Felhők takarták a Napot. Egy utcasarokban egy hajléktalan éppen felébredt. Majd kezébe vette kedvenc könyvét. Miután elfáradt az olvasástól, fogta a füzetet s a tollát, majd írni kezdett. Ez az egy dolog még megmaradt neki. Az írás. Nem vidám dolgokról írt, de ez élete miatt érthető is. Könnyű történetet ábrázolt. Valaha ő lakásban élő író volt. Most azonban az utcán él. Az emberek – akik arra jártak – megbámulták ezt a fedél nélküli embert s csodálkoztak, hogy ír. Vajon mit? S egyáltalán, miért? Aztán tovább mentek. A hajléktalan meg lázasan írt. Egyszer csak egy újságírónak szúr szemet ez az ember. Nem bírta, hogy meg ne kérdezze:
– Maga hajléktalan?
– Igen. Két éve.
– És szokott rendszeresen írni?
– Én író voltam valaha. Csak adósságban maradtam, tudja?
Az újságíró bólogatott. Aztán a hajléktalan elővett egy lapot, amiben a novellája szerepelt. Az újságíró kezébe adta.
– Olvassa csak el!
Az újságíró letette diplomatatáskáját, aztán olvasni kezdte.
– Hiszen ez remek sztori! De hogy engedhette meg, hogy az utcára kerüljön?
– Á.. nem rajtam múlott!
Az újságíró sóhajtott.
– Egyszerű munkás voltam! Íróként ismert is a nevem, csak a gyerekeim meg a feleségem miatt iszogattam is, s egy szép napon azt vettem észre, hogy magamra maradtam. S nem bírtam fenntartani a lakást. Még írógépem is volt.
– És most az utcán van!
– Igen, ott.
– Nem megy be a szállóba?
– Néha beszoktam! De kapok azért segélyt is!
– Hát ez bizony elszomorító! – mondta sóhajtva az újságíró.
Komolyan mondom, ilyen esettel még nem találkoztam!
– Maga már nem fiatalember, meglepődik ezen?
– Nem az a fontos, hogy meglepődök vagy nem. Hanem ez a jogfosztottság!
– Sok folyóiratom volt, a fiam magával is vitte, de kit érdekel, hadd olvassa csak őket! Tudja, hogy az apja egy író volt!
– Most meg egy hajléktalan! – mondta erélyes szigorral az újságíró.
– Igen, ilyen az élet!
– Mert maga olyanná tette!
– Nem, hagyja ezt a süket dumát!
– Maga talán nem tehet semmiről? Mindennek csak más és más az oka?
– Tehetek róla, hogy elesett ember vagyok? – mondta hangjában haraggal a hajléktalan.
Az újságíró fejét rázta. Ebben némi igazat adott neki. Érte haragudott már, nem ellene.
– Mit tud maga arról, milyen elesett emberként élni a mindennapokat?
– Tudok róla!
– Tud. De nem élte át.
– Nem is akarom és nem is fogom!
A hajléktalan hallgatott.
– Most éppen mit ír?
– Egy kis karcolatot. Nem nagy szám.
– Elolvashatom?
– Ha akarja…
S az újságíró a kezébe vette a füzetet. Eltűnődött.
– Maga nagyon tehetséges!
– Már ennyiből így ítélkezik?
– Hogyne! Én mondjuk nem író, hanem újságíró vagyok, de ennyit meg tudok állapítani, hogy tehetséges.
– Igen. Amíg lakásom volt, engem is ismertek az írók.
– És most? Nem segítenek magán?
– Hát látja… Nem úgy néz ki!
– Ez bizony szomorú…
– Mit várjak tőlük?
– Én, ha a maga barátja lennék, biztos segítenék önnek!
A hajléktalan elmosolyodott. Elővette a borosüveget.
– Nem kínálhatom meg?
– Nem iszom.
– Milyen jó magának!
– Magának pláne jó lenne az, ha nem inna!
– Nem iszom sokat!
– Kíváncsi lennék én arra!
– Ezt a bort már egy hete iszom, ha hiszi, ha nem! Azelőtt én se ittam!
– Mi előtt?
– Míg volt lakásom!
– És miért szokott akkor rá?
– Nem tudom. Ne is kérdezze. A bánatomat ebben éltem ki talán.
– S nem akar dolgozni?
– Ebből az állapotból hogyan lépjek ki? Először lakás kéne!
– Kívánom magának, hogy lakása legyen! – s keresztet vetett.
– Köszönöm! – veregette meg a vállát az újságírónak.
– No, mennem kell! – mondta az újságíró.
– Viszlát! – mondta az – s írt tovább.
Az újságíró meg elgondolkodott, hogy micsoda sorstragédiák vannak az életben. Hiszen ez az ember, ha nem lenne hajléktalan – bizonyos szempontból még ő nála is tehetségesebb lenne. Hiszen ő csak szerkesztőségnél dolgozik. Nem tud novellákat, karcolatokat írni. Nagyot sóhajtott s felettébb fura hangulatban igyekezett haza.

 

 

(Illusztráció: Dan Gheno)

Nani egyszer úgy döntött, hogy elvisz minket nyaralni. De nála minden másképp működött, mint ahogy kellett volna. A busz, azt mondják, minden bokornál megállt, és azt hiszem, ezúttal szó szerint. De tele volt ismerősökkel, legalábbis úgy hiszem, hogy azok lehettek, Nani ugyanis előszeretettel tárgyalt ki minket nekik.  Mint a piacon a krumplik fölött szokás, úgy röpködtek fölöttünk is a kérdések. Minden ismerőstől ugyanaz a sablon hangzik el: „Hát ezek melyiknek a lányai? Nem a kis Janiéi? Mekkora már a legkisebb is!” Akkoriban nem igazán foglalkoztatott, hogy krumpli módra tárgyalnak ki engem és a húgomat, meg hogy úgy emlegetnek, hogy „ezek”. Én is így emlegetek mindenkit, amiért anyám később majd meg is szól, hogy mégis hogy beszélek másokról. De akkor az ilyesmi apró részlet még nem igazán tűnt föl nekem, sokkal inkább az, hogy rólunk beszélnek. Próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy minket vizslatnak. Inkább maradtunk ott, az ülések mellett, amelyek mintha azon küzdöttek volna, hogy egy helyben maradjanak, vagy legalábbis a padlóhoz csavarozva, ahogy kell. Amikor már nem tudtam többet enni a műanyag ízű pufiból, amit Nani a helyi ábécében vett, és rájöttem, hogy a gyomrom nem fogja bírni a még kétszer ennyi ikaruszos utat, muszáj volt kitalálnom valamit, amivel leköthetem a figyelmem. Nani rég elveszett a busz belsejében, épp az ötödik nénivel tárgyalta ki, hogy pont úgy nézünk ki, mint az apánk, meg a kis Janira is hasonlítunk valamennyire. Én éppen az ablakon néztem kifelé, de ez mit sem segített, mert a fák suhanása csak rosszabbította a rázkódást. Az ülés mellől nem láttam ki rendesen, csak a lombokat láttam, azokból is csak egy zöld moszat szerű pacát a sebesség és az ablakok remegése miatt.  Akkor elkezdtem kielemezni az ikaruszt. A legfurcsább dolognak az ablak melletti kapaszkodót tartottam. Semmi értelme. Ha az ember ül, akkor minek kapaszkodjék? Habár jogos, ilyen rázkódás közepette az embernek kedve volt ülés közben is kapaszkodni, nehogy kiessen az ülésből.  De akkor valahogy nem tudtam értelmezni azt a kapaszkodót, ami leginkább egy felmosórongy nyelére hasonlított. Végtére is, ettől olyan otthonossá vált az ikarusz. Amikor már minden szöget ismertem a buszon, végre elértünk az utolsó bokorig is, és megálltunk. Akkor Nani előkerült a busz hátuljából, a nénik közül, összeszedett minket, még megjegyzett valamit az egyiknek, aki végignézte, hogyan esszük a pufit az ülés mellett, és engem, ahogy sápadt arccal bámulok kifelé a lombokra. Majd megkerestük Marcsát, Nani húgát. Ő az első ülésnél hátrébb nem volt hajlandó leülni. Útközben sem cirkált a buszban, mint Nani, tehát ott volt, ahol induláskor hagytuk. Magunkra szedtük a napi ellátmányt, pokrócot, törölközőt, majd fölpakolva elindultunk megkeresni a fürdőt. Mert ez volt nekünk beígérve, ez volt a Naninál töltött egy heti nyaralás fénypontja. Mindenkinél egy-egy pufival megrakott csíkos szatyor, az alján lapuló fürdőruhákkal együtt. Marcsa, aki már jól ismerte a járást, azt mondta, hogy csak azon az erdőn kell átvágni neh, és akkor máris a fürdőhöz érünk. Marcsa értette a dolgát, neki csípőprotézise volt, ismerte messziről az efféle bűvös gyógyhelyeket. Csak ezen a széles úton kellene átjutnunk, mondta. Tanakodtak Nanival, hogy mitévők legyünk. Végül arra a döntésre jutottak, hogy mindent megkockáztatva átvágunk csak úgy, keresztül a széles úton, amikor alábbhagy a forgalom. Körülnéztünk, majd amikor Marcsa megállapította, hogy egy autót sincs a láthatáron, átmerészkedtünk. Marcsa és Nani nagyon elégedettek voltak. Meg sem álltunk, amíg be nem értünk a fák közé. Nem értettem, hogy miért nem a zebrán megyünk, ami öt méterrel arrébb volt, de úgy gondoltam, jobb, ha ebbe nem szólok bele. Az erdőn túl már megláttuk a nagy épületet, és a csúszdát, ami jelezte, hogy jó helyen járunk. Nézd már, a bejárat nem is elől van, csodálkozott Nani. Marcsa elmagyarázta, hogy mi az a fotocellás ajtó, és hogy ez itt ni, ez nem ablak, ez a bejárat, majd valóban, ott be is jutottunk. Megtévesztett az üveg, mondta Nani, de közben lenyűgözte a fotócellás ajtó.

Marcsa már ismerte a járást, és mindjárt megérdeklődte a pénztárnál, igen szakértően, szóról szóra így: hun van itt a véce. Majd miután a pénztáros harmadszorra megértette Marcsa különös kérdését, irányt mutatott. Először is át kell öltözni, magyarázta nekünk Marcsa, és indult volna a pufis szatyrokkal, hogy felvegye a fürdőruháját, amikor az útjába álltak: Elnézést asszonyom, de vannak öltözőink is… De Marcsát ez nem érdekelte, nem hagyja magát becsapni. Majd jól lehúzzák pénzzel, gondolta, minek fizessen ezért is, neki a véce teljesen jó. Akkor megindult befelé, keveregve a klórszagú folyosókon, maga után húzta a pufikat és minket, Nani pedig követte, mert ő még soha nem járt ilyen helyen. Tudja is ő, hogy a véce alkalmasabb-e az átöltözésre vagy sem.  A nő, aki pedig sehogy sem értette, miért akar valaki a vécében öltözni, Marcsa előtt hátrált, és próbálta meggyőzni, hogy az öltöző kényelmesebb hely. De Marcsa bődületes hangja zengett a folyosókon, hogy angyalom, csak azt mondja meg nekem, hogy hun van itt a véce. Én akkor már végképp nem értettem, mi történik, és azt is elfelejtettem, hogy tulajdonképpen fürödni jöttünk, ez a hely sehogy sem hasonlított fürdőre, és arra gondoltam, talán Nani is így lehetett ezzel, és kényelmetlenül érintette, hogy nem látnak szívesen. Akkor Marcsa eltűnt az egyik ajtó mögött. Feltehetőleg megtalálta a klozetet, majd Nani betessékelt engem és a húgomat is egy szűk helyre, és kezünkbe nyomta az egyik pufis táskát. Előkerestük az aljáról a fürdőruhánkat, a májkrém szagú szalvétagombócok alól, és a törölközőt, aminek olyan szaga volt, mint Nani ágyneműinek. Nagy nehezen kikászálódtunk a sötét szutykos helyről, és a csíkos szatyrokkal Marcsa és Nani nyomait kezdtük keresni. Felettébb gyorsasággal öltözhettek át. Elindultunk a zsivaj irányába, biztos arra vannak a medencék is. Akkor jutott csak megint eszembe, hogy voltaképpen fürödni jöttünk. Meg az is, hogy Nani a lelkünkre kötötte, hogy addig nem mehetünk a vízbe, amíg ő bele nem megy. Történik valami, mondja, aztán mit mondok apátoknak. Nani soha nem tudott úszni, ezért magától értetődő volt számára, hogy más sem. Marcsa már az egyik áztatóban volt, Nani is ott lehetett valahol. Az áztató medencénél egy nő állt. Felháborodottan kiabált az úszómesternek: Azok az indiánok ruhástul fürdenek, az indiánok ruhástul fürdenek! Indiaiak, asszonyom?, kérdezett vissza a férfi. Azok, vagyis dehogy, indiánok, azok ni! Ruhástul, bakancsban fürdenek! A medencében nem voltak indiaiak, talán indiánok sem, ahogy én láttam. Marcsa nem értette az egészet, rajta nem volt bakancs, csak a gumiharisnyája, és a színes pokróc, mert miért hagyná kint azt, ellopja a városi csürhe. Nani nem értette az egészet, annak idején rengeteget jártak a Balatonra fürödni, és ott nem volt soha semmi gond. Most megijesztette a sok forgó micsoda, meg a bolond nő, aki az indiánokról óbégatott. Mi soha nem voltunk Nanival a Balatonon, apáékkal jártunk mindig, de arról nekem is egészen más élményeim vannak, mint erről a fürdőről. A kiabáló nőt lenyugtatták. Nincsenek a medencében indiánok, asszonyom. Marcsát pedig nagy nehezen megfosztották a pokrócától, és Nani máskor nem hozta szóba, hogy fürödni visz minket a nyaralás alatt.

