1962-ben, az amnesztia évében kisebbik fiával, Mikivel ment el. Nem tudom felidézni hogy ősz volt-e vagy tél, amikor a pomázi házban már nem ők laktak. Egy vasárnap, ahogy szoktuk, anyuval meglátogattuk őt és Mikit.
Hűlt helyüket találtuk.
Rögtön értettem, pedig csak tíz éves voltam, hogy nagymama Mikivel együtt elment az apukámhoz Amerikába. Mindkét nevére emlékeztem a helynek, Amerika és az Amerikai Egyesült Államok. Ez utóbbit először nehezen olvastam el, de gyorsan megjegyeztem, amikor Miki olvasni tanított.
Anyu mérges volt, hogy nagymama nem szólt neki arról, hogy kivándorolnak. Ezt a szót nem értettem, ezért megpróbáltam elképzelni, ahogy vándorol a nagymamám.
Anyu soha nem hívta őt másként, csak úgy, hogy a pomázi nagymama. Biztosan azért, mert nekem volt egy másik nagymamám is, aki Zircen lakott és ő nem vándorolt, csak ruhákat varrt.
A pomázi nagymamám szeme mindig nevetett. Az arcán ritkán volt mosoly, talán mert nehezen járt. Egy kicsit görbehátú volt, ezt anyu mondta így, ezért soha nem vett fel, talán nem bírt volna el.
Róla nem maradt egyetlen képem sem, csak néhány Amerikából nekem írt levele.
Arra sokáig emlékeztem, hogy eljött hozzám a kórházba, ahol régóta voltam, s elvitt Pomázra. Kedves volt, hozott nekem sonkás zsömlét is, de azért én gyanakodva mentem el vele, mert anyut vártam régóta. Nagymama elmagyarázta, hogy anyu most egy ideig nem tud értem jönni és jó lesz nekem vele Pomázon.
Nagymama azt is mondta, hogy nagypapa majd jön haza, mert messze van mint anyu, de megvárjuk Pomázon mindkettőjüket.
A pomázi nagymamám ritkán nevetett és gyakran sírt. Soha nem mertem megkérdezni őt, miért sír. Miki mindig nevetett, ő nagyfiú volt már. Talán ezért sírt előttem csak egyszer, amikor nagymama és én felmentünk Pestre (így mondta, felmentünk) s hárman, a nagypapámmal együtt mentünk haza Pomázra. Én nagyon örültem, bár a nagypapám is sírt.
Nagymama érdekesen főzött, egy edényt mindig csak egy valamire használt, s elmagyarázta, hogy így mindennek tisztább lesz az íze. Csak egyszer csapott be, amikor gesztenyepürét csinált nekem babból. Én persze észrevettem és kicsit csalódott voltam. Ő azt mondta megint nevető szemekkel, hogy most csak hamis gesztenyepürére futja. Ezt én öt évesen úgy értettem, hogy a gesztenye elfutott valahova, s csak a bab maradt nagymama konyhájában.
Ezt ő még a szomszédnak is nevetve mesélte, s hozzátette, hogy milyen okos unokája van.
Nagypapa mindig feküdt. Nagymama néha kérte, hogy mondja el, hol volt és mit csináltak vele. Nagypapa, akinek a dunyhája tetején hancúroztam, mosolyogva legyintett és csak halkan annyit mondott, hagyjuk ezt Blanka.
