Címke: próza

Bejegyzések

Leánybúcsú (37/15) – Regényt írok

Regényt írok. Meg kell értenem, miért. Elsősorban természetesen azért, mert szerelmes vagyok. Ha valaki erre most azt gondolja, létezik a szerelmi vallomásnak egyszerűbb módja is, téved. Talán jobb is, ha nem olvassa tovább. Mert engem nem a szerelem nagysága késztetett arra, hogy ilyen nagyszabású műfajt vegyek igénybe közlésére. Nem. A szerelem természete, mondhatni puszta evidenciája tárta föl számomra ezt az utat, amely nemcsak az egyetlennek, de kikerülhetetlennek is mutatkozott meg számomra: az írásét. Vagyis arra a kérdésre: hiú vagyok, túlzó és kevély?, az a válaszom: nem. Szerelmes vagyok.

Ha nem lettem volna szerelmes, nem írtam volna regényt. És – ha nem írtam volna regényt, nem lettem volna szerelmes. Mert ezt a regényt egy férfinak kezdtem el írni, s most kénytelen vagyok egy másiknak befejezni. Ez tehát nem az irodalom érdeme – az élet ilyen. Pontosabban a megírt élet. A szerelem, amely az élet és az írás együttes vonzásában jön létre. Mi történt tehát? Csoda. A regény nem elvette tőlem a szerelmet, hanem odaadta nekem: amit önfeladásnak véltem, önmegtaláláshoz vezetett. Úgy tűnik, a szerelem korántsem törődik azzal, milyen formát választunk elbeszélésére: ő maga teremti meg a formát, mely által létrejön bennünk. El akartam beszélni a szerelmemet, s íme, az elbeszélés során szerelmes lettem. Azt hittem, mindent tudok már a szerelemről, s be kellett látnom, ha mást nem is, ezt az egyet még meg kellett tanulnom. Azt hittem, ha megírom, megszabadulok a szerelemtől, s mindattól a – mit tagadjam – szenvedéstől, mely vele jár, de más történt: az írás által szabaddá váltam a szerelemre, s – mit tagadjam – most boldog vagyok. Valójában persze csak annyi történt, hogy szerelmes lettem egy másik férfiba. De írás közben lettem az! Megírtam a szerelmemet, és ezzel létrehoztam az életemet. Persze tudtam én, hogy az írás mágia, teremtő aktus, de hogy ez velem is megtörténhetik… Mert igaz ugyan, hogy boszorkány lettem, de mégiscsak hihetetlen, hogy ezért… Mondom: csoda. És ez a megélt összefüggés megmutatta számomra azt is: folytatnom kell a regényt. Mielőtt azonban megteszem, újra és újra szeretnék kikiáltani innen a kontextusból: kedves Olvasóm, amit leírva látsz, az az életem!

Boldog vagyok, hadd beszéljek a titkaimról Neked! A Felügyelő létező személy, minden, ami itt vele kapcsolatban elhangzott, igaz, megtörtént esemény. Persze – minden csupa anagramma, minden csupa rejtvény. Elrejtettem őt, alaposan elrejtettem Előled, úgy, miként magamat előle. Ő érteni fogja az utalásokat, magára ismer belőlük – én azonban szeretném megérteni végre, miért csak így tudtam érhetővé tenni számára magam. Voltaképpen ezért is kezdtem el írni ezt a regényt. Mindemellett azért reméltem, hogy nemcsak ő olvassa majd? Igen. De korántsem a becsvágy vezetett. Hidegen hagytak az elbeszéléstechnikai kísérletek, az intertextuális utalásoktól kifejezetten irtóztam, a műfajhatárok átlépésétől nemkülönben, s nem lelkesített a női narratíva megújításának lehetősége sem. Sőt. Egyáltalán nem vigasztalt az írás öröme, jóllehet kezdettől éreztem, hogy erejével szemben tehetetlen vagyok – én élni akartam, de nem sikerült, s ezért igyekeztem elhárítani minden önfeledt pillanatot, melyet az alkotás adhatott volna nekem. Minden stílusfordulatban, minden új bekezdésben, minden címadásban, minden leütésben tudatában akartam lenni a fájdalomnak, melyet az élhetetlen szerelem ojtott belém. Vesztese voltam a szerelemnek, vesztese e létre sem jött kapcsolatnak, s a megszületésre engedett regényvilág nem kárpótol ezért – így gondoltam. Nem vártam a lélek természetes elnyugvását, szövegbékéjét, s gyűlöltem minden mozdulatot, mellyel odaillőbb szót, kifejezőbb írásjelet kerestem. Nem bocsátottam meg a létezésnek, hogy megszólított általa, és magamra hagyott a szavaimmal. De – az írás ereje magával ragadott, miként a szerelemé. A regény már kezdettől fölülírta a szerelmet, jóllehet egy idő után a szerelem kerekedett fölül ismét. Vagyis be kellett látnom, hogy az írás az egyetlen mód, hogy nemcsak a szerelmet, hanem a róla való beszédem mibenlétét, jelesül az írást magát is megértsem. Az az ellenszenv, amely kezdetben az íráshoz kötött, a megtérni vágyó bűnös lelkülete volt: tudtam az utat, nem akartam rálépni, s mégiscsak azon jártam. Tudtam én ugyanis kezdettől, hogy a létezés a szerelem által az írásra szólított föl, s addig lesznek legátoltatva szavaim, amíg – le nem írom őket.

Kedves Olvasóm, először gondolok Rád. Nem akartalak tanítani, sem gyönyörködtetni a történetemmel, soha, még az ellenszenv idején sem kértem a kegyből, hogy írásom révén öntudatot, vigasztalást, ötletet vagy egyebet meríthetsz belőle, s nem izgatott föl, hogy talán nyomozni kezdesz szerelmem személye után – s kérlek, most se kutasd, ne firtasd, ki ő! De – csodálkozz el, kérlek, s ha lehet, a történetemen! Csodálkozz el azon, mi az írás és a mi a szerelem! Vagy – nem bánom –, kételkedj benne, miként magam is tettem, mert azt hittem, amíg az ember nem csodálkozik, addig kételkedik. De meddig is? Addig, amíg a szerelem helyett talál egy embert.

