A szegényvilágnak külön bejárata van, állítólag azért, mert orrfacsaró a bűz odaát, elevenen rohadnak el odaát, némelyek szerint viszont nem is a szegényvilág van odaát, hanem ideát van egy kurva nagy szemétlerakat,-kat,-kat,-kat.
Az persze köztudott, hogy a szegényvilágot szakadék választja el minden egyéb világoktól. Nos, ha és amennyiben a szegényvilágot szakadék választja el minden egyéb világoktól, akkor a szegényvilág nem evilág része, azaz vegytiszta terminológiai feketelyuk, ami egyrészt messzire vezetne minket, másrészt, hiszik vagy sem, mégis akad látogatója.
Átmegy hozzá a retorika. Minden hétköznap reggel átmegy egy pallón a retorika, a léc inog alatta, egyensúlyoz a retorika, súlypontja mindig máshová esik, és talán ettől, szóval, ezért olyan bizonytalan alatta e tákolmány: az egyszál deszkaléc.
Ha behatolok a szegényvilágba, akkor megszólítom a szegényvilágot, szót értek vele, mert mégiscsak én vagyok erre a legalkalmasabb, a retorika. Behatol a szegényvilágba a retorika, néz, néz, és nem lát senkit, akit megszólíthatna. [Rögvest igazolódik, ha és amennyiben, a szegényvilág különleges státusa,-sa,-sa,-sa.] De amíg odaát látható emberből sok van, láthatatlanból viszont kevés, addig itt, a szegényvilágban pont ellenkezőleg, se vége-se hossza, hatalmas pusztaság az egész.
A retorika nem érez bűzt, azt mondja erre a pusztaságra, a szegényvilág, íme, kegyetlenül szép, ami – történetesen – úgy hangzik, mintha azt mondaná: szolidaritás és esélyegyenlőség. És a retorika máris nincs egyedül, máris megkétszereződik, látja a szolidaritást, az esélyegyenlőséget, a retorika. Megy tovább a retorika, megy, és végre meglát valakit, akinek bemutatkozhat. Bemutatkozik, majd így folytatja:
– Te vagy a szegényvilág, ugye?
– Te vagy a szegényvilág, ugye?  – visszhangozza a szegényvilág, mire:
– Nem, nem, én, én, a, a, retorika, retorika, vagyok, vagyok.
Ekkor az egész = mindenki, a retorika = a szegényvilág /egyszerre/ lefagy = tehetetlen görcsbe rándul össze.
A retorikát megszállja az elmélet démona, a tehetetlenséggel szemben kifejtett aktivitás, azaz felvesz egyfajta kényszermozgásos alakzatot: pleonazmus. Nem csoda hát, hogy a szegényvilág beteg, nagybeteg, ekképp okoskodik, ebben a pusztaságban egy halál felfoghatatlan, tizenegy csecsemőhalál felfoghatatlan, ötvennégy elégett emberhalál felfoghatatlan, kétszáz áradásban megfúlt halál felfoghatatlan, ötszáztíz… sorolja tovább a retorika, végül ettől valamelyest, hogy milliókkal számol, és hogy így néven nevez, katasztrófát katasztrófának, halált halálnak, megnyugszik (ez az élet rendje). A szegényvilág addig baszik, böfög, fingik, szarik, és okád.
A szegényvilág suttyó, nem tud viselkedni, de majd én megtanítom (: pedagógiai furor). Nekifog a retorika, hogy megtanítsa, mi az a kulturált viselkedés (: pedagógiai furor). A szegényvilág azonban önmagával van elfoglalva, úgy él, mintha nem volna sem esélyegyenlőség, sem szolidaritás, csak baszás, böfögés, fingás, szarás, okádás – és a retorika.
Ó, az én életem nem az ő élete, és az ő élete nem az enyém, mégis, mondja a retorika, mégis, a szegényvilág fel fog zabálni engem, és én hagyni fogom, hogy a szegényvilág felzabáljon. Felzabáljon, de előbb rágatlanul lenyeljen, kiokádjon, megemésszen, mert a szegényvilág ilyen – mikor eszik, nem eszik, hanem fal, a mértéktelen fogyasztás, a rosszullétig zabálás pedig meglehetősen normatív, falásnak nevezzük. Mivel éhes, most sincs mivel jóllaknia. Mert a szegényvilág a szegényeké, akik megeszik az áramot, a vasat, a palagázt, a benzint, a kultúrát, az óceánmélyi digitális kábeleket, megeszik a szívet, a májat, a farhátat, mert a szegényvilágban az erős megeszi a gyengét. Oka van annak, azért ilyen: anyanyelve az erőszak, kezének simogatása pedig ütés.
Én viszont csak vigasztalást hoztam, elrendeződést hoztam, hierarchiát hoztam. Mert szeretem, ha valami lehatárolt, kerek, és stílusa van.
Milyen kár, hogy nem tudod, micsoda az: ökológiai egyensúly, mitöbb: parabiózis, sőt, hogy: parallelepipedon – amikre én, a retorika, sokat adok – effélék híján belefulladsz a takonyba, a hányásba, a szarba és a szemétbe. Mit tudsz, te, szegényvilág, ha legalább kíváncsi lennél, nyitott és érdeklődő, mit tudsz, mondd, még azt sem tudod, mi az a Higgs-bozon (allegória), s idéz a retorika, idéz mindenféle érdemes szerzőt, amikről a szegényvilág még sose hallott, krimiszerzőt, lexikonszerzőt, bestsellerszerzőt, meg nagyszerű szerzőszerzőt, meg egyszerű szerzőszerzőt, akiket illene felismerni, mert belőlük sok van, hülyéje, te. Jajt kiált a retorika, s nyomatékosítja megint: hülyéje, te.
Rájöttem, – rikkantja kicsivel később. – Rájöttem, de úgy, mint aki elülte a seggét, vagy mint a szar, ami felkerült a polcra, és máris azt hiszi magáról, hogy lekvár, bizony, hogy rájöttem! S bizony ez két teljesen épeszű gondolatmenet, ami itt hever a sárgás-agyagos földön, itt és most találkoztam vele, de úgy, mint az Ember, aki nem vitte semmire, találkozhatik az Emberrel, aki vitte valamire.
Hiszen ellenszenves egy követelmény, valóságos utópia az, aminek nincsen valóságfedezete, és meg ne haragudj, szegényvilág, nézem jobbról, nézem balról, nincs itt egy deka fedezet sem, lógsz bele a semmibe.
Szívemre teszem a kezem, úgy mondom neked, – esküszik a retorika, és hozzáteszi a tények kedvéért: – betűíró, hangjelölő a magyar abc, betűből-hangból állok. Nincsen nekem se kezem, se lábam, de még orrom sincs, vak is vagyok, süket is, nyelvemmel mégis világokat állítok, az ám! Sajnos mégsem tudok olyan világról, nincs az a performatív aktus ba’meg (példamondat: Csukd be az ablakot!), amivel téged megnyugtatóan szilárd alapra helyezhetnélek, ergo: pont – se felszólítás, se becsukás, se ablak, se névelő.
Ugyanakkor, – árnyalja kissé, s ez az efféle végletes elgondolások velejárója, meg muszáj neki valahogy lezárni a beszélgetést – ez a te esélyed is, az egyetlen esélyed, mert holnap, ha lesz még holnap, s miért ne lenne, megint eljövök hozzád! – Mára viszont befejeztem, ma már nem tudok mit kitalálni, vonja meg a vállát, egyszerűen nincs jobb ötletem, holnapra viszont, derül fel, megálmodom és megint-minden-kezdődik-elölről.