Akkor fedeztem fel, hogy a nagymamámat Blankának hívják és erre nagyon büszke voltam, mert tetszett a neve.
Ő ment el tehát titokban öt évvel később, nagypapát már nem tudta magával vinni, mert nagypapa addigra már eltűnt. Nekem senki nem mondta meg, hogy hova ment.
Anyu azt mondta, hogy ezek a rokonaink cserben hagytak bennünket. Ezt sem értettem, de nem kérdeztem meg tőle, hogy ez mit jelent. Először azt hittem, hogy Amerika az a cserbenhagyás országa.
Nem sokkal a pomázi hiábavaló utazásunk után megérkezett nagymama első levele hozzám. Nekem címezte és ettől úgy éreztem, hogy én már nem vagyok kicsi, mert a teljes nevem volt a borítékra írva. Az is nagyon érdekes volt, hogy a boríték és a levél ugyanaz a papír volt. Par Avion- ezt is kívülről megtanultam, mert azt hittem, hogy ez a neve ennek a furcsa kék papírnak.
Nagymama rendszeresen írt nekem. Csomagot is küldött tele gyönyörű és különleges ajándékokkal. Én mindig megköszöntem az ajándékait egy levélben. Megírtam neki, hogy milyen jó tanuló vagyok, aminek ő nagyon örült. Panaszkodott, hogy nem tudott angolul megtanulni. A kisebbik fia, Miki jövője miatt szánta rá magát a kivándorlásra. Biztosan tudta, hogy nem az ő jövője, hanem Mikié a fontos.
Blanka, az én pomázi nagymamám Kassán született, ott nőtt fel, aztán egy közeli faluba költözött a férjével. A falu először szlovák volt, aztán magyar lett, aztán cseh-szlovák. Férjével Pomázra költöztek a lakosságcsere egyezmény után. Nagyobbik fia, az én apukám Budapesten fontos állásban volt, Miki pedig a kivándorlásuk előtt iskolába járt.
Aztán ennek is valahogy vége lett: apukám végleg elment Magyarországról, nagypapa a hosszú ágyban fekvés után eltűnt. Nagymamámnak így az élet már csak Miki jövőjét jelentette. Ezért ment el a nagyfia után  Amerikába.
Szerettük egymást, ez minden levelünkben ott volt. Nekem hiányzott a mindig nevető szeme, neki pedig hiányzott az okos unokája, aki annyiszor meglepte és megnevettette.
Még láthatta kisebbik fia álmának megvalósulását, mert Amerikában Miki elvégezhette az egyetemet, építész lett.
Gyorsan győzte le őt egy betegség.
Nála erősebb, tisztább és hajlíthatatlanabb embert azóta sem ismertem. Csak a háta lett hajlott a csonttuberkolózistól, amit a lágerben kapott. Belső tartása élete utolsó pillanatáig nem változott.
Apu írta meg, hogy nagymama elment a nagypapa után.
Akkor arra gondoltam, hogy nagyon messze lehetnek, olyan messze, hogy oda én nem is tudnék eljutni, még repülőjeggyel sem.