 

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Rendetlen eső (Patrick de Mela: Fordított)

5 hozzászólás

Illighaen most tovább lapozott.

 

                            Puha lesz a húsa a megsiratott asszonyoknak,

                            langyos, omlatag. Hát ezért látod az esőt 

                            szerelmesnek! Lopva vissza-visszatér hozzád, 

                            hogy megcirógassa a holtakat: csecsemőt,

                            menyasszonyt, fuldoklót, parti fecskét,

                            akiket már nem cipel tovább az éjszaka.

 

                            Kőkoporsók őrzik a királynőket.

                            De nemet ők sem mondanak.

 

         Ki ez?, gondolta szörnyülködve. Szerelmesek csak az egészségesek lehetnek, a vidámak, a rózsás bőrűek – persze mások is, de azt borítsa inkább feledés, ahogy irtózás vagy szemfödél a halott nőket. Meg aztán a forma is annyira szabálytalan, olyan különös! Odalapozott a kéziratköteg első oldalára, de csak ennyit talált: N. herceg: „Rendezett eső”. Illighaen a tények szakértőjének tartotta magát, nem a költészetének, de azért elképedt. Senkit sem ismert a művelt világban, akit N. hercegnek hívnak, és verseket hagyott volna hátra.

        Vagy ez valami fennhéjázó vagy ostobácska álnév talán?

        De a halott asszonyok nem hagyták nyugodni. Tovább lapozott.

 

                            Nem ígérek lehetetlent, hölgyem.

 

                            Ugyanaz a lassan öregedő kislány maradsz,

                            aki itt vacogsz előttem. Félsz tőlem? Vagy fázik

                            a talpad a kőkockákon? Háromszor fordul meg

                            önmaga körül a hold, mire az emberek rád

                            ismernek újból. No, nézd csak! Ki az a fényes

                            csillag a Fiastyúk mellett? Nézzétek az Udvarhölgyet!

                            Milyen tündöklőn, milyen állhatatosan ragyog!

                            Míg mi tettük a dolgunkat, ő megtelt szerelemmel.

 

    Ő is szerette volna gombostűre tűzni a nőket, de sohasem merte. Még a saját feleségét sem.

 

                            Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid,

                            mint a tejfogak, hófehérek, és mindig mosolygásra

                            készek. Ó, Jeruzsálem! Annyiszor ölelsz át, ahányszor

                            az utcáidon végigmegyek. Fügefáid bölcsességet

                            teremnek, méznél édesebbet. Hogy tudna a szívem betelni

                            veled! Gömbölyű jóindulatodra örökké emlékezem.

 

                            De nézd csak a szolgálólányt! Hajlékony, mint a denevér,

                            és mint a bátortalan lelkek, ő is csak éjszaka él. Kitapogatja

                            a repedéseket a falon, és rögtön kihussan a szabadba.

                            Alig látod, mert csak egy maszatos folt a szoknyája.

                            De ő is hozzám igyekszik, akár az északi szél.

 

     Jeruzsálem, mormogta Illighaen, mintha N. herceget rajtakapta volna valami tévedésen. Hiszen végetért a kereszténység, morfondírozott Illighaen. Ha csak nem számítjuk a kőkunyhókat, a pásztorszállásokat és az emlékezet más barlangjait, ahol a nagyon öregek még őriznek egy-egy fakeresztet. Hiszen legalább hétszáz éve meghalt Krisztus! És ha fel is támadt valamikor, a világ azóta semmivel sem lett figyelemreméltóbb hely. Ő, Illighaen senkit sem ismert, aki  elzarándokolt volna Jeruzsálembe. Vajon ez az N. herceg…?

         Hazudozni, fogadkozni, versekben pózolni. Mégiscsak nevetséges ez. No de Jeruzsálem! Ez az időzavar egészen elcsüggesztette. Megtörölte a homlokát, és odavonszolta magát az ablakhoz.

      A köd végre felszállt, és a palota előtti terecskét vidám zsivaj töltötte meg. Pedig csak egyetlen kisgyermek van az egész szigeten, emlékeztette magát Illighaen. De most a suhancok épp éljeneztek valamit, talán éppen azt, hogy végre kisütött a nap, és a köd, mint valami jóllakott, lomha tehén, továbbvonszolta magát.

         Méghogy titokzatos sziget?

         Az első napok épp az ő előfeltevéseit igazolták. Senki sem csodálkozott, mikor kikötött az egyik jelentéktelen öbölben. Ahogy partot ért, két toprongyos csavargó csoszogott oda hozzá, hogy bejelentsék, ők a parti őrség, ők Bandemag király katonatisztjei. Illighaen alig tudta a nevetését visszatartani. Nem volna kedve Illighaennek Bandemag király színe elé járulni? Egy rendkívüli kihallgatásra? Lehetőleg azonnal, mindenféle késlekedés nélkül… De Bandemaggal, az öreg, hiú és szószátyár királlyal beszélgetve sikerült végre a sziget történetét megértenie.

       Egészen szokványos történet volt. Az ír testvérháborúban Bandemag király apjának sikerült megkaparintania ezt a semmire való, kopár földdarabot, ahol megvetette a lábát, neki állt megszervezni a hadseregét, felépíteni a palotáját… Állatokat és asszonyokat hozott Írországból, de elég volt harminc-negyven év, és a hideg, az éhség, a betegségek megtörték a kis kolóniát. A királyné megőrült, az asszonyok meddők és soványak, a gyerekek nem hajlandók megszületni, vagy ha megszületnek, nem hajlandók megérni a felnőttkort. Akik megmaradnak, azokra rájuk zárul a köd és a magányosság… Ma már csak egyetlen férfi van a szigeten, aki nem ezen az elátkozott földdarabon született.

