Címke: próza

Önkéntes véradás

Zoltán. Takács Zoltán. Zoli. Ők csak Zolikának hívják, az olyan kedvesebb, meg hát mégiscsak egy kisgyermekről van szó.

Barna, hosszúkás fejű, pisze orrú, széles mosolyú, leginkább az anyjára ütött. Aztán, hogy kire hasonlít valójában (úgy jellemre), azt nem lehet tudni, hiszen még csak kilencéves. Édesanyjának, Fanninak többször megnyílik, egyébként meg jól elvan kis játékaival. Játék az egész élete. És néhány kis apró megjegyzéssel, utalással hozza a szülők tudomására, ha valami új játékért áhítozik.

Apjának – aki világ életében harsányan hangot adott akaratának – meg kellett mellette tanulni igazán figyelni a félmondatokra; ez egyáltalán nem könnyű.

Fannival felváltva viszik le délután levegőzni; általában a közeli játszótérre. Tegnap Apa volt a soros.

Hoztak magukkal másfél liter hűtött, citromos vizet és egy újságot, mert nagy hőség és nagy unalom volt akkor délután. Zolika mindjárt megtámadta a csúszdát, majd a libikókán egyensúlyozott, aztán odatelepedett Apa mellé a hűsbe, a lombos gesztenyefa árnyéka alá.

– Mi volt délelőtt, Zolika? Anyáddal voltál, vagy Mamival?

Zolika egyre csak a jobb karját leste, mintha meg se hallotta volna, hogy hozzá beszélnek. Apa rögtön tudta, hogy el van foglalva valamivel, nem lehet és nem is érdemes ilyenkor megzavarni; játsszon csak, biztosan talált valami érdekes bogarat és azt tanulmányozza.

De nem. Egy mezei szúnyog szállt kinyújtott karjára és már készülődött is volna a művelethez. Zolika meg csak leste, nem hajtotta el. Apa azt hitte, elbambult a gyerek, úgyhogy gyorsan elhessegette a dögöt.

– Mért csinálod, Apa? Nem látod, hogy játszom vele?

– Ja, ne haragudj, azt hittem…

– Nem. Várom őket, meg akarom figyelni, hogy hogyan csinálják.

Apa nevetett egyet, aztán lapozott. „Hőségriadó az egész országban!” Már vagy két hete ezzel cikkeznek, ez megy a híradóban is. Nem kell túlöltözni, nagy ügy!

Fél szemmel újra Zolikára sandított. Meglepte teljes mozdulatlansága, megértette, hogy komolyan beszél a fiú: ő most szúnyogokra vadászik, és azért, hogy elkapja azt a pillanatot, amikor a rovar beleszúrja szívókáját a bőrébe és testéből kiszívja a vért. Undorítónak találta, kicsit meg is borzongott ettől. Különös perverzió a kis Zolikában. Nagyobb kínokat, fájdalmakat is vígan elviselne, de ezt, hogy tétlenül nézze, amint egy szúnyog megcsípi, amikor megvan a hatalma rá, hogy agyonnyomja; még hogy ő legyen az áldozat…

– Ugyan már, Zolika, hagyd ezt abba. Ezzel nem jó kísérletezgetni! Játsszál inkább Bátor bácsival, ott van a várnál, a többiekkel! – és rácsapott a karjára, amivel ismét megzavarta a vérszívót. Pedig már közel volt a pillanat.

Zolika szikrázó fekete szemekkel, dühösen nézett fel rá. Sértve érezte magát. Felpattant a padról és elszaladt.

– Gyere vissza! Gyere már vissza! Játssz mást! – de semmi válasz.

Utánaeredt. Kicsit felbosszantotta az eset. Az ember jót akar…

A játékvár mögött találta meg, a falhoz támaszkodva, jobb karját egyenesen előre nyújtva. Várt.

– Zolikám, bazd meg, ne gyerekeskedj. Vége van! Gyere! Megyünk!

 

Egy kertes, családi házban laktak, ahol a földszint volt az övék. Zolika természetesen külön szobával rendelkezett, de ennek ellenére legtöbbször átjárt szüleihez éjszakára, befurakodott melléjük, mert abban az időben félt.

Most azonban nem így történt. Zolika vacsora után, már jó korán bezárkózott szobájába. Apa egyszer benyitott hozzá; ő pedig ijedten váltott másik oldalra az interneten. Jó éjszakát, a kötelező puszival, Apa el.

Zolikának még nem ért véget a napja. Szúnyogokról olvasott:

 

„A magyar szúnyog szó ótörök eredetű. Az állat neve csagatáj nyelven szingek török és türkmén nyelven szinek. A maláriát terjesztő trópusi szúnyogfajokat moszkitóknak is nevezik.”

 

„A szúnyogfélék az egész világon előfordulnak. Kedvelik a meleget és a nedves környezetet.”

 

„E rovarok hossza 8 milliméter. A nőstény csápja fésűs, míg a hímé tollas, és szárnyával lassabban ver. A hím a nőstényt éppen ez utóbbiról ismeri fel. Potrohán és lábán néha csíkok találhatók. A nősténynek hat szúró-szívó sörtéből álló szívókája van. Ezek nyugalmi állapotban a hosszú, barázdált szájrészben, az alsó ajakban fekszenek, mint egy burokban. A vér szívásakor ez a szerv a tápcsatorna szerepét tölti be. A vért a fejben lévő »szivattyúk« szállítják a középbélbe, ahol tárolódik.”

 

„A szúnyogcsípés során a nőstény szúnyogok – mivel a hímek nem szívnak vért, ergo nem csípnek – szúró szájszervükkel hatolnak a bőrbe. Ez a mi méreteinkhez képest olyan apró, vékony és hegyes szerv, hogy a szúrást magát sem a vérszívás közben, sem később nem érezzük.

Ahhoz, hogy gondtalanul tudjon táplálkozni és emészteni, a szúnyog nyálával antikoaguláns anyagot juttat a szúrás helyére (mintegy beleköpi a sebbe), ami megakadályozza, hogy a vér megalvadjon szívás közben.

Immunrendszerünk felismeri a szervezetünkbe jutott szúnyognyálban lévő idegen fehérjéket, és úgynevezett 1. típusú, vagy azonnali túlérzékenységi reakció jön létre. A reakció lényege a »betolakodó«, vagyis az idegen fehérje mielőbbi eliminálása.”

 

Majdnem elaludt a monitor mellett. Az ágyhoz támolygott és fáradtan a matracra vetette magát, alig volt ereje, hogy egy vékonyka lepedőt magára terítsen.

 

Hajnali kettő felé félálmából felébredhetett. Nem hagyta nyugodni ez az új játék. Fölkapcsolta a villanyt és az éjjeli lámpáját is. Kinyitotta az ablakot, kitámasztotta. Az ágya mellé volt készítve egy tálka. Zolika gondolkozott, hogy ki és mikor tehette oda. Fölemelte. Olyan édes, sokat ígérő szaga volt. Meg is kóstolta, méz…. A fele elfogyott, a másik felét meg jobb karjára kente. Aztán lefeküdt az ágyra, csak most nem terítette magára a lepedőt. És várt… Egy kis levegőt be, és hosszan kifújni; még régen hallotta valakitől, hogy a szén-dioxid kibocsátásra gyűlnek a szúnyogok. Pár percig nem történt semmi, aztán hirtelen, nagyon közelről hallott valami zümmögést, közvetlen a füle mellett haladhatott el. Egyre többen lettek és mind egy helyre szálltak: a jobb karjára, amit bekent. Most megadatott a lehetőség Zolikának. Nem állt őrt az apja, hogy elhessegesse. Egyedül volt.

Az első nagyon lassúnak tűnt. Rászállt, tétovázott egy kicsit. Úgy tűnt, mintha ezer szemével felnézne Zolikára, aki bólintott, hogy mehet. Megértették egymást. Háromszor megkopogtatta a bőrt szívókájával, megpuhította, aztán egy határozott mozdulattal a hét réteg alá hatolt. Zolika érezte, amint szépen, lassan folyik ki karjából a vér. Az első egy örökkévalóságnak tűnt pedig.

A többi gyors volt, és nem lehetett őket megállítani. Néhány óra múlva Zolika már nem tudta mozgatni jobb karját. Bőre mintha lógott volna, rálapult közvetlenül a csontra, és a színe is megváltozott, sárgás lett.

 

Másnap Anyának megint dolga akadt a városban.  Így megkérte Apát, hogy ha tud, jöjjön előbb haza és kivételesen megint ő vigye le Zolikát a játszótérre.

Hosszú volt és meleg ez a nap is. Csak a játszótér kapujánál látta meg. A gyerek jobb karja befáslizva.

– Mit csináltál, Zolika? Anyád tudja?

Mivel nem kapott választ gyorsan letekerte a kötést Zoli karjáról. Semmi rendellenes. Hibátlan csupasz bőr, és mozgatni is tudja. Gondolta, biztos egy új játék. Mindenképp jobb, mint a szúnyogos.

Zolika a szokottnál rövidebb ideig ugrált meg libikókázott. Majd elment a játékvár mögé, játszani. Apa már nem is kérdezte, mi van ott. Hadd menjen, engedi; ő meg olvassa a mai lapot, hátha írnak valamit a hőség-sztorin kívül is!

 

Éjféli vacsora

Jaj, Istenem! Első látásra szerelem volt! Rögtön tudtam, mikor megpillantottam akkor este a Morrison’s 2-ben. Feszes farmernadrág, csíkos, fehér ing, divatos haj, dögös test. És mégis a szemével varázsolt el! Azok a kék szemek! Hisz ismersz engem, nem vagyok érzelgős, de azok a szemek! Meg sem tudtam szólalni. Csak mikor úgy tűnt, hogy magától nem szólít le.

Olyan kis kedvetlennek látszott, mint egy elveszett kölyökkutya, csak ücsörgött ott magában, a többieket nézve. Akkor sem mosolyodott el, mikor megszólítottam, pedig a srácok általában értékelik a közeledésemet. Úgy gondoltam biztosan a hangzavar zavarja, úgyhogy kihívtam egy kicsit a friss levegőre. Hogy jobban megismerjük egymást, tudod.

Kint, a holdfényben, jobban szemügyre vehettem az ábrázatát. Odabent nem tudtam pontosan felmérni, de kint nyilvánvalóvá vált, hogy vagy két fejjel magasabb nálam. Magasságához izmos, szálkás test párosult. Kicsit fehérebb a bőre, mint az átlagemberé, de tudod, hogy nekem ez a zsánerem. Na és azaz arc! Karakteres, még sem tipikus férfivonások. Volt benne valami gyengédség, valami feminin jelleg, ami rögtön megfogott. A legfurcsább mégis a szeme volt. Tudom, mondtam már, hogy kék, de milyen kék! Az egyik világoskék volt, szinte már-már fehér, míg a másik sötétkék, mint a ruha, amit most viselek. Rákerestem itthon a neten is, és ezt a rendellenességet heterokrómiának hívják. Azt már nem olvastam el, hogy mi okozhatja, de csomó képet láttam róla a google-ben, és el kell hogy mondjam, még mindig az ő szemei a legszebbek. Pedig voltak ott más, igazán impozáns szempárok, bizony, kék-barna, zöld-mogyorószín, ilyesmik. Na mindegy.

Nem volt túl beszédes, de éreztem, hogy valami van azért a levegőben. Például mikor végigsimogattam a karját, kicsit mintha megmozdult volna a szája széle, talán el is mosolyodott, nem tudom, de végigsimogatta a hátamat és rögtön kirázott a hideg. Tudod, jó értelemben. Megbeszéltük, hogy már késő van, de valamikor találkozunk a közeljövőben. Nem adta meg a telefonszámát, de én megadtam az enyémet! Csak a nevét árulta el: Dávidnak hívják.

Néhány napig nem történt semmi, azt hittem el is felejtett, pedig elhiheted, ilyen nem sokszor történik meg velem, de aztán egyszer csak a múlt héten csörgött a mobilom! Ismeretlen szám. Rögtön felvettem. Olyan jó volt, hogy még sem felejtett el! Megbeszéltük, hogy másnap nyolckor a Kálvinon összefutunk és beülünk valahova. Képzelheted, alig tudtam elaludni. Ugye ez múlt kedden volt, másnap évfolyam dolgozat, de ismersz, csuklóból kirázom az ilyesmiket, inkább értelmesen töltöttem el az időmet.

