Az autóbusz megérkezett Punta Sabbioniba. Délelőtt kilenc óra, félnapos utazás egy szűk fotelben. Igaz, a szervezők beiktattak három megállót. Hát most megálltak. Kiszállás. Kilátás. Pazar. Pazarlás. Belegondolt, hány elmaradt számlát tudna befizetni. De nem lehet mindig csak számláknak, a csekkeknek élni. Élni?

A helyi rendőrség emberei igazították útba a turistacsoportot. Néhány perces gyaloglás után felejthetetlen látvány tárult a kíváncsi szemek elé. Az Adriai-tenger e szegletének panorámája elbűvölte a messzi földről érkezett vándort. Még gyermekkorában volt szerencséje eljutni a Fekete-tengerhez, de ez most más volt, hiszen a kék vízen túl ott várta őt Velence ezeréves városa. Igazából még most sem hitte el, hogy itt lehet. Ő? Itt, a nagybetűs Nyugaton. Most járt először az egykori szocialista blokkon kívül, és egyből Itália. A sokéves bezártság még mindig éreztette hatását. Ha az ember életét kézi vezérléssel irányítják, elfelejti, hogy önállóan is tud járni. Önmaga dönthet a sorsáról. Nemcsak béna tekebábokat.

A fiatalember kék szeme illett a tenger és az ég színéhez. A hajót sirályok csapata vette körül, zajos viháncolással köszöntötték a messziről érkezett vendégeket. Mintha csak tudták volna, hogy ki ő. Ki is? Turista, nem szerette ezt a szót, mindig egy tejterméket juttatott az eszébe. „A többi túró” – hallotta felcsengeni a humorista jólismert mondatát. A bohó madarak zökkentették ki gondolataiból. Izgatott emberek vették körül, a beszélgetésekből megtudta, hogy néhányan nem most járnak először a karnevál városában. A társa is volt már itt korábban, most a tájat filmezte.

A Palazzo dello Brigioni előtt kötöttek ki. Hát mégis igaz, nem álmodik. Ez a valóság. A létező valóság. De akkor ő mit keres benne? Va bene, ragazzi! Itt van Velencében! Történelmi pillanat volt ez a Kárpátok lábaitól érkezett fiatalember számára. A Vérke üzenetét hozta el. Később a félreeső lagúnákon átkelve, ismerős érzések kerítették hatalmába. A tengerparton tarka és lármás embertömeg hömpölygött. Ott volt a város, a karnevál színes forgataga. Képzeletében a csehszlovák popsztár perdült ki a mólóra, hogy előadja világslágerét. Ma már a rádióban sem szól. Csak irigyei emlegetik.

Miközben a Keleti-Kárpátok szülötte, társával a tengerparti tömegen próbált meg átvergődni, a Szent Márk tér zajos kavalkádjában egyenes tartású férfi igyekezett a katedrális irányába. Jól ismerte az utat. Számtalanszor megtette már.

Öltözete a XVIII. század divatját tükrözte. Láthatóan keresett valakit, miközben lépten-nyomon beleütközött egy-egy álarcos alakba. Sokszáz éve rója már az ódon sikátorokat, campokat, a lagúnákon átívelő hidakat. Kétes hírneve megőrizte alakját az utókor számára, hogy méltó példája legyen a hivalkodó elvhajhászásnak.

– Signor Casanova! – szólította meg egy fekete ruhás férfi, aki festőkellékeket szorongatott a kezeiben.

– Á, Ön az, Signor Canaletto! Igazán nem panaszkodhat, most aztán akad éppen elég téma, amit vászonra vihet. Mit szól például ahhoz a csinos gésához? Ó, magyar nemeshölgyet látok amott.

– Hát igen. De kinek kellenek ma már a festmények? Láthatja, hogy kamerával, fotómasinával, meg azzal a hordozható távbeszélővel örökítik meg a kedves pillanatokat. A festményeket száműzték a templomokba és a múzeumokba. Aztán majd azokat is száműzik.

– Na, azért mégsem olyan elkeserítő a helyzet, kedves barátom. Hiszen jó ízlésű emberek ma is akadnak, akiket még mindig lenyűgözi az Ön ecsetkezelése. Apropó, kezelés. Ugye megbocsát?

A következő pillanatban a tömeg már el is sodorta egymástól a két férfiút. Casanova egy vörös ruhás dáma nyomába szegődött, akinek ébenfekete hajfürtjei reneszánsz képkeretként szegélyezték latin angyalokat idéző arcát. A Szent Márk teret és a tengert összekötő Piazettára értek. A Doge palota tatarozás alatt álló épülete vetett árnyékot a csehországi könyvtáros szándékaira. Még egyszer utoljára felbukkant a férfi vágyának tárgya, de a következő pillanatban örökre alámerült a nyüzsgő forgatagban. De szemei már egy újabb látványosságon akadtak meg, ezúttal szőke volt a tünemény. Társaival táblákra írott betűkkel adta tudtára a világnak: Európa 2010-es kulturális fővárosa – Pécs!

– Ah, már megint ezek a magyarok.– jegyezte meg, és kisétált a történetből.

A tér másik oldaláról egyik régi haragosa figyelte dühtől eltorzult arccal, de a neje becsületén esett foltot már a legmodernebb tisztítószer sem tudja eltávolítani.

Eközben a Kárpátok szülötte a Rio de Greci hídján átkelve az Arsenale felé vette útját. Valaha ez volt a köztársaság fegyverraktára, ma múzeum. A tengervíz sója megtette hatását, mint Mónika a magyar jó ízlésben. Számos ház pőrén, salétromos falakkal álldogált a csatornák szélén. Néhányuk akár Beregszászban is lehetne. Leginkább itt érezni az elmúlás áporodott illatát. Velence múlik. A város haldoklik, az emberek menekülnek. Csak a túristák nem veszik észre. Zajos áradatként öntik el újra és újra Tengervárost.

Az Arsenale bejáratánál alacsony férfi állt díszegyenruhában. Jobbját zubbonyába rejtve pózolt a vakuk fényárjában. A Canale delle Galeazze vízét kémlelte. Talán a dózse díszes ünnepi hajóját kereste, amit egykor katonái az ő parancsára küldtek a tengerfenékre. A hajóval szállt hullámsírba a több mint ezer évig virágzó köztársaság is. Ma már csak a falak maradtak, meg a hidak. A város maga. Egymaga. Dacolva idővel, tengerrel, zsarnokokkal, történelemmel, élő emlékműként kínálja fel magát az utazónak. Igaz, hogy a portéka már ódon és megviselt, de értékéből keveset vesztett. Újpesti Dózse.

• Így múlik el a világ dicsősége. – gondolta a fiatalember.