         Most is néhány szedett-vedett, rongyos és sovány fickó masírozik a parton… a király hadserege, vagy a parti őrség netalán. Amúgy meg mi mást csinálhatnának? Mi mást tehetnének? A nap huszonnégy órából áll az ilyen szikkadt földdarabokon is, itt a képzelet is magába roskadna, ha egymagában, segítség nélkül kéne kalandozni. Maga a király, II. Bandemag amúgy nem tűnt őrültnek, csak reménytelenül öregnek és csüggedtnek. És mintha egy csöppet sem csodálkozna Illighaen érkezésén… egy királyi főkönyvtáros, nahát, ez aztán magától értetődik. Tulajdonképp óriási megtiszteltetés. De meglepetésnek nem meglepetés: hagyományainkra büszkék vagyunk, királyok vére csörgedezik bennünk. Az édesatyja, I. Bandemag király természetesen csodás kódexet hagyott rá örökül, és ő gondosan őrzi, nemcsak őrzi, hanem a legnagyobb, a létező legnagyobb becsben tartja az összeset. Hát hol másutt, mint a könyvtárban? A királyi könyvtárban, tette hozzá önelégülten.  

      Az úgynevezett könyvtár, a „palota szíve” egy kiselejtezett rokkákkal, háztartási eszközökkel tömött kamrácska volt. De a törött ibrikek, hasznavehetetlen vaslábasok közül Bandemag király tényleg pergamenlapokat húzogatott elő, és Illighaenen ekkor suhant át először, ezen a szigeten már mindenki elfelejtett olvasni. Mihelyt magára maradt, aprólékosan megszemlélte a királyi könyvtár elrejtett kincseit. Régi lúdtollak, habverők, csuprok, rozsdás hímzőtűk. Mi szükségük is volna a szigetlakóknak habverőre, ha nincsenek tyúkok, akik tojásokat tojjanak? És mire mennének a sziget asszonyai egy hímzőrámával? Egy tökéletesen hasznavehetetlen tárgynál ugyan mi lehet titokzatosabb?

         Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid, mint a tejfogak…

        Most már ingerülten arrébb söpörte a senki által nem ismert N. herceget. Amúgy nem nem is tartotta valószínűnek, hogy 50-60 évvel ezelőtt I. Bandemag király a szigetre cipelt volna a kecskék, az asszonyok, a habverők és az üstök társaságában egy életunt, titokzatos herceget. Vagy ez az N. herceg talán korábban élt? De Illighaen minden élő és holt, fontos és kevésbé fontos költőt számon tartott, mert nehéz megítélni, mi számít a jövőben hasznavehetetlennek…

         De ezen a fura hercegen kívül más titokzatos lények is élnek a szigeten. A szorgok, ezek a szőrtelen, két lábon járó, a felnőtt férfiaknak csak a vállig érő lények, akiknek  meghatározhatatlan violaszínben játszik a pupillájuk. Talán a meztelenül a parton ugráló szorgok miatt gondolhatták a sziget mellett elhajózó írek, hogy ezen a földdarabon őrültek élnek. Vagy halottak, akik már nem érzik a bőrükön a hideget…

         Ámde a szorgok vajon nem emberek-e? A violaszín szemük, a kis termetük, a gyerekekre emlékeztető szőrtelenségük vajon nem egy örökletes betegség eredménye-e? És vajon nem azért élnek-e üregekben, mert már a nagyapáik is hozzászoktak a hideghez? Illighaen mindezen már napok óta töprengett. És ha ötven-hatvan év alatt elfelejtenek az emberek olvasni, ugyan mért ne fordulhatna elő, hogy elfelejtenek beszélni… Amúgy meg mi mondanivalója lehetne egy nyomoréknak, aki üregekben áttelelve tölti az életét…

    És talán Bandemag népe is nagyon jól tudja, hogy ezek a szorgok emberi lények – természetesen nem emberek, csak emberi lények, de azért mégiscsak. Kínozzák, ütik-verik, kinevetik őket, de hogy-hogy nem jutott eszébe senkinek, hogy levágja és megegye őket? És van más bizonyíték is az emberszerűségre, gondolta Illighaen szégyenlősen. Mikor megérkezett, a főkönyvtárosi címétől lenyűgözött Bandemag király egy nőstényt rendelt melléje. És ő, Illighaen ahhoz fogható gyönyört nem élt át, mint a megérkezése utáni első éjszakán.

         Kőkoporsók őrzik a királynőket.

         De nemet ők sem mondanak.

        Bandemag király aggodalmasan a lelkére kötötte, hogy nehogy valamelyik szorgnak nevet adjon. Mert ha nevet ad nekik, akkor visszatér beléjük az erő, és birtokukba veszik a szigetet…. Az ilyen megjegyzésekből következtetett Illighen arra, hogy ezek a szorgok talán a sziget örökletes betegségektől sújtott, degenerált őslakói lehettek, akiket az ötven-hatvan évvel ezelőtt partra szálló írek rabszolgasorba kényszerítettek.

       Ötven vagy hatvan éve? A szigeten senki sem tudta az életkorát, és senki sem akadt, aki számon tartotta volna az éveket. Urraca királyné pontosan 292 éves volt, és Illighaen találkozott egy olyan férfival, aki hitt abban, hogy három éve látta meg a napvilágot. Mert élete első évében – magyarázta – háromezer napig tartott a tél, de ezt még a tulajdon szülei sem vették észre… Egy fekélyekkel borított öregasszony pedig arról tájékoztatta, hogy Rómában töltötte az ifjúságát, és azokért a régi gyönyörűségekért büntetik most a tündérek.

       Rómában! Méghogy Rómában, dohogott magában Illighaen. Miért is ne lehetne az lmebaj, ahogy a violaszínű pupilla, örökletes? De kitől hallhatott egy egész életében faggyas birkahúst és bogyókat zabáló, foghíjas vénasszony Rómáról? A fiatalabbak nem meséltek magukról ilyen borzasztó képtelenségeket, de azért borzasztóak voltak, ők is borzasztóak és elviselhetetlenek.

