Nem biztos, hogy megéltem. Ha jól emlékszem csak megálmodtam. Már azt sem tudom, mikor volt, egyszerűen csak megtörtént. Ha valami után nagyon vágyom, akár egy perc alatt képes vagyok elfejteni a valóságot és valami megtévesztő utópiába zuhanok, ami életem végéig mérgezi a lelkemet. Szépen lassan megöl, amíg megfeledkezem önmagamról, az életről. Olyasmi érzést kelt bennem, mint a drog. Segít, hogy tovább álmodhassak. A kérdés csak az volt, mi minden képes még megbabonázni, elvenni tőlem a cseppnyi, tiszta tekintetet. Mintha egyedül maradtam volna, kitágult pupillákkal. Szégyelltem magamat, de akkor is jó volt úgy kinézni az ablakon. A vonaton ültem és egy részeges legyen kívül, senki nem volt a fülkémben. Nem vártam akkor semmit. Persze örültem volna annak, ha elindul a vonat, de nem bántam volna meg azt sem, ha esetleg ott ragadok az állomáson, míg ki nem nyír valaki a szürkületben. Abban az órában szartam az életre vagy a halálra, mert csak ülni akartam és kifelé bámulni az üres vágányokra. Mielőtt behunytam volna a szemem, váratlanul elindult a szerelvény. Kinyitottam egy üveg bort, amit jó nagy lendülettel meg is húztam. Jóval kesernyésebb volt és tapadósabb. A fű könnyen el tudja baszni a borok ízét, de ez mit számított… A második korty már egyáltalán nem volt olyan vészes. A külvárosra tekintettem, ahol számtalan romos házat körbeölelt a nap felé törekvő borostyán. Magányosan, térdig érő kabátban flangáltak a hajléktalanok a roskadozó kunyhók mellett, amik között szürkés ruhadarabok lengtek egy kifeszített drótszálon. Fasza egy kilátás – gondoltam magamban –, de aztán észrevétlenül felváltotta a nyomornegyedet a kifürkészhetetlen, kopott erdő. Megmarkoltam ismét az üveget, hiszen folyton kiszáradt a szám. Kezdtem unni, hogy egy órája be vagyok állva. Jobban szerettem mindig is, ha részegen tekintek ki a sötétedő tájra. Amikor az üveg felénél jártam, felálltam egy percre és lehúztam az ablakot. Elővettem egy szál cigarettát és rágyújtottam, majd minél hamarabb el akartam szívni, nehogy felszólítsanak. Végre úgy éreztem magamat, mint egy nappal ezelőtt. Az élet ritmusa, akár meg is adhatja a napi rituálét, de az életet elveheti… Visszaültem a helyemre, a füstös ujjamat szagolgattam, míg meg nem állt a vonat. Az ég sötétkéken feslett, felkapcsolódott az összes lámpa a fülkékben. Néhány utas felszállt, de egyik sem akart az én társaságomba csapódni. Hát erre voltam én jó, ezen már meg se lepődtem. Végül kinyílt az ajtó. Nem bántam meg, hogy egyedül voltam egész idáig, hiszen abban a pillanatban egy viperával utazhattam tovább, akiről le sem tudtam venni a szemem. Szembe ült velem és jobb lábát a balra tette. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a lány szép vagy ronda. Később rájöttem, hogy csúf semmiképp sem lehet. Kissé vágott szemei voltak és tépett haja. Barnás bőre csillogott az álmosodó fényben. Vékonyka bokái egyből felállították, a farmernadrágja pedig fel volt tűrve a sípcsontjáig. Éreztem, hogy engem néz, és amikor rávetettem a tekintetem, mint védtelen halra a hálót, egyből a loholó tájra pillantott. Játszott velem, csakhogy nem voltam játékos kedvemben. Ahhoz túlságosan sokat szívtam… Ittam… Még nevetni sem volt erőm. Az arcom úgyszintén perzselődött a melegtől, de amikor megnyaltam a felső ajkamat, erős, sós íz húzta össze a képemet. Az ismeretlen lány síkos bőrét nem ilyennek képzeltem el. Minél tovább szemléltem, annál jobban szertefoszlott a szívem. Dübörgött a torkom, kedvem lett volna hozzászólni, csakhogy nem mertem. Édes verejtékéből akár tüzet is rakhattam volna, hiába volt nyitva az ablak. Szívesen harapdáltam volna csúszós melleit, vagy habzsoltam volna a szerteágazó fullánkját. Talán nem is a melegtől fakadt ki a pofátlanul ömledező verítékünk, hanem attól, hogy egymás pillantásaival szegezzük magunkat a székhez. Ujjaival belefésült a hajába, majd megcsillogtatta az alkarját. Fényessé váltak az ajkai, kis teste hirtelen megnyúlt az ágaskodásban. Egy pillanat alatt kivirágzott előttem, majd megcsapta az orromat az erőtlen parfümillat. Teljesen kiszámíthatatlan volt számomra ez a teremtény, de talán ez…. Zavarba hozott azzal, ahogyan kéjeleg az éjszakának és apró pillantásait rámereszti. Visszanyomtam a dugót az üvegbe, és gyors léptekkel kimentem a mosdóba. A falhoz préseltem magam, és szemem gödrével a tükörhöz simultam. Nem bírtam tovább. Elhatároztam, hogyha visszamegyek hozzá, megszólítom vagy legalább megkínálom a borból. A szerelvény ismét megállt. Magamra zártam az ajtót, lehúztam a sliccemet. Nem tudtam semmit se kiengedni magamból, mert a farkam önszántából fel akart robbanni. Hát, segítettem magamon. Még jobban folyt rólam a víz, a kezemen kitüremkedtek a hosszan elnyúló erek. Végül teljesen elernyedtem és lezuhantam a vécé mellé. A hugyos deszkát bámultam, amin egy pár göndör szőrszál kamatyolt egymással. Kis pihenés után úgy döntöttem, visszamegyek a fülkémbe. Lenyomtam a kilincset, nagy sóhajjal megtettem az első lépést. Mintha követett volna, direkt bosszantana azzal, hogy újból és újból felállítja. Amint a szemébe néztem, mentem volna vissza a mosdóba, hogy megint könnyítsek magamon, de inkább átadtam neki a terepet. Az ujjai között gyűrődött egy megtekert cigaretta. A vonat elindult, én pedig kibámultam ismét az ablakon. A bornak már csak a negyede maradt meg, bár nem nagyon zaklatott fel ez a tényállás, hiszen az út felénél jártam már. Reménykedtem abban, hogy kibírom annyi piával. Jelentéktelen, sárga pontokat láttam a messzeségben, amik körül a sötétség hánykolódott. A holdat kerestem, de sehol nem találtam. Csak az apró házakat figyeltem és a nagy semmit. Nyomottabb lett a levegő, jobban a hátamra tapadt a póló. Kíváncsi voltam, hogy mikor fog megjelenni újból a lány. Pár perc elteltével megállt a fülke ajtajánál. Mosolygott, én pedig bizonytalanul viszonoztam. Ártatlanul állt ott teljes egyedül, pedig a tekintetével ölni tudott volna. Nem tudom, hogy miért láttam a szemében az efféle hajlamot, hiszen egy kóválygó, fekete bárány veszett el benne. Az ölni vágyás mögött ott volt a szeretet és a visszafogottság. Vékonyka lábait összefonta és engem nézett. Akkor sem szóltunk egymáshoz, hanem a szemünk tükréből próbáltuk megérteni egymást. A púpos sínek miatt, olykor feldobott minket a vonat, ezért erősen kapaszkodott a csomagtartó hálójában. Redőtlen arcát simogatta, majd lejjebb húzta a felsőjét. Melege volt és izzott a bolondos gondolattól, amit ketten szültünk a néma csöndben.