No meg az övé is, ha volt neki egyáltalán. Hát persze, hogy volt. Jól emlékszik, mennyire ünnepelték, amikor nyolcvanról bevágta azt a gólt. Megyei felső. Aztán a sérülés.

Zajos társaság akasztotta meg gondolatmenetét. A vidám fickók között ismerősöket vélt felfedezni. A ruházat, a nyelv. Igen, csak a lovak hiányoznak. Anyanyelvén üdvözölte a keleties kinézetű férfiakat. Valahol Vereckénél már találkoztak korábban. Milyen furcsa, hogy sorsuk éppen itt keresztezte egymást újra. Újra írt történelem. Vagy inkább húrra. A magyarok nyilaitól ments meg uram minket! De hát bizonyos értelemben Attila hunjainak is szerepe van Velence megalapításában. Nem véletlenül találtak rá a Biennále melletti épület magyar mozaikjaira. Olyan ez, mint a genetikai kód, ami már akkor beleivódik az ember lényébe, amikor még nem is létezik. Hát létezik ilyen? Minden lehetséges. „Ne féljetek!”- hallotta Vojtyla nyugalmat sugárzó hangját.

A Biennále épülete gyerekzsivajtól volt hangos. Ezúttal az emberpalánták foglalták el a mozivászon csillagainak helyét. Mennyivel őszintébb arcok, nevetések, mozdulatok, érzések, gondolatok. A természetesség bontotta le a Patyomkin színfalakat, hogy egy még színesebb fal épüljön fel a gyerekek képzeletéből. A színpadon pöttömnyi kislány verset szavalt. Ismeretlen szerző, ismeretlen előadó, ismeretlen nyelv. Csak a belső fül érti szavát: Vízen ülő Velence, tengerkéklő szelence. Mesebeli tündérvár itt lakik a karnevál. Virgonc lelkű lagúnák, ficánkoló gondolák. Templomok, az áhítat minden lelket átitat. Adriának tengere, Marco Polo szelleme. Vedlő falú paloták hordozzák a nagy csodát.

Egy nap Velencében túl kevés, hogy mindent megnézhessen az emberfia, meg a lánya. A Kárpátok szülötte és társa igyekezett a legtöbbet magába szívni a városból. Tüdejük megtelt a történelem áporodott illatával. Velence egyszerre ódon és lüktetően élő város. A turisták zajos áradata feltartóztathatatlanul hömpölygött a szűk utcákon, a lagúnákat átszelő hidakon. A tengerparton női táskákat árusító afrikaiak menekültek az Arsenale irányába, amikor a Doge palota felől felbukkant két csendőr. Carabinieri, ahogy errefelé nevezi őket a nyelvjárás. Az egyik lagúnán ringatózó bárkáról friss zöldségeket kínáltak az árusok. A tavernákból vidám énekszó szűrődött ki, Európa számos nyelvén. Az utcákon színes forgatag. Mindenki ünnepelt, elvégre karnevál volt. A karnevál volt, van és lesz. A karnevál maga Velence, az a város, ami a modern világ sáskahadának elméjében bevillan, ha meghallja – Venezia. Ez a nép karneválja, mert a gazdagok a paloták falai mögé húzódva adják át magukat az életörömöknek. Sokszáz éve van ez így, az úr ritkán keveredik a pórnéppel. Nem azért van vagyona, hogy ne saját kedvére formálja a világot, ami körülveszi.

A fiatalember átkelt a Canal Grandén átívelő Rialto hídon. A vakító fényárban úszó kirakatok az ódon hidat is megszállták. Ahol valaha zöldséget, gyümölcsöt és más élelmiszert árultak, ma élelmes butikosok kínálják bóvlijukat. Megállt az egyik kirakatnál, ezernyi álarc és maszk. Arra gondolt, hogy már Velence sem emlékszik, hogy milyen is volt az eredeti arca. Az arc a lélek tükre. Tükörből pedig nem volt hiány. Tükröm-tükröm mond meg nékem? Ki vagyok én e vidéken? De az állandó zajban nem hallhatta a választ. Maradt a képzelet színesen bolyongó ecsetje, ami az elme zegzugos járatainak falára pingálja életképeit. Csak a valóságtól távol érzi igazán jól magát. Nincs tükör, amely szembesíti a süllyedő múlttal elenyésző jelennel. Fényképezőgép villanó vakuja taszította odább. Amott egy újabb templom, előtte tér. Zeneszó csalogat.

Észre sem vette, amikor elment mellette egy göndör hajú magas férfi. Távol-keleti öltözéket viselt, mintha nem is jelmezben volna. Kínai lehet? Ezek már mindenhol ott vannak. Gondterhelt arccal igyekezett áttörni a tömegen. Valahol a kikötőben már várta egy gálya, s a messzi távolban Kambalik.

A Canal Grande hátán egymást érték a gondolák és a vaporettók. Karnevál ide, vagy oda, a velenceiek élték a mindennapi életüket. Ők már megszokták a turisták hordáit. Kis túlzás, de elviselik, hiszen az általuk elköltött pénz Velence túlélését segíti. Ha van még egyáltalán segítség. Nemcsak a kíváncsi emberek, de a jó öreg Adria is azon van, hogy minél többet magával ragadjon a városból. Tengerváros végzete a tenger. Sós ízű ölelésének nyomai visszaköszönnek az épületek falairól. Fantagiro örökkön keresi elveszett Romuáldóját, miközben a világ összedől körötte. De a világ még ép, éppen önmaga körül forog.

A gondolások már ritkán énekelnek. Megkoptak a dallamok. Külön kérnie kell az utasnak. A Rialto alatt kecses testű gondola siklik át, az evezős talján dalt énekel. Mi mást is tehetne? Ide csak nem teszi be a lábát az amerikai gettók mondogatós stílusa. A parton többen felszisszennek, bosszúsan tekintenek a derék gályásra. Byron jól tudja miért, hiszen melyik velencei tűri el, hogy nápolyi dalt énekeljen a balga gondolás? Vidám hölgytársasága persze mindebből mit sem érzékel. Alámerültek az élvezetek lagúnájába emberi érzékkel. Pedig csínján kell bánni azzal a lagúnával! Az ember könnyen bemocskolja magát, aztán már csak vérző újbeggyel próbálja tisztára sikálni önérzetét. A becsület mi gúzsba köt szegényt, s a gazdag mázos szavakkal oldja azt. A törvény örvénye nem húzza mélybe ki jól ismeri. Hiszen ő alkotta, melyből álszent ének fakad, s adóztatja ki a sajtot a megszeppent hollótól. Panaszra tárja csőrét, s máris oda minden java. De a java még hátra van, a ravasz, máris füstté vált minden reménye. Pedig túlélő típus. Túl élő, mondja is a hatalom, s nyesegeti a rózsahimlő bimbaját. Bimm-bamm, bimm-bamm, kondulnak meg a Szent Márk katedrális harangjai. Lélekharang vagy vészharang? Mindenkinek élete szerint. A mór megtette dolgát, és csendben távozik. Imádkoztál az éjjel Desdemona? Még csak észre sem veszik azok, akikért a harang szól. A harang haragosa a modernkor zsivajának. Mert a szólam egyre többször hazug, s nem csak az agresszív apa veri félre- sikerült gyermekét. Gyermekcipőben jár az ki hitét másokba veti, akik viszont őt vetik meg.