 

 

(Illusztráció: Des Brophy)

Alekszandr Petrovics nagy levegőt vett, mert a nedves, októberi szél ismerős illatot sodort a harckocsiba.  Mintha a növények üzennének nekem, sóhajtotta. Vagy csak ujjonganának a fák, hogy viszontlátnak.
Persze nagyot változott Pest ennyi idő alatt.
Pöffeszkedő paloták, óriáskígyók módjára tekergő körutak, feltépett villamossínek. A környék valamikor városszéli senkiföldje volt, rossz raktárakkal, kocsmákkal, egy aprócska piaccal, laktanyával. De Sándor sohasem volt hajlamos az oktalan melankóliára, nem mélázott túl sokat, kimászott a harckocsiból, megállt egy hirdetőoszlopnál. Rabok legyünk vagy szabadok?
Nem szerette, mikor a szavait a neve feltüntetése nélkül idézgetik, keresett a zsebében egy kincstári ceruzát, megnyálazta, és aláírta: Petőfi Sándor.
Így már igen.

A Corvin köziek nem is nagyon csodálkoztak a felbukkanásán. Hallottak már egy kárpátaljai magyar kiskatonáról, aki „ledobta a mundért”, és lelkes kiáltásokkal a felkelők közé csatlakozott. Sándor nem hallatott „lelkes kiáltásokat”, nem bizonygatta, hogy ő is magyar, csak üdvözült arccal ténfergett a felkelők között, sebesülteket ápolt, üzeneteket vitt.
Ha már ennyire óvatos, elküldték stencilezni. Egy ügyefogyott, hozzá hasonlóan alacsony papnövendékkel  másolgatta a röpcédulákat, végül befogták szórólapszerkesztésre – ámde mit lehet elvárni egy olyan fiútól, aki az utcát átjavítja „utczá”-ra, és ha belejön a fogalmazásba, akkor követeli, hogy az ellenség „miszlikbe szabdaltassék”, a szabadság csillaga „felemeltessék”
Sokan jöttek, hogy kezet rázzanak vele.
– Én a Dzsingisz kán vagyok – mondták.
– Én meg Al Capone Amerikából.
– Humphrey Bogart, tiszteletem.
Petőfi életében nem hallotta ezeket a neveket, de mindenkire mosolygott, és ők is visszamosolyogtak rá, mert szinte mindenki magasabbnak, boldogabbnak, erősebbnek érezte magát a jelenlétében. De nem volt sok idő örülni. A szomszéd utcákban ugattak a gépfegyverek,  ez pedig azt jelentette, hogy hamarosan mind meg fognak halni, a leggyötrelmesebben ő, a „szovjet”.
Mert Petőfiről mindenki tudta, hogy élve akarják elkapni.
De a vég előtt Sándor még kénytelen volt néhány kínos órát eltölteni két kalapos tudós és kritikus társaságában, akik azt kutatták, milyen különleges Petőfi-kultusz vert gyökeret a Szovjetunióban. Látszott rajtuk, hogy legszívesebben nagyítóval végig vizsgálnák Petőfi minden porcikáját.
– Seggfejek – vigyorgott Sándor. – Seggfejek, dzsingiszek, műdisznók, bogartok!.
A kirobbanó nevetés neki is erőt adott. Én vagyok az, aki követelhetném, hogy igazoljátok magatokat. De jön a végítélet, nem huzakodom. Éljen a forradalom!
Ám a szovjet előrenyomulás elakadt. Igen, már minden pillanat ajándék. És most annyiféleképpen ragyog, ahogy szeretnéd. Sándor tiszta inget szerzett, mert megfogadta, hogy elugrik a Dohány utcába, elbúcsúzni a feleségéhez.
November 6-a után már nem látták Pest utcáin.

A szovjet katonai hatóságok Egressy Gábor dagerrotípiájának másolataival felszerelkezve kutattak utána. Ám a  XIX. századi fénykép olyan homályos volt, hogy sokan minden mokány, alacsony, fekete, bajszos vagy nem bajszos harcos holttestében ráismerni véltek Petőfi Sándorra. Ráadásul a kutatást az is nehezítette, hogy a Budapesten eltűnt Alekszandr Petrovics tizedes katonai kartotékja és bajtársai szerint is szőkésbarna, köpcös fiatalember volt, akinek a vonásai nem is hasonlítottak az Egressy-féle dagerrotípián látható fiatalemberre. A szovjet hatóságok kihallgatták a Petőfi Irodalmi Múzeum két Corvin-közben feltűnt munkatársát is: ők azt állították, a felkelők által Sanyinak nevezett fiú bár folyékonyan beszélt magyarul , olyan pimasz és műveletlen volt, hogy a nagy költővel való azonosság teljességgel kizárható. Szerintük Alekszandr Petrovics csak egy tanulatlan, kárpátaljai kiskatona, aki viccből – és persze a többi felkelővel egyetértésben – nem színésznek vagy gengszternek, hanem költőnek titulálta magát.
November 8-a után  megalakult a Petőfi Sándor Ellenállási Mozgalom a Pilisben. Látni ugyan nem látták az ottani szabadságharcosok Petőfi Sándort, de ismertek valakit, aki a Corvin közben Petőfivel személyesen találkozott.

A Petőfi Sándor halálával kapcsolatos híreknek 1957 elején a Népszabadság próbált meg utánajárni. Két ferencvárosi kamaszlány, Szabó Piroska és Szabó Kornélia (unokatestvérek) a velük barátságban lévő Barta Rozália vőlegényének, Csöpinek a keresésére indultak, és a Bakáts téri holttestek között Alekszandr Petrovics tetemében felfedezni vélték a hajdani Csöpit. A halott katonát behúzták a Bakáts tér 9. számú ház pincéjébe, az arcát lemosták, a kezét a mellén összekulcsolták. De mire Barta Rozália a 4. emeletről lemerészkedett a szénpincébe, a holttest eltűnt.

Petőfit 57 és 59 között kiiktatták a középiskolai tantervekből, később – a konszolidáció nevében – bizonyos verseket mégiscsak be- vagy vissza-iktattak a szöveggyűjteménybe, talán mert 1959 végén megalakult a Petőfi Sándor-Védők Társasága, akik küzdöttek minden retrográd kisajátítási kísérletek ellen. És talán nehéz lett volna a töménytelen teret, utcát, tsz-t egyetlen év alatt átnevezni. De nem késtek azok az irodalomtörténeti szakvélemények, melyek Petőfi költői önkifejezésének  tarthatatlan egyszerűségére mutattak rá.
Ám  hol lehet a nem-Petőfi, a magát viccből költőnek mondó kiskatona holtteste?
A legvalószínűbbnek az látszott, hogy a Bakáts tér 9. számú ház felügyelője megtalálta a szénpincében a holttestet, gondosan elrejtette és 1957 elején kiszolgáltatta a magyar hatóságoknak.
Hogy hogy került a gondosan mumifikált holttest a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat páncélszekrényébe, rejtély. Mindenesetre a magyar állam értékesített a California Egyetemnek néhány – feltehetőleg XIX. századi – „anyagmaradványt” kizárólag tudományos kutatás céljaira.
Kellett a valuta.
A rendszerváltás után újságírók megpróbáltak rábukkanni a Bakáts tér 9-ben élő Baráth Rozália nyomaira. A lakók esküdöztek, hogy semmiféle Baráthék nem éltek soha a házban, életükben nem hallottak se Csöpiről, se Rozáliáról. Ez valami kommunista legenda.
Az az igazság, hogy…

Petőfi 1958 elején megérkezett Párizsba.

A nedves, tavaszi szél ismerős illatot sodort a körutakra.
Ismerőset, de nem igazit. Talán mert kevesebb lelkesedés szorult a fákba.
Talán még nincs itt az idő, gondolta szomorúan.
Ha eljön, akkor minden pillanat ajándék lesz.
És annyiféleképp ragyog, ahogy szeretnéd.

Csípős hideg borzongatta meg a Csizmagyári tó nádasát ama késő őszi nap kora hajnalában, amikor Kistotya cigány kiment horgászni Cseroki, zsemleszín drótszőrű vizslador kutyája társaságában. 2002. november harmadika, vasárnap volt, egész Rigókő csendes és nyugodt, akár csak – különös módon, a nádas ringatózása ellenére – a tó víztükre.
Elővette horgászfelszerelését, megbontott egy doboz Kanizsait, és közben készítette elő a csalit. Megborzongott kissé a hidegtől, hiába volt rajta kék-fehér, csíkos, kötött sapkája és vastag, zöld baseball-kabátja.
Még jobban megborzongott, amikor a pár méterrel arrébb futkosó Cseroki egyszer csak szűkölve felnyüszített, megtörve a tópart csendjét.
Mérgesen odalépett a vizsladorhoz, mire az farkát behúzva távolodott a vízpartról.
– Mi az anyád hétszentsé… – kezdte volna, ám ekkor megpillantotta azt a nagy valamit, amit Cseroki kimeredt szemekkel figyelt, ügyet sem vetve rá.
Ez a nagy valami, ami nagy csomó hínárnak tűnt a már foszló sötétségben, félig kint volt a vízből.
Kistotya megfogott egy elkorhadt faágat, majd odalépett a hínárhoz. Cseroki nagyot vakkantva melléugrott.
– Nüm’mész! – suhintott a vizslador felé a bottal, mire az kétségbeesett nyüszítéssel válaszolt.
Ezután leguggolt, és elkezdte piszkálni a hínárnak látszó valamit. Még hozzá sem ért, amikor hirtelen (pedig nem jött nagyobb széllöket), az addig csendes Csizmagyári tavon végigtáncolt egy hullám, mintha valaki egy hatalmas követ dobott volna a közepébe. Ezúttal Kistotya is önkéntelenül hátrébb ugrott, ahogy azt a valamit kilökte magából a víz.
Egy hulla volt, és az, ami nagy csomó hínárnak tűnt, a hulla hosszú, nedves, iszappal teli haja.
Így talált rá Horváth Mercédesz, a szeretett, híres csellistalány holttestére, és ekkor kezdődtek azok az események, amelyek örökre megváltoztatták Rigókőt.

…

–  Azt kérdeztem, hol a horgászengedély?!
Kistotya lesütött szemmel nézte az eléje rakott kávéscsészét, ami rögtön ezután táncolt is egyet az asztalon, és kis híján kilötyögött belőle a tartalma.
– Baszd meg, Ernő! – üvöltött Varjú Roland felügyelő úr, rácsapva az asztalra. – Ne baszogasd most a tanút, világos?
Délelőtt fél tizenegy felé járt az idő. Már jócskán kivilágosodott, de a nap fénye alig szűrődött be a kapitánysági várószoba ablakainak poros rolói között.
– Hazamehet! – mondta ki kisvártatva Varjú, ez a középmagas, göndör fekete hajú, sötét szemű nyomozó, rangja szerint alezredes.
Maklár Ernő őrmester kivezette a cigányt, így hárman maradtunk bent a várószobában: a felügyelő úr, Rashad Fatima doktornő és jómagam: Báthori József, közepesen sikeres író. A másik két rigókői rendőrtiszt, Szabó Marci hadnagy és Jeszenák Aranka zászlós még a tett helyszíne, a tó közelében kutakodtak. Ami engem illet, még nem tértem egészen magamhoz a tegnapi koncert óta: egyik kedvenc black metal zenekarom, a szombathelyi In The Forest lépett fel az este Gönczi rockkocsmájában, a Blackbirdben.
–  Ki tehetett ilyen szörnyűséget? – nyögte maga elé a doktornő.
– Ha rajtam múlik, hamarosan kiderül és lecsukatom egy életre! – mondta elszántan Varjú. – Legszívesebben mondjuk villamosszékbe küldeném, de hát a mocskos, úgymond!, „jogvédők”… Na, de most mondjad, kérlek, mik az első benyomások?
– Nos… – Rashad doktornő hangja elcsuklott kissé, mivel neki is kedves ismerőse volt az áldozat. – Horváth Mercédesz… első ránézésre, én szerintem már legalább két napja halott volt. És… – Megköszörülte torkát, hogy erőt vegyen magán. – A jobb kezén levő gyűrűsujja hiányzik, és egy nyaki vágás jól látható, akár csak a zúzódások a karjain és a mellkasán, és törmelék-kavicsok mindenütt a bőrén. Egyebet egyelőre nem tudok, sajnos.
– Köszönöm, Fatima! – bólintott a felügyelő. – Kezdetnek ez nagyon sok segítség.
– Igen, de majd csak… szóval majd a boncolás után tudom megmondani, hogy van-e belső sérülés, illetve történt-e nemi erőszak.
Nem bírtam tovább, és félhangosan elkezdtem zokogni.

…Szinte láttam őt ülni az egyik üres fotelben, hosszú, derékig érő gesztenye hajával, és hallani véltem csellójátékát.

