Álmomban három vitrin állt egymás mellett.
Az elsőben festetlen nippek, egyenes sorokban, egy nipphadsereg. Valahonnan messziről tudtam, ezek elrendezésükben bizonyos logikát követnek, de olyasmit mutatnak, aminek megfejtésére képtelenné váltam. A létem kezdetekor, azért, mert ezt álmodtam. Hogy az elején úgy lett döntve, hogy nem tudom. Olyan nippeket álmodtam, amiket nem tudok felismerni, és olyannak álmodtam magam, aki nem ismeri ezeket a nippeket. Főleg halakat. Ezek festetlen szemükkel vaksin néztek egymásra és egymás fenekére. De ez az érzés is csak egy másodpercre suhant el a tömegük felett, hogy ezek halak lennének. Valójában ezzel szinte egy időben bármik is voltak. Öltözködő dívák, táncoló parasztlányok, meg Róbert gida, egy lány Róbert gida, lába szárán egy mackót egyensúlyozva. Mit sokáig nem nézhettem volna, nehogy a törékeny bokája elrepedjen, míg rajta tartom a tekintetem. Azt hiszem, ezeknek a nippeknek kellett volna felvilágosítania a szaporodás természetéről gyermekkoromban. De akkor ezeket a nippeket elkerültem, vagy nem tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget.
Ő néha álmában a fogát csikorgatta, én ilyen drámait sohasem tettem volna. A fogaim túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy elengedjék egymást. Hogy egymáson elcsússzanak. Nem érte őket pihenés a szorításból.
A második vitrinnek inkább csak a tartalmáról tudtam eldönteni, hogy egy vitrin. Meg, hogy fölötte a vitrin érzése uralkodott. Hátára fektetett és egymásra halmozott üveglapok és sötétbarnára festett fadeszkák tetején ültek további nippszobrocskák, amilyeneket biztos nem láttam sem a szülői házban, sem semelyik rokonom otthonában. Ezek a szobrocskák sokkal komolyabbak voltak, úgy éreztem, másnap az egyetemen lefeleltetnek belőle. Hogy tanácsos lenne alaposabban megvizsgálni őket. Láttam a legmagasabb tanárnőmet, rám meredt, és várta a nippeket. Alfabetikusan, tematikusan, színek szerint csoportosítva. Hogy melyiknek mi az előnye. A véleményemet nem kérdezte. Szerencse. Álmomban én voltam az ő véleménye.
Arra bezzeg fel tudtam ébredni, hogy elfáradtam. Szuszogok, lihegek, szörcsögök, be akarom harapni a levegőt. Levegőért esdeklek.
Jobbon, kék árnyékot vetve állt a harmadik a semmiben. A három közül a legrégibb, a legkidolgozottabb, egyenlő volt azzal a szóval, hogy ódon. Akkor a szekrény ezt a szót jelentette, és ez a szó sem tartalmazott mást, mint ezt az egy bútort. Távolról üresnek látszott, de egyértelmű volt, hogy porcelánpor van benne. Nem törmelék. Semmi esetre sem olyasmi, ami időben követte volna a nippeket. A vitrin a nippek lehetőségét tartalmazta.
Sosem csikorgatta volna a fogát akkor, amikor nekem levegőért kellett küzdenem. A rémálmok udvariasak voltak egymással. Ő csikorgatott heti egyszer-kétszer, nekem ott volt a többi nap.
A világért se kerültem volna meg a vitrineket, hogy meglássam a hátdalukat. Semmitől nem undorodtam jobban, mint a bútor hátoldalától. Ahol kiderül a furnérlemez, ahol kicsapódik a dohszag, ahol eltenyésznek a fekete pókok. Csukott szemmel kellett volna belefúrnom az ujjamat. Abba, ami épphogy nedves és éppúgy puha, hogy ki se derülhessen, hogy most akkor egy pók gömbölyűre hízott teste, vagy csak a megtermett réteg penészbe tapadtam. Rácuppant és körülölelte.
A tenyerem izzadt volt, a szemöldököm izzadt volt, a hátamra rátapadt a vékony nyári paplan. A sötétben kibújtattam a kezem, utat kerestem a levegőre. Előrenyújtottam, arrafele, ahol védelmet reméltem. Lassan mozgott, de nem a bizonytalanságtól hajtva. Valahogy elgémberedett, az ujjak, mintha irtóznának egymástól, jobban különálltak, mint valaha, és mindenbe beleakadtak.
A távolság maga a viszonylag, hogy ne reméljek, és ne csodálkozzak rajta, ha elvétem. Azon annál inkább, ha eltalálom.
Megérintettem. Először úgy találtam, hogy furnérlemez, és akkor a pókok is, a penészcsomók is szétrebbentek.
Közben ujjaim egyre beljebb másztak a fenékhajlatban, izzadt szőrcsomókra leltek a porcelántömegekben.
Megizzadtam.
Én meg olyan baromságot álmodtam, hogy nem hiszem el.
Átfordult, hasra, hogy ne kelljen elengednem.