Illusztráció: Jean Siméon Chardin: The Silver Tureen

Pekár Istvánnak.

A D oszlop fehér gyalogja kilép, és D4-re érkezik. Rutinos, ugyanakkor erőteljes, mégis mértéktartó kilépés. Elemzői vélemények szerint Világos játékát már szezonok óta a merész kilépésekre alapuló, mattra törő bábumozgások jellemzik.

Nincs ez máshogy a D4-re kiléptetett gyalognál sem, Világos szándéka már most jól látható. A vezérsor egypontos megtörése – éppen a Vezér, a potenciától dagadó Vezér előtt – dinamizált, a tiszteket előtérbe helyező játékot készíti elő. A játékmező középső harmadára korlátozott nyitás a könnyűtisztek egésztáblás letámadásának is megágyaz – Világos ennek a mestere! Ha egyszer belelendül a sorokat átívelő, bejósolhatatlan támadássorozatba, Sötét hamar védekező állásba kényszerül. Sötétet meglepi a helyzet, ijedtségében megmaradt tisztjeiből védelmi láncot kezd építeni, hogy legalább azokat mentse, és közben észre sem veszi, hogy Világos fürge gyalogja beér ellenfele alapsorába, ahol átváltozik Vezérré. A lépéshátrányba került Sötét itt már keveset tehet, ha a Vezér hátulról megbontja a védelmi sort, már csak kedv kérdése a matt. Kommentár bővebben… →

 

Mindig engedelmes volt. Gyerekkora óta mindig azt tette, amit a szülei jónak láttak, még akkor is, ha érdekei ellen voltak. A szülők nem voltak iskolázottak, mégis a legbölcsebb embereknek tartotta őket, a közeg, amiben felnőtt, a hétköznapi munkásemberé volt, de a világ közepét jelentette számára. Az apa alkoholizmusa miatt szenvedett, de nem panaszkodott – lesz ez még jobb is – mondogatta. Mondogatta, amikor az apjáért a kocsmába kellett mennie, amikor az agresszióját el kellet viselnie, s amikor bujkálnia kellett előle. Az iskolában szorgoskodott, jeleskedett, kitűnt igyekezetével. A kétes ügyletekbe nem bonyolódott, csupán a kötelezettségeinek élt, a maximumot akarta nyújtani mindenben. Úgy gondolta, hogy ez az egyetlen út a boldogsághoz. Az értékterhes dolgok után rajongott: művészetek, irodalom, filozófia. A lelkiismeret szabadságát látta bennük. Szülei gépészeti szakközépiskola irányába terelték, s mondogatták – a rendszerváltás után nyolc évvel – hogy könnyen kap majd munkát a gyárban. Kitartása töretlen volt, csupán a magány nehezedett vállára. A középiskolai légkör nyomasztó volt, barátok nem igazán akadtak: a diákokat a szakma nem nagyon érdekelte, jobb híján kerültek oda. Szünetekben az ablakon bámúlt ki, gondolataiban messze a jelentől, s boldogság töltötte el, amikor arra gondolt, hogy az érettségiig már csak két év van hátra. Ebben a két évben az apa váratlanul meghalt, s szomorúság helyett megkönnyebbülést érzett. Szégyellte magát. Az anya dolgozott három műszakban, alig látták egymást. Főzött, takarított, levitte a kutyát sétálni. Arcán sosem látszódtak a csüggedtség vagy a szomorúság jelei, csupán a kedvesség és a barátságosság. Akkor sem tudott haragudni, amikor osztálytársai csúfolták különcsége miatt. Kiváló érettségi, majd irány – jólfizető állás reményében – a műszaki főiskola. A bányászváros paneljából a vidéki kollégiumba. Hétvégén otthon, hétközben előadásokon, laborgyakorlatokon. Hetente cipelte a dunsztsüvegebe töltött heti elemózsiát a távolsági buszon. Töltött káposzta illata lengte be az utazóközönség légterét. Iskola mellett dolgozott, egy percre sem ült ki arcára a fáradtság – megtérül ez még egyszer – mondogatta magában. A végtelen fáradtság ellenére sem mondott nemet szaktársának, aki éjszak átkopogott hozzá, hogy magyarázza el a mechanikát. Mindenki akart tőle valamit, és ő lelkesen adott. Barátnője a főiskolán nagy házról, kocsiról, utazásokról, pénzről álmodozott. Ő csak tette a dolgát, háttérbe szorítva vágyait másik érdekében. Államvizsga után összeházasodtak. Bányászvároskába költöztek, ahol időközben betelepültek a külföldi összeszerelő üzemek. Szülei helyet most már felesége irányította életét: elküldte az egyik helyi gyárba mérnöknek. Felesége igényei miatt szüksége is volt a bevételre- ezt mind a te érdekedben – mondogatta neki a felesége. A panel ne kellett házra vágyott szeretett felesége, évente kétszer külföldi utazásra, kétévente új telefonra. Nyögte a hitelt, műszakot is vállalt, de a mosoly egy percre sem fagyott le az arcáról. Felesége kihasználta. Tűrte szidalmait, lenéző magatartását, csicskáztatását, hiszen a gyerek már úton volt, s csak ez számított neki. A szülésnél komplikációk adódtak, fiúk oxigénhiányosan született. Nehezebb lett az élet. Speciális kezelésekre volt szükség, s mivel gyerekük nem fejlődött sem értelmileg, sem motorikusan megfelelően, a házukat akadálymentesíteni kellett. Éjjel-nappal családja boldogságán dolgozott, még vasárnapi túlórákat is bevállalt. A meghitt családi idill sosem valósult meg, helyette specialistákhoz és kezelésekre jártak. – Minden jobbra fordul- mondogatta magában. A tükörbe nézve idősebbnek látta magát mint harminc. Arcán a mély barázdákat eddig észre sem vette. Szemei viszont még mindig csillogtak. Miközben magát nézte, mondogatta – teher alatt nő a pálma – . Hobbira nem volt ideje, bár mindig szerette volna verseket írni és olvasni, de mindezek csak tervek maradtak. Érdekelték a költők, a művészek, a lelkiismeretükre hallgató emberek, hogyan látják a világot? Érzéseit, gondolatait sem feleségével, sem munkatársaival nem tudta megosztani. Egy nap munka után a felesége felhívta, megkérte, menjen el a patikába, mert elfogyott a gyógyszer. Fáradtan a legközelebbi patikához ment, de sajnos a keresett gyógyszer már elfogyott, így a város másik végébe kényszerült menni. Átment, leparkolt, s az üzletsor végén található patika irányába indult el. Az utcán vele szemben egy öreg járópálcás férfi közeledett, mikor a főút mellől felpörgő motorzajra és csikorgásra lett figyelmes. Értelmezhetetlenül gyorsan történt: egy gépjármű a főút és a üzletsor járdásját elválasztó korlátot áttörve a falhoz nyomta az öreg ember, aki azonnal meghalt. Észlelhetetlenné váltak benne a hangok és képek sorozata, melyek az idő legkisebb egységében, a pillanatban sűrűsödtek össze. Az értelmezhetőség artikulációja megszűnt, mint egy lavina amely elindul, de sosem érkezik meg. Megszűnt a változás észlelésének képessége, az idő a tér, amely egy ponttá zsugorodott össze A kiérkező mentősök kérdéseire nem reagált. Sokkos állapotban szállították korházba, ahol állapota két hét elteltével sem mutatott érdemi változást, így átkerült a pszichiátriára. Az intézetben hideg volt, a falak fehérre voltak meszelve. Az ablak mellett kapott helyet, ahova a holdfény néha besütött, de erről sem vett már tudomást. Reggel és este pirulákat kapott, a nővérek etették és ápolták. Egész nap a plafonon található repedést bámulta. Felesége egyszer meglátogatta, de nem mutatott semmi reakciót. Felesége később újra férjhez ment. A gyárban a pozícióját másnak adták. Néhány évet még élt az intézetben, anélkül, hogy valaha is szólt volna, aztán hirtelen meghalt. Arca nyugalmat sugárzott, mintha sosem létezett volna. Ágyára egy másik beteg került.