A fiatalember is felfigyelt a déli dallamokra, mik messze merészkedtek a Vezúv lankáitól. A kanyarban feltűnt a gondola, benne Albion jeles poétája. Felismerte. Oda is intett, de amaz nem vette észre. Önmagával volt elfoglalva, s tovaillant a líra ringató hátán. A gondola eltűnt, magával vitte a XIX. század sóhaját.

– Már a szolgái sem állnak szóba velem. – gondolta a göndör hajú és megvonta vállát. Vállvetve küzdötte át magát egy újabb álarcos társaságon.

Társa a csillogó boltokat tényképezte. Kellenek az emlékek, zárjuk be a masinába, hogy otthon kinyitva gyönyörködhessünk, amikor körberöpködnek a szobában. Elégedetten vesszük készpénznek, hogy tudjuk, mi rejlik az álarcok mögött. Már az elsődleges is mögöttes szándék, önmagának ajándék. Az ember önző, ha másoknak segít, az is emberi.

A kirakatokban Macskakirálylány és Macskakirályfi. De a szem sem legelhet időtlen, hiszen itt is van, ki lehúzza előtte a redőnyt. Odébb álltak, hiszen volt még éppen elég látnivaló. Látni, nemcsak nézni. Érezni, nemcsak vérezni. A gazdagság közepén éhezni. Étek, vétek. Vétkezni a semmiért. Étkezni az enniért. Mert nemcsak étekkel él az ember, de az étek kell. Bármi áron, ha az magas és úgysem tudjuk megfizetni. A létezés rögös, még Velencében is. A hajó a hullámok hátán döcög előre. A parton vének osztogatnak tanácsokat.

– Sose öregedjetek meg gyermekeim!

Ezra Pound lépett ki az egyik palotából a tér másik oldalán. Egy idős hölgy panaszolta el, hogy a karnevál alatt nem tud aludni.

– A szépség sok nyűggel jár.– jegyezte meg az amerikai, wyomingi olasz kiejtéssel.

Az öreg hölgy megcsóválta fejét, majd intett:

– Megint egy bolond külföldi. A szárazföldi patkányok megszállnak minket, s egyre kevesebb a földi.

Az egyik palota előtt teherhordó bárka siklik a bejárat elé. Hátán zongorát cipel. Utasa komor arcú cilinderes úr. Fekete gondola, fekete zongora, fekete gondolat. Számára menedék Velence vendégszeretete, de mégis besúgók tekintete követi minden gondolatát. Veszélyes dolog gondolkodni, hol az emberi élet kevesek kiváltsága. A poroszok oroszok, németek végletek, elnyomnak népeket, s mindenek felett a Habsburgok lefittyedt gőgje trónol. Büntetlenül nem lehet soká büntetni bűntelenül élőket. A ménes lábán béklyó, de közelg már a valkűrök lovaglása. Paták alatt végzi a zsarnokság, s a szabadság lobogóját az Adria szele lengeti. A cilinderes úr arca komor, a várost megtöltő vidámság sem képes mozgásba hozni izmait. Vállán ősi teher, a Nibelungok kincse.

– Hát ezért jött Attila? – jutott eszébe hirtelen.

De nem látta sem Krimhildét, sem Brünhildét. Hacsak nem ott a kis téren a négy molett hölgy nyálig kifestve.

A kékszemű még mindig a kirakatokat bámulta. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a négy testőr integet neki. Eh, csak valami duma feküdhette meg agyát. Túl sok volt ez már így ömlesztve. Kattogtak a bitek, John Lennon sem tudta volna követni a tempót. Keménykalapos öregúr lépett oda mellé. Ránézett, amaz udvariasan biccentett. Viszonozta.

– Először jár Velencében?

– Igen. Ennyire látszik?

– Nehogy megsértődjön, kedves magyar barátom! Csak láttam a szemében a rácsodálkozást az újra.

– Igen. Nagyon tetszik. De a felszín alatt valami végtelen szomorúságot érzek. Bár lehet, hogy ezt csak én látom így.

– Engem is megérintett már az elmúlás szele.

– De, honnét tudta, hogy magyar vagyok? A többség lengyelnek nevez.

– Nem fontos. Fiatal barátom, higgye el, hogy a látszat nem mindenkit tud megtéveszteni. Mint ahogy Velence sem.

– Ön is itt él, vagy netalán turista?

– Velence a második otthonom. Nemcsak a Buddenbrookkoknak van itt házuk.

A fiatalember elgondolkodott, ismerősen csengett a név. A múlt paravánja mögül előlépett egy érzés. Keddenként a tv készülék előtt ülve nézi a mozgásba hozott regényt. Körbenézett, az öregúr nem volt sehol. Egyáltalán ott volt-e? Hiszen a magyaron kívül csak az oroszt beszéli. A keménykalapos férfi nem látszott orosznak, akkor meg milyen nyelven beszéltek? Hiszen magyar sem lehetett. Arcán kisimult az ukránc.

– Teljesen megbolondít ez a város.

Körbe tekintett. Nem látta a nőt. Az imbolygó fekete hajkoronát. Csak nem vesztette el? Itt még telefonon sem tudja hívni. De nem. Jóleső érzéssel fedezte fel ismerős alakját az utca másik felén. Még mindig a kirakatokat fotózta.

– Hogy nem unja meg? – gondolta a kérdést.

Elindult a nő irányába, de hamarosan megtorpant. Az egyik kirakat üvege mögött ismerős jelmezt pillantott meg. Harlekin volt az. Mellette pedig a Kaszás. Ez volt a legfényesebb kirakat. Elméje mégis elsötétült. Komor gondolatok furakodtak a közelébe a tömegen át. A kirakatot bámulta. Meglepődve vette észre, hogy valaki éhenkórász kárpátaljai írónak öltözött.