Nyolcéves forma lehettem, amikor először találkoztam vele. Akkoriban még nem értettem semmit a világból, hogyan működnek a dolgok, így halványlila gőzöm sem volt. Édesanyámmal egy másfélszobás leharcolt panellakásban éltünk a város egyik külső kerületében, testvérek és barátok híján pedig a tengermalacom volt az egyetlen, aki bearanyozta mindennapjaimat. Faterom még évekkel ezelőtt lelépett valami nővel, legalábbis nekem ennyit meséltek.

Emlékszem, egy zimankós novemberi délután mentem haza az iskolából, anyu még javában dolgozott. Éppen nyitottam volna be a nagyszobába, amikor egy homályosan mozgó alak megelőzött. Csupán egy villámszerű suhanást láttam, elmosódó körvonalakat, mintha egy valószínűtlen álomkép elevenedett volna meg. Ajtót azonban nem használt, amin csodálkoztam, egyszerűen átment rajta. Óvatosan léptem be utána. Pont jókor bővebben… →

Egy pinceborozóban

A vendéglős rossz bort hozott, ecetes vinkó.
Nem szóltam neki. Ki lehetett volna persze verni
Belőle, hőbörögni, reklamálni, de minek,
Minek balhézzak, leckéztessek, ha a jót
Nem magától adja, ha ki kell kényszeríteni.

Ugyanannál az asztalnál

A második körnél azért reménykedtem, kicsit
Bizakodtam – nem volt felesleges. Úgy határoztam,
Ez lesz a törzshelyem. Ki fogom inni a vendéglőst
Mocsárrossz borából. Ezzel teszek neki szívességet.
És a végén, szokás szerint, meg fogom köszönni.

Harmadik kör

Nincs is abban semmi meglepő, hogy kiröhögnek,
Hagyom. Így bizonyos népszerűségre teszek szert,
És ha megszoktak majd, szívből megszeretnek.
Karcos, húzza az ínyemet, idétlenül somolygok,
Édes istenem, de kibaszarintottál velem, kurvára,
De kurvára savanyú. Mit makacskodom, tiszta szégyen,
Hogy élek, és közben azért néha még boldog is vagyok.

Kiprovokálom

Mégiscsak jó ember ez a vendéglős. Van valakije,
Van neki egy lánya. Az imént kétszer pofozta föl,
Már ültemből emelkednék, mikor rádöbbenek,
Nekem nincs senkim, így jogom sincs semmihez.
Magamban, dünnyögve mondom, azért üt meg, mert fáj,
Borzasztóan fáj neki. Mondd, hogy szolgáljunk téged,
Dühös kis úr, hogyan enyhítsünk szenvedéseden?
Egymásra néznek, csodálnivalók, aztán kihajítanak.

Házassági ajánlat

Visszamegyek, ez nálam afféle belső parancs,
Megkérdem, van-e még a borból, azt mondják
Nincs, és hogy az, amit kaptam, a legkevesebb.
Attól tartok, a szemembe hazudnak. Összekapaszkodtak
Ők jól a bajban, ezért nyugodt a lelkiismeretem.
Írok Lisának, meg annak a szerencsétlen vasalónőnek.
Megkérem a kezét, tudtommal, őt nem szereti senki.

Az anyai nagybátyám, egy nagyon furcsa ember. Amióta ismerem, mindig is az volt az érzésem, hogy leszarom-tablettán nőtt fel. Ritkán erőltette meg magát, mindig elfogadott mindent úgy, ahogyan van. Soha sem küzdött, mint malac a jégen. Ő inkább az a típus, aki megvára, amíg a jég beszakad alatta és onnan süllyed egyre mélyebbre. „Ez van, ezt kell szeretni”, ezt is szokta mondani. Minden napja egyformán telt. Reggel felkelt, elment dolgozni, majd hazaért és addig ivott, amíg az alkohol álomba nem nyomta. Ez nem történt ma sem másképpen.