Illusztráció:

Manapság már nem megy úgy a koncentrálás, mint régen. Hiába: megöregedtél. Pedig, mintha csak tegnap lett volna, hogy betöltötted a tizennyolcat. Aztán huss!, egy nap kinyitod a szemed a keményre dermedt paplan alatt, és hirtelen negyven vagy. Először alig hiszed el, de azután lassacskán, cseppenként, néha kicsit nagyobb mennyiségben, akadozva, mint a reggeli szeánsz, amit fél kézzel a falon, fél kézzel a gatyádban matatva végzel prosztatád kényétől-kedvétől hűségesen függve, eljut a tudatodig, hogy az életed – kegyes esetben – fele, csakúgy, mint egy jó szombat esti film játékideje, elrepült. Pár pillanat múlva már a tükörbe bámulsz, kétnapos borosta keretezi a szemráncod, meg a halántékodnál deres, zsíros hajad, és csodálkozva teszed fel magadnak a világtörténelem eddigi legnagyobb és egyben legmegmagyarázhatatlanabb kérdését, hogy mégis hol rontottad el. De válaszolni már nem tudsz rá, és ha valamilyen csoda folytán mégis felderengne egy-két értelmes szó, nem tudod végigvinni a gondolatmenetet, elmegy a kedved az egésztől, a reggeli kávétól, az öt órára gondosan beállított fűtéstől, a tegnap esti jól megérdemelt pofa sörtől, a feleséged és a gyerekeid szuszogásaitól, amik egyenetlen hullámokban érik el megereszkedett füled cimpáit a nyitott ajtón keresztül, és amikről máskor olyan jólesően úgy gondoltad, milyen nyugtató is mindez, milyen kézzel fogható is az egész, hogy minden, amit csak kívánhattál akkor, mikor álmaid kovácsolása esedékes volt, bekövetkezett, a szerető család, a szép ház, a példás élet, ez az egész, amiért megérte gürcölni, amiért megérte küszködni, olykor hónapokig szűkölködni, ezért az életért, amit a hetilapok borítóján láttál, és ezért az életért, amit akkor a végső állomásnak hittél – ez az élet, mintha elvesztette volna az értékét.
Utána még lassabban, mint akkor a tükör előtt, mintha körvonalazódni kezdene fejedben az elhatározás, de újra és újra elveted, mert gyengének érzed a tagjaid, a lelked, összeszorul a gyomrod, a nyelved a szájpadláshoz tapad, elönt a kétségbeesés, aztán a gyávaság, vagy azért mert felelősséggel tartozol a családnak és ki tudja, kinek még, talán mindenkinek, talán az egész világnak, de elsősorban mégiscsak a munkának, persze, és akkor, mikor ez már megvan, és lépnél tovább, belép a titkárnőd és kizökkensz a gondolataidból, visszabotorkálsz a ködbe borult város koszos panorámájától az íróasztalodhoz, és beleveted magad a munkába, újra, miközben a harmadik kávéd ott jegesedik az orrod előtt, majd egy elvétett mozdulattal felborítod, és nézed, ahogy a fekete folyam eláztatja mindazokat a fontos iratokat, amelyek végső soron a gyökereidet jelentik, amelyek a legfontosabb kapaszkodók a siker gyorsvonatán, de nem idegeskedsz, mert szerencsére nem kerültek még rájuk a szignók, meg a pecsétek, meg amúgy is, még a legszörnyűbb helyzetekből is van kiút, és akkor, egy pillanatra a nagy kapkodásban, elkap a nyugalom, az a kísértetiesen varázslatos, langyos pillanat, mikor megvilágosodsz, és felfogod, mit is kell tenned valójában, hogy végre kijuthass abból a csendes, őrlő, monoton szürkeségből, amiben eddig léteztél. Akkor, de csakis akkor, talán még magad is kissé csodálkozva tapasztalod, mennyire megnyugtat a tudat, hogy mindent, ami eddig te voltál, elönt a ragyogóan feketén is hideg és visszafordíthatatlan változás.
Eltelik pár hét, aztán pár hónap, a karácsonyt még a megszokott keretekben töltöd el, mosolyogsz, eszel a bejgliből, iszol a borból, jól érzed magad. Kívülről semmi változást nem vesznek észre rajtad, és már te is kezded azt hinni, hogy hülyeség az egész, múló hóbort, netán kibontakozóban lévő depresszióvirág, de aztán vége az ünnepeknek, és minden kezdődik elölről, és rájössz, ez az egész olyan, mint egy több száz kilométeres robogás az autópályán. Ott is vannak kisebb szünetek, mikor megállsz tankolni, vagy egy pihenőnél benyomni egy szendvicset, ám ezek végső soron csak a nyugalom apró szigetei, ahol feltöltöd magad erővel, hogy aztán folytathasd az utadat, vezessen bárhová.
És azután itt a nap, amitől annyira rettegtél, és amitől még mindig félsz, és ahonnan már nincs visszaút. A levelet a konyhaasztalon hagyod, bevett szokás, ez a mindennapi üzenőfal, habár a szavaid nem épp mindennapiak, de ez már nem számít. Nem viszel magaddal sok mindent, elég egy sporttáska a ruháiddal, a tárcád a titkosított bankkártyával, rajta az összes pénzzel, amit azóta gyűjtöttél magadnak, hogy elkezdtél dolgozni, és egy fénykép a családodról. A kezedben a régi naplód, telis-tele egykori reményekkel, álmokkal és tervekkel.
Még visszafordulsz a küszöbről, a januári szél belekap a kabátodban, könyörtelenül, csapkodva-szaggatva a szövetet; elmosolyodsz, hálát adsz ezért az egészért, mindenért, amit elértél, elmormolsz egy imát, aztán csendesen, tapintatosan, mint egy magából kifordult tolvaj, kilopod magad a családod szívéből, és elhagyod az otthonod.