      Soha nem hallott a szigeten a háta mögött lépteket. A szigeten élők mintha csak lebegnének a köveken. Megérintik a csúszós sziklákat a lábfejükkel, de mintha a pára tartaná a magasban a törzsüket. Illighaen nem embereknek látta őket, csak emberszerűeknek. Tulajdonképpen a makogva társalkodó, szőrtelen és ruhátlan szorgoknál is idegenebbeknek… És kezük nyirkos volt, visszataszítóan nyirkos, mintha soha semmiféle érzelem nem melegítené őket.

      És mért nem születnek gyerekeik? Mért nincsenek a szigeten egészséges gyerekek? Talán mert a szorgok nem eléggé vagy mégsem igazán emberek. És ha az első írek összekeveredtek velük… A lónak és a szamárnak születhet utódja, de egy öszvérnek és egy másik öszvérnek… Pfúj! Förtelem… De Illighaen azért biztos volt benne, hogy ezek az olyannyira emberi lények, az írek elkorcsosult utódai, de még a szorgok is mind büszkék arra, hogy ezen a nyomorult szigeten élnek.

    De mint krónikásnak és főkönyvtárosnak az a feladata, hogy megtalálja az értékes kódexeket. Bekukkantott egy vajasbödön mögé, remélve, hogy ez a könyvtár a nyavalyás N. herceg versein kívül komolyabb dokumentumokat is rejt. Tessék! Talált egy furcsa kódexet, amely a Kitalált lények címet viselte, aztán egy hosszú leírást a tündérek és az emberek hetvenhét évig tartó háborújáról… mese, mese, meskete. Illighaen dühösen félretolta, mert irtózott a fikciótól, az elkényeztetett írástudók léha fantáziajátékaitól. A vajasbödön mélyén rábukkant egy megpenészedett varázstekercsre, tele mágikus négyzetekkel és háromszögekkel – Normandiában és Írországban öt garasért vesztegetik ezeket. Benézett az egyik szakajtó mögé, és kezébe akadt egy elég jó állapotú kódex. Talán talál ebben valamit I. Bandemag világpolitikát illető terveiről…

         De ez is csak egy erotikus mesegyűjtemény volt, amelyben egy Aldora nevű nőszemély keríti hatalmába az íreket… Aldora! Mielőtt útnak indult volna Normandiából, hallotta, hogy megérkezett Írországba a vizigótok elüldözött királynője. De talán ez egy másik Aldora. Talán ez csak egy elcsépelt regényhősnő-név, amit nagyravágyó anyák aggatnak a lányaikra… De a történetben felbukkanó írek egyáltalán nem tűntek regényhősöknek, hanem ismerősek voltak, nagyon is ismerősek, mégpedig nem a regényekből, hanem az ír belpolitikából. És ekkor Illighaent mintha tarkón ütötték volna. Egyszercsak felbukkant Al Tárik neve. Al Táriké! Aki két éve, egész pontosan két éve és hét hónapja szállt partra Gibraltáron…!

         Illighaen szédelegve leült. Hogy kerülhettek lejegyzésre ezek az események egy olyan szigeten, ahol senki sem tud írni és olvasni? És ez a pergamen ránézésre is legalább ötven-hatvan éves. Hogyan tudhatta azt I. Bandemag király krónikása, hogy a mórok elözönlik Hispániát, és a vizigótok királynéja Írországba menekül?

       A napfény megint eltűnt, de a suhancok az udvaron tovább nevetgéltek. Talán a madarakat utánozzák, hiszen varjak mégiscsak vannak ezen a szigeten. Illighaen zavarában visszacsúsztatta a bödön mögé ezt az elátkozott pergamentekercset – hiszen így tesznek a történészek, gondolta rezignáltan, ha valami egyáltalán nem illendő, vagyis a tényekbe nem beleillő dologra bukkannak.

         Illendőség, illetlenség – valami furcsa okból megint a szigeten töltött legelső éjszakájára gondolt. De ahogy az asztalára hátrapillantott, a reszketeg Bandemag királyt látta maga előtt. Talán nem is a lábain érkezett, talán csak idesodorta a köd. És Illighaent elsöprő vágy fogta el, hogy megint a saját otthonában, a saját gyerekeivel legyen – egymáshoz illő, sőt unalomig ismert testekkel. Hogy megint ajtócsapódást halljon, ambituson végigrohanó lépteket, hogy hallja, ahogy a gyerekei levernek a folyosón egy vázát, és nagy sebbel-lobbal előrohan az anyjuk, hogy leteremse őket.

         Vajon ez az örökös köd teszi annyira nesztelenné ezt a szigetet?

        Bandemag király szenilis jóindulattal tekintett rá, és az ujjaival szeretettel végigsimított az asztalon hagyott verseken:

         – Ugyan miért ne lehetne a jövőre is emlékezni, Illighaen?

         Illighaenbe belehasított, hogy ez az N. herceg talán még meg sem született. Talán azok a koporsókba zárt királynők sem. Beleolvasott olyasmibe, amibe királyi főkönyvtárosok soha nem szoktak.      

         – Valahol az időnek is játszadozni kell. – magyarázkodott Bandemag király. – Hát mért nem értesz meg minket? Szükségünk van egy kis rendezetlen esőre.

         Illighaen elfordult, mert nemcsak visszataszítónak látta az agg királyt, hanem mint egy öreg komédiást, ravasznak és számítónak.

         És egyáltalán igazat beszél-e?

         – Hát látod, Illighaen, ezért nem hagyhatjuk mi el ezt a szigetet.