Márta és férje, Ottó karon fogva sétáltak egy felhőtlen nyári délutánon. Amióta a gyerekek kirepültek, sokszor megtehették ezt. Amikor egy tömbház takarásából kiléptek a napfényben fürdő főtérre, félelmetesen ismerős zene csapta meg Márta fülét. Tágra nyílt szemmel kereste a forrását, bár tudta, kit talál majd a tér túlsó végén: ezer közül is felismerte volna Karcsi stílusát.

A zenész egy platánfa árnyékában állt, két ősrégi hangfal között. Behunyt szemmel játszott kopott, faburkolatú szintetizátorán, melynek előtte heverő, nyitott tokjában pénzérmék csillogtak. Márta menekülni akart, amíg észre nem veszi. Mielőtt azonban férjével együtt megfordulhatott volna, a férfi rávillantotta fekete szemét, és az asszonyt elárasztották az emlékek.

Harminc évvel ezelőtt hallotta először Karcsi játékát. A fantasztikus hangszínek és érzékeket simogató effektek tavaszillattal keveredve áradtak be az ablakán. Felkerekedett, és mint akit megbabonáztak, elindult a hang irányába. Eljutott egy bérház belső udvarára, ahol a középen álló tulipánfa alatt egy kócos hajú fiú hajlongott az akkor még új Moog szintetizátor billentyűi fölött.

A hangszer egy deszkán nyújtózott; Karcsi törökülésben játszott, csukott szemmel. Márta odalopózott mellé. Amikor a fiú a szám végén felnézve meglátta, hogy ott ül mellette egy lány, képtelenül tágra nyitotta igéző, fekete szemét. Elmondta, hogy aznap kapta a Moog-ot – a nagybátyja hozta Ausztriából –, és még csak próbálgatja rajta a hangokat; nem gondolta, hogy rögtön közönsége is lesz. Márta megkérdezte, mi az, amit játszott, mire Karcsi mosolyogva azt felelte, A jövő zenéje.

Attól kezdve minden este a fiú játékát hallgatta. Karcsi legtöbb idejét a zenének szentelte, és néhány hónap alatt elképesztő szintre fejlődött. Nyáron négy másik fiúval együttest alapítottak, és ők is meglepődtek, amikor a semmiből felbukkanva megnyerték a ’82-es városi Ki mit tud?-ot. Ezt követően a sok fellépés miatt Karcsinak autót kellett vennie, hogy szállítani tudják a felszerelésüket. Azt mondta, azért választott kocka Ladát, mert az elején és a hátulján is lehet autogramot osztani. Ugyanez a kocsi most rozsdától lyuggatva, lógó lökhárítóval búslakodott a tér melletti parkolóban.

Márta csodálkozva kapta fel a fejét. A férje oldalba bökte, így sikerült kiszakítania a fekete szemek bűvköréből. Márta elnézést kért, hogy elbambult. A hőséget okolta. Érezte, hogy el kell menniük innen, mégis azt javasolta Ottónak, vegyenek fagyit, és keressenek egy szabad padot.

Amíg a férje sorban állt a nyalánkságokért, lopva szemügyre vette Karcsit. Felette sem múltak el nyomtalanul az évek. Kócos haja őszbe hajlott, mély ráncok adtak medret a homlokáról csorgó verítéknek, de a zenéje ugyanúgy szólt, mint annakidején. Amíg ott ültek a fagyijukkal, eljátszotta a kísérteties Tó a szélben-t, majd az andalító Nyáresti álom következett. Márta csodálkozott, milyen jól emlékszik a szerzeményeire, pedig néha klasszikusok címét is elfelejtette.

Karcsival a zene hozta össze, és az is választotta el tőle: az őszi koncerteken a fejébe szállt a hírnév; egyre kiállhatatlanabb lett. Márta többször látta dekoratív nőkkel furikázni a városban, és amikor az egyik próbán azzal viccelődött, hogy belépőjegyet fog szedni tőle, betelt a pohár. Akkor látták egymást utoljára. Márta később megtudta, hogy Karcsiék együttese alig egy év múlva feloszlott, és a dalaik hamar feledésbe merültek.

Akkoriban ismerte meg Ottót, aki elvitte színházba és komolyzenei koncertekre. Karcsi utáni kiábrándult hangulatában mindent elért nála a pénzével és a kifogástalan modorával. A szülei is nógatták, nehogy kihagyjon egy ilyen jó partit, így amikor Ottó odatérdelt elé egy méregdrága eljegyzési gyűrűvel, igent mondott neki. A házasságuk mintaszerű volt. Ottó tetemes üzleti sikerei ellenére szerény maradt, szerette őt és a gyerekeket. Az asszony hirtelen ráébredt, mennyire hálás neki ezért. Megfogta a kezét, de az érintés üres volt, színtelen.

Felálltak a padról, hogy folytassák a sétát. Márta eltökélte, hogy nem fordul vissza, azonban néhány lépés után felcsendült A jövő zenéje, olyan káprázatosan, mint soha azelőtt. Megtorpant, hátranézett. Hirtelen rengetegen gyűltek a térre, alig találta Karcsi sóvárgó tekintetét. Látszott, hogy őt is zavarja a sok ember, nem nekik játszik, már megelégedne azzal, ha egyvalakit elvarázsolhatna. Márta némán formálta ajkán a szót: Késő.

– Mi a baj, drágám?

– Ez a zene…

– Szerintem is borzalmas – mondta Ottó, és látva, hogy mások pénzt dobnak a hangszertokba, hozzátette: – Én azért fizetnék, hogy hagyja abba.

Ahogy távolodtak, a dallam disszonáns futamokká alakult, és amikor beértek egy háztömb takarásába, a szólamok visszhangzó elektronikus sikolyban egyesültek. A rákövetkező fájó csendben az asszony úgy érezte, a levegő ellenáll a lépteinek, mintha vízben vagy mély homokban járna. Ottónak szinte vonszolnia kellett.

– Kedvesem, biztos napszúrást kaptál. Legjobb, ha most hazamegyünk.

Márta belekapaszkodott és követte, de tudta, hogy a múlt zenéje örökké elkíséri.

                                                                            Lehet, hogy…       

                                                                                     Lehet, hogy ez lesz életem utolsó napja. 
                                                                                     Felemelt jobbommal köszöntöttem a napot, 
                                                                                     de nem azért köszöntöttem, hogy elbúcsúzzak, 
                                                                                     csak jeleztem, hogy örülök, hogy még látom.

Intelmek Petőfi Zoltánhoz:

Lehet, hogy lehet… Mindent elérsz, fiam, ésszel, jó beosztással, ezt jegyezd meg. Utána csinálhatod. Neked is eljön. Te is egyszer. Csak fogadj szót, töröld meg a kezed, mosd meg jól az arcod! Vedd fel, tedd oda, rendesen gombold be! Mert apád sem adta alább, megbecsülte. Életre-halálra. A jó muzsikaszó megtöri a szívet.