   Közelebb lépett hozzám és a kicsinyke, éles fogaival harapdálni kezdte az ajkaimat. Nem tettem semmit, mozdulatlanul ültem előtte, mint akinek ki akar ugrani a szíve. Arcomat simogatta, mintha ápolgatna vagy sajnálna valamiért. A borhoz akartam nyúlni, de nem hagyta. Hirtelen elvesztettem a kontrolt magam felett, körmeimmel a vállába kapaszkodtam és a nyakán megállíthatatlanul kerestem a sodródó izzadságcseppeket. Olykor megéreztem az apró fogait, amik szelíden lapultak a nyelvéhez, amikor újfent rám nézett. Abban a pillanatban én akartam visszacsókolni, csakhogy lassított a vonat, ő pedig váratlanul felállt. Egymásra néztünk. Mosolygott, kissé elpirosodott zavarában. Szerintem én is elpirosodtam, noha ezt nem akartam elhinni magamról. Talán az élet könnyelműségét akarta megmutatni vagy azt, hogy még tud valaki szeretni ebben a világban. Nem tudtam eldönteni, melyik oldalt képviseli, bár ahogyan rám tekintett, hinni akartam az utóbbiban. Lassan már fékezett a vonat, de még kaptam egy búcsúcsókot. Valóban édes íze volt, mintha először csinált volna ilyesmit. Félénken távozott el. Behúzta a fülkeajtó előtt porosodó függönyöket, majd álmosan eltűnt árnyékával együtt a folyosón. Mintha tudta volna, hogy mit akarok ezután. Pillanatok alatt megértett. Behúzta a függönyöket, nem hagyta, hogy megigyam a megmaradt bort. Pontosan tudta, hogy ezek után magam akarok lenni ismét, és a nemrég megtestesült emlékekből akarok lakmározni a végállomásig. Óvott az unalomtól és az elkeseredéstől. Amikor mindenki leszállt a szerelvényről, odasétált az ablakhoz, azután rátette a tenyerét. Én is odatettem, de az arcát nem láttam, mert a kocsi túl magas volt neki. Sajnáltam, hogy ott hagyott. Nem voltam benne biztos, hogy akkor kellett volna leszállnia, mintha valami célja lett volna még velem. Megint sípolást hallottam, a mandulaszemekre szegeztem a tekintetem. Miután megfontoltan elindult a vonat, apró termetét hamar ellepte a sötétség. Akkor láttam utoljára, akkor fájt először ennyire a szívem. Újra a sötét végtelenségbe bámultam kifele, lassabbnak tűnt az idő. Ránéztem az elhúzott függönyökre. Közelebb léptem hozzá és mélyen beleszagoltam. A töménytelen por egyből az orromba szállt, nem éreztem a lány illatát. Odaléptem a székéhez, semmi jelét nem láttam annak, hogy ott ült volna. Végleg elveszítettem…

   A végállomás már csak fél órányira volt. Addig ki kellett valahogyan bírnom az utat. Ránéztem a borosüvegre, aminek hirtelen nagyon megörültem. Rajta maradt néhány zsíros ujjlenyomat. Gyengéden magamhoz szorítottam, és az arcomhoz nyomtam az enyhén hűvös üveget. Éterien görgettem le-föl a homlokomig, amíg el nem mosódtak a szemrevalóan összecsengő nyomok. Emlékszem, épphogy hozzáért, ennek ellenére tisztán megmaradtak a derűs vonalak, mintha erősen megragadta, majd magához szorította volna.  Kihúztam a dugót és jóízűen belenyaltam a borba. Akkorra már annyira ízlett, hogy kénytelen voltam még többet inni, míg végül le nem húztam az egészet. Szokatlanul édesebb lett, de sűrűbb és teltebb.

