Címke: próza

Apa, anya (Patrick de Mela: Fordított)

Mit akarsz tőlünk? Ki vagy?

Riolda sikoltozva ébredt minden hajnalban. Nem ő kérdezgette az álomban látott szörnyeket, hanem a rémek vonták kérdőre.

És aztán a hercegné: Mi van veled? Elrontottad a gyomrodat? Rosszat álmodtál? Riolda bólintott. Hát persze! Ne tessék aggódni, biztos a lencse vagy a bab. A szolgák a rémeiket is a gazdáiktól öröklik, ahogy a köpönyegüket és a becenevüket is.  

Hiszen csak egy gyereklány volt, egészen olyanféle, mint akik az utak szélén kenyeret kéregetnek. Szurtos. Illetéktelen. A rémek is úgy viselkedtek vele, mintha szemtelenségből vagy merő figyelmetlenségből lépett volna be a szobáikba. Neki nem voltak saját szobái. Ahogy nem volt saját semmije, talán keze vagy lába sem.

Nem volt ez mindig így. A szigeten, ahol született ő volt a legkisebb. Az örökös legkisebb, hiszen a legeslegutolsó is a szigeten, ezért mindenki a tenyerén hordozta. Sajátgyerek volt, akit ha kenyérre nem is, de történetekkel lakattak jól – mindenki hitt abban, hogy tőle rabolták el, hogy őbenne, Rioldában támadt fel a saját gyereke… aki meg sem született, de talán ilyen kicsi, szép, eleven, kíváncsi lenne, ha lenne… Riolda, ha az arcokra nem is, de az egymásba fonódó álmokra még emlékezett.

Csak egy királylány engedheti meg magának, hogy egyszerre ennyi helyen nevelkedjen. De az apja, Fargein – vagyis a férfi, aki a legkitartóbban hitt abban, hogy Riolda az ő gyereke – kimenekítette innen. Nem nőhetsz fel ilyen zűrzavarban, nincstelenségben.

Itt, az új világban Fargeinből istállószolga lett, őt, Rioldát viszont nagy kegy érte: pesztraként vigyázhatott a herceg gyerekeire. Nem bántják, nem ütik, nem éheztetik, akkor sem bántják, ha hajnalban sikoltozik… És még a nevét sem vették el. A hercegné nem nevezi se Kindigheilingerlisnek, se Ottmatrungungnak, se semmilyen nyakatekert néven. Ha egy gyerek megtartja a nevét, akkor a többieknél nagyobb örömöt talál a szerelemben, de saját álmai már nincsenek. És az sem valószínű, hogy ő az életben egyszer még viszontlátja Fargeint.

A szobák, ahol ennyit rémüldözik, nem a saját szobái. A sárkányfejek, az omlatag, szőke nők, a vörösszakállas katonák, a sok Ottmatrungung, Kindigheilingerlis tőle igazán halomra öldöshetik egymást! Kövérek, öregek, zavarosak, ostobák.

Nem az volt Fargein álma, hogy egyszer megérkeznek egy normális, élhető érkeznek?

Ő még álmában is hallja, ahogy a germán vezérek csikorgatják a fogukat. Mert délről az arabok, keletről a szászok, nyugatról a frankok nyomulnak… És ezek még csak emberek mindennapi szülőkkel, nyavalyákkal, gyerekekkel, betegségekkel, ilyen-olyan istenekkel! Északon mindenféle titokzatos lények élnek, belefolynak az álmainkba, harc nélkül birtokba vesznek minket. Ha a szelek túl erősen fújnak, vagy a tél négy-öt hónapnál tovább tart, Álomkirály országa kezdődik el, és itt már mindenki névtelen és fegyvertelen.

De nem a szolgagyerekek dolga, hogy aggodalmaskodjanak. Rá sem érnek, hisz minden percben ugraniuk kell, még álmukban is, mert vajúdik a hercegné, mert nem vajúdik, de azt hiszi… és közben odaég, lefolyik, kifolyik, mert a gyerek kiöntötte, ledöntötte… nem igaz, hogy ledöntötte, csak a hercegné aggódik. A nagy ide-odakapkodásban már elfelejtődött, hogy Riolda azért van itt, mert a tündérek országából jött. A szolgákról mesélik, hogy annyit szolgálnak, hogy nem képesek a saját gyerekeiket szeretni.

Hogy parancs nélkül már étvágyuk sincs.

Fargein egy csodálatos világról mesélt, szerető nagynénikről és nagybácsikról, egy termékeny földről, ahol egy szempillantás alatt megkapaszkodnak a gyümölcsfák, ahol nem is lesz más dolga Rioldának, mint kiszaladni a kertbe, és a lábával turkálni diók, mogyorók után… Ám mióta megérkeztek, ő egy menekülő hercegnével tölti az idejét, az éj leple alatt osonnak egyik bagolyvárból a másikba egyik rejtekhelyről a még titkosabba: indulj, Riolda, fogd meg, ne ejtsd el, siess…! De vajon ki az, aki az ő halálukat kívánja? Melyik összeesküvő nem tűri, hogy a hercegnek gyereke szülessen?

Nem mindegy ez, egyáltalán nem mindegy, töprengett Riolda. Hiszen már ő is beletartozik ebbe a hercegi, fenséges Ő-be, a hercegné kíséretébe. Ugyan ki kímélne meg egy szurtos kis gyereklányt, ha majd lecsapnak rájuk az ellenségek? Az összeesküvők, a rémálmok, a szorongások, a fantazmagóriák. Riolda már annyi fantasztikus, vakmerő, hátborzongató történetet hallott, hogy már-már kételkedett az összesben. Ha kitépsz a fejedről egy hajszálat, akkor az tényleg beszélni fog helyetted? Az erőszakkal kiontott vér nem szárad fel? Riolda soha nem látott effélét a saját szemével.

De talán nem is a saját szemével kéne a dolgokat nézni, hanem a felnőttekével. Az okosokéval, a hatalmasokéval, akik az álmokban látott rémalakokban a saját nagyszüleiket ismerik fel. Akik soha nem kételkednek. Akik megvonják a vállukat, ha valamivel szembesítik őket.

Legalább köszönd meg, hogy nem az út szélén! Hogy nem a kutyák ettek meg!

 

Rioldának mostanában elég ideje volt, hogy hálás legyen.

Eljött a jó idő, és ők beköltöztek egy csendes falusi házba, talán egyenesen a nyár szívébe. A kert, ahol az idő java részét töltötték, majdnem olyan derűs és mindennapi volt, mint amiről Fargein álmodozott. Nyugodt, pompás diófák az udvaron. Mohos kút teli közönséges, jóízű vízzel, egymásba nyíló, derűs, jókedvű szobák. Ráadásul június van, és ilyenkor még neki sem kell beleszakadni a lótás-futásba. Csak játszik a kisfiúkkal kertben, és turkálják a tavalyi diókat a lábukkal.

Én tényleg a sárkányok fia vagyok, Riolda?

Na ne viccelj…!

Magabiztos, boldog ház ez. A méz szinte magától csordul ki a korsókból, a búzaszemek vidáman peregnek a zsákokból – és hol van még az aratás? Dagadnak a tollal tömött párnák, jó dolog pofozgatni őket, lefekvéskor, felkeléskor, de még napközben is. A hercegnének fáj a háta, talán terhes újra, de az is lehet, hogy őt is elernyesztette ennek a nyárnak a bősége.

Neked az anyád is szolga volt, Riolda? Te honnan jöttél? Ki vagy?

Mennyi ostobaságot kérdezgetnek a gyerekek!

Riolda ilyenkor visszafutott a házba, és megint megcsodálta a kincseket, az éléskamrát, a zsákokat, a tömött ládákat. Igen, minden megvan. Minden megvan. De hol van a saját édesanyja? És ki gyűjtötte ezeket a tollakat a párnákba, ki csorgatta a mézet a kancsókba, és ki szerette ennyire ezeket a diófákat?

Manapság sokat költöznek az emberek, magyarázta régebben a herceg. Délen a mórok, nyugaton a frankok, keleten a szászok, a vorderichek, az alemannok, a kortoránok, az éjszaka mélyén a kísértetek. Manapság sokat költöznek az emberek. Mások eszik meg, isszák meg – talán mások alusszák el.

De az idő most vidáman elnyújtózkodott ebben az óriási kertben, talán mert a rabszolgatestőrök is sokat segítettek. Zszszszsrrrrrrssss, Brrrrzzzsssszsprcs dünnyögték barátságosan, ha Riolda megkérte őket valamire. Bevitték a vizet a házba, megjavították a kemencéket, megszögelték az ablakokat, sőt valami hintafélét is összeeszkábáltak. A hercegné szerint egyetlen nőnek sem lehetett félnivalója az ilyen szláv mamlaszoktól, merthogy ezek csak… De nem magyarázom el, Riolda, hisz te gyerek vagy.

Esténként eszedbe ne jusson ott csámborogni, ahol a testőrök alszanak!

A szláv testőrök között volt egy fiatal, széparcú, szeplős mamlasz is, akit talán gyerekkorában raboltak el keletről: Igrijnek vagy Lirgijnek hívták. Az öregek még a széltől is óvták, és mindenkire haragudtak, aki a kelleténél tovább bámulta szeplőit. Riolda észnél volt, és nagyon ügyelt rá, hogy Igrijt ne kérje meg semmire, se vízhordásra, se egyszerű cipekedésre. Egyszer régen parasztasszonyok jöttek a faluból, a gyerekeknek süteményt hoztak, térültek-fordultak, megbámulták a hercegné ruháit, kicsit játszottak az udvaron a kisfiúkkal, és úgy viselkedtek, mintha várnának valakit.  Ám a szeplős Igrijnek nem volt szabad előjönni. Az öregek pillantása csak akkor derült fel, mikor a két össze-vissza locsogó nőszemély betette  a kertkaput.

Hány napig is tart a nyár?

Talán a faluban összeakadt Igrij pillantása a parasztasszonyokéval?

Riolda elfelejtette volna ezt az látogatás, ám ettől a naptól fogva nem látta többé Igrijt. Talán a két nő után szaladt? Vagy – miként Illighaen, a történész találgatta – beállt muzulmánok seregébe? Vagy csatlakozott volna az összeesküvőkhöz, akiktől a herceg mindenekfelett retteg? Ha ez így lenne, akkor az öreg szlávok nem járnának-kelnének, nem morgolódnának ilyen derűsen, nyugodtan. Riolda először arra gondolt, talán az istállóban tartják fogságban hetek óta.