Beültünk a Coffee Company-be, és nagyon jól szórakoztunk! Kiderült, hogy csomó közös van bennünk! Ő is szereti a divatot, az irodalmat, a jó zenét, sőt még a vámpíros könyveket is. Tudod, hogy azokat mennyire imádom. Igaz, az Alkonyatos könyvekről nem volt valami jó a véleménye, de hát egy hardcore vámpírrajongó talán ezt csak megérti. Már a megismerkedésünk napján feltűnt nekem, hogy mennyire hasonlít a kedvenc vámpírszereplőimre, és egyre biztosabb lettem benne, hogy nagyon különleges srác. Jut eszembe srác. Még most sem tudom igazán megállapítani, hány éves lehet. Húsz? Harminc? Ötszáz? Most komolyan! Nem merem megkérdezni, úgyhogy csak találgathatok.

Az azért nekem kicsit gyanús volt, hogy a harmadik randinkon is este találkozunk. Azt mondta máskor nem ér rá, dolgozik, vagy valami ilyesmi. Persze, megértem, de azt már nem, hogy miért kerüli annyira a tükröket! Tudod, a vámpíroknak nincs tükörképük. Tudom, tudom, most azt mondod, képzelődöm, meg hogy túl élénk a fantáziám, de hidd el, kerüli a tükröket! Pedig ha valaki ilyen jóképű, ok nélkül nem kerüli a tükröket! Próbáltam rávenni, hogy kísérjen haza. Tudod, felénk mennyi tükör van, például van az a hatalmas épület, toronyház vagy micsoda, csupa tükör az ablaka. Persze azt mondta, bocsássak meg, de dolga van. Biztos vagyok benne, hogy eléggé ismeri már Pestet, tudja, hol kell vigyázni!

Igen, igen, én se vettem komolyan az egészet. De muszáj volt letesztelnem. Tudod, hogy mennyire kíváncsi vagyok, meg nagyon szeretem ezeket a vámpíros könyveket, filmeket, sorozatokat, akármit, csak két megtermett szemfoga legyen, na szóval tök jó lett volna, ha tényleg vámpír. Most mi rossz ebben? Tudod, hogy ez a legtitkosabb fantáziáim egyike. Persze realista vagyok, de azért egy kis álmodozás kinek árthat? Senkinek. Na ugye.

Szóval pénteken is találkoztunk és elmentünk kicsit szórakozni. Hogy milyen mozgása van, Istenem! Hipnotikus. És hogy tapadt hozzám azaz izmos teste! Tényleg olyan, mint egy dögös vámpírsrác. Még harap is, bizony. Jó, persze, tudom én, más srácok is harapnak, úgyhogy muszáj volt egy konkrét próba elé állítanom. Szóval elvittem magammal azt a hosszúkás, éles végű fülbevalómat, tudod, azt a vöröset. Na, azzal teljesen véletlen, mikor kint ücsörögtünk, megszúrtam az ujjbegyemet, de úgy hogy rendesen kiserkenjen a vérem. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen bőségesen tud jönni a vér egy ilyen kis karcolásból. Naná, hogy rögtön elfordította a fejét. Oda se nézett. Mondtam neki, hogy semmi gond és kicsit közelebb jöttem hozzá. Az ujjamat a szájához emeltem és megkértem, hogy nyalja le róla. Először nem értette, mit akarok, de biztos vagyok benne, hogy csak színészkedett. Nagyon is kívánta, hiszen a további unszolásomra hamar beadta a derekát. Kitágult a pupillája, éreztem, hogy a szíve hevesebben ver. A vonásai megkeményedtek. Nem is vettem észre, hogy ilyen élesek a fogai, egyáltalán nem tűnt fel előtte, de mikor a szájába vette az ujjamat, éreztem, ahogy a bőrömbe fúrja őket. Főleg a szemfogát, de érdekes módon egy kicsit a többi is éles volt, nem tompa. Hirtelen meg is ijedtem, mikor elkezdte egyre durvábban harapdálni a vérző sebet, úgyhogy megkértem, hogy hagyja abba, amit meg is tett. Jaj, ha láttad volna! Úgy megsajnáltam! Látszott rajta, hogy küzd magával! Annyira édes volt. Most mondd meg! Ez már elég egyértelmű bizonyíték.

Nagyon rendes volt, csak ugye haza nem kísért. Én már meg se próbálom tükör elé ráncigálni, de tudod az aznapi incidens után igazán tudhatná, hogy lelepleztem a kis titkát. Nincs mit rejtegetnie! El is mondtam neki. Én így fogadom el, így ahogy van. Tényleg. Egyébként így visszagondolva teljesen egyértelmű jelek voltak. A bőre nagyon is fakó. Persze télen ez tök általános, de azért mégis valahogy kitűnik a tömegből a fehérségével. Mintha betegeskedne, tudod, hogy néznek ki a vámpírok. Aztán ott vannak azok a fogak, amik elsőre nem tűntek fel, de most már nem lehet nem észrevenni őket. Tükörkerülés, izgalom a vérre, egyértelmű jelek. Na és persze a vonásai. A vámpírok híresen jóképűek, karizmatikusak, na már most, Dávid maga a megtestesült karizmatikusság, főleg azokkal a különleges szemekkel. Most már biztos hiszel nekem: nem tévedhetek!

Jaj, és ami a legfontosabb: elhívott vacsorázni! A saját otthonába! Méghozzá ma estére! Most képzeld el, hát nem nagyszerű? Azt mondta, szeretné, hogy hangulatos legyen az alkalom, hiszen különleges vagyok a számára, és mindent megtesz, hogy ez legyen az én nagy estém. Az éjféli időpontot olyan romantikusnak találta, azt mondta a legkülönlegesebb dolgok éjfélkor történnek. Úgyhogy megegyeztünk, hogy kicsivel éjfél előtt átugrok hozzá. Mondtam neki, hogy nagyon boldoggá tesz, és hogy most nem fogom leállítani, mint múltkor, mire elmosolyodott. Olyan édes volt!

Tudom, nyilván csak álmodozom. De hát olyan egyértelműek a tények. Minden egybevág. Vajon mióta lehet vámpír? Az arcáról annyi érdekes történetet le tudok olvasni, még akkor is, ha olyan fukar a szavakkal. Talán egy huszár ezredes volt a 48-as szabadságharcban. Súlyos sebet kapott, és az egyik bajtársa a hegyekbe menekítette, hogy ne találja meg az ellenség. Ott aztán egy özvegyasszony gondjaira bízta, aki történetesen maga is vámpír volt. Az asszony csak egy módon tudta megmenteni: ha megharapja, és halhatatlanná teszi a jóképű ifjút. És így is lett. Na és hogyan vészelte át az elmúlt századokat? Nyilván a tapasztalata és a kapcsolatai révén hatalmas vagyont szedett össze, amit aztán a saját, nem létező rokonaira hagyott, majd mikor egy emberi életnek megfelelő idő lejárt, kibújt személyazonosságából, és a saját örököseként átmentette vagyonát, kapcsolatait, életét. Jó, nyilván nem így történt, de én így képzelem el. Tudod, romantikus vagyok, ezerszer elmondtam már.

Egyébként most csak arra tudok gondolni, hogy hamarosan együtt leszünk. Belépek a lakásába, a sok titkos berendezés, tárgy közé, az asztal szépen megterítve, gyertyafényes vacsora, és ő ott áll, szépen kiöltözve. A vacsora után aztán hamar a lényegre térünk, szorosan magához ölel, én sóhajtok, lassan levetkőztet, élvezve a bőröm melegét, egy élő nő melegét, majd a nyakamba mélyeszti a fogát. Én felnyögök, és hátrabicsaklok a gyönyörtől. Aztán végigfut rajtam ez az érzés, tudod, libabőrös leszek, és és egész éjszaka szenvedélyesen szeretkezünk. Valahogy így tudnám most elképzelni.

Most viszont bocsáss meg, kedves naplóm, de el fogok késni, ha nem kezdek el hamarosan készülődni! Ismersz, mindig csak halogatom a dolgokat, aztán nem haladok semmivel. Most is tiszta zsír a hajam, az lesz az első, hogy megmosom. Na mindegy. Köszönöm, hogy meghallgattál. Holnap beszámolok az este történtekről! Puszi!

Lecsukom a naplóm fedelét, majd gyorsan vetkőzni kezdek. Semmiképpen nem akarok koszosan menni a randira. Fő a tisztaság. Hopp, az egyik zoknim már a földön, a másik mellett. Bugyi, felső. Engedem a forró vizet, tusfürdő, finom illatos. Imádom, amikor a lábujjamat beleteszem a meleg vízbe, és végigfut a testemen a jóleső forróság. Fél órát töltök a kádban, vagy negyven percet, negyvenötöt, nem is számolom. Aztán hajat is mosok, nem ám úgy ímmel-ámmal, két fajta hajbalzsamot is használok a biztos hatás érdekében. Sietnem kell, ha elkések, soha sem bocsátom meg magamnak! Hajszárítás, hol hagytam a speciális, vitaminnal dúsító hajszárítómat? Nem találom, muszáj kölcsönvennem anyáét. Ez a rossz a hosszú hajban, sok időt vesz igénybe az ápolása, nem áll ám csettintésre tökéletesen.

Gyorsan, tényleg, nem viccelek, alapozót kenek az arcomra, majd egy szemceruzával kihúzom a szemem vonalait, kicsit sötétebbre, hogy kihangsúlyozzam a zöld színét, majd a szempillaspirállal rásegítek a megfelelő hatás érdekében. Remek. Sajnos nem vehetem fel azt a gyönyörű vörös estélyimet, anya rögtön kiszúrná, és a végén még nem engedne el. A szülők ezt nem érthetik meg. Talán el kéne tennem a táskámba, majd ott felveszem. Így is teszek. Gyorsan felöltözöm, csinosan, még sem feltűnően, majd elindulok otthonról.

– Anyu, átugrok a Fannihoz! Ott is alszok, ne várjatok!

– Na, és kislányom, a házival mi lesz?

– Már megcsináltam. Na, anyu, had menjek! Légyszi!

– Rendben, de aztán vigyázzál magadra! Késő van már a csámborgáshoz, menj egyenesen…

A végét már nem hallgatom, csak bevágom az ajtót, úgy is csak a szokásos papolás, hegyi beszéd, anyámkínnya, van jobb dolgom is. Nem is olyan könnyű magassarkúban végigsasszézni a városon, főleg ha siet az ember lánya! Nem baj, ez az este minden kínt megér!

Még bőven éjfél előtt jár az idő, mikor felcsöngetek Dávidhoz. Nem is olyan puccos a környék, ahol lakik, mint ahogy elképzeltem, de hát gondolom, kerülni akarja a feltűnést. Jaj, olyan okos a drágám. Sok fiú példát vehetne róla. Úgy néz ki, hogy a férfiaknak van egy bizonyos érési idejük, mint a jó boroknak. Mondjuk úgy egy-kétszáz év, he-he-he.

A kedves hang felenged, és én feltipegek a lépcsőn, egyenesen a harmadik emeletre. Harmadik emelet, öt. Kicsit bosszant, hogy nincs lift, de hát ez legyen a legkevesebb. Az ajtóban már vár Dávid, és forró, mohó csókot váltunk.

A lakásba lépve azonban kicsit megütközök a berendezés puritánságán. A szobában csak egy koszos matrac árválkodik, ám a szemközti helyiségben egy hatalmas asztalt pillantok meg, és halovány gyertyafényt. Kérdőn tekintenék Dávidra, ám akkor hátulról erősen megmarkolja a tarkómat, és alig kapok levegőt. A szorítás egyre erősebb, és már nyitnám a számat, hogy: „Eressz!”, mire ő hatalmasat lódít rajtam, és fejjel nekivágódok a falnak. Kopp.

Belehasít a fájdalom a koponyámba, és érzem, hogy hirtelen bent ragadt a levegő, a könnyeim kitörni készülnek, mire ismét lendül a kéz, és közeledik a fal. Kopp.

Érzem, hogy valami szivárog a homlokomból, vér csurog a szemembe, nem látok semmit, majd… Kopp. Kopp. Kopp.

Mikor magamhoz térek, gyertyafény világítja meg a helyiséget. Hirtelen nem tudom, hol vagyok. A közeli faliórából kattogás szűrődik elő, majd megkondul és odakapom a tekintetemet. Éjfél van. A tagjaim zsibbadtak, sajognak, és nem tudom őket megmozdítani. Hiába próbálom rángatni a karjaimat, hiába próbálok kapálózni a lábaimmal, nem mozdulnak. A karjaim a csuklómnál és a könyökömnél le vannak szíjazva. A jobb karomon kisebb harapásnyomokat látok, nem felszínes foglenyomatokat, hanem mélyen a húsba maró részeket. A látvánnyal együtt a fájdalom is belém nyíllal.

– Mhkkhhhhhhhhh! Mkkgfff! – majd idegesen észreveszem, hogy be van tapasztva a szám. Nem, nem csak be van tapasztva, valamire harapok. Nem tudom mi az. Valami szivárog a számba.