   Aztán az angyalok moraját hallgattam és az ördögök… nem is tudom, kacaját… Váratlanul két oldalról ráncigáltak, lassan szédültem bele én is az üres, zajtalan homályba. A torkom összeszűkült, a lámpa pislákolni kezdett. Az üres üvegre néztem és inni akartam belőle, de aztán rájöttem, hogy amiatt fulladozok. Hangosabban kezdett zakatolni a vonat, élesen hallottam a hangokat. Az őrület határát kapizsgáltam, amíg el nem kezdett habzani a szám. Csak ültem az egyre erősödő tükörképem mellett és bámultam magamat, ahogyan az utolsókat rúgom. A szemeim vérvörösek voltak és kidülledtek. Erőm semmiképp nem volt, akkor is csak a lányra tudtam gondolni. Minden testnyílásomból vérezni kezdtem, csonkig elhagyott a szerencse. A fekélyes torkomból egy árva hangot nem tudtam kiadni, csak az elhúzott függönyökre néztem és kinyújtottam a karomat, de aztán feladtam minden reményt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszan is lehet szenvedni, levegőért küzdeni, másra gondolni a halálunk helyett. Nem akartam sokáig vergődni a méreg keresztjén, így hát visszatartottam a lélegzetem, meg akartam menteni saját magamat a fájdalmaktól. Lassan már a kialvóban lévő lámpa is hunyorított. A függöny mögött egy árnyék állt ismét. Láttam, hogy integet és összefonja a haját, majd elfut hirtelen. Magamra lettem hagyva, csak a vonat dobta fel néha a mozdulatlan testemet. A vörös hab egyenesen lefolyt a gégémig, míg fel nem szívódott a pólóm nyakánál. Senki nem ült velem szemben, nem láttam akkorra már semmit. Sokáig szenvedtem. És sikerült elaludnom. Azt hittem a „fülke” lesz az életem kezdete, de végül az lett a halálom. Remélem csak egy félresikerült „valami”, nem pedig a valóság.

Szeretném hinni, hogy az volt, mert akkor még lenne hova zakatolnom, lenne miért élnem… Nem biztos, hogy megtörtént velem, de ha jól emlékszem… ha jól emlékszem megálmodtam. Én csak egy valaki voltam abban a fülkében, aki utazott valamerre, és most senki mondja meg, hogy hova.

 

 

(Illusztráció: view)

A reggel megadta mindennek, mi szükséges volt. A nap egyre csúsztatta a cseppeket; nyújtózkodáson érte magát minden, mi él.

Harmatőrzőkből napimádókká vált növény-kavalkád, érdesből simává emelkedő fejek.

A mindennapos rítust engedőn fogadták, sejtjeik ágaskodva kapcsolódtak a fényes korong lágy szavára.

A bolygó halkan ébredt.

A szél csilingelve fokozta a gyors száradást. Izmaikra támaszkodva keltek botoran, szemükből lassan zuhant a fáradtság verte álom.

Március volt, a rügyek göbjei nyurgultak a látóhatár fölé bukón.

Mintha megszilárdult volna a lég, örömcseppek hatoltak a mindent elöntő, feszült barázdákba. Arcán a felrohanó nyiladozás, mintha rendet teremtett volna.

Egy pillanatra minden tökéletesnek látszott.

A világ, a szűkebb környezet funkcionálisan teljességet ígért, az öröklét hajója bukdácsolás nélkül ringott a dolgok növekvő medrében.

A deszkák gyalulatlan arcukat mutatták, ám bent az alvók örök simaságát örökölték.

Lágy léptűen, szomjas arccal került körbe. Azt már újra tudta, biztonságot csak bátorság juttat.

Adományként élték bensőjük keserveit. Joguk van élni, megélni a saját maguk teremtette világukat.

Mennyire nem tud számítani a fenyegetettség, mikor kedvükre teszik s teljes erőből feszítik most még csak halkan pihegő testüket.

Ahogy körbejárt, elborította szívét – mint vízgyűjtő a falevelet – a vágy, hogy mindig és mindenütt megvédhesse a bentieket. Van, aminek fenn kell maradnia, a természet tudja ezt, s teszi dolgát.

De mit tehet ő, az állandóságért, a megmaradásért?

Az asszony és a fiú megjelent a vasakkal megerősített deszkaajtóban. Arcuk földöntúli kedvességébe kapaszkodott egy pillanatra. Összeölelkeztek.

A tízéves forma fiú anyja báját, bőre simaságát bírta az égtől, apja kemény vonásai még lágyan, puhán dobódtak rá, bár álla s orrnyerge keménységet sejtetett.

A csupa tépettségeket hordozó kutya a fiúhoz szaladt, nedves orrát beletörölte az amúgy is pecsétes nadrágba. Rájuk emelt arcán nem futottak össze az oly mély ráncok.

Mosolygott, maga is meglepődvén ezen az egyszerű automatizmuson. Valahogy tudta, ezért érdemes.

Ezer dolguk volt, tették, amit kell; ellátták a vinnyogókat, horkantgatókat, bégetőket.

Később együtt reggeliztek, halkan beszéltek a történésekről, mintha nem akarták volna, hogy bárki is elfogja egy félmondatukat is.

A menekültek riadtsága, bizonytalansága, neszre felhorgadása, nos, ez néha eljött, rátalált. Agya rejtett zugaiban – mint halászó sas – ébren tartódottság repkedett, a mindenre odafigyelés.

Az éles, retinára vetődő bármi változás felszínre dobta nyugodt figyelmét; a riasztócsengőn tartott ezer apróság összegződött.

A patak ellátott, tisztított, vize sokszor oldotta kitörölhetetlen jövő aggódásukat.

Az örök kérdés, hogy mik voltunk s mivé leszünk, a két felnőtt hangtalanul elfogadó testében ott fészkelt tudatosan és tudattalanul.

Az asszony megállt néhány virágzó bokor előtt, s szívta a sárga kavalkád látványát, mintha eggyé vált volna – hacsak egy pillanatra is – a természet méhének mostani, oly egyszerű gyümölcsével.