Hetek óta… Ha a drága, az egyetlen, a kedves Igrij az istállóban lenne leláncolva, vagy valami ritka betegségben haldokolna, akkor az öregek nem üldögélnének ilyen szép komótosan a diófák alatt.  Ám mit is számít egy rabszolga-testőr élete? Mit is számít egy rabszolgatestőr élete a többi rabszolga szemében? Ha rádől egy fa az erdőben, ha beleesik a folyóba, ha túl sokat eszik vagy túl keveset, vagy „elcsavarog” szégyenszemre? Vagy ha elcsattan egy pofon, aztán még egy…aztán még egy…

A hercegnének amúgy sem szokása megszámolni a cselédeket.

 

A fiatalság jelenti a legnagyobb veszélyt, gondolta Riolda. A gyerekekre is bárki bármikor lecsaphat, a betegségek, a martalócok is – na de a fiatalokra, a fiatalokra kik leselkednek?  Talán a parasztasszonyok látogatása után Igrij nem is léphetett elő élve az istállóból. Riolda most már rettegve gondolt a mellében befészkelődő bizsergésre, a hasában alig egy hónapja feltámadt zsibongásra.

Csak azt ne!, gondolta. Csak nehogy idő előtt!

Csak nehogy vérezzen! Csak nehogy, nehogy…

Anya, apa! Hát hol vannak?

Mert Riolda nagyon jól tudta, hogy utána igenis megváltozik a nők illata. Hogy azután nem maradhat láthatatlan, nem lehet többé ilyen ártatlan, kapd fel–hozd el Riolda. Hát nem a szolgálólányok dolga, hogy kiszolgálják egy hercegi udvarban a követeket és a katonákat? Azután már nem turkálhat a gyerekekkel dió után a kertben, az ostoba kérdések elől sem szaladhat el, ahogy nem futhat el az álomban látott rémek elől sem. Ott fogják majd marasztalni azokban a bűnöktől és titkoktól homályos szobákban.

Aki gyorsan felserdül, annak kevesebb ideje marad hátra.

 

Csóka Kata fordítása

 

 

Régebbieket lásd itt:

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

 

 

 

 

Hagofia (6. fejezet)

Hatodik fejezet

Melyben Gulliver megfigyelheti a művészek kerületét

A történelem leckék után kértem pár nap pihenőt, hogy naplómon dolgozhassak, a hallottakon gondolkodhassak. Amikor szóltam, hogy készen állok a tanulás folytatására, liftekkel átköltöztettek egy másik földalatti komplexumba. Bár életem során csomagom sokszor nem volt nagyobb két bőröndnél, költözésem ennél egyszerűbben sosem ment még: pusztán át kellett sétálnom. Mivel minden szoba ugyanazt nyújtja, felesleges lett volna bármit is magammal vinnem. Szinte észre sem vettem a cserét. Ami hiányzott pár napig, az az ismerős szag, ami az ember lakóhelyét körüllengi, és jelzi, hogy otthon van. De nemsokára ez is rendbe jött.

Szobacserém azért volt szükséges, mert új szintre emelkedett oktatásom: ezután is ablakokon át szemlélődhettem csupán, viszont nem iskolákat látogattam, hanem a kerületek életébe pillanthattam be! Mint megtudtam, a tizenhat éves emberek tizennyolc éves korukig ugyanígy vizsgálódnak, hogy biztosan eldönthessék, melyik kerületben akarnak élni. Persze utána dönthetnek bármikor másként, akár élhetnek mind a háromban is hagofiai életük során, de a robot szerint nagyon kevés példa van erre. Az iskolai előválasztás után többnyire már nincs változás a szemléletükben.

Mivel a világuk hatalmas, azt tanácsolták, ne cikázzak a kerületek között, hanem sorba töltsek el mindegyiknél annyi időt, amennyit jónak látok. Diákjaiknak általában ugyanezt javasolják. Hogy ne ütközzek a tanulókkal, s ezáltal ne fertőzzem meg elméjüket, kijelöltek nekem minden napra háromszor egy órát, amikor más nem tartózkodik az én környezetemben. Nagyon hálásnak mutattam magam, hogy végre ne csak lázadjak minden ellen, s elnyerjem szimpátiájukat és bizalmukat, de titokban nagyon csüggedt voltam, hogy véletlenül sem találkozhatok és beszélhetek hús-vér emberekkel. Ha akkor tudom, mennyire nem számít megítélésem az áthelyezésem szempontjából, biztosan megpróbálok átszökni a többi emberhez. Bár minden bizonnyal hamarabb elkaptak volna, minthogy kigondolom az akciót.

Mivel már nagyon szomjaztam az emberi kreativitást, a humort, a nevetést, először a művészek kerületébe óhajtottam menni. A kerület akkora volt, mint egy kisebb város. Ámulva jártam utcáik alatt, figyeltem a gépek irányította villamosaikat. Gyönyörű gépek voltak ezek, csupa szín, üdeség, áramvonalas idomok: nem hogy hazámban, de sehol a világon nem láttam ilyen csodás és hangtalan járműveket. Nagyon szerettem volna utazni rajtuk egyszer, de sajnos nem lehetett.

És ami a legfontosabb: emberek mindenütt! Gyönyörű, fiatal emberek! Boldogságomban kiabálni kezdtem, hátha meghallanak, de nem volt semmi reakció, csupán egy robot sietett hozzám, hogy elvigyen a kórházba, de elmagyaráztam neki, hogy pusztán boldog vagyok, és így fejezem ki. Erre megint felajánlotta, hogy meggyógyítják agyamat, de durván elutasítottam, és betettem a vezeték nélküli fülhallgatót, hogy értsem, amit odaát mondanak.

Az első, amit meghallottam, két eszményi szépségű nő beszélgetése volt. Zene volt füleimnek: csacsogtak! Semmiségekről, férfiakról, szerelemről, zenéről, költészetről. Bár nem szólhattam hozzájuk, szinte újjászülettem. Követni kezdtem őket, gondoltam, az első órámat rájuk áldozom. Egy kis, kávézószerű helyiségbe mentek be. Odabent valóban csak egy tér volt, ami a pult mellett tele volt székekkel, fotelekkel, ülőpárnákkal, a fal mentén asztalokkal. A hölgyek amint beléptek, elhallgattak, és helyet foglaltak egy-egy párnán, mivel már csak ott fértek el. Úgy két tucat modellszépségű ember ült bent. Megvallom, első reakcióm, mely ezeknek az embereknek a gyönyörűségére irányult, hamar változni kezdett: ez a sok kiváló ember együtt nyomasztóan kezdett hatni. Nem tudtam köztük legszebbet találni, vagy olyat, aki jobban tetszene, mint a másik. Megszokni őket teljesen sosem sikerült, elfogadni pedig nagyon sokáig tartott.

Ahogy kivettem, akik félkörben ültek, fiatalabbak voltak, s velük szemben pedig egy idősebb, talán negyvenhez közeli férfi trónolt. A vakító szerelemről beszélt, arról hogy mindenütt meg kell látnunk a csodát. Élveznünk kell a finom ételeket, meg kell érintenünk egymás arcát, bele kell olvadnunk egy lassú csókba. A többiek áhítattal hallgatták, lopva egymásra néztek, zavartan mosolygó lányok pillantottak magabiztos fiúkra és fordítva.

Amikor ez a mester-féle ember elhallgatott, egy nő felállt, és egy hosszú, talán ódához hasonlítható verset olvasott fel, melyben azt taglalta, hogy a tintahalkarikák elfogyasztása olyan élvezet számára, mint amikor elképzeli szerelmének lágy simítását a kézfején. Még diákkoromban nagy rajongója voltam a szerelmes verseknek, sok olyanért is lelkesedtem, mely nem volt mentes a giccstől, de ez hallgathatatlan volt, és erős hányingerrel kísért szédülés kerülgetett. Arra gondoltam, bizonyára még nagyon fiatal a lány, és talán csak most kezdte a verscsinálást, mert költészetnek ezt semmiképp nem tudtam nevezni. Meglepetésemre azonban a mű után tapsvihar, éljenzés tört ki! A középen ülő férfi felállva gratulált, és amint a hallgatóság elcsöndesedett, dicsérni kezdte a nagyszerű képeket, a ritmikát, az egyedi látásmódot, s további írásra buzdította a hölgyet.

A jelenet hasonló módon többször megismétlődött. Ezen a kifordított íróműhelyen csupa tehetségtelen, az irodalom barbárjának megfelelő ember olvasta fel kreálmányát, és mint egy vérfagyasztó horrorfilmben, mindenki gratulált hozzá.

Lassan lejárt az első órám, így hazatértem. Nem hagyott nyugodni a dolog, így kihasználva, hogy végre teljesen hozzáférhetek az Adatbázishoz, műveket kértem a hagofiai költészetből és prózából. Volt, amit pár sorig, volt, amit pár oldalig tudtam elviselni, a végére nem nagyon jutottam semminek. Minden a beteljesületlen szerelemről, a finom ételekről, az új cipőmodell kényelmességéről, a kabátok szövetének bőrhöz simulásáról szólt.

Ruházatuk egyébként különbözött az enyémtől.  Igazából különbözött minden ruha a másikétól. Öltözködésük lényege – megfigyelésem szerint – az volt, hogy ne hasonlítson a többiekére. Bár a legkényelmesebb ruhaneműkből válogathattak az Adatbázis menüjéből, úgy tűnt tökéletes nadrágjaikat, szoknyáikat szándékosan rongálják, belevágnak, beleszaggatnak, és gratulálnak egymásnak, ha ez jól sikerül. Eszembe jutottak otthoni koptatott farmerjaim, vagy a hajón szolgáló ismerősöm szaggatott nadrágja, de ezek ünnepi ruhának mondhatók azokhoz képest, amit ők műveltek.

Sokat jártam a művész kerület utcáit, épületeit. A lakóházakat leszámítva csupa kávézót és vendéglőt találtam, holott ételt és italt otthon is kaphattak, ugyanilyen mennyiségben. Ezért persze nem kárhoztattam őket, nagyon jól tudom, milyen unalmasak ezek a szobák, és mivel nem kerül semmibe az étterem sem, – hiszen mindenütt robotok szolgálnak ki –, hát miért ne lenne az ember mindig társaságban. Azonban, ami a legmegdöbbentőbb, alig láttam párokat! A másik boltféle, amiből rengeteg volt, az a virág-ajándék üzlet. Minden egyedül kóborló ember csokrokkal, bonbonnal, használhatatlan dísztárgyakkal mászkált. Ajándékokkal halmozták el szerelmüket, akik a legritkább esetben viszonozták ezt, akár egy randevúval, vagy legalább egy köszönömmel. Verseket, novellákat, regényeket írtak a választott nőnek, vagy férfinak, hogy meghódíthassák! Hazám női olvasói talán most elgondolkoznak azon, hogy ők megkapják-e a kellő odafigyelést, és nem cserélnék-e le párjukat egy ilyen költeménylovagért, de biztos vagyok benne, hogy futva rohannának haza egyetlen találkozó után.