Máté a könyvtárban volt. Megpróbálta elképzelni a könyvtárat – kényelmes pamlagok, csend, kávéillat, körös-körül a sok könyv – a könyvtár persze nem ilyen volt. Vagy mint egy borgesi labirintus, ahol a polcok a végtelenbe vesznek, a dimenziók pedig sorra egymásba olvadnak – nem is egészen ilyen. Ez a könyvár, mint Máté körül minden, ellenállt a róla szőtt képzeteknek, aláásva a világ romantikáját. A polcok meglehetősen rövidek és alacsonyak voltak, kávéillat helyett por- és enyhe hónaljszag terjengett, a könyvtáras pedig unatkozva meredt maga elé a rozoga képernyőre. Tömeg volt, az asztaloknál nem jutott hely, a suttogás ellenére (vagy miatt) paradox módon hangzavar volt, pamlagokat pedig még elképzelni sem lehetett. Máté talált két könyvespolc között egy sámlit, ami talán az alacsonyabb növésű olvasókat volt hivatott szolgálni, és ott jegyzetelt valamit.
Valószínűleg sokan úgy képzelik, hogy a könyvárban a tudás bárki számára készen rendelkezésre áll, mint az automatás kávé. Az ember bedob egy százast, és szörcsögve kibugyog a porból kevert olcsó tudás egy műanyag pohárba. Tévedés! A tudás olyan, mint egy hegy, amire az ember a végtelen szerpentint megmászva nagy nehezen (talán akarata ellenére) végre felér, de kiderül, hogy eleve onnan indult, és hogy a hegy nem is hegy, csak valaminek a metaforája. A tudás olyan, mint egy tojás, amit hosszas erőlködéssel fel kell törni, aztán meg kell sütni. Mi több, strucctojás. Egy tízemeletes vasbeton strucctojás, amit az ember évekig egy kávéskanállal kocogtat, de ráeszmél, hogy az egész tojás tömör betonból van, vagy üres, sőt: záp. A tojások természete pedig olyan, hogy egyik a másikhoz vezet, és mire az ember észbe kap, már az őstojást keresi, ami nincs, és belátja, hogy soha nem lesz az egészből semmi, de közben mégis valahogy kiderül, hogy lett belőle valami, ha nem is az, amit előre elképzelt. Talán nem is tudás ez, hanem valami általánosabb. Talán afféle megismerés-féleség.
Ilyen és hasonló mély gondolatok közepette kocogtatta Máté az őstojást a sámlin kuporogva az izzadságszagú bábeli könyvtárban.
Mármost az emberiséget (többek között az antikvárius Palánkyt, Máté tulajdonképpeni barátját is) foglalkoztatta a kérdés, hogy Máténak egyáltalán mi a szakterülete. Azt, hogy van valami szakterülete, sejteni lehetett abból, ahogy gyakran, mikor valaki beszélt hozzá, ő kissé oldalra billentette a fejét, és jobbra-balra forgatta a szemét, mintha épp egy szakterületével kapcsolatos tudományos problémáról támadtak volna fontos gondolatai. Lehet, hogy Máté filozófus volt. Legalábbis sokat filozofált. „De mivel foglalkozol egyáltalán?”, kérdezte idegesen Palánky egy ízben, amikor önkéntelen szokásuk szerint csomós, cukorízű automatás kévét szürcsöltek a könyvár folyosóján. „Sokakat foglalkoztat a kérdés”, bólintott Máté. „Néha magam sem tudom.” Ez többé-kevésbé igaz volt. Mert hisz egyáltalán mi a tudás? A tudás csak a megismerés illúziója. Semmit sem lehet biztosan tudni. Ez biztos.
„Pillanatnyilag az egzisztencializmus és a kvantummechanika határterülete foglalkoztat”, tette hozzá, hogy megnyugtassa Palánkyt, aki könnyen felizgatta magát, ha nem kapott egyszerű válaszokat. De Palánky most is, mint mindig, közösen tengetett és javarészt vitatkozással töltött egyetemi éveik ellenére is, vagy talán épp azért, nem hagyta annyiban. „De mégis miből élsz?”
„Nézd, Palánky. Ne feszegessük.”
„De csak feszegessük. Hogyan fizeted a számlákat? Kierkegaardról és Schrödingerről tartasz órákat az Elektromos Műveknek?” Máté ezen nem nevetett, neki ennél sokkal jobb viccei szoktak lenni, Palánky jobban tenné ha nem viccelődne. „Nem érdekli azokat a tudomány”, jegyezte meg. Palánky nevetésképpen halványan horkantott, és elmélkedve szürcsölte a ragacsos, kihűlt kávét.
„És te? Te miből élsz?”, kérdezte Máté, akinek nem mindig jutottak eszébe jó kérdések. „Hát az  antikváriumból – tudod.” Máté bólogatott, hogy ja tényleg, hiszen a minap is, de közben már máson járt az esze.
Azon, hogy igazából a megismerés is lehetetlen. Itt van például ez a könyvtár. Végig lehetne olvasni benne az összes könyvet. De minek? Megismerne belőle valamit? Vagy valakit Ellenkezőleg! Itt van például Palánky. Az idők végtelenségéig itt iszogathatnák a valahogy soha el nem fogyó hideg, szar kávét, akkor sem tudná jobban megismerni, mert az emberek valamiért ellenállnak a megismerésnek, mint a kvantumok, túl szeszélyesek, csak fel-alá cikáznak a világűrben, és nem árulják el, mit akarnak. Főleg a nők.
Közben Palánky hosszú okfejtésbe kezdett valami nőről, aki folyton arról beszélt, hogy mit akar, és hogy bárcsak titokzatosabb lenne, bla, bla, bla. Máté nem nagyon figyelt. Oldalra döntötte a fejét és a könyvespolcok között babráló embereket bámulta, amint atomok gyanánt hemzsegtek bonyolult hullámfüggvények előírta pályáikon.
„Azt hiszem, el fogunk válni”, sóhajtott fáradtan Palánky. „Te nős vagy?”, meresztette a szemét Máté, és Palánky csak a fejét csóválta, hogy a francba is, ott voltál az esküvőmön te hülye, bár igaz, hogy akkor is csak a semmibe meredtél és a dolgok lehetetlenségén merengtél, ahelyett, hogy a Bettivel táncoltál volna, aki pedig kétszer is hívott, de te csak legyintettél, hogy a táncnak semmi értelme, mert csak valami törzsi ösztön, meg totem és tabu, vagy mi, és a Betti erre mérges lett, mert ki látott már ekkora idiótát, te pedig azon morfondíroztál, hogy ne növessz-e nietzschei bajszot, hátha az értelmet adna a dolgoknak és a nőknek, akikről már egy éve is azt hitted, hogy megismerhetetlenek, csak akkoriban kicsit másképp képzelted el a megismerést, de te már akkor is ugyanebben a végtelen spirálban keringtél, egyre följebb mászva valami metaforikus hegyre, aminek a teteje az alja, ugye, pedig a Bettinek tetszettél, te állat, csak persze egy hónappal később jutott eszedbe, amikor már mindenki mindent elfelejtett és a saját dolgával volt elfoglalva, de számodra az idő persze másképp telik, nem egyenletesen, hanem adagokban, mint valami csomós ragacs, és elsuhan melletted az élet, mert folyton azon tűnődsz, hogy hová suhan az élet, és hogy egyáltalán mi az az élet, és van-e a dolgoknak értelme, pedig rég tudod, hogy a dolgoknak nincsen saját értelme, hogy az értelem nem is lényeges, és az ember, ez a rövid felezési idejű részecske, nem tehet mást, mint hogy tovább oszcillál a végtelenben, egyedül, közösen a többi magányos elemi részecskével.