Nem kérdezett, mélyen elfogadta másodpercekre, hogy ott van. Persze, erről mit sem tudott, ösztöne sejtről sejtre ugorva alakította ki a rögzült képekből font katedrálist.

Két ujja közé fogta a nyíló virágot, ölében érzett sok mindent, neve-nincs gyermekét ölelhette így karjaiban, szemét oly feszesre meresztette, hogy belefájdult.

Érezte, hogy minden van, nem tudta boldogságát, csak nézte növekményeit, gyerekét, társát.

Belső békéje bú nélkül virágzott.

Nem harcosok elől menekültek.

Menekültek emberek és lovak merev szemeitől, kardok s nyilak rágta véglegességtől, a szivárgó, patakzó vér színétől.

 

A hadszíntér bűzös leheletétől. Az egymásra hajítottak élettelenségétől, a szerteszét heverő fejektől, végtagoktól. A nap gyászosan világította meg a véres port, a kibuggyanó emberi belsőségeket, levághatatlan vérző fűszálakat, melyek befogadták a lehetetlent, a halált.

Lelke folyamába mártogatta a kétség evezőit.

Jól csináltam, csinálom-e?

A szemébe pattanó táj biztosította a körülmények abroncs szorításában a lehető, a lehetséges, a szükséges adta dolgok közötti lavírozás egyértelműségét.

A kard már nem verte oldalát.

A harctér értelmetlen összevisszasága mint kalitkában verdeső, elfogadhatatlan fájdalommal csapódott rajta.

Annyi mindent érzékelünk, hogy mi kerül összefüggéseiben, mi festődik a lélek szivárványára, nem tudta.

A lélek legeldugottabb, legsötétebb sarkában a hallók kalitkájába lökődtek.

A hajlíthatatlanság, az önzés kérlelhetetlensége, a sápadt irigység, az összeférhetetlenség, s annyi más. Önkéntelenségről van szó, a kalitka duzzad, rácsozata szélesedik, akár vastagszanak a vaspálcák, de nyitva áll – mint tengeralattjáró periszkópja – pásztázza az életet, hogy felszínre bukhasson, ha kell.

Van, ami soha nem múlhat el, kitörölni, vagy kitörölhetővé tenni képtelenség.

Gondoskodó kérges tenyere sokszor nyugodott – néha ösztönösen – támaszkodón, mégis finoman a fiú fején. Ez valami mindent felölelő szeretés, szerelem, odaadás, szolgálat, alázat volt, a természet elfogadó, befogadó keblén.

A fiú ölelő kezeit szinte az összes állat élvezte.

Az izmok lendületéből süvöltő kés megállt a fában.

Soha nem tanult mozdulatok indultak törzséből, határozottan meg-megállón a végesség recsegő malmán.

Lelkesen és szomorúan látta mindezt. Harci kürtszó jajongott fel arcából, lefolyt a lealacsonyodott emlék.

Tésztatapintású bőre alatt az izmok, inak összessége tapadón, odaadóan vesztették az éjszaka sötétségét. Bájos arcában az árkok visszahúzódottan tűntek fel és tűntek le. Pillái ugyan remegve repdestek, mikor otthagyta a virágokat.

A reggel szinte elvégezte dolgát, teret hagyva a már nem bujkáló napnak.

Hová megyünk, ha elérnek, utolérnek? – kérdezte az asszony.

Most kettesben voltak.

Majd akkor meglátjuk – az apa erővel kialakított vonásai felkészültséget próbáltak sugározni –, tudod, a lovakat felszerszámozva tartom.

 

Vadászni ment, talán túl messzire is. Vállát a kis vaddisznó alig nyomta. Már érezte a sülő hús illatát. Nem belezte ki, sietett vissza, egyre inkább kúszott fel az aggodalom létráján, néha felreszketett.

A kutya majdnem feldöntötte, vinnyogó, szűkölő, szétesett hangját már előbb hallotta.

Nem szokott ilyen kakofóniában üvölteni.

Látszólag minden rendben volt, a disznó gyors puffanása ijedtséget kölcsönzött pillanatokra testében. A deszkaajtó csukva volt, pedig napközben nyitva hagyták.

Már-már barnuló, szemet maró vérerek, patakok, folyamok vánszorogtak a deszkaajtó teljes szélességében.

Térd-ütötten, velőtrázón szakadt melléből a mindent káromló, kétségbeeső üvöltés.

Majdnem megfulladt.

Szívében a fő-eret elzárta a soha többet nem ölelhetők képe, törött térdeiről épphogy elbillenve, arccal a ritkás fűbe vágódott.

 

 

(Illusztráció: bs)

Orsi szerencsésnek érezte magát, amikor beköltözött az albérletbe. Kis lakás, Buda egyik előkelő részén, szép a kilátás, nem olyan hangos a forgalom, minden a közelben, ennek ellenére megfizethető, még a szerény keresetéhez mérten is. Egyelőre csak gyakornok egy nagy multinál, otthonról időnként segítik a szülei a fűtésszámlával vagy egy-egy új ruhával, de ki tud huszonhat évesen ilyen jó körülmények között a saját lábán meglenni a fővárosban?

Eleinte a lakókat is barátságosnak vélte. Szépnek látta a harmincas házaspárt a másodikon és figyelmesnek a földszinti Margit nénit, aki egykor házmester volt, mára pedig közös képviselő. A néni alaposan a fiatal lány szájába rágta, hogy a kaput mindig tessék kettőre bezárni, mert a besurranó tolvajok elvihetik a cipőjét is, amíg alszik, ha pedig fölébred, ki tudja, talán a torkát is elmetszik.

Ahogy minden lakásnál, a gondok itt is lassan derültek ki, és egyre nagyobb lavinává nőtték ki magukat.