Illusztráció: Boss – Man in a long black coat

Életem legfurább napja az volt, amikor beköltöztünk a gangos bérházba. A kora délutáni nap száz ágra sütött, de olyan rettenetesen hideg volt, hogy még levegőt venni is fájt. Lassan kezdtem igazán megbolondulni az utcákat beterítő sótól, mintha a hó valami méreg lenne, amitől rettegni kell. Szerencsére az új albérletünk teljesen bútorozott volt, ezért nem kellett sok cuccot cipelnünk, bár Levi így is attól tartott, hogy megerőltetem magam. Pedig pontosan tudta, hogy semmi bajom fizikailag.
Még sosem laktunk körfolyosós házban, ezért már alig vártam, hogy végre beköltözzünk. Mindig is elvarázsoltak ezek az épületek, szinte már kézzel tapinthatóan sugározzák magukból a történelmet. A nehéz vaskapu lassan csukódott mögöttünk, pár lépéssel arrébb elénk tárult a meglepően rendben tartott belső udvar. Apró fák, formára nyírt bokrok és hófedte fű. Már itt tudtam, hogy jó helyre kerültünk. Szerencsére csak a második emeletig kellett felmásznunk, a lakás hatalmas volt, két nagy szoba, konyha, fürdő, külön WC és tároló. Imádtam. Nem is volt annyi holmink, hogy megtöltsük az összes szekrényt. Kipakolás után Levi úgy döntött, hogy megkeresi a legközelebbi boltot és bevásárol. Én inkább lepihentem. Már majdnem el is aludtam, amikor olyan hangzavar támadt közvetlen felettünk, hogy rövid ideig mérlegelnem kellett, képzelődök vagy tényleg ekkora a lárma. Végül arra jutottam, ezt csak nem hallucinálom. Mérgemben a hátamra dobtam a nagy, kötött sálamat és határozott léptekkel indultam kifelé. Oké, hogy még csak délután van, de ezt a ricsajt képtelenség elviselni. Dübörgés, ugrálás, nevetés, hangos zene. Na, még mit nem.
A gangról is tisztán lehetett hallani a zajongást, de úgy tűnt, rajtam kívül ez senkit sem zavar. Amikor ököllel vertem az illetékes ajtaját, a dübörgés abbamaradt, a zene pedig lehalkult. Arra viszont nem számítottam, hogy az ajtót is kinyitják. Teljesen kitárult, de nem állt ott senki. Ez lett volna az a pillanat, amikor vissza kellett volna mennem a lakásunkba, de beteg agyam úgy döntött, ide most be kell lépnem. Az előszoba üres volt, szürkére vakolt falak, semmi bútor. A nappali viszont tele volt… hódokkal. Rengeteg apró hóddal. A szoba közepén egy felfújható medence állt műanyag csúszdával, a sarokban pedig DJ pult és rágcsálni való. Biztos voltam benne, hogy eljött a vég, tényleg megőrültem. Azt kívántam, bárcsak nálam lenne a telefonom, hogy felhívhassam Levit és megmondjam neki, azonnal jöjjön haza és vigyen be a pszichiátriára. Korábban, mint számítottunk rá, de az agyam egészséges része felmérte, hogy eljött az idő. Rettegtem, hogy csak így besétáltam egy vadidegen otthonába és fogalmam sincs, mi van a valóságban, mert én csak hódokat látok. Aztán a hozzám legközelebb álló megszólalt.
– Ne haragudj, ha túl hangosak voltunk- kért őszintén bocsánatot, én pedig hisztérikusan felnevettem. Nem elég, hogy bulizó hódokat hallucinálok, még beszélnek is.
– Semmi baj – röhögtem továbbra is. Azt hittem, sokkot kaptam.
– Ha van kedved, nyugodtan csatlakozz hozzánk- mutatott a többiek felé, akik egyet értve bólogattak és… mosolyogtak. Itt már a sírás határán álltam.
– Jól vagy, kedves?- lépett közelebb hozzám, aggódva pislogott fel rám.
– Hát hogyne – hazudtam, de ugyan minek? –M-mit ünnepeltek?- nyeltem nagyot. A zene ismét hangosabb lett, a hódok folytatták a viháncolást: ettek-ittak és csúszdáztak a medencébe.
– A hideget!- felelte vidáman. –Tudod, mi a hegyekből származunk, pár éve költöztünk ide. Eddig túl meleg volt az idő nekünk, de ma van az év leghidegebb napja, azt ünnepeljük – magyarázta lelkesen.
– Gyere, foglalj helyet, hozok neked valamit enni – mutatott a kopott parkettára, majd a nassolós asztalhoz ment. A sálamat a földre terítve leültem és vártam az új cimborámat, miközben a többieket figyeltem. Ez a hallucináció lekőrözi az összes többit. Egy idő után már jobban éreztem magam, elfogadtam a helyzetet. Elkezdtem élvezni a hódok társaságát. Hosszas beszélgetésbe elegyedtem a cimboráimmal, és mielőtt haza mentem volna, még táncoltam is velük.