Ahogy finom, kecses hosszú ujjai között a vonót mozgatta, miközben átszellemült, angyali áhítattal nézett, macskaszerű szemeivel. Már régi, szívet szorongató, mély, mélabús, mégis gyönyörű emlék…

–  Pajti!– lépett oda hozzám Varjú felügyelő. Felnéztem rá, és láttam, hogy valahol a lelke mélyén ő is megrendült. – Mindannyian nagyon szerettük őt!
– Igen! – helyeselt Rashad doktornő, aki szintén elkezdett zokogni.
A cselló hangja szétfoszlott.
Maklár Ernő is visszatért, aki meglepetten nézett végig rajtunk, majd ő is odalépett hozzám, és megpaskolta a vállamat.
– Elkapjuk a rohadékot! – biztatott az alacsony, fiatal kora ellenére kopaszodó, inas Maklár.
Válaszolni akartam valamit, de egy pillanat múlva felhangzott az In The Foresttől a kedvenc számom, a Seven Keys to Another World. A vadonatúj walkman-mobilom csörgött.
–  Elnézést! – mondtam, és közben erőt vettem magamon, megtörölve arcom.
Abigél hívott.
– Halló?
– Halló, Józsi?! Abi vagyok! – hadarta. – Tíz percet késik a vonatom, úgyhogy huszonöt perc múlva érkezem! Kijössz elém?
– Persze!
Azzal elbúcsúztam a többiektől, majd kilépve a rendőrkapitányság kapuján, rágyújtottam.
Gyalog érkeztem, gyalog is indultam hát el. Hamarosan egy ezüst Ford Focus, Horváthék kocsija parkolt le Varjú Roland felügyelő úr 1972-es sötétkék Plymouth Duster járgánya mellett.
Alig fél óra múlva, a Herzog Ferenc Kórház alagsorában levő hűtőházban, Horváth Jenőné szinte ráugrott a holttestre, ahogy Rashad Fatima kicsomagolta.
–  MERCÉDESZ, KISLÁNYOM! – üvöltött. – KICSIKÉM!
Ezután tényleg rávetette volna magát – férje, valamint a doktornő és a felügyelő együttes erővel is alig bírták lefogni, de még időben közbeléptek.
– Asszonyom…
– ERESSZETEK EL!
Egy pár perc múlva, mikor az asszony megnyugodott, Varjú Roland jobbnak látta, ha mindannyian elhagyják a hullaházat. A doktornő kávét adott a feldúlt nőnek, és kimentek levegőzni, így a felügyelő kettesben maradt Horváth Jenővel.
– Fogadja őszinte részvétem!
– Köszönöm! – sóhajtott Horváth Jenő, és megtörölte szemét és nagy, vastag fekete bajuszát.
– Biztosíthatom, hogy a gyilkos nem ússza meg!
– De ki tehetett ilyet a mi drága Mercédeszünkkel?
– Elnézést, Jenő bá, de meg kell kérdeznem, mi okból utaztak el Kaposvárra?
– Tudja, felügyelő úr, Hermina odavalósi, és elmentünk meglátogatni az ottani rokonait, meg a temetőt is megnéztük. Apósomék már nem élnek, a bátyjáéknál voltunk, és úgy döntöttünk, elutazunk egy hosszú hétvégére, úgyis régen láttuk a sógorékat. Jajj istenem! – nyögött fájdalmasan. – Miért is nem jött velünk Merci?
– Hmm… Miért?
– Neki ma este már Bécsbe kellett volna indulnia, mert holnap vizsgadarabot ad elő, azt mondta, tanulna inkább. Meg ugyebár ma fellépett volna a gálán.
– Értem. Nos, köszönöm, Jenő bá, egyelőre ennyi! Most menjenek haza nyugodtan, még keresni fogom magukat!

Odakint, a jegenyék alatt, a kórház egyik padján ülve Horváth Jenőné Hermina még hosszú, hosszú percekig jajveszékelt. Rashad doktornő már azon gondolkozott, hogy nyugtatót kéne neki adni, de aztán az asszony egyszer csak alig hallhatóan azt kérdezte tőle:
– Feltétlenül fel kell boncolni, doktornő?
Rashad Fatima nagyot sóhajtott, majd bólintott.
– Igen, ez az eljárás ilyen…
– Gyilkossági ügyekben.
– Sajnálom.
– Nos, ha ez kell ahhoz, hogy Varjú felügyelő közelebb kerüljön és elkapja a kislányunk gyilkosát… Tudja Fatima, nekünk ő volt az egyetlenünk. Harmincöt éves koromban hordtam ki a szívem alatt. – tette hozzá könnybe lábadó szemekkel, nehéz szívvel.
A doktornő is elérzékenyült, és közben jól megnézte Horváth Jenőnét. Még így, ötvenen túl is szép arcvonású asszony volt. Hosszú, gesztenyebarna haja már őszülőben, macskaszerű szemeiben most csak az üresség. Mintha csak Mercédeszt látta volna idősebb kivitelben.
– Emlékszem, már egészen kicsi gyermekként a zene volt a mindene. – folytatta egy nagy levegő után, fájdalommal teli szép arcán immár némi mosollyal. – Egy szintetizátort kapott először, de aztán a zeneiskolában előbb a hegedűbe, majd végül örökre a csellóba szeretett bele. Mégis, ki tehette ezt?
– A felügyelő bizonyosan elkapja, akárki volt, emiatt ne aggódjon!
Ekkor jelent meg Horváth Jenő, és elbúcsúztak.

Miután a gyászoló szülők elmentek, a doktornőhöz a felügyelő lépett oda.
– Fatima, mikorra tudnád elvégezni a boncolást? – kérdezte.
– Este, de lehet, hogy éjjel. Ma még vizitálnom kell, meg ki kell mennem később Szentjóbra egy idős páciensemhez, aztán meg papírokat kell töltenem, tudod.
–  Ja tudom, a hülye bürokratikus szarságok.
A doktornő elmosolyodott.
– Nos, igen. A lényeg, hogy holnap reggelre megleszek a boncolási jegyzőkönyvvel.
– Köszönöm, Fatima!
– Igazán nincs mit! Hadd kérdezzem meg, súgnak valamit az ösztöneid?
– Igen, de… Még nem akarom elkiabálni, és előbb pár tanút is ki kell hallgatni. A mai nap folyamán elsőként a két legjobb barátnőjétől kérdezősködök. Abigéltől meg Tildától. Megkértem Józsit, hogy szóljon nekik. Na meg még ki kell találnom, mit mondok a sajtónak, és ha jól sejtem, Jaguár is keresni fog.
– Értem.
– Szóval – mondta a felügyelő, miközben elővett egy cigarettát. –, addig nem teszek semmit, amíg nincs pontosabb alap, és a lehetséges indítékok között is vacillálok. Tudod, mint az a… hogy is volt az az egyiptomi mondás a kígyóról meg a skorpióról?
– Nos, valahogy úgy lehetne magyarra fordítani, hogy „Mivel a kígyóra figyeltünk, nem vettük észre a skorpiót.” – a doktornő a nyakában szerencsehozó talizmánként hordott ankh amuletthez nyúlt önkéntelenül is. – Apám azt mondta, még a fáraók idejéből származik.
Rashad Fatima, a Herzog fiatal főorvosa és a patológia doktora ugyanis félig egyiptomi származású volt apai ágon, ami meg is látszott sólyomarcán és enyhén bronzárnyalatú bőrén. Az édesapja Rashad Ahmed, kopt keresztény jogász, aki a vallási üldöztetés elől menekülve jutott el Magyarországra még a Kádár-korban.
– Igen, szóval, akire gyanakszom – mondta Varjú. –, róla nehogy kiderüljön, hogy ő „csak” egy kígyó.

…

Ahogyan ott sétáltam a kihalt vasútállomáson, nem látva néhány kósza peronőrt vagy pályamunkást leszámítva egy lelket sem, a homályszürke égbolt alatt az oszlopok mintegy torz acélerdő fái, a sínek pedig mint rémisztő vadcsapásai a dudálva ordító vasszörnyeknek tűntek fel előttem.
Hogy miféle régi, elfeledett és elfojtott rettenetes titkok repdestek a csontdermesztő, kabátom alá is befújó széllel, mely ide-oda dobálva ráncigált néhány zacskót és felborzolta a hajnal óta dérharapta tuják halovány zöldjét és a kopár őszi fák ágait-bogait, arról sejtelmem sem volt egyelőre.
Rengetegszer megjártam már ezt az utat, a Nemestelek irányába vezető kertek alatti dűlőktől kezdve a Szent Lázár Templom előtti kopott macskaköves téren, és a Pestispincékről nevezett szűk utcán át, majd nyílegyenesen a Herman Ottó úton keresztül a külváros felé. Szerettem a régi és a még régebbi e kimondottan eklektikus egyvelegét, a századeleji szecessziós házak, a falusias kocka-porták, a fehérre meszelt pavilonok, bódék és a páremeletes panelek sajátos harmóniáját, melytől Rigókő vasútállomás felé eső része is oly különös volt.

Elméláztam gondolataimban a peron egyik padján ülve, magányosan, és észre sem vettem, amikor odalépett elém.
Persze, ilyen máskor is előfordult, hiszen Somlai Abigél nem úgy mozgott, mint a közönséges halandók, ó, nem! Ő úgy sétált, miként a könnyű tavaszi szellő ugrándozik a mezők fűszálai és a rózsák bimbói felett, vagy ahogyan az őzek futnak szökellve. Persze akkor e költői képek nem jutottak eszembe, mert közelgett a tél, és szívembe is a hosszú éjszaka.
Azonban mint mindig, akkor is halálosan gyönyörű volt hófehér, szép bőrével, télen is pirosló arcával és piros téli kabátkájában, obszidiánfekete haja pedig fehér kalapja alatt. Fehéres-pirospozsgás arca most azonban neki sem volt vidám, hanem mély szomorúság hervasztotta tekintetét.
Jaj, Józsi…! – suttogta, majd zokogva átölelt, és egy csókot nyomott homlokomra.

Még egy jó darabig nem szóltunk semmit. Csak a szél támadt fel.
–  Abigél, szerintem az lenne a legjobb, ha hazakísérnélek.
– Nem, Józsi! Beszélnem kell a felügyelővel!
– Most rögtön?
– Most rögtön! Egyébként is, a szüleim most azon a hülye gálán vannak.
– Tudom. – bólintottam. – Merci… mondott valamit neked?
– Nem egészen. Kifejtem majd, csak induljunk!
– Rendben. A felügyelő a Herzog Ferenc kórházba ment Rashad doktornővel és Merci szüleivel. Nem tudom, végeztek-e már. Útközben felhívom. Induljunk!
Átvettem egyik táskáját.
– Várjunk csak… – szólt hirtelen Abigél elsápadt arccal (már amennyire az ő arcán lehetett látni sápadtságot), és ránézett órájára.
– Mi az?
– A gála!
Azzal előkapta telefonját, és már tárcsázta is édesanyja számát.
– Na?
– Ki van kapcsolva. Kénytelen leszek apámat hívni!

…

♪ Fogj egy sétapálcát, ♪
♪ És légy vidám! ♪
♪ Köss a nyakkendődre ♪
♪ Csokrot komám! ♪

A közönség soraiban feszengve nézte egymást a sok neves vendég: köztük Abigél szülei, Somlai Ferenc és neje, Stubán Katalin; továbbá Vojnárovics Imre, Zádor Miklósné, a Riczinger-klán tagjai (a legidősebb fiú, Dániel kivételével), no meg Jeszenák Albert igazgató, Tamás atya, és persze az ünnepelt: Jaguár. Kériné, az énektanárnő viszont annál ragyogóbb arccal figyelte tanítványai produkcióját.
Mikor vége lett a musical-betétnek, melyet a Csáth Géza Gimnázium elsőosztályosai adtak elő, zavart tapsba kezdett a publikum, és mindenki igyekezett mosolyt varázsolni arcára. Többé-kevésbé ez sikerült is, bár példának okáért Jaguár esetében (nevéhez méltóan) inkább vicsorgásnak hatott. Kériné mélyen meghajolt, és kedvetlen tanítványai sután próbálták utánozni.
–  Most jön, ugye? – suttogta Vojnárovics Imre a mellette ülő Somlai házaspárnak.
– Remélem! – válaszolta Somlai Ferenc. – De előbb le kell tudnunk a… – ekkor szólalt meg telefonja. – Elnézést!

– Nagy, nagy szeretettel köszöntjük tehát városunk polgármesterét 75. születésnapja alkalmából! – üvöltötte a mikrofonba Galambosné, a Prohászka Ottokár Művelődési Ház igazgatónője.
Miután Jaguár felállt, meghajolt és megtapsolták, Galambosné folytatta:
– Elmondanám továbbá, hogy városunk elnyerte a vasútállomás fejlesztésére szánt 700 millió forintos állami tendert! Nagyon-nagy köszönet illeti meg ezért Riczinger István képviselő urat, és Zádor Miklósné alpolgármester asszonyt, egyben a Rigókő VasútÉp Kft. ügyvezető igazgatóját!
A Riczinger-patriarcha és Zádor Miklósné is felálltak helyükről és meghajoltak.
– Bohócok… – sziszegte maga elé Vojnárovics Imre.
–  És most következzék városunk egyik legtehetségesebb leánya! Kérem, fogadják szeretettel…
Somlai Ferenc hevesen gesztikulálva integetett Galambosnénak, majd felrohant a színpadra. Odasúgott valamit a magas, fekete hajú hölgynek.
– Elnézést kérünk… – szólt nagyot nyelve Galambosné. – De Horváth Mercédesz koncertje elmarad!
Egy darabig döbbent csend uralkodott a nézőtéren, mindenki zavartan figyelte egymást, aztán feszengés kezdődött.
– Várjunk csak, tényleg, nem is láttam Horváthékat a fél tizes misén sem, a többiekkel ellentétben… – ezúttal Tamás atya mormogott maga elé, aztán mintha beléhasított volna a felismerés, keresztet vetett és fájdalmasan felnyögött.
Senki más nem szólt már rajta kívül: Mercédesz halálhírére teljes síri csend telepedett a művelődési ház dísztermére.