Mielőtt nagyon szigorú lennék a helyi költészettel kapcsolatban, meg kell jegyezzem, festőik, dalnokaik, szobrászaik talán még rosszabbak voltak. Volt szerencsém festmény és szobor kiállítást egyaránt megtekinteni. A festmények két fő stílusban készültek: az egyiken női alak, vagy alakok feküdtek érzéki pózokban az egyen-szoba egyen-ágyán, a másik fajtán rózsaszín foltok, piros vonalak, fekete háromszögek sorakoztak, olyan címekkel, mint szerelem, szenvedély, vágy a kedves után és így tovább.

Egyik délután behívtam egy robotot, hogy vitázzon velem. „Hol van a költészetükből a téma?” Kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra, mivel indulattal úgysem juthatok messzire. A gép nem értette, mire gondolok, kérte, pontosítsak. „Miért nem írnak másról, mint a szerelem, és az érzéki gyönyörök? Hol van a szenvedés, a fájdalom, a dráma, a halál?” „Ha fájdalmai vannak, vagy szenved valami miatt, szívesen elvégezzük a megfelelő agyműtéteket…” Ekkor elvesztettem nyugalmam álcáját, és ordítani kezdtem: „Nem akarom, hogy belőlem is ilyen élőhalottat csináljanak! Ez nem élet! Így nem lehet! Ezek nem művészek! Hogy merik így hívni magukat?” A robot válaszként lefogott, mire bejött egy társa és nyugtatót injekciózott a nyakamba. Amikor felébredtem, egyikük még az ágyamnál ült, s hogylétem felől érdeklődött. „Belenyúltak az agyamba?” „Azt kérte, ne tegyük. De, ha mégis óhajtja, bármikor…” „Nem kell, köszönöm.” Válaszoltam még mindig kábán. Megnyugodva, hogy nem lett nagyobb bajom, újra kérdéseim lettek: „Észrevettem, hogy mi mindig magázódunk, a többi emberrel meg tegeződnek. Miért?” „Így különböztetjük meg a gondolkodásában öregeket a fiataloktól.” Mégsem lettem jobban. Amennyire erőmből tellett, olyan durván küldtem el a robot, és átaludtam a nap további részét.

Úgy döntöttem, kerülöm a művészek zajos utcáit és kávézóit a továbbiakban. Míg ők használhatták a nagyszerű villamosaikat, én továbbra is liftekkel voltam kénytelen utazni. Egy nap, ahogy céltalanul adogattam meg az útirányokat, egy olyan részre érkeztem, amit eddig nem láttam. A giccsnek nyoma sem volt, sokkal kevesebb volt a szín, és nemesebbek a formák. Alig jártak az utcán, és bár ők is szépek voltak, látszott, már utolsó éveiket töltik itt. Később megtudtam, hogy feltevésem helyes, ők a korosodó nemzedék, és önként vonultak félre, hogy párt találjanak maguknak, mielőtt tovább mennek.

Nekik is voltak kávézóik, de sokkal patinásabb külsejűek. Egy ilyet még mindenképp látni akartam, mielőtt elköltözöm másik kerület megfigyelésére. Bent már csak műbőrfotelek voltak, s helyet foglalt benne festő, író, szobrász egyaránt. Eddig nem láttam senkinél dohányt, vagy alkoholt, de ők szinte kivétel nélkül, nő és férfi egyaránt pipáztak, cigarettáztak, és nemes színű töményeket kortyolgattak. Ruháik sokkal ápoltabbnak tűntek, s úgy vettem észre, mintha az egyediség helyett valami egyenruhafélét találtak volna ki, amely egy barna nadrágból, egy kockás felsőruházatból és egy szintén barna zakóból, vagy kabátból állt.

Alkotásaik felolvasása mellett sokat beszélgettek arról, vajon van-e élet a falon túl, mi vár ott rájuk igazából. Itt már láttam egymás kezét fogó párokat is, akik giccses plüssmacik nélkül szerettek egymásba. Sokkal szimpatikusabb volt ez a társaság, és azon merengtem, talán nem is olyan rossz, hogy az öregekhez soroltak a robotok. Ahogy figyeltem őket, egyszerre órájukra néztek, mind felkeltek, s vagy egy festményt, vagy egy szobrot, digitális jegyzetelőt, mindenki a maga művét fogta, és vinni kezdte. Persze követtem őket, és rövidesen egy hatalmas előadóterembe érkeztünk, ahol a korábban látott fiatalabb fiatalok ültek tömött sorokban körbe. A mesterek letették műveiket, és a tömeggel szemben egy nagy pódiumon foglaltak helyet. Az első felszólaló egy költő volt. Felolvasta versét, mely az utat felújító robot fején megcsillanó fényről szólt. Mesterkélt hasonlatok, mereven betartott ritmika jellemezte. Még az a lendület is eltűnt belőle, ami legalább a szerelmes íróműhelyeken hallott művekben olyan jellemző volt. Amikor befejezte a szavalást, és elhalkult a taps, nem ült le azonnal a helyére. Ránézett a festőre, réveteg, okító hangon mondani kezdte: „Ezt neked írtam, emlékül, amikor hat évvel ezelőtt az utcán megláttuk azt a robotot, amelyik munkálkodott, és te megjegyezted, hogy a fény úgy csillog rajta, mint halhús a villa hegyén.” Erre a festő nevetni kezdett, a közönség újabb, érzelemmentes vihogással kísért tapsolásba tört ki, s a költő végre leült.

A jelenet a festő válaszával folytatódott, aki leleplezte eddig eltakart képét, amin egy stilizált szoknyát fújt a szél, egy naturalistán megfestett meztelen nő kezei felé. „Ez a kép a két évvel ezelőtti szerelmedet ábrázolja, aki tavaly ment a falon túlra, de nekem előtte megsúgta, hogy a legszebb virágcsokrot te vetted neki egész lánykorában.” Mondta párás szemekkel az éljenző közönség elhallgatása után.

Az esemény végig arról szólt, hogy egymásnak ajánlgatták műveiket, a közönséget figyelembe sem vették, elégedetten dicsérték egymást, majd visszamentek a kávéházukba merengeni. Részükről a nap különbsége a többihez képest csupán annyi volt, hogy helyszínt változtattak, és a beszélgetést néha abba kellett hagyni a kötelező tapsok miatt. Kiábrándultan és fáradtan kértem a robotokat: szeretnék új kerületet megfigyelni.

Csellengők földjén

Úristen! Néhány lépést hátrálok, majd nekiütközöm a falnak és beverem a fejem. Azt hiszem, öklendeznem kell, és mire észbe kapok, már négykézláb vagyok, de nem jön ki semmi a torkomon. A szememet tágra nyitom, és nagyot kortyolok a szobában ragadt levegőből.

Nem tudom felfogni ezt az egészet. Minden olyan gyorsan történt. Soha nem jöttem ki jól az apámmal. Mindig rám támadt, ellenséges volt, és egy jó szava nem volt hozzám. De azért nem akartam megölni. Nem, biztos csak álmodom.

Az előbb idejött, láthatóan valamin felidegesítette magát, talán épp nem jött össze az este, vagy csak a tükörbe nézett és nem tudta elviselni, milyen ember is ő. Elkezdett lökdösni. Az arcán nem látszott düh, inkább csak szórakozás utáni vágy, és durva, állati kíváncsiság. A fejemre zúdított mindent. Én vagyok az oka, hogy anya itt hagyott bennünket, nem tudja, miért jöttem egyáltalán a világra. A város tele van hozzám hasonló szerencsétlenekkel, miért élősködöm még mindig a nyakán, ideje lenne eltűnnöm innen. Azt mondta, nagyot csalódott bennem, mint a fiában, de ami a legjobban zavarja, hogy még most se állok ki magamért, mint egy férfi. Gyere, üss meg kölyök. Te puhapöcsű puhány! Ne kímélj, mert én se foglak, és pofon vágott. Elterültem a földön.

A világ rákfenéje vagyok, mondta. A többi kölyökkel együtt, akik az utcát róják. Hát miért nem mész hozzájuk? A felnőtteket meg hagyjátok békén! Ekkor valami kattant bennem. Mint ahogy az óramutató kattan a csendes, hideg éjszakában. Szinte kívülről láttam, hogy a szemem vérben forog. Nem is értem, hogyan történhetett, de gyorsan a fiókhoz ugrottam és kirántottam az első éles tárgyat, ami a kezembe került: egy teljesen hétköznapi kenyérvágó kést, recés élűt. A hangomra már most nem emlékszem, az egész jelenet, mint a némafilm játszódott le előttem. Szinte transzban voltam. Kívülről érzékeltem, hogy a kezem megindul és belefúródik a meleg húsba, a bordák közt áthatolva egyenesen apám szívéig. Láttam a szemét, ahogy kihuny benne a fény. Mint egy robot, amit hirtelen kikapcsoltak, összeomlott. A kést kirántottam és elkezdett szivárogni a vér. Sok vér.

Néhány lépést hátráltam és összegörnyedtem. Még mindig itt vagyok, a fal mellett, a földön. Nem tudok felkelni. A gyomrom lüktet, nem tudom, hogy történhetett ez! Az egyik pillanatban, még teljesen a saját uralmam alatt voltam, aztán, mintha valami felrobbant volna. Itt fekszik előttem az apám, holtan. Soha nem szerettem, még csak nem is kedveltem. Mégis ő volt, akihez még ragaszkodhattam az életben. Nem mintha sok közös percem lett volna vele. Mindig sértegetett, egyfolytában azt mondta, anya miattam ment el örökre. Én vagyok a hibás, meg se kellett volna születnem. Összehúzom a lábaimat, és gubbasztok a sötétben.

Pedig azt hittem már minden megoldódik. Bár nem bírtuk elviselni egymást, azért megtaláltuk a megoldást: alig találkoztunk, pedig egy fedél alatt laktunk. Hosszú ideig bent volt a rádiónál, sokszor haza se jött, olyan is előfordult, hogy hetekig nem találkoztunk. Asszem rájött, hogy ez lesz a legjobb. Mindig hagyott itthon pénzt, hogy azért ne vesszek éhen, de igazából le se szart. Most meg egyszerűen felrúgta ezt a kis hallgatólag megállapodást, én meg … Istenem, még mindig nem tudom felfogni!

Próbálok lábra állni, de a csontjaim remegnek. Hevesen paskolom az izmaimat, a térkalácsomat, minden porcikámat, mire végre fel tudok állni, de majdnem vissza is hanyatlok, mikor apámra tekintek. Üres tekintet, mégis erre felé néz. A padlón a vér, mint valami kis patak, minden kis repedésnél irányt vált. Most mit tegyek?

