és fejessaláták közé, képtelen volt leállítani őt.

-Ez így nem ér! – ordította a fiú. – Egyeztessünk új időpontot!

-Még csak az kéne– mondta a nő, és gazolt tovább.

A szomszédom kicsi volt és aszott; bőrének redőin látszott, hogy valaha jobb húsban volt, mostanra azonban lefogyott. Huszonéves kori ruháit hordta. A fiú huszonéves volt, de egy harmincéves férfi méreteiben tetszelgett; magas volt és szőke. Már évek óta harcoltak, de ez a nyár végre megérlelte a végső összecsapás körülményeit. Július hetedikére tűzték ki az időpontot, hogy feldarabolják, amijük van, és soha többé ne kelljen osztozniuk semmin.

A fiú letört pár lécet a fakerítésből, káromkodott és köpködött, de a nő rendületlenül gazolt és rendezgette tovább a káposztaleveleket. A fiú akkor azt mondta neki, hogy „majd meglátod, te szuka”, vagy valami ilyesmit, aztán visszatámolygott a házba.

Aznap a szomszédom délig dolgozott a veteményesben, megállás nélkül gazolt és locsolt, aztán bement a házba, és ebédet főzött. A fiú addig kialudta magát, és behabzsolta az elé tolt tökfőzeléket tükörtojással. A nő délután újra kiment a kertbe, és megjavította a kerítést ott, ahol a fiú kárt tett benne.

A szomszédom meghitt szokása volt egyébként, hogy meztelenül feküdt ki a napra. Az én kertem, jogom van hozzá!, mondogatta. A fiú gyűlölte ilyenkor, mert látnia kellett anyja aszott, öreg, megfáradt testét, minden gusztustalan domborulatával és zugával együtt; de a nő azért is csinálta. Mindig kifeküdt, és órákon keresztül aszalódott a napon, a fiú pedig rágyújtott, felpattintott egy dobozos sört, és összeköpködte a kertet.

Ismerem a fiút, régebben gyakran lógott át hozzám cseresznyét lopni. Ügyes srác, nem vitatom, de amit tett, azért mégis túlzás.

A nő tehát meztelenül feküdt a napon, amikor egyszer csak egy hatalmas, mély és súlyos árnyék vetült rá.

Kinyitotta a szemeit, és egy olyan ember magasodott fölé, akit még sosem látott azelőtt.

Ez a fiú hatalmas volt, nagyobb, mint bárki, akit eddig látott; fekete pólót viselt, de a szín semmit sem karcsúsított rajta, fehér hája kibuggyant a derekánál, és olyan átható verejtékszagot árasztott magából, hogy a nő megszédült, és majdnem a földre hányt tőle.

-Gábriel vagyok – mondta a fiú ellentmondást nem tűrő hangon, és rágyújtott.

A csikket pedig a meggyfa alá hajította.

A szomszédom nem egy szemérmes típus, hiszen én is láttam őt meztelenül napozni nem egyszer, még át is köszöntem neki párszor, ha már túl feltűnő volt saját magam számára is, hogy bámulom. De azért most meglepődött. Olyannyira, hogy mozdulni sem bírt. Egyáltalán. Meg se nyekkent alatta a napozóágy, csak a napszemüvege csúszott egy kicsit lejjebb, ahogy – sejthető volt – tekintetével követni kezdte a hatalmas, zsíros jelenséget.

Gábriel a maga komótos, de határozott, megfellebbezhetetlen módján azonnal nekiállt a dolgoknak. A nő meg csak nézte, tök meztelenül, ahogy a fia egy haverja összeszorított szájjal, inkább hájjal, mint izmokkal, megemel és odébb tesz néhány dolgot.

Nem mondom, hogy jól lehet látni, de még az ablakomból is nagynak tűnt a gyerek. Folyamatosan csinálta, csinálta és csinálta, amit – megparancsoltak neki? Vagy ösztönből jött? A fiú rágyújtott, nekitámaszkodott egy kerítéslécnek, és úgy nézte Gábrielt, mint profi idomító a betanított harci kutyát. Biztos volt magában, biztos volt Gábrielben.

Gábriel izzadt, néha megtörölte a homlokát, ez már délután három körül lehetett. Nagy volt a hőség. A fiú felpattintott egy dobozos sört, és odavitte az óriásnak. Gábriel egy hajtásra megitta az egészet, aztán felemelte a fiút a vállánál fogva, és egyszerűen odébb tette, mert útban volt.

Nem tudom, a nőnek feltűnt-e egyáltalán, mi épül az orra előtt? Mert az nyilvánvaló volt, hogy képtelen levenni a tekintetét a hatalmas hájtömegről. Szinte átégette a tekintete a napszemüveget, ahogy a nap perzselte fel Gábriel szabadon hagyott, szőrrel borított bőrfelületeit. Mindketten Gábrielt nézték: a nap is és a nő is.

A fiú aztán odalépett a szomszédomhoz, és sovány árkényot vetve rá közölte vele, hol fog húzódni közöttük a határvonal ezentúl: a veteményest ketté kell vágni; két kaput nyitnak elöl a kerítésben, amit külön fognak használni, és két út fog vezetni természetesen, egy hátra hozzá, egy pedig előre, a nagy házhoz. A nő ekkor eszmélt fel először.