A lakás egyetlen, nem túl tágas szobája a Rózsadombra nézett, Orsi már előre azt tervezgette, hogyan fog nyitott ablaknál jókat aludni. A beáramló friss levegőben nem is kellett csalódnia, mint egy lusta macska nyújtóztatta benne vékony tagjait a franciaágyon, szőke haja végigomlott a párnákon. Az isteni békét érezte maga körül: megérte az öt év egyetem, az egy év külföldi tanulmányút, az önkéntes munka, mind ide hozta, ebbe a csodálatos fészekbe, ami az otthona lesz, amíg saját lakásra nem telik majd.

Az isteni béke kilenc körül tört meg. Apró lábak dobogtak a plafonon: a szépnek látott harmincas pár két gyermekének a könnyű esti kergetőzése. Nem tarthat sokáig, nyugtatta magát, és valóban, negyed tízkor abbamaradt, akkor a szomszéd lakóházból hallatszott át a szombat esti krimi sejtelmes főcímdala. Ablakot becsuk, fülére párnát szorít, lesz majd jobb is.

Azóta három hónap telt el.

Gergővel az ingyenes TRX edzésen ismerkedett meg. Orsi szokása volt ugyanis, hogy eljárt az összes próbaórára, amit a város sportklubjai meghirdettek. Részt vett kung fu, aikido, kajak, rúdtánc, jóga, vívás, kosárlabda és női foci órákon, emellett pedig rendszeresen járt futni is. Nem vitt haza sűrűn fiút, általában hosszan szeretett randizni valakivel, ismerkedni, viszont pont emiatt a legtöbb srác elbukott nála már az elején, mivel alig lehetett velük beszélgetni.

Gergő egészen más volt. Arányosan kidolgozott testének már az elejétől nem tudott ellenállni, még a kopasz feje sem zavarta, legszívesebben már az edzése után az öltözőbe rángatta volna, de rettenetesen megijedt ettől a nagy vágytól, és csak szemérmesen pillantgatott a határozottan diktáló férfira. Amikor vége lett az órának, maga az edző lépett oda hozzá, és kérdezte meg, nem csatlakozna-e hozzá egy üdítőre, ismer egy helyet.

Egy kis kocsmába vitte a lányt, ami első ránézésre csak egy szokásos pinceborozónak tűnt, de Orsi hamarosan észrevette az egyik falat betöltő tantermi táblát, amire aznap Kosztolányi prózáiról írt jegyzeteket a krétájával a kocsmáros. Imre bácsi magyartanár volt, aztán elege lett az egészből, megnyitotta ezt a helyet, de nem tudott lemondani a tudása átadásáról, és az amúgy is magányosan maguk elé bámuló, iszogató törzsközönséget ezekkel a jegyzetekkel kezdte el tanítgatni. Aki felmondta a pultnál az előző napi anyagot, kettő és öt százalék közötti kedvezménnyel ihatott attól függően, hányasra értékelték a feleletét.

Gergő és Orsi ásványvizek mellett beszélgettek zárásig, a férfi elmesélte, hogy kamaszkorában punk volt, mindig balhékba keveredett, sokat ivott, néha más is előfordult, kicsapták az iskolából, aztán egy nap kapott egy telefont, hogy meghalt egy közeli barátja az előző esti gyorsulási versenyen és a rendőrök beszélgetni szeretnének vele. Nem akartak tőle sokat, a srácról kérdezgették, mit tud ezekről a versenyekről, de ebben pont nem volt benne, úgyhogy hamar hazaengedték. A szülei az egészre a vállukat vonogatták, hogy majd egyszer ők is biztosan kapnak egy ilyen telefont a fiuk miatt, ekkor döntött úgy, hogy otthagyja a kisvárost, ahol felnőtt, Budapestre költözött, azóta nem ivott egy kortyot sem, de beállt ebbe a kiskocsmába pultosnak, és Imre bácsi segítségével letette estin az érettségit. Nagyon komolyan gyúrni kezdett, és egy osztálytársa apja, aki edző volt, felajánlotta, hogy segít neki, hogy megtanulja ezt a TRX dolgot, mert ez új módszer, kapnak majd rá a fiatal irodisták. Most ennek a férfinak a klubjában dolgozik mint tréner.

A kocsmából hajnalban értek haza, és gátlás nélkül, hangosan szeretkeztek reggelig. Olyan mélyen aludtak utána, hogy ágyúval sem lehetett volna felkelteni őket. Orsi délután végre kipihenten ébredt, pizzát rendeltek, evés után pedig Gergő elindult, hogy megtartsa még az esti edzését. A lépcsőházban egy cetlibe botlottak, a kapura volt kitűzve, Margit néni aláírásával volt ellátva: „Tisztelt lakók! A kaput kettőre, kettőre, kettőre, azaz kettőre kell bezárni, mert bejön rajta a tolvaj. Kapjanak már észbe! És legyünk egymásra tekintettel, ne üzekedjünk hajnalok hajnalán állatok módjára. Ács Margit s.k.”

Orsi fülig vörösödve tépte le a cetlit, igyekezve nem nézni a kapu fölé tett kamerába.

– Egyáltalán legális ez? – kérdezte Gergő a szerkezet felé mutatva, de a lány csak a vállát vonogatta, hogy a néni paranoiás egy kicsit. A férfi egyelőre úgy tűnt, annyiba hagyta a dolgot, sietett dolgozni, de megígérte, hogy hamarosan jelentkezik.

Pénteken aludt ott újra, igyekeztek halkabban szeretkezni, bár Gergő csak azért, mert látta, hogy Orsit zavarja a kiírás. Kilenckor aztán jött a gyerekek lábdobogása.

– Mi a szar ez? – ült fel Gergő az ágyban.

– Csak a szomszéd pár két fia. Minden este ez van.

– Utálom a gyerekeket. Pontosabban a hülye szüleiket utálom, amiért nem tudnak rájuk szólni.