„Mondtál valamit?”, kérdezte Máté gondoltaiból kizökkenve. „Csak azt, hogy a világ mégsem olyan szar, mert legalább nem vagyunk egyedül.”, mondta Palánky.
„Ez nagyon érdekes”, bólintott unottan Máté „de nem érek rá itt csevegni veled egész nap. Készülnöm kell az órámra – valamiből csak ki kell fizetni a számlákat!”

 

Illusztráció:  Melissa Shaak: Through Lines (2018)

Milyen volt a Monarchia kisvilága, ahova apám oly boldogan, oly valódi nosztalgiával vágyott haza? Szivarfüstben, kényelmesen döcögni a vonatokon, meghallgatni Karola néni, Sipos bácsi, a kalauz vagy akár a bajszos állomásfőnök kalandjait. Kipletykálni magunkat. Zsörtölődni, sopánkodni. Rendelni egy jó kávét, és közben kellemesen elbeszélgetni a pincérrel. Aki nem is pincér már, mert lassan kiderül, hogy Karcsinak hívják. Csak semmi komoly! Épp hogy érintsd!

Apám mindig detektívkarrierről álmodozott, ám ennek nemcsak ama nevezetes osztályidegenség vagy a logikai érzék hiánya (nagyapám szavaival a bambaság) volt az akadálya. Úgynevezett rendes ember volt, akit bárki szívesen fogadott a barátságába. Őszintén érdekelték a többiek, nem támasztott túl nagy elvárásokat velük szemben, és végtelenül jóindulatú volt. De iszonyodott az élet sötét titkaitól. A gyilkolástól, a betegségtől, az árulástól – bármiféle nyilvános leleplezéstől. Apám elájult volna, ha a nyomozás végén rá kellett volna mutatni szegény tettesre. Ha meg kell alázni, érveinkkel lehengerelni, kedves felesége előtt megszégyeníteni végül átadni az igazságszolgáltatásnak – kipenderíteni a szerencsétlent a vakvilágba. Meglehet, ezért szakított végül Barika néni családjával is. Nem akart több sötét titkot megtudni a Nagy Íróról (akit a szíve mélyén szeretett), mint amennyit eddig megtudott.
Apám a vonatokon talán a legszívesebben egy Igazán Nagy Íróval, Jókai Mórral utazgatott volna. Keresztül-kasul az Osztrák-Magyar Monarchián: Svábhegytől Kiskunlacházáig, Kassától Fiuméig, Nagyváradtól Kecskemétig, kisvilágról kisvilágra. Ők ketten meghallgatták volna az ország összes gondját-baját, Karola néni, Sipos bácsi legféltettebb titkait, hogy hogyan próbálta megmérgezni egy elkeseredett sógornő a bajszos állomásfőnököt, és milyen szomorú véget ért a kalauz legkisebb gyermeke, akit a legkiválóbb orvosok sem tudtak meggyógyítani.
Na, ezt sem fogjuk megírni, Pisti, eltesszük talonba, de nem felejtjük, mondta volna a híresen szép, előkelő megjelenésű író, aki apám szerint nagyon „rendes ember” volt, a hőseinek mindig adott még egy esélyt, akik pedig ezt nem érdemelték meg, azokról mélyen hallgatott… az igazán rosszakat, a Krisztán Tódor-féléket meg elnyelte a zajló Balaton. Apám pont azt tartotta csodálatosnak Jókaiban, amiért a kritikusok, az én barátaim megvetették: a viszályok elsimulnak, a konfliktusok megoldódnak, a rosszak megváltoznak vagy elzajlanak… és mindig van egy sziget, ahol a sorsüldözött lelkek oltalomra találnak.  Mi más lehet az író (a rendes író) dolga, ha nem az, hogy reményt nyújtson és utat mutasson?
És miközben ők ketten, Jókai és az ő Pistije a párizsi világkiállításra készülnek – nagy áhítattal, őszinte alázattal megtekinteni a technika, a kultúra, az emberi elme csodáit, a csodás repülőgépeket – útközben még egy vasútállomást, egy könyvtárat, egy bábaképzőt is felavatnak. Merő udvariasságból minden derék iskolaigazgatóval, állomásfőnökkel, hebehurgya rajongóval lefényképezkednek. Miért is ne? Csak szépen, urasan, barátsággal, kényelmesen. És közben mind a ketten a csontjuk velejéig érzik, hogy ez a világ már megállíthatatlanul a végéhez közeledik.
Hogy van valami romlottság a levegőben. Valami, amiről nem beszélünk.
Ideadná még utoljára a szemüvegemet, Pisti?