-Hogyhogy hozzá? Kihez vezet a hátsó út?

A fiú gonoszul elvigyorodott, és a földre köpött. Szőke feje körül úgy ragyogott a nap, mint egy glória. – Na vajon?

A nő körülbelül ezután kezdett el káromkodni és sikítani, de ez elég mindennapos jelenség volt akkoriban mifelénk. Mindig sokat veszekedtek, de megszoktam az ordibálást, mint a kutyaugatást vagy az autók berregését. Nem aludtak egy ágyban, azt láttam volna. Gyűlölték egymást.

A nő tehát sikított és ő is köpködni kezdett, de mivel meztelen volt, így elég tehetetlen is egyben. Gábriel akkor odalépett hozzá. A torkomban dobogott a szívem, ahogy fölé magasodott, mintha el akarná temetni őt. Olyan sovány és olyan szánalmas volt az a nő! És ráadásul meztelen!

De Gábriel csak felemelte a napozóágyat a szomszédommal együtt, és egyszerűen odébb tette, mert útban volt.

Útban volt, mert a veteményes következett, azt kellett feldarabolni.

-Az én részem nem kell – legyintett a fiú. – Nyugodtan széttaposhatod a hülye zöldségeit, nekem aztán nem kellenek!

Akkor azonban Gábriel megszólalt:

-De nekem igen – azt mondta. Akkor szólalt meg másodszor és utoljára. A hangja messze dörrent, mint egy ágyú vagy egy győzelmében előre biztos csatakiáltás. – Nekem igen, kell. Kell a veteményes.

És nem hiszik el, de ez a monstrum lehajolt, és megsimogatott egy salátalevelet; pont azt, amelyiket az a kapa sértett fel, amit még a fiú hajított oda reggel.

-Jól van, haver – mondta a fiú elcsöndesedve, lehajtott fejjel. – Végül is, majd megosztozunk, lehet a tiedé a kert. Ha majd hozzuk a csajokat és piálunk, megpróbálunk nem oda rókázni.

Gábriel nem szólalt meg többé. A nő a ribizlibokor tövéből, ahova csak úgy oda lett téve, nézte, ahogy a fal kezd teljesen felépülni. Két paradicsom-ágyás között kígyózott tovább Gábriel óvatos és gondos tevékenykedése nyomán, és egészen elvékonyodott arrafelé. Gábriel úgy lépkedett, hogy egyetlen levelet se taposson el, egyetlen hajtásban se tegyen kárt. Estére végzett. Akkor mintha biccentett volna a fiú felé, már sötétedett, és erre a fiú kihozott valami pokrócot a házból, és betakarta vele az anyját. Utána fogták, és átvitték a falba vájt kapun a szomszédomat. Letették a földre. Volt itt egy viskó – régebben, mikor a fiú apja még élt, szerszámraktárként funkcionált -, pár kiszáradt málnabokor és egy dűlőfélben lévő kerítés.

-Végeztünk – mondta akkor a fiú szinte ünnepélyesen, már ahogy kitelt tőle. – Megosztoztunk az örökségen. Nincs többé vita.

Másnap persze áthordták a ruhákat, edényeket; Gábriel úgy-ahogy kipofozta a viskót – megjavította a tetőt, hogy ne essen be rajta a víz és a hó; kirámolta a macskahullákat, és egy nagy mozdulattal áthajította őket hozzám – jogos, nem vitatom, én mérgeztem meg őket; letett pár deszkát itt-ott, és egy molyos függönyt is felaggatott az ablakra. Aztán kiment, és otthagyta maga után azt a szúrós izzadtságszagot. Örökre.

Én elég jól hallom, amikor a srácok bulikat rendeznek: ezerrel dübörög a zene, szarnak a csendtilalomra. A fallal jól eltakarták előlem a kert egy részét, de még így is látom, hogy általában a fügebokrot célozzák meg, ha hánynak, és miniszoknyás meg kivasalt hajú festett lányokat hoznak magukkal. Összegraffitizték a fal rájuk meredő részét, és vasárnaponként úgy tarkítja a szemét a kertet, mintha tenger hányta volna ki magából dagálykor. A Gábriel se jobb egyiküknél sem, csak ő nem beszél annyit, és lassabban mozog.

A Gábriel csak abban különb náluk talán, hogy alkonyatonként vagy délben, miután kialudta a másnaposságát, néhány órácskát foglalkozik a veteményessel. Gazol, rendezget, cigarettázik, közben locsol, és még véletlenül se köpné le a karalábékat. Ő nem látja, amit csak én látok: a nő, ez a sovány, csontos asszony, a szomszédom, folyamatosan kukkolja őt, ha éppen ott van. De ha nincs ott, akkor is! Akkor ugrál, mint látják, néha ruhában, máskor meztelenül. Néha egymásra halmoz pár ládát, és felmászik rájuk. Lukakat fúrt a falba, hogy több különböző szögből láthassa Gábrielt, ahogy gazol.