Nagybátyám, akit egyébként Bélának hívtak, kimerülten érkezett meg VIII. kerületi lakásába. Ráérősen battyogott fel a lépcsőn, ugyanis a lift már lassan egy hete nem működött, pedig már régen megígérték, hogy megjavítják. De úgy gondolta, hogy ezek szerint ő az egyetlen ember ebben a házban, aki nem elég fitt a mindennapos lépcsőzéshez.

– Azok a szadista állatok… –  Motyogta magában lihegve, mikor felért a harmadik emeletre. Azonban a nagybátyám valóban nem kisportolt testéről volt ismeretes. Mikor nyáron betonozni kell, mindig ő az, akinek fél óránként árnyékba kell vonulnia. Leül, és mindig addig issza a vizet, ameddig csak tudja, hogy minél később kelljen visszamasíroznia a többiek közé. Sokszor ezután még beiktat egy taktikai pisiszünetet is, elvonul a Toi Toi WC-be, ahol a kelleténél több időt tölt, mint amire szüksége lenne. Béla felért a megfelelő szintre, majd lassan vonszolta végig fáradt testét az üres folyóson lakása ajtajáig. Nehéz lihegését talán az egész társasházban hallani lehetett, mocskos csizmájának ragadós visszhangjával együtt.

– Bazdmeg! – Káromkodott mikor próbálta előhalászni festékes nadrágja zsebéből lakása kulcsát, de az leesett. Nehezen hajolt le érte, miközben jobb karjával szorongatta sörös kartonját, majd felvette a kulcsot, elforgatta a zárban és megérkezett szerény otthonába.

Szegényes, rendetlen kis lak volt. A nappali, a konyha és a háló mind egy légtérben voltak, a fürdőt is csak egy rozoga ajtó választotta el, amit már nem is lehetett teljesen becsukni. A sötét, kopott színek domináltak. Beázás a plafonon a sarokban, bevetetlen ágy, mosatlanok a keskeny konyhapulton, néhol egy-egy üres, már behorpasztott sörös doboz, régen elfogyasztott vodkás üveg gurgulázása, na meg pár elszívott cigaretta csikk a földön. Ráadásul még por és penészszag kevercse is terjengett, de ehhez már régen hozzászokott az orra. Benne ez csak az otthon, édes otthon érzését keltette. A sörös kartont óvatosan letette az ócska fotelje melletti fa asztalkára, majd meglátogatta a slozit, ahogyan ő hívta. Miután végzett, lassan kezdte el levenni magáról festékes, betontól néhol megkeményedett munkás ruháit. Már-már olyan professzionalizmussal hámozta le a darabokat és szórta szét őket apró lakásában, mint egy chippendale fiú. Hopp! És a csizma a szoba két sarkába szét is repült. Hopp! És a kabát a fotelre már ki is terült. Hopp! És egy kifordított pulóver, ami már majdnem a ruhás szekrényben landolt. Kicsatolta övét is, ami egész nap szorította, mivel úgy gondolta, hogy a kisméretű, nem túl hatékony hűtője felé vezető úton, majd úgyis lekúszik róla és el is van intézve. Azonban mikor lábát próbálta kibújtatni, megbotlott és arccal előre elvágódott a koszos padlón. A nagybátyám mogorva szomszédja bizonyára azt hihette, hogy Béla bombákat tesztel lakásában, akkora volt a puffanás, amit még jobban fokozott az azt követő cifra, fantasztikusan improvizált káromkodása.

Miután feltápászkodott, a ruhadarabot nemes egyszerűséggel ott hagyta a földön.