– Jézusom, Anna, hol a francban voltál? – támadt le Levi, amint beléptem az ajtón. Nagyot sóhajtottam, majd részletesen elmeséltem mindent, ami történt. Rezzenéstelen arccal hallgatott, de láttam a szomorúságot és a fájdalmat a szemében.
–Elfelejtetted bevenni a gyógyszert, ugye? – kérdezte csüggedten. Mielőtt válaszolhattam volna, kopogtak az ajtón. Levi kinyitotta, de csak a sálam hevert a lábtörlőn.

Illusztráció: Pinterest

Megperdülnek a porszemek, táncot járnak a beeső fénycsóvában. Gondtalan, légies körökben szállnak tovább a gyenge, lélegzetre emlékeztető fuvallattal, ami a nyitott ablakon át szökik be időnként.
Tavasz van.
Friss illattal a nyomában illan tovább a szellő, hogy továbbvigye a virágok üzenetét, madárdallal a nyomában.
A lány a zeneszobában ebből nem igen vesz észre semmit, csak az előtte álló állványt és a rajta elhelyezkedő kottát látja. Kezében érzi a fuvola hűvösségét.
Mindig is elképesztette, hogy a hangszer teste mindig megtartotta hőmérsékletét, ami melegebb napokon jól tudott esni a kéznek.
Fejben máshol jár. Egy nagy színpadon, előtte a sötétségbe vesző nézőtér. Ő csak kecsesen és magabiztossággal telve felemeli hangszerét és bólint a zongoristának…
Nem, nem!
Gyakorolnia kell, nem gondolkodhat ilyeneken! – megrázza fejét és füle mögé tűri napcsókolta fürtjeit, hogy ne zavarják gyakorlás közben.
Ajkához illeszti a fejet, szemével az első hangokat figyeli, fejében mintha egy metronóm szólna.
Harsány triolával kezdődik, gyengéd pianóban folytatódik.
Halkan, átéléssel játszik, zene iránti szeretete beleszövődve a hangokba.
Crescendo!
Még jobban ráerősít, ujjaival villámgyorsan fogja le a megfelelő billentyűket, egyszer sem téveszt.
Hogy is téveszthetne? Egy hét múlva lesz a megyei döntő, tökéletesen kell szólnia a darabnak.
Már fortissimóban dalol a hangszer, tovatűnnek a hangok, szállnak ki a nyitott ablakon, összekeverednek a kinti madárhanggal, mintha válaszoltak volna a hallott dallamra.
De ez se tűnik fel a fiatal művésznek, ismét halkul a játéka, pianissimo jön.  A zongora rövid szólójának a helye.
Fejében szól a kíséret, számolja a szüneteket, dobol a lábával, hogy tartsa az ütemet.
Csukva a szeme.
Valójában már tudja kívülről a darabot, a kotta csak megszokásból és a biztonság kedvéért van előtte.
De a versenyen úgyse lesz más, csak a közönség sorai, a székeken a lelkes szülőkkel, biztató ismerősökkel és az esetleges bukására váró többi versenyző.
