Címke: próza

Dízscsomagolás

 


Száraz rózsaszirmok az ágy körül. Ropognak, amikor a fürdőbe szaladok. Mintha izzó parázson sétálnék át. Alig vizeztem be a hajamat, csörgött a telefon. Zsuzska volt, vidáman érdeklődött, hogy vagyok. Zsuzsanna, az én kis virágszálam. Akkor láttam, hogy a gyertya ráfolyt a szőnyegre. Gyorsan odadobtam a törölközőt, hogy ha jön a szobaszerviz, ne szembesüljön rögtön a rongálással. Éreztem a türelmetlen várakozást ebben a pillanatnyi hallgatásban. Jól vagyok szívem, suttogtam neki a kagylóba, de nem tűnhettem túlságosan meggyőzőnek, mert tovább faggatózott.

Zsuzsanna, az egyetlen kislányom. Nagyon vártuk, de neve sokáig nem volt. Az utolsó hónapban tudtunk csak dönteni. Egyenként lapozgattuk a naptárt, és minden hétről összeírtunk néhány lánynevet. A végére szinte az összes ismertebb ott sorakozott előttünk. A nulláról folytattuk tovább. Sándor, mint aki hirtelenjében megvilágosodik, felkiáltott, hogy legyen Hedvig, mert az olyan elegáns. Erre az asztalra csaptam, hogy ezt mégis hogy gondolja, ne bolondozzon a születendő gyermekünk nemével. Szinte megsértődtem a hasamban rugdalózó baba helyett. Sándor buta tyúknak nevezett, tudtam, hogy nem akart megsérteni, én is szoktam célozgatni a szellemi képességeire. A Hedvig női név! Ne beszélj már hülyeségeket, a Hedvig férfi név! Nem hagytam magam meggyőzni. Volt egy évfolyamtársam, Hedvig. Fiú volt. Sanyi szerint az kizárt. Márpedig én csak jobban tudom, hogy kik voltak az évfolyamtársaim. Azt, hogy nézzek inkább utána, már csak foszlányokban hallottam, mert durcásan elvonultam a konyhába, Sándor meg a tévé elé. A közönség zúgolódva üdvözölte érkezését. Meccs volt, két órára biztosan lemondhatok a kommunikációról. Még ha női név is, az én lányomat akkor sem fogják fiúnak hinni, Hedvig, milyen édes kisfiú, igazi kis Don Juan már most. Nem, nem, ezt semmiképp!

Ez volt az első vitánk. Még aznap kibékültünk, és megbeszéltük, hogy bár a név fontos, az élet mégsem ezen múlik. A második vita közvetlenül Zsuzska születése körül történt, amikor a hobbifotózásom komolyabbá vált. Otthon rengeteg album volt tele mindenféle képpel, a könyvszekrény középső polcán kaptak helyet. A barátaim közül hirtelen többen is elérkezettnek látták az időt a házasságkötésre, elsőként csak egy barátnőm esküvőjén kattogtattam, mert nem voltak fölös tízezreseik profit fogadni. Egy másik barátnőmet, aki látta a munkámat meggyőztem, és fél év múlva már az ő esküvőjét örökítettem meg. A következő jelentkező a barátnőm barátnője volt. Egész nap kerestem a nagy pillanatokat, késő este értem haza, amikor már mindenki mélyen aludt. Ilyenkor Sándor otthon maradt Zsuzsival, volt, hogy anyu is besegített neki. A sokadik szombaton Sándor szóvá tette, hogy örülne, ha inkább itthon maradnék, ebédet főznék, tisztába tenném a gyereket, délután pedig kirándulnánk. Nem kell dolgoznom, ha nem akarok, nincs szükségünk arra a kevés pénzre. Meglepődtem Sándor sértődöttségén. Szinte követelte, hadd jöjjön velem, ha esetleg mégis lesz egy legközelebb, egy utolsó alkalom, nehogy meggondoljam magam, és a végén én menjek hozzá a vőlegényhez. Nem értékeltem a viccet. Hajthatatlan volt, hát jöjjön. Az egész nap tolakodott, átbukfenceztünk rajta, ketten néztünk a gépbe, egyikünk sem látott rendesen. Valahogy elkészültek a képek, tetszettek mindenkinek, került a falra, polcra belőlük. Ha meglátogatom Szilvit, mindig szembesülök azzal a kellemetlen nappal, ami nem akart befejeződni. Hívtak még, de többet nem mentem.

Zsuzska lett az életem, rá mindig érdemes volt figyelni. Még csak tizenkettő, de már olyan bölcs, mintha leélte volna az élete felét. Mennyit beszélt nekem, hogy próbáljuk meg. Hogy mi nők tartjuk össze a családot. Nem tudom, hol hallhatta ezt a szöveget. Olyan idegenül hangzott az aprócska ajkai közül, de édes volt, ahogyan megmerevedett a tekintete, miközben minél hatásosabb mondatokat igyekezett összetákolni. Nehéz volt nem kerülni a hatása alá.

A gyerek miatt. A gyerek miatt mindig kell újabb esély, olvastam a női magazin oldalain minden héten. Ne váljatok el, mondta mindig az esti mese közben, meg utána is a jó éjt puszinál. Soha nem aludt el a mese végére, talán direkt, hogy ne múlhasson el nap, amikor nem könyörög, hogy ne váljatok el. A végére elegem volt belőle, gorombán megmondtam neki, hogy ehhez semmi köze, és attól nem fog rendbe jönni semmi, ha folyton erősködik. Elaludni azután sem tudott, de a szeme mindig csukva volt. Adtam neki puszit és néha megcsiklandoztam finoman az arcát, amire összerezzent. Sosem próbáltam meg elérni, hogy leleplezze magát, mert véletlenül sem akartam többet hallani az unásig ismételt szavait. Hogy az apját nyaggatta-e, azt nem tudom. Soha nem tudtam meg.