Na de ő költő volt, sebbel-lobbal élt. Még jó, hogy olyan gyorsan, olyan kapkodva, hogy olyan nagy hirtelen, mert elvitte a szív, az ő nagy szíve. A szívet szeretjük, a nagy szíveket. a nagy szíveket. De az emberkedést, a hagymázat, a virtust, azt nem becsüljük semmire sem. Itt a Tisza, hol a Tisza?  Szabadság, szerelem… de ki hiszi el? Nem farizeuskodom, ó, nem, nem tenném egy percig sem. Becsülöm, tisztelem. Én egy körömpiszoknyit sem. Egy költőnek ne lenne joga? Vagy az ifjú szívnek? Hogy neki nincs joga játszani? Szőke, barna, sovány, kövér, puccos, szutykos, minden férfinek kell ilyen is, olyan is. De olyan a világ, hogy egy szegény fiúnak  mindig csak az álomszavak jutnak: lélekszabadság, üdvhon… leazúristennel, még ez is. De jóllakottan más srófra jár a szellem, egy biztos, komoly, nagy srófra, mert rákészül a férfiéletre, a biztos feladatra. A lánglélek is lenyugszik, ha hivatala lesz, ha érzi a súlyát, ha érzi a megbecsülést, ha ott az asszony is, és teszi, amit mondasz. Kellem, báj, szívek, gyerekek, pince, szőlő – hitelbe, felesbe, teljesen. A költőkön is megkönyörül felnőttkor.

Tudod jól, hogy te vagy a kapocs. A mi Zoltánunk. A mi szemünk fénye. Hogy aztán ne fejjel a falnak, ne sebbel-lobbal, ne kapkodva, ne handabandázva! Mert jó a kergeség, a szív, a láz, a nagy indulatja, de csak akkor, akkor ha… Ha időben, ha tekintettel, mert játékból mindent lehet. Leazúristennel, igen, halkan néha szabad. De ha nem vigyázol, ha ilyen izgágán, akkor a szavak rád tekerednek, és nemcsak rád tekerednek, hanem agyonnyomnak, álmodban megfojtanak. Ilyen volt  szegény édesapád is, ő mindig a saját feje után, se oldalra, se hátra, se lefelé, se felfelé. Mert ilyenek a komédiások, egyre csak szavalnak, egy életem, egy halálom, egyem-begyem, mindent-belé, az egészet ők hiszik el a leghamarabb. Ahány fellépésük van, annyi haláluk. Pedig a szavakat mások, az okosabbak tették a szájukba.

Hogy ez ígéret? Egy ígéretvers? Ahol sírjaink domborulnak… aki időben meghal, abból bálvány lesz. No de Isten őrizz, hogy én azt a szívet, azt a nagy szívet egy körömhegynyit, egy tűszúrásnyit. Én semennyire sem. De igazad van, nehéz sorsod van, én aztán megértelek! Mit tehetne itt egy gyerek? Mit tehetne az érzékiségben remegő idegekkel? A szülei idegeivel, a szülei hírével, a szülei becsületével? Hidd el, fiam, világéletemben anyád pártját fogtam! Mindig a pártját, körömszakadtáig, a lelkem legmélyéig, a legnagyobb tisztelettel. De azok a nyavalyások mit pletykálnak! Hogy hívják azt a herceget? Lichtensteinnek? És hogy mi történt Miklós pap házában? Ajtók nyílnak-csukódnak, hogy jönnek-mennek a férfiak, pénzzel, jótanáccsal… ne tessék úgy, fel a fejjel, lehet, hogy lehet… Talán még a Haynau is, de én nem hiszem el, Isten őrizz. Én a körömszakadtáig! Csak hát meggondolatlanok a nők, olyan meggondolatlankák, árvalánykák, vesszőcskék, tiszavirágok. Hajlanak jobbra-balra, nem vigyáznak, elszórják, elvesztik, elhajigálják, nem becsülik, aztán csak sírnak utána. Kikezdi őket a képzelet, végül gyorsan megöregednek. Ilyen a természet, mit tehetnénk, a költők jobban megértik ezt. No de Isten őrizz, hogy én anyádat egyetlen bántó szóval vagy férfitekintettel! Megverte szegénykét már a Jóisten.

Mindenkinek a maga keresztje. Dugd vissza az üveget, töröld le, töröld fel, mindent a maga helyére, mindent a maga idejében! Egyél, igyál, aludj rendesen! Óvatosan, jól meggondolva, tekintettel másokra! Erőt ad a vörösbor, ha mértékkel, ahogy erőt ad a költészet. Semmi leazúristennel, vagy csak nagy néha, mert van, aki meghallja. Pihenni kell, beosztani, egyik lány erre való, a másik arra, ilyen a világ már mióta, hisz megértesz. A harmadik lány meg szombat estére való, mikor a cigány belehúz, Sárga cserebogár, Mikor én kimegyek... milyen  bátran, milyen szépen megmondta az édesapád.

Mért töröd úgy magad? Mindig ugyanazt a diadalmas ívet járja be a nap. 

Neked is sikerülni fog!

A kabócák a tavalyi bogyószikkadás idején költöztek Niru házába. Akkoriban Niru olyan beteg volt, hogy egész nap ágyban feküdt, emlékei közt barangolt, és alig vette észre a szellőzőnyíláson beóvakodó kabócákat. Akkora volt a kosz, a rendetlenség a konyhában, fürdőben, hálószobában, hogy a kabócáknak hetekbe telt, mire járható ösvényeket alakítottak ki az ágytól az asztalig, a konyhától a fürdőszobáig.

Niru már olyan öreg volt, hogy reggelente csak csörlők segítségével tudta felemelni a szemhéját, csontjai olyan törékenyek voltak, hogy hat kabóca segített neki kikászálódni az ágyból. Most ott ült az ágy szélén, nagyokat nyammogva próbálta nyitva tartani a szemét. A kabócák közben sürögtek-forogtak körülötte, egyik papucsot húzott Niru lábára, másik kettő a fürdőköpeny ujjait cibálta föl Niru karjára, a többiek pedig kint sertepertéltek a konyhában, vizet forraltak, felbontották a csipkebogyó lekvárt.

Niru kicammogott a fürdőszobába, jobb felől, bal felől belesandított a poros tükörbe, nézte, hogy ott van-e még az orrán az a fekete pötty. És a pötty bizony ott volt, ahogy minden reggel Niru gyerekkora óta. Az egyik kabóca készségesen nyújtogatott egy fogkefét, de jó időbe telt, mire Niru észrevette. Akkor aztán alaposan körbesúrolta egyetlen megmaradt fogát, egy drótkefével kisutulta szemöldökét, köldökéből kipattintotta az apró koszgöböket, és a konyha felé vette útját.