                                                                       

                                                                                 Csóka Kata fordítása

Bejegyzések

Leépítés

Nehéz beszélni erről. Kicsit olyan, mintha az orrom elé raknának egy üres A4-es papírt, és bezárnának egy olyan szobába, amiben csak egy íróasztal van, az íróasztalon egy lámpa. De megpróbálom, maga azt mondja: a saját érdekemben. Jó.

Kezdem ott, hogy bemegyek az irodába, szokásos hétfői vagy keddi vagy szerdai nap, oly mindegy. Köszönök, mert ott kötelező mindenkinek hangosan köszönni: sziasztok! Sziasztok! Az első pár héten az agyamra ment ez a folyamatos vidám köszöngetés, de aztán megszoktam. Hangosan, vidáman köszönök: sziasztok!, és mosolygok is hozzá. Becsipogtatom magam, leveszem a kabátom, nekiállok teát főzni. Tél van, november, a szomszéd szoba egyik asztalán kis műanyag karácsonyfa, én meg narancsos-fahéjas teát iszom. Bemegyek a vécébe, megigazítom a hajam és a sminkem. Kijövök, odaülök az asztalomhoz, látom: ott egy üveg méz az egyik aktakupac mellett, rajta kis cetli: „A méz, amiről beszéltünk múltkor.”

Nem ismerem fel az írást, és nem is emlékszem, hogy bárkivel is beszéltem volna arról, hogy a teába szívesebben rakok mézet, mint cukrot. N. épp megérkezik, a haja frissen igazítva, új parfüm, idáig érzem. Hangosan, vidáman köszön, de amint meglátja a mézet, rajta a feliratot, mintha elkomorodna egy pillanatra.

-Ezt meg kitől? – kérdezi.

Megvonom a vállam.

Az első cigiszünetben odajön hozzám K., együtt megyünk ki. Kicsipogunk, összehúzott kabátban ácsorgunk a bomló faleveleken. Van egy öreg platánfa az udvaron, egyébként semmi. K. néz, a lila szempillaspiráltól felerősödik a szeme zöld színe.

-Te figyelj – mondja suttogva, nem értem miért. – Kérdeznem kell tőled valamit. Majd ebédszünetben.

Beiktatok tizenöt jegyzőkönyvet délig, egyenletes tempóban haladok. A céges étteremben K. közel húzódik hozzám, és megint suttog, közelről érzem a borsófőzelék szagát a szájából:

-Te lefeküdnél B.-vel, ha kérné?

B. részlegvezető. Elvált férfi pocakkal és szemüvegben. Higgye el, ha megpróbálnék őszinte lenni magamhoz, akkor is csak arra jutnék: nem, ki van zárva. Valahogy nem. Mikor elkezdtem itt dolgozni fél éve, leszögeztem magamban, hogy senkivel nem fekszem le a kollégák közül. Nem tudom, miért hoztam meg ezt a döntést? De nem.

-Miért – kérdezem, de unom az egészet. – Felajánlotta neked?

-Nem – mondja K. – Az az igazság, hogy félek.

-Mitől félsz? – kérdezem unottan.

K. nem mond semmit, csak belekanalaz a főzelékbe, mintha annyira evidens lenne a válasz, hogy felesleges hangot pazarolni rá.

Visszamegyek, leülök az asztalomhoz, de egész délután úgy érzem, N. fél szemmel figyel a szomszéd asztaltól. Háromkor megkérdezem tőle: „Mi van?” Felpattan a székéről, mintha erre várt volna, és berángat a vécébe. Ránk zárja az ajtót, közel hajol az arcomhoz, érzem a leheletének gumicukor-szagát. Azt mondja: „Én nem bírom ezt az egészet. Félek” – és elkezd zokogni. Nekiborul a vállamnak, és telesírja a blúzomat. A sminkje vízhatlan, úgyhogy csak könnyel ken össze.

Szóval november, és mindenki fél. Akkor értettem meg, mitől.

Aztán eltelik pár nap, és valahogy, egészen véletlenül, B., a főnök kézírását vélem felismerni a mézre rakott cetlin. Néha összefutok vele a folyosón, akkor közönyös, én is az vagyok. De ha átcaplat az irodámon, mindig feltűnik, hogy engem néz a szemüvege mögül, és elvigyorodik. Használom a mézet, azt rakom a teába, néha csak úgy belekanalazok; érzem, mintha kamerán figyelne. Az iroda egyik sarkában van kamera, azzal ellenőrzik egy szobából, amit még sosem láttam, hogy valóban dolgozunk-e.

N. betegen jár be dolgozni, kezdődött egy kis torokfájással, aztán köhögni kezdett, végül tüdőgyulladás lett belőle, azt hiszem. Ránézek, és látom: az arcán rózsaszín foltok. Nem néz rám. „Kurva hideg van itt”, mondja, de nem panaszkodik. Aztán megtudom, hogy egy csomóan felfáztak a kolleganőim közül, és vese-vagy hugyhólyaggyulladásuk lett. Például bemegyek a beiktatott huszonöt aktámmal a B203-asba, és ott pár kolleganő: isszák a gyógyteát, minden asztalon egy doboz tőzegáfonya. Nemsokára feltűnik, hogy én is többet járok pisilni, és mintha fájna a medencém itt-ott, de nem foglalkozok vele.

K. odajön hozzám, kihív cigizni. Kérdezi: „te nem félsz?” Mondom neki: „Dehogynem.” „Nem látszik rajtad”, mondja nekem. „Jól tartom magam”, mondom neki, és úgy röhögök, mintha azt mondanám reggel vidáman: „Sziasztok!”

Mondom N.-nek: menj már el orvoshoz. Akkor majdnem pánikrohamot kap, mondja: „Mégcsak az kéne, inkább itt döglök meg!” De mondom: „Megfertőzöl engem is.” Azt válaszolja erre: „Leszarom.” Megkopott a szépsége ez alatt az idő alatt, talán fogyott is. Nem szólók hozzá többet.