A méltóságteljes, szép öregember – aki semennyire sem hasonlított a nagykanizsai házi zsarnokra, a „himpellérre”, a rövidáruüzletet rövid úton elkártyázó Bauer Rezsőre, sem az Alkotás úton kislányokat bolondító, sütemények közt pöffeszkedő népi íróra – bár a vallást szép dolognak tartotta, nem igen hitt az Atyaistenben. Vajon az én apám hitt-e?
Édesapámtól hallottam az egyik legbizarabb istenérvet: az állatok olyan változatosak, olyan kedvesek és együttműködőek, hogy ez bizonyíték Isten létezésére. Hiszen nem biztos, hogy az ember a történelem főszereplője. Meglehet, az ember uralma a természet fölött csak valami tévedés, Isten eredetileg nem is ilyen világot akart… csak kicsúszott a kezéből a teremtés, mint szegény Ferenc Jóska kezéből a Monarchia.
Túl sok jó van a világban, amit az oktalanul pöffeszkedő emberek meg sem érdemelnek, ilyen például a kutyák hűsége vagy a madarak éneke – ezek tanúskodnak arról, hogy Istennek eredetileg volt valamiféle „szép terve”. De immár egy elrontott birodalom polgárai vagyunk mindannyian. És még arra sincs esélyünk, hogy a végén dáridózzunk egy nagyot, mint tették azt a világháborúba belefáradt fiumeiek. Mi, emberek nem vagyunk méltók a sok fényre és lehetőségre, ami körülvesz bennünket. Például a zenére.
De a zenét is emberek komponálják, vetettem volna közbe.
Apám erre megrántotta volna a vállát. Én mindig nevetségesen sokat okoskodom. Hát honnan tudhatnám én, hogy hogy születnek a dallamok? Mit tudsz te a zenéről?, mondta volna apám. Hiszen botfüled van, igazi ugrifüles vagy, még az Oh, Tannenbaumot sem vagy képes tisztán eldúdolni. Talán emiatt nem érzed, hogy lebeg valami körülöttünk a levegőben, talán valami láthatatlan hullám, amire a zeneszerző ráhangolódik, és érzi a dallamot, akárhogy süvítenek a feje mellett a golyók vagy a szitkok… Tudod, mi a csodálatos, kislányom? Egy dallammal nem lehet vitatkozni. Egy dalt senki emberfia nem tud félreérteni.
Apám tényleg érzett valamilyen dallamot. Tőle tanultam meg, hogy egy külföldivel akkor is lehet kommunikálni, ha nem értjük mit mond: jóindulattal figyelünk rá, igyekszünk ráhangolódni, valahogy úgy, ahogy ráhagyatkozunk a szélre, és a Balatonon a hullámok között lebegünk. Ha így fordulunk a másikhoz, a legmordabb idegen is megnyílik nekünk. Ha felszállunk a villamosra, a legundokabb szembenülőnek is érdemes köszönnünk, mert ha látja a jóindulatunkat, előbb-utóbb megenyhül, és szépen, társalogva érünk a végállomásra.
Apám a jósága miatt képtelen lett volna értelmezni a rákot. Ha minden bűnt a politikusok, a rosszakaratú, hatalomvágyó emberek csinálnak, akkor hogy létezhetnek rosszakaratú sejtek, melyek diktátorok, kapzsi és gonosztevő elmék nélkül is az én elpusztításomra szövetkeznek? Hát nemcsak hűséges kutyusok, vidám madárkák, balszerencsés, de amúgy jó természetű disznók élnek a természetben? Ki hinné, hogy nem minden hullám akar biztonságosan és gyöngéden a part felé sodorni, hanem léteznek álnok, kiszámíthatatlan, minden elevent rögtön a mélybe rántó örvények is? Rosszakaratú sejtek. Gonosz ösztönök. Soha nem gyógyuló, nyílt sebek, melyekről magunk sem tudunk, de mérgeznek bennünket.
Apám hitt a rendben, a Ferencjóskában, az állatok jóságában – vagy csak kétségbeesetten próbált hinni, megkapaszkodni valamilyen rend illúziójában? A rák azért kelthet bűntudatot a legtöbb emberben, mert képtelenek vagyunk elhinni, hogy a sejtjeink – mindenféle ok vagy terv nélkül! – a mi elpusztításunkra szövetkeznek. Apám a méhnyakrákot nyilván az én bűnömnek vagy mulasztásomnak tartotta volna: rossz helyre mentem, nem vigyáztam eléggé magamra, talán valakivel összefeküdtem, akivel nem kellett volna… nem mostam meg, nem vallottam be, nem kezeltem megfelelően, nem csináltam így vagy úgy, ahogy kell… Nyilván nem véletlen.