A kabócák közben elkészültek a citromfűteával, a kössöntyűkencével, úgy várták türelmetlenül Nirut. Az egyik kabóca apró darabokat rágott ki a cipóból, a másik rásimickolta a kössöntyűkencét, a harmadik, mindeközben az asztal közepére tolt egy kicsiny hajítógépet, hátracsörlőzte a kanalat, a kanálba helyezte a kössöntyűkencével megsimickolt cipófalatot, és amikor a Niru vállán ülő kabóca jelt adott, kilőtte a falatot, ami egyenest Niru tátott szájában landolt. Rosszabb esetben az orrát, homlokát találták el a falatok, de Nirut ez sem zavarta különösképpen, csak a hajítógépet irányító kabóca morgolódott mérgelődve. Aztán hunyorogva újra célzott, és pitty, a falat újra Niru szájába röppent.

Mióta a kabócacsapat ott élt Niruval, feljavult az állapota, a kabócák etették, öltöztették, rendet raktak utána. De amikor reggeli után Niru a zajraktárba lépett, oda nem mentek utána. Az egyik kabóca azonban annyira kíváncsi volt, hogy egy nap nem bírta tovább, és belesett a résnyire nyitott ajtón.

A zajraktárban fenyőpolcokon dobozokba zárva sorakoztak a hosszú évek alatt összegyűjtött zajok. Volt itt minden: kerítésléc közé szorult nyekergések, csikarfa koronájába tapadt óbégatás, pázsiton megtelepedett pittyegések, rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja.

Niru ott üldögélt a műhelyasztalnál, maga elé helyezett egy dobozt, kürtcsigaházat tapasztott a doboz oldalához, és szemét behunyva hallgatózott, ráncai elmélyültek, ahogy elmosolyodott egy-egy zaj hallatán.

Azon a délelőtt épp egy fagyott tulipánszirom pendülését hallgatta a kürtcsigaházzal, amikor valami furcsa zúgást, vinnyogást hallott valahonnan. Most a kürtcsigaház nélkül tapasztotta fülét a dobozhoz, de onnan csak a fagyott szirom pendülését hallotta, mi lehet ez a zaj? Végigfülelte a közelben raktározott zajokat, de azok békésen szunyókáltak dobozaikban.

Mi lehet ez a zaj? Kinyitotta az ablakot. Amerre ellátott, mindent belepett a hó, kertet, a fákat, a kint hagyott nyugágyat. A kapu mellett piskótamadarak röpdöstek, a postaláda előtt meg sipkás egérgyerekek játszottak célbadobóst, ding, kongott a postaláda, ahogy az egyik kis egérfickó telibe találta. Niru nézett jobbra, nézett balra, de csak nem tudta eldönteni, honnan jön a furcsa vernyogás.

És akkor a csikarfák mögött, a messzi domboldalon egy apró fekete pöttyöt vett észre, nem volt az nagyobb a Niru orrán éktelenkedő fekete pöttynél, és mintha lefele gurult volna a domboldalon. Mintha onnan jönne a vinnyogás. Niru egészen kihajolt az ablakon, de még így se látta, hogy mi lehet az apró fekete pötty. Az egyik kabóca Niru kezébe nyomta a látcsövét, Niru tekergette, élesítette, és hát a látcsőben egy icuripicuri farkast látott lefelé gördülni a hóban, az óbégatott, vinnyogott gurultában.

Mire a kabócák beráncigálták az apró farkast a sparhelt mellé, már alig-alig vinnyogott, csak szűkölt, didergett. Pokrócot terítettek rá, forró csipkebogyópálinkát dugtak az orra alá, és néhány perc múlva láss csodát, a kis farkas pofáját az égnek emelve, szemét lehunyva visszanyerte hangját, úgy süvöltött, vinnyogott, hogy megremegtek a konyhaszekrényben álldogáló befőttesüvegek.

(folyt.köv.)

Szereplők

Trisztán, habár neve kelta eredetű, hiszi, hogy nem determinálja, hogy a bábeli könyvtár mindegyik kötetében valamilyen formában megtalálható, hiszi, hogy az ember mindenkor és mindenhol, mindegyik tulajdonság hordozója, csak a körülményei határozzák meg, és ez az elképzelése magyarázza azt a mindenre kiterjedő magyarázatkeresést, ami a fejében lévő zűrzavart okozza, így épp azt nem veszi észre, hogy ebben a káoszban eredezik neve jelentése is.

Izolda, szerelme, szintén szeret tisztán látni és uralkodni a dolgok felett, sokszor érzelmein is, ami bizonyos távolságtartásban jelentkezik. Bizonytalanná teszi a környezetében lévőket, rendelkezik felettük, irányítja őket, de ez valami jeges tulajdonságot kölcsönöz neki, és mikor ez megolvad, nem tiszták a határai, látni mi az, amire rárakódik ez a kedves hűvösség, ez a megkapó báj és messzeség, valami úrinői. Amiről nem tud, az nem biztos, homályos és félelmetes határvonal, veszélyes sáv, vékony jég, ami beszakadhat alatta.

3 éve vannak együtt, történik Budapesten és más városokban: Bécs, Párizs és újra Budapest. Néha képzelt, néha reális helyeken vannak, néha utaznak még akkor is, ha nem jól emlékeznek. Közben sok minden történik és történt.

Az idő folytonos és körkörös, egyik és egyszerre mindkettő.

Az előzékenység

Kávé, cigi, maszturbáció.

Egzisztencia-reggeli,

önkifejezési öröm.

Magunk magunkért

a létben és az ellen,

halál a tenyér ereiben

vagy a karambol-fal

sziámi-fehérjén, esetleg

az abrosz meghitt csipkéje,

mint túlsúlyosra képzelt nők

kombiné-zuhataga, még annak is

nyomnia, nyomasztania kell, kell a súly,

ránk kell tolulnia, mint fejbe a vér, érezni kell

a lehet nem-élvezést, mert a pontban eljövő gyönyör

annál erősebben veti ki, és le magáról a súlyt, mely egy zsák fekete vonzó szájába húz.