– Ott rohadjá’ meg! – Mordult fel, miközben kicsit még fel is törölte nadrágjával a padlót lyukas zokni fedte lábával. Majd végül elérte célját és a hűtő felé nyúlt. A tátongó üresség mellett nem volt nehéz megtalálnia a tegnap este rendelt maradék pizza szeletkéit egy tányéron. Hamar ki is vette onnan, majd miután pár perc alatt megmelegítette a mikróban helyet foglalt ütött-kopott, ám nagybátyám állítása szerint nagyon kényelmes halványzöld foteljében. Mikor belehuppant, méretese hasa úgy ingott meg, akár egy kocsonya, vastag tokájával együtt.  Óvatosan bontotta ki dobozos sörét, nehogy véletlenül kifusson annak tartalma, majd nagyokat kortyolt belőle. Az alkoholt olyan mohósággal itta, mintha víz lenne és éppen most jutott volna ki a sivatagból több napi bolyongás után. Miután a szája sarkából lefolyó sárga cseppet is letörölte kezével, a távirányító után nyúlt és bekapcsolta TV-jét.

– Január 10.-én holtan találtak egy nőt otthonában. Az elkövető, valószín… – És ekkor már el is kapcsolt a híradóról. A nagybátyám nem szerette az erőszakot, emellett a bemondó férfi hangja és személye is idegesítette. Miközben ráérősen nyomkodta a gombokat és majdnem minden csatornánál elidőzött egy kicsit, megmelegített pizzáját is nagy falatokban falta. A tányér a fotel melletti kis asztalkán pihent és a vékonyka szeleteket egyenként emelte szájához. Azonban az egyik harapásnál, egy szelet sonka úgy döntött, hogy még jobban megnehezíti szegény Béla életét, így öngyilkos akcióba kezdett. Lassan lecsusszant, majd fehér (a sárga izzadtságfoltoktól eltekintve) atléta pólóján landolt, fürdőzve a piros, paradicsom színű vérben.

– A te anyádat is. – Így szólt Béla az öngyilkos sonkának, majd virsli ujjaival felcsípte és megette, nehogy még kárba vesszen. A pazarlás nem volt rá jellemző.

Hosszú ideig haladt ez, amíg a csatornák között lapozgatott. Egy korty sör, egy falat pizza, sör, pizza, újabb doboz sör, pizza, egy kis maradék sajtos chips a földön, sör… Majd a pizza elfogyott, így maradt a chips, na meg a sör, egy újabb dobozzal. Végül egy olyan adásnál állapodott meg, amiről már többször is elkapcsolt. Egy kecses alak ragadta meg a figyelmét, ami feltűnt a képernyőn: Egy csinos, bögyös kishölgy a konyhában, aki éppen rántottát készített. Szép, telt idomai voltak, fehér, virágmintás ruhájából mélyen kilátszott dekoltázsa. Mézszőke haja hullámokban omlott vállára, arca bájos, szelíd volt és éppen koncentrált, hogy időben kimenekítse a serpenyőből a tojásokat. Pont a nagybátyám ideálja volt a hölgy. Óvatosan szedte ki a rántottát a tányérokra, még egy kis zöldet is vágott a tetejükre, majd az asztalra helyezte őket.

– Kész a reggeli! – Szép hangja dallamosan járta át a fényes szobákat. Először a gyerekek érkeztek meg nagy ujjongás közepette. Két szép kerek arcú fiúcska és egy lány. Óvodás vagy kisiskolás korúak lehettek. Sorban leültek az asztalhoz, majd mohón falatozni kezdtek.

– Szívem, kérlek segítenél nekem megkötni ezt? – Suhant be a szép hölgy férje az étkezőbe. Feleségével nagyjából egymagas lehetett, kissé pocakos ember, tömzsi végtagokkal. Legalább jól állt rajta a fekete öltöny. Világos vonásai, mosolygós arca volt, így a nagybátyámnak elsőre fel sem tűnt. Csak akkor vette észre, amikor a kamera ráközelített a halványzöld nyakkendő megkötésének mozzanatára.

– Mi a tököm? – Förmedt fel Béla, előrehajolva foteljében, mikor meglátta magát kivasalt öltönyben, szép feleséggel, gyerekzsivajjal a háttérben egy boldog családapaként. Sanda gyanúval pillantott rá a sokadik sörös dobozra a kezében, majd végül rárakta a kisasztalkára, magától a lehető legtávolabb és kikerekedett szemekkel figyelte tovább a műsort. Ahogy egyre tovább nézte, úgy lett egyre haragosabb. Felháborodott. Neki ott kell lennie, ahol most van. Ott, és nem máshol. Mit feszít ott a képernyőn olyan büszkén abban az öltönyben? Neki most itt kell ülnie ebben a fotelben, szűk lakásában és nem máshol.