Ösztönösen odakapok a kezemmel, illetve csak kapnék, mert nem tudom őket megmozdítani. Megered a könnyem, iszonyúan fájnak a végtagjaim, az egész testem. Ordítok, de ismét csak nyöszörgés hallatszik. Fulladozva lefelé pillantok a testemen. A törzsem a melleimnél és a derekamnál szintén rögzítve vannak. A lábaimat is hiába feszítem, szinte hisztérikusan, amint megpróbálom, pokoli fájdalmat érzek. Tekintetemet erőszakkal lefelé vezetem és megpillantom Dávidot, a lábaimnál térdepelve. A haja izzadságtól tapad, szemei üvegesek, a világosabb kék akár a tej, kifejezéstelen, míg a sötétebb élettelenül világít a gyertyák halovány fényénél. A szája vértől maszatos, valami van benne, csak nem… Nem tudom befejezni a gondolatmenetet, nem akarom befejezni a gondolatmenetet, elkapom a tekintetemet, messze, messze a plafonra, az ablakra, nincs is ablak, az ajtóra. A szemközti falra. Kővé dermedek.

Dávid nem lehet vámpír, egyszerűen nem lehet. Látom a szemközti falon a tükörképét, ahogy a testemből lakmározik.

Peter Rǿnnov Jessen: Fajtalankodás birkákkal

 

 

 

Nem értem hát őtet. Hogy ilyen gonosz tudjon lenni, hogy ilyet legyen képes mondani nekem! Nekem, aki főztem és mostam rá ennyi éven át, meg takarítottam. Jó, hogy elment, mert mostan a sírás kerülget, és utálja, ha sírok, azt mondja, hogy amikor bőgök, még rondább vagyok, mint egyébként. Tudom én jól, hogy nem vagyok már olyan fiatal, én is nézek tükörbe, de azért nem kell, hogy ilyen legyen hozzám, ő sem olyan már, mint egy tinédzser. De mikor ezt egyszer említettem neki, úgy bemosott, hogy utána egy hétig nem mehettem ki a monokli miatt, és aztán mikor megkértem, hogy menjen le a szupermarketbe bevásárolni, még jobban begurult. Lusta vén kurvának nevezett, de most azért mégiscsak lement bevásárolni, végül is beláthatta, hogy nem keltene jó benyomást, ha a boltos meg a szomszédok ilyen állapotban látnának és rájönnének, mitől nézek így ki.

  Egyszerűen nem értem. Biztos féltékeny, ez az egyetlen magyarázat, másra nem tudok gondolni. De miért féltékeny? Hisz nincs rá semmi oka, ő maga volt a Lásd & Halldban is meg az Extra Újságban is, úgyhogy ha én egyetlen alkalommal bekerülök a Hirdetési Újságba, az még nem ok arra, hogy így fölkapja a vizet. Rendben van, ő már régen szerepelt az újságban, de akkor is. Rólam csak egy kis féloldalacska volt, a Brugsen áruházlánc heti kiárusításról meg egy árleszállításról szóló hirdetés között, ő pedig a címlapon szerepelt meg minden. De még hogy azt legyen képes mondani nekem, hát ez érthetetlen. Hiszen nem csináltam semmi rosszat, neki is megmondtam, de erre ő még lehetetlenebbül viselkedett, aztán el is ment. De mit vár tőlem, mit csináljak? Neki megvan a maga érdeklődési köre, én nem avatkozok bele, de kénytelen vagyok csinálni valamit, nem tudok ölbe tett kézzel ülni, és mivel most odalent Indiában nagy szükség van meleg ágytakarókra, örülök, hogy tehetek valamit, egyébként is szeretek kötni, úgyhogy könnyen telik az idő, nincs hát semmi oka rá, hogy ennyire dühös legyen.

  Ha legalább lenne velem valami ötlete neki, de most már felém se igen néz, csak járkál odalent a pincében, és nagyon el van foglalva a saját dolgaival, azt mondja, én azokba ne avatkozzak bele, és ez teljesen rendben is volna, de nekem ezzel szemben az a véleményem, hogy neki meg hagynia kéne, hogy én is hadd kötögessek békében. Hisz ez sem kerül semmibe, benne van az újságcikkben is, odalenn a szupermarketben kitettem egy dobozt, amelybe az emberek beletehetik a maradék fonalaikat, ha van nekik fölöslegbe, vagy pedig öreg kabátjaikat, amiket szálakra bonthatok. Egyáltalán nem kerül semmibe, viszont príma meleg takarók lesznek belőlük, amikre olyan nagy szükség van Indiában, és szerintem igazán méltányos, hogy egy kicsit segítsünk nekik, amikor ők olyan szegények, mi pedig ilyen gazdag országban élünk, mint Dánia. Mert még ha válság van is, mi azért mégiscsak gazdagok vagyunk idefönn, itt nincsen senki, akinek azért kéne meghalnia, mert nincs egy meleg takarója, amit maga köré kanyaríthat, hisz az ember bemehet a szociális osztályra, ott legalább kap valamit, nem olyan sokat, de valamit azért mégis, össze se lehet hasonlítani. De nem szereti hallani, amikor ezt próbálom elmagyarázni neki. Ez az én dolgom, csak ennyit mond, és szó se esik róla többet.

  Ez olyan szomorú, mert én annyira, de annyira örültem, hogy a cikk megjelenik az újságban, és hogy majd megmutathatom neki. Aznap, amikor az újságíró és a fényképész itt járt, nem volt idehaza, úgyhogy egyáltalán nem tudta, hogy meginterjúvoltak, és elképzeltem, milyen lesz, amikor megjön az újság, megpillantja a képet és elolvassa, amit rólam írnak. Azt hittem, hogy büszke lesz rám, de csak mogorva volt. Én különben annyira örültem annak a cikknek meg a képnek, amin kötök, és ami alá azt írták, hogy 1000 ÁGYTAKARÓT KÖTÖTT INDIA SZEGÉNYEINEK, és ezért még jobban fáj, ha dühös rám és leszid. Egyébként is úgy véltem, olyan jó, hogy én is szerepelek az újságban, még ha csak a Hirdetési Újságban is, hiszen ő már kétszer is szerepelt – gondoltam, így egy kicsit igazságosabb. De ő nem így látta. Megorrolt. Biztos azért, mert féltékeny, mert már több mint egy éve nem volt az újságban. Csak ez lehet a magyarázat. De még hogy ilyesmit mondjon nekem, hogy ennyire gonosz tudjon lenni, ezt végképp nem értem!

  Emlékszek, amikor először bekerült az újságba – hát, ha úgy vesszük, nem is igazi újság volt, hanem hetilap, a Lásd & Halld –, akkor én aranyos voltam hozzá és együtt örültem vele a cikknek, még akkor is, ha nekem nem volt különösebben kellemes olvasni, hogy már több mint ötszáz nővel volt együtt, akiket társkereső hirdetések útján ismert meg. Úgy értem, tudom én nagyon jól, hogy nem vagyok egy világszépe, meg hogy pár évvel idősebb vagyok nála, de nekem is vannak érzéseim, én is meg tudok bántódni, nagyon el tudok szomorodni, én is ember vagyok, hús-vér ember. De láttam, mennyire büszke arra, amit a cikkben írtak róla, meg a róla készült képekre, amiken a csinos zakójában feszít, ezért úgy tettem, mintha vele együtt én is örülnék, még akkor is, ha bizonyos tekintetben kissé furcsának találtam, hogy rólam egyetlen szó sem esik. Hisz mindennek ellenére együtt élünk, de ez neki nyilván közömbös. Ez nem érdekelte az újságírót, mondta, nem azért jöttek a laptól, hogy rólam írjanak. Az is egy kicsit zokon esett, hogy mielőtt jöttek az interjút készíteni, utasított, hogy menjek sétálni, nehogy itt találjon az újságíró meg a fényképész, és csak akkor térjek haza, ha ők már elmentek, mintha szégyellt volna, vagy legalábbis ez volt a látszatja. De persze azt mondta, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy az a cikk vele foglalkozik, nem pedig mással, és én úgyis biztos csak hülyeségeket mondanék, vagy az újságírót ingerelné, ha csak ülnék ott és zörögnék a kötőtűkkel. Nem akartam vitát nyitni a dologról, inkább elmentem, és odavoltam egész nap, csak este merészkedtem haza, amikor úgy gondoltam, biztos elmentek már azok az emberek. Amikor hazamentem, úgy fontoskodott, mintha valami híres színész, politikus vagy ilyesmi volna, alig akart szóba állni velem, annyira fenn hordta az orrát. De amikor ágyba bújtunk, aranyos volt hozzám, és mindent összevetve én azért nagyon szeretem őtet.

  Mégsem volt könnyű számomra, és mikor azután megjelent a cikk, egy társkereső hirdetésben megírta, hogy ő volt az, aki a Lásd & Halldban szerepelt, amire egy csomó válasz érkezett, és ő minden este elment és megismerkedett azokkal a nőkkel, akik írtak neki, én meg csak ültem egyedül idehaza és szomorkodtam, mert mi van, ha megtetszik neki az egyik és el akarja venni feleségül, nekem meg marad a tévé meg a kötés. De végül aztán egyikükkel sem vergődött zöld ágra, és bár időről-időre természetesen továbbra is elhelyezett hirdetéseket az újságban, és válaszolt nők hirdetéseire is, szóval mindennek ellenére kissé elült a dolog, és egyre inkább visszatértünk a régi kerékvágásba.

  De nem teljesen. Mintha az a cikk valahogy megváltoztatta volna, mintha kissé elbüszkült volna, és kezdett volna lenézni. És nem akart már olyan gyakran együtt lenni velem – abban a bizonyos értelemben. Különben igyekeztem olyan jól kinézni, amennyire csak tudok, vettem neccharisnyát és magas sarkú cipőt, amilyeneket azokban az újságokban viselnek, amiket mindig szanaszét hagy a lakásban, ez biztosan olyasmi, amit szeret, gondoltam. De ő gúnyt űzött belőlem, azt mondta, a neccharisnya és a tűsarok a fiatal lányoknak talán jól áll, engemet viszont még jobban kövérít és öregít, meg azt is, hogy nem csupán ez vonzza a férfiakat, ahhoz egy kicsit több kell. Ekkor fakadtam sírva és mondtam, hogy ő sem olyan hej de csinos már a kopaszodó feje búbjával meg a lógó pocakjával, ő se mai gyerek már, túl a negyvenen, még ha pár esztendővel fiatalabb is nálam, és ez után ütött meg, és lett a monoklim, úgyhogy több mint egy hétig nem mehettem ki.

  De néha-néha nagyon kedves volt hozzám, mint amikor fiatalok voltunk, néhányszor nyilván úgy vélte, elég jó vagyok, mert ilyenkor mondta, hogy vegyem le a ruhám és feküdjek az ágyra, és akkor azt csinálta velem. De nem különösebben gyakran, és most már bizony elég régen. Legalábbis úgy.

  Na, hát nem leejtettem egy szemet?! Idegesít, amikor ilyeneket beszél, teljesen megőrjít. Hiszen korábban még sosem volt ilyen gonosz hozzám. Néha azon spekulálok, hogy gyűlöl-e vajon engem, de ugyan minek gyűlölne, én mindég jó voltam hozzá, mindég engedtem neki, azt tettem, amit mondott. Nem szép tőle, hogy ilyen.

  Pár hónappal az után, hogy írtak róla a Lásd & Halldban, kitalálta, hogy felad egy masszázshirdetést. Úgy gondolja, hogy akár pénzt is hozhat a konyhára a dolog, mondta, hiszen olyan sok manapság a magányos nő. Nekem nem igazán tetszett az ötlet, de egy szót se szóltam, tudom, milyen, amikor ellentmondanak neki. Az újságban elhelyezett egy hirdetést, amelyben intim masszázst kínált hölgyeknek. Szerintem nem volt valami tisztességes, mert azt írta benne, hogy fiatal és művelt, pedig már nem lehet ráfogni, hogy olyan fiatal. És még ha nekem nem is volt más férfi az életemben rajta kívül, azért láttam egyet s mást a magazinjaiban, és tudom, hogy ezen a téren nem valami nagy mester. De ez őtet nem érdekelte, így jelentette meg a hirdetést, aztán várta a kuncsaftokat. De az a kevés ember, aki telefonált, mind hülye volt, és disznóságokat mondott és csak lihegett a telefonba, úgyhogy egész rosszul lettem, ha véletlenül én vettem föl a kagylót, de egyetlen nő sem hívta, aki időpontot szeretett volna megbeszélni. Miután a hirdetés egy hete megjelent, szerintem ő már kezdte feladni a dolgot, ám akkor az történt, hogy felhívták az Extra Újságtól, és azt mondták, szívesen készítenének vele interjút, mert az nem szokványos dolog, hogy férfiak nyújtsanak intim masszázst.