Nem maradhatok itt. Az agresszív kiskorúakat nagyon szigorúan büntetik. Csak történeteket hallottam, de már attól is kiráz a hideg, hogy valami beteg gyerekvadász kezébe kerülhetek. Nem, nem maradhatok itt. El kell tűnnöm, minél előbb. De azért az apámat csak nem hagyhatom így itt heverni.

Mindig szerdánként jön hozzánk a takarító, hogy legalább egy kis rend legyen utánam, gondolom. Ha ezt így megtalálja, azonnal riasztja a hatóságokat, rosszabb esetben az információ elakad valamelyik telefonosnál, és nem a rendőrök, hanem rögtön a vadászok erednek a nyomomba. Valamit tennem kell, de mit? Hátulról óvatosan megragadom apámat. Nehezebbre számítottam, a testet viszonylag könnyen el tudom húzni a szobájáig. Talán a gardróbban ideiglenesen el tudom rejteni. Igen, valamivel kitámasztom, és az ajtajánál kitömöm ágyneművel. Talán így nem találják meg azonnal. A takarító nem szokott apámhoz bejárni, csak a nappalit, a konyhát, a vendégszobákat és a szobámat takarítja. Apa erre mindig kényes volt. Talán ez most hasznos lehet. Betuszkolom apámat a gardróbba, a falhoz próbálom támasztani, de csak nagy nehézségek árán marad a helyén. Ráfeszítem az ajtót.

A padlón borzalmas, rozsdaszínű vérfolt kúszik a konyhától a szobáig. Gyorsan előkeresem a felmosót, és megpróbálom eltüntetni a nyomokat. Még nem száradt meg a vér, mégis szinte hisztérikusan vakarom a padlóra folyt cseppeket. Amikor feltakarítóm a padlót, már csak a kés árulkodik a borzalmas tettemről. Még mindig nem hiszem el! Ezzel a késsel… nem értem. Én soha nem akartam bántani apát! Csak egy nyugodtabb életet akartam, de… Majdnem újra öklendezni kezdek, de erőt veszek magamon és megpróbálom elmosni a kést. Majd útközben eldobom valahol.

Gyorsan megpróbálok összepakolni. Próbálom csak a legfontosabb dolgokat magammal vinni. Egy közepes méretű Samsonite bőröndbe teszek váltásruhákat, egy kis kaját a hűtőből, ami nem romlandó, meg egy teli ásványvizes palackot. A mobiltelefonomat nem merem elhozni, bármikor be tudnák mérni, hol vagyok, még akkor is, ha kikapcsolom. Vagy repülőmódba teszem. A tévében láttam, hogy így is rátalálhatnak az emberre. A híradóban mutatták, vagy már nem tudom. Nem is lényeges. Inkább a régi discmanemet teszem el, még soha nem hagyott cserben, talán most is jól jön majd. Szerencsére a kedvenc zenéim lemezen is megvannak. A legtöbben manapság a jpop-rockot szeretik, de én még mindig a klasszikus rockra és a jazzre bukom.

Jut eszembe, valahol pénzt is kell találnom. Nem tudom, apa hol tarthatja a tárcáját, de nagyon remélem, hogy nem a zsebében volt. Megpróbálom átkutatni a kabátját, és meg is találom. Nem túl sok, pár tízezer forint de talán néhány napi szállásra elég lesz.

Elég fiatal vagyok, de sokak szerint már simán kinézek tizenöt-tizenhatnak is. Talán legjobb lesz, ha néhány ruhát is elhozok apa szekrényéből, könnyebben kapok szállást, ha felnőttesebb ruhákat hordok. Mindenképpen meg kell próbálnom kivenni egy szobát, itt nem maradhatok, ha itt bújok el valahová, abból semmi jó nem származhat. Se-perc alatt kiszagolnak a vadászok, aztán mehetek valamelyik nevelőintézetbe, ami rosszabb a pokolnál, de az is lehet, hogy halálra ítélnek. Valamelyik forgalmasabb csomóponton felkötnek, mondjuk a Deákon vagy Széll Kálmán téren, hogy elijesszék a gyerekbűnözőket. Nem mintha használna, legalábbis az esti híradó mindig azt harsogja, hogy a bűnözés csak nő, csak nő. Lehet igazuk van, pont most követtem el a legnagyobb bűnt, amit ember elkövethet.

Megpróbálok felhívni egy taxitársaságot, de a kezem nagyon remeg, mindig elütöm a gombokat. Végül inkább a gyaloglás mellett döntök. Meleg kabátot húzok, és sapkát veszek, kint ugyanis óriási pelyhekben szakad a hó. Még utoljára körülnézek a házban.

Az egész olyan, mintha semmi se történt volna. Minden szép tisztának tűnik. A padló fényes, a ház üres. Mindig ilyen szokott lenni, mikor egyedül vagyok itthon. És olyan elég gyakran van. Talán tényleg csak álmodtam az egészet. Lehet, nem is öltem meg apát. Csak hallucináltam. Azt hallottam, nem ritka, hogy egyes helyeken megfertőződik a víz, és az emberek mindenféléket látnak. De végül még sem merek benézni a gardróbba. Ha tévedek, ismét szembe kell néznem azokkal az élettelen, mégis kárörvendő szemekkel, és azt nem bírnám ki. Legjobb lesz, ha már most indulok.

Egy pillanatig tétovázok, ahogy a hideg kilincsre helyezem a kesztyűs kezemet, majd idegesen becsukom az ajtót és kilépek a nagy fehérségbe. Nagyon hideg van, a hó a csontomig hatol, nem tudom hová mehetnék.

2.

Bár már elállt a hóvihar, mégis nehezemre esik vezetni a felgyülemlett fehér szarban. A verda felbőg, ahogy megpróbálok kikecmeregni a latyakból, majd ráhajtok az útra. Varjú bambán nézi a nagy fehérséget, mint aki minimum most lát először havat. Ujjaival dobol a kesztyűtartón az I Shot the Sheriff dallamára, és nagy szerencséje van, hogy ezúttal nem próbálja meg elénekelni a refrént, mint a legutóbb. Varjú nem túl okos, de úgy tűnik azért tanulékony.

Sokan kérdezik, hogy ha ennyire baromállat, ennyire egy hülye, mégis miért ő a társam. Azaz igazság, hogy magam se tudom. Talán már megszoktam, talán szórakoztat a butaságával, nem tudom. Tényleg. Persze vitathatatlanul van tehetsége a vadászathoz. Senki se gondolná, de ez a nagydarab melák úgy fut a kölkök után, mint az agár. Magam se hittem, hogy ennyire gyors lehet egy ekkora hústorony, de hát a szemem nem hazudik. A szaglásáról ne is beszéljek! Hihetetlen a szagfelismerő képessége. Talán a kokain teszi, nem tudom, de valami istenadta tehetség. Szóval hasznos társ, mit szépítsek.

Lassan megérkezünk a Süveg utcához, ahonnan a bejelentést kaptam az egyik fedőcégtől. Gyakran alkalmazunk takarítókat, főleg elterelés vagy hullarejtés céljából, de az igen csak ritka, hogy egy mezei takarító tegyen bejelentést egy új prédáról. Olyan prédáról, amiről valószínű még a sünök se tudnak.

Lendületesen leparkolok, majd nyakon vágom Varjút, hogy megérkeztünk. Egy gyönyörű ház előtt állunk, igazi családi mesefészek. Kicsit irigykedem erre a csávóra, hiszen egy családi ház a város külső részén, hát nem semmi, de persze nincs mit irigyelni egy halott ember sorsán. A kontakt már várhatott minket, ugyanis mikor csöngetek, azonnal nyílik az ajtó.

– Jó napot, én Karvaly hadnagy vagyok, ő meg itt a társam, Varjú. Itt van a holttest?

Az öreg nő bólintott, majd rögtön egy markáns, férfias szobába vezetett minket. A fal levendula színű volt, melytől brutálisan elütött a gardróbból kilógó kicsavarodott test. A szürke padlószőnyegbe fekete vér ragadt. Kár érte.

– Hogyan talált rá?

– Tudják, már évek óta takarítom a Kafka házat, de…

– Lehetőleg rövidebben, értékes az időnk.

– Szóval mikor ma reggel jöttem takarítani, ugye minden szerdán… szóval az ajtót nyitva találtam. Furcsálltam is, hiszen az úr mindig gondosan, kétszer fordítja el a zárat, az úrfi meg mindenben követi az úr szokásait… szóval ma mikor megérkeztem, és elfordítottam a kilincset, azonnal nyílt a zár. Beléptem, de semmi nem tűnt fel így elsőre. Talán egy kicsivel kevesebb mosogatnivaló és szennyes ruha volt, de nem is gondoltam volna… amikor az úrfi szobájába léptem, kezdtem gyanakodni, ugyanis annyi szép ruhája van az úrfinak, most meg mintha üres lett volna a szekrény. Körül is néztem a házban, és az úr szobája előtt valami borzalmas bűz csapta meg az orromat. Megpróbáltam benyitni és legnagyobb meglepetésemre nyitva volt az ajtó, ami szinte soha nem esett meg azelőtt. Kafka úr mindig nagyon körültekintő ez ügyben, utálja, ha a magánszférájába… már az úrfit is elverte párszor emiatt. Azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben, orrfacsaró bűz csapta meg az orrom, és mikor kinyitottam a gardróbajtót, hát… látják, nem? Borzalmas! Hová fajul még ez a világ! Ha egy olyan tisztességes férfit, mint Kafka úr… el se tudom képzelni.

– Nyugodjon meg, asszonyom. Elkapjuk a pré… az elkövetőt. Nem igaz, Varjú?

– De, főnök, naná, a főnöknek mindig igaza van.

– Kérhetnénk valamit, amin rajta van a fiú szaga? Valami ruha lenne a legjobb.

– Nem tudom, hogy az úrfi hagyott-e itt valamit, de mindjárt megnézem.

Mikor végre feltotyogott az emeletre, közelebbről is megvizsgáltam a hullát. Középkorú férfi, hatalmas, nyílt sebbel a mellkasán, a penge egyenesen a szívet érte. Legalább nem szenvedett sokat. A pofám leszakad, ezek a mai kölkök nem szaroznak. Egyetlen, pontos döféssel. Hihetetlen!

– Ezt nézd meg, Varjú!

– Húú! – füttyentett. – Biztos olyan erővel döfte meg, hogy a szegény flótás a gardróbban landolt!

– Ne légy hülye! A konyhából vonszolta ide. Te nem látod? Ja, persze, neked nincs szemprotézised. Tudod, Varjú, a tapasztalat, a tapasztalat.

