Címke: próza

A küzdelem

Hegyi Szilárdot tisztviselőnek teremtette a Jóisten. Amióta az eszét tudta, irodistát játszott. Orra hegyére biggyesztette apja olvasószemüvegét, mellén ott feszített a kiváló dolgozó érdemrend, amelyet kicsi kezeivel aprólékosan fényesítgetett, és figyelmes mozdulatokkal válogatta a papírokat. Kezdetben színük és méretük szerint, majd, amikor már el is tudta olvasni, címük szerint, de az, hogy mi állt bennük, nem érdekelte. A papír tapintását szerette. Csukott szemmel végigsimította tenyerével, beszívta az illatát. Mert más-más illata volt az újságnak, a könyvnek, egy-egy csekknek, levélnek. A poros és dohos szagok keveredésekor azt játszotta, hogy középkori varázsló, akinek az a feladata, hogy a világ összes iratára vigyázzon. Micsoda felelősség, sóhajtott fel, és büszkén kihúzta magát. Alig várta a napot, amikor szemüveggel az orrán, jól fésülten helyet foglalhat egy irodában, és egész nap papírokat tapinthat.
Hegyi Szilárd nem volt eszes, csak nagyon szorgalmas, és kitartóan haladt célja felé, amely sok-sok évvel később teljesült: állami tisztviselő lett. Helyet foglalhatott az alagsorban lévő postázóban. Az eskü letételekor szétfeszítette a büszkeség, úgy gondolta, hogy az alagsori postázó az állami gépezet lelke, ahol egyetlen papír sem sérülhet meg vagy veszhet el, és senki sem rongálhatja meg őket. Szerette a nagy irodát, az sem zavarta, hogy hat másik tisztviselővel kell osztoznia rajta. A papírok földi mennyországába zsákszámra érkeztek a különböző nagyságú borítékok: kicsi, nagy, közepes, vékony és vastag. Hegyi Szilárd komótos, megfontolt mozdulattal vette kézbe a borítékot, ujjaival finoman érintette a jobb felső sarkában lévő bélyegeket, gyönyörködött a mintázatukban, majd óvatosan felbontotta díszes nyelű papírvágó késével. Tenyerével többször végigsimított a papírokon, kiegyenesítette a hajtásokat, mint egy díszes terítőt, pecsétet nyomott rá, és a megfelelő kupac tetejére helyezte. Szerette a papírok különféle illatát, simogató vagy érdesebb felszínét.
Egy szép napon betévedt az irattárba, ahol faltól falig érő, ósdi fapolcokon sorakoztak az iratok. Hegyi Szilárd szédült a gyönyörtől, úgy érezte, mintha körhintán ülne, forogtak vele a polcok, rajtuk a vaskos irattömbök. Ennyi papírt egy helyen még soha életében nem látott. Munkaidő után bement az irattárba, simogatta, pakolgatta az iratokat. Ha valamelyik koszos lett, letisztította, ha szakadt volt, megragasztotta. Letörölgette a port körülöttük.
Az egyik januári este is az irattárban tevékenykedett. Egész nap havazott, estére már térdig ért a hó. Hegyi Szilárd a külvárosban lakott, úgy döntött, aznap éjszaka nem megy haza, hanem az irattárban alszik. Papírzsákokból kialakított fekhelyén gyönyörködött a hatalmas polcok látványában, amelyek toronyként magasodtak fölé. Az utcai lámpák beszűrődő fénye megcsillant a poros polcokon. Hegyi Szilárd szippantott egy nagyot az irattár levegőjéből, és azt álmodta, hogy középkori varázsló, aki a világ összes iratára vigyáz.
Kora reggel a hókotró zajára ébredt. Nagyot nyújtózott, felhúzta a csizmáját, majd csintalan gyerekként végigfutott a polcok mentén, lágyan érintve az iratokat. Az ajtó előtt azonban megtorpant. Egy állat terpeszkedett a küszöb előtt: óriásira hízott bogárféle. Hegyi Szilárd lassan hátrált, amíg hátával bele nem ütközött az egyik polcba. Belekapaszkodott. Nem tudta eldönteni, hogy az állat mászik vagy repül, netán mindkettőt. Visszataszítónak találta tüskés lábait, domború páncélját, amely zöld és barna színeivel rikított a kopott padlón. A páncél közepén vastag, vörös csík futott végig, amelyet egy vékony sárga keresztezett. Fésűre hasonlító csápjaival félelmetesen hadonászott. Hegyi Szilárd attól tartott, nyomban elragadja.
Nem tudta mitévő legyen. Becsukta a szemét, azt gondolta, mire kinyitja, eltűnik az ajtó elől. De nem tűnt el. Hegyi Szilárd kétségbeesetten kereste a megoldást. Közelebb lépett, dobbantott, de az állat nem mozdult. Kinyitotta az ablakot, hátha kirepül, de nem repült. Neki viszont ki kellett nyitnia az irattár ajtaját. Arra is gondolt, hogy megvárja, amíg megérkeznek a többiek, de akkor gyávának tűnhetne.
Ahogy nézte, egyre jobban undorodott az állattól. Már-már látta maga előtt, ahogy ez az ocsmány lény elfoglalja az ő irattárát, megmássza az ő iratait. Ezt nem hagyhatja, gondolta, miközben forrt benne düh. Arra az eredményre jutott, hogy el kell távolítania, sőt, el kell pusztítania az állatot. Körbenézett, de az iratokon kívül más nem volt a közelében. Keresnie kell egy botot, vélte, de megrémült attól a lehetőségtől, hogy közben ez a bogárféle elrejtőzik. Kintről beszédet hallott, lépések közeledtek, úgy látta, mintha a bogár kitárná hártyás szárnyát és közelebb kerülne hozzá. Megrémült, cselekednie kellett. Lekapta a legközelebbi iratköteget a polcról és rádobta az állatra, majd ráugrott. Hallotta, ahogy roppan a páncélos test.
Lelépett a tetemet borító kötegről, erőtlennek érezte magát. Szédült, émelygett, arcán folyt a veríték. Ha a szívét tépték volna ki, akkor sem érezhetett volna nagyobb fájdalmat, mint amikor meglátta az iratborító hátoldalát. Hatalmas vörös, barna, zöld színben játszó folt borította. Felfordult a gyomra, ahogy a kilapított tetemet szemétlapátra tette, majd kidobta a nyitott ablakon. Bevizezett egy rongyot, és gondosan letisztította az iratborítóról a véres, nyákos foltot. Többször megsimogatta, mint egy beteg testet, beszélt hozzá, közben ömlött a könny a szeméből. Az ajtó mellett függő tükörben döbbenten látta, hogy megőszült.