…

Vojnárovics Tilda a szokásosnál később kelt aznap, pedig különös, bizarr és szürreális lidércnyomása volt, melyet el is mondott nekem a telefonba (miközben mi Abigéllel úton voltunk a rendőrkapitányság felé). Megmondom őszintén, akkor még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget beszámolójának:
– Álmomban az erdőben voltam, Józsi.
–  „Az” erdőben? – kérdeztem.
– Igen… A Boszorkányerdőben. – hangja általában fesztelen és csicsergő volt, de valami jeges rémület, mely megfagyasztotta, még az éteren át is érezhető volt.
– Valaki üldözött. – folytatta. – Hátranéztem, de nem láttam az arcát. Elestem egy kiálló gyökérben, bele abba a tűzrakó helybe, amit a régi tanösvényen használtak, tudod, amit már benőtt a gaz. Felkeltem, de nem bírtam tovább menekülni, csak forogni, mert egyszerre fellobbant a tűz… Üldözőm nevetett, bár még mindig nem láttam az arcát. A lángok beborítottak, mégis láttam, hogy feketerigók gyülekeznek a környező fákon.
– Amikor láttam, hogy keres, arra gondoltam, közlöm vele Mercédesz halálát, de ahogy zaklatottan mesélte rémálmát, tudtam, hogy inkább majd később lesz alkalmas.
– A hegy nagy öregje lent álmodik, barlangok ölében, kőszálak szívében…
– Ez mi?
–  Ezt mondta, igen, mondta, emberi hangon az egyik rigó. És még valamit, de arra nem emlékszem… – egy kis hatásszünetet tartott. – Ijesztő volt! A lángok pedig elemésztettek volna, de felébredtem.
–  Tilda… – mondtam neki. – Jól figyelj rám! Csak a kutatásaid viseltek meg. Sokat foglalkoztál mostanában a folklór… sötétebb oldalával.
– Azt mondod?
– Igen, és még valami… – már ott voltunk pár méterre a kapitányságtól. – Akartalak is hívni ez ügyben. Délután majd be kéne menned Rolandhoz.
– A rendőrségre? De miért?
– Igen. Majd megtudod. Én is ott leszek, ha minden igaz.
– Nos, rendben!
Tilda azzal elbúcsúzott, majd kinyomta a telefont. Ágya csuromvizes volt az izzadságtól, így első dolga volt, hogy huzatot cserélt. Rögtön ezután rohant is a fürdőszobába, megszabadult pizsamájától és hidegzuhanyt vett.
Később, míg elfogyasztotta a reggeli csokis croissant egy bögre tejjel, kerek olvasószemüvegét igazgatva számítógépén rendezgette előadásai jegyzeteit, és nem utolsósorban készülő tézisét: A rigókői Somlai Anna-ügy; avagy egy nem mindennapi 18. századi boszorkányper furcsaságai – ha minden gond nélkül megy, már csupán három hónap választja el néprajzkutatói doktori címétől.
Mire végzett, a nap jócskán a delelőn túl járt. Felöltötte ruházatát, és kiment, hogy népes állatseregletét – kik édesapja és Helga nővére távollétében az egyetlen társaságot jelentették – üdvözölje, és ellássa őket élelemmel, vízzel és törődéssel.
Vojnárovicsék birtoka, mely a Nemestelek nevű városrészen feküdt, az I. Ferenc utcában, ugyanis Rigókő egyfajta nem hivatalos állatkertjeként is funkcionált.
– Sziasztok, Berci és Burkus! – köszöntötte Tilda először a sötét cirmos macskát és a fekete vizslador kutyát, akik a teraszon gubbasztottak. – Szép napot, Bori! Hogy vagytok, Bimbó és Bende? Bocskor, Bence, Bambi! – köszöntötte sorra a rackajuhot, a holstein fríz tehenet és bikát, a parlagi kecskét, a gyöngykakast és az őzgidát. – Bellerophón, remélem jól vagy! – arca ragyogott, ahogy fehér lipicai paripája szőrét kefélte később.
Ahogy befejezte ezek, és többi állatai ellátását, meghallotta, hogy Burkus kutya nagyon ugat, így a birtok kovácsoltvas kapujához sietett.
Lord Geri állt ott.
– Már megmondtam, hogy a számítógépem jól működik, és nem érek rá megnézni a találmányaidat sem, Geri, és…
– Nem azért jöttem. – a sötétbarna hajú, szakibajuszos, hosszú bőrkabátot viselő fiatalember szomorú arccal vakargatta pelyhedző állát.
– Hát?! – vágta csípőre kezeit a Vojnárovics lány.
– Részvétemet akartam kifejezni. Tudom, mennyire jó barátnők voltatok.
– Tessék? – Tilda szemei elkerekedtek.
– Te nem is tudod? – kérdezte Lord Geri.
– Mit???
Burkus elhallgatott, mintha átérezné a helyzet súlyosságát, Berci macska pedig odasurrant Tilda lábához.
– Egy cimborám mondta, aki ma a Fittipaldiban találkozott a cigánnyal.
– De mit? – Tilda egyre aggódóbb és idegesebb lett.
– Mercédesz… – nyögte Lord Geri, miközben a Boszorkányerdő felé vezető földút irányába nézett. – Mercédesz meghalt.
Feltámadt a szél, belekapva Tilda sötétszőke hajába, de a lány bele se borzongott, mert elborították a könnyek.
Nem látott semmit, nem hallott már semmit, és nem érzett semmit.
Nem látta, ahogy egy feketerigó röppen az egyik elülső udvarukon levő örökzöld fenyőfa ágára, nem hallotta, hogy Geri még hozzáteszi, hogy a tóból halászták ki, és nem érezte az élet örömét: semmit sem érzett, csak valami lelkét facsaró ürességet, miközben rohant befelé a kulcsokért.

…

Úgy délután három óra körül legkésőbb már csaknem egész Rigókő tudott a szörnyű esetről.
Először a nemesteleki Fittipaldi Söröző törzsvendégei körében terjedt a hír, mivel Kistotya, miután Varjú elküldte, beugrott oda, ahol rögtön három felest is elfogyasztott, annyira sokkolta az eset.
De Rigókőn, a Prónay Pál és a Rongyos Gárda utcák sarkán levő Csöpi Presszóban is egészen levert volt a hangulat. Még Hájas, a kanárisárgára festett hajú, becenevével ellentétben sovány negyvenes rocker sem poénkodott, pedig a tévében épp paródiáinak kedvenc alanya, Medgyessy Péter miniszterelnök beszélt.
–  Hát én nem szerettem sose ezt a klasszikus zenét, kivéve amikor vegyítik a rockzenével, mint mondjuk a Nightwish, az fasza, de érted… – magyarázta a Vikingnek, akivel néha együtt szoktak pecázni. – De azért hallottam ezt a lányt, és bazmeg! Szép is volt, szépen játszott, na! Nem tudom mi lett volna, ha mi találjuk meg!
–  Meg milyen jószívű volt! – vetette oda Főnök Úr, a ragasztott vastagkeretes sztk-szemüveget viselő nyugdíjas magyartanár a szomszédos asztaltól, ahol egyedül ücsörgött tippmixével és egy megviselt Karamazov fivérek kötettel. – Mindenkihez volt egy kedves szava, mindenkihez!
–  Így van! – helyeselt Hájas. – Kitaposnám a beleit annak, aki megölte!
– Honnan tudod, hogy nem öngyilkosság volt? – kérdezte halkan a Viking, beleszívva piros Mustang cigarettájába.
– Az kizárt! – emelte fel mutatóujját Főnök Úr. – Aki ismerte azt a kislányt, az tudja, hogy kizárt!
–  Uraim, majd az Ernőt kifaggatjuk este! – szólt közbe a pultnál ácsorgó, sáros barna-vörös kockás favágóinget viselő Boti bácsi, az erdész. – Már ha Flóra asszony elengedi otthonról!
Ez utóbbi megjegyzése egy kicsit feloldotta a hangulatot, de nem sokáig. Megszólalt a harang.

Tamás atya, a nem messze levő Szent Lázár Templom plébánosa ugyanis rendkívüli gyászharangszót rendelt el, és miközben kongtak, búgtak a harangok, a sekrestyében járkált idegesen fel-alá.
– Csakis az a sátáni banda ölhette meg! Az az In The Forest! – magyarázta neki özvegy Izsó Györgyné, a gondnokasszony és egyben a szépkorú laikus imakör vezetője. – Láttam a plakátjukat, tegnap léptek fel! Nem szabadna városunkba engedni ilyen ördögi zenekarokat, főleg nem Halottak Napján!
A pap nem reagált semmit, csak kezébe szorította rózsafüzérét. Gondolt aztán egyet, magához vette kocsikulcsát, és már viharzott is kifelé.
– El ne felejtse a legfrissebb miserendet kifüggeszteni! – vetette oda Izsónénak.
– De hát, hova indul, Plébános úr?
Tamás atya, ez a nyakigláb, barna hajú és szemű fiatal pap nem válaszolt, csak bepattant rozzant barna Wartburgjába, és már úton is volt a rendőrkapitányság felé.
Mikor megérkezett néhány kanyar után, megállt, de még nem állította le a motort. A fenti visszapillantóban farkasszemet nézett önmagával.
– Ezt mégsem mondhatom el… – nyögte aztán maga elé. – Hiszen ez gyónási titok.
Azzal éles kanyart vett, és rálépve a gázpedálra más irányba indult: a Rigókő-Nemestelek, Szentjób és Mártonháza települések, valamint a Boszorkányerdő által közrefogott Telki hegy irányába.

…

Mi egy kicsit korábban épp a vasútállomással szemben levő Szomorú Fűzfa Vendéglőben beszélgettünk, ahol szokásos közös vasárnapi ebédünket szoktuk fogyasztani Varjú Roland felügyelő úrral.
Abigél csak azért nem volt akkor velünk, mert miután megérkeztünk a kapitányságra, Maklár Ernő közölte, hogy Varjú még a Herzog kórházban van Rashad doktornővel és Horváthékkal. Ekkor rábeszéltem, hogy menjen haza egy kicsit ő is, kifújni magát, és hogy átgondolja, mit akar majd mondani egészen pontosan Varjúnak – hisz, ahogy sejtettem, jegyzőkönyvbe kerül majd mondandója. Végül nagy nehezen beleegyezett. Ennek nagyon örültem, mert szerettem volna kettesben beszélni a felügyelővel.
– Valami elképzelés? – kérdeztem. – Úgy értem, gyanúsított?
– Nincs. – villájával szétpasszírozta az egyik sült krumplit. Nem nagyon nyúlt az ételhez, a rántott szeletből is alig evett. – Illetve volna, bár az ösztöneim azt súgják, pajti, hogy itt valami nagyobb disznóság van a háttérben.
– És ki volna az? – kérdeztem, miközben leerőltettem egy kis krumplit a torkomon. Nekem se volt nagy étvágyam. – Csak nem…?
–  De igen!
Ki se kellett mondani a nevét Riczinger Dánielnek. A felügyelő egyből tudta, kire gondolok.
–  Az a féreg! – folytatta, miközben belekortyolt a sörébe. Bár egy rendőrnek nem szabadna szolgálat közben innia, Varjút az ilyen szerinte „országvilág böszmeségek” nem foglalkoztatták, elvégre csak egy-két sört (meg pár deci konyakot) szokott legurítani. – Hidd el, az a rohadt geci bármire képes! Az az egy baj, hogy eddig mindig kicsúszott a kezeim közül, de addig csúszkál, amíg egyszer el nem kapom és meg nem fojtom, az hótziher!
– Roland, gyilkosságra azért talán csak nem képes! – tiltakoztam.
Mit véded, úgy csinálsz, mintha nem ismernéd?! Én láttam a bűnlajstromát. Mindig szerzett valami alibit, vagy az apja kihúzta a csávából. No meg azt hallottam, hogy állítólag egyszer a diszkóban még nyár végén Mercédesszel beszélt valamit, szóval kíváncsi leszek arra, mit mond Abigél meg Tilda. Beszéltél velük, ugye?
–  Igen. Apropó… – vetettem közbe. – Ha már a tanúknál tartunk! Szerinted milyen nyomon lehet még elindulni?
–  Nos, pajti. – mondta elgondolkodva. – A csodálói mellett irigyei is voltak, az biztos. Itt a sok középszerű senki közt Mercédesz nem a kibaszott pénzével vagy apuci-anyuci hátszelével lett valaki, hanem a tehetségével!
–  Tudom – bólintottam.
–  Mindazonáltal, mint mondtam, úgy érzem, itt valami többről van szó. Ha érted, mire gondolok…
– Értem, persze! – bólintottam, és suttogva hozzátettem: Több dolgokat rejt a köd Rigókőn.
Varjú Roland is bólintott. Megittuk a sört (én alkoholmenteset), majd fizettünk és kisétáltunk a vendéglő ajtaján. Már szálltunk volna be a felügyelő Plymouth Dusterébe, amikor megcsörrent a telefonja.
Sms-t kapott, és miközben olvasta, láttam, hogy elképed az arca. Aztán így szólt:
– Útba ejtjük a házamat.
– Miért?
– Öreganyám üzent. – mondta, miközben nyitotta ki amerikai benzinzabálója ajtaját. – Talált egy nekem címzett levelet a postaládában, amin nem volt feladó!