Persze nem éppen kellemes tapasztalat, de hagyjuk is ezt. Tisztán látható, hogy a testet utólag vonszolták ide, a konyha irányából, valószínű a gyilkos fegyver is valamelyik konyhai kés lesz. Varjúval át is megyünk, hátha rátalálunk a fegyverre, azonban erre kevés esélyt látok. A préda nyilvánvalóan magával vitte a kést. Vagy azért, hogy megszabaduljon tőle, vagy pusztán önvédelmi szándékból. Végül is a szúrásból ítélve elég jól érthet a használatához, nem lepődnék meg, ha már előtte is ölt volna. Mindenképp le kell futtatnom az adatbázisunkban.

– Csak ezt találtam. Egy mosatlan trikó, talán edzéshez használta…

– Tökéletes. Minél használtabb, annál jobb. Készülj Varjú, valóságos illatorgiában lehet majd részed. Mit is mondott, hogy hívják a fiút?

– Kafka Tamás. A kis Tomi. Olyan rendes srácnak…

– Nyugodjon meg, asszonyom, biztos vagyok benne, hogy hamarosan elkapjuk. Csak nem hagyhatjuk, hogy ilyenek kószáljanak Budapest utcáin. Szociopaták és tömeggyilkosok. De aggodalomra semmi ok. Eddig, amire rárepültem, mindig a karmaim közt végezte.

– Rárepült? Karvaly úr, biztos, hogy maguk a rendőrségtől vannak?

– Száz százalék asszonyom. Most pedig ha megengedi, tájékoztatnánk a központot a helyzetről. Nyilván megérti.

– Hát persze, hát persze.

Majdnem meg is feledkeztem róla, hogy a kontaktjaink legtöbbje nem is tudja, hogy a vadászoknak dolgoznak. Ez a rendszer már csak ilyen. A leghasznosabban a munkát úgy végzi el az ember, hogy nem is tud a munkájáról. Varjú aztán igazán szerencsés ez ügyben, nem fenyegeti a veszély, hogy bármit is tudna, bármiről is. De ez az ügy, az új préda… érdekesnek tűnik. Tényleg biztos vagyok benne, hogy elkapjuk. És nagyon remélem, hogy nem lesz könnyű dolgunk, mint ahogy a nagy ragadozók, én is szeretem az előjátékot. Talán meg kéne kérnem Varjút, hogy írja meg a kalandjaimat. Mint Dr. Watson Sherlock Holmes eseteit. Persze van itt egy bökkenő: egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Varjú egyáltalán tud írni.

(Illusztráció: Angelo Musco)

Met Ró

Anyu közölte, hogy holnap nagy nap lesz, és metróval mennek a nagymamához, Bori szíve ahelyett, hogy megdobbant volna az örömtől, inkább összeszorult. Mint már említettük, kicsit füllentett, mikor azt mondta Seprencsnek, hogy ő a legbátrabb ovis a Süni csoportban. A jó éjt puszi után, amikor már alig derengett némi fény a szobában, Bori aggodalmasan ült fel az ágyában.

– Seprencs – nyögte panaszosan. – Seprencs, én nem akarok Met Rózni!

A kobold egészen váratlanul tűnt fel a szokott helyén, és érdeklődve nézett le a kislányra.

– Miért nem? Mi az a Met Ró? Valami ijesztő?

Bori hitetlenkedve nézett rá.

– Te nem tudod, hogy mi az a Met Ró?

– Hát nem itt lakik – vágta rá Seprencs, mint aki természetesen mindent és mindenkit ismer… már azok közül, akik itt laknak.

– Hát, nem – hagyta rá Bori csöppnyi gondolkozás után. – Tudod, már mondtam, hogy én vagyok a legbátrabb az oviban, de rajtam kívül az összes kiscsoportos és középsős fél a Met Rótól, sőt még a nagycsoportosok is! A Met Ró minden gyerek rémálma – tódította a kicsi.

Seprencs kissé hitetlenkedve bújt be a virágmintás takaró alá.

– Miért? Talán gyerekeket eszik ez a Met Ró?

– Szerinted eszik? – sikkantott Bori. – Erre eddig nem is gondoltam! De ami biztos, hogy hangos, és egy hatalmas alagútban lakik. Minden reggel lemennek hozzá a felnőttek, szerintem köszönniük kell neki. Amikor apu egyszer levitt, hogy bemutassa, azt hittem, hogy többé nem jutunk ki onnan!

Seprencs egyre ijedtebben hallgatta a kislányt. Ahogy összekucorodva feküdtek a kiságyban, egyszerre csak megjelent a képzeletében ez a félelmetes, borzasztó, hangos Met Ró.

– Tudod – folytatta Bori –, ha bekukkantasz az árokba, ahol szalad, kígyókat látsz. Fényes, csillogó kígyókat, amik olyan hosszúak, hogy nem is látod a végüket!

– Akkor lehet, hogy nem kéne holnap oda menned – suttogta tágra meredt szemekkel a kis kobold. – Talán még neked is túl ijesztő az a hely.

Bori érezte, hogy meg kell védenie a becsületét.

– Hah, nekem? Ugyan már – nagyot nyelt – nekem nem is ijesztő.

Seprencs csodálattal nézett a kislányra, aki kihúzta magát és próbált bátor mosolyt erőltetni az arcára.

– De tudod, ha holnap elkísérnél, csak hogy megnézd, hogy milyen bátor vagyok, akkor nyugodtan gyere!

Seprencs nem akart szégyenben maradni, ezért hát óvatosan rábólintott a dologra.

 

Másnap reggel Bori nagyon korán kelt. Még anyu és apu is aludtak, de ő úgy érezte, nincs vesztegetnivaló ideje, fel kell készülnie a Met Róval való találkozásra. Seprencs is rögtön mellette termett, hogy segítsen neki. Először is szükség volt a dugicsokira, amit Bori a zoknis fiók hátuljában rejtegetett. Miután bemajszoltak fejenként egy-egy szeletet, a két aprónép nekiállt az öltözködésnek. Seprencs egy különösen harsány, pöttyös harisnyát vadászott elő a legalsó fiókból, míg Bori a kedvenc szoknyáját rángatta magára. Némi folyosón ólálkodás árán a piros tornacipő is előkerült. Vakmerő tett volt ez ilyen korán, hiszen anyuék bármikor felébredhettek volna. De sikerült!

Mikor már az összes ruhát magára húzta, amit szeretett volna, Seprencs jelent meg mellette. Kezében ünnepélyesen hozta Nyuszit. Bori Nyuszinak hívta a takaróját, amit anyu szerint még kisbabakorában kapott, bár erre ő nem emlékezett és ezért nem is igen hitte, hogy Nyuszi már olyan öreg, mint ő.

– Miért hozod Nyuszit? – kérdezte a koboldtól. Közben végigfutott az agyán, hogy talán biztonságosabb lenne itthon hagyni a takarót.

– Tudod – kezdte magabiztosan Seprencs – tegnap azt láttam a TV-ben, hogy ha ilyened van, akkor legyőzhetetlenné válsz! – Elmosolyodott és Bori vállára kanyarította a kis takarót, mintha köpönyeg lenne. – Így, most már te is szuperhős vagy!

Bori a tükör elé szaladt, hogy megcsodálja magát, mint szuperhőst.

– Biztos, hogy ez működik?

– Persze!

– És biztos, hogy elkísérsz?

– El én! – kacsintott Seprencs.

Mikor anyu meglátta Borit, hangosan kacagni kezdett.  Bori elmesélte neki, hogy ő most már szuperhős. Anyu elkomolyodott és megengedte neki, hogy Nyuszival induljon a Met Róhoz. Bori egész úton a Met Ró felé igyekezett nagyon bátornak tűnni, kihúzta magát és élvezte, hogy Nyuszi csak úgy lobog a szélben.

Igaz ugyan, hogy főleg Seprencsnek kellett lebegtetnie, mert nem fújt annyira a szél, de azért majdnem olyan volt, mintha igazi szuperhős lenne. Mikor odaértek a Met Ró szájához és a sok felnőtt őket kerülgetve sietett lefelé a lépcsőn, Bori egy pillanatra megállt. Anyu gyengéden húzta maga után Borit, Bori pedig Seprencset rángatta maga mögött, így értek le az alagúthoz. A kígyók ott csillogtak az árokban, és már lehetett is érezni a Met Ró szelét, mert Nyuszi tényleg lobogni kezdett. Seprencs óvatosan Bori háta mögé bújt és halkan arról mormogott magában, hogy ez igazán nem egy koboldnak való kaland. Mikor megállt a Met Ró, hatalmas kék teste hirtelen kinyílt és akár elhiszitek, akár nem, belül világos volt. Bori egészen megszeppent.

– Anyu, inkább ne látogassuk meg a nagymamát! Inkább menjünk haza! – próbálkozott, de anyu hajthatatlan volt. Hát beszálltak a Met Róba.

Mikor elindultak, Bori felcsimpaszkodott az ülésre és kinézett a Met Ró egyik szemén. De semmit sem látott, csak feketeséget. Csalódottan fordult a mellette kifelé kukucskáló Seprencshez.

– Ez a Met Ró? De hát itt nincs is semmi!

– Nincs bizony! – Seprencs irtó boldognak tűnt, megkönnyebbülten ugrabugrált a szabad helyeken és közben cipőcskéjével kalimpált és kopácsolt. Öröme csak akkor fokozódott, mikor egy megállóval arrébb a Forgách utcánál megálltak, aztán újraindultak.

– Te, Bori, szerintem egész kedves ez a Met Ró! – kiáltotta, pisze orrát az üveghez nyomva.

Bújj, bújj, zöld ág

 

 

Bújj bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta! Rajta, rajta, beszakadt a pajta, bent maradt a macska. – Na, kábé ennyire emlékszem abból a mondókából, szóval én nyertem, mondtam, és kivettem a kezéből a borosüveget. Ez neked mindig olyan fontos volt, válaszolta, és hanyatt feküdt a fűben. Egy csillagot sem látok, tette hozzá kis idő múlva, felült és körbenézett. Túl sok a fény. Hülye ötlet volt a Margit-sziget, még hogy látni lehet innen a csillaghullást. Kivette kezemből a bort és meghúzta. Akkor menjünk fel a tizedikre, a Máténál van a kulcs. Fogtuk a bort és az üres sörösdobozokat, elindultunk. Emlékszel, mikor azt kívántam, bárcsak meghalnál, Ede? Aha, emlékszem.

Ede tizenhárom hónappal volt idősebb nálam, és úgy hasonlított anyára, mintha csak belőle lenne, mintha egyedül csinálta volna, anya kötötte volna őt abból a rengeteg fonálból, ami a szekrényben volt. Anya imád kötni, halkan ütődnek egymáshoz kezében a kötőtűk. Pulóvert köt, meg sálat, kardigánt, még táskát is, Edének például, mikor megszületett, rózsaszín sapkát. Még a kezük is egyforma volt. Anyának három anyajegy van a kézfején, háromszög alakban, és Edének is, pont ugyanott, csak anyának a balon, Edének a jobbon. Azért, hogy tudjuk így fogni egymás kezét, mikor megyünk, mondta neki mindig Ede, amikor elsétáltunk a boltig, vagy a mamáékhoz.