 

Oldalak: 1 2 3
Bejegyzések

Hajasi Kjóko: A konzervdoboz

Az iskola egy U alakú négyszintes betonépület volt. A belső udvar közepén álltam ötödmagammal. Délután fél kettő múlt. A nap elindult nyugat felé, az udvarra az iskolaépület árnyéka vetült. Az a hely is árnyékban volt már, ahol mi öten álltunk.

         Az előadóterem nyugatra néző ablakain át azonban még áradt befelé a napfény.

         – Néhány szót a mosdó használatáról – szólt négyünkhöz Óki csípőre tett kézzel. – Ki is volt az? Ez a hangnem… – töprengett Nisida, miközben Ókira mutatott. Valóban. Ki volt? Az biztos, hogy volt egy tanár, aki folyton a mosdó használatára figyelmeztetett. „Drótkefe!” – kiáltottam hangosan kedves tanárom becenevét, amint hirtelen eszembe jutott. – Jaj, ne ilyen hangosan! – szólt rám Hara a nagaszaki tájszólás jellegzetes lágyságával, és meghúzta a kabátom ujját, majd hozzátette: – Meghallják a tanáriban! – Harminc évvel ezelőtti tanáraink azonban most aligha vannak ott. Nem csak a harminc évvel ezelőtti tanárok nincsenek már a tanáriban, hanem senki sem.

         Hajdani iskolánkat jövőre végleg bezárják. A diákok már átköltöztek a magaslatra épült, Nagaszaki belvárosára néző új iskolaépületbe. Az előbb, amikor bejöttünk a kapun, láttuk, hogy kiásták a porta előtti kocsibeállónál lévő főnixpálmát, és gyökerét gyékényszőnyegbe csavarták. Akkor is állt egy főnixpálma a kocsibeállónál, amikor ide jártunk. Az ágait elnézve úgy tűnt, ugyanaz a fa volt. A gyökerétől háromfelé ágazó pálma az eltelt harminc év alatt hét-nyolcméteres fává nőtt. Vajon ezt is az új iskolaépülethez ültetik át?

         Az iskolában nem volt rajtunk kívül senki. Az erődre emlékeztető épület betonfala minden zajt elnyelt, így idebent teljes csend honolt.

         Amikor riadó volt, gyakran vezényeltek ki bennünket erre a belső udvarra. A férfi, akit Óki az imént utánozott, egy fizikatanár volt. Amint lefújták a riadót, elkezdett beszélni a diákok felé, miközben gyors léptekkel felment a pódiumra, ahonnan a tanárok minden reggel üdvözlik a diákokat. És ahogy Óki bemutatta az előbb, belekezdett mondandójába: – A mosdó használatáról… – Mindent aprólékosan elmagyarázott a tisztasági eszközök kidobásával, vagy az illemhely leöblítésével kapcsolatban, és felhívta a figyelmünket, mi mindenre kell odafigyelni. Hogy kiváltképp télen, amikor a vízöblítő csövei megfagynak, a víz kiömlik, így fehér átázásos foltok keletkeznek az iskola külső falán, amelyek igencsak rontják az épület összképét – figyelmeztetett, miközben mutatta az átázás nyomait. Igaz, hogy mindez közvetlenül a háborút követő ínséges időkben történt, mi, fiatal lányok azért mégiscsak kellemetlenül éreztük magunkat. Talán azért, mert a kellemetlen érzés emléke volt a legmélyebb akkor is, amikor az imént Óki az udvarban állva visszaidézte mindezt. A fehér vízfoltok aztán egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, még most is meglátszottak.

         Földszint, első… – követtem szememmel az emeleteket a külső falon, miközben figyelmemet az égre irányítottam. Előttem volt az U alak által körbezárt derült égbolt. A tél elején oly ritkán érezhető, forróság érzetét keltő napsugarak az egyenes betonfalakon csillogtak. Aztán levittem tekintetemet a harmadik emeletről a másodikra, és így tovább. Az iskola minden ablaka zárva volt. Ahhoz képest, hogy senki nem jár ide, szép tiszták voltak. Ráadásul minden emelet összes ablakában megvolt az üveg. Ez számomra furcsa volt.

         Az atombomba ledobásától, 1945. augusztus 9-étől az iskola elvégzéséig eltelt két évben az épület egyetlen ablakában sem volt üveg. Mindössze néhány üvegszilánk meredezett itt-ott a robbanás szelétől ívben meghajlott ablakkeretek sarkaiban, mint valami hegyes cápafogak. Az öltözőknél és a mosdóknál, ahol erre szükség volt, deszkákkal pótolták az ablakokat. Azt is csak ott, ahol a fém ablakkeretek épen maradtak.

         Vajon hogyan egyenesítették ki a meghajlott kereteket? A függőlegesen és vízszintesen kitágult ablakkeretek nyílegyenesen futottak, és tejüveget tettek közéjük. Ha az ember jobban megnézi, néhány előadóterem felőli ablakon észreveheti a divatos alumíniumkereteket. A felső és alsó részre osztott ablak keretei csak ott csillogtak ezüstösen a délutáni napfényben. Valószínűleg azért cserélték ki, mert annyira megrongálódott, hogy nem lehetett kijavítani, mindenesetre mesterkélt újdonságként tűntek ki a fehér vízfoltok és a gittel kitömött rozsdás fémkeretek közül.

         – Ilyen kicsi volt ez az udvar? – szólt Nisida, ahogy körbetekintett a belső udvarban.

         – Én is épp ezen gondolkoztam – mondta Hara, és Nisidával együtt ismét körbenéztek.

         – Nem megyünk be? – kérdezte a kimonóba öltözött Noda.

         – De, menjünk! Meg akarod nézni az előadót? – szólt Óki. Arra gondoltam, én is látni szeretném még egyszer, mielőtt lebontják.

         Elindultunk tehát a diákbejárat felé. Az ajtót vaslakattal zárták be, így hát átmentünk az udvaron, és a főnixpálma kiásása miatt földes főbejáraton jutottunk be az épületbe.