Nem különösebben lelkesedtem a gondolatért, hogy jönnek az újságtól, gondoltam, úgy lesz, mint legutóbb, amikor a Lásd & Halldban szerepelt, ő viszont teljesen el volt ragadtatva. Lement, és egy üzletben vásárolt egy igen kicsi alsónadrágot, amit tangának nevezett, ha netán kedvük támadna munkaruhában lefényképezni, meg néhány testvibrátort, hogy kéznél legyenek, és látszódjon, milyen profi a dologban, és mielőtt kijöttek az Extra Újságtól, minden nap fel-alá járkált a házban a tangájában, mindkét kezében vibrátor, és arról locsogott, hogy majd kibővíti az üzletet, meg hogy mi mindent vehetne, ha négyszáz koronát kapna minden alkalomért. Szerintem egészen olyan volt, mint aki begőzölt, de ezt aztán nem mondhattam, szokás szerint tartottam a számat, és hallgattam.

Amikor kijöttek az újságtól, ugyanúgy zajlott minden, mint mikor a hetilaptól jöttek, jóval az előtt elküldött hazulról, hogy az újságíró és a fotós megérkezett volna, én meg lófráltam a városban, nézegettem a kirakatokat, így csaptam agyon az időt. Amikor nagy sokára hazamerészkedtem, igen fölényes volt, mint legutóbb, bár egy kicsit bosszús is, hogy nem akarták lefényképezni abban a kis alsónadrágjában. Nem szükséges, mondták neki.

  Másnap csalódás érte, mert semmi nem volt róla, pedig az újságíró mondta is neki, hogy eltelhet pár nap, amíg közlik. De három nap múlva megjelent a cikk. Amint rápillantott az ember az újságra, máris látta, mert a címoldalon volt róla egy nagy fénykép. Benn a lapban az interjú két oldalt foglalt el, ott is volt róla egy nagy kép, és azt írták, hogy rengeteg kuncsaftja van, hogy a városban az összes otthonülő háziasszony hozzá fordul intim masszázsért, és hogy ő jótét cselekedetnek tartja ezt, segíteni a szexuálisan kielégítetlen nőket. Szörnyen büszke volt rá, hogy ezt mondta, egészében véve pedig igencsak elégedett volt a cikkel, és azt is írták, hogy korábban már szerepelt a Lásd & Halldban, meg hogy több mint ötszáz nőt ismert. Aznap este aranyos volt hozzám, és én annyira megörültem, pedig nem rajongtam a cikkért – hisz nem az igazat írták benne. De ő azt mondta, nem árt egy kis ingyen reklám, és tényleg egy csomóan hívták, ő nem tehet róla, hogy túl félénkek, hogy nem szólnak bele, és nem kérnek időpontot, hanem csak belelihegnek a kagylóba.

  De semmi nem lett a dologból, eztet is tudtam előre, egyetlen nő sem telefonált időt megbeszélni, csak a hülye emberekből lett még több, akik trágárságokat mondtak. Lassan már képtelen voltam fölvenni a telefont, de ő mondta, hogy csak vegyem föl, ha ő épp nincs a közelben. Nem szívesen csináltam, az agyamra ment már, próbáltam neki megmondani, de rám se hederített. Igazán segíthetnék neki, mondta, meg hogy számomra is előnyös, ha sikerül beindítania a vállalkozást, hisz én is élvezni fogom a pénzt, vehetünk magunknak videót, igen, tán még bőrpamlagot is, amire mindig vágytam, tehát csak tegyek úgy, mint ha mi se történt volna, és rakjam le a kagylót, ha valaki szemtelenkedik a telefonba, én meg így is tettem, de az után, hogy megjelent a cikk, pár hétig nem volt könnyű.

  Körülbelül két hét után már sokkal kevesebben telefonáltak, hogy mocskos dolgokat mondjanak, viszont olyanok se hívtak, akik masszázst szerettek volna, és észrevettem rajta, hogy egyre ingerültebben jár-kel. Már én szenvedtem tőle, de igyekeztem titkolni, és miután eltelt egypár hónap, ő maga is beláthatta, hogy nem megy a dolog, úgyhogy visszavonta a drága hirdetést. Ez azért van, mert rossz városban lakunk, mondta, na ja, ha Koppenhágában élnénk… de egy ilyen porfészekben mindenki gyáva, hiába vannak sokan, akik szeretnék. Egészen megkönnyebbültem, azt hittem, hogy most már egy kicsit visszatérünk a régi kerékvágásba, hogy megnyugszik, ám ehelyett új ötlettel állt elő, azt vette a fejébe, hogy kisiparos lesz. Még amikor masszőr akart lenni, vásárolt ugye néhány testvibrátort – műanyagrudakat, amikben motor van, úgyhogy mikor az ember elemet tesz bele, rezegnek –, aztán lement velük a pincébe kísérletezni, azt sütötte ki, pénzt hozhat a konyhára, ha készít pár olyan vibrátort, amely jobban hasonlít, amely tehát nemcsak egyszerű fehér műanyagrúd, hanem egészen olyan, mint amit a férfiak hordanak a lábuk között. Vásárolt egy csomó vibrátort, és különféle fajta bevonatokkal próbálkozott, amelyeknek a hatására a rúd jobban hasonlított az igazira. Eleinte nem ment olyan jól a dolog, viasszal kísérletezett, amivel kívülről formázta a rudat, de használatkor a viasz szétkenődött, és lepergett. Gondoltam, elég fura dolog, de hát amikor elkészített egy új modellt, természetesen ki kellett próbálni, ez ugyanolyan, mint az autókkal meg a repülőgépekkel, mondta, azokat is tesztelni kell. Értettem én, de azért mégis különös érzés volt, amikor feljött a pincéből és azt mondta, feküdjek az ágyra, hogy megnézze, jó-e a legújabb modellje. De megtettem, és néhányszor egész kellemes volt, mégis szívesebben csináltam volna igaziból, ővele, mint régen. De nem akarta, azóta nem akarta, hogy foglalkozni kezdett a vibrátorokkal, inkább a vibrátorokat szereti feldugni belém, azt mondja, ez nagyon fincsi, és hogy csak fogjam be a szám. Párszor magához nyúl, miközben feldugja belém a vibrit – vagy a dildót, ahogy ő hívja –, de ha én nyúlok oda az övéhez, az igazihoz, dühös lesz rám, és azt mondja, vigyem a mocskos mancsomat, én meg engedelmeskedek, rákényszerítem magamat, pedig szinte fáj a testem a vágytól.

  Most már jobb a helyzet a bevonatokkal, valami képlékeny porból készíti őket, úgy tudja oldani és formálni, mint az agyagot, és sokkal jobban is tart, mint a viasz, bár előfordul, hogy ez is lehámlik. Odalent az utcán az üzletben kitették néhány termékét, de egészen biztos, hogy egyet sem adtak még el, még mindig ott vannak a kirakatban az újságok között, de ő már most “kisiparosnak” nevezi magát, amikor fölveszi a telefont, azt mondja: Karl Hansen kisiparos. Folytatja a kísérletezést a vibrátorokkal, tökéletesíteni akarja őket, és rajtam kipróbálni, és már jól észrevehető, hogy sokkal inkább hasonlítanak az igazihoz, mint kezdetben, én azonban váltig állítom, hogy jobb igaziból csinálni, mint régen, meg természetesebb is valahogy, de ő ezzel nem törődik. Megváltozott, nem olyan már, mint korábban, és persze ő sem lett fiatalabb, de nem erről van szó. Nem akarom én, hogy olyan legyen, mint amikor gyerekek voltunk – pedig akkor milyen gyönyörű volt vele! –, de most már nem olyan aranyos hozzám, mint akkor, és hogy ilyen gonosz tudjon lenni, hogy ilyeneket mondjon nekem, mint a minap: hogy egy perverz szipirtyó vagyok ezzel az egész kötögetéssel, hogy ez szinte fajtalankodás a birkákkal! Mikor pedig én csak segíteni szeretnék!

  A szememet most könny futja el, ismét eszembe jut, a kötést kénytelen vagyok letenni, ki kell fújnom az orrom. Nem értem hát őtet. Hisz én mindég annyira szerettem, egészen a születése óta. És miután anya meghalt, én viseltem gondját, én stoppoltam meg a harisnyáját, én vajaztam a kenyerét, amit tízóraira magával vitt, anyja helyett anyja voltam, ő meg mindig olyan aranyos volt hozzám, amikor meg felnőtt és kezdett bejövögetni hozzám éjjelente, azt mondta, én vagyok a leggyönyörűbb nővér, különbet el se lehet képzelni, a többi fiú közül senkinek sincs ilyen szép nővére. Vigyáztam rá, gondoskodtam róla, hogy ne keveredjen rossz társaságba, s mióta apa meghalt és mi örököltük a házat, úgy élünk itt, mint férj és feleség, még ha érthető módon nem is házasodhattunk össze rendesen.

  Voltak már veszekedéseink, mint mindenki másnak, nem volt mindig könnyű, de hogy ennyire gonosz tudjon lenni, még hogy ilyet mondjon nekem, a saját szeretett nővérének! Hogy van szíve hozzá?!

 

                                        SZAPPANOS GÁBOR  fordítása

Bohém erdő

A felszínen lüktetett a nyugalom. Ráfröcskölni készült sárgáját az utcalámpa, magatehetetlen szürke párjára, az emberarcú betonra. A természetes és mesterséges fény, már szokásos, a naprendszer által előre megbundázott versenyét játszotta, a visszavágó biztos tudatában. Az érvénytelen csillagok vidékre szorultak ki, és a város cenzúrázott egén feltűnő holdat senki nem énekelte meg aznap este. Az újságban nem fog vers megjelenni róla se holnap, se holnapután… a kutyákon meg szájkosár van. A talajhoz tapadva, egymáson gubbasztva, bús élőlények bonyolult hálózata szomorkodik ma. A madarak ordítanak, a macskákat a szél fújja egyik háztetőről a másikra, és egy csecsemő gorombán kaparássza kedvenc emlőjét, a nyitott ablaknak és a széliránynak háttal ülő édesanyjának ölében. A szélnek, amely igazságosan átfúj a kerület hatalmas objektumain, egymásba olvasztva testek, szerves-szervetlen bűzeit, hűvös, városias, nemkívánatos felfrissülést nyújtva a gyermekét tápláló asszonyhátnak, így már átérezhető a mélyéről feltörő, a szobából érkező, férjéhez intézett női üvöltés: „Csukd már be azt a kurva ablakot!” Valószínűleg vitatkozni fognak ma is, én pedig önkénytelenül végig fogom hallgatni, én aki egy szobával arrébb támaszkodom a konyhaablak párkánya nyújtotta biztos pontot élvező könyökömre, élvezem a friss szellőt az arcomon, és almacsutkát hajítok a járókelők fejére. Évám épp nincs, hát megdézsmáltam magam.

Az ablaküveg akaratlanul is engem rajzolt meg egy utolsó portré gyanánt, a konyhakő mereven és büszkén tűrte a súlyomat, a fal festékpergetéssel tisztelgett hozzádörzsölődő combom előtt, a mikró, a bögre, a hűtő, mind-mind engem siratott. Engem, aki néhány nap múlva végleg búcsút veszek tőlük. Holnap reggel kivonulok a belvárosból – legalább másfél hónapja nem mozdultam ki – meglátogatom a szüleimet vidéken és jelzem nekik hazaköltözési szándékomat. Egy időre, egy évre biztos, talán többre is… ki tudja. Fülem alatt romantikusan leselkedett a chat hívó hangja, a laptopomhoz csoszogtam, egy gyerekkori barátom válaszolt: „olvastam, a többit majd élőben, várunk! :)”. Megírtam neki bú-bajomat, és szülőhelyemre való látogatásom szándékát. Rájöttem, hogy blogot kell nyitnom, idáig mindig úgy gondoltam, hogy naplót, vagy bármely személyeset magának címezve csak az ír, akinek bűntudata van, vagy sok szabadideje. Bűntudatom van, hogy sok a szabadidő a fejemben, még ha egész nap dolgozom is, unalmas az életem, pláne most. De leírva izgalmasnak tűnik majd, és talán úgy érzem, érek valamit. Rábámultam a tv-re, elérte célját, azonosultam, milyen felkapottak voltak mindig azok a mozik, amik szerencsétlen, hétköznapi emberek drámájából viccet csinálnak, az enyémet is elképzeltem. Az előnyös snittek és sminkek szimpatikussá tennék ezt az egész újrakezdés dolgot, látnék benne valami magasztosat, sőt szinte eggyé akarnék válni e karakterrel, akinek a bőrébe a valóságban csúnyán beszorultam, és jelenleg legszívesebben hat láb mélyre kívánnám. Semmi romantikus nincs abban, ha a tornácon teregető édesanya, botra kötött batyujával, a horizontról visszakullogni látja magzatát a szülői ház irányába, nem háborúból jön, nem aranyparipán, se limón, de a szeretett nőtől, aki már nincs többé, nem azért mert meghalt, beteg lett, megcsalt, elszerették, hanem mert „meguntuk, nem megy tovább, sajnálom.” Egy szimpatikus Ben Stiller, egy elbaszott Róbert Gida.