Van Gábrielben valami lenyűgöző, valami tüneményes, valami bámulásra ingerlő, ezt be kell ismernem. Nem tudom. Én is szoktam nézni őt néha egy sörrel a kezemben, mint egy filmrészletet a tévéből; de amikor lehugyozza a meggyfát, felfordul a gyomrom, és gyorsan elkapom a tekintetem. Azt viszont most már beláthatják, hogy a szomszédom sztorija szomorú és magányos. A szomszédom egy megtestesült negatív példa. Ne kövessék őt, ha lehet. Főként a kukkolásban ne. Függőséget okoz.

Barta minden hajnalban, miután bezárta aprócska háza ajtaját, elindult a Duna-partra, majd, mikor odaért, és meggyőződött róla, hogy senki sem látja, beleugrott a vízbe, és hallá változva elúszott egészen a Szabadság hídig. Ott is megvárta, hogy tiszta legyen a terep, és amikor senki nem figyelt oda, kimászott a partra, emberi alakot öltött, és frissen-fitten, élére vasalt öltönyben, kezében az elmaradhatatlan fekete aktatáskájával besétált az irodába. Most, ahogy így visszagondolok, be kell látnom, volt Bartában valami halszerű. A szeme vizenyős kék, kicsit mindig úgy tűnt, mintha be lenne gyulladva. Biztosan a víztől. És a bőre annyira sima és szőrtelen volt, mintha nem is férfi lenne. Azt gondoltam, talán gyantáztat, vagy szőrtelenítő krémet használ. Előfordul az ilyesmi férfiaknál is. Egyszer véletlenül hozzáértem, és olyan hideg volt a keze, mintha egy jégkamrából jött volna ki. Most már persze egyértelmű, hogy miért.

Barta amúgy a légynek sem ártott soha. Rendkívül ápolt, szinte légies megjelenésével úgy suhant végig a folyosón, mintha ott se lett volna. Előfordult, hogy napokig nem is láttuk, pedig tudtuk, hogy bent van. A munkában végtelenül precíz volt, ami egy mérnöknél nem éppen elhanyagolható tényező. Halk szavúnak és udvariasnak ismerte mindenki. Az ebédnél a sorban mindig előreengedte a nőket, így engem is. Időnként beszédbe elegyedtem vele, talán szánalomból, de az is lehet, hogy csak unalomból. Sajnáltam ezt a szinte tökéletes megjelenésű, ugyanakkor rettenetesen magányos embert. Egyedül élt, barátnő, feleség, család nélkül. Rövid beszélgetéseink alatt folyton az volt az érzésem, hogy nem akar zavarni. Kivétel nélkül mindig ő tett pontot a társalgás végére, s legtöbbször arra hivatkozott, hogy be kell fejeznie a munkát, mert várja a főnök. Nem erőltettem hát a dolgot.

Történt egy napon, hogy Bartát magához hívatta a főnök. Megesett ez rendszeresen mindannyiunkkal, nem gondoltunk semmi rosszra. Gyakran időztünk nála, mert ő olyan típusú vezető volt, aki szerette magához rendelni az embereket. Ilyenkor nem csak a munkáról esett szó, a főnök kiselőadásokat is tartott, amiket végig kellett hallgatnunk. De soha nem megalázó stílusban adta elő a dörgést, csak amolyan tudós mókus módon. Hát, gondoltuk, most is ez történik. Amikor azonban Barta kilépett a főnök szobájának ajtaján, nem a szokott módon viselkedett. Nem indult vissza azonnal a helyére, hogy befejezze a sürgős munkát, vagy éppen elkezdje az újat, amit most bíztak rá. Csak állt ott, tétován, elesetten, hosszú ujjaival sima, szőrtelen arcát vakargatva. Odamentem hozzá, megkérdeztem, mi történt. Azt mondta, kirúgták. Létszámleépítés. Szükséges lépés. Így mondta a főnök. Azért őt, mert fiatal férfi, könnyen talál másik munkát. Még egy hónapig maradhat.

Próbáltam vigasztalni, nem igazán sikerült. Barta padlót fogott, teljesen érthető módon. A helyében én is ezt tettem volna. Örültem, hogy nem vagyok a helyében. Aztán elszégyelltem magam.

Délután együtt indultunk el a munkából. Felajánlottam, hogy elkísérem egy darabon, ha nincs ellenére. Úgy láttam, örül az ajánlatomnak.

A Duna-parton sétáltunk, szótlanul. Aztán egyszer csak megállt, maga felé fordított, és megfogta a kezemet. Jéghideg volt az érintése, az ujjai pedig olyan puhák, mint egy kisgyereknek. Rám nézett fakókék szemeivel, majd hirtelen elengedett, és beugrott a Dunába.

Az egyik percben még hosszú karjaival kapálózott a levegőben, a másikban meg már egy szép, nagy hal csobbant bele a vízbe. Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el. De ott voltam. Láttam, ahogy Barta hallá változott, és mielőtt elúszott volna, búcsúzóul még ugrott egy nagyot.