Egy szép téli napon, ami már épp kezd átváltani tavaszba, Trisztán úgy dönt, hogy írnia kell. Meg kell neveznie dolgokat. Lassan sétál hazafelé egy koszos pesti úton, a hetedik kerületben, a körúton túl, ami régebben szebb volt, az ezredfordulón még szebb, nemhogy a századfordulón, képeken látta, de a kettő között, a háborúk között és után és most, abban az évben amikor vége kellett volna lennie a világnak, csak egyszerűen lerongyolt, kispolgári hangulatot áraszt, ahol az utcát már utol érte a világvége: méterenként csövesek, szerencsére csak minden ötödik kér aprót, vagy piára, de másnap megszólítja az Úr és arra szólítja fel, hogy élvezze az élet apró örömeit, kutyája is van, de azt nem veszi észre, hogy a kutya csak nem pusztul el öt éven belül sem, ott ül a gazdája mellett táblával nyakában még mindig és átvállalja a felelősséget, láttam már ugyanazt a kutyát öt éven belül öt embernél is megfordulni, egyre kövérebben, úgy látszik valaki jól jár ezzel, aztán Trisztán azon is gondolkodik hogyan tud megélni egy ötven méteres útszakaszon belül öt vegyes kisbolt, ha ötven méteres sugárban ez a szám csak hatványozott és feltételezhető, hogy a lakók száma közel állandó, nem számítva az áthaladó forgalmat.

Nem érdekli különösebben, hogy, de tudja, mikor, mit, hol lehet megvenni. A túlélők néha felesleges tudásának egy kicsike részletével ő is rendelkezik: Párizsi kockát tíz méterre jobbra, vele átellenben tizenegyig bort, nem asztalit, és sört, nem három százalékosat, változóan, éjfélig vagy akár hajnal kettőig, szemben, ami sosincs eléggé behűtve, de van, ha a szükség megkívánja. Ez a pici ABC már csak sört tart, mini fogkrémet, kis kiszerelésű óvszert, nem csak kis méretben, olcsó bonbont, doboz csacska csokoládét…

Trisztán tudja, hogy minden, amit elgondolt, csak megfigyelés és csak részlete a valóságnak, de hirtelen ennyire jutott.

Belép a lakás ajtaján, ami nem az övé – nem az ajtó, a lakás – leveszi cipőjét és nyitva hagyja az ajtót. Pakol, ruhát hajtogat, nem gyújt rá, magában beszél, összevissza, néha értelmesen, néha értelmetlenül, mintha franciául beszélne. Bekapcsolja a rádiót, zene szól, egy olyan tipikus idióta fajta, ismétli a refrént, ő is énekli – hogy basznátok meg magatokat –, durva arckifejezéseket csinál, majd észreveszi magát. Kinéz, az udvaron senki sincs kint. Fura, pedig valaki mindig járkál a gangon, vagy a másodikon ugat a külföldi csaj kutyája, aki kaparja az ajtót és nyüszít reggelente mindig. Az elsőn meg hegedülnek, amikor nem veszekszenek és kiabálnak egymással. A falszomszéd nincs otthon, lelakatolta a lakást, elment a hipermarketbe vásárolni. A szembe szomszéd sem hallgatózik és gyűjt információkat a lakók hollétéről, de épp kijön cigizni, csak cigizni, köntös van rajta. Trisztán köszön és becsukja az ajtót, rágyújt, amióta belépett a házba, ott lóg a szájában a cigi, de eddig nem gyújtotta meg. Reggel 6 óra 50 perc van. Írni kezd. Összemegy a függöny.

Trisztán Ma nem dolgozok, nem vagyok hajlandó dolgozni, mindenki dögöljön meg, elszívok két doboz piros szimfóniát, itthon maradok, rekedten morgok magamban, mint egy kiherélt macska. Itthon maradok és írni fogok, ki sem szellőztetek, pálinkát főzök és hallgatom, hogy ég el Árkádia. Semmi sikítás, csupa csönd, fehéren izzanak a még fehérebb márványoszlopok. Nézd, hogy ég városod! Érted ég.

Lator Tristan vagyok.

Te Szép Iseult.

És ezt most megírom:

És akkor szeressünk!

Lazuljunk el a kételyben és más betűtípusokkal nekidőlve faragjunk ki új bekezdéseket!

Kacagott magában és az égett szűrő ízű csikket elnyomta karján, majd a csonkot, a csikkét, a többi, még parázsló rigó közé dobta.

Az én kis rekedt énekes madaraim, gondolta. Még feketén füstölve is csak gyászt ontanak. Saját magukat hamvasztják és szélnek is eresztik, a világegyetem legegyszerűbb és mégis legönállóbb teremtményei.

Nincsenek ráutalva senkire. Szépen élnek, vannak, ha nem gyújtják meg őket. Papírjuk bebarnul, mintha kávéztak volna egész életükben, a dohány kiszárad és erős lesz, mint a lélek, a szűrő pedig tönkremegy és összeassza magát. Főleg, ha szénszálak szabdalják, még korát is megvizsgálhatnánk, ha száz évekkel később találnánk egy még éppen ép cigarettát. De rigót gyűjtögető hajléktalanok vannak. Kinek a papír, kinek az a kis dohány kell. Felhasználják, azt, ami szépen leélt egy-két emberöltőt és megköszönik fiaiknak, kik nem szívták el akkor lelküket.

Aztán van, mikor meg is gyullad. Akkor hamar ég. Főleg, ha a lelket is erősen és mohón szívják. Cigaretták vagyunk, dohány a testünk és füst a lelkünk, a többi hasonlatot ki-ki maga, megtalálhatja.

Elnyomta a cigit. Tehát. Új lapot fűzött az írógépbe, a kopott kurváról és rongyos, íróról mesélő plakátra egy megvető pillantást vetett, majd félmerev ujjával a karimához emelt egy tiszteletteljes mozdulatot, és elengedte. Írt.

És írt. Aztán írt, meg még: mindig írt. Írt és csak írta, mert írnia kellett, hogy írni bírja a leírandót, mit magában először kiirtott, felégetett, de betűkkel megtűzdelve, a gyom parázson táplált földben csak újra kikel.

Addig nem akart felállni, míg azt a pár nyomorult oldalt le nem írta, hogy egyáltalán lássa, mihez is kell kezdenie, hogy maga is történetet láthasson, miben talán túl- és továbbéli magát. Nem csak a valóságot akarta megírni. Az eseményeket igen, de a történet, aminek vége van, azt nem tudta. Mert még magának sem volt vége. Valamit ki kellett találnia… mi van, ha, és egyéb szavak, miket gyűlölt, de kihasználta őket, hogy nyögjön a papír. Az üveg mellette volt, mellette meg egy kés és ki nem nyitott borítékok. Ha elfogyna az …ötlet. Csak végső esetben. Soha nem küldte el őket. Zárványok voltak. És egy penge is ott hevert, szájába vette, és magában csókolózni tanult.

Trisztán Emeljünk emlékeket a múltidők homokváraiból. Semminek sincs értelme. Ruházzunk fel fákat érzésekkel és rázzuk le lombjaikat, ha eljön az idő. Fújjuk ki a levegőt és romboljunk le mindent, mit nem mi építettünk fel.