– Mit képzelsz te ott magadról? Hm? Te pojáca! Te köcsög! Azt hiszed ellophatod a testemet? Az életemet? Az én életemet… – Azok a forrongó indulatok, mintha fokozatosan alakultak volna át bizonytalansággá és zavarodottsággá.

Miután a szép hölgy seperc alatt megkötötte férje nyakkendőjét és egy lágy csókot nyomott vastag ajkaira, leültek a kacagó, ám még kissé álmos szemű gyerekekhez az asztalhoz és hozzá láttak a reggelihez. Átlagos témákról beszélgettek, mint iskola, hétvégi programok, nagy családi vacsora a nagyszülőkkel, nagynénikkel. Olyanokról, amikben a nagybátyámnak nem igazán volt része. Itt van egyedül, 38 évesen egy kis albérletben, amit épphogy ki tud fizetni. Életének legfontosabb összetevői pedig: A munka, az alkohol, a cigi és a magány. De persze ő ezt nem így fogta fel. „Ez van, ezt kell szeretni”, szokta mondani.

A nagybátyám nem nézte túl sokáig ezt a műsort sem. Lekapcsolta a TV-t azután, hogy a férj elégedetten ért haza fizetésemelésével, és a csinos feleség a nyakába ugrik, miközben a gyerekek a háttérben ujjonganak. Pár pillanatig csend volt és feketeség a szobában. Majd Béla felállt és a sötét lakásban elbotorkált rendezetlen ágyáig, betudva az egészet annak, hogy túl sok doboz sör fogyott el.

– Micsoda röhej. Én egy ilyen jó kis bigével és ennyi kölökkel…Szusszal sem bírnék ennyit megcsinálni… – Kuncogott magában, mikor bevágódott párnája és takarója közé. Az ágy nagyot reccsent.

Másnap egy új nap kezdődött. De valami soha nem változik: Béla ma sem tudta bekötni a nyakkendőjét.

„Imádkozz ő érte!”
−Zsófi

Egyre széljelebb feszítették egymásnak homlokegyenest ellentmondó érzései. Plasztikusan szólva, mintha hajánál és lábánál fogva rivális erők húzták volna, ha már egy virágzó réten feküdt épp. Pontosabban feküdt volna, ha képes nélkülözni azt az ócska plédet, mellyel elválasztotta magát szeretett szülőföldjétől, mely nélkül legkedvesebb szőlőfajtáiból sem sikerült volna.

Mit neki egy darab föld, ha minden egy?! Pláne, hogy istenestül, gondolta, de így sem jutott dűlőre az őt feszítő kettősségekkel. Közülük is leginkább az a benne folyton felötlő nyomasztotta, hogy felkavarja legfőbb vágyának tárgya: bizony nő van a dologban. S hogy miféle? A nő mint olyan. Több, mint prózai téma, mégis kitűnő annak – tűnődött, mire a nap egyikével egy halvány reménysugár fonódott össze. Inkább az legyen, mint csalfa vak! Ki a vízből! − ficánkolók lubickolására bővebben… →

Kétezer méter vagy négyezer lépés. Nagyjából négyezer lélegzetvétel. Attól  függ, hogy sietek-e, vagy nem, hogy mennyire vagyok nyugodt, vagy mennyire vagyok ideges. Ha így közelítem meg, akkor négyezer lélegzetvétel lehet a két kilométer, mert az utóbbi időben nem vagyok nyugodt. Eltelt egy év a kiküldetésből, de hátra van még ugyanannyi. Hiába európai a közeg, még sosem éreztem ennél idegenebbnek magam. Körülöttem francia, angol, német és holland nyelv kavarog, a parlamenti közegben pedig az összes latin és szláv nyelvcsalád visszaköszön. Természetesen ott vagyunk mi is, a magyarok, mint kis sziget a népcsoportok óceánján.

Ahogy látom a többi magyart, mindenki megtalálja a helyét. Beolvadnak, és megkockáztatom, hogy a többségük jól érzi magát. Legalábbis feltételezem, hogy az alapvető megingásaikat nem a kívülállóság érzése okozhatja, hanem a rájuk nehezedő mindennapos elvárások. Mosolygós a közeg, legalábbis érdemes kellemes benyomást kelteni, hiszen a kamerák és a fényképezőgépek, vagy éppen a mindkettőnek megfelelő telefonok mindig résen vannak. Nálam is mindig kéznél vagy mindkettő, de már jó ideje nem használom.