Sándor ekkor már a nappaliban aludt a kanapén, és hajnalig nézte a tévét. Az ajtóm rése alatt láttam a villogó szürke fényt. Többször is elmondtam neki, hogy szeretem, és abszurd, hogy idáig jutottunk. Minél többet mondtam neki, hogy szeretem, annál rosszabbul éreztem magam. Szeretem, szeretlek, szeretsz… e e e… Hajnali kettőkor kinyitottam az ajtót résnyire, mondanom kellett valamit. Minden összegyűlt a torkomban, és nem fértem el velük az ágyban. De nemcsak az tántorított el, hogy Sándor hortyogott, hanem az idő is. Talán mégsem most kéne. Ha napsütésben nem megy, az éjjel közepén még rosszabb lenne.

Anyu minden hétvégén eljött hozzánk, ha kellett, gyakrabban is, de a hétvége biztos volt. Egyszer hét közben felhívtam, nagyon megijedt, hogy valami baj van. Elmeséltem neki, hogy hamarosan szét fog esni a házasságunk. Semmi sem marad belőle, csak egy válási papír, meg néhány fekete-fehér ruhás fotó a szemetesben. Anyu magát okolta. Hogy az ő hibája. Anyu, térj magadhoz, legalább te ne! Meg se hallotta. Anyu! Anyu! Nem figyelt. Letettem a telefont, három perc múlva ő hívott vissza. Ő erősködött, hogy menjek hozzá Sándorhoz, ügyvéd, jóképű, boldogok leszünk. Ilyet érdemlek. A legjobbat. Anya, dehogyis, én akartam hozzá menni. Hajthatatlan volt, mert elültette a fejembe a magokat, és kikeltek. Anyu, fáradt vagyok a metaforákhoz. Ha nem akartam volna, nem megyek hozzá. Nem a tizenkilencedik században vagyunk. Anyu igazat adott nekem, legalábbis azt mondta, de mégis sűrűn kért bocsánatot. Van, hogy még most is.

Zsuzska továbbra is küzdött értünk. Akkor adtam be a derekamat, amikor egyik délelőtt felhívtak az iskolából, hogy azonnal jöjjek, mert baleset érte. A telefon a padlóra esett, én a székembe, és úgy éreztem, itt a vége mindennek. Az udvaron, játék közben elesett, kitört egy foga és a homloka vérzett. Az osztályfőnöke a karjában vitte a szomszédos orvoshoz. Felkaptam a kabátomat, majd rohantam az iskolába. Ez nem az első eset volt, majdnem olyan gyakran jártam az iskolába, mint a diákok. Hívtak már korábban is, hogy Zsuzsi verekedett fiúkkal meg lányokkal. Az én kislányom, aki minden reggel úgy öltözik fel, mint egy hercegnő, a porban fetreng, miközben püföli az osztálytársait. Az egész világ előtt szégyelltem magam helyette. A tanárnő nyugodt volt és megértő, de a szülők hevesen gesztikuláltak és ordítottak amint megláttak. Bizonygattam, hogy ezt nem itthon tanulta, mi soha egy ujjal se.

A gyerek miatt rábólintottam. Zsuzsát a nagyszülőkre hagytuk, és elutaztunk egy hétvégére az ország másik végébe. Sándor vacsorát rendelt, gyertyát gyújtott, rózsaszirmokat szórt, én pedig vettem egy olyasmi fehérneműt, ami utoljára körülbelül tíz éve volt rajtam a nászéjszakánkon. Minden készen áll. Rendbe hozzuk. Az este hamar nosztalgiázásba ment át, az első randevútól elkezdve a lányunk névválasztásáig. Szerettem volna sok mindent megkérdezni Sándortól, de úgy éreztem, mintha most ismertem volna meg és óvatoskodnom kellene a szavakkal. Nem tudtam, melyik kérdésnek milyen hatása lesz, pedig lehet, hogy nem is emlékezett volna rájuk másnap. Sokat ivott, és mintha engem is le akart volna itatni; amikor ő töltött magának, töltött nekem is, de én mindig a hátam mögé löttyentettem a bort, rá a virágra. Lassan mindegyik levélen kövér, bordó cseppek csüngtek. Sándorral az első üveg kiürülésénél már semmit nem lehetett kezdeni. Gusztustalanul a fülembe suttogott, hogy milyen csinos vagy bébi, és össze-vissza harapdált. Csak szabaduljak a keze közül minél hamarabb. Most mi van… most… mi bajod van? Frigid! Minek vetted fel, azért hogy rajtad csodáljam egész este?

Sándor már nem bírta tovább tartani magát. Hamar elaludt a földön, én pedig az üres, jéghideg kádban gubbasztottam az éjjel további részében. Az ágyunk érintetlen maradt, csak a rádobált csomagok gyűrték össze kis foltokban a takarót.

Maróti Zsuzsanna Hedvig rengeteget könyörgött. A reggeli telefonhívás óta valószínűleg soha többé nem fog. Kijelentkeztünk a szállóról, Sándor a kocsival ment, végignézhettem, ahogyan a fák között sok-sok részre osztódik és eltűnik az annak idején általam választott piros kocsink. Én taxit hívtam. Másnap a bíróságon találkoztunk újra, beadtuk a válópert.
Észre sem vettem, hogy telnek a napok. Olyan gyengeség tört rám, hogy napokig csak az ágyban feküdtem. Zsuzsi az első reggelen biztosított a szeretete felől, és jól a nyakamra húzta a takarót. Addig fészkelődött, amíg a táska a hátára került, és elindult. Úgy görnyedt alatta, mint aki hirtelen nagyon megöregedett.

Délután nem érkezett meg a szokásos időben. Ma van a táncórája, nyugtáztam. Nem, dehogy, az hétfőnként van. Ilyenkor nincs is órája, igen, múlt szerdán elmentünk venni neki egy cipőt. Elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy sötét van és émelygek. Lehet, hogy a sötétség feküdte meg a gyomromat, vagy az émelygéstől nem látok semmit. Zsuzsi, ettél már? Zsuzsi nem szólt. Villanyt kattintottam, még kevesebbet láttam, mint a sötétben. Zsuzsi!