Ő pedig ott fog állni azon a hatalmas és gyönyörű színpadon, a színház színpadán, mellette pedig a zongorista kísérője fogja sugározni a biztató erőt.
Szeret Eszterrel dolgozni, sok versenyt megéltek már együtt, de ez lesz eddig a legnagyobb. Nem hiába gyakorol ennyit, ezzel bizonyítani fog.
Bizonyítani azt, hogy már kinőtt a Ki mit tud-okon, helyi versenyeken, fellépéseken való részvételekből.
Már elege van a helyi nénik szokásos dicsérgetéséből, a polgármesternek való fölösleges bájolgásból. Sose támogatta meg egy fillérrel se, mondjuk, ha esetleg valami messzebbi városba hívták fellépni.
Megbicsaklik a fuvola hangja, összekeverednek az ujjai. Bosszankodva ereszteti le a hangszert.
Hagyta ismét elkalandozni a gondolatait, s lám mi lett belőle, elrontotta.
Nézi a kottát, hagyja kiürülni a fejét. Újra felhangosodnak kinn a madarak, majd hirtelen hangos robajjal szállnak fel.
Félszemmel kipillant az ablakon, de aztán inkább óvatosan leteszi a hangszert az asztalra. Terhétől megszabadulva lép közelebb a külvilághoz, majd kitárja a másik szárnyat is, s könyökére támaszkodva bámul ki.
Az udvaron a szomszéd kósza macskája ül, nyalogatja a mancsát a madarak fájánál. Ma ő is elrontotta a lépést, hamarabb észrevették, mint hogy támadhatott volna. De hirtelen visszatér egy bátor kismadár és újból dalra fakad. A nap melegével együtt simít végig a pihenő lány arcán az édes dallam. Nézi a horizontot, hallgatja, ahogy az egyik telekről idehallatszik egy kecske jóleső mekegése.
Megy le a nap, bár még a háromnegyede a föld fölött pompázik, a piros és sárga különböző színeibe vonja a felhőket.
Megtámaszkodik, mélyen magába szívja a levegő aromáját, majd ellöki magát. Még egyszer el fogja játszani a darabot, hibátlanul. Most a kottát se nyitja ki hozzá.
Felkapja hangszerét, elsőnek szeretetteljesen végigsimít rajta, majd ajkához illeszti.
Kezdenek a triolák, majd pianóvá halkul.

Tavasz van.

Illusztráció: Street Songs – Larry Poncho Brown 

Foltos a járda, elrongyolódott már. Egykor valaki macskakövekből összeöltötte, kezd szétfoszlani a cérna. A cérna, ami a világ nagy bakancsának fűzője. Gubancos egy zsineg és, amit összetart az egy nagy, kilógó nyelvű öreg csuka. Aki szöszöket eszik. Pulcsiszöszt, macskaszöszt, kutyaszöszt, meg azt, aki szöszmötöl. A gombolyag köti a nagymamát. Megköt minket a kötőtű, de jön az új divat: a horgolás!