Csak az én arcomat hervasztja a melankólia. Persze jobb lenne felhagyni az olyan reflexekkel, amelyek mindig arra ösztönöznek, hogy másokhoz mérjem magam. Hogy megfelelek-e az elvárásoknak, vagy hogy képes lennék-e megfelelni az elvárásaiknak, ha nyíltan megfogalmaznák. De kimondani sosem fogják. Ez nem az a hely. Egy-két őszinte hang akad, akik olykor-olykor szóvá teszik, hogy a jó dolgokra kellene fókuszálnom. Hogy kevesebbet panaszkodjam. Pedig magyarok, és az a hiedelem járja, hogy a negatív hozzáállás a vérünkben van. Mégis úgy látom, hogy ez a toposz nem igaz. Inkább csak kitaláció, egyfajta adalék a népi öngyűlölethez. Nem vagyunk komorabbak, nem vagyunk kevesebbek, inkább csak elszigeteltebbek a többieknél. Magam részéről ezt az adottságunkat a hatványára emeltem.

Üvegfalak vesznek körül az albérletben. A lakóparki panorámának tavasztól őszig megvan a maga bája: az erkélyre benyúló fák, a nyughatatlanul fecsegő és fecsegve repkedő arapapagájok, és az éjszaka közepén a torka szakadtából ordító róka. Ő is egyedül van, de nem érdekli: csak ordít, hátha egyszer válaszol valaki. Nekem pedig marad az üvegablak, a körülöttem terjengő park és a bevásárlóutcák. A birodalmi intézmények üveg-és betonrengetege, és az a meggyőződés, hogy hiába ordítanék, senki sem értené. Irigylem azokat az embereket, akik tavasztól nyár végéig kint fekszenek a fűben, vagy felolvadnak az egymást érő rendezvények forgatagában. Okot találnak a boldogságra, vagy pontosabban mindenben megtalálják a boldogságot. Csak én állok értetlenül, azon töprengve, hogy mit kezdjek az idegen emberek sodrásában. Sosem hittem volna, hogy az elszigeteltség miatt olyan mélyen kell majd néznem önmagamba, hogy végül az italospohár alja néz vissza rám. Hosszasan pislogunk egymásra: én és a bennem tátongó mélység, ami sötét ugyan, de nem üres. Pedig jobban örülnék, ha én dönthetném el, hogy mivel töltöm fel, és nem a fel-felbukkanó emlékek meg érzések kerítenének a hatalmukba.

Hónapok óta elemzem magam. Nem akartam, egyszerűen így alakult. A befelé forduló alkatom végül csapdába ejtett, és hiába kezdődik mindig egy új nap, a mardosó dilemmák reggeltől estig ott suttognak. Szívem szerint kimenekülnék a világból, ha azzal megszabadulhatnék saját magamtól. Mert ha nem volnának érzéseim és vágyaim, még az üres percek is nyugodtabban telnének. Ehelyett viszont létezésem meghatározója az idő múlása lett. A túlzottan távoli célpont délibábja, hogy egy év múlva már ismét otthon leszek. De minél távolabbi a cél, annál nehezebb megbirkózni az oda vezető úttal, mert túlzottan közelről nézve még a legapróbb göröngy is hegynek tűnhet. Nem a feladatban rejlik a kihívás, hanem hogy a nehezítő körülmények hatására ne adjam fel. A nehezítő körülmény pedig magam vagyok. Se nem jó, se nem rossz. Inkább valahol középen, de egészen biztosan kívül a közösségen.

És amikor majd itt hagyom Európa fővárosát, elhagyom ezt az országot és ismét magyarul beszélnek majd körülöttem az utcán, a szórakozóhelyeken vagy éppen a szomszédban… Mi változik majd? Hiszen önmagamat nem cserélhetem ki. Talán addigra kiürül a tátongó mélység, a nyomorúságos érzések, az emlékek és a vágyak helyett pedig a semmi uralkodik el. Úgy állok majd az ablak előtt, ahogyan most, együtt a fülembe suttogó gondolattal: vajon hogyan tovább?