Én a családból nem hasonlítok senkire. Nagyanyám odahozta apa egyik gyerekkori képét a kiságyhoz, és összehasonlított minket, ezt mesélik mindig, nevetve. Sokszor mondják azt is, engem Ede tanított meg járni, sokáig csak szájtátva néztem, ahogy körbe-körbe megy a szobában, aztán utánoztam, de ez már csak így van, ha idősebb testvére van az embernek, nem kell kiakadni.

Fekete-fehér, igen-nem, mit vettél a pénzeden?

Felmentünk a Mátéhoz, tele volt a lakás. Leültünk a nappali szőnyegére, ittuk a bort. Semmi se lesz köztünk. Se ruha, se levegő, lehelte valaki hátulról a nyakamba. Te hülye vagy, Máté, nagyon be vagy állva, mi? Máté megrázta a fejét, és kiment rágyújtani az erkélyre. Körbenéztem, a kanapén Eszter dumált egy sráccal, Gergő meg, a pasija, az erkélyen itta a pálinkát. Eszter sosem volt egyedül, egyik pasi után szünet nélkül jött a másik, egyszer meg is jegyezte, neki mindig van, akinek éjszaka becsúsztathatja kezét a combja közé. Te is ilyen voltál, Ede, vagyis lettél volna. Akinek mindig van valakije, és sosem magányos. Máté elég részeg, tettem hozzá kis idő múlva, szerintem elvihetjük a kulcsot, nem fogja észrevenni. Borra sör, meggyötör. Sörre bor, mindenkor.

Ede megy előre, a bokáját figyelem, ahogy megyünk fel a lépcsőn. Emlékszem, amikor először vette fel azt a piros kopogós cipőt, feltörte mindkét sarkát. Otthon sem akarta levenni, kopogott a parkettán. Miután kinőtte, megkaptam én, de akkor már Ede szinte teljesen elnyűtte. De hát beszél, mondtam anyának, és mutattam, hogy van egy lyuk a nagylábujjamnál. Nem kaptam végül kopogós cipőt, Nincsen pénzünk most erre, mondta anya. Ede igazi lány volt, hosszú, sötétbarna hajával, engem pedig mindig fiúnak néztek. Kevés hajam volt, ezért anya levágta a nullásgéppel, hogy megerősödjön. Többször is lenyírta a fejemet, a gép a tarkómnál és a fülem mögött tépte a hajamat. Ilyenkor Ede odajött, megsimogatta a fejemet, Milyen helyes kis fiú vagy, mondta, amiből mindig verekedés lett, mert én meg leediteztem. Apa egyik kollégája a munkahelyi húsvétkor azt mondta Edének, milyen ügyes kisöccse van, mert az egyik fán megtaláltam az óriásnyuszit. De hát én lány vagyok, mondtam, ő meg, Biztos? Ne hazudozz, fiú vagy!, mondta Ede, és megcsípte a karomat.

Megérkeztünk, kinyitottuk a rácsot és kiléptünk a tetőre. Nem volt korlát, besétáltunk középre. Látni lehetett az egész kerületet, hanyatt feküdtünk és néztük a csillagokat. Ha felemeled a lábad, olyan, mintha az égen járnál, mondta Ede, és mindkét lábát felemelte, mintha gyertyát akart volna csinálni. Tényleg, feleltem, lábaimmal lépkedtem a csillagok között, próbáltam lerúgni egyet, de nem sikerült. Kábé tíz darab csillagot látok, mondtam csalódottan, mert a szomszédos házak fénye eltakarta őket. Ja, ez sem jött be, válaszolta Ede, és felállt. Lementünk a lakásba, hogy igyunk valamit, bezártuk a tetőre vezető lépcső rácsait, aztán visszatettük a kulcsot az asztalra. Hajtogassunk repülőt, vetette fel Ede, Hajtogassunk!, mondtam én is, Mármint mit, kérdezte az egyik srác. Hajtogassunk repülőt és versenyezzünk, kié megy messzebbre. Máté, van papírod? Elővett párat, és elkezdtünk hajtogatni, aztán kiálltunk az erkélyre, eldobtuk a repülőket, a mienk az ábécé tetején landolt.

Edével megbeszéltük, hogy kimegyünk éjszakaival a telekre. Csak fél óra, és elég távol van a várostól, hogy hullócsillagot láthassunk. Gyerekkorunkban minden nyarat ott töltöttünk, négy tó mellett kis faházak sorakoztak, a mamáéknak is volt ott nyaralójuk, a hármas tó mellett. Fogtunk egy üveg bort, két doboz sört, és elindultunk.

Csip csip csóka, vak varjúcska, komámasszony kéreti a szekerét, nem adhatom oda, tyúkok ülnek rajta, hess, hess, hess!

Edével egész nap kint voltunk az udvaron, vittük az ugrókötelet és a hullahopp karikát. Vittünk színes krétát, és rajzoltunk a betonra, házat, benne konyhát, nappalit, hálószobát, külön vécét és fürdőszobát, virágot, kis asztalt, napocskás takarót, ablakpárkányt, végül már a nadrágunk, a térdünk és a kezünk is tiszta kréta volt. Ede bekopogott, aztán bejött a házamba, leült a kanapéra, és krétájával kisatírozta a cserepes virágomat. Hé, kiáltottam fel, de ő elővett a zsebéből egy marék füvet és egy szál kutyatejet. Tessék, olyat nem rajzolhatsz, amit találhatunk, legyél praktikusabb, mondta, és kiment az ajtón, kezét hátradobta, mintha meglökött volna valamit. Te csak ne csapkodd az én ajtómat!, kiabáltam utána.

Bújj bújj zöld ág, zöld levelecske….

Emlékszel, mikor a Bolond Bélának pipacsot kerestünk a patak mellett? Emlékszem hát! A Bolond Béla azt mondta, keressünk neki kék pipacsot. De hát olyan nincs is, mondtuk Edével szinte egyszerre. Dehogynem, csak ritka. De hát, én még négylevelű lóherét sem találok soha, tiltakoztam, és a földet bámultam, épp elszaladt a cipőm előtt egy krumplibogár. Gyere, válaszolta, és elvitt a ház mögé, Ede jött utánunk. Ameddig csak elláttam, zöld lóherékkel volt tele a domboldal. Itt biztos fogsz találni, mondta, ha meg nem, akkor hagyd a kék pipacsot is. Kettőt is találtam, ezért elindultunk Edével kék pipacsot keresni. Letépkedtük a fejeket, és kibontottuk őket, piros, rózsaszín, fehér, de kéket nem találtunk, pedig vacsoráig kerestük.

Nem mehettek oda többet, mondta anya, amikor megtudta, hol jártunk. De miért nem?, kérdeztem, hiszen szabadon voltunk engedve, a telek környékén, a tavaknál arra mehettünk, amerre csak akartunk, de fürödni nem volt szabad, csak horgászni. Mert azt mondtam, az az ember nem beszámítható. Néztünk a mamára, aki csendben fejtette a borsót a holnapi ebédhez, csak lassan ingatta a fejét ide-oda. A Béla ártalmatlan bolond, motyogta. A Bolond Béla negyven-ötven körül lehetett, minden húsvétkor eljött, és meglocsolta a mamát, tejet kért és ivott a papával, vitt el halat az anyjának, aki külön, a házuk hátsó részében lakott. Edével egyszer mentünk be hozzá, Béla azt mondta, látni szeretne minket. Én kilenc voltam akkor, Ede meg tíz, Mámi meg hetven lehetett, mégis ugyanakkora volt, mint mi, meggyűrt, sárgás ruhában ült egy virágmintás kanapén. Közelebb mentünk, kezet fogtunk vele, két arcunkat hozzáérintettük az övéhez, megszúrt az arcán lévő szemölcsből kiálló szőrszál. Egy foga volt alul, nem értettem, hogy tud beszélni, de mégsem okozott ez neki gondot, valami Annamariról beszélt, aki elvitte az óráját.

Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna, cérna volna, selyem volna, mégis kifordulna. Pénz volna karika, forduljon ki Marika, Marikának lánca.

Másnap délelőtt láttuk a Bolond Bélát, a házunk mögött ment el, intett is nekünk, a kék pipacsról kérdezett, de nem tudtunk válaszolni, mert anya megjelent a kertben, Jó napot, Béla, mondta, ő meg visszaintett neki és továbbment. Ebéd után Ede félrehúzott, Menjünk fel a Bélához! De hát anya megtiltotta. Nem tudja meg, gyere már, csak nem beijedtél? Különben is el kell mondanunk neki, hogy nincsen kék pipacs a tavaknál. Gyere már, nem fogok egész nap rád várni! Nem is tudom, mondtam, de tudtam, hogy elmegyek vele. Felmentünk a kapuhoz, Ág, a kutya, ugatott minket, ahogy minden arrajárót szokott. Nem találtunk kék pipacsot, pedig kerestük egész nap, mi megmondtuk, hogy nem fogunk találni, jelentette Ede, és kiszórt a nadrágja zsebéből néhány piros és fehér szirmot. Nem találtatok? Ejj, biztos rossz helyen kerestetek, na sebaj, végigmért minket, és felmutatott az istálló felé, Akkor gyertek. Utánamentünk, kinyitotta a fa ajtót, és kiengedett egy fekete kecskét, kicsi szarva volt, utána pedig Jolit, a bocit is kivezette. A kecskét együtt vittük Edével felfelé, simogattuk Jolit, és a kezünkből etettük őket, elment az egész délután. Már sötétedett, amikor hallottuk, hogy anya kiabál a kapu előtt. Lerohantunk, kézen ragadott minket, Bélának felkiabált, sajnálja, hogy a lányai egész nap a nyakán lógtak, és elhúzott minket, miközben hallottuk Bélát, Dehogy, nem, nem zavartak, én meg néztem a kezem, zöld volt a földön csúszkálástól. Hogy néztek ki, és ez a szag, gyerekek, megmondtam, hogy nem jöhettek ide, nem megmondtam? Nagyot csalódtam bennetek, mégis, mit gondoltatok, nagyon kikaptok! De anya, Timi mondta, ő mondta, hogy menjünk, én meg tudtam, hogy menni fog, nélkülem is, tudod milyen, anya, nem fogad szót soha. Hogy én?, kiáltottam fel, kitéptem magam anya kezéből, és nekiugrottam Edének, Hazudsz!, miért kell hazudni? Anya szétválasztott minket nagy nehezen, Edének vérzett a szája, sírt. Mi ütött beléd, nem hiszem el, hogy viselkedsz, szidott le anya. Otthon bevitte a házba, én meg kiültem a padra, ahol a csillagokat szoktuk nézni betakarózva. Most nem volt takaró, Edének felrepedt a szája, körülötte sürgölődött mindenki, az eget bámultam, a sok ezer csillagot, amikor egy hosszú, fényes csík jelent meg, és el is tűnt azonnal. Bárcsak Ede meghalna, kívántam a hullócsillagtól, aztán kijött értem a mama, hogy bevigyen. Egy hét múlva már haza is jöttünk, a nyári szünet utolsó napjai voltak, Edét pedig a házunk előtti úttesten elütötték, és a kórházban meghalt.