Nem így képzeltem el annak idején, szüless meg, nőj fel, költözz el… gyere vissza. Talán csak én vártam sokat, talán csak velem van a defekt, nagy kár, hogy legtöbb ismerősöm még idáig sem jutott. Vagy csak én ismerek túl sok semmirekellőt. Persze most újrakezdhetek mindent, egyesek szerint ennek örülni kell, azt tanácsolták, fogjam fel úgy, mintha újjászülettem volna. Nem is tudom, hogy a feszültség gerjesztette verítéktől vagy a magzatvíztől nedves a pofám. Először 90’-ben szültek meg a fővárostól távol az Alföldön sok jó barátommal együtt. A rendszer váltott, mi jöttünk! Az új alkotmánnyal és szó szerint határtalan szabadságba vetett hittel kereszteltek meg minket, a ciános Tisza szolgált szenteltvíznek, tiszteletünkre a taxisofőrök blokádoltak, öltönyösök hozták a rendeleteket a tv-ben, berlini fal bomlasztó mosolyukkal. Belénk simogatták, hogy szerencsések vagyunk, mert tanulhatunk, és jó állásunk lehet. Szabadok voltunk és annyira magabiztosak, hogy még a Napot is elsötétítettük az ezredfordulón.

Másodszor is egy hölgy tette meg, amit tenni kellett. Persze nem olyan látványosan, mint húsz évvel ezelőtt, se orvosok, se műtő, se sompolygó vérrokonok. Ő vigyáz az alakjára, karrierjét kénytelen szíve alatt hordani, mint keresztjét a hátán. Nem hibáztatom, én se vagyok egy szent. Férfi vagyok-e? Talán a gyerek tényleg jobb jelző rám. Leölök egy disznót, ha kell, de a Tescótól viszolygok, felvillanyoz a szex, ha megkaptam volna nászajándékként, de a tv és a fogmosás között kötelezően, naponta hidegen hagy. Életre nevelném jövendő gyermekemet, de azt majd megteszi egy zöld tábla ABC freskója az iskolában és néhány mocskos weboldal, én meg vehetem neki a méregdrága fröccsöntött gyerekjátékokat, a sok-sok drogot, állhatom a randikat a ribanc (vagy szelíd, de csúnya) barátnőjével, könnyezhetek a ballagási, szalag avatós, diplomaosztós (ha eljut odáig, ha meg nem akkor az lesz a baj, hogy miért nem) videó felvételeken, és a kamat, csak egyre növekszik és növekszik. Persze mindezt meg fogom tenni. Csak néhány dühös, antiszoc’ kirohanás erejéig, jól esik visszaköszönni a tizenéves énemre. Csak előtte kell egy kis pihenő. Messze innen.

Chateltem a barátommal, majd ágyba süllyedtem. Már egy hete egyedül alszom, lassan újra megszokom. Két éve élek a városban, mikor összeköltöztünk dolgozni kezdtem egy bárban, mint csapos. A lakás a szüleié. Most hazautazott hozzájuk a hegyekbe. Azt mondta ad néhány hetet, amíg összeszedem magam. Albérletet nem tudnék fizetni. Anyám nincs jól és folytatnom kell az iskolát. Különben beszippant az éjszakai élet. Legyen elég ennyi.

Amikor anyám két hónapja beteg lett, akkor kezdődtek a gondok. Hiába hagytam őt az Alföldön, nem élhettünk boldog párként, éjszakánként az ágyunk elfekvőszagú volt. Néha, amikor a sötét semmiszerű szobában feküdtünk, ő elaludt a mellkasomon. Hallgatta a szívdobogásomat, és ez megnyugtatta. Ilyenkor egyszerre volt a barátnőm, az anyám és a kislányom. De egyre kevésbé a barátnőm. Valaki, akit óvni akartam, aki közel volt hozzám, és ott a sötétben, amikor nem számít a kor, a test alakja, csak a lélegzetvétel monoton, de életről tanúskodó szösszenete hallatszik érzed, hogy közel van hozzád, és hogy te vagy felelős érte. Elképzeltem, hogy a lányom, tőlem függ az élete, s nem akartam elengedni, akár egy féltékeny apa, inkább magamhoz szorítani, hogy együtt rohadjunk el a sötétségben, a puha, langyos takaró alatt. De együtt. Olyan volt mint egy koporsó. Száguldottunk az űrben oda, ahol a szüleim vannak. És még csak házasok sem voltunk. Nappal  egyre inkább csak befelé fordultam, ő egyre inkább kifelé kacsingatott. Az érzés nem múlt, és nihillé változtatta a hétköznapjaink. A zavaros, feldolgozatlan, képzelt, kusza kozmosz rávetült körülöttem minden tárgyra. Valami furcsa lény, valami ősi feszült közénk. Végül ő mondta ki, amit ki kellett. Persze nem így indokolta.

Reggel könnyű volt elindulni. Többnyire villamoson utaztam, a kerületek, mint hadviselt páncél hullottak le rólam, ahogy kifelé gyűrűztünk belőlük és elvesztésükkel, én is egyre sebezhetőbbnek éreztem magam. A pályaudvarra tartva támadott meg és kebelezett be először a nosztalgia keserédes, fojtogató légköre, amely úgy kering köröttünk élők és emlékezők között, mint a legmélyebb fekete lyuk, amelyet egy illat, egy hang, egy tárgy könnyedén megnyithat bármikor. Esetemben egy bevásárló központ aktiválta. Régen ott magasodott kontrasztosan, a külvárosi gyártelepek mellett, akkor emelték, amikor gyerek voltam. A szocialista tárgyi emlékek nagy része ma már eltűnt, vagy felújították, és új cégek költöztek a helyükre, lakóházak, üzletek, de a koszos kis mellékutca, amelyen most átvágni kényszerültem, őrzött egy betondarabot pulyakoromból. Emlékszem indokolatlanul sokat bömbölt a tv akkoriban otthon, anyám és apám mellett ő volt a harmadik nevelőm, eszelős szókincsből és beteges fantáziából vizsgáztam általa. Amikor megnyitotta előttünk fotocelláit a bevásárló központ, mint marhák csődültünk, mi falusi népek is a Vágóhíd mellé, ami vonattal csak fél órára volt. Anyuék ezen a szűk kis utcán vezettek oda, ugyanígy néztek ki a falak. Akkor még nem voltam tisztában a politikai és társadalmi viszonyokkal, csak a kulcsszavakat ismertem fel a híradó információfolyamából, mint: munkanélküliség, pusztulás, környezetszennyezés, közel-kelet, atomfegyver. Fogalmam sem volt a kommunizmusról, arról, hogy annak vége. Hogy e romok ennek az idejét múlt, roppant hatalomnak a legyötört bástyái, és csak most szabadultunk fel. A külvilág, ha akkoriban, nagy ritkán beérkeztünk a városba, nem sokban tért el azoktól az olcsó és ma már nevetségesnek ható, B-kategóriás science-fiction filmek által generált, alternatív jövőképektől, amelyeket esténként néztünk otthon. Mit tudtam én, hogy „csak a parabola mocskot” fogtuk. Ezek az utcák ugyanúgy festettek, mint a poszt-apokaliptikus, neve nincs, külföldi mozik gagyi díszletei. Biztos voltam benne, hogy hamarosan érkezik a savas eső és az atomtámadás is. Aztán egy nem túl szép, de átlagos nap szüleim közén megékeztem a frissen nyílt üzletközpont bejártához. Pont így képzeltem el akkoriban az üveghegyet, és kurta-farkú malac is volt, és húszassal működött, a kirakatok, az üzletek termékei, a hatalmas mozi, a gyorséttermek, minden olyan nagyvilági volt. Gőzöm sem volt mi az, de azonnal kapitalista lettem. A pláza azt éreztette velem, biztonságban vagyunk e rendezett, tiszta környezetben, és az egész világ idővel ilyen lesz és csak az enyém minden, ha felnövök. A későbbiekben már az osztályfőnök is elhozott ide minket, ezt a nevetségesen alföldi csürhét, akik nem voltak kompatibilisek ezen új látképpel… még. Néhány gyerkőc szinte még a városban sem járt, vagy csak nagyon ritkán, de mind hamar beletanultunk. Tisztában voltam vele, hogy jó tanuló vagyok és szerencsés, mert majd egyetemet végezhetek, a világban szabadon oda mehetek ahova akarok és a kirakatokból bármit megvásárolhatok magamnak. Bár tudtam volna, hogy örökké csak álom marad, hogy csapda, hogy mindenhez értek, amire nincs kereslet. Most tűnődve megálltam és közelebb léptem a bejáratához, arcom, csaholó akaratom tükröződött az üvegen, és rátörte vágyaimat az árura, de a vasfüggöny mintázatú üveg most is ott feszült közöttem és a kincsek között. Mindig így éreztem viszonyomat a külvilággal, bizony szolidaritást vállalok a falusi kutyával a nagynénéméknél, aki láncra kötve sosem éri el a moslékos tálat, de majd megfojtja magát a nyakörvvel, miközben erőlködik. Most a fejemet is elfordítottam erről a szörnyű, átlátható, szerethető monstrumról, és a szerelvények irányába indultam.

A vonatvagonba, mint búgócsigát toltam be magam előtt poggyászomat, majd leülve az ablaknak pupilláztam, és izgatottan vártam, hogy a csatlós, külső kerülteket a hátunk mögött hagyjuk. Ahogy a tárgyak egyre kisebbek lettek és a sík horizont egyre tágasabb, úgy tisztult ki az én fejem is. Csak a villanyvezetékek tartották a gépies rohamot a vagonnal, vastag kábelekben úszott a kultúra döbbenetes tempóval a száraz Alföldön. A repedezett talajon, mint az áram helytartói emelkedtek a dicsőséges fellegekbe, a villanypóznák földesuraiként a háromlábú oszlopok. Dinamó formájú kobakuk a felhőket súrolta, én pedig a légnemű bárányok gyomrába betűket képzeltem, mint a képregényekben, az oszlopok, mint higgadt transzformerek társalogtak általuk egymással. Az egyik távolra volt helyezve a többitől, elmémben beleképzeltem szövegbuborékjába, Petőfi Alföld című költeményét. Egy nem túl csinos, de éppen annyira izgató lány ült le mellém, hogy megérkezésemig nyugodtan fantáziálhattam arról, hogy mi lenne, ha leszólítanám és berángatnám a WC-be. Sose ment ez nekem. Lassan leszálláshoz készülődtem. Őseim háza nem messze feküdt a vonatállomástól. A házak és gyerekkori helyszínek semmilyen érzést nem keltettek bennem. Egyelőre. Az udvarunk talajából az elmúlás és ápolatlanság szaga szivárgott, a háziállatok lassúak voltak, a varjak pedig egyre furcsább és ördögibb alakzatokat írtak le az égen. Az ajtó túl könnyen nyílott, szinte beestem rajta a lendülettől, és a magába szippantó előszoba megmagyarázhatatlanul megható miliője ráébresztett, hogy itthon vagyok. A családom a konyhában ült, csöndben, hétköznapi halálkultuszukban elmerülve fogyasztották kávéjukat, amikor letelepedtem köréjük.