– Ne szabadkozz. Én sem szeretem őket: formátlanok, lóg a takony az orrukból, visítanak, koszos a kezük meg a szájuk széle, és akkor ez még csak a külsejük volt. Hallanád, milyen műsor van háromkor, amikor jönnek haza a játszótérről, és az anyjuk vonszolja fel őket a lépcsőn. Itt szokott üvölteni velük az ajtó előtt, hogy gyere már, mert itt hagylak, vagy hogy fejezd már be a visítást, mert felpofozlak, meg ilyesmi. Az utcán meg nem mondanád róluk, hogy ilyen állatok.

Reggelig aztán csend volt.

Hatkor, az ébresztő előtt fél órával a reggeli hírek szűrődtek bele Gergő álmába. Nyűgösen kinyitotta a szemét, Orsi már ébren volt.

– Minden rohadt reggel ez van. A néni süket a szomszéd lakóházban. Nem tudom pontosan, melyik lakásban lakik, egyszer már hagytam cetlit a házuk kapuján, akkor két napig csend volt. Vettem füldugót is, de reggelre mindig kiesik a fülemből, úgyhogy az sem használ.

– Ez nem normális. Megengeded? – kérdezte Gergő, és meg sem várva a választ, három erőteljeset ütött az ökle élével a falra, hogy a szoba beleremegett. A rádió egy pillanatra elhalkult. A lány döbbenten nézett a férfira: egyszerre csodálta, és félt a következményektől is. Már látta maga előtt Margit néni újabb kiírását. De aztán a rádió óvatosan újra felerősödött. Azonban a férfinak nem volt vele több dolga. Ugyanis egyszerre több irányból hallatszott, hogy ütik a falat: mintha összefogtak volna a szomszédok.

– Úgy látszik, mást is idegesített már – röhögött Gergő. A rádió elnémult, és végre visszaalhattak.

Hét óra körül rántotthús sülő szaga kúszott be a lakásba.

– Ne akadj ki, Margit néni már reggel megfőzi az ebédet. Szerencsére az orrod hamar megszokja, és pár perc múlva már nem is fogod érezni.

– Hogy tudsz ebben élni? Én a nyolcadik kerület kevésbé lányos oldalán lakom, hidd el ott is van balhé, de ez a kicseszett második kerület! Márványból van a lépcső meg minden. Tiszta udvar, rendes ház és rózsás falvédő.  – Azzal Gergő nadrágot húzott, és így, meztelen felsőtesttel indult le a földszintre. Ahogy Margit néni ajtaja elé ért, meghallotta, ahogy kiszűrődik a nő hangja, amint épp a férjével ordít:

– Hogy rohadnál meg! A kurva anyádat! Hogy lehetsz ilyen gonosz?

Gergő megrendülten hallgatta őket egy darabig. Mindig azt hitte, hogy itt olyan normális népek laknak. Egy percre maga elé meredt, egy punk számot kezdett összerakni a fejében, aminek az lenne a refrénje, hogy „hallgass már el”, ezt ilyenkor csak felhangosítaná és az ajtónak nyomná. Aztán meghallotta a földön széjjelpattanó tányérok csörgését, az újabb üvöltéseket, és akkor nyomni kezdte a csengőt, mintha az ujjához ragadt volna. A kiabálás abbamaradt, kopogó léptek zaja hallatszott.

– Ki maga, és miért nincs rendesen felöltözve? Maga tolvaj! Rendőrt fogok hívni! Jancsi hívd a rendőröket, valaki bejött, biztosan az Orsika már megint nem zárta be rendesen az ajtót!

– Na, most tessék megállni. Én nem tudom, miféle képmutató kiskirály maga ebben a házban, de ha legközelebb cetlit látok kiírva a kapura, írok egyet én is magának, hogy kivel kurvaanyázzon reggelente, meg hogy a pokol melyik bugyrának tüzén süsse a rántotthúst hétkor, amikor rendes dolgozó emberek ki akarják pihenni magukat. Keziccsókolom.

Ott hagyta a levegőért kapkodó Margit nénit, és felfelé indult. Így botlott bele az éppen lefelé tartó fiatalasszonyba és két gyerekébe. A nő szemérmetlenül Gergő idomait bámulta, miközben a fiúkat húzta maga után. Az egyik a kabátját rángatta, hogy anya, anya, de a nő rá sem nézett, majd egyszerre észbe kapott, és ráparancsolt, hogy nyughassál, mert szájon váglak, haladjál lefelé.

Gergő akkor már nem állt meg.

– Anyám is így beszélt velem gyerekkoromban, és tudod mit? Tíz éve nem láttam, a széjjelpiált kamaszkoromról meg kevesebb emlékem van, mint arról, hogy megszülettem. Szépen szóljál hozzá, mert olyan hülye lesz, mint én voltam.

Ilyeneket kellene a fejükhöz vágni, hevült fel teljesen a képzeletébe merült Orsi az ágyban fetrengve. Jó lenne, ha tényleg megismerne egy ilyen szelídített állatot, mint ez az álomgergő. Aki nem csak akkor tudja már, mit kellene mondani, amikor becsukta maga mögött az ajtót. Aki nem hagyná, hogy egyedül töltse a péntek estéket, és hogy aljas cetliháborúba bonyolódjon a Margit nénivel. De addig is marad a magány, a képzelet, az olajszag, a lábdobogás, a rohadjál meg, a hatórási hírek meg a jó környék szép kilátással.

 

 

 (Illusztráció: mosaic)

Míg az északi völgyeket még fogságban tartja a csüggedtség és a hideg, a gazdag és hatalmas Dél a maga irdatlan városaival már készül a perzselő forróságra.
Ám minden emberi településnek megvan a maga saját ritmusa, gondolta Hákim. Mintha lomha, óriási állatok volnának, amiket nem lehet a saját ritmusukból kidöccenteni. Viszont könnyű kiismerni, ha megfigyeled a hangjait.