…

A gálán továbbra is fagyos volt a hangulat, így nem is tartott sokáig.
Tamás atya rögtön távozott, ahogy megtudta Mercédesz halálhírét. A többiek koccintottak egyet Jaguár hetvenötödik születésnapja alkalmából, miután Galambosné rövid tósztot mondott. Rögtön ezután maga a polgármester mondta, hogy mindenki menjen haza, kivéve azt a néhány embert, akikkel beszélni óhajt: Zádor Miklósné alpolgármester, Riczinger úr, Vojnárovics úr és Jeszenák igazgató, és még három másik képviselő.
Így hát nyolcan maradtak, elvonulva a művelődési ház egyik termébe, ahol helyi költők, köztük fiatalok és a Csáth Géza diákjai szoktak egyébiránt felolvasóesteket tartani. A falakra szépen ki is voltak rakva alkotásaik egy állandó kiállítás részeként.
Jaguár leült a terem elején lévő asztal mögé, a többiek az első székeknél foglaltak helyet.
– Zádorné asszony, uraim! – kezdte a kackiás, őszes bajszú és nagy szakállas, szilaj polgármester, aki életkorából legalább húszat letagadhatott volna. – Önök is tudják, hogy ez az ügy, mivel a kislány városunk büszkesége volt, híres csellóművész… Szóval, hogy micsoda felfordulással jár majd. Ezért úgy döntöttem, hogy, bár a sajtó képviselőit tájékoztatjuk az esetről, a részleteket illetően, ameddig ki nem derül, ki volt a tettes, teljes hírzárlatot rendelek el!
Mint egy ragadozó, úgy tekintett végig a jelenlevőkön, illően becenevéhez. Nevét állítólag onnan kapta, hogy fiatalkorában, miután átszökött a vasfüggönyön Nyugatra, néhány évig valahol Ecuadorban harcolt marxista gerillák ellen egy zsoldoscsapat tagjaként. Ott ragadt rá: El Jaguar…
Később, mikor visszatért szülővárosába, a rendszerváltás után, hősként ünnepelték. Egyből indult a polgármesteri székért, amelyet azóta is mindig megnyert, pedig soha egyetlen párt tagságát sem fogadta el. Ahogy ő mondta, az összes politikai erő volt bolsevik káderekből és kiszesekből áll, ezért nem áll össze velük.
Folytatni akarta, de csörgött a telefonja.
–  Szívem… – mondta a kagylóba. – Visszahívlak később! Igen, már nagyon várom a meglepetést. Igen! Na, szia!
Rövidre zárta hát a beszélgetést aktuális feleségével, aki egyébként egy huszonéves szombathelyi fehérnemű modell volt, szóval nem idevalósi.
– Tehát – folytatta. –, ezt kérem, maguk is vegyék tudomásul!
–  Elnézést, mi tudomásul vesszük – szólt a rókaképű, szeplős Riczinger István. –, de mi a helyzet városunk, hát… Érdekes kopójával, hogy is hívják? Holló Rajmund?
– Varjú. – helyesbített Vojnárovics Imre, kis kerek szemüvege fölött ránézve. – Varjú Roland. Kedves képviselőtársam, ezzel azért tisztában kéne lennie, nem gondolja?
–  Ahogy magának is tisztában kéne lennie a hatályos adózási törvényekkel, Vojnárovics úr! – replikázott Riczinger.
–  Közgazdaságin végeztem, Riczinger úr! Vagy netán gyanúsít valamivel? Inkább mondják, mi a helyzet a beígért vasúti felsővezeték-cserével? – kérdését Zádor Miklósnéhoz is szegezte.
Jeszenák Albert felpattant helyéről:
– Na! Uraim, most nem a Városházán vagyunk! Moderálják magukat! He!
A vastagbajszú, őszes fekete kefehajú igazgató föléjük magasodott vagy két fejjel alapból is, de így még nagyobbnak tűnt.
Mindenki elhallgatott.
– Köszönöm, Igazgató úr! – biccentett Jaguár, Jeszenák pedig azzal visszaült a helyére. Mind a ketten megsimították bajszukat.
– Varjú Rolandnak természetesen szólok, nemsokára fel is hívom. Most hazamehetnek, köszönöm, hogy meghallgattak!
– Nos, én amúgy sem maradtam volna sokáig a mélyen tisztelt társasággal, holnap kora reggel ugyanis üzleti ügyben a fővárosban kell lennem. Agyő! – mondta Vojnárovics Imre gunyorosan, miközben szemüvegét feljebb tolta.
Miközben Riczinger gyilkos tekintettel nézett végig rajta, magához vette aktatáskáját, majd öt perccel később, kilépve a Prohászka Ottokár Művelődési Ház ajtaján, tárcsázta Tilda lánya telefonszámát.
Tilda azonban akkor kerékpározott a Teleki úton Rigókő felé, épp a Csizmagyári tó melletti szakaszon, amelynek túlsó részén, a fákon ott virítottak sárgán a rendőrségi szalagok. Bár hallotta a telefoncsörgést, nem állt meg, mert a csípős késő őszi széltől átfagyott teste: átkozta is magát, amiért olyan szellősen öltözött, holott a tél már mutogatta karmait.
Vojnárovics Imre ezért egy sms-t küldött neki, mielőtt beszállt autójába:
„Kiscsillagom, hívj majd fel. Elindultam Pestre. Sajnos van egy rossz hírem is. Puszi: Apu”

…

Somlaiék is hamarosan hazaértek Metternich utcai otthonukba, a mályvazöld színű emeletes, piros cseréptetős családi házba.
– Ferike! Hol van a nővéred? – kiáltott Somlainé fel az emeletre, miközben sétált fel a lépcsőn.
Ferike gyorsan elrakta a Garfield magazint, az asztalára tette a matekkönyvet, és kinyitotta az ajtót.
– Elment valahová, anya!
– Nem mondta, hova? – anyja már felért az emeletre.
–  Nem, anya!
Adott egy puszit neki, majd bementek a szobába.
– Remélem, készülsz a holnapi matekdogára!
– Persze, anya!
– Megnézhetem a leckefüzeted?
– Őőő… izé… Nem lehetne, hogy, szóval majd ha végeztem, izé, akkor megmutatom?
Az asszony csípőre tette a kezét.
– Mutasd, Ferikém! És ne „izézz!”
– De anyaaa… Még néhány példa hátravan, nem lenne jobb együtt mindet? – erősködött nyafogva, ám csibészes mosollyal Ferike.
–  Na jó! – mosolyodott el anyja, aki nem tudott nem megenyhülni kis kócos szőke tízéves fiacskája könyörgéseitől (bizony, külsőre nem hasonlított a nővérére). –  Nem vagy éhes?
– Nem, anya!
Pár perccel később, miután anyja magára hagyta, az ajtó félig nyitva maradt, és Ferike ismét előkapta a Garfield magazint. Csak pár képsorral jutott azonban előrébb, mert bár szülei igyekeztek a földszinten minél halkabban beszélni, mégis megütötte fülét e szó: „Meggyilkolták.”
Félretette a lusta, kövér macska történeteit tartalmazó képregényt, és lábujjhegyen osont lefelé a lépcsőn.
– Igen, szerinte meggyilkolták. – hallotta apja hangját. – Az imént beszéltem Abival, ő ezt mondta.
–  Szegény lány! – jajdult fel Somlainé. – Szegény kis Mercédesz!
–  Sőt, azt is mondta, hogy különösen sokat szenvedett halálakor…
–  És ő ezt mégis honnan tudja? Csak nem megint a… „látomásai”?
–  Nem tudom, drágám.
Ferike izgatottan ment vissza szobájába, becsukta az ajtót, és rögvest bekapcsolta a számítógépet.
Feszülten várta, hogy végre beléphessen MSN-fiókjába. Amint ez megtörtént, már meg is írta üzenetét két legjobb barátjának az osztályból, a Müllernek és Dömötör Palkónak (akkor épp nem voltak bejelentkezve):

A vámpír áldozatot ejtett, a nővérem egyik barátnőjét. Nem szabad tovább húzni az időt, el kell mennünk a Csizmagyárba, hogy elpusztítsuk. Holnap megbeszéljük a részleteket! 

Ezután lerohant a földszintre, és a spájz felé indult. Miközben kutakodott a befőttes üvegek, edények és zöldségek között, egyszer csak apja lépett be:
– Kisfiam, mégis mi dolgod van itt?
– Fokhagymát keresek, apa! – válaszolt zihálva Ferike.
– Mégis minek?
– Vámpírra fogunk vadászni Palkóékkal!
– Adok én neked vámpírt, te büdös kölök, nyomás vissza matekozni!
– De apa…
– Mars a szobádba!Ferike megadóan és duzzogva elindult fel az emeletre, Somlai Ferenc pedig alighanem azon tűnődött, vajon miért vannak neki ilyen fura gyerekei?
…

– Nem, Polgármester úr. Varjú Roland felügyelő úr még nem érkezett vissza. Igen, Polgármester úr. Rendben, Polgármester úr, átadom neki! Rendben! Igen, igen! Rendben, viszhall!
Alig hogy Maklár Ernő lerakta a kagylót és kortyolt még egyet kávéjába, beléptünk Varjúval a kapitányságra.
–  Felügyelő úr! – pattant fel Maklár. – Jaguár telefonált épp ebben a minutumban, és azt mondta, hogy…
– Jó, jó, most rohadtul nem izgat, mit mondott! – legyintett a felügyelő, miközben vetettük le a kabátunkat.
– De…
– Somlai Abigél és Vojnárovics Tilda itt vannak?
– Izé, nem… Még nem. Csak Aranka meg a Szabó Marci voltak itt ebédidőben.
– Találtak még valamit?
– Sajnos nem, de idefelé jövet megbírságoltak két gyorshajtót is…
– Remek, itt ne is száguldozzon senki! – Varjú mintegy magának mondta. – Jól meg kell őket bírságolni, itt gyerekek is vannak! Úgy van…

Ezután beléptünk a felügyelő úr irodájába, ahol izgatottan elő is vette a borítékot.
Egy papírcetli volt benne, és még valami…
–  Azt a kibaszott leningrádi mocskos kurva istenit!!!
Varjú Roland még egészen visszafogottan káromkodott, legalábbis ami a hangerőt illeti. Teljességgel megértettem kifakadását, ahogy halálra sápadva nézte a boríték tartalmát. Én is csak döbbent bénultsággal meredtem az asztalra.
Az futott csak át az agyamon, hogy micsoda szerencse, hogy sem Abigél, sem Tilda nincsenek most itt velünk.
Mind a ketten rágyújtottunk egy cigarettára.

„Hét a száma a kulcsoknak,
Hét a nyitja a kapunak.
Máris ismersz hatot,
Hisz régóta tudod,
Hogy egy mind, hogy mind’ – egy. 

A szűz méhe,
Szajha vére,
Csókjuk másik világ ölelése;
A bölcs szava,
Őrült dala,
Fülelj, elméd hogy meghallja;
Mester aranya,
Mágus akarata,
Felragyog a titok aranyajtaja: 

Láss, szemem!

Szív, mutasd magad! 

A hetedik én vagyok.”

 

Ez volt ráírva a levélpapírra, amit Horváth Mercédesz levágott jobb gyűrűsujja mellé csomagolt valami elmebeteg.
–  Roland, ez… – nyökögtem. – Ez a szöveg… nekem nagyon ismerős!
A felügyelő rám nézett, még egyszer átolvasta, majd felállt az asztaltól, és rágyújtott még egy cigire. Elővett egy kis Napóleon konyakot is, ki is töltött fél decit magának. Engem is megkínált, mind a cigivel, mind a konyakkal: elfogadtam mindkettőt, pedig nem szoktam mostanában alkoholt fogyasztani.
Miután belekortyoltunk mindketten az italba, ismét rám nézett, majd elővette a mobilját, és tárcsázott. De nem emelte a kagylót a füléhez.
Megcsörrent a telefonom.