Zsuzsi nem volt sehol. Egészen két hónappal ezelőttig. Megkerült az én egyetlen kisbabám. Pirítóst reggeliztem, jó sok fokhagymával és a reggeli műsort néztem, interjú a szombati kiesett versenyzővel. Ott volt velem az én drága Zsuzsikám is, mosolygott, ahogyan régen, kicsit megszürkült az arca, de vidám volt. Kitöltöttem a második pohár tejet, az utolsó cseppek hintáztak a doboz nyílásán. A sarokba tettem, a többihez. Mint egy katona-had, úgy sorakoztak egymás mögött. Kimentem a konyhába egy másikért, végignéztem a dátumokat, melyiket bontsam fel előbb. Behoztam a legromlandóbbat. Azóta több dobozzal is megiszom naponta. Mióta Zsuzska ott mosolyog az oldalán öt másik gyerekkel, azt akarom, hogy mindig szem előtt legyen. Többet nem engedem, hogy eltűnjön ilyen hosszú időre.

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála (részlet)

A Santa Maria della Salute-templom lépcsőin most, Euripidészem, bizonyságot tettünk, hogy minden ember hisz, és így mindenki jónak tartja magát. Rossz mégis van – vajon miért? Majd meglátod, ha átérünk a Canale grande túlsó partjára. Most! – itt az idő, anyánk rám szólt, hogy ki kell pattannunk. Úgy is cselekedtünk, mielőtt a carrozza közelebb ért volna a kapucinusok rendházához és a környező sikátorokhoz. Egyszer régen – Menyus és én még nagyon kicsik voltunk – két forgalmas utca találkozásánál a sarkon találtunk egy öreg cipőpucolót. Rögtön figyelmesek lettünk rá, mihelyt Roberto falujából beköltöztünk a nagyvárosba. Valójában hol itt, hol ott tisztogatta a lábbeliket: a kikötőben, a templom előtti téren. Zöld faládikát tett le a járdára, ferde fedelén meszingtalpazat, amelyre a járókelők fél lábbal fellépve tisztításra kínálhatják cipőjüket. Menyuska vastag talpú, sötétkék ortopéd cipőt viselt, 22-eset, én 30-as új barna cipőben feszítettem. Az öreg előbb az ő lábbelijét tette rendbe, aztán az enyémet, majd pedig kérés nélkül nekilátott kicserélni a cipőfűzőinket. Különös nap volt ez: az első kvadránsból szél fújt hét beaufort erősséggel, és az öbölben köteleket feszítettek ki a part hosszában a hajókikötőnél, nehogy valakit a vízbe találjanak lökni a szélrohamok. A cipőtisztító barna és bordó ellenzős sapkát viselt, jól a homlokába húzva, a szél szemmel láthatólag semmit sem árthatott neki. Ott, az utcán kicserélte a pertlijeinket, és majdhogynem csak úgy odavetette: „Hát azt tudjátok-e, fiúcskák, hogy a cipőfűzőt huszonnégyféleképpen lehet megkötni? A gyerekek egyféle masniról hallottak csak, a felnőttek dupla csomóról is tudnak, mi meg a javakorabeli cipészek a többit is ismerjük, én például mindennap másképp kötöm meg a pertlit.” Néhány egyszerű bogot be is mutatott akkor nekünk, némelyik legyezőszerű volt, mások meg kibomló rózsaszirmokra vagy akasztófa kötelén a hurokra emlékeztetett. Bizonyosfajta csomózások ellenben olyan bonyolultak voltak, hogy vetekedtek a legvékonyabb spagetti tányérra szedett gombolyagával. Menyus vastag talpú, betétes sötétkék cipőjére azon a szeles tavaszi délelőttön (idegenül mozogtunk ekkor még a nagyvárosban) „angol módra” kötött csomó került (így nevezte a cipőpucoló), az enyémre meg „németes” („Primo Inglesi, miei ragazzi, e secondo Tedesci”), és egyikünk sem akarta semmi áron kioldani többé. Amikor a mi összeszedett és gondos anyánk elejtette, hogy talán mégis célszerű lenne kibújni a cipőkből legalább amikor eljön az alvás ideje, kórusban rákezdtünk Menyus hangján nyüszíteni-nyafogni, szemünk le-leragadt már, mikorra, jóval éjfél után, kioldhatta cipőnkön kinek-kinek az angol meg a német csomóját. Reggelre kelve Menyus és én hiába iparkodtunk felidézni a fogások sorrendjét, nem boldogultunk. Meg akartuk keresni újra a kikötőbeli öreget; mind a ketten, az én kis féltestvérkém is meg én is, elhatároztuk aznap, hogy jelentkezünk a homlokába húzott „politure” bácsi műhelyébe inasnak, de amikor a kikötőbe értünk, a parti szél már alábbhagyott, a láthatárról eltisztultak a felhők, eliramodtak a határtalan ürességbe, s magukkal vitték az ég minden gomolygó alakzatát – ő azonban nem volt sehol. Hiába kutakodtunk utána a környező utcákban, mert azt mégsem hihette egyikünk sem, hogy Mary Poppins lenne, s a szél hátán jönne-menne. Persze nagyváros volt ez, benne mi két idegen, két árva, akik térről térre szédülve elhúzódtunk a szökőkutak vízsugarának közeléből. Azokon a helyeken, ahol a napégette arcú cipőpucoló szokta fényesítgetni a lábbeliket, egy vak kíntornásba botlottunk (idomított majom nem volt nála), egy „porcherát” láttunk, aki csont nélküli sült sertéskarajokat kínált két nagy karéj kenyér között, végül egy köszörust. Az öreg azonban, aki talptámasszal ellátott zöld színu ládikájával ügyködött, soha többé nem mutatkozott arrafelé, így tehát a pertlicsomózás huszonnégy módozatának titkát örökre magával vitte. S a víz – miért oly zöld a Canal grande