Félénk trappolás, mocorgás, nyüszítés, dobogás, horkantás.
Mert ahogy a függőkertekben lassan elhal a lárma, az éjszaka szívében, az éjszaka utolsó óráiban, a piac mélyén új zajok támadnak.
Mintha nem is rabszolgák, hanem állatok ébresztenék a cádizi hajnalt. Még fel sem ébred a nap, de az öszvérek már prüszkölve vonszolják a piacra a salátát, a hagymát, a tojást, a hajcsárok csak fáradt kísértet módjára imbolyognak utánuk. Még alszik a müezzin, de ezek a fújtatások, horkantások máris egyetlen zsibongássá egyesülnek, és a korhely levegő megtelik friss hangokkal – és nemcsak hangokkal, hanem a frissen szedett zöldség illatával, a bárányok és tyúkok kipárolgásával, melyek szép lassan beszüremkednek a cádiziak álmába.
Ám ez a sokféle illat és  nesz még nem kavarja föl a cádizi utcákat, ahol a hajnal előtti órákban csak tolvajok és házasságtörők járnak. De eltelik néhány perc, és a lassú dongás, a monoton sürgés-forgás megreszketteti a piacot körülvevő házakat, mintha tengeri áram kavarná fel a mozdulatlanságba dermedt zugokat – akár a dagály, amit előbb érzünk a szívünkkel, és csak később halljuk a morajlását.  És most már a müezzin éneke is értelmet ad a tétován áradó dongásnak. Lassan felbátorodnak a piac hangjai, élesebb lesz a tyúkok kárálása, a ládának koppanó zöldség zaja, a kosarat lóbáló cselédek dobogása, az árusok rikoltozása, hogy aztán a lassan dagadó lárma felébressze a kikötőben horgonyzó hajókat.
Reggel van, mondják a háziasszonyok is. Ugyan mire várjunk?
Hogy néhány perc múlva már fújtató teherhordók induljanak a hajók felé hatalmas ládákkal – talán ugyanazokkal, amiket számtalanszor körbehurcoltak a föld körül, hogy néhány hónap múlva szitkozódva megint visszavonszoljanak egy itteni kereskedő házába.
Mindennapos tavaszi reggel Cádizban.
És még tetőzni sincs ideje a dagálynak, mikor már izzanak a kikötő fölötti házak, pedig nem a napsugarak, hanem az ütemes zsibongás forrósítja föl az utcákat: hallottad-hogy-mennyiért, hallottad-hogy-visszajött?, hallottad-hogy-hallotta…? Mindenki hall valamit, mindenki tud valamit., mindenki tudja, sőt mindenki mindenkinél jobban tudja…  Asszonyok nevetgélnek, gyerekek rohangálnak, kereskedők rikoltoznak, a suhancok pedig már annyian vannak, hogy azt hiszed, minden utcasarkon ugyanazt a vigyorgó arcot látod tízezerszeresen megsokszorozva.  Hát nem ugyanaz a bárány béget-e mindenhol, nem minden cádizi ház előtt ugyanaz a szamár toporzékol ?A kovács mintha átvetné a pörölyét a zsibongáson keresztül, a fazekas pedig úgy pörgeti a korongot, hogy a városfal is beleszédül. Szikráznak a színek, áradnak a fények, mintha a takács színes fonalai életre kelnének, a teherhordók pedig úgy lökdösik a ládákat, hogy beleremeg az egész kikötő.
Aztán ide-oda-szaladgálásokból, véletlen találkozásokból tervek és célok lesznek: a fazekas elkészül, a zöldségek javát eladják, és a város testőrökkel őrzött házaiban a hajósok előveszik a legféltettebb térképeiket, és az összekulcsolt kézzel bámuló kereskedők előtt ráböknek egy szigetre…
Mint valami irdatlan hangyavár, mormogja a fellegvár csúcsáról bámészkodó Hákim.

Nem emberkéz emelte város, hanem eleven test, ami azért dagad, azért fészkelődik, hogy legyőzhessen más testeket.
Mert mire menne egy ostoba hangya egymagában? Vagy egyetlen magányos ember? De ha sokan vannak, akkor a rengeteg zizegés, reszketés, lótás-futás, céltalan ügyködés összeáll valami tervszerű mozgássá. Egyetlen legyőzhetetlen testté vagy egy nagyvárossá.  Ahol szépen, okosan egymásba gabalyodnak a butácska lények, és némi tétovázás után örömmel együttműködnek.
Ám igaz-e az, hogy a sokaság mindenkit okossá tesz? Igaz-e, hogy a vízcseppek vagy a homokszemek, ha megsokszorozzák őket, akkor hadsereg módjára cselekszenek?
Egy marék por nem több egy marék pornál.