Azóta sem látta senki.

Fél tizenegy felé járt az idő, amikor a gyerek és a szomszéd kislány együtt játszottak nem messze a falutól a közeli folyó mentén. Odafelé az aszfalt égette a talpukat, és még akkor sem fordultak vissza cipőért, amikor letértek az útról, a föld pedig igencsak szúrós, veszélyes volt az elhajigált üvegszilánkoktól, törött cserepektől. Mintha csak azt játszanák, hogy egy aknamezőn lépkednek, óvatosan haladtak le a földútról és ugrottak át a fűbe, ahonnan versenyt futottak a folyópartig, az erőfeszítéstől szakadozva fel-felnevettek. A nap eközben hol eltűnt, hol előbújt, végül hosszabb időre beborult az ég. Elfáradtak, és lassan haladtak tovább a folyó mentén, egyre messzebb a falutól, a fejükben meg sem fordult, hogy akár elveszhetnek.

Egy fűzfa mellett játszottak, amikor egy pillangó repült ki a fa törzse mögül. Amint a gyerek észrevette, nem figyelt többé a szomszéd kislányra. Tekintetét a piros foltokkal tarkított pillangóra szegezte, és hol elvesztette, hol megtalálta, utánarohant, de hiába. A kislány tovább beszélt hozzá, de ez nem hozta többé lázba, sem a folyó zúgása, csakis a pillangóra koncentrált, mert meg akarta ölni. Ügyetlenül ugrált, a kislány elhallgatott, hiába is beszélt volna, majd a gyerek egy gyors és véletlen mozdulattal a tenyerébe fogta és az ujjaival összemorzsolta. A folyó újra zúgni kezdett, madarak csiripeltek és a szürke ég alatt egyre erősebben fújt a szél. A kislány bután nézte a tetemet, a gyerek elégedetten mutatta amit idáig kergetett, mire a szél kifújta a kezéből, és ő abban a pillanatban utánaeredt. Sehol sem látta a pillangót, a kislány egyre türelmetlenebb lett és szólt, hogy esni fog, menjenek. Ekkor a gyerek hirtelen viszketést, fájdalmat érzett a bal karján, és mikor meglátta, teljesen megdermedt: a karon egy pici seb tátongott, a pillangó feléledt, de hiszen ez nem lehet!, a seb egyre mélyült, és mikorra odacsapott, a pillangó belement. Átrepült a bőrön, bele a sebbe, és most belül a húsban a szárnyait kitárva vereget, hevesen csapkod apró, selymes szárnyaival. A kislány közelebb lép és értetlenkedik, annyira ijedtek, hogy futni sem mernek. Visszafogott gyorsasággal a kislány házukig mennek, a játszótárs kinyitja a kaput, és köszönés nélkül eltűnik az udvarukon lerakott nagy farakás mellett.

Fél kettőre kész az ebéd, de sem előtte, sem utána nem hajlandó megmutatni a sebet. Szinte retteg, eltitkolja amíg lehet. A szülei kedvesen szólnak amikor szedheti a levest, de nekik is feltűnnek szokatlan mozdulatai az asztalnál, mintha félkezű lenne ez a gyerek. Rászólnak, hogy ne szürcsöljön, neki pedig hol eszébe jut a sebe, hol elfelejti, ha viszont megfeledkezik róla, akkor boldogan eszeget. Ahogy elfogy a húsleves, és már az anyja is leült, hogy egyen, a gyerek egy szelet kenyér után nyúl. Apja észreveszi a karját, innentől összefolynak az emlékek és a színek. A kerti csapnál igyekeznek megtisztítani a sebet, nyomkodják a karját, mert ki kell jönnie a gennynek, még néhány fűszálat is kinyomnak, idegesen szitkozódnak, amiért nem szólt előbb.

Úgy látszik, hogy tiszta a seb, nem jön ki több mocsok és szenny. A pillangó sehol.

Este fél tizenegy felé jár az idő, amikor a gyerek felébred. Látja, amint kinyitja a bejárati ajtó vacak, fém kilincsét, de nem érzi, hogy hideg. Újra mezítláb van, most az éjszakában, végigsétál a délelőtti úton. Nem fog fel semmit, nem érez, csak látja a házakat és hallja a kutyákat, még egy németjuhászt el is képzel, a nyaka mintha kicsavarodna. Akkor ugrik fel, amikor az aszfaltot a törött szilánk és cserép váltja, és látja egy pillanatra a pillangót, de csak egyszer. Rálépett egy tégla törmelékére, és ekkor ébred fel. Visszarohan az úton, a kutyák a kerítések mögül nem hagyják abba az ugatást, az utcalámpák fényében hamar hazajut.

Másnap még hisznek neki, aztán soha többet nem. A seb beforrt, és a heg még mindig fáj, ez évtizedek múlva is így lesz. Miközben izgatottan mesél szüleinek reggel, egy keresztespók egy pillangót kerített csapdába, és megette az ablaküvegen.