Zavarosan indul a kezdet, mint mindig, régóta készülök. Nem ülhetek neki vázlatokkal a tényeknek, különben a piszkozat elvész és az elmosódások híján minden csak olyan fekete-fehér lesz, mint az A4-es másolt papír. Sosem írtam le előre semmit, mindent mindig onnan emelek ki, ahonnan jön és ahogy gondolom.

Az év véget ért, elhúzhatja a halál fasza a ködbe minden emlékkel együtt. Nem mintha nem akarnék emlékezni, de így nincs értelme. Hasonlítgatásokkal és hasonlatokkal átformázva, új bábba bújtatva azt, ami magától beszél.

Két éve, újévkor, már Bécsben, valamelyik kocsmából egy másik kocsma felé tartva szaggattuk töredék időnk nagy részét. Minden jól indult és boldog új évet kívántunk. Aztán máshogy végződött. Aztán egy éve, újévkor, Párizsban, egyedül, egy összetört-vert arccal vártam, hogy megnyíljanak az egek és hab öntse el a csillagokat, mintha lángokat csitítanánk.

Úgy jött ez a Párizs, mint a félrenyelt meggymag. Hirtelen és lélegzet-elvonva. Kitérő volt, hogy meddig tart, nem tudta. Addig köhécselt és nyeldekelt, majd meglátjuk mi lesz. Kiköpjük-e. Lenyeljük-e. Lenyeltük és köptünk egyet. Ennyi volt. Hova tovább, merre tartanak az álmok. Chopint kell hallgatni, és abban amúgy is minden benne van, mert olyan, mintha most találnák ki. Mintha most próbálkozna az ujj. Meg merjük-e tenni, tudva, hogy a hang, a történet úgyis tökéletesen illeszkedik a dallamba. Valami hasonló volt ez is. Nem történt semmi érdemleges, semmi jelentős, csak egy nagy kitérő, egy év, egy semmi, az eddig eltelt húszhoz képest. Még van időnk, rengeteg és nem köt semmi és nem kell tenni semmit se. A lényeg a valahova-tartás. Talán csak ennyi és semmi más. De mire mindezt megfogalmazzuk, addig csak árnyas ligetek egyszerűsége alatt ülünk és gondolkodunk annak bonyolultságán. Ez már csak így van.

„Megtettem, mert égtem és égett az élet lángja is, mi meg összekaptunk és láng égette a másik lángját. Szította és tüzelte egyik a másikat és így volt szép, így lett szép. Mert ennyiről szólt és soha semmi többről. Hazudtam és megvezettem, késtem és előresiettem kétezer kilométert is, ha kellett, mert arról volt szó és főleg, mert jól esett. Mert mertem égni” és picsába az élet hűs vizével, azt az örökifjúság forrását kerestem, ami nem ígér hosszabb és örök életet, de egy év alatt megöregít. Felesleges az örök élet. Én jól csináltam. Nem hiszem, tudom. Ráérek még mindig, de nem akarok várni. Hideg vagy meleg, az Úr szája a langyosat kiköpi. Semmi másnak értelme és létjogosultsága nincs az életben, érzem és kész. Mindent magamhoz mérek. Nehéz, de így van.

A névtelen leült és kezébe vette a piszkozatot. Ez jelenthetett mindent, mit önmaga elől is eltakart. Minden volt ez, csak épp nem a tisztaság, sose tudta mit ír, mindent lélegzetből indított, hogy belülről jöjjön, sose tudta minek van értelme és minek nincs, csak jött, csak belülről, csak úgy, mint a lélegzet. Egy nagyobb írótól látta, hallotta és csak ezt tartotta igaznak, minden mást veszett fegyelemmel és vizsgálattal szemlélt, hogy vajon életképes-e abban a környezetben, amit ő teremtett magának. És most megint itt van.

Trisztán Mindössze háromszor találkozik az ember. Több a halál, kevesebb a koraiság, akárcsak egy elcsöppenő magömlés. A középsúlynál gördül csak az örömcsepp, mely édesítve olthat termékenységbe, de egyben ártatlan is, mint a belőle fejlődő hátha-csíra. Három az élet és nem is kevés, egyben van csak benne mindig a megismerés, utána csak vágyakozás a másodszoriság, harmat-ízű a harmadik, bizonyítva, hogy egyszeri, saját kérdéseinkre kapott vágyakba oltva ott lappang a lassú felismerés: ő lett volna, ha az idő szétválaszthatatlan folyna, nem szabdalva szakaszokra a hiány múlatását. Háromszor és nem tovább, utána mindenki magába zár és szépen lassan hazatalál. Álomba bújtatja extázistól exitált testét, s szemét hajára meresztve tapasztalja; több ott a titok mit kérlelhetett, nem várt feleletek, elsimogatott emlék-hegek, illat. Sodorj ki álmokat hajadból szép szerelmem, csókold meg mindazt kétszer, mi valaha megrebbent. Sosem múlik már a kétely-gyász, fehérrel töröld orrod alatt pattant vadnyomát a szökő érnek, melyik szökőévben látod újra halványát a fénynek mely tőled gyúl s világítasz tőle a sötétben, megtalál a vándor nyár is hazamenőben.

Egyet, csak mit töltöttünk, felismeréssel begubózva egymás ölelésébe, feloldva magunkban az őrültséget, hátha csak magunk mit szorítani kell, másikat és nem egymást, főleg, ha ikrek, gondolattal összenőve. Kettő lesz, ha bimbózik a mentalevél, frissülve fáj a soha-talán, az ismert kétely édessége ront majd bűnbe, harmadszor lesz a sokadszor eltévedt életek egymásba fonódása, az lesz a második éjszaka. A második éjszaka soha nem múlik. Együtt alszanak immár egymás mellett, nem másik mellett, fedetlen kebellel kínál a kívánás gyöngy-beteget, ha szúr a mell, markommal simítom el szívedet. A második éjszaka soha nem ér véget.

Minden hazugság és soha senki sem tud tudhatást, mert mi végre? Remélem soha nem találom meg a boldogságot, különben mi értelme. Melletted keresem. Ez elég. Soha nem hozok virágot, nem kívánom kiváltani a kiáltást mely belőlem szakad, ha levéllel hull őszbe a dér-fagy…

És írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Első bekezdés meg a cím. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Megtelt az oldal. És írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Kiesett az a kurva X betű. Túl sokszor írta le a ’szex’ szót. Helyette most már csak közösülést írhat, illetve az x-eket kiváltja a maradék helyen k-sz betűkapcsolattal.