vize, mint a Veronese megfestette köpenyek és drapériák? Zöld, mint a barokk; szürke, mint a gótika; zöld, mint a rizling; tört ívei márványerezetűek, fakószürkék; gótikus, mint északon az alkonyat árnyalatai; a gótika, mint a tizenhatodik századi keskeny velencei hajók; a barokk, mint a széles törzsű karavellák. A velencei dózséknak közös nyughelyet adó Szent János és Pál székesegyházban, Euripidészem, az etika szívéig-lelkéig, legbelső, sötét magjáig hatolunk. Olyan könnyedén, mintha Tibor valamelyik sebészkését tartanánk a kezünkben: szabálytalanságokra és a legrettenetesebb bűncselekményekre kizárólag eszmék miatt vetemedik az ember. Most lépjünk be. Mindegyik halott dózse nyugtalanul alussza örök álmát; Giovanni és Pietro Mocchenido szarkofágja balról és jobbról. A Szent Jánosnak és Pálnak szentelt katedrálist 1234-ben téglából kezdte építeni Giacomo Tiepolo dózse. A sekély és langyos mocsár ingoványa saras ujjaival Velencének még csak a helyét ölelte, amikor a lagúna legszélén helyet talált neki, és elhatározta, hogy hatalmas székesegyház-temetőt emel itt. A szentély építése teljes két évszázadig elhúzódott, Tiepolo holtában költözött bele, ő volt falai közt az első velencei uralkodó, aki csendben várta ki megépülését. Álljunk meg a San Domenico-kápolna félhomályában, a megfeketült féldomborművek előtt, amelyekre kívül és belül a sötét emberi történelem gyülemlett, és állapítsuk meg, szalamiszi, hogy az eszmék nem erkölcstelenek, hanem csak részlegesen, töredékesen erkölcsösek, a valóságnak olyan és akkorka darabja viszonylatában, amelyhez rendelődtek. Miért nem lehetséges, fia Mneszarkhosznak, egyetemes és ebből adódóan tévedhetetlen igazság? Miért nem lehetséges eleget tenni ilyen igazságnak, és miért nem lehet ezáltal megvalósítani az eszméket? Azért, mert lehetetlen felállítani az erkölcsös és helyes egyetemlegesen hiteles általános képét. Hogy valóban így van, azt maga a tapasztalat igazolja: az eszmék és az eszmék eszményített céljai ez esetben versengnének egymással, s a helyénvalóbb lebírná a kevésbé helyénvalót, az erősebb lehengerelné vagy bekebelezné a szerényebbet. Csakhogy ez nem lehetséges, mert akkor érvényét vesztené a szabály, hogy nincsenek kis és nagy ügyek, hanem csak kis és nagy emberek, akik ügyekkel foglalkoznak. Ha az eszmék hitelességét, Euripidészem, egyetemlegesen mérlegre lehetne tenni, egy ügy fontos lenne, s az összes többi eltörpülne mellette. Hogyha az eszméket tömöríteni lehetne a köré az eszme köré, amely idővel központi jelentőségunek minősül, akkor az emberi nem végre-valahára megépítené az eszmei Bábel tornyát, és az eszményi építmény legtetéjre felkapaszkodott szerencsések (a gátlástalanul vétkezők, akik úgy jutottak fel oda, hogy a maguk eszméibe olvasztották mind a többiekéit) a Teremtő lélegzetvételét is hallanák… Ámde, Euripidészem, te szalamiszi, ez nincsen és nem is lehet így, mert a halandók rendje nem olyan szervezet, amelyben a közösség minden, az egyes ember semmi, épp ellenkezőleg. Figyeld csak, a dózsék árnyai közt járunk most. Ügyelj a lépteidre, mert mindenhol a velencei fejedelmek sírtáblái kerülnek a talpunk alá: Leonardo Loredan, Marco Corner, Antonio Venier, Michele Morosini… Olvasd tovább a feliratokat: Laurentio Gapillo, Michaelis Hlio, E. Benefatori, Octaviano Valerio, és vigyázz, nehogy háborgasd őket, fel ne költsd valamelyiküket a padozat lemezei alól, a fali fülkékben heverő etruszk kőszobrok közt. A nekropolis mindegyik megkeményedett, minden hájjal megkent ura megérte néhány nehéz óráját a Velencei Köztársaságnak, és megtanulta, hogy a kereskedelemben ha nyerünk a vámon, veszítünk a réven. Amikor az utolsó is közülük lábbal előre bevonul a fedett gótikus temetőbe, Milánóban az inkvizíció maga elé idézi Veronesét, a festőt, és a vásznain ábrázolt jelenetekről és figurákról faggatja, s a művészt szigorú eljárásnak vetik alá azok, akik meggyőződésből és sziklaszilárd hitből – mert csakis ilyeneket tettek meg a szentegyház inkvizítorainak – oly sokakat küldtek máglyára. A festő vallatói élénkvörös pelerint viseltek, fehér csipkegallért és kesztyűt. Az én korom inkvizítorai abban az évszázadban, amelyet minden lelkifurdalás nélkül dobtunk a sutba, gyakrabban katonai egyenruhát. Ők is, akárcsak Veronese vallatói, eszméket tettek magukévá, a kíméletlen önvizsgálat egy elsietett pillanatában erkölcsi eszményeket fabrikáltak belőlük, és nyomban ezután, a jogfosztottak soraiba furakodva, szilárd célokként hirdették meg őket. Megnyíltak így a szabad bűnelkövetés ajtai, s ők saját nagyságuktól és a rájuk váró dicsőségtől elragadtatva elkövették az első vétkeket. Nézz csak rájuk: egy görög szemében talán szokatlan az öltözékük, de íme, e pillanatban itt haladnak el előtted a huszadik századi néma menetben. Most bemutatom neked őket, Euripidész. Mindőjüket sorra. 