♪ Seven is the number of the keys… ♪

– Ez nem lehet…!
– Figyelj, Józsi! – ragadta meg a vállamat. – Ugye, azt mondtad, holnapig itt lesznek Rigókőn az In The Forest-es srácok?
– Igen.
– És hol?
– Azt hiszem, Thalabérnál lehetnek… De meg kéne kérdezni Gönczit!
– Akkor… – szólt elszántan Varjú, elnyomva cigarettáját. – Ne is vesztegessük az időt!
– Majd én felhívom. – ajánlkoztam.
Azzal tárcsáztam is Gönczi számát, miközben Varjú gondosan becsomagolta szegény Mercédesz ujját valami fóliába, és filctollal ráírt.
A dalszöveget, illetve annak magyar fordítását tartalmazó papirost pedig visszacsúsztatta a borítékba.
Már majdnem kinyomtam lemondóan a telefont, de Gönczi úgy a nyolcadik kicsöngésnél felvette:
-Szevasz Józsi, mondjad!
– Cézé! – másik becenevén szólítottam meg. – A tegnapi fellépők Thalabérnál vannak, ugye?
– Eeegen… Nagyon állat buli volt, nem?
– Az ám!
– Na, hát szép kuplerájt csináltak nekem tegnap hullarészegen! Majdnem reggel hatig buliztak… Thalabér meg ők is megígérték, hogy segítenek takarítani! – panaszkodott. – Aztán most mégis csak ketten vagyunk Izával. Na mindegy, veled mi újság?
– Majd mesélek Cézé, de most le kell tennem! Sok sikert, a pultos Izának pedig mondd meg, hogy Varjú nyomozó csókolja!
A felügyelő elvörösödő arccal nézett rám.
– Haha, rendben, átadom neki! Szervusz!

– Ezt muszáj volt, baszki? – Varjú most inkább pulykának tűnt.
– Ugyan már! – mondtam nevetve. – Én csak segítem a bimbódzó románcotokat.
Talán poénom nem volt éppen a helyzet komolyságához illő, de valamivel oldanom kellett saját feszültségemet is.
– Nem is tudtam Józsikám, hogy kibaszott randiguru lettél! Na mindegy, akkor induljunk Thalabérhoz!
Miután kiléptünk az irodából, Varjú Roland elkiáltotta magát:
– ERNŐ!
– Igen, felügyelő??? – egy szempillantás alatt ott termett előttünk Maklár őrmester.
– Nekünk el kell mennünk! Ha időközben megérkezik Somlai Abigél és Vojnárovics Tilda, mondd meg nekik, hogy egy órán belül itt vagyunk, várjanak addig. Kínáld meg őket kávéval, vagy ha kérnek, akkor konyakkal.
– Értettem, felügyelő!
– Ezt pedig… Rakd el!
– Ez mi?
– Bizonyíték.
Felkaptuk kabátunkat, és egy perc múlva már útnak is indultunk a Dusterrel.

…

– Még van egy kis dolgom, drágám, de egy-két órán belül otthon vagyok! – mondta a telefonba Riczinger István feleségének, lánykori nevén Bakonyi Katalinnak.
Zádor Miklósné eközben rámosolygott, és megcirógatta még egyszer meztelen mellkasát, miközben ő szabad bal kezével beletúrt az alpolgármesternő göndör szőke hajába.
– Rendben, majd mesélek!
Azzal kinyomta a mobiltelefonját, és letette a franciaágy melletti elefántcsontszín éjjeli szekrényre, majd nagyot nyújtózott.
– Cigarettát? – kérdezte Zádorné.
– Továbbra sem dohányzom, már öt éve leszoktam.
– Én sem. De szex után valahogy mindig megkívánom!
Azzal áthajolva Riczinger felett, az éjjeliszekrényből kivett egy doboz vékony, mentolos női cigit és öngyújtót, majd nagy füstkarikákat eregetve elégedetten felsóhajtott.
– Nem szabadna ám az ágyban rágyújtani, Jankám! Nem félsz, hogy tűzhalálban pusztulunk el?
Zádor Miklósné Janka felnevetett.
– Ha a karjaidban halok meg, az egész jó halálnem… Nemde bár?
Riczinger nem válaszolt, hanem témát váltva így szólt:
– Egyelőre még jobb lenne életben maradni. Legalább addig a pár évig, míg Jaguár fel nem dobja a talpát, hogy végre… – nem fejezte be a mondatot.
– Hogy végre?
– Tudod te azt nagyon jól!
– Hogyne tudnám! – nevetett Zádorné. – Meg tudok még egyet s mást is ezen kívül! Ha az a bolond férjem tudná, amit én! Nos, Jaguár…
– Kímélj meg a részletektől! – Riczinger rókaképén nem leplezett irigység jelent meg.
Zádorné Janka most még hangosabban felnevetett.
– Nem arra gondoltam, Istikém! Azzal úgysem tudnánk megzsarolni, és, őszintén szólva, nem is akarom. Meg amúgy is! – tette hozzá. – Mióta azzal a kis buta, üresfejű csitrivel összeházasodott, én már nem vagyok elég jó neki. Szerintem fülig szerelmes belé!
– Kit izgat?! Azt mondd, hogy akkor miről van szó?
– Nos, édes… Arról van szó, hogy nem kell éveket várnunk, míg az öreg nagymacska alulról szagolja az ibolyát. A múltkor ugyanis nyitva felejtette az irodáját valami nagy sietségben, és én voltam olyan vakmerő, hogy belekukkantsak a papírjaiba. És tudod, miket találtam?
– Mondjad már!
– Rendben, de az információnak ára van!
– Hmm… Örömmel fizetek! – mondta Riczinger, és jobb kezével benyúlt a takaró alá.
– Ez a beszéd! Szóval… Két érdekes dokumentumot is találtam. Az egyik egy orvosi jelentés, a másik pedig Jaguár kézzel írott jegyzetei. Úgy sejtem, hogy a gálán akarta bejelenteni, de annak a kislánynak a halálhíre közbejött.
– Nem volt az már kislány, húsz éves volt!
– Te már csak tudod, igaz? Vén kecske! – gúnyolódott Zádorné. – Na mindegy, szóval Jaguár átadja másnak a stafétabotot, és időközi választásokat szándékozik kiírni!
Riczinger arca valósággal kivirult, és egy csókot nyomott az alpolgármesternő ajkaira.
– Jövőre, Istikém, már te leszel az alfahím Rigókőn!
– Imádlak, te istennő!
Egy darabig még incselkedtek, de aztán Riczinger így szólt:
– Azért ne igyunk előre a medve bőrére! Az a kurvapecér Vojnárovics is biztosan indulni fog! Kíváncsi vagyok, most miben sántikál!?
– Valakit rá kéne állítani. – javasolta Zádorné.
– Hmm, igazad van! Fel is hívom a legmegbízhatóbb emberemet!
Azzal Riczinger István már tárcsázta is fia, Dániel telefonszámát.

…

– Szóval, hová ilyen sietősen, Tildácska? Vár valami új kandúrod?
– Hé, hagyd békén, vagy esküszöm, hogy szétrúgom a tökeidet!
Somlai Abigél valóban elszánt mozdulattal rohant oda a nagydarab, apjához hasonlóan szeplős, zselézett hajú Riczinger Dániel és a kis törékeny Vojnárovics Tilda közé.
– Hát jó… – vigyorgott rájuk. – Hát jó! De ezzel még nincs vége, te ribanc! Ki foglak készíteni a szemét apáddal együtt!
– Kotródj már el! – úgy üvöltött rá a sápadt, feketehajú Abigél, mint valami kicsinyét védő szibériai anyatigris. – Vagy eljössz velünk ide két utcányira? Tudod, a rendőrségre?
– A világért sem hagynám ki – még mindig vigyorgott. –, de sürgős dolgom van!
Miután a fiatal Riczinger lelépett, Abigél odalépett a pityergő Tildához, és átölelte.
– Köszönöm, Abi! Alig hogy lezártam a biciklimet, már itt is termett ez a rohadék!
– Jól van, semmi baj! – simogatta Tilda arcát.
– Lefogadom, ő ölte meg…
– Ne folytasd! – szólt rá Abigél. – Ezt bízzuk Rolandékra! És egyébként is, tudok valamit.
– Mi… micsodát?
– Majd elmondom az őrsön, mert Rolandnak, és ha ott van, Józsinak is hallania kell. De mondd, mit akart tőled ez a dúvad barom?
– Nos, én, én… Nem is tudom… Annyira röstellem, azért nem mondtam senkinek.
Tilda már vacogott, ezért Abigél még jobban átölelte.
– Nem baj, most már mondd csak!
– Hát jó… Szóval, még nyáron, de csak mert azt akartam, hogy végre békén hagyjon…! Elmentem vele randira. De ennyi, semmi más nem történt!
– Rendben…
– Undorodom tőle, érted?!
– Rendben, nyugodj meg, kérlek! – mondta a Somlai lány. – Gyere, menjünk, mielőtt fagyosszentek leszünk!
Tilda ezen elmosolyodott, majd úgy is tettek, ahogy barátnője javasolta.
Néhány perccel később értek oda, miután mi már útban voltunk Thalabérhoz.

Mindeközben Riczinger Dániel a Jáva Kávézó felé sietett, ahol egy neki dolgozó haverja, Lalika várta. A néhány éve nyílt, belül boldog békeidős reklámplakátokkal díszített Jáva volt Rigókő egyik legdrágább vendéglátó egysége, ahol rengeteg kávékülönlegességet és cseh söröket is lehetett kapni.
Már csak két lépésre volt a bejárattól, amikor apja felhívta.
– Fater, mondjad!
– Megmondtam, ne beszélj így velem!
– Jól van, bocs!
– Nincs jól! – folytatta Riczinger István. – Szeretném, ha ma este kivételesen nem kujtorognál, mert beszédem van veled!
– Miről?
– Nos, egyelőre annyit mondok, hogy köze van ahhoz a szarházi Vojnárovicshoz.
– Vagy úgy! – időközben már belépett a kávézóba, és a pult felé ment, ahol ott ücsörgött rá várva Lalika. – Épp az imént találkoztam a ribanc lányával.
Lalika közben intett, majd öklüket összeütköztetve üdvözölték egymást.
– Melyikkel?
– A kisebbikkel.
– Értem, mindegy. A részleteket majd elmondom este.
– Rendben! Egy órára haza tudok ugrani, de utána lenne még dolgom. A kocsidat kölcsön tudod majd adni a napokban? Tudod, az enyém lerobbant!
– Nem szívesen, de legyen…! És amit mondani fogok, azt ne vedd félvállról! Vedd úgy, hogy ez egy lehetőség, hogy bebizonyítsd, nem csak egy púp vagy a család hátán!
– Ja, ja, oké! Na most leteszlek, csá!

Riczinger István gondterhelt arccal nézett maga elé, azon gondolkozva, jó döntést hozott-e?
De aztán félbeszakította a gondolkodást, ahogy Zádorné Janka beleharapott fülcimpájába és vörösre festett körmeit vállába mélyesztette.

A Jávában Riczinger Dánieltől és Lalikától néhány asztallal odébb Hajnal Teodóra és Damirov Karina ültek, forrócsokit szürcsölgetve.
A göndör, gesztenyehajú Teodóra egyedülálló anya gyermeke volt: Hajnal Judit, a Bóbita egyik óvónőjének egyke leánya, Mercédesszel egyidős. Ő volt a Kárpátaljáról pár éve Rigókőre költözött festőművésznő, Damirov Karina legjobb és egyetlen barátnője. Talán nem véletlenül találtak egymásra, hisz mindkettejükről rosszmájú szóbeszédek terjengtek: Teodórának apja kilétéről találtak ki mindenfélét a népek; a gyakran feketében járó, rengeteg fura ékszert hordó, a magyart törve és enyhe akcentussal beszélő Karina pedig már alapból gyanús volt a törvénytisztelő, istenfélő polgároknak.
A hosszú fekete hajú, kék szemével átható tekintetű kárpátaljai festőnő egyébként egy régi gimnáziumi ismerősöm (azóta műszakvezető a Vojnárovics Nyomdában), Krassói Balázs kedvese volt: Nemesteleken, a Boszorkányerdő közelében laktak, és rengeteg macskájuk miatt Macskássy Úrnak illetve Macskássynének hívták őket a hátuk mögött.
– Na, milyen volt tegnap a koncert? – kérdezte Teodóra.
– Egész jó. – felelt Karina, majd témát váltva megkérdezte: De előbb azt mondd meg, mikor is lesz édesanyád gyomorműtétje?
– November hatodikára van kiírva, az szerda. Remélem, nagyon remélem, hogy jól sikerül! Én nem is tudom, mit csinálnék, hogyha…
– Sikerülni fog, Dóri! Nem kell aggódnod!
– Köszönöm! – mosolygott rá Teodóra.
Beleszürcsölt egyet a forrócsokiba, és folytatni akarta, de ekkor valaki felhangosította a sarokban levő tévét.
Ők ketten, akár csak a többi vendég, köztük Riczinger és Lalika is odakapták fejüket. A városi televízió, a TV-Rigókő megszakítva riportműsorát Maróti Levente gyepmesterről és helyi ebtenyésztőről, rendkívüli élő adásban tájékoztatta a város lakóit Mercédesz esetéről.
Így hát az utolsók közt ők is megtudták a csellistalány halálhírét.