A bűnügyi regényekben mindig van egy bűnös, egy elvetemült, kapzsi, kegyetlen alak, aki nem törődik a renddel és a szabályokkal, nem szereti eléggé a kutyákat, vagy nem hallja a zenét, amit minden jóravaló ember hall, és elvetemültségében rátör egy ártatlanra. Véletlenül senki nem lesz gyilkos, minden rossz és gonosz dolog az emberi elmében születik, konkrét döntésekben és konkrét tettekben realizálódik, és még szerencse, hogy a jó detektív nyakon csípi…
Hogy a rák minden emberben ott lapul, minden sejtünkben megbújik, mert ez nem valami hiány vagy „rossz”, idegen anyag, hanem a sejt másfajta, de semmiképp sem természetellenes működése, hanem az örökkévalóság egyfajta megkísértése, ez apámnak talán felfoghatatlan lett volna. A világban többféle rend van, létezik halálos is. Az egysejtűek ugyanúgy halhatatlanok, miként az engem felfaló ráksejtek. A rák nekünk halálos, de a sejtnek maga a halhatatlanság. Ősi és üzembiztos módszer, hogy mindent és mindenkit túláljen. Persze egy rákos sejt gyenge – ezért pusztítható el könnyen sugárral vagy mérgekkel –, de magától nem pusztul el, ellentétben az emberi test egészséges sejtjeivel. A jó sejtek mind halálra ítéltek, míg a rákos sejt halálos, de egyben halhatatlan.

Igen, a szívrohamot egy hiba okozza, a torokfájást meg egy baktérium vagy vírus, egy külső „ellenség” vagyis betolakodó, és igen, bele lehet halni egy tőrdöfésbe, de egy rossz szóba vagy egy árulásba is, ám a rák oka a saját sejtjeink természetében rejlik, és a gyógyuláshoz a magunkhoz való viszonyunkat kell megváltoztatni. Rendezni a bennünk lapuló rendetlenséget, felgyülemlett titkokat és félelmeket – és reménykedni abban, hogy ez a „rendezés” eredményes lesz. Visszaszeretni magunkat a valóságba, tanulni a fáktól vagy a hullámoktól. Felszámolni vagy legalább uralni azt a másféle rendet, mely öntudatlanul szövetkezik az elpusztításunkra.
A nagy gentleman, apám kedvenc írója, Jókai Mór talán tényleg előre látta, hogy a világháború bekövetkezik – ám meglehet, úgy vélte, a világégést majd a nihilisták, az oroszok, a terroristák okozzák, akikkel az elpuhult demokráciák és monarchiák képtelenek kordában tartani. Ezek a rosszindulatú betolakodók, az ellenségek vetnek majd véget Ferencjóska bánatosan szép idilljének. Hiszen vannak elvetemültek, akik a kiskanalak oly otthonos, oly kedves csilingelése helyett jobban szeretik a géppuska-zajt. Ha őket letartóztatjuk – vagy inkább átneveljük – megakadályozhatjuk a bajt.
A Jókainál fiatalabb írók – apám nem szerette őket – pedig úgy hitték, a romlás a polgári kisvilágokban kezdődött el, a szépen lámpafényes, könnyedén elfüggönyzött hálószobákban, ahonnan csak hébe-korba hallatszik ki a megvert gyerekek vagy a daliás kéményseprősegédek után epedő asszonyok sírása. Az apám által úgy szeretett dunántúli kisvárosokban, akik a kiskanalak oly otthonos, oly kedves csilingelése közben, a cukrászdák, zeneiskolák, rövidárú-kereskedések hátsó traktusaiban.
A varázsló kertje, az „őrület” Csáth Gézánál sem Párizsban, New Yorkban, Bécsben vagy Budapesten rejtőzik, hanem a Vass-fiúk szülővárosában, Szabadkán, a szecessziós középületekkel teli, idilli városkában, ahol szépek a lányok, ahol a derék hittantanárok a parkban olvasgatnak, oda-oda-bólintanak a kedvenc tanítványaiknak, ahova a Vass-fiúk a bűnös nagyvárosból időről-időre hazatérnek. Egy városszéli, kis utcában lakik a varázsló, és nem az egyetemi előadókban, a nagyvárosi színházak zsöllyéiben, a szabadkőműves páholyok sötét zugaiban. Egy szépen elrendezett babaházban, aprócska, gyerekkoporsó méretű szobákban alszanak a rablók, akik „feltörik a zárakat, levágják a gyerekek fejét, és tőrüket otthagyják az apák szívében”. Akik az éjszakát uralják a csendes kisvárosokban. És úgy mérgezik meg az álmokat, ahogy a ráksejtek falják fel szép lassan, napról napra az asszonyokat.
Bolond volt ez a Csáth, mondta volna apám. Még hogy rablók, még hogy varázslók! Még hogy mindenféle tőrök! És ki ez a Csáth tulajdonképpen? Egy romlott, elkényeztetett fiú, mennyi lehetőséget kapott, de ő csak szorongatta a fürdőkben az asszonyokat, és közben gyilkolt, drogozott, hazudott, nem győzött szégyent hozni a szabadkaiakra! Na, tessék, ilyen egy gátlástalan gazfickó! Kit érdekel? De én apám ellenkezésével mit sem törődve  mesélnék neki Sárszegről, a Karnevál túlművelt őrültekkel teli felvidéki városkájáról, ahol a főszereplő apját – merő mulatságból – börtönbe küldik a licsipancsi pástétomsütő meggyilkolása miatt.
De hát nincs is Licsipancs!, kiáltaná apám.
Bizony nincs, mondanám. De mégiscsak van, hiszen börtönbe küldhetnek miatta. Valakit mégis letartóztatnak a licsipancsi pásrétomsütő miatt. Hiszen kell valami mulatság a városban. Valami, ami az őrületet ébren tartja. Hoppy. Park. Köd. Fog. Emlékszik? Az a vendéglő, akkor úgy hívták, hogy Holdvilág. Most Dalai Láma. Tudja, miért? Ó, itt már semmi sem a régi. Emlékszik Ágoston atyára? A dogmatika tanára volt, és Tibet apostolának készült, és szerzetet akart alapítani. Tudja, mi lett Tibetből? A Dalai Láma. Az őrület ott rejtőzik a tükör, az íróasztal, a hálószobaablak között, a vidéki vasárnapok kibírhatatlan unalmában.
Ezt mind elmondhattam volna, de soha nem mondtam apámnak. Húszévesen nem süllyedtem volna odáig, hogy egy pecsétes zakójú anyagbeszerzővel vitatkozzam a magyar irodalom szecessziós kisvárosairól.
(…)