Vadlovak

 


/Pirosnak, aki nélkül néhány sor csak zavaros papírpiszok lehetne/

Éreztem én, hogy Joseph túl sok ideje ül a szikla szélén. A lábát ingaóraként lóbálta a táj fölött, képzeletben talán több hektár legelőt letapostak óriáslábai. A szikla látszatra meg-megingott alatta. Olyan volt, mint egy hatalmas repülőcsészealj, ami a szirt szélén landolt, egy része pedig a rét fölébe hajolt. Kiskorunkban féltünk és vágytunk rámerészkedni, apánk tiltott is tőle. Ő már halott, harminckét hónapja. Nem tilt senki.
Különben sem veszélyes. Sokszor inog meg látszatra, sokszor dülöngél. Többször láttam a jószágot keringeni a csészealjon, egész a szélére merészkedni, pont oda, ahol most Joseph ült. Mondom, túl sok ideje. Nem kell érzelmi csősznek lenni ahhoz, hogy megállapítsa ezt az ember. Joseph sosem ült egy helyütt néhány percnél tovább. Ekkor már közel három fertályórája készítette fejben a tájtanulmányt, vagy tudom is én.
Lábai ingaórához voltak hasonlóak. Én is játszottam ilyet kiskoromban. A vadlovakat tapostam képzeletben, monumentális rém-csizmámmal. A töppedt lovak helyén csak vörös, pattanásszerű foltok éktelenkedtek gondolt-íriszem fordított tükrében. Vadlófoltos tájképet készítettem.
Joseph nem volt magának való, csak magányos. Lógott az emberen. Meglátott valakit délelőtt, és kiválasztotta. Zsákmánya lett az illető. Egész nap úgy csüngött rajta, mint keselyű a döghúson, és nem eresztett belőle másnak. Szívós volt és könyörtelen. Nem lehet megkedvelni ezt a fajta kölyköt. Aki így ragaszkodik. Félelmet kelt, ritkán szánalmat. És azzal, ahogy a csészealj szélén ült magában, az utóbbi érzés férkőzött belém.
Egy óvatos lépéssel emelkedtem a sziklára. Éreztem, ahogy lábam benyomja a hajnali esőtől sáros földrétegbe, rácuppant a szikla a biztos földre. Joseph nem nézett hátra megilletődötten. Tovább leste a tájat. A vadlovak már rég nem voltak rajta, túl fiatalon tapostam ki őket.
– Hé, öcskös – ez az én hangom volt. Nem akartam megszólalni, mégis be kellett látnom, ez a hang az enyém. Zavartan tapogattam halántékomat, mintha az lenne felelős a szavakért.
Joseph a zavarodottság töredékét sem hordozta tekintetében, ahogy rám nézett. De végre rám. Megkönnyebbültem. Mindig is úgy gondoltam, hogy akinek baja van, kerüli a szemkontaktust és az azzal járó, viszkető körülményeket. Bár azt is gondoltam, jobb’ értek a jószághoz, mint az emberszerűekhez. Joseph különben is kisarkítottja volt mindannak, amit emberi fajról gondolhatok. Elillant a szánalmam.
– Mit ülsz ott?
– A vadlovakat nézem – válasza értelemszerű volt. Visszafordult a vadlovatlan tájhoz.
Leguggoltam és kitéptem egyet szikla tövénél sarjadó hajtásból. Aranybarna, egyenes szárú növény volt, eltévedt búzacsíra próbálkozása. Ízre nem tudtam megmondani, hogy mi, de probléma volt vele. Épp úgy, mint Joseph-al. Vizsgálni kezdtem. Volt valami seszínű hajában, rongyos ingében, ahogy a szél odébb-odébb pakolta vállán, mint vékony réteslapokat, valami a zavaros vonalú görnyedésén, valami veszedelmes abban, ahogy időről időre kinyújtotta bal kezét, és olyan mozdulatot tesz, mint aki el akar kapni egy bogarat a szélben.
– Nem jössz inkább velem? – próbálkoztam.
– Hová.
– Gond van az egyik disznóval. Kitört. Ott, ahol a múltkor is.
– Pedig igazán megjavítottátok.
– A deszkát. Igen… meg.
– Nem hiszem, hogy segítségetekre lennék. Elfogni azt a mamlasz, nagy állatot.
– Hát persze – vonogattam a vállamat. Miközben beszélt, Joseph egy pillanatra sem nézett felém. Újra kinyújtotta kezét, most valamivel távolabbra. Egész gerincével előrébb dőlt. Összecsukta a markát.
– Miért nem eredsz anyához? Tudod, hogy hasznára válnál a kötésnél!
Hirtelen förmedtem rá. Próbáltam néhány hangot megfogni még a levegőben, a kislábujjánál visszaráncigálni, betömni a számba, megrágni, tettetni, hogy csak kérődzés az egész. Rossz szavakat kérődzve kell emészteni.
Joseph továbbra se nézett rám. Kinyitotta üres markát, és lassan lefordította tenyerét. Mint egy táncmozdulatban: semmivel hintette a pusztát.
Zavartan mosolyogtam felé. Mintha láthatta volna. Nagyokat sóhajtott.
– Beteg vagy, öcskös?
– Beteg… nem, rendben vagyok. – Felém fordult és a csizmáimat kezdte nézni. Egyik kezével a csészealjra könyökölt, így már-már fekvő pózt vett fel. Marha érdekesnek találhatja a csizmámat, gondoltam. Fekete szembogara közben ide-oda járt. – Hol van most anya?
– Hol lenne? A vacsorával küszködik.
– Abban nem segíthetek.
– Régen mindig nagyfiúnak mondtad magad. Mindenre késznek – fanyar mosolyt csavartam felé, ahogy elkapta pillantásomat. Egy pillanatra azt hittem, visszamosolyog, de csak fintor rángatta orcáit:
– Hát… azt gondolom, tévedtem.
– Tévedtél.
Megvakartam tarkómat. Rendkívül haszontalannak éreztem magamat.
– Figyelj – szólalt meg Joseph újra -, szerinted, ha hazamegyek, anya kötni fog miattam?
– Hogy lefoglaljon?
– Tudom is én. – Hetykén vállat vont. Visszafordult a pusztasághoz.
– Biztos találna neked valamit. Legalább hasznosan töltenéd az időd, te kis taknyos! – Kiköptem a búzát és egy pillanatra elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy azért várok, mert még történni kell valaminek, vagy azért, mert az öcsémről van szó.
– Nézd!- mutatott néhány, a távoli domb mögül előbúvó felhőre. Kövér felhők voltak és feketék, akár a szén, csüngő hasuk a dombtetőt csiklandozta.
– Na, látod, esni fog. Gyere szépen haza.
– A lovak nagyon meg fognak ázni. Borzasztóan.
Joseph olyan volt különben is, mint egy álmodozó. Nem kerítettem neki nagy feneket. Gyerek volt még.
– Nincs itt semmiféle ló.
– Tudom. Apa elvitte őket.
– Már nagyon régen nincsenek itt a vadlovak, Joseph. Sok éve már.
– Hazudsz. – Az öcsém felállt, és a szikla legszéléről lemutatott, olyan hajlott háttal, mint egy fáradt F-betű. – Hiszen még szinte látszanak a patanyomok!
Elfordultam az öcsémtől. Helyette is nekem lett tériszonyom. Ugyanakkor ökölbe szorult a kezem, és egy pillanatig se akartam tovább hallgatni a nyafogó, gyerekes ostobaságait. Görcsbe rándult a gyomrom ettől az esetlenségtől. Nem tudtam és nem is akartam mit kezdeni a helyzettel. Apánkra gondolva bennem nem voltak vadlovak. Csak anyánk volt, aki a vacsorával küszködik. Csak anyánk volt, aki azért köt még, hogy lefoglalja ezt a taknyost. Köt, a fájó ujjaival.
– Joseph – mordultam hátra, vállam fölött. Ő még mindig ott állt, akár a sóbálvány. – Gyere, menjünk haza.
– De a lovak…
– Azok már rég nincsenek meg. Érted? Mind egy szálig eltapostam!
Leléptem arról a szikláról. Arról a szürkeségről. Pici, vörös pontokra gondoltam, vörös pettyes pusztára.