Őszi éjjel, izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába…

Itt vagyunk, mondtam Edének, már távolodott az éjszakai zúgása. Sétáltunk a tavak mellett, szedtem a pipacsok fejét, bontottam őket, Ha piros, akkor bort kell inni, ha fehér, akkor sört, mondtam Edének, piros pipacsot találtam, meghúztam a bort. Leültünk a tó mellett, eszembe jutott, amikor a mamánál ettük a betűlevest, én Edének kiválogattam az e, ő meg nekem a t betűket. Felnéztem, az ég világoskék volt, és egyre világosabb lett, Ede, emlékszel, a takaróinknak pont ilyen színe volt, sárga csillagok voltak rajta, Ede, emlékszel, hogy ősz környékén milyen hűvös volt a szobában, bebújtunk a takaró alá, de nem tudtunk felmelegedni, átmentem a te ágyadba, összedugtuk a hideg lábfejünket. Már látszott a dombok mögött a nap teteje, eltűnt az összes csillag. Nem kívánhatok, Ede, mondtam, hátradőltem, és elővettem a zsebemből egy szál cigit. Ha az ember egyedül van, nincs jobb, mint rágyújtani, mondta mindig apa.

Bújj, bújj, zöld ág…

 

Franz Hodjak: Ultimátumszerű zene

Jó lenne egy nő, morfondírozott magában Fröcsi, az ócskavasgyűjtő, aki hulladékvasra vadászva járta az országot. És ilyenkor főként a reggelikre gondolt, különösen pedig a hosszú éjjelekre, amelyeken messziről elkerülte az álom. A könyvekről semmiféle véleménnyel nem volt. Vagy filozófusokról, vagy tudósokról szóltak, ezek voltak a jó könyvek, avagy kastélyokban vagy híres kaszinójú fürdővárosokban játszódtak, ezek pedig a rosszak. Mi közöm hozzá, gondolta Fröcsi, amikor olvasni kezdett egy könyvet, majd csalódottan félretette. A legszívesebben zenét hallgatott, de nem akármilyent, hanem egy bizonyos fajtát, amilyent csakis akkor lehetett hallgatni, amikor utánfutójával a vidéket járta, az egyedüli sofőr lévén kerek e világon, aki örült, ha az utak nem voltak simák. Fröcsinek sosem volt szüksége autópályára, az végzetes lett volna számára, hisz ezeken semmiféle repedések nem éktelenkednek, kátyúkról nem is beszélve.

 

Az ócskavasgyűjtőre gyerekkorában ragasztották rá a Fröcsi becenevet: semmit nem szeretett jobban annál, mint az almafröccsöt saját recept szerint előállítani, melyet természetesen szigorúan titokban tartott. Teáskanálnyi sziksót öntött egy pohár vízbe, majd öt csepp ecetet csurgatott belé, mígnem a folyadék habzani és pezsegni kezdett a vegyületben felszabaduló szén-dioxidtól. Az egészet alaposan összekeverte, és nagy előszeretettel iszogatta ezt az almafröccsnek keresztelt levet. A recepttel hatalmas sikert aratott, olyannyira, hogy hamarosan a fél iskola csak ezt a bizonyos fajta almafröccsöt szürcsölgette, melyet igencsak előnyös áron kínálgatott. Apja réges-rég, nem sokkal Fröcsi születése után kedvenc lova áldozatául esett, ezt követően az anyja eladta a birtokot, és fiával együtt a legközelebbi nagyobb városba költözött. Mivel a zenetanár nem ódzkodott ezt a bizonyos almafröccsöt megkóstolni, Fröcsi szokatlanul intenzíven elkezdett zenével foglalkozni.

 

Jó lenne egy nő, morfondírozott magában Fröcsi, miközben áhítatosan hallgatta az utánfutójából az autója nyitott ablakán át feléje szálló zenét. Atonális, ultimátumszerű zene volt, mindenekelőtt azonban egyedülálló. Már csak azért is, mert nem csupán a hangszerek kombinálása és a hangszerelés, hanem maguk a hangszerek is egyedülállóak voltak. Ami Fröcsi fülébe hatolt, spontán kompozíciókként, puszta improvizációkból épültek fel és megismételhetetlenek voltak, és pont ettől váltak annyira lenyűgözővé. Igencsak meg kellett magát erőltetnie, mert tudta, hogy ezeket a hangsorokat, ha nem fogadja be figyelmesen, soha többé nem fogja hallani. A hangok egy olyan motívumot variáltak, mely, miként azt kihallani vélte, örök. Az akusztika sem egy behatárolt, zárt teremre volt szabva, hanem hogy teljes gazdagságában és eljátszhatóságának ünnepélyességében a megfelelő hatást kiválthassa, nyílt, határtalan területre. S mivel csak ő hallhatta ezt a zenét, hisz egyedülálló eredetiségének a természete lehetetlenné tette utánjátszását, sőt bemutatását, egyrészt mennyei boldogsággal töltötte el, másrészt viszont határtalan szomorúsággal. Ezért is vágyakozott Fröcsi egy nő után, aki vele együtt tudna utazni, és részese lehetne ennek az át nem adható boldogságnak.

 

Egyszer aztán Fröcsinek az a nagyszerű ötlete támadt, hogy ezt a zenét a végzetes mulandóságtól megmenti, ezért kis felvevőkészüléket helyezett el utánfutójában. Nem volt elégedetlen a felvétellel, ám elégedett sem, ugyanis nem igazán lehetett felismerni, hogy mely hangok a számos hangszer melyikéből származnak, melyek mindegyike ráadásul meghatározhatatlan volt. Bár Fröcsi ismerte a hagyományos hangjegyrendszert, ennek ellenére tudta, hogy ezek a hangok csak olyan rendszerben jegyezhetők le, mely leginkább a csillagtérképhez hasonlatos, arról pedig halvány fogalma sem volt, hogy valójában milyen lehet. Emlékeiben még halványan élt egy néprajzi intézet, ahol régebb gyakran megfordult. Ott minden bizonnyal akadnak szakemberek,  mert úgy hallotta, hogy  folyamatosan rögzítik a régi népdalokat. A felvételeken szintén ritka, nagyrészt feledésbe merült hangszerek hallhatóak, melyeket manapság már nem is használnak, és ezért nem is tudnak már hasonlókat sem készíteni.   Megjelent hát Fröcsi a felvételeivel ebben az intézetben, ahol sem segítségben, sem megértésben, hanem csupán kaján megjegyzésekben és gúnyolódásban volt része. De hiszen ezek nem régi népdalok, hanem sokkal inkább az ócskavas kiállhatatlan zakatolása. Belátta, hogy minden felvilágosításukra irányuló kísérlete hiábavaló, így hát szótlanul elhagyta az intézetet, azt gondolva magában, ezek a filiszterek.

 

Fröcsit az egész környéken ismerték. Hogy kereskedésének nagyobb helyet biztosítson, a falu határában levő domboldalon egy tönkrement birtokot vásárolt magának, és kiköltözött a városból. E birtok, legalábbis ez a hír járta, valamikor régen eklézsia volt, ami Fröcsit annyiban lepte meg, hogy rajta nem lehetett látni még csak egy templomnak a maradványait sem, de neki  végeredményben teljesen mindegy volt. A környéken levő falvakból, sőt a városból is tömegesen csődültek ide az emberek, hogy ócskavasaiktól megszabadulhassanak, melyeket aztán Fröcsi ügyesen szortírozott, majd a fémfeldolgozó iparnak elkótyavetyélt. Autójával és utánfutójával csak a távolabbi helyeket kereste fel. Csupán két ember bukkant fel rendszeresen nála, akik nem ócskavasat szándékoztak lepakolni, hanem a hatalmas ócskavashalomban használható tárgyak után kutakodtak. Az egyik, miként magát nevezte, egy „kivonuló” volt, aki két gyermekével együtt az erdőben talált otthonra. Feleségének igencsak hamar elege lett a kivonulásból, és visszaköltözött az erdőből. Ez a vadember, ahogy Fröcsi őt nevezte, rettenetesen ellenszenves volt, mert be nem állt a szája, és amit mondott, az kizárólag a kivonulás előnyeivel volt kapcsolatos. Ezt pedig undorítóan misszionáriusi valaminek tartotta. Ráadásul, gondolta Fröcsi, ő nem is igazi kivonuló, hanem sokkal inkább a mi civilizációnk rozoga, ócska utánzásából él. Fröcsi ugyanis tudta, hogy ennek a vadembernek a hajlékában mindaz megtalálható, ami egy polgári lakás tartozéka: kályhától az ágyon keresztül a szekrényekig, zuhanyzóig, edényekig mindene megvolt, ezeken kívül pedig tűzszerszámok, három kerékpár, utánfutó, szerszámok, egy régi táskarádió, csakhogy minden ósdi volt, hisz az ócskavas közül szedte őket össze és helyezte újra működésbe. Még egy árnyékszékre is szert tett. Sőt, banánt is evett, raviolikonzervet, fagyasztott spenótot, félkész szószokat, és kávét ivott meg dobozos üdítőket, egyszóval mindent hálásan elfogadott, amit a civilizációnk sokat gyalázott szupermarketei előkészítettek számára. Igazi kivonuló akkor lehetne, gondolta magában Fröcsi, ha teljesen másként élne, valamivel eredetibb stílusban, és nem pedig egy olyan világ utánzásában, amely mindenütt fellelhető. Ez a vadember, folytatta a gondolatmenetét Fröcsi, alapjában véve semmiben sem különbözik a pazarló fogyasztói társadalom egy kis, sóher haszonlesőjétől, és semmiképp nem mondható igazi kivonulónak. Ezt pedig Fröcsi egyenesen undorítónak találta.