 

Malvin

I. fejezet

melyben tisztázódnak a tisztázatlan körülmények

 

 

 

Malvin 1993. október 1-jén született. Aznap abszolút nem volt az időjárás őszies. Sütött a Nap úgy, mint augusztus végén és még a szaga is olyan volt a levegőnek.  A parkban a lakótelepi házak között gyerekek szaladgáltak, babakocsiban aludtak már a még béna újszülöttek és fecsegtek fölöttük önfeledten a 10 kilóktól megfosztott friss anyukák. Malvin még béna volt és az anyukája nem egészen szabadult meg a 10 kilóktól. Valószínűleg soha nem is fog. Malvin már a méhszáj kapujában úgy döntött, hogy az anyjának nincs joga több súlyvesztésre, mint amit ő maga okoz neki. Tehát az újdonsült anyuka annak örülhetett, amit már eddig leadott. Másra hiába várt.

Malvin nem volt nehéz szülés. Minden úgy alakult, ahogy annak lennie kellett. Majdnem minden. A fényesen zöldre festett falak között egyszer csak kidugta a fejét egy aránylag szép, de középszerű fej. Nem sírt, és nem csak ez adott okot az aggodalomra az ott lévők körében. Azt gondolták – mivel az ultrahang azt mutatta –, hogy kisfiú fog születni. De útközben valahol a baba elhagyta a fiúságát. Az anyuka sokáig azt gondolta, hogy akkor, amikor egy pillanatra megállt a méhszájnál, beakadhatott és ekkor következett be a malőr. Mindenesetre Malvin kislány lett. Az érdekessége a történetnek azon felül, hogy nem sírt – később talán azt is elárulom, hogy miért – az, hogy ha kisfiú lett volna, akkor is Malvinnak nevezték volna őt. És ennek is megvolt a maga oka. Az anyukának arra már igazán nem volt ideje a kórházba sietés, a vajúdás és a szülés között, hogy még a gyerek nevén is gondolkozzon, tehát megkérdezte az ápolónőt abban a pillanatban, amikor a gyerek is pihent benne a méhszájnál, hogy milyen névnap van ma? Az ápolónő először értetlenül állt, majd elmosolyodott és valamiért érthetetlen izgatottság tűnt fel a kifejezéstelen arcán. Malvin, hát Malvin nap – mondta. Mint utóbb kiderült, a macskáját hívják így és ez nagy ünnepség egy egyedülálló, harmincas ápolónő életében. Tehát így alakult a Malvin első pár perce a szülőszobában. A nevét egy macskáról kapta, ha fiú lett volna, ha lány.