 

 

A lovas szobor árnyékában kóbor kutyák lebzseltek. Lecsorgó nyáluk ragacsos buborékokat rajzolt a betonra. A közeli telefonfülke mellett ácsorgó férfi gondolataiba mélyedve figyelte farkcsóválásukat. Egy pillantást vetett karórájára, foszlott farmernadrágjának zsebéből cigarettát kotort elő, és rágyújtott. Néhány miniszoknyás lány haladt el előtte. Tűsarkúik kopogása akaratlanul is rájuk irányította a benépesedő utca járókelőinek figyelmét. Szemlátomást élvezték a délutáni napsütést és a langyos szellő cirógatását. Vihorászásuk pillanatokra az egész környéket betöltötte, elnyomva a sarkon álló utcai zenész harmonikájának hangfoszlányait és a kávéházakból kihallatszó eszmecseréket időszerű sporthírekről és politikai eseményekről. A férfi kifújta a füstöt, mellizmai megremegtek a szürke póló alatt, és a szemközti épület irányába emelte tekintetét. A korzóra néző ablakok körül eklektikus stílusú gipszcifraságok, a homlokzatról pedig mitológiai domborművek néztek le rá. A falakat körülölelő keskeny sávnyi pázsitszőnyeg fölött erkély díszelgett. Dús futónövényekkel átjárt kovácsoltvas-karzatán galambok burukkoltak. Alattuk, kartonpapírokra telepedve, egy rongyokba bugyolált koldus kéregetett. A férfi néhány percre rajta felejtette üveges tekintetét, és valószínűleg még tovább nézi, ha a sarok mögül föl nem tűnik várva várt ismerőse. Eldobta a cigarettacsikket, és a fehérpálcás fiatalember elé sietett.

– Szervusz! Kapaszkodj belém, majd segítek.

– Szia!

A fiatalember karon fogta a férfit, és irányítására bízta magát. Világos szövetnadrág és flaneling volt rajta. Sötét szemüveget viselt.

– Gond nélkül ideértél?

– Igen. Édesanyám elkísért a villamosra, itt leszálltam, egy kedves hangú hölgy pedig átvezetett az úttesten. Aztán már könnyen ideértem…

– Ha szólsz, a villamosmegállóban is megvárhattalak volna. Nem tudtam, melyik irányból érkezel…

– Nincs semmi baj. Nem totojgathat állandóan valaki, néha nem árt, ha egyedül kell boldogulnom, bár ebben a nagy kavalkádban egyáltalán nem könnyű. Ahogy hallom, óriási itt a nyüzsgés.

– Úgy van. A szép idő sokakat az utcára csalt. Van valami elképzelésed, hogy merre menjünk?

– Arra gondoltam, elsétálhatnánk a várba, az egymásba ölelkező folyók látványa mindig különleges melegséggel töltött el.

– Ahogy gondolod…

– Onnan meg elmehetnénk az állatkertbe. Gyerekként imádtam oda járni, és már nem emlékszem, mikor voltam ott legutóbb. Nyilván még a balesetem előtt. Másfél évtizede…

– Felőlem… Eddig úgyis bemelegítettem.

A szobor tövében hűsölő ebek felé bólintott.

– Nem értem, mit akarsz mondani.

– Semmi, van itt egy csapat kóbor dög, érkezésedig azokat figyeltem.

 

*

 

A mesterséges kistó fölé hajló fának ágain csimpánzok játszadoztak. Visítozva kergették egymást a feléjük dobott eledelért, egyesek farkukat körültekerve az ágon, a víz fölött lógva próbálták kiemelni a békalencsék és tavirózsák közt úszó harapnivalót.

– Ahogy hallom, a majmok jól szórakoznak.

– Igen… A látogatók mindenfélét behajigálnak nekik, amit ők megpróbálnak megkaparintani, vagy pedig elcsórni a másiktól.

A sötét szemüveges fiatalember elmosolyodott, botját a pad karimájába akasztotta és a mellette ülő férfi felé fordult.

– Mondd, neked nem furcsa kissé, hogy már hónapok óta minden szerda délutánt együtt töltjük, ennek ellenére szinte semmit sem tudunk egymásról?

– Nem gondolkodtam erről, nekem…

– Nem tudom, mivel foglalkozol, hány éves vagy, miért jelentkeztél ebbe a szociális programba, hogy érzed magad velem… Sohasem kérdezted meg például tőlem, hogyan vakultam meg. Nem érdekel?

– De igen, csak… Hogy is mondjam… fogalmam sincs, vajon hogyan reagálnál egy ilyen kérdésre. A kiképzésen külön felhívták rá a figyelmünket, hogy kerüljük az érzékeny témákat, nehogy régi sebeket tépjünk föl, traumát okozzunk…

– Az egyetemistatüntetések alatt történt. Minden áldott estét az utcákon töltöttünk. Kiabáltunk, doboltunk, fújtuk a fütyülőket, parolákat skandáltunk… Őszintén hittünk abban, hogy megváltozhat minden, és hogy ehhez csak az akkori politikai garnitúrát kell eltávolítani…

Kényszeredetten elmosolyodott.

– Mindenesetre, tagadhatatlan, hogy elmozdítottuk a dolgokat, még ha nem is egészen a megfelelő irányban. Az egészben az a legérdekesebb, hogy mi, akik kiharcoltuk a változásokat, ezzel tulajdonképpen azokat segítettük tisztségbe jutni, akik az idő alatt, míg mi tiltakoztunk, a tankönyveket bújták. De elkalandoztam…

– Nem baj…

– Téli este volt. Mint előtte oly sokszor, most is a bölcsészkar elöl indultunk, de az utcasarkokon felállított rendőrkordonok élő pajzsként elzárták az utakat, és megakadályozták a tömeg kígyózását a belvárosban. Kezdetben nem úgy tűnt, hogy összetűzésre kerül sor, lázadó rock-dalokat énekeltünk, a lányok különféle csecsebecsékkel díszítették fel a rohamrendőröket, utólag senki sem tudta megmondani, melyik irányból csapódott be az első macskakő a hekusok közé. Nem is lényeges. Pillanatok alatt elszabadultak az indulatok: vízágyúkat és füstbombákat vetettek be ellenünk, amire mi kőhajigálással válaszoltunk, sőt, megrohamoztuk őket. Ekkor történt. A tömegben felbuktam, és éppen emelkedtem föl, amikor lecsapott rám a gumibot. Többször is. Vissza lerogytam a földre, és csak arra emlékszem, ahogyan üvöltözöm: Nem látok! Nem látok!…

– És… láttad még? A rendőrt…

– Nem tudom. Képzeletemben később sokszor visszajátszottam az eseményeket, de sohasem tudtam felidézni magam előtt az illetőt, pedig valószínűleg ő volt az utolsó ember, akit életemben láttam.