 

Második látogatója már teljesen más volt. Ő nem galád, praktikus okokból kerekedett fel ócskavasat keresni. Képzőművészként az ócskavaskupacban használható anyag után kutatott az installációi számára, melyeket kizárólag fémhulladékból állított össze. Flandriából költözött ide és Guynak hívták.  Amit Fröcsi a leginkább szeretett rajta, hogy semmiféle misszionáriusi vonással nem rendelkezett. Guy hallgatag ember volt. Hébe-hóba Fröcsi is meglátogatta a művészt, és nagy előszeretettel nézte, hogyan dolgozik. Alig beszélgettek egymással. Feltehetően nem is volt semmiféle mondanivalójuk egymás számára, annak ellenére, hogy valami összekötötte őket, amiről úgy igazán egyikőjük sem tudta, hogy micsoda, és ami épp azért maradt kimondatlan, mert mindkettő szerette, sőt kereste a másik jelenlétét. Amikor valamelyik hosszabb ideje nem mutatkozott, a másik felkereste őt, amikor pedig együtt voltak, mindketten úgy tettek, mintha a másik egyáltalán nem lenne jelen. Fröcsi némán szemlélte az anyagokat, és minduntalan azt mondogatta magában, ha már a zenéjük nem is, akkor legalább a hallgatásuk legyen átörökíthető az örökkévalóság számára.

 

Jó lenne egy nő, morfondírozott magában Fröcsi az autójában ülve, miközben utánfutója zörejeit mohón nyelte magába. Interneten keresztül már sikerült néhánnyal kapcsolatba lépnie, mind kedves nők, akiknek nagy részük a férfiakban csalódván, most megbízható partnert keresett magának. Ám pontosan ez volt az, ami pokoli félelemmel töltötte el. Bár mindig is komoly szándékai voltak, felmerül a kérdés, hogy valóban megbízhatónak tekinthető-e egy hozzá hasonlatos férfi, aki, mivel az ócskavas zenéjét mulandónak véli, saját hallgatásának maradandóságában keres vigasztalást. Személyes információkat, úgymint hobbikat, különféle ismertetőjegyeket, vonzalmakat vagy ezekhez hasonlókat az írásos pályázatokhoz, miként a társkereső hirdetéseket nagy előszeretettel nevezte, nem közölt, ugyanis sosem tudta biztosra, mi fontos számára a világból, mindenekelőtt azonban saját magából. És egyáltalán: miért is közölne magáról akármit is? Véleménye szerint ugyanis túlságosan kevéssé ismeri magát ahhoz, hogy akár jellemezni tudná vagy legalább jelzésszerűen le tudná írni önmagát. Azt pedig szándékosan elhallgatta, hogy a zenét és képzőművészetet mindenek fölött szereti, mert határtalanul szégyellte magát emiatt. Ezzel szemben azzal próbált a nőkben mély benyomást kelteni, hogy egyáltalán nem tartja sokra a könyveket. Ő maga pedig kizárólag olyan nőket keresett az interneten, akik a lehető legtömörebben mutatkoztak be, mert véleménye szerint sokkal nagyobb annak az esélye, hogy ezek a nők nem szószátyárok. Általában Fröcsinek az volt a véleménye, hogy ha valaki keveset ígér, akkor a végén bekövetkező csalódás is csekélyebb. Másnapra egy bizonyos Lotte Wiesenmayerrel beszélt meg találkát, akit gondolatban hosszú időn keresztül sikerült annyira  elvonttá stilizálni, amíg azt nem képzelte róla, hogy ő az igazi. Feltételezése szerint a nő is ugyanezt tette vele, csak ellenkező előjellel, azaz őt a feltételes elvontságból a gyakorlatiasságba stilizálta át.

 

E találkozásokra, amelyeket Fröcsi bemutatkozó beszélgetéseknek nevezett, extra gardróbot dobott össze, jól tudván, hogy a „La Vita” kávéházban, ahova a randevúit megbeszélte, most is olyanként fog megjelenni, amilyen valójában nem volt. Még borbélyhoz is elment, hogy elhanyagolt szakállát megigazítsák és haját elrendezzék. Mielőtt kilépett volna házából, végtelenül sokat állt a tükör előtt, és hol ezt, hol pedig amazt egyre idegesebben tépdeste. Úgy tűnt, mintha az lenne a legfontosabb számára, hogy ilyen rendkívüli alkalmakkor jól álljon az alsó ajka alatti kis szakállkája. Szokás szerint már két órával a megbeszélt időpont előtt a kávéház előtt ácsorgott, ahol Mauricia, a kiszolgáló, vidám fogadtatásban részesítette őt, az örökös szövegével: Nos, esküszünk ma? És ez alatt nem feltlétlenül az esküvőt értette, Fröcsi pedig nagyon is jól tudta, mit. Meg sem várta a rendelését, és máris hozta a szokásost, a szivarat, kávét és a konyakot. Fröcsi csak úgy ízlelgette a várakozás pillanatait, boldog volt, a világ egyik olyan férfijának érezte magát, aki épp egy nőt akar a lábáról levenni és elszédíteni. Elképzelte, milyen nagystílű öltözetben fog Lotte Wiesenmayer is megjelenni, és hogyan fogja ezt a nőt a pillantásával elvarázsolni. A nő egy apró, ízléses csomagolású ajándékkal is meglepi majd, mely szimbolikusan és ugyanakkor diszkréten a nő ízlését és jellemét juttatja kifejezésre, és ő, azaz Fröcsi zavarba jön, és nem meri az ajándékot kibontani, amit a nő teljes mértékben megért, és a hangulat valamelyes lazítása végett a nő pajzánul az ő arcába csíp. Ezt követően rendkívül élénk, kellemes beszélgetés veszi kezdetét, és meglepő módon rengeteg közös dolgot fedeznek fel egymásban. A nő, miután Fröcsi végül bevallja, hogy milyenfajta zenét szeret és mi a helyzet az ócskavas hallgatásával, nemcsak elnézően nevet, hanem egyenesen le van nyűgözve. Ő pedig eme bájos teremtés, mert ugye Lotte Wiesenmayer kétségkívül az, minden munkáját hálából magára vállalja, minden kívánságát teljesíti, még azokat is, amelyek kimondatlanul maradnak, kiolvassa a pillantásaiból, a nőnek pedig semmi mást nem kell tennie, mint hogy minden útja alkalmával mellette üljön a kocsiban, csak hogy valaki ott legyen, egy szeretett lény, akivel a kimondhatatlant meg tudja osztani, ha az utánfutóból ez az ultimátumszerű zene felcsendül. Az első közös vakációjukat természetesen Elzászban töltik, mely vidéket Fröcsi mindenekfölött szeret, és ahol Lotte Wiesenmayernek tiszta véletlenül tágas hétvégi háza van. Fröcsi mindig is Elzászban vakációzott, ám mindig egyedül. Most pedig kettesben, mégpedig egy ilyen bájos, elragadó hölggyel! Fröcsi ábrándozása közepette, mely során e gyönyörű vakációnak minden apró részletét elképzelte, mégpedig olyan ismerős helyeken, melyek ezúttal a mindig is ismertnek a másik oldalát mutatják, azaz a legősibb titkot kiszolgáltatják, egyszer csak odalépett Mauricia, aki csupán arra akarta őt emlékeztetni, mennyi az idő. Nos mi a helyzet, esküszünk ma végre, kérdezte, szemöldökét várakozásteljesen, szigorúan felvonva.

 

Fröcsi ijedten szökött fel. Mint mindig, most is pontosan egy órával a megbeszélt találka előtt elhagyta a kávéházat, egy perccel sem akart tovább maradni, abbéli félelméből, nehogy Lotte Wiesenmayer a megbeszéltnél valamivel hamarabb megjelenjék. Szép volt, Mauricia, nagyon szép, ez a nő egyszerűen lenyűgöző, telitalálat volt, a vakáció úgyszintén, Mauricia, ez volt a legszebb, amit valaha is megéltem, csak sajnos idejekorán meg kellett szakítanom, vetette oda hevesen, majd elszaladt. Az ajtóban egy pillanatra megfordult, és odakiáltott a kiszolgálónak, Mauricia, holnap vagy holnapután kifizetem a számlát, elnézést, de most rettenetesen sietek, az idő, Mauricia, elfut előlem, úgyhogy muszáj odébbállnom, különben még szerencsétlenség érhet. Mauricia számára egyáltalán nem volt ellenszenves ez a Fröcsi, mindenképp merőben különbözött a kávéházban megforduló férfiaktól, akik, ha egyedül voltak, csak közönséges stílusban tudtak egymással beszélgetni, folyton fogdosták, és egytől egyig ugyanazt akarták tőle. Sőt, Mauricia egyenesen vonzónak találta Fröcsit a maga gyámoltalanságában, és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy ez a dolog a találkozókkal tényleg rendben van-e. Tulajdonképpen nem is igazán hitte el neki ezeket a nős történeteket, sokkal inkább azt gondolta, hogy kitalálta azokat, csak hogy a közelében lehessen. Vagy hogy egyáltalán fölkeltse érdeklődését. Bátortalanságával szintén tisztában volt, ám titkon azt remélte, hogy ez az ő személyével, és nem általában a nőkkel kapcsolatos. Ezért mindig, amikor Fröcsi a kávéházban üldögélt, titokban figyelte őt, és abban reménykedett, hogy egyszer csak valamiféle jel érkezik majd tőle, amitől felbátorodhat. Mauricia semmit sem akart elhamarkodni, mert félt, hogy valamit tönkretehet, így hát türelmesen várakozott, és úgy tett, mintha belemenne a játékba, és tovább alakította a számára kiosztott szerepet. És mivel Fröcsi az utóbbi időben egyre több találkát beszélt meg különféle hölgyekkel, megvolt az oka a vidámságra, és szentül meg volt győződve, hogy hamarosan végre eljön az ő ideje.

 

Hazaérvén, Fröcsi átöltözött, ruháit gondosan, szeretetteljesen a szekrénybe rakosgatta, és utánfutójával, melyet ezeken a bizonyos napokon sosem pakolt ki, Guyhoz igyekezett, aki az ócskavasak között újra talált valami hasznosat, és elégedetten és hálásan bólogatott. Gondolatban szakvéleményezte a különböző darabokat, mintha máris tudná, hova tudná őket beilleszteni. Valósággal hallani lehetett a koncentrálását, mellyel Guy az egyes darabot ellenőrizte, ugyanis Guy mindig, amikor valamire nagyon koncentrált, halkan fütyörészni kezdett, csak úgy, magában. Fröcsi örült, hogy ezúttal is klappolt a dolog, és Lotte Wiesenmayer nem a megbeszéltnél korábban jelent meg a „La vita” kávéház előtt. Némán és hosszasan figyelte Guyt munkája közben, és megpróbálta a váltakozó füttyhangokból kitalálni, mire is gondolhat ez az ember.

 

Jó lenne egy nő, morfondírozott magában Fröcsi, amikor másnap egy nyílegyenes, nyárfák által szegélyezett sétányon haladt el, és már előre örült a zenének, amely hamarosan felcsendül az utánfutójából. Elviselhetetlenül forró nap volt, a táj már kora reggel vibrált a levegő hevében, Fröcsi pedig egyszerűen csak élvezte a nyárfák végigvetődő árnyékát a sétányon.

 

Fordította Szenkovics Enikő