De térjünk a lényegre. Áramszünet vágta félbe a világot a házsoron. Az utca végén három alak várakozott a lámpasugár alatt, amely burokba teremtette a teret, és csak az ő sugárzó sziluettjük volt biztos létező pont a fenyegető űrben. A rejtett talaj, önakaratom nélkül is feléjük vitte lábaim, feléjük, akik fejüket lehajtva, fényfürdőzés közepette motyogtak egymáshoz, miközben én, a cipőm kopogását lent és a kábelek lengését fent hallgatva fixáltam magamban, a bolygó elbújt valóságosságát. Különösen fújt a szél, a levegőből kiszagolhatatlan volt az évszak, csupán a változás tűnt egzaktnak. A lámpa görbítette térbe belépvén köszöntöttem a három személyt, kikhez időtlen barátság kötött, és már jó fél éve nem láttam őket. „Csoda, hogy mindannyian itt tartózkodunk ma éjszaka, együtt” – gondoltam. Mint hiányzó láncszem kapcsolódtam be közéjük, eredetileg egy közeli kocsmába terveztük a menetelt, legalábbis a chat beszélgetésekből ezt ollóztam össze, de ösztönszerűen az ellenkező irányba indultunk. Mivel úgy gondoltuk ma már emberek közé nem nagyon megyünk, hát a legközelebb lakó társunk pincéjéhez beugrottunk egy kis házi borért. Bizony az öröklött földhöz nem jár használati utasítás, tavaly sikerült felrobbantania egy hordót, az én lőrémtől meg hányni lehet, ezért abba bele sem szagolunk, de mivel sok időt fogok itthon tölteni, ígérem kitartóan próbálkozok majd. Furcsa utca engedte átkelni társaságunkat magán, az üveg járt kézről-kézre, és a felszínes „hogy vagy?” kérdésekre adott, üdítően ismerős válaszok sorozata, a mélyebb rétegeimet is elkezdte nyugtatgatni. A régmúltból elém szivárogtak barátaim személyiségei, mind-mind nagy hatást gyakorolva rám, tökéletes egységet alkotva bennem. Négyen ficánkoltunk bele a tinédzser korba annak idején, ezeken az utcákon vedlettünk át azzá, amik vagyunk és akkor is, mint most is a településen kívülre indultunk, a Bohém erdőhöz és a mellette fekvő földekhez. Tudtam, hogy előbb-utóbb valaki tapogatózva felteszi a kulcskérdéseket arról, hogy hogy érzem magam, mihez kezdek most, és milyen volt a fogadtatásom otthon. Elbeszéltünk egymás mellett a vacsoránál a szüleimmel, és nem hiszem, hogy értették miért költözöm haza. Ezt persze hosszasan kitárgyaltam a mellettem sétálóknak, amíg még az utolsó utca fényei simogatták elmémet, de ekkor már minden megnyilvánuló mondatom, kifejezésem és betűm állóképességét a részegség döntögette, hát hangulatvilágom is imbolyogni kezdett velük együtt. Néhány lépés a sötétségbe, és a friss, tiszta és lehűlt levegő járta körbe figurámat, és ezzel végleg magunk mögött hagytuk a falut, rátérve az ösvényre, amely az erdő sűrűjébe visz. Kántálni kezdtük a mondókát, amit a nagyobb srácok tanítottak nekünk, amikor először léptünk erre az útra:

„Jegyezz le még egy imát, ami

felülír majd minden vitát, ami

meggátol minden titánt, aki

a nyomomba jár!” 

Az énekünk olyan erővel rengett végig a vidéken, hogy a föld háta beleborsódzott, a rovarok, a madarak, az állatok és növények mind megrezzentek, hiszen évek óta nem találkoztak ezzel a pár varázssorral. Annak idején, afféle beavatási szertartás volt egy helybéli fiatalnak kijönni ide. Pedig mi már televizionált kölykök voltunk, de még elég tiszták ahhoz, hogy ne vegye be a gyomrunk a mocskot, és a tinédzserkorral együtt, a műanyagot is kivesse a szervezetünk, a tükörszerű sík képernyő darabokra tört bennem. Gyakran irigyeltem az idősebb fiúkat, akik minden idejüket itt töltötték, gyarmatosítatlan agyuk itt szabadulhatott el. Rémtörténetek jártak e helyről, amiket  a tűznél költöttek a srácok a bagolyról, aki itt ólálkodik és valami nagyon csúnyát csinál az emberrel, ha elkapja és satöbbi baromságok. A másik kedvenc horrorsztori-téma a városi fiúkról szólt, hogy mit tesznek velünk falusiakkal, ha bekerülünk majd közéjük gimnáziumba. Bizony egy korombelinek két akadályon kellett túlesnie, hogy férfinak mondhassa magát, egyrészt a Bohém erdő, másrészt a város meghódításán. Éjszakánként láttam a baglyot az udvarunkon álló fenyőfáról lelibbenni, és mint később megtudtam, minden éjszaka ide repült.

Kiértünk az erdő közepén fénylő tisztásra, és úgy mint régen tüzet raktunk. Tudom, hogy minden generáció azt hiszi magáról, hogy az övé volt az utolsó nagy, mindent megváltoztató közösség az évek folyamában. De ha nem így van, akkor miért csak mi vagyunk itt? Hol vannak a maiak? Miért nőtte be a fű a szent kis körünket? Mit csinálhatnak ilyenkor? Ropogott a tűz, rágyújtottam, röhögtünk, nem olyan volt, mint annak idején, amikor fiúk, lányok együtt, dühöngve ordítoztunk és rohangáltunk a holdfénynél, de mégis ismerős és kellemes. A tűz, az alkohol, a környezetváltozás és a barátok tünetegyüttese, elfeledteti az emberrel a szív- és érrendszerterhelő lelki problémákat akár percekre is. Az összeszoruló lábujjpercektől, a gyomor összerándulásán át, fejgörcsben kicsúcsosodó stressz, amint belehasít újra az emberbe, áldozata szinte éles késszúrásként érzékeli. Aztán hirtelen apátiától kezd büdösödni a levegő, és ezt nem akartam megvárni. Velem szemben egy jobb és egy bal agyfélteke társalgott. Tipikus példája annak, mennyire nehezen értjük meg egymást mi emberek. Az egyikőjük néhány napja, megszívva magát új impulzusokkal, érkezett haza külföldről, a másik a melóból két órája. Úgy látom nem boldog az ember a jó kereset mellett sem, nagyon szórakoztató volt hallgatni az egymáshoz intézett baráti szemétkedéseket, de egyre rosszabbul éreztem magam. Telefonálásra hivatkozva bementem a fák közé, a többiek nem kérdeztek semmit, gondolom azt hitték meggyengültem, és őt hívom, nem őt hívtam. Nehezen szedtem a levegőt a torkom gombócosodott, ujjaim elemien bizseregtek, gondoltam pánikroham, megesik, kihozza az emberből a stressz. A vizenyős szemeim előtt ráfociztak a hangyák a sötétségre, egyedül kellett lennem, egyre mélyebbre akartam merülni a lombok között, elbújni, már a tűz fényét is alig láttam, eszembe jutott, hogy ha tíz évvel ezelőtt lenne, akkor most nagyon félnék itt egyedül, de most mégsem, a pánik nem engedi. A fák törzse egyre vastagabb lett, szédültem, egy idő után mozogtak ők is és én is, a bokrok bagoly alakzatot vettek fel, a szívem üteme olyan hangosnak hatott, mintha egy nagydobot vernének közvetlenül a fülem mellett, szörnyű bulit járt az erdő velem, a tölgyek, mint hatalmas összesúrlódó testek lökdöstek, a növényzet, mint köldök zsinórok tekeredtek körém, a gaz, a bokrok, mint lengén öltözött kurvák akaszkodtak rám, futottam, vetődtem, csaholtam, verekedtem, kántáltam, jegyezz le még egy imát…, jegyezz le, jegyezz le, jegyezz le, még egy imát, minden vitát, minden titánt, mint gumibotos kidobókon törtem át magam az erdőlakókon, hirtelen kicsapódott a testem a pusztára. A sötétből megnyílt az ég, sokkal hatalmasabb és tisztább volt, mint előtte bármikor, futottam az Alföldön, messze a Bohém erdőtől. Néhány perc múlva, a szívem, lábaimmal együtt lassulni kezdett magam alatt, verejtékem a talajjal érintkezett és én is leborultam reá. Csend lett, és hirtelen nevetségesnek éreztem magam, a város nem a kenyerem, kővel dobott meg és én ide száműztem magam, ahol még az erdővel is kinevettetem magam. Mindkét gyerekkori vágyam, melyet teljesíteni akartam, megbukott. Harangoztak a falu felől, a két sötét templom, mint öreg ellenfelek óbégattak egymásnak, szüleink és nagyszüleink batár nagy házai emelkedtek a síkságra, olyanok, amelyeket mi sohasem engedhetünk meg magunknak, ha itt maradunk és mint rákos daganat csüngünk tovább öregedő testükön. A másik irányban a városra emelkedtek a távoli hegyek, tudtam, hogy valahol ott van ő is. Hiányzott, fejem rásimítottam a földre hátamon feküdve bámultam, ahogy az ég közepén a lámpa és a holdfény összecsap. A rózsaszín városi világítás, évekkel ezelőtt még csak az ég alján virított, de évről-évre, egyre nagyobb területeket igényelt magának. A templomi kongástól, megperdültek a régi lemezek, eszembe jutottak a hittanórák, a lelkész egyszer kihozott minket az erdőhöz virágot szedni, hogy kicsinosíthassuk a templomot valami ünnepségre, miközben szorgoskodtunk példázatokat énekelt bele a tavaszi levegőbe, zsoltárok szállingóztak a gyerektorkokból, az „Ó Sion ébredj!” résznél aztán leintett minket, és rámutatott a pusztára. Azt kérdezte, tudjuk-e hol lakik Isten? „A templomban” válaszra csóválta a fejét. Ujja ismét ugyanabba az irányba tévedt, és furfangos mosolyt engedett meg magának vékony, cserepes szája széle. A gyermeki elme tiltakozott, hiszen ott az ördög lakik, háromszor is megkísértette Jézuskát. Kezén fogva osztályunkat, kivitt a napfényre, a föld göcsörtös volt és még alig sarjadt, a felhők hatalmas, organikus építményként formálódtak a fejünk fölött, a földet alig láttam, úgy éreztem egy síkban lebegek a kéklő éggel. Ekkor ránk szúrta tekintetét és azt kérdezte, hogy látjuk-e a hegyeket? Akkor nem biztos, hogy értettem a hasonlatot, a hegyen lakókról, akik mindig sziklába kapaszkodva, fölmászva, a csúcsra akarnak jutni, maguk alatt tudva a talajt, kínkeservesen elérni az Urat. De ismerem magamat, nekünk alföldi embereknek nem kell mást csinálni, mint úgy eljárni magunkkal, akár a puszta teszi vidékével, „legyetek olyanok, mint e hely itt, ahol a tárgyak, a házak, a játékok, a vágyaitok nem takarják el az eget, ha gond van, ne vegyétek körül magatokat örömmel, ha gyász van, gyászolni kell, legyél kopár, mint a puszta télen!” Innen nézve nem is olyan marasztaló és nagy a föld. Az ég pedig nincs is olyan messze! „Ha problémáitok vannak, ne próbáljatok a hátukra mászni, hogy feljussatok a magasságba, csitítsátok el úgy a környezetetek, hogy ne látsszon az égtől a föld.” Szirupos? Túl édes egy felnőtt szájnak? – Kérdeztem magamtól, de akkor, ott kiterítve, tudtam, hogy csak én vagyok, az ég és a kísértő szellemeim. Tudtam, hogy tragédiáim ebben a példázatban magában foglaltatnak, hogy nem tudok küzdeni, hogy nem tudok mászni, magam alá gyűrni, csak felégetni és összebarmolni magam körül mindent, széttépni a csinos napellenzőt, lyukat fúrni a plafonba, ami eltakarja az eget, én akkor sem nyitok ablakot. A faluban most is, a takaró alatt szunnyad a vérvonalam, a hegyről pedig tudom, hogy ő tekint le rám, nem kívánkozik utánam, nem vágyik rám, de kísértete átsuhan az éjszakán, hozzám dörgölődzik és hallgatja lassuló szívverésemet. A felszínen most, lüktetett a nyugalom… „még legalább öt perc, amíg a srácok nem kezdenek el keresni, majd bevonszolni a faluba, mondván, hogy részeg vagyok, ami nem igaz” és közben háború szagot hord majd a szél…

 

 

 

Majd megjutalmaz a képzelet… (Patrick de Mela: Fordított)

Illighaen megrázkódott, hol az irigységtől, hol a borzongástól.

De nem volt visszaút. Ez a versekből megismert szerelmi udvar, a sok-sok lágy csípő foglyul ejtette.

Engem nők védelmeznek, mindig a nők: lágy
ruhaujjak, puha-fehér mellek, térdhajlatok, combok.
De lehet-e a szelet felitatni? Vagy vörösbort önten
egy harisnyába? A tengert akarni – csak úgy,
rosszaságból? Szakadékokat kínálsz cserébe, 
rejtelmeket, a női szív titkait. És én barangolhatnék
benned fel-alá, hölgyem, hegyre fel, völgynek le,
hágót, meredélyt kerülgetve: míg te elmeséled
mindenkinek: ezt a fiút is megszelídítette a szerelem.

Az ember nevetne, mikor nem lenne szabad.

Pedig inkább kutatni kéne, kutatni, nyomozni, felderíteni, nem léha versikékbe belemerülni. Hamarosan rövidebbek lesznek a nappalok, könyörtelenebbek a szelek. És ki tudja, ezek a szigetlakók mivel fűtenek?