Irén csak ült a kanapén, háttal az ablaknak, és üres tekintettel meredt maga elé. Kívülről hangok hallatszottak be a lakásba, de a világért sem fordult volna meg. Próbált nem odafigyelni rájuk. Úgyis róla beszélnek. Róla. És nevetnek. Vagy szánakoznak. Egyik rosszabb, mint a másik. Jól tudta, mit mondanának neki: „Irénkém, borzalmasan nézel ki. Hiába, mi megmondtuk. De te mindig olyan makacs voltál. Hiba volt kiadni a szegény János útját. Látod, mihez vezetett! Látod!?” Vagy ami még rosszabb, nem szólnának, csak néznék. És a szemük… Nem, erre nem gondol.

Az ölében egy könyv feküdt, de nem foglalkozott vele. Egy ideje már az olvasás sem kötötte le. Igen, azóta… Hamarosan hat óra és jön Endre. De előtte még jól berúg a kocsmában. Hiába, itthon nem várja semmi, ez a büntetése mindazért, amit tett. Vele. És Marcikával. Irén nem főzött, nem takarított, ő maga is csak azt evett, amit talált a kamrában: egy bödön szilvalekváron élt már egy hete. Pénzük sosem volt, lassan már fel se tűnt neki a nélkülözés.

Néha János is elvonult az ablakuk előtt, a feleségével és a két fiával, úton a piacra, ilyenkor Irén a fülére tapasztotta a kezét, és úgy érezte, menten szétveti a harag, a keserűség. De még így is jól hallotta őket. Elővette a kisollóját, felhajtotta a szoknyáját, és az olló hegyét a combjába döfte. Amikor belenyilallt a fájdalom és meglátta a kis piros patakot, megkönnyebbült. Ez pedig az én büntetésem. És mellé még az egész élet, gondolta, majd a fülét hegyezte, de Jánosék már szerencsére elmentek. Ha látná, mi lett belőlem…

Szerencsére a temetésre nem jött el. Talán tapintatból. Mikor is volt? Te jó ég, már egy hónapja! De még mindig nem tudja elhinni. Nem, nem. Nem!

 – Anyu, gyere velem játszani! – kérte Marcika már századszorra.

– Kisfiam, főzök. Játssz egyedül! – morogta Irén, mert megint elúszott az ebéddel és azt se tudta, hol áll a feje. Most még Marcika is határozottan idegesítette.

– Kimehetek?

– Persze, bánom is én! – mondta az anyja, akarata ellenére kissé ingerülten. Marcika egy ideig csodálkozva nézett rá, nagy barna szemeivel, aztán kiszaladt az ajtón a kertbe, Irén pedig megkönnyebbülten felsóhajtott és folytatta az előkészületeket. Ha Marcika visszajön, majd sütök neki valami finomat, határozta el. Kissé feszült vagyok ma. De miért?.

 Hiszen olyan boldog volt, amikor Marcika megszületett! Akkor úgy érezte, végre van kiért élnie. Még Endre is mintha megszelídült volna a várandósság hetei alatt: kevesebbet ivott, és már nem járt el kártyázni. Házasságuk sosem volt annyira kiegyensúlyozott, mint az elmúlt öt évben, mióta a kisfiú is közöttük volt. Lassan Irén is kezdett kibékülni a sorsával.

Pedig hogy gyűlölte Endrét! Már amikor kimondta neki az igent a hivatalban, a két csöppet sem bizalomgerjesztő tanú (Endre ivócimborái) jelenlétében, akkor érezte, hogy hatalmas hibát követett el. De annyira dühös volt! Jánosra. A szüleire. Mindenkire. Nem értették meg. „Kislányom, ez még nem ok arra, hogy szakíts a vőlegényeddel. Mással is megtörtént már ilyen botlás.” Az anyja minduntalan ezt duruzsolta a fülébe. Valóban? Jánosról kiderül, hogy azt a züllött nőt látogatja titokban, ő pedig csak álljon mosolyogva, kezét János kezébe helyezve, szemérmesen lesütve a szemét?! „De kislányom, ez egy kisváros. Mit fognak szólni az emberek?” Tehát mindenki fontosabb, mint ő! Nem, ezt nem tűrheti!

Hozzá is ment az első jöttmenthez, hogy bosszút álljon a városon, a szülein és legfőképp, Jánoson. Nagy volt a botrány, Irén viszont hiába akarta élvezni a mártír szerepét, fordítva sült el a dolog: Jánost sajnálta mindenki.

Hamar kiderült, hogy Endre iszik, kártyázik, és hiányzik belőle a romantika. A szerelmes verseket is, amelyekkel Irén fejét akarta elcsavarni eleinte, egy régi Csokonai-kötetből ollózta össze, persze, a lány ezt nem akarta bevallani még magának sem. Pedig azt is jól tudta, hogy a virágcsokrokat a közeli parkból lopkodja össze, ünneplő öltönye láttán pedig, amiben eljött megkérni a kezét, ezt mondta az apja:

– Mint Szaros Pista Jézus napján.

Irén erre csak a száját rágta, és kiviharzott a szobából.