Maszat, rongy, morzsa… ők laknak a városban. Falun gaz, ördögszekér, árvalányhaj. Minden törvényen kívüli kis lények. Eléldegélnek csizmatalpon, ruhagalléron, kalapkarimán, kabátujjon, kávéscsészén, cipőorron, papírzsepin, ablaküvegen. Elpusztítjuk, szaporítjuk őket. Mi is egy nagy szöszmösz vagyunk. Mást se csinálunk, mint maszatolunk. Ragacs, nyálka, szempilla, szőrcsomó, körömdarab, hajszál kis teremtményeink. Világra jönnek, nevelkednek, kirepülnek… Picit elvisznek belőlünk, hoznak valamit. Dédelgetnivaló, apró főzelékfolt a kardigánon. Rúzsfolt az ingen. Tintapaca a padon. Elterül a méltóságos Pacacár. Mélyet bluggyan: sötétkék varangyosbéka a tenyeremben. Hínárzöld szememben barna piszkok. Egy piros festékkel teli vízibomba vagyok. Meg ne szúrjatok!

Káró oda volt: Emi oda lett. A világáról nem tudott. Éjt nappallá téve, pontosabban éjszakává mindent, mindenét, mindeneit: szemeit, pilláit, sóhajait, kacagását, mondatait, gyöngy fogsorát, arca és rúzsa pirosát valószerűtlenebb árnyékokká, emlékeivel egy kalap alá, amelyikben – a filccsík ölelte, még fehérben – utoljára látta; nem akármelyikükké felejteni Emit, ezen fáradozott. S hogy ez mégsem ment maradéktalanul, Kárót meglepte. Bármilyen órában és helyzetben remekül tudott csodálkozni. Ezek szerint Emi kellett hozzá. Nemcsak egy-egy mosolya nem hagyta magát, de a lány valamennyi porcikája tiltakozott: gondolataiba visszaférkőzött: korábbi és egyetlen szeretkezésük újabb jelenetekkel nem egyszerűen kiegészült, folytatódott; nem emlékezett, valaha is történt-e vele hasonló. Általában sikerrel temetkezett magába, gyakorló vigyorait, bambulásait keretező mélabúja önvizsgálatra késztette. Hogy képes órákig gyalogolni, megmagyarázhatatlan okból tekintetét a Duna vízéről le sem véve? Szakadó esőben? Ennyi idősen? Amikor meg végre behunyja szemét, nem akarja kinyitni – de miért hunyja be nyílt utcán, ha nem ment bele semmi, mi módon érezheti Emi illatát a Vörösmarty téren; amennyiben a lány a városban van ugyan, akkor is egy több tíz kilométer átmérőjű és valószínűségű kör bármely pontján lehet, aligha itt. És mégis, miként kerül a háta melege saját, üres tenyerébe? Egyáltalán: hogy érezhet? Mit képzel?
A Banyadombon, a fűzfa alatt tévesztette szem elől. Elaludt. Mire fölriadt, eltűnt mellőle Emi. Csillagok és a liget lámpáinak hunyorgó térképeiről egyformán hiányzott. Mindennek nemigen tulajdonított jelentőséget, előfordult, hogy szó nélkül faképnél hagyták. Kinyújtózott, figyelmetlenül rágyújtott. Indult valamelyik halaszthatatlan programjára.
Mialatt aludt, Emit elragadta egy boszorkány, netán hattyúvá változott, erre kellene gondolni. Legyen szó világok tüzetes átkutatásáról, kijátszott eséllyel foghatna keresésbe. Így vagy úgy: belegebedhet, előkerítve sem lesz meg. Talán van, ami összetartozik, motyogta Káró a tér forgatagában, és rátört ismét valami fűz-közeli.

Illusztráció: Alone in the city (by shoe18)