Talán nem is fűtenek, töprengett Illighaen.

Az Aldobaranhoz: hirdette a következő vers.

Novemberben kiszáll ő is a hintójából: őszvégi csillag,
szerény és mégis szemkápráztató. Megáll az égboltozat
legszélén, figyeli a lázas sürgést-forgást, a szenvedélyes
jövés-menést, ahogy mások, a türelmetlenek kimutatják
a szerelmüket. De mást mond a szív, és mást mond a reggel.

Még vár egy kicsit, aztán visszafordul a jéghideg, az időtlen
semmibe. Én a földön vagyok, ő túl korán érkezett.

Őszvégi csillag, szerény és mégis szemkápráztató… Vajon kik olvassák, vagy kik fogják olvasni ezeket a verseket? Illighaen nem a vérig sértett udvarhölgyekre gondolt, hanem hogy mért volt ez a verscsomó a legszembetűnőbb helyen.

Ahol ő él, a vizek feketék és könyörtelenek.
A jóságos, a csacska nőket már elejtette az éjszaka.
Ki emlékszik már a boldog anyákra, ha az enyészet
felfalta már a testüket? De ő itt van, ő velem van,
nyugtalan ujjai engem cirógatnak.

Vagy csak adósa vagyok még anyámnak. Megitat, 
hogy szomjas legyek. Meggyógyít, hogy megsebezzen.
Meg kell halnom, hogy a fiának nevezzen.

 

Redves, mocskos, félelmetes… De Illighaen nem a versektől ijedt meg, hanem attól, hogy kilobbant a fáklyája, de a falak világítottak – talán szégyenükben. A saját anyjára (nyolc hónappal az ő születése után halt meg) egyáltalán nem emlékezett, de erre a fekete anyára igen.

Kitántorgott a folyosóra, hogy valami alvóhelyet keressen.

A sok kiállhatatlan szokás közül az volt a legutálatosabb, hogy a szigetlakók ott tértek nyugovóra, ahol az álom utolérte őket. Talán a szorgoktól tanulták, töprengett Illighaenn, vagy a köd megrohasztotta őket. Elvackolták magukat a palota konyhájában vagy a romos folyosókon, és nyugtalan álomba merültek.

Nem dolgoznak, nem esznek, ki sem pihenik magukat rendesen.

Pedig férjnek a feleség mellett volna a helye. Az úrnak és úrnőnek az ágyon, a kisgyereknek a bölcsőben, a cselédnek a sarokban. Persze senki nem felelős az álmaiért, de milyen álmokra számíthat az, akit kutyafuttában nyom el az álom? Illighaen kikerült egy hortyogó cselédlányt, egy tátott szájjal alvó öreget, aztán a nagyterem felé lopakodott.

Tanult krónikás volt, de nem akart nyugovóra térni ennyi romlott kézirat között. Meg is fogadta, hogy holnap első dolga lesz beledobni a tengerbe ezeket a gyanús verseket.

Pedig a szigeten nehéz volt betartani bármilyen fogadalmat. Talán az éhezés miatt, vélekedett Illighaen. Reggelre szárított halat esznek, ebédre valami gyanús főzelékből főtt levest, vacsorára egy kis darab kecskesajtot frissen szedett madárbeggyel. És közben hallgatni kell Bandemag király ömlengését: a szigetlakók vendégszeretők, ahogy vendégszeretők… a vér nem válik vízzé, a bátorság talpnyalássá, a hagyomány kecskefossá. A szónoklatok végén vízzel teli kupáját a tudós tiszteletére emelte.

Illihaen már megpróbált tőle érdeklődni a szigetlakókat sújtó betegségekről, Halix király hajdani hadjáratáról, a csillagok itteni állásáról, a sziget nevesebb eseményeiről, de akárha egy vízilovat faggatott volna – egy öreg, bódult vízilovat. A felséges király most nem ér rá beszélgetni, a felséges király most a kislányával kergetőzik. A felséges király most szédül, émelyeg, majd holnap fog a rendelkezésére állni.

A szigetlakók csak birkatejet és poshadt ízű vizet ittak, Illighaen el sem tudta képzelni, miért tűnnek állandóan bódultnak.

Talán az örömtől, töprengett. Hiszen hetente két-három alkalommal felszáll a köd, megtelnek kékes-lilás fényekkel a tócsák, és a napfény boldogan szikrázik, mintha az angyalok kifényesítették volna a felhők mögött. A szigetlakók ujjongva vonulnak le a sziklákra, a szél rózsaszín fergeteget sodort feléjük, és ő, Illighaen sem látta soha a tengert ennyire fiatalnak és magabiztosnak, mint ezekben az órákban. Mintha egy ragyogó asszony lépne ki a hullámokból…  Ilyenkor – hogy jóllakjon a nevetésükkel –  Illighaen is ott ténfergett az öregek háta mögött a parton.

– Ha figyelsz rám, testvér, mesélek valamit!

Illighaen kelletlenül hátra fordult, mire megpillantott egy inas, csapzott fiatal férfit.

Fargein volt az, Halix király fogságba esett hajdani katonája. De azt is jól látta, hogy a napsütésben rózsaszín permet hull végig a sziklákon.

– Gyere hátra most azonnal! Mindent elmondok!

Mindent! Illighaen kelletlenül utána indult. Már sokszor megpróbálta ezt az inas kis katonát szóra bírni, de nem boldogult vele. Nemmm tudom… Nemmmm láttam… Nnnnem emlékszem…

– Gyere hátrébb! Még meglátnak minket!

Kint, a kunyhók között már nyoma sem volt a varázslatnak, vidámságnak vagy tündöklő rózsaszín permetnek. Ahogy nyoma sem volt ajtóknak vagy kerítéseknek. Ezen a nyomorult szigeten bárki beköltözhet a másik életébe. Talán bele is költöznek, talán egymás nevét hordják, gondolta Illighaen.

– Ha segítesz megszökni a lányommal, akkor minden titkukat elmesélem.

A lányommal! Illighaen nagyot nézett. A palota előtti téren gyakran látta a felcicomázott, három-négy év körüli kislányt, Bandemag király büszkeségét.

– Rioldának hívják, ugye? Rioldának hívják azt a kislányt?

– Az az én eleven lányom! – hadarta Fargein. – A születése napján elrabolták tőlem.

Elrabolták? No hiszen! Kinek kell még több éhes száj egy ilyen szigeten?

A szikláknak csapódó permet most mintha megint női alakot öltött volna: női alakot, egy hatalmas, rózsaszín asszonyét.

– Meg kell állapodnunk! – sürgette Fargein. – És neked is segítened kell.

– Ugyan miben? – Illighaennek kényszerítenie kell magát, hogy a partról idehangzó üdvrivalgás közben a katonára figyeljen. – Ugyan miben kéne segítenem? Tán az átokra gondolsz? Arra, hogy erről a szigetről senki sem mehet el?

Fargein dühös lett. A szegények konoksága sugárzott belőle.

– Hogy irányíthatnám a tutajt egy gyerekkel a kezemben? És a pénz! Tudod, milyen fontos a pénz! Egy nagyúr kíséretéhez akarok tartozni Normandiában, hogy fölnevelhessem a gyerekemet.

Nagyúr? Kíséret? Illighaen megrázkódott. A szavak visszavetették az otthon hagyott valóságba.

De talán már túlságosan is megszerettem ezt a szigetet, nyilallt belé.

– És mondd, mi történt Halix király többi katonájával? Ha jól tudom, legalább ötvenen estetek fogságba.

Fargeint megnyugtatta, hogy a saját múltjáról beszélhet.

– Halix király? Ki ne tudná, hogy Halix király bolond volt? Még álmában is folyton átkozódott Ki vagy te, szégyentelen galandféreg? Terohadtanyabaszógennyesszájúszerencsétlen? – Próbálta a király rettenetes rikácsolását utánozni. – Egy férfi, ha ezt hallgatja egy hosszú hajóúton, akkor könnyen megbetegszik. Erős a teste, de azonnal odaadja magát a legelső betegségnek.

Illighaen még soha nem hallott ilyen magyarázatot. Vagy ha hallott is, nem egy katona szájából.

Most már a szedett-vedett kövekből összerakott kunyhók mögött jártak.

– És hogyan tudtak ezek a nyomorultak legyőzni egy hadsereget?

– Hát nem érted? – Fargein megdöbbent. – Ez az ő földjük, az ő szigetük.

– Járványok dúlnak itt? Vagy a foglyok belehaltak valamilyen fertőzésbe?

– A szegénység is betegség – mosolygott Fargein. – Csak az ilyen élőhalottak viselik el. Telente összekapaszkodva alszanak, és néha-néha feltérdelnek, hogy valami fakérget rágcsáljanak. Aztán elfogy a fakéreg is. Én is tudom, talán egymás szagából táplálkoznak.

Egy meztelen lény suhant el a sziklakunyhók között.

– És kik ezek a szorgok? Talán háziállatok?

Fargein megint mosolygott.

– Ha most mindent elmesélek neked, akkor mi okod lenne, hogy segíts nekem? Vagy mi okod lenne, hogy beajánl testőrnek? Sok mindent tudok, de a sok mindent majd csak Normandiában mesélem el.

Illighaen megfordult, és gyorsan lábujjhegyre ágaskodott.

A partmenti sziklák megrezzentek, mintha egy tengerről érkező úrnő most lépne a pallóra a kíséretével. Látni nem látott semmit. De még ebből a távolságból is érezte, mit látnak a többiek.

A felcicomázott kislány kitépte magát Bandemag király karjából, és a partmenti sziklák felé vetette magát: – Anya, anya! – sikoltozott.

Egy világ a képzelet szélén, töprengett Illighaen.

Hát nem lesz könnyű megszökni innen.

– Ne higgy nekik! – dohogott Fargein. – Aki ennyit éhezik, azt megjutalmazza a képzelete.

Csóka Kata fordítása

BO HR. HANSEN: Babasampon

 

 Vernernek hívnak, és negyvenéves vagyok. A hajam zsíros. Kéziszappannal mosom. Nem sampont használok. Azt az anyám használta. Egészen a legutóbbi időkig mindennap megmosta a hajamat. Akkor aztán tipp-topp voltam. A bal vállamra vörössel és zölddel az van tetoválva, hogy ANYA. A tetoválás nem az én jószántamból került oda.

         Osztálytalálkozót tartottunk a régi iskolatársakkal. Huszonöt éve végeztük el az általános iskolát, de mintha tegnap lett volna. Azzal fenyegettek, hogy ha nem rúgok be, mint ők, a lábamnál fogva fölemelnek, és vizet öntenek a nadrágomba. Egy lány közülünk költő lett. Ő volt a mókamester.

         Elmentünk az Istedgadéra, az egész csapat, és a többiek kurvát vagy pasit akartak szerezni maguknak, én viszont nem akartam, és akkor sütötték ki, hogy tetováltatni kéne engem. És olyan piás voltam, hogy hittem ennek a költőnek, aki bemesélte, hogy a tetoválás lemosható. Ő javasolta azt is, hogy az ANYÁ-t véssék rám. A tetováló pofa nevetett rajtam, mert biztosan sikoltoztam és üvöltöttem.

         Másnap szégyelltem magamat, és fájt a fejem. Kilopóztam a fürdőszobába, anya nem vette észre, és megpróbáltam lemosni a tetoválást.

         Ezután reggelente magamon hagytam a pizsamafelsőmet, amikor anya a hajamat mosta. De egyik reggel vizes lett a pizsama, és anya rám parancsolt, hogy dobjam le, nehogy megfázzak. Oldalt fordultam, nehogy fölfedezze a tetoválást, de gyanút fogott. És egy ravasz trükk segítségével, vagyis hogy egyszerre két tükörbe nézett, észrevette, mi van a vállamon. Sírva fakadtam. Anya nem haragudott meg rám, szerencsére, de azért meghagyta, hogy este soha többé ne menjek be a városba. Megvigasztalt. Megértette, hogy a többiek vittek bele a dologba, felhívta telefonon a költőt, és jól ledorongolta.

         Anyának volt egy játékboltja a piactéren, és én besegítettem neki. Munkába menet anya egyszer csak megállt, és mélyen a szemembe nézett. Ha már tetoválásom van, akkor boldog, hogy legalább az ANYA van rajtam. Összecsippentette az arcomat, s erre egészen melegem lett.

         Anya nem kedvelte a gyerekeket. Kiszolgálás helyett inkább a számlákat rendezgette. Az üzletet az apám indította el. Órákig tudott fecsegni a kölykökkel, és nyáron meghívta őket a Tivoliba. Én örököltem a tehetségét.