– Utána… mi történt? Vagyis… hogyan törődtél bele az állapotodba?

– Nem hiszem, hogy ebbe bármikor is bele lehet törődni, legfeljebb el tudom fogadni, és ezt meg is tettem. Ezenfelül aligha tehetek többet… Szerencsémre, akkor már negyedéves pszichológia-tanhallgató voltam, és addigi tanulmányaim segítettek feldolgozni szerencsétlenségemet, tudományomat elsőként magamon gyakorolhattam. Egy év szünet után folytattam egyetemi tanulmányaimat, Brail-írásmóddal íródott könyvekből tanultam, és nem sokra rá le is diplomáztam. Most már évek óta egy középiskolában adok elő, ahol az ismeretek átadása mellett a legnagyobb kihívás számomra megakadályozni, hogy a gyerekek visszaéljenek testi fogyatékosságommal.

Elmosolyodott, és a rikoltozó majmok felé fordult.

– Te mivel foglalkozol, amikor nem engem istápolsz?

– Kidobó vagyok egy éjjeli bárban.

– Ez igen! Biztos nagyon erős fiú vagy.

Végigtapogatva a mellette ülő férfi kezét, megszorongatta a karizmát.

– Milyen megfontolásból jelentkeztél a programba?

A férfi megvonogatta a vállát.

– Nos?

– Hát… Nem is tudom… Van elegendő szabad időm, gondoltam, jó lenne valami hasznosra fordítani…

– Ezek szerint nem vagy nős?

– Évekig együtt éltem valakivel, de hat hónapja külföldre költözött. Azóta egyedül vagyok.

– Hány éves vagy, ha nem vagyok túl tolakodó…

– Harminchét.

– Nahát… Eggyel kevesebb nálam. És milyen a kidobói élet? Mindig ezzel foglalkoztál?

– Nem. Mást is csináltam, végül itt kötöttem ki.

– Világos… Mondd, milyeneknek látod te a mai fiatalokat? Tanárként nap mint nap középiskolások vesznek körül, de az én tapasztalataim nyilván nem lehetnek teljesen mérvadóak.

– A fene tudja… Nekem olyan céltalanoknak tűnnek. De lehet, hogy csak én látom őket ilyennek. Ki tudja, engem milyennek ítéltek meg annak idején az idősebbek. Azok, akiket a klubban látok, mindenesetre ilyen benyomást keltenek… Bevesznek valami szintetikus szart, ráisznak valamit, és eszeveszetten ugrálnak órákon át, aminek a végén a sarokban kefélnek vagy hánynak, olykor mindkettőt egyszerre, esetleg összeverik egymást. Jobb esetben… A rosszabbikban fegyvert rántanak egymásra, vagy törnek-zúznak mindent, ami útjukba kerül.

– Tehát munka van bőven…

– Igen… Az egészben az a legborzasztóbb, vagy legalábbis nekem úgy tűnik, hogy ez az erőszakos viselkedés teljesen indokolatlan, mintha… azért lenne, mert nincs más…

– Az önmagából fakadó gyönyörért van.

– Igen! Beteges és felfoghatatlan. Fellépni sem igazán lehet ellene…

– Minden este dolgozol?

– Nem. Általában szerdánként szabadnapos vagyok.

– Tényleg?! Ha van hozzá kedved, egyszer akár vacsorázhatnánk együtt. Az egyik szociális társalgás után… Majd megbeszéljük.

– Ahogy gondolod – mondta a férfi, felkelt, felemelte a víz szélére úszott almát, és beljebb dobta a gyümölcs után ugró csimpánzok nagy örömére.

 

*

 

Alkonyodott már, amikor leszállt a városi buszról. Egy futó pillantást vetve a szemközti óriásplakáton biotermékeket népszerűsítő szőkeségre, a rohanó autók közt átsietett az út túlsó oldalára. Menet közben egy taxis tiltakozóan rátülkölt, válasz gyanánt felmutatta a középső ujját az illetőnek. Annak ellenére, hogy még meglehetősen világos volt, több helyütt már kigyúltak a fények, a járda menti villanyoszlopokra felszerelt neonreklámok villódzó fényárában lepkék és szúnyogok röpködtek.

Összefirkált szemeteskukák mellett haladt el, orrfacsaró bűzüket még a közeli tömbház bejáratában is érezte. Az omlatag épület liftjében üres dobozok, használt papír zsebkendők és cigarettacsikkek hevertek szanaszét, és vizeletszag terjengett. A tizenkettedik emeleten undorodva hagyta el a felvonót. A folyosón a falak mögül kiszüremlő civakodás hangjai köszöntötték. Ügyet sem vetve rájuk, bement lakásába, megsimogatta a lábához simuló macskát, és a poros kanapéra vetette magát a nappaliban.

A lemenő nap halvány fényt vetett a szobába. Éppen annyit, hogy a kikapcsolt televízió képernyőjében kivehette arcának tükörképét. A készülék fölött a szekrényen két berámázott fénykép állt, mindkettő őt ábrázolta. Az első néhány évvel azelőtt készülhetett: egy nő és ő vannak rajta kettesben, hátukat egy hatalmas fatörzshöz támasztva állnak egymás mellett, fogják egymás kezét, fejük összeér, és felszabadultan mosolyognak. A másik fotó jóval korábbi pillanatot örökített meg, magához hasonlóan izmos férfiak társaságában látható. Az öt dalia egymást átkarolva, szigorú arckifejezéssel néz maga elé. Valahányan rohamrendőri egyenruhában feszítenek, és nagyon eltökélteknek tűnnek.

Hosszasan nézte a két fényképet. Teljesen beesteledett már, amikor kiment a konyhába. Készített magának egy szalámis szendvicset, a végét odadobta a macskának, a különféle lőfegyvereket ábrázoló mágnesekkel díszített hűtőszekrényből kiemelt egy üveg sört, kinyitotta, majd visszatelepedett a kanapéra. Felkapcsolta a tévét, és rövid keresgélés után egy rég látott akciófilmnél állapodott meg. A készülékből áradó lövöldözés és gépkocsi zúgás zaja összekeveredett a sugárútról behallatszó dübörgéssel és szirénahangokkal.