És bezzeg János megelégedett azzal, hogy menyasszonyának csak a kezét simogassa a park árnyas fái alatt! Endre viszont már az első éjjel lerántotta Irénről a hálóinget, erős kezével ledöntötte az ágyra, és mire a lányban tudatosult, mi történik, éles fájdalmat érzett az altestében, és már el is hálták a házasságot. Később Endre rászólt, hogy cserélje ki a lepedőt, mert csurom vér. Irén a továbbiakban megundorodott a házasélettől, de hiába próbálta fejfájásra hivatkozva elhárítani a férje közeledését, Endre nem ismert kibúvókat.

 Már majdnem elkészült az ebéd, amikor kintről hangos kiáltást hallott. Ledermedt és a fakanál kihullott a kezéből: hangosan koppant a konyha kövén. Marci! Villant át az agyán, és már tépte is fel az ajtót, kirohant a kertbe. De Marcit nem látta sehol. Hol lehet? Megvan, a kút! Istenem!

Odafutott, és áthajolt a káváján. Lebámult a mélybe, és mintha az egyik szögletben látott volna valamit.

– Marci! – sikoltotta, de nem jött válasz. – Marcikám!

 Az orvos később azt mondta, Marcika szerencsére nem szenvedett egy pillanatig sem, mert olyan szerencsétlenül esett, hogy azonnal kitörte a nyakát egy kiálló kőben. Irén csak nézte a kis testet, ami ott feküdt, kiterítve a földön, és nem voltak könnyei.

Anyu, gyere velem játszani!

Játssz egyedül!

Endre szánalmasan festett, mikor hazaért. A szomszédok szóltak neki, mi történt, és kétségbeesetten nyargalt haza a gyárból műszak közepén.

– Mi történt? Mi történt? Marci! – kiabálta már messziről. Mikor megpillantotta feleségét, aki némán térdelt a halott gyerek mellett, átkarolta a vállát. – Irénke! Irénke, mi történt?

De Irén nem szólt semmit, csak nézte a férjét szótlanul.

– Irénke, mondj már valamit! – Endre tehetetlenségében már sírt, mint egy gyerek. Irén csak nézte még egy darabig, majd ellökte magától.

– Te gyilkos! Megölted a fiunkat!

Endre értetlenül bámult rá, és szája széle remegett.

– Micsoda? Én… én nem…

Irén felpattant és a szeme szikrázott a dühtől.

– Dehogynem! Hányszor kértelek, hogy deszkázd be azt a kurva kutat! Hányszor?! Te ölted meg! Te! Te! – és már csépelte férjét, ahol érte, hiába próbáltak meg közbelépni a szomszédok. Végül a doktornak kellett beadnia egy nyugtatót, csak úgy tudták megfékezni.     A temetésen is úgy viselkedett, mint egy alvajáró: engedelmesen ment, amerre vezették, sírt, amikor kellett, amikor pedig a toron elébe raktak valamit, evett, ivott. Úgy fogadta a részvétnyilvánításokat, mint egy holdkóros, és láthatólag nem érdekelte semmi, még az sem, hogy Endre már a temetés hajnalán leitta magát, úgy kellett támogatni a gyászmenetben. Keservesen óbégatott, amikor pedig a koporsót leeresztették, bele akart ugrani a gödörbe. Irén nem szólt egy szót sem, ahogy a továbbiakban sem. Hiába ajánlották fel a szülei a segítségüket, hiába javasolták, hogy költözzön hozzájuk egy időre, vagy akár végleg, még a válását is segítik elintézni, a nő nem felelt, csak nézett maga elé.

A kulcs zörgött a zárban, megérkezett Endre. Irén megborzongott. Férje belépett, nem szólt semmit, csak körülnézett, majd átslattyogott a szobán, egyenesen a konyhába. Hallatszott, hogy italt tölt magának, majd nagyokat nyelve megissza.                                                           

– Irénke, meddig csináljuk még ezt? – kérdezte a konyhaajtóból. Irén nem felelt. Endre odalépett hozzá, és megállt előtte. – Irénke! Miért?

A felesége nem mondott semmit, csak felkelt, és elindult a konyha felé. Endre követte.          

– Irénke, miért büntetsz? Hát azt hiszed, nekem nincsenek érzéseim?!

Semmi válasz. Irén kihúzta a fiókot.                                                                                           

– Irénke! Én így nem bírok élni!

A nő szeme villant egyet, majd elővette a kenyérvágó kést, és beledöfte a férje mellkasába.   

– Akkor dögölj meg! – sziszegte. Endre csak bámult rá, elkerekedett szemmel, aztán hirtelen megváltozott a tekintete: elöntötte a harag. Nem törődött a késsel, sem a fájdalommal; kinyújtotta a kezét, és megragadta Irén nyakát. Felesége felnyögött, de nem szólt semmit. Egy darabig azzal viaskodott, hogy lefejtse magáról Endre kezét, ám férje nem hagyta magát: minél inkább érezte, hogy folyik el a vére és hagyja el az ereje, annál szorosabbra fonta az ujjait. Aztán Irén belátta, nincs értelme folytatni a harcot. Leengedte a kezét. Talán így lesz a legjobb, gondolta, mielőtt egy feneketlen, sötét szakadékba zuhant volna.