…

Feltámadt a hideg novemberi szél, belemarva arcomba, mikor megérkeztünk Thalabér Koroknay István utcai házához. Láttuk, hogy a kert ház melletti részén ott parkol mind a két furgon: Thalabér munkahelyi fehér Volkswagenje, és az In The Forest zenekar fekete Volvo turnéjárgánya is.
Csöngetésünkre Thalabér öreg barna vizsladorja heves ugatással odarohant a kapuhoz, de amikor meglátta, hogy én vagyok az, abbahagyta, és megpróbált pacsit adni a kerítésen keresztül.
– Szervusz, Tábornok! – köszöntöttem az ebet. – Itthon van a gazdid?
A válaszra nem kellett sokáig várnom, mert már ki is lépett a bejárati ajtón.
– Szevasztok! – intett. – Gyertek be, hozom a kapukulcsot!
Míg kereste a kulcsot, Varjú és én tovább barátkoztunk Tábornokkal.
Kellett pár perc, mire Thalabér újra kijött, és kinyitotta a kaput.
– Még egyszer, szevasztok!
Kezet fogtunk.
– Mi járatban? – kérdezte, miközben mentünk befelé a lakásba, próbálva elkerülni, hogy Tábornok az ugrálás közben összesározza kabátunkat a mancsával.- Beszélnünk kell Sanyiékkal. – mondtam.
– Itt vannak, bár előre szólok, nem vagyunk a toppon!
Ez így is volt, olyannyira, hogy állapotukból ítélve legfeljebb pár órája lehettek ébren. De ott voltak mind a hárman: a hosszú fekete hajú, kecskeszakállas basszusgitáros és énekes Azgorh (polgári nevén Molnár Sándor); a nyurga szőke, még hosszabb hajú gitáros Nokturno (Szakonyi Józsi), akin félig elkenődve még mindig ott virított a corpsepaint, azaz hullasmink; és az alacsony, kopasz dobos Amalek (Horváth Sanyi, egyébként általános iskolában két évig osztálytársam, mielőtt Szombathelyre költöztek – nem rokona Horváth Mercédesznek). Mind a hárman egyetemisták amúgy civilben.
Thalabér hamar felajánlotta, hogy kávét főz mindannyiunknak, melyet örömmel el is fogadtunk. Miközben ő a konyhában intézkedett, mi a nappaliban beszélgettünk, egyelőre még csak a két Sanyival.
– Na, ugye jó volt a tegnapi koncert? – kérdezte Horváth Sanyi.
– Jaja, de most nem emiatt jöttünk! – válaszoltam.
– Hanem?
Varjú Roland válaszolt helyettem:
– Ugye ez ismerős?
A dohányzóasztalra kitett papiros fölé hajoltak mind a hárman, mivel Szakonyi Józsi is visszatért a mosdóból, ahol lemosta magáról a corpsepaint maradványát.
– Hé, ez a Seven Keys magyarul! – mondta Molnár Sanyi.
– Azt tudjuk. – mondta a felügyelő. – Ki írta a dalszöveget?
– Nos, a helyzet az… – szólt ismét Sanyi, a Molnár. – Hogy ezt nem mi írtuk!
– Tessék? – Varjú Roland felpattant a fotelből. – Na ne szórakozzatok velem!
Mintha kiszökött volna belőlük a másnaposság, szemük a meglepetéstől új fénnyel ragyogott fel.
– Ide figyeljetek, egy fiatal lány meghalt, vili?
A srácok szóhoz sem jutottak, akár csak a meglepett Thalabér, aki közben kinézett a konyhából.
– És…? – kérdezte ezúttal Nokturno, azaz Szakonyi Józsi.
– És, alig hogy kihalásztuk a tóból, elküldték a levágott ujját ajándékcsomagban e dalszöveg kíséretében az én címemre.
– Mi a fasz?! – szinte egyszerre mondták mind a hárman, és ők is felugrottak helyükről.
Nem akartam egyedül ülve maradni, ezért követtem a példájukat.
A levegő csak úgy izzott a feszültségtől.
– Roland! – szólt a dobos Horváth Sanyi. – Gyanúsítasz minket valamivel?
Thalabér mentette a helyzetet, amikor elkiáltotta magát, hogy kész a kávé, és mindjárt hozza.
Helyet foglaltunk mind az öten.
– Nem, de jobb lenne, ha mondanátok pár szót erről a dalról, és… Itt kéne maradnotok még pár napig Rigókőn.
– De hát holnapután Sárváron lépünk fel, szerdán meg Répcelakon!
– Akkor átteszitek későbbre a fellépéseket, a leningrádi kurva életbe! – a felügyelő ismét felkapta kissé a vizet. – Ha Thalabér beleegyezik, maradhattok itt, vagy ha ez nincs ínyetekre…
– Beleegyezek! – házigazdánk már megjelent a tálcával, rajta a kávéscsészékkel és némi aprósüteménnyel. – Legalább nem a szomszédomat kell megkérni, hogy etesse meg Tábornokot, amíg melózok. Mindjárt hozom a feketét az uraknak!
– Köszönjük! – szóltam.
– Egy kis Unicumot vagy konyakot hozzá?
– A konyak jöhet! – válaszolta Varjú, miközben a kezébe vett egy csokis kekszet.
Nem ette még meg, hanem pörgetni kezdte az ujjai között, ahogy a kulcscsomóját is szokta néha.

– Nos. – kezdte fél perccel később Molnár ’Azgorh’ Sanyi, miközben rágyújtottunk, és mindenki töltött magának kávét. – Fura, hogy pont ez a dalszöveg jött elő! Még annak idején Amalek talált rá.
Horváth ’Amalek’ Sanyi, aki addig elgondolkozva a zöld-fekete téglalapmintás padlószőnyeget bámulta, bólintott, majd jelentőségteljesen végignézve a társaságon, átvette a szót.
– Igen, ez a jó szó, rátaláltam.
– Hol?
– Valami okkultizmusról szóló honlapon, az interneten.
– Milyen honlapon? – előztem meg a kérdéssel Varjút.
– Nem emlékszem, vagy száz ilyen oldalt végignéztem már, hogy ihletet nyerjek a zenénkhez.
– De angol, vagy magyar nyelvű volt? – kérdezte Varjú.
– Magyar nyelvű. Nokturno, aki ugyebár anglisztikás, fordította le angolra, mert az eddigi lemezeinken angolul akartuk a szövegeket.
A másik Józsi, azaz Nokturno helyeselt:
– Igen, és passzolt is annak az albumnak, a Walpurgis Night-nak a koncepciójához.
– Igen, de – vette vissza a szót a dobos Horváth Sanyi. –, mi főleg lázadásból meg polgárpukkasztásból éneklünk a Sátánról meg a halálról, meg ilyenekről, szóval sose nyírnánk ki senkit rituálisan vagy mittudomén hogy!
– Értjük. – mondtam.
– Sőt! Segítünk nektek kideríteni, ki ölte meg azt a lányt! – egészen belelkesült, és hadarva folytatta. – Van már némi tapasztalatunk nekünk is. Emlékeztek, amikor Debrecenben léptünk fel még tavalyelőtt szeptemberben? Akkor ugye ott maradtunk pár napig, és tudjátok, ott volt a Törölközős Gyilkos esete. A helyi rendőrség tehetetlen volt, de mi akkor…
– Jól van, tudjuk, de ezt a sztorit már vagy ötezerszer hallottuk! – állította le Varjú, mire Horváth Sanyi szomorúan, de elhallgatott. – Engem inkább még mindig az érdekelne, mi van ezzel a szöveggel?
Molnár Sanyi válaszolt a felügyelő kérdésére:
– Nos, a srácokkal arra gondoltunk, hogy bár lehet, hogy veszítünk pár régi rajongót, de az új lemezünkön, ami már majdnem kész egyébként, kicsit kísérletezősebbre vesszük a figurát, merészebbek leszünk. Beleviszünk nem szokványos hangszereket is. Meg például a Szomorú vasárnapot is feldolgoztuk, tudjátok. Avantgárdnak lehetne mondani, de azért black metal marad! Ja igen… – tette hozzá. – Thalabér keveri az anyagot!
– Így van, nagyon fasza lemez lesz! – Thalabér megsimogatta most kissé torzonborz arcszőrzetét, miközben láthatóan nagy elégedettséggel mosolygott.
Mivel alacsony, kissé elálló fülű figura volt, majdnem elnevettem magam, mert önkéntelenül is az ír szerencsemanó, a leprechaun jutott eszembe róla, ahogy vigyorgott.
– Ez kurva jól hangzik, de hogy jön ez ide? – kérdezte a felügyelő.
– Úgy, hogy ezen már magyarul lesznek a szövegek.
– Egy kivételével, ami akkádul! – szólt közbe Szakonyi Józsi.
– Igen, egy kivételével. Tehát, a régi dalok közül is egyet feldolgoztunk áthangszerelve meg egy kis extrával megfűszerezve, immáron magyar szöveggel…
– Ha jól sejtem, ez a Seven Keys to Another World. – mondtam ki a konklúziót.
Hevesen bólintottak mind a hárman, Thalabérral együtt.
– Szeretném meghallgatni! – szólt aztán Varjú.
– Rendben! – mondta Molnár Sanyi. – Thalabér, menjünk a pincébe!

Megittuk a kávénkat, és le is mentünk Thalabér pincéjébe, ami egyben a keverőstúdiójaként is funkcionált.
Míg ügyködött a potméterekkel, volt osztálytársamhoz szóltam:
– És milyen új hangszerek vannak benne?
– Majd meghallod! – mosolygott elégedetten. – Annyit elárulok egyébként, hogy egy itteni, rigókői illető, egy csajszi is volt olyan kedves, és közreműködött.
Baljós sejtelem támadt a szívem mélyén, és nagyot nyeltem.
– Csak nem egy… Névrokonod?
– Hallgasd! – mosolygott sokat sejtetően.

Hirtelen azt hittem, a telefonom szólalt meg, ahogy felhangzott az általam jól ismert kezdő dallam, de aztán Thalabér adott egy kis kakaót, és a pince falairól dübörögve visszhangoztak a riffek.
A műfaj klasszikus, nagy norvég mestereire emlékeztető karcos gitárszólamok, a basszus zúgása, és a dobnak a blast beat-je is a helyén volt, ahogy az eredetiben. Akkor lepődtem meg, amikor egyszer csak valami kísérteties hangú jazztrombita lépett be. Szokatlan volt, de tetszett.
Majd Azgorh vokálja, károgó üvöltése is jött, amikor kell:

♪ HÉT / A SZÁMA / A KULCSOKNAK ♪

♪ HÉT / A NYITJA / A KAPUNAK ♪

 Volt még pár csavar, alákevert zajok, és különös volt magyar szöveggel is hallani, de elsőre nem tűnt fel semmi.
Aztán a szám vége felé…
– Most fülelj! – bökött meg Horváth Sanyi.

Azonnal felismertem.
Az eredeti számot záró gitártémát ebben a változatban csellóval játszották. Melankolikus, mégis gyönyörű dallam volt, és az a virtuóz művésznő egészen fantasztikus improvizációkat vitt bele.
Ismét szinte magam előtt láttam őt. Ott ült a pince ajtajánál, a lépcső legfelső fokán.
Hosszú, gesztenyebarna haja befonva és hátrakötve, macskaszemei egy másik világba tekintettek. Angyali áhítattal húzta a vonót, magasabb szférákba emelve a pokolian szép, szívszorongató, sötét dallamot.
A pinceajtó kinyílt mögötte, és egy sárgarigó szállt be rajta.
Végre láttam a fényt!
A fényt az alagút végén! Van remény!

„Józsi… JÓZSI!”

De aztán nagy szél süvített be…

A sárgarigót elkapta egy nagy, ocsmány, szőrös pók a sarokból… Erre ő felsikított, abbahagyva a játékot.

„Úristen, rohama van, gyorsan hívjatok mentőt!”

A szél húzta magával kifelé a pinceajtón… Kétségbeesetten kiáltott…

„Itt vannak mindjárt!”
„Rendben, én addig rohanok vízért!”
„Én pedig felhívom Rashad doktornőt!”
„Nem, Hoffert kell hívni!”

„Segíts, Józsi! Ott sötét van, és félek…”
Nem tudtam mozdulni.
Eltűnt a fény a pinceajtóból, a szélvihar húzta magával kifelé őt, a kinti fény helyébe támadt végtelen, mély feketeségbe.

„Itt vannak…”
„Itt vannak, Józsi…”
„Több dolgokat rejt a köd Rigókőn…”
Teljesen megbénultam.

Őt beszippantotta a fekete homály, a pinceajtó bevágódott, én pedig ott maradtam egyedül a sötétségben.
A fény eltűnt.
Nincs többé remény.

Horváth Mercédesz halott.

Tizenegy percem van, hogy elérjem a vonatot. Ha futok, menni fog. Természetesen futok. Kapkodok a kulcs után, nincs sehol. Tegnap én fűtöttem be, a kulcs talán a pinceajtóban maradt. Ott maradt. Kikapom a zárból, a kapu előtt rálépek valami puhára, szőrösre és ruganyosra: patkánytetem. Milyen ősi ösztönök dolgoznak a kutyákban? Futni kezdek, a földúton senki, lassan oszlik a hajnal, gyomromban ismerős, de haszontalan émelygés. Műtőasztal hidege a mellkasomban.

Valaki figyeli a testem. Talpam alatt bomlik szét az ősz, a patkányt nem tépték szét, viszont játszva végeztek vele, N. majd zacskóba lapátolja, be a kukába, igazából az erdőbe kéne vinni, mert a kertben újra és újra kiássák, újra és újra megrágják, újra és újra leteszik a lábam elé; valaha medvékre vadásztak falkákban, összehangolt támadási ceremóniával, mi nekik egy patkány. Mi a testemnek tizenegy hónap az örökkévalósághoz képest.