Oldalak: 1 2 3 4 5
Bejegyzések

Leánybúcsú (37/14) – Boszorkány vagyok

Így történt hát, hogy a sok bánattól boszorkánnyá lettem. Ez furcsamód fölszabadított. Nem töprengtem többé, hanem átadtam magamat a hiábavalóságnak, amely azonban nem várt módon termékennyé tett. Az ember azt hiszi, végképp elfogyott az ereje, s immár semmi oka arra, hogy tartsa magát, aztán egy reggel arra ébred, hogy mégiscsak van ereje. Több is, mint hitte. Én egy ilyen reggelen arra ébredtem, hogy boszorkány vagyok. Nem büszkeségből mondom, kérkedni pedig egyáltalán nem akarok vele. Már csak azért sem, mert boszorkányságom mibenléte számomra is kérdés, jóllehet a vele járó élményvilág olyan biztonsággal, olyan sebességgel alakult ki körülöttem, hogy csak a tudomásulvétel egyszerűségével lehetett megértenem és elfogadnom. Mert nem a választás, nem valamiféle meggyőződés, nem is az akaratlagosság volt az, ami erre az útra vitt, pusztán egyfajta azonosság fölismerése, de olyan nyilvánvaló módon, hogy nemcsak tagadni, de voltaképpen kérdésessé tenni sem lehetett. Ezért nem éreztem soha lelkiismeret-furdalást miatta, miként magyarázkodási kényszert sem. Nem is féltem tőle, és nem is csodálkoztam rajta. Tudtam, hogy boszorkány vagyok. Tudomásul vettem, mint egy evidenciát, melyet reflexió tárgyává vagy forrásává tenni úgyis csak önnön határain belül lehet. Vagyis tudtam, hogy: én vagyok.

De miféle azonosság volt ez? El lehet képzelni azt, hogy valaki nem praktizál, ha ez egyáltalán feltételnek tekinthető, nem műveli a szakmát, ha lehet egyáltalán erről így beszélni, hanem egyszerűen csak minden porcikájában, létezése jellegében, ízig-vérig boszorkány? Boszorkány, mindazzal együtt vagy mindannak híján, amit ez a szó a maga veszélyes és hívogató módján sugall? Egyfelől nem akartam túlságosan kitágítani, túlontúl általánossá tenni a boszorkányság élményét, másfelől azonban világosan ott állt előttem, hogy számomra ez egyfajta általában vett létet jelent. Igen, általában vett létet, amelynek nincsen olyan specifikuma, olyan részterülete, melyet ne lehetne akár máshogy is – vagy éppen sehogy – nevezni, de mégis: számomra éppen ebben az általánosságban nyeri el értékét és szerepét. Azaz nem kerestem kapcsolatot semmiféle csoporttal, nem igyekeztem semmiféle hagyomány felől megérteni azt a hívó szót, amely a boszorkányság felől fordult hozzám, nem voltam okvetlenül meghatva az irodalmi példákkal érzett közösségtől, nem gerjesztettem magamban szándékoltan a női bűverőt, egyszerűen csak éreztem, hogy boszorkánnyá lettem. Éreztem, és nem igyekeztem a mélyére látni, mert azt is éreztem, hogy a mélyén vagyok. Persze – olvastam. Alaposan utánajártam a dolognak, és viszonylag hamar föltérképeztem a boszorkánysággal kapcsolatos irodalom megközelítéseit, hipotéziseit, és korántsem kiforrott eredményeit. De a puszta tapasztalat akkor is erősebb maradt, s emiatt a puszta tapasztalatra való hivatkozás sem veszített erejéből: boszorkány vagyok és kész. Persze ha megkérdezték volna tőlem, ez egészen pontosan mit jelent, nem tudtam volna felelni rá, de senki nem kérdezte meg, mert mindenki látta a változást. Én magam sem határoltam körül boszorkány voltom mibenlétét, és meglepve figyeltem a gyanakvó, kíváncsi, irigy és lekezelő tekinteteket egyaránt. Úgy éreztem, valójában senkinek sem lehet hozzáférése ahhoz, ami bennem történik, ennek ellenére soha nem titkolóztam, sőt őszintén és szívből fogadtam a kérdéseket, miként nem rejtettem el sértettségemet sem az igénytelen vélemények hallatán.

Vallás volt ez? Nem ez a megfelelő szó. Ha mégis, akkor teljesen egyszemélyes vallás. Alkotókedvem- és készségem egésze helyet találhatott benne, szertartásaimat én írtam – magamnak, szimbólumaimat alapvetően én alakítottam ki – a magam számára. Nagyon sok örömem telt benne. Szabadságot, és ezzel együtt egyfajta tét nélküliséget jelentett mindez. Vagy inkább életforma? Talán még az sem. Ha mégis, hát olyan, amelynek nem lettek feltétlen következményei vagy eredményei. Nem tartottam magamat különleges képességűnek, nem éreztem késztetést, hogy a mágia bármilyen nemével, az okkult tudományok bármelyik ágával foglalkozzak, nem vágytam kiismerni a gyógynövénykultúra rejtelmeit. Inkább egyfajta lelkület, igen, ez volt – így, ilyen képlékeny módon, mégis, s ezt határozottan állítom, léttel és lélekkel telítetten. Ezen belül természetesen tisztában voltam azzal, mi történik bennem, mi szólít meg a boszorkányság által: az örök nőiség, a női misztérium. A pogányság eredendő női természete. Azt is tudtam, hogy már meglévő kulturális és spirituális mintákat ismétlek. Mindez nem zavart, hiszen a vallásosság minden esetben bizonyos minták ismétlése, de erősen foglalkoztatott, mi az én személyes helyem ebben. És miért a valláson keresztül szól hozzám. A némely esetben szakirodalomnak is nevezhető boszorkánykiadványok nem sokat segítettek, de nem is vártam ezt tőlük: tudtam, hogy ez egy egészen személyes út, amely elvezet valahová, úgy, hogy önmagából teszi fel és válaszolja meg a kérdéseket. A boszorkányságot tehát teljes egészében magánügyemnek tekintettem, a vele járó személyes szellemi erőteret természetesnek vettem, s nemcsak a nézeteim és gyakorlatom tekintetében, hanem a hozzá való viszonyom egészét tekintve a saját utamat jártam.