December közepén állótömeg volt a Madách színház előterében.

Apám vett jegyet az előadásra. Hiába kérleltem, nem akarta elmondani a címét, csak hogy valami vígjátékot remél. Délutántól készülődtünk. Felvetette velem a legelegánsabb ruhám, bár tudta, feszélyezve érzem magam az ilyen ünnepélyes viseletekben. Veszekedtünk is egy sort: őszerinte szükséges a mai világban megtartani ezeket a tradíciókat, egyszerűen így illik színházba menni és punktum. Mért foglalkozok én mindig a többiekkel? Nincs igaza, mert a szokások néha változnak… de nem volt apelláta, azt kellett felvennem, amit ő akart. Férfiasan szorosra kötötte a nyakkendőmet és indultunk.

A színház udvarán többen cigarettáztak, főleg korosabb emberek; a füst, amit kifújtak, sűrűn gomolygott, körbefogta őket – összemosta a hangokat a fényekkel, a várakozással teli szófoszlányokat a városi utcazajjal. Belépve olyan ember-kavalkádba ütköztünk, hogy csaknem azt hittük, Noé többezer-éves fedélzetére váltottunk jegyet: volt itt arab, kínai, fekete, fehér, szürke, a lehető legváltozatosabb viseletekben. Így még kényelmetlenebbül éreztem magam, szerettem volna hasonlítani arra a rövid ujjú pólóban és lyukacsos farmerben, keresztbefont kézzel, esetlenül álldogáló fiúra, ott a pénztárnál.

Késett a darab. Nem is keveset. Meg kellett várnunk az előző előadás végét, utána léphettünk be. Akik kijöttek, mind olyan cinkos tekintettel néztek ránk, mintha egy kísérlet részesei lennénk amerikai pszichológusok markában. Egy kopasz férfi meg is kérdezte egyiküket, hogy milyen volt a darab. – Kitűnő! – felelte – Meglepően jó! – különösképp hangsúlyozta a ’meglepő’ szót és titkos vigyorral az arcán továbbállt. Aztán elkértem apámtól a jegyet és mikor kezembe nyomta, megütköztem valamin. Hogy egy hosszú vékony vonal áll a cím helyén, amire írni kellene, akárcsak az aláírásoknál. Tehát ezért nem árulta el apám a címet, mert ő maga sem tudta. Ez jellemző!

Két táborra oszlott a közönség: egyiknek bal, másiknak jobb oldalra szólt a jegye. Mi a baloldali folyosóról közelítettünk. Jegykezelés után helyet foglaltunk egy fiatal, roppant rokonszenves pár mellett.

Miután mindenki elhelyezkedett, és megszűntek a kötelező köhögések, fészkelődések, vak sötétség borult ránk. Vastag, vörös függöny húzódott előttünk, ami néha megmozdult egy kicsit, gondolom a rendezgetések miatt. Aztán egy erélyes hang felszólított mindenkit nagy komolyan, hogy „Kérem, kapcsolják ki mobiltelefonjaikat, hamarosan kezdődik az előadás!”. Várakozó taps, feszült, előremeredt tekintetek, és a függöny méltóságteljes lassúsággal elhúzódott.

Nem akartunk hinni a szemünknek. Ez valami vicc, vagy ennyire hülyének nézik az embert manapság? Ugyanis közvetlen előttünk a közönség másik csoportja tűnt föl, ugyanúgy, egymás fölötti sorokban ülve. Természetesen nekik meg mi voltunk a meglepetés.

Színpad itt nem volt, csak egy szűk tér a függöny helyének, és szemben a nézők. Vártunk egy keveset, nem történt semmi. Akkor egy fiatalember fölállt és bekiabálta, hogy: – Szerintem itt nekünk kell játszanunk. Ez a mai előadás!

Többen fütyültek, néhányan távoztak volna, nem akartak bohóckodni. De az ajtók nem nyíltak, kívülről pedig a jegykezelők bekiabálták, hogy még nem ért véget a darab és meglehetősen illetlen dolog lenne megzavarni a színészeket ajtónyitogatással. Megmondom őszintén, nem voltam feldobva, amúgy sem tudok improvizálni és kifejezetten zavart ez az öltöny és a fojtogató nyakkendő. Apámra néztem, ő lenézett rám; immár fél órája, hogy elkezdődött a sajátos ’előadás’. Szememmel intettem neki, hogy próbáljunk meg mi is kijutni; ő erre felállt, kőszoborként maga elé meredt költőien és patetikus hanglejtéssel a következőket szónokolta:

– Fiam. Mért csinálod ezt? Menekülni akarsz, mert kényelmetlenül érzed magad? Nem! Most az egyszer nem! Állj föl, légy férfi! Fogd azt a nőt ott melletted, és játsszatok! Játsszátok el, hogy szerelmesek vagytok, vagy, hogy barátok, ismerősök, ellenségek; játsszátok el, hogy haragban vagytok, hogy éheztek és nem tudtok mit kezdeni magatokkal, csak valamit játsszatok! Te meg kedves férj itt kettővel mellettünk, kérlek, bocsásd meg fiamnak, akármit csinál! Azért nem téged kérlek meg, mert olyan unalmas lenne: ti, mint férj és feleség… Ti úgyis játszotok eleget egymásnak, színpadon kívül.