Pokol

 

 

 

1.

Felmegyek a tizedikre. A lépcsőház üres, sötét. A falról lepereg a vakolat. A lift alig működik. Mégis megpróbálom. Kénytelen vagyok.

 

2.

A kereszteződésnél sárgán villog valami lámpa. Távoli, homályos. Erre kell lemenni a boltba. Soha nem érhetem el. Nincs is kedvem odamenni. Előttem gördeszkások ugranak le a járdaszegélyről. Mögöttem egy kosárlabda pattog. Egy autó áll meg mellettem.

 

3.

A lift a helyére zökken. Nyílik az ajtó. Fáradt vagyok. Nem ment el a tizedikig. A kilencediken vagyok. Lépcsőznöm kell. Kénytelen vagyok.

 

4.

Kinéz az autóból, engem figyel. Fejével biccent. Kérdez valamit. Válaszolok valamit. Szürke grafitrajznak tűnik a világ. Az autó elindul. Mozi, templom, hosszú sorok, bevásárlóközpontok.

 

5.

Egy férfi néz ki az egyik ajtón. Megkínál egy pohár vízzel. Visszautasítom. Azt mondja, hogy ő a nagybátyám. Nem hiszek neki. Feljebb kapaszkodok a lépcsőn. A tizedikre érek. Bezörgetek az utolsó ajtón. A lány nyit ajtót. Behív engem. Belépek a szobába. Középen baldachinos ágy. A lány göndör hajú, szemüveges, alacsony. Tizenhét éves. Szerelmes vagyok belé. Lefekszünk az ágyra, betakarózunk, egymást öleljük. Beszélgetünk. Valami történt odakint. Fékcsikorgást hallunk. Eltelik egy kis idő, és meghalljuk a szirénákat. Odalent kiáltoznak. Mintha észre sem vennénk. Csak egymást nézzük. Aztán lépteket hallunk odakintről. Rendőrök jönnek. Dörömbölnek az ajtónkon. Engem keresnek. Kimászok az ágyból. Ott hagyom az ijedt lányt. Kénytelen vagyok.

 

6.

Kiérek a térre. A zebránál tétovázok. Valaki leszólít. Egy régi ismerős. A nagybátyám. Vízzel kínál. Tréningruha van rajta. Kocogni volt. Elfogadom a vizet. Beszélgetünk arról, hogy régen találkoztunk. Egymásra figyelünk. Nem tudom visszatartani a könnyeimet. Elmondom, hogy mi történt a lánnyal. Azt mondja, sajnálja. Megkérdezi, hogy merre tartok. Észreveszem, hogy még mindig a zebránál állunk és tétovázok. Mondom neki, hogy a boltba tartok. A gyalogosátkelőnél nem működik a lámpa. Az autóknak szóló sárgán villog. Azt mondja, velem jön. Lelépünk hát a járdáról. Fékcsikorgást hallunk.

 

7.

Kimászok az ablakon. Eljutok a csarnokba. Körben-körben ott vagyunk mi mind. Hosszú, vörös függönyök omlanak a mélybe. Valaki nem bírja. Leugrik. A helyemen gubbasztok. Ránézek a többiekre. Mindenki retteg. Megragadom az egyik függönyt. Nem látom a végét. A mélyben csak sötétség lakik. Mögöttem eltűnik a szoba. Eltűnnek a rendőrök. Eltűnik a lány. Aztán arra gondolok, hogy leugrok. Kénytelen vagyok.

 

8.

Eltelik egy kis idő, és meghalljuk a szirénákat. Körülöttünk kiáltoznak. Ott fekszünk az út közepén. Aztán eltelik még egy kis idő. Egyre szürkébb minden. Felrepedezett az út. Halott növények merednek elő a törésekből. Felállok, leporolom magam. Elindulok a parkoló felé, felnézek a magas házra. Néhány biciklis elhúz mögöttem.

 

9.

A zuhanás szédítő. Belegondolok mindenbe. Végtelen az idő. A vörös függönyök száguldanak mellettem. Az egyikbe kapaszkodok. Nem segít. Végül nekicsapódok az aszfaltnak. Felrepedezett az út. Halott növények merednek elő a törésekből. Felállok, leporolom magam. A kereszteződésnél sárgán villog valami lámpa, távoli, homályos. Szürke grafitrajznak tűnik a világ.