Boszorkány vagyok. Soha nem fásultam bele ebbe az érzésbe, talán mert az élmény és a körülötte hamarosan kialakult formavilág minden szép és kétes mozzanata engedelmesen, minden erőlködés nélkül lett az enyém.

 

Oldalak: 1 2 3
Bejegyzések

Lewis Carroll: Évike Tündérországban – Hatodik fejezet

Paprika és pörpatvar.

 

Néhány percig Évike csak állt-állt a ház előtt, azon tünődve, mit tegyen. Egyszerre valami egyenruhás inas rohant az erdőből a ház felé. (Azért gondolta Évike inasnak, mert egyenruhában volt, egyébiránt az arcáról ítélve, inkább halnak nézte volna.) Az inas erősen kopogott az ajtón bütykös ujjával. Erre egy másik egyenruhás inas, akinek kerek arca volt s dülledt szeme, mint a békának, kinyitotta a kaput. Mind a két inas rizsporozott, bodorított hajat viselt. Évikét fúrdalta a kíváncsiság, mi lehet itt s egy kicsit előrelopakodott az erdőből, hogy hallgatózzék.

A Hal-inas óriási borítékot húzott ki a hóna alól, csaknem akkorát, mint ő maga, átnyujtotta a másik inasnak és ünnepélyesen így szólt: „Ő Felsége, a Király arra kérte a Hercegnőt, kegyeskedjék elfáradni Hozzá tenniszezni”. A Béka-inas épp ily ünnepélyesen ismételte a meghívást, csupán a szavakat cserélte föl egy kissé. „A Hercegnőt arra kéreti a Király Ő Felsége, tenniszezni kegyeskedjék elfáradni Hozzá”.

Erre mind a ketten hajbókoltak, úgy, hogy göndör fürtjeik egymásba habarodtak s összeborzolódtak.

Évike nagyot kacagott ezen. Vissza is futott az erdőbe, hogy meg ne hallják. Mire ismét kikukkanthatott, a Hal-inas már elment, a Béka-inas pedig künn üldögélt a ház előtt a földön s bambán bámult fölfelé az égre.

Évike félénken a kapuhoz sompolygott és kopogtatott.

– Hiába kopogtat – mondta a Béka-inas. – Két okból. Először azért, mert én is kívül vagyok a kapun, akárcsak maga, másodszor pedig azért, mert odabenn olyan éktelen lármát csapnak, hogy ezt nem hallja meg emberfia.

Belülről csakugyan pokoli zenebona hallatszott. Folyton üvöltöttek, tüsszögtek, törtek-zúztak, mintha minden pillanatban egy-egy cserépedényt, vagy csuprot vágtak volna földhöz.

– Kérem szépen, – kérdezte Évike – hogy juthatnék be?

– Akkor még lenne valami értelme a kopogtatásnak, – folytatta a Béka-inas, nem is hederítve Évike kérdésére – ha kettőnk közt volna a kapu. Ha maga benn volna, akkor kopogtathatna és én kiengedném.

A Béka-inas, amint beszélt, egyre fölbámult az égre.

Évike ezt nagyon zokon vette tőle.

– De talán nem is tehet róla – mentegette Évike. – A szeme majdnem fönn van a fejebúbján. No, de azért válaszolhatna a kérdésemre. – Hogy juthatnék be? – ismételte hangosan.

– Nekem itt kell rostokolnom holnap reggelig – mondta a Béka-inas.

Ebben a pillanatban a ház kapuja kinyílt s egy jókora tál röpült a Béka-inas feje elé, az orrát meg is horzsolta, aztán egy fa mögött izzé-porrá zúzódott.

– Vagy esetleg holnaputánig – tette hozzá a Béka-inas, mintha semmi se történt volna, a szeme se rebbent.

– Hogy juthatnék be? – kérdezte Évike újból, még hangosabban.

– Az első kérdés, – fontoskodott a Béka-inas – hogy egyáltalán bejuthat-e.

Természetesen ez volt az első kérdés. Évikét azonban a Béka-inas modora sértette.

– Rettenetes, – mormogta – mennyire fontoskodnak ezek az állatok. Valósággal megbolondítják az embert.

A Béka-inas erre megismételte előbbi kijelentését.

– Nékem itt kell rostokolnom holnap reggelig, esetleg holnaputánig is.

– Szóval mit tegyek? – kérdezte Évike.

– Amit akar – felelte a Béka-inas és fütyürészett.

– Ez hülye – mormogta Évike kétségbeesve. Kár vele szóbaállni.

Azzal kinyitotta a kaput és belépett. A kapun át egy nagy konyhába jutott mely telisteli volt füsttel. A Hercegnő háromlábú széken ült a konyha közepén s egy pólyást dajkált. A szakácsné a tűzhely fölé hajolt s roppant rézkondérban paprikást kavargatott.

– Ezt ugyancsak megpaprikázták – gondolta Évike, amíg körötte jobbra-balra tüsszögtek.

A hangulat kétségtelenül paprikás volt. Maga a Hercegnő is tüsszentett olykor-olykor, a pólyás pedig hol bőgött, hol tüsszögött. Csak a szakácsné nem tüsszögött a konyhában, meg a kutya. Az a tűzhely mellett ült és szakadatlanul vigyorgott.

– Kérem, tessék megmondani, – érdeklődött Évike egy kicsit félénken, mert nem tudta bizonyosan, illik-e neki először megszólalnia – miért vigyorog úgy ez a kutya?

– Azért, mert Fakutya – felelte a Hercegnő. – Semmi másért. Disznó.

Oldalak: 1 2 3 4