Lámpalázas vagyok. Ezt apám pontosan tudta, és mégis ilyen helyzetbe hozott. Azon töprengtem, hogy most gyorsan, még mindennek a kezdetén betöröm az ajtót, kirohanok innen és leköpöm a szervezőket, de a taps a szemben ülőktől egyre harsányabbá vált, és a szégyentől való félelem erősebb volt bennem, mint a menekülés. „Na jó!”, gondoltam magamban, „Ha így akarod, hát legyen így!”

Kézen fogtam a lányt, és dühből középre rángattam, a függöny helyén lévő kis keskeny térre. A fehér és sárga fények hirtelen felgyúltak, fentről a szemünkbe világítottak.

– Te büdös szajha, te… Megcsalsz a férjeddel? (Nevetés és kisebb taps.) Beteg voltál, én elmentem messzire, hogy elhozzam neked a gyógyírt. Megtaláltam és eladtam az aranyórám, amit születésemkor kaptam öcsémtől! (Megint taps, ez jó.) Mégis eladtam, és több mint három kiló antidepresszánst hoztam neked, dacolva az áfával, a vámmal és az új adótörvénnyel! (Kis fújolás és fütty a jobb oldalról.) Erre te visszamész hozzá, saját koszos férjedhez? Mit köszönhetsz neki verésen, gúnyos szavakon, elvágyódó álmokon és kielégületlenségen kívül? Mondd mit? De itt lapít most ő is, ott ül a nyolcadik sor szélén. Jöjjön le vénember, védekezzen! Mégis, mit akar huszonévesektől, mért vette el, ha nem tudja megtartani és boldoggá tenni?

És felmutattam, egyenesen apámra, aki annyira akart ma játszani. Láthatóan meghökkent, ezt nem várta volna, kicsit bele is pirult. Szegény nő meg csak állt, rongybabaként, egyszer-egyszer felnézett tanácstalanul az igazi férjére, akinek szívébe túlságosan nem lophatta be magát előadásunk.

Apám akkor már kopasz volt, azaz csak egy keskeny sávban féloldalt maradt haja, mint a szerzeteseknek. Bajusza sűrű, fekete, tartása kicsit fáradt és mindehhez ötvenöt éves. Óvatosan lelépdelt a nőhöz, én meg vissza a helyemre. Furán mutattak így kéz a kézben, azzal a lánnyal.

– Igen, valóban követtem el hibákat, és kérlek, bocsáss meg. Valóban vertelek, bár annyi enyhítő körülményt hadd hozzak fel mentségemre, hogy nem puszta kézzel. (Kis mocorgás a közönség nőtagjai felől.) Viszont mindig jót akartam neked! Amikor elvettelek, azt hittem meghalok és te örökölhetsz mindent. Szomorú, tudom, de kérlek, ne haragudj ezért, hogy nem haltam meg. Nem így akartam. Tudod, azt hittem nincs tovább, utolsó erőmmel egybekeltem veled, te életet leheltél belém, én pedig átörökítettem rád – úgy tűnik – ragályos depressziómat. Váljunk el, ha akarod, de egy valamit még szeretnék kérni. (Hatásszünet.) Ne ehhez a szélhámoshoz menj! Hidd el, én ismerem őt jól, vele lakom és tudom, hogy milyen dolgai vannak. Későn kel, nem dolgozik, inkább henyél. Csak vágyakozik, és nem tesz semmit vágyai beteljesüléséért. Megkeseredik! Inkább nézd! Ott fönn a negyedik sor közepén ül egy jóvágású úriember! Meredt szemekkel, haragosan néz most ránk, de valójában egy érző lélek, kenyérre kenhető margarinszívvel! Menj hozzá! Ő jónak tűnik!

És rámutat szegény lány valódi férjére, majd leszólítja a ’színpadra’. Óriási taps és füttyvihar. A férj bosszúsan lejön a lányért és sietve távoznak a teremből. Érdekes módon az ajtó rendesen nyílik nekik.

Szerintem mi megtettük a magunkét. Ezután elindult egy újabb játék-hullám: egyszer az egyik, aztán a másik közönség játszott, felváltva, néha bevonva egymást is a játékba. Volt ott keserves sírás-rívás, túljátszás, ripacskodás, tragédia, komédia, szatírjáték, egyszóval minden, ami a népnek kell. És végül is jól éreztük magunkat azon az estén.

Amikor pedig meguntuk mindezt, kimentünk együtt a színház elé, sokatmondó vigyorral arcunkon. A következő előadás közönsége értetlenül nézett minket, de kicsit sem érdekelt. Állótömeg volt most is a Madách színház előterében.

Otthon majd a jegyre írok valami címet, a vonal fölé. Az előadás címét, jó frappánsat. Talán az első benyomás és az, hogy hova jutottunk belőle.