 

10.

Felmegyek a tizedikre. Kénytelen vagyok.

Cseresznyeszerelem

Még egy manótól is szokatlan, hogy beleszeressen egy cseresznyébe. Először a bimbót vette észre, ami az ág végén csücsült, magányosan. Lélegzete is elállt a manónak, amikor az orra előtt kipattant, és gyűrött kis szirmocskáit elrendezte a napon. Kellő távolságról nézte, nehogy tolakodónak tűnjön, és irigykedve hunyorgott a méhekre. A szellő is, ahelyett, hogy megállt volna ott, ahol a manó, egészen közel ment, és lerántotta az egyik szirmot. A manó hosszan szaladt a szellő nyomában, és mindvégig perelt vele, míg végre utolérte, és felvette a tépett szirmot. Elpirult a gondolatra, hogy vissza is vihetné a cseresznyefához, ehelyett egy verseskönyvben lepréselte. Másnap már egy szirma sem volt a virágnak. A manó ott, ahol állt, tisztes távolságban, énekelt neki, hogy megvigasztalja. A sziromtalan, beporzott kis virág duzzadni kezdett. Minden nap csak annyit, mint egy hangya kisujja, de a manó észrevett minden változást. Folyton a patakparti levelibékát faggatta az időjárásról, és morgott, ha túl sok esőt jósolt, vagy éppen ha túl keveset. De ha a fához ért, elhallgatott. Egy nap aztán ott csüngött a cseresznyeszem éretten, vöröse izzott, mint a manó zakatoló szíve. A manó táncolt, énekelt, nevetett és sírt, felváltva, persze tartva az udvarias távolságot. Egyszer lépett csak közelebb, hogy elijesszen egy éhes rigót. Hatalmas zajt csapott, és a rigó kicsúfolta, de legalább odébb szállt. A manó elvörösödött, amiért pont a cseresznye előtt nevették ki. Ahogy teltek a napok, a cseresznyeszem izzó vörösből sötétbordó lett, szinte fekete. Mélység csillant fényes bőrén. Aztán fakulni kezdett és ráncosodni, és a manó megsajnálta. Akkor lépett oda hozzá, amikor már senkinek, még az éhes rigónak sem kellett. Becsukta a szemét, közel hajolt és megcsókolta. Az a pillanat olyan volt, hogy cseresznyévé vált a manó, manóvá a cseresznye, és ketten együtt virágoskertté. Ahogy a manó lehelete megmozgatta, az aszott kis cseresznyeszem leesett az ágról és szétplattyant a manó csizmáján. A manót először átjárta a fagy, aztán feltámadt egy tornádó, aztán sivataggá vált minden, és csak azután vette észre a szétmaszatolódott gyümölcshúsban a magot. Két ujjával óvatosan felemelte, ingujjával megtörölte, markába zárva hazavitte. Otthon elültette, és nagy fát nevelt belőle. Azon a cseresznyefán olyan édes gyümölcs terem, ami még egy manó nevelte fától is szokatlan.

  

Márvány menyasszony

 

– Én kakáltam ma már?

– Persze, háromszor is voltál, tegnap nem sikerült, de ma reggel adtam hashajtót, háromszor is voltál.

– Nem emlékszem – zörren a járókeret –, nem emlékszem a mozdulatra. Hogy kitörölném a fenekemet. Biztos, hogy én kakáltam ma már?

– Még ki is kellett mosni utána a gatyádat, nem emlékszel? Kétszer ki kellett mosni, harmadjára sikerült. 

 A Márvány menyasszony előtt fekete kupacok, csillogó autók, konténerbe hajigálnak sittes zsákokat. Porzik minden, ahogy bezuhan a sittes zsák, gomba alakú felhőben pöffen a por. Botjával koporászik, délután kettő, nem meri kinyitni a ridiküljét, úgy sandít ide az a két mészporos, izmos gyerek, mintha csak a sittes zsákokkal lennének elfoglalva, mindig idenéznek. Megáll a zöld kuka mellett, a taxis még mindig ott áll, a kocsiból pakol, papírfecniket gyűr össze, a termosz kupakját a kocsi tetejére teszi, miért nem megy az is a dolgára?

 A parkoló mellett betonkeverő, lefóliázott facsemete, itt már ki meri nyitni a ridikült, olyan remegés jön az ujjaira, alig bírja szétsutulni a papírfecnit, végre sikerül. A bejárat felé megy, a két mészporos gyerek most már nem csak odales, vigyorognak, hajigálják befelé a sittes zsákot, elmegy mellettük, elnéz az arcuk mellett, megy a Márvány menyasszonyba, a bejárat előtt árok, rajta széles palló.

 A nagyteremben felszedve a járólapok, csupasz villanykörtét hintáztat a huzat, drótvégek tekerednek a falból, biztos a teraszon vannak, vagy a kerthelyiségben, zörren a bot alatt a meszes takarófólia, a létrát arrébb tolja, betűz a nap a tompa alapozó felületre, pecsétszerű mészcsöppek a párkányon, már egészen a pultnál jár,

– Kiskezit csókolom, kit tetszik keresni? – zömök, kopaszodó férfi, kezében gumikalapács-

– A találkozóra jöttem, de biztos a kerthelyiségben lesznek ebben a dögmelegben.

 

A férfi hunyorog, néz ki az ablakon, biztos ő nem vette észre a decens öregasszonyokat a cementes zsákok, tetőlécek között, egy kereplőszerű hang az unokája allergiájáról magyaráz, csörömpölnek a porcelántálkák. A férfi megvakarássza a fejét, a pultra teszi a gumikalapácsot,

– Milyen címre tetszett jönni?

– Pántlika utca 18, Márvány menyasszony – megint olyan remegés fogja el az ujjait.

 

Most a halántékát vakarássza a férfi:

– Augusztus van, kétezer-tizenegy, ez a meghívó ezerkilencszázkilencvennyolcra szól.