Allah ezermestere, Hákim már nem foglalkozott rovarokkal, mert megértette, hogy a győzelemhez a Mindenhatónak nemcsak katonákra, hanem hadvezérekre és kémekre is szüksége van.
Hiszen ki eszeli ki a terveket? Ki tartja a fejében? Ki az, aki előre látja, hogy késni fog a tavaszi eső, hogy Muszram sejk hadakat vezényel Egyiptomba, és hogy jövőre ideér a járvány Itáliából?
Talán itt trónol a Mindenható egy sürgő-forgó város közepén, és jó tanító módjára bólogat, mikor a rengeteg ember – és velük az öszvérek, a kövek, a lepkék, a szúnyogok, a tehenek – a kívánt módon  alakítják a dolgokat?
Hákim nem hitte. Hiszen épp az összekapcsolódások varázslatosan sokféle módjában, és nem a gőgös fölényben mutatkozik meg a magasabb értelem.
Ki az, aki leírja és számon tartja ezeket a varázslatos egymásba-kapcsolódásokat?
És vajon az emberek – mint a hangyák – tényleg mind egyformák-e?
Ebben a pillanatban vajon hányan töprengenek azon, hogy belül vagy kívül lakozik-e az Isten? Í
Hákim elfordította a fejét a nyüzsgő belvárostól, és egy lefátyolozott, de rongyos asszonyt figyelt, aki karján csecsemővel a városkapu felé igyekezett.
Az ilyen koldustarisznyával bóklászó példányoknak Hákim nem adott túl sok évet, de még csak hónapokat vagy heteket sem. Az efféle néhány napig turkál a város szemetében, száraz kenyérért óbégat a mecset előtt, miközben az okosok találgathatják, hogy miben pusztul el: az erőszakba, a szégyenbe vagy valami alattomos betegségbe.
No de hogy találnak ide a legmesszibb falvakból is ezek a szerencsétlenek? Árvák, megerőszakolt gyereklányok, özvegyek? Nemcsak a madarak vagy a rovarok tájékozódása csodálatos, hanem az úttalan utakon bóklászó embereké is. Még akkor is, ha szép csendesen a haláluk felé menetelnek.
Egy ember természetesen esendő egy madárrajhoz vagy akárcsak a tengereket átszelő magányos sirályhoz képest. A cádizi tengerészek olyan madarakról is mesélnek, akik a nyílt tenger fölött pihennek, és csak azért térnek vissza a szárazföldre, hogy a fiókáknak életet adjanak. Egy ilyen tökéletes lényt nem nyűgöz le a távolság! Ilyen csodálatos madarat meghalni sem láthat senki emberfia.
Ám honnan tudhatná egy ennyire hatalmas madár, hogy mit kell látnia?
Egy olyan madár, akinek az sem kerülne fáradtságába, hogy a jelent a jövőtől elválasztó falon átlebbenjen?
Hiszen nem halakat vagy kősziklákat akar leigázni Allah, hanem embereket és városokat. Vajon kíváncsi-e a tengerben magányosan ágaskodó kősziklákra? Vagy a magányosan tátongó sivatagra?
No de hol lehetnek most a legeslegfontosabb, a legelevenebb városok?
A műhelyek, ahol azokat a fegyvereket kovácsolják, amikkel meg akarják állítani a diadalmasan előrenyomuló Prófétát? Hogy merre vannak, arra egyetlen, a könyvtára mélyén tespedő tudós sem felelhet meg. Mert a történelem könyvét nem betűk, hanem ide-oda mozgó élőlények formálják. És egyes egyedül ők jelentik Allah akaratát.

Hákim biztos volt benne, hogy Sába királynője nem aranyat és drágaköveket, felesleges és nevetséges luxustárgyakat hozott Salamon királynak, hanem híreket. Tudósítást a hadseregek mozgásáról, az őserdők mélyén szervezkedő törzsekről, a sivatagban szertefutó karavánutakról. Ámde hogy Salamon, ez a hírhedten tunya és kéjsóvár király ennyi kinccsel, ennyi hírrel sem tudott mit kezdeni, az egyes egyedül a zsidóság tragédiája. Semmi köze ehhez a hithű muszlimoknak.
Szerencsére nekik vannak a hódításért mindenre kész, ragyogó uralkodók.
Vannak hadseregeik és vannak magukat feláldozni kész katonáik.
Ám hol vannak a ragyogó királynők, akik tudnak és látnak, akik a vágytól remegve önként jönnek el Hispániába, hogy beszámoljanak arról, hogy ő, Hákim milyen irányba indítsa el a gyilkos angyalokat – a halhatatlanná tett, mindent látó és mindent számon tartó, csakis az ő parancsaira váró madarakat.
Akik a mindenséget a hadseregek előtt veszik birtokba.
Akik az emberek előtt megsejtik, ki lesz majd a történelem ura.

 

Éjjel, vagy nappal van, nem tudom, épphogy kilátok  a pokróc alól, nézem a homályos ajtót, az összes redőny leengedve, félek… főleg itt a hűvös csempéken, az üres fürdőszobában, egy alak járkál le-föl, egy ismeretlen recsegteti a felázott padlót, barátkoznom kéne vele, hogy barátok lehessünk, ne ellenségek…

Majd egy gyermeket hoz magával, kézen fogva nevetgélnek, nem látom az arcukat, egy falovat húznak maguk után, „ajándék az életnek”. Egy ártatlan lelket tesz vidámmá, valaki végre játszhat boldogan anélkül, hogy álmodnia kéne… de Ő átveri, és kihasználja, a hálóban vannak, a kilincs csuklik egyet, a faló már nem billeg oda-vissza, késfenés hallatszik, aztán csönd, mintha kifacsarták volna körülöttem a levegőt. Fekszem mozdulatlanul, a zárt ajtó mögött fuldoklás hallatszik, gyötrelem, kattog valakinek a gégéje, kattog az álkapocs, (tudom drágám, ez az átkozott fájdalom, tudom mit érzek, mit álmodom). Bugyborékol a háló, még mindig elfojtott a fuldoklás, de szünet, megpihenés, aztán újra gargalizál az, aki szenved, aki köpköd a reménytelenségben.

Belépek én is a szobába, hiszen idehívtak, kihűl a testem, súrlódnak a porcikáim, állok a megkínzott előtt, arca lenyúzva, babérlevekkel feldíszítve. „Ajándék a halálnak”, rámutat az élettelen állatra, nekem is annak kéne lennem. Eladom magamat, megsimogatom a csípős testet, a nyirkos rostokat, ringatni kezdem a véres falovat. Hát igen, eladom magamat, barátkozom az élettel, kivel még nem tudtam szeretkezni a megnyúzott előtt, nyalom minden sótlan hajlatát, mielőtt engem vinne el, de végül megölöm, széttöröm apró szilánkokra a testét, mert engem törne szét egy megalázott előtt… Nyugodtan álldogál a faló a játszótársa mellett. Boldogan megpihenek, altatom magam, és most azt kívánom, bárcsak én is ajándéka lehetnék annak a „valaminek”, vagy legalább egy tárgy, mit elringatnának minden este…

 

 

(Illusztráció: sb)