         Volt egy alkalmazottunk. Henriknek hívták. Ki nem állhattam. Ahányszor csak anya kilépett az ajtón, mondott valami trágárságot, és, ha engem kérdeznek, szerintem a munkáját is hanyagul végezte. Egy Maja nevű kislány ruhát keresett a babájának. Henrik levett egy dobozt, a tartalmát kiöntötte a pultra, és azt mondta, hogy csak turkáljon a sok kacat között. Így nem lehet játékot árulni! Közbeavatkoztam. Az ölembe vettem a kislányt, és az egészet megmutattam neki. Azzal végződött, hogy a zsebpénzén vett egy tubus sampont a babájának. Elmagyaráztam ugyanis neki, hogy egy játékbabának nagyon fontos, hogy az anyukája mindennap megmossa a haját.

         Nem azért mondom, de ebből is látszik, milyen jó vagyok a gyerekekhez.

         Anya elment a gyógyszertárba, hogy hintőport és sampont hozzon nekem. Henrik eltűnt: kiment a vécére dohányozni. Utánaszaladtam, és közöltem vele, hogy ezt nem szabad.  Henrik az arcomba fújta a füstöt, úgyhogy elkezdtem köhögni. Fenyegettem, hogy megmondom anyának. Anya nem bírta a füstöt. Henrik megkért, egy pillanatra fogjam meg a cigit, csak hozni akar valamit. Nem tudtam megtagadni tőle, nehezen bírok nemet mondani. Szagolgattam a füstöt, és teljesen elbódultam.

         Henrik egy pornóújsággal tért vissza a vécére. Meztelen gyerekek és felnőtt férfiak képei voltak benne, és a férfiak valami rossz dolgot műveltek. Ott rögtön összehánytam magam. Abban a pillanatban anya föltépte az ajtót, és kirúgta Henriket, amiért dohányzásra csábított. Henrik meglökött, és BOSSZÚ-t kiáltott.

         Este otthon megbeszéltük a pornóújságot. Azt mondtam, hogy sajnálom azokat a gyerekeket. Nem szeretem, hogy a világ ilyen gonosz. Anya szomorú volt, hogy láttam az újságot. De biztos volt benne, hogy a gyerekek azt kapták, amit maguk is akartak. Életemben először megharagudtam anyára. Lefeküdtem, és el is szundítottam, de egyszer csak anya szobájából hangokat hallottam. Különösnek találtam a dolgot.

         Pár nap múlva anya egy játékszeres kongresszusra utazott egy nagy bőrönddel. Minden hónapban elment pár napra. Egyedül kellett vezetnem az üzletet, de semmi ok nem volt az idegességre, mert a gyerekek olyanok voltak, mint a földreszállt angyalok. Maja hajszárítót vásárolt a babájának.

         Nem sokkal zárás előtt beállított egy barátságos férfi, Brane úrként mutatkozott be, és azt mondta, hogy az Etex Filmtől jött. Addig még sosem találkoztam filmessel, és imponált nekem ez az ember. Feltűnt, hogy ezüstsálat visel. Megkérdezte, tudnék-e szerezni néhány statisztát egy rövidfilmhez, amely a gyerekek megrontásáról szól. Tudja, hogy jó érzékem van a gyerekekhez. Adott egy forgatókönyvet, amely igen komolynak látszott. Az a költő a régi osztályomból, az írta. Megígértem Brane úrnak, hogy vasárnap viszek egy gyereket.

         Büszke voltam. Anya nem fog megtudni semmit. Nem szereti a filmeket. Az Etex Film bent volt a városban, de amíg le nem száll az este, nem történhet semmi veszélyes dolog.

         A kicsi Maja örült, hogy szerepelhet a filmben, és Elsének, az anyukájának megmutattam a forgatókönyvet. Elsének nem volt férje, és boldog volt, hogy egy kicsit tudok foglalkozni Majával.

         Életemben ekkor vonatoztam a legjobbat! Csak ültünk és nevetgéltünk, Maja meg én. Egy csomó dolgot mutatott, amit miniben szeretett volna megszerezni a babájának: egy régimódi, virágos női kalapot, egy walkmant, egy menyétbundát, gyémántgyűrűt, összecsukható gyerekkocsit, tolókocsit, vakoknak való fehér botot.

         Az Etex egy régi műhely helyiségében működött. Négyszer csöngettem, mire beeresztettek bennünket. Brane úr ugyanolyan kedves volt, mint a múltkor. Most más színű selyemsálat viselt. Maja kapott valami piros üdítőt, és üdvözöltük egymást a filmesekkel. Barátságos volt a fényképész is. Megengedte, hogy belenézzek a felvevőjébe. A díszlet egyszerű volt. Csak egy ágy.

         Brane úr egyszer csak megkért, hogy menjek el. Nem szeretnék, ha zavarnám a felvételt. Én nem erre számítottam. Hisz megígértem Elsének, hogy vigyázni fogok Majára. De nem tudtam egyszerre ennyi embernek nemet mondani, úgyhogy abban állapodtunk meg, hogy két óra múlva jövök vissza Majáért.

         Átsétáltam a városon, fényes nappal volt. Amikor a tetováló boltjához értem, úgy döntöttem, átmegyek az utca másik oldalára. Beültem egy moziba, és megnéztem egy szerelmesfilmet. A vásznon szeretők csókolóztak, s könny szökött a szemembe. Régen apa és anya is így csinálhatott. A film egy óra ötven percig tartott, úgyhogy utána siettem vissza az Etexbe.

         Maja aludt. Brane úr elmagyarázta, hogy kimerítette a forgatás. Adott ötszáz koronát, köszönetképpen a fáradozásomért. Kifelé menet egy pillanatra láttam valakit, aki Henrikre hasonlított, a boltunkból. De nem vagyok biztos benne, hogy ő volt. Maját a karomban vittem a vonathoz. Könnyű volt, és nem volt szívem fölébreszteni. Az emberek kedvesen mosolyogtak ránk. Bizonyára ezt gondolták: Ott megy egy ember a lányával. Nem titkolom, büszke voltam.

         Amikor Maja fölébredt a vonaton, sírni kezdett. És amikor leadtam Elsének, még hevesebben sírt. Else azt mondta, hogy Maja néha nagyon ki tud fáradni, és ilyenkor igen nehéz vele. Úgyhogy Else lefektette Maját, engem pedig ott marasztalt egy csésze teára. Nem tudom, miért, de egész testemben reszkettem, és amikor Else jött a teával, véletlenül kilöttyintettem a szőnyegre. Bocsánatot kértem, és menni akartam, de ő visszanyomott a heverőre, és felszárította a foltot. Leült mellém, és megfogta a kezemet. Még sosem voltam ilyen közel nőhöz. Anyát leszámítva persze.

         Ekkor történt, hogy Maja megint elkezdett sírni. És ez nemcsak sírás volt már, hanem sikoltozás. Iszonyatosan hangzott. Else gyorsan bement hozzá, én meg arra gondoltam, nemigen bírok tovább ott ülni, meg nem is akartam útban lenni, úgyhogy kilopóztam a lakásból.

         Másnap kitört a balhé. Jött értem a rendőrség. Maja kórházban fekszik, kómában. Szexuális visszaélést követtek el ellene, ami azt jelenti, hogy MEGERŐSZAKOLTÁK!, visította a fülembe a rendőr. Aztán elvertek. Mindig kikapnak azok, akik gyerekeket bántalmaznak. Értem én jól. De hiszen én nem bántalmaztam. A cellában végre rájöttem a dologra: Brane úr gyermekpornófilmet készített, és Maja volt az áldozata. Viszont én szállítottam neki Maját. Megpróbáltam fölakasztani magam a pizsamámmal, de az őr fölfedezett, jól elpáholt, és vizet öntött a nadrágomba.

         Megjelentem az újságban, az első oldalon. Anya levelet küldött nekem a börtönbe. Tudja, hogy ártatlan vagyok, írta. A kislány azt kapta, amit akart. Életemben másodszor haragudtam meg anyára. Órák hosszat vallattak. Mindent elmondtam, amit tudtam az Etex Filmről, Brane úrról, Henrikről és a pornóújságról. Megnézték a forgatókönyvet, és letartóztatták azt a költőt a régi osztályomból, mert a címlapon az ő neve szerepelt, de gyorsan szabadon is engedték, amikor kiderült, hogy a forgatókönyvet nem az ő írógépével írták.

         Vér- és magmintát vettek tőlem, és a vizsgálat mellettem szólt. Én nem tehettem. De Else azt mondta a bíróságon, hogy aznap olyan furcsán viselkedtem, s ezért tettestársként majdnem elítéltek. Anyát is kihallgatták. Azt mondta, hogy mindig aranyos fiú voltam.

         Írtam egy szép levelet Majának és Elsének, de a börtönőr darabokra tépte, és arcul köpött. Egyik nap a rendőrség elfogta a fényképészt, és ő bevallotta. Valójában az ő érdeme, hogy szabad ember vagyok. A bíróságon kijelentette, hogy ártatlan vagyok. Akár meg is köszönhetném neki, ha nem tudnám, miben vett részt. A házában találtak egy videókópiát a filmből, és mint mondják, Majának még szerencséje van, hogy egyáltalán életben maradt. Ki hitte volna, hogy ilyen gonosz a világ …

         Amikor elengedtek, anya négyszer egymás után megmosta a hajamat. Olyan mocskos volt. Megpróbáltuk folytatni, mintha mi sem történt volna. De nehéz volt. Az üzletbe nem jöttek vásárlók. Hébe-hóba összegyűlt odakint egy falka gyerek. Lekaptam valami játékot a polcról, és oda akartam ajándékozni nekik, de mihelyt kinyitottam az ajtót, elszaladtak. Egyszer az egyik azt kiáltotta, hogy “Cukros bácsi!”. Úgyhogy anyának kellett megvigasztalnia.

         Egyik éjjel emberi hangok zajára ébredtem. Volt már ilyen, és mindig különösnek találtam. Anyának ugyanis sosem voltak vendégei. De nagyon kíváncsi lettem, fölkeltem. Szinte kiabáltak. Anya szidott valakit. Az étkezőn és a nappalin át odalopóztam anya szobájának csukott ajtajához. Ő volt bent egy férfival. És most már nem volt semmi kétségem: Brane úr hangját hallottam. Meg voltam győződve róla, hogy meg akarja erőszakolni anyámat. Benyitottam. Anya ijedtében a földre ejtett egy köteg papírpénzt. Brane úr jéghideg pillantással meredt rám. Ült, előtte anya nagy bőröndje. A bőrönd tömve volt gyermekpornóújságokkal és -kazettákkal. Életemben most haragudtam meg harmadszor anyára. És most először cselekedtem gyorsan.

         Bezártam őket, és hívtam a rendőrséget. Mindkettejüket letartóztatták. Anya a bíróságon azt mondta, hogy értem tette, és hogy minden gyerek saját maga kérte. Talán nem zaklattak és molesztáltak a gyerekek engem is egész fiatalkoromban? Anya hosszú évekig finanszírozta a gyermekpornográfiát, és az összes pénzt, amit keresett, én fogom örökölni. Brane úr a társa. Henrik pedig Brane úr unokaöccse. Amikor anya kirúgta Henriket, Brane csúnyán meg akart tréfálni engem meg anyát. Az újságok egy héten át mindennap írtak az ügyről. Rólam azt lehetett olvasni, hogy anyám engedelmes rabszolgája vagyok. Lelki vérfertőzés áldozata. Mint mondjak? Azt hittem, az anyám jó. Szerettem. Most mindennap elverik a börtönben.

         Egy ideje már nem jártam az üzletben. Legutóbb, amikor ott voltam, elcsomagoltam az árut. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy valaki néz. A kirakatüvegen át megpillantottam Elsét: kézen fogva állt Majával. Bejöttek hozzám. Else bocsánatot kért. Most már tudja, hogy ártatlan vagyok, és szeretne meghívni ebédre, hogy jóvátegyük a dolgot. Meleg lett a fülem, és már majdnem igent mondtam, de akkor Majára pillantottam. Csak állt és hallgatott, furcsán, zárkózottan, és a földet nézte. Megköszöntem a kedvességét. Sajnos már elígérkeztem máshová. Aztán elmentek. Sírva fakadtam. De ezúttal máshogyan sírtam, mint szoktam.

         Most nincsen semmim. Nem messze lakom a tetoválótól. Azóta tetoválta a jobb vállamat is. Az van rajta, hogy Else. Az a nő, aki a legközelebb állt hozzám az életben. Leszámítva anyát. Megtanultam hajat mosni. Viszont kéziszappannal mosom. Nem vagyok hajlandó sampont használni. Babasampont.

        

                                                       

SZAPPANOS GÁBOR fordítása