A taxis időközben végzett a takarítással, rázogatja a termoszkupakba tapadt cseppeket.

Mire visszaér a bottal, retiküllel, beindítja a motort, besegíti a hátsó ülésre, elhajt vele a híd felé.

 

 

Székbe

 

Később a tolószékbe volt bekötve, a fogantyú az asztallábhoz rögzítve, pár centis mozgástér, a délelőtti órákban nyugodtan üldögélt, a kardigán szétfoszlott szálait rakosgatta, összefonta, szétbontotta, újra összefonta.  A gyógyszereit mozsárban zúzták össze, joghurtba, kefirbe keverték, kivéve egy narancsszínű, lekerekített bogyót, annak mindig megörült, azzal kezdték, azt adták be legelébb.

Délután jött az első áramlat, kihajigálta a fésűket, csatokat a hajából, szétdobálta az étkezőben, belecsimpaszkodott a kardigán foszló szélébe, szaggatta, hogy szétszakadna, de a foszlott szakasz fölött alig moccant a szövet, mintha a foszlott szakasz végén tényleges határba ütközött volna a szakítás energiája.

Az asztallábba kapaszkodva egyre gyorsuló ütemben ráncigálta a tolószéket, a lábtartótámaszt lerúgta, lefelé lógott a támasz, egyre mélyülő öblöcskéket karistolt a parkettbe.  A harmadik délután újra összeszedték körülötte a széthajigált csatokat, fésűket, a megtépázott kardigán helyett egy régi, iskolás köpenyt adtak rá, abból a megszikkadt ételmaradékot is könnyebb lesz kipucolni.

A negyedik nap kigurították a kertbe, tüsire nyírták a haját egy villanyvágóval, a tolószék körül szimatoló vombatok sűrű prüszkölésbe kezdtek az orrlikukba tapadó ősz sörtéktől. Észrevették, hogy a kertben valahogy nyugodtabban tölt el egy-egy délutánt, a tolószéket még rögzíteni sem kellett, nézegette a csiharfa lombkoronájában üzekedő parasztokat, elmerengve vakarászta lábaközét, néha beletúrt frissen nyírt sörtéibe.   

 

 

Otthon

 

Töttössy néni jött az ebédlőn át:

– Átöltözött már?

– Hová? – Évike a járókeretbe kapaszkodott, laposan nézett föl.

– Átöltözött már? – Töttössy néni előrehajolt, orrát fintorgatta.

– Ki? – pendült vissza Évike néni.

– Hát maga, végigszarta az egész folyosót, átöltözött már?

– Ki?

– Egy egész sávban van végigszarva a folyosó, nővérke szóljon már neki, tegye már tisztába kérem…

– Na mutassa, álljon fel, mutassa!

– Hát én csak azt látom, ott ül, aszt érzem a szagot.

– Kinek?

– Hát magának, nézze meg a széket is, még az asztalláb is olyan lett.

– Na, jöjjön, menjen a mosdó irányába, majd megyek maga után.

  

Nem akarták beengedni, mocskos volt, a hátán csővázas, penészes katonai zsák, két kezében sárga vödör, rojtos szatyor. Arcát sutulja, a portás halkan telefonál, odapislog rá, az meg áll, csizmába tűrt öltönynadrág, a kucsma még mindig a fején, pedig meg lehet itt dögleni. A portás most kinyit egy ablakot, újra csöng a telefon-

– Tessék akkor fölmenni, 67-es szoba, tessék csak itt hagyni a táskát, meg a többi holmit, majd vigyázok rá. – Nézte a portás arcát, hogy mit hülyéskedik itt vele, aztán vödröstül, batyustul nekiindult a lépcsőknek.

Még mindig kucsmában állt a 67-es szobában, sovány öregasszony kalimpált eres karjaival,

– A fiam, látják, a fiam, itt van eljött, ülj ide te!

A többi néni fölkönyökölt, nézték a kucsmás cele-cula embert, inkább az ura lehetne ennek az Évikének, nem a fia morogta Töttössy néni, valaki ablakot nyitott.

– Na hát, ülj ide, hol laktok, jaj de régen, nézd, nézd még a fényképed megvan ám, itt tartom – drótkezével belecsimpaszkodott az éjjeli szekrény fiókjába, cibálta, cibálta.

– Hát beragadt, mindjárt, csak még beragadt – végre sikerült, a fiókban egy fél papucs, vécépapírok, fásli, narancssárga meg kék pirulák, filctoll kupak nélkül.

Nézte a képet, valami Szűz Mária volt rajta, a Fatimai Miasszonyunk, ez volt ráírva, a miasszonyunk arcán piros tinta pöttyök. Töttössy néni lépett oda,

– Évike ez nem az, ezt tedd el szépen. Azt a képet már két éve sem találtad, tudod Évike, mikor átköltöztél a 42-esből, na, maga üljön ide, vegye már le azt a nagy zsákot, hát, meg a kucsmát is, meg lehet itt fulladni, olyan hőség van.

Végre leült, térdére tette a kucsmát, zavartan simogatta kevés kóchaját. A kis öregasszony közelebb húzódott, most a kezébe kapaszkodott, hangosan suttogott:

– Autóval jöttél, ugye, mindjárt, mindjárt összecsomagolok, ott abban a sárga szekrényben, jobbról a második az az én polcom, na, segítsz összepakolni, vagy addig vidd le a másik táskámat, tedd be a kocsiba, jó, autóval jöttél, ugye, egy perc csak, már mindent elintéztél, kedves volt az igazgató úr, ugye? Te, még a főnővér, attól elbúcsúzom, mert az illik, hoztál neki is borítékot, ugye, az illik azért.

A vödörből elővett két almát, egyiket az öregasszony kezébe nyomta, a másikat az éjjeliszekrényre tette, a vödörből még előkerült egy kis üveg, rajta fehér cédulán ribiszkeszörp felirat, Évi néni büszkén ült, egyik kezében az alma, másikban a celofándarabkával lezárt szörp.

Kutatott a vödörben, aztán zavartan szedelődzködni kezdett.