Van a termékeny nő, mondja B., csíkszája körül fölényes mosoly, a redőnyt nyáron leengedték, hogy a kis házba ne folyjon be a meleg, kérsz a sajtomból?, én meg báránymód bólogattam, és ettem abból, amit készített. Szavai méreggé erjedtek bennem, a sajtot kihánytam.

A vonaton nincs hely. Ha van, táskát raknak maguk mellé az öregasszonyok, és foglalják a plüssülést egy pár megállóval később felszálló barátnőjüknek, akivel aztán végigkároghatják a negyven percet. Érett tökök narancssárgállanak a földeken. Halloween-lámpát faragunk a lányommal, vagyis nagyrészt én forgatom a kést, a dísztök savanykás szaga felpuffad a konyhában. Egy pillanatra beugrik, ahogy, mint egy Frida Kahlo-képen, kibomlott hajjal és hálóingben lukacsosra szurkálom a méhemet; széttárt karokkal nézek arra, aki a képet nézi, mélyen belefúrom tekintetem az övébe: nő vagyok, halott nő egy üres bölcső mellett, tágra nyílt pupillákkal és balra húzódó vigyorral. A hasam döglött. A hasam üres, mint egy semmivel telt lufi; milyen élőlény az én hasam. A hasam olyan, mint egy lombikos üveg hasa, amiben kaján mágusok keverik az életet.

Tizenegy óra, míg egy napot nem-otthon töltök. B. a hetedik hónapig bejárt dolgozni, én lehet, hogy hetvenedik évemig fogok, folyamatosan. Egyre több ember zsúfolódik fel a vagonokba, a következő állomásnál már nem fér fel több; hova megy ez a vonat, mi a végállomása ezekkel az egymáshoz préselődött kabátokkal, hajakkal, szagokkal és indulatokkal. Ahol felszállok, fröccsentett mész a sínek között és a peronon. Mikor először láttam, az iszonytól szédülni kezdtem és ömlött a vér az orromból; előző nap a kertben gereblyéztem annak a hatalmas, haszontalan fának az ágait, amit még ősszel vágtunk ki, és akkor hallottam a mentő- és tűzoltóautók vijjogását. A fa azóta a kert elképesztő zugaiba reinkarnálódott, talán utolsó erőfeszítésből szórta szét a magvait, és bosszúból azokon a helyeken szökken szárba megdöbbentő gyorsasággal, amiket a leginkább ellenőrzésem alatt szeretnék tartani. A lányommal együtt szórjuk a magot a földbe, én ások kis gödröket, ő hint, a kutyák a kerítés mögül lesnek féltékenyen; a lányom haját két copfba fonom, a haja színe sötétbarna, szinte fekete és nagyon erős, mint az apjáé, a szeme viszont zöld, ahogy az enyém és az én apámé. A lányomnak még nincs neve. A peronra fröccsentett mész egy részegen a sínek közé tévedt néhai birkózó valamelyik testrészének bizonyos szöveteit takarja, a vasúti átjáró mellett eddig négy keresztet számoltam össze. Hogyan is várhatnánk el egy Intercitytől, hogy figyeljen a részegekre?

A hatalmas fa, amit kivágtunk, tulajdonképpen beárnyékolta az egész kertet, így esélye sem volt a diófának; a mandulafa levelein hájas, zöldhátú legyek dongtak, a homokban fáradtan burjánzott a gaz, mire a kert végébe értem az irtással, kezdhettem elölről. A lányom, akinek nincs neve, a gyorsan cseperedő napraforgó fölé hajol, és titokban, amikor nem látom, letép egy levelet. Este kiülünk az erkélyre, és mikor már alszik, zamatos irsait kortyolgatunk az apjával.

B.-t összesen tizenegyszer láttam eddig; előszörre barátságos volt és terhes. Másodszorra magunkra hagytak, és egymás szájából kapkodtuk a szavakat. Talán ötödszörre jelent meg először az a fölényes mosoly a szája körül: a nő anya. A nő anya. A NŐ ANYA.

Nincs jogom, hogy üljek a vonaton. Még páran felpréselődnek, üveges tekintettel meredeznek a kabátba húzott élőhalottak. Egy fiatal lány mellettem hirtelen elájul, de annyian vannak körülötte, hogy nem veri szét a fejét semmiben. Azonnal helyet adnak neki, kólával itatják. Kertemben, a homokos talajon, csak a madárbogyófa inkarnációi szaporodnak, a gaz és az akác. Hétvégén kapkodva gazolok és gereblyézek, mintha valami százéves lemaradást próbálnék bepótolni, igyekszem nem arra a tizenegy órára gondolni, amit nem itthon töltök. A madárbogyófa ága rendkívül rugalmas, és gyakorlatilag kitéphetetlen, ha egyszer már meggyökeresedett. Az akáccal is ugyanez van; nem tudom kiásni, így tőből vágom le, viszont legkésőbb másfél hónap múlva, három-négy friss oldalhajtással szaporodik tovább, megállíthatatlanul. Néha már szégyellem magam eszelős irtási hadjárataim után.

Egy pillanatra elkapom a lány tekintetét: kissé bamba, de mintha valami titoknak határozottan örülne. A mellette ülő nőből ömlik a szó, hamarosan a saját lábtörésének történetét ecseteli. A lány bamba mosollyal fordul felé, mintha neki mondhatnának akármit: most, az ájulás után, már bárminek örül.

Zuglónál, a pénztár előtt, általában reggel nyolctól este nyolcig, áll egy férfi, csendes bolond. Nyitja és csukja az ajtót, mintha a király terme előtt teljesítene szolgálatot. Néha, jó időben, a sapkáját is leveszi. A lányom imádja ezt a történetet, naponta legalább ötször elmesélteti velem. Részletes személyleírást követel tőlem, és néha, főleg esténként, azt kéri, hogy suttogjam el a másik befejezést. Azt, ami nem jó. Nem jó, de szép.

A lányom másik kedvenc meséje a varázslós. A hasam, kezdem mindig, és a semmivel telt lufira mutatok, egészen olyan, mint egy lombikos üveg alja, na, abban keverik fehér ruhás, jó mágusok az életet. Milyen az a mágus, kérdezi a lányom. Hát jó, mondom neki. De pontosan milyen, kérdezi, és éhes szemekkel fürkész. És akkor részletes személyleírást adok.

Néha, esténként, a lányom azt kéri, hogy suttogjam el neki a másik befejezést. Azt, ami arról szól, hogy az egyik mágus, aki nagyon jó, de kicsit még kezdő a varázslat mesterségében, egyszer véletlenül leejt egy üveget. Akkor megáll az idő. A szilánkok ezerfelé szórják az erős laboratóriumi lámpák fényét, és a hideg padlón megcsillan valami. Olyan fénye van, mint a te szemednek, mondom a lányomnak, és ilyenkor mindig megcirógatom az arcát. Szóval, mondom tovább, az a csillanás a hideg padlón, egy élet lett volna, amolyan szivárványszínű, tökéletes, pulzáló gömb; és ekkor jövök én. Lehajolok, a tenyereim közé veszem a csodát, és megbocsájtok a jó mágusnak. Még intünk egymásnak, ahogy hálóingben, bomlott hajjal kisétálok a laborból, és téged pedig, mondom a lányomnak, és még egyszer megcirógatom az arcát, hazaviszlek, és soha, soha, soha nem térünk vissza ide többé.

 

 

(Illusztráció: Gill)

Az emberek többnyire egy szót tudnak a tengerre, és ebbe az egyetlen szóba sűrítik minden ámulatukat és rettegésüket.
Pedig talán többféle ámulat van, ahogy többféle túlvilág. A saját marcona, északi tengere után Riolda alig tudott betelni a langyos áramlatokkal, a szinte bársonyos napfénnyel, a hajó körül ugrándozó piros szárnyú halakkal. Ahogy a víz fölött röpdöső latin hangsúlyokkal, a déli  forróságban megolvadni látszó azúrral sem.
– Eddig még nem is éltem igazán – suttogta magának.
A tenger olyan áttetsző és világos volt, hogy bánatot, reményt könnyű volt beléje vetni. Talán még  lelkifurdalást is. Hiszen gyötrődve gondolt arra, hogy Hanna lányát, Leát egyetlen szóval megszabadíthatta volna a Benjamin-féle örökös vándorlástól.
És vajon a nyakában lógó amulett nem Leát illeti?

Közben a hajó úgy vágtatott, mintha láthatatlan szelek nógatnák.
Ben Naftali tengerészei a meleg utolsó fuvallatával meg akarták kerülni Itáliát, és az Arméniában szőtt selymeket még november előtt kirakodni Velencében. A szelek irgalmasok voltak ben Naftalihoz, a hajósok pedig készségesek és bőbeszédűek – Rioldának nem is kellett könyörögni nekik, hogy meséljenek az istenek régi háborúiról vagy csak a delfinekről, akik királylányokba szeretnek bele vagy barátságból megmentenek vízbe dobott, fiatal költőket.
Különös, felejthetetlenül mámoros és mégis barátságos volt ez a tenger. És vajon N. herceg, a Nyugati szél szigetének titokzatos költője nem a rómaiak tengeréről írt verseket?

Milyen tündöklő, milyen magabiztos
nyomot hagy a sirály a vízen!
Olyan erővel csapódik bele,
mintha meg akarna halni,
vagy dühös gőgjében
párbajra szólítaná a tengert –
el nem törlöd,
el nem felejted.

Nincs is szavunk a millió sebre,
ami szempillantásról szempillantásra
felszakítja a tengert.

És mégis: a tiltakozás megszépít engem.
Hiába várnak rám makulátlan csendben
a menny terei. Ámítás az örökkévalóság.
Vak és tökéletes víztükör mozgás,

rezdülés nélkül. Sima és feszes. 

El nem érhetem.
Többé bele nem veszhetek.

 

Riolda megpróbálta a verset a hajósok könnyű latinjára lefordítani.
– Hiába, nincs a zenénk a te füledben – legyintett a kormányos. És nyugodt estéken maga énekelte el azokat a nótákat, amiket gyerekfejjel tanult a Nápolyi-öbölben. Egy öreg kormányos, egy szürakuzai görög pedig a csillagképek titkait magyarázta el.
De most már a nem túlságosan éleselméjű ben Naftali is sejtette, hogy Rioldáért sehol a világon nem fog „királyi” váltságdíjat kapni.
– Túl sok nyelvet tudsz, és túl kíváncsi vagy. A királynők nem ilyenek! Túl gyakorlatias vagy, túl bőbeszédű.  – mondta Rioldának.
Ő bezzeg nem volt kíváncsi rá, hogy Riolda honnan jött, és miért érkezett.
Noiában, egy galíciai kikötőben találkozott már pár csaló, részeges angolszász kereskedővel.
– Ezek nem is angolszászok, hanem angolgyíkok – böffentett. – Még hogy költők!  Még hogy N. herceg! Nem értenek a dallamokhoz, nem értenek a rímekhez, ráadásul nem is ismerik az adott szó szentségét, csak részegen dülöngélnek a mocskos söreiktől.  Hát talán nem igaz? Talán nem ezért ítélte a Teremtő örökös szegénységre őket?
Ostobák és éhenkórászok mindahányan, akik északon születtek.
Riolda lenyelte a választ.
És mivel nem volt hova bújni egymás elől a fedélzeten, úgyhogy Riolda jól megfigyelte a kereskedőt. A hajó tulajdonosa, Ben Naftali egyetlen órát sem hagyott értelmetlenül elmúlni. És bár öreg szolgáján kívül egyetlen zsidó sem volt a hajón, minden szokást, minden vallásos előírást féltő gonddal betartott. És minden apróságért – kedvező szelet kaptak, elmúlt a gyomorrontása, szépet álmodott – a Teremtőjének hálálkodott. Emiatt nemcsak ő, hanem az utasok, a tengerészek, sőt a szolgák is úgy érezték, vele mindig különleges dolgok történnek. Hogy a hajója rendben, erőfeszítés nélkül, boldogan röpül, hogy vele minden megpróbáltatás könnyebb.
És talán tényleg lehetett valamiféle együttérzés volt a hajójában, mert a vártnál is gyorsabban értek Szicíliába, ahol ben Naftali kiegészítette a rakományt mandarinnal és szárított fügével – északi ínyeknek oly édes és ragacsos gyümölcseivel.
Riolda földet töltött egy cserépkorsóba, és oda rejtette el a magokat.
De ideje volt, hogy ben Naftalit nyíltan vallatóra fogja.
– Most szökjem el tőled, vagy várjam meg, hogy eladsz rabszolgának? – faggatta mosolyogva Riolda.
Ben Naftali a szakállát simogatta.
Aztán percekig szidta azt Hannát, a ravasz öregasszonyt, aki rászedte őt a váltságdíjas mesével. Hannát, aki miatt talán vissza sem térhet Almériába, és nem hozhat többé osztályon felüli selymeket
– De megfájdul a gyomrom, ha ennyit idegeskedem – jelentette ki egy idő után.  – Ha pedig eladnálak, attól előbb-utóbb rossz álmaim lesznek. A rossz álmok pedig megártanak, előbb az emésztésemnek, utána az izületeimnek. Úgyhogy inkább ajánlani foglak Velencébe egy kereskedő-famíliának, azt hallottam, Guido Romenini épp északi asszonyt keres házvezetőnek. Aztán boldogulj, ahogy tudsz! Meglehet, előbb érsz haza a szigetedre, mint én Marseille-be.