Mindezek ellenére Malvin igen jó kisbabának bizonyult. Az anyuka felkészült ugyan a legrosszabbakra, de teljesen váratlan módon Malvin úgy viselkedett az első pillanattól fogva, mint egy magányos, harmincas ápolónő. Reggel 7-kor kelt, nem sírt, reggelizett, de csak annyit, amennyi előtte volt, de nem is hagyott meg belőle semmit sem. Mikor az ápolónőnek nincs dolga és ügyeletes, alszik. Malvin is aludt. És éjszaka is aludt. Nem ébredt fel. Édesanyja ezért úgy gondolta, hogy Malvin már elég nagy ahhoz, hogy éjszaka egyedül maradjon otthon, így ő elvállalhatott végre éjszakai műszakokat a cipőfűző gyárban, ami már 3 hónapja oly hiányzott az életéből. Anyuka minden este 9-kor indult el otthonról, miután Malvinkát megetette, megfürdette, bepelenkázta és lefektette aludni. Szépen lassan osont ki mindig az ajtón, nehogy felébredjen a baba. Ettől egyébként nem igazán kellett volna tartania, hiszen Malvin nem aludt, de azzal tisztában volt, hogy ezt kell mutatnia az anyukának, különben soha nem menne el otthonról. Malvin szeretett egyedül lenni otthon. Pláne este. Ilyenkor mindig a hátára fordult és nézte a felette pörgő játékot, amit az anyukája készített színes cipőfűzőkből. Próbált egy hatszöget kifeszíteni ezekből és minden egyes csúcsnál lelógatni egy cipőfűzőt, aminek a végét összecsomózta. Más gyereknek pillangók repdestek a feje fölött éjszaka, de Malvinnak cipőfűzők. Talán emiatt volt az, hogy Malvin nem félt a kígyóktól, sem az infúziótól. Ez azért fontos, mert Malvinnál egy igen ritka betegséget, Kozmosz-szindrómát állapítottak meg.

Azt mondják, hogy az ilyen betegek sokszor a születés pillanatát sem élik meg, de Malvin megélte és még ezután sok mindent átélt, de ki tudja, hogy mi járt a fejében.

 

 

(Illusztráció: Palmeri)

Nem biztos

Nem biztos, hogy megéltem. Ha jól emlékszem csak megálmodtam. Már azt sem tudom, mikor volt, egyszerűen csak megtörtént. Ha valami után nagyon vágyom, akár egy perc alatt képes vagyok elfejteni a valóságot és valami megtévesztő utópiába zuhanok, ami életem végéig mérgezi a lelkemet. Szépen lassan megöl, amíg megfeledkezem önmagamról, az életről. Olyasmi érzést kelt bennem, mint a drog. Segít, hogy tovább álmodhassak. A kérdés csak az volt, mi minden képes még megbabonázni, elvenni tőlem a cseppnyi, tiszta tekintetet. Mintha egyedül maradtam volna, kitágult pupillákkal. Szégyelltem magamat, de akkor is jó volt úgy kinézni az ablakon. A vonaton ültem és egy részeges legyen kívül, senki nem volt a fülkémben. Nem vártam akkor semmit. Persze örültem volna annak, ha elindul a vonat, de nem bántam volna meg azt sem, ha esetleg ott ragadok az állomáson, míg ki nem nyír valaki a szürkületben. Abban az órában szartam az életre vagy a halálra, mert csak ülni akartam és kifelé bámulni az üres vágányokra. Mielőtt behunytam volna a szemem, váratlanul elindult a szerelvény. Kinyitottam egy üveg bort, amit jó nagy lendülettel meg is húztam. Jóval kesernyésebb volt és tapadósabb. A fű könnyen el tudja baszni a borok ízét, de ez mit számított… A második korty már egyáltalán nem volt olyan vészes. A külvárosra tekintettem, ahol számtalan romos házat körbeölelt a nap felé törekvő borostyán. Magányosan, térdig érő kabátban flangáltak a hajléktalanok a roskadozó kunyhók mellett, amik között szürkés ruhadarabok lengtek egy kifeszített drótszálon. Fasza egy kilátás – gondoltam magamban –, de aztán észrevétlenül felváltotta a nyomornegyedet a kifürkészhetetlen, kopott erdő. Megmarkoltam ismét az üveget, hiszen folyton kiszáradt a szám. Kezdtem unni, hogy egy órája be vagyok állva. Jobban szerettem mindig is, ha részegen tekintek ki a sötétedő tájra. Amikor az üveg felénél jártam, felálltam egy percre és lehúztam az ablakot. Elővettem egy szál cigarettát és rágyújtottam, majd minél hamarabb el akartam szívni, nehogy felszólítsanak. Végre úgy éreztem magamat, mint egy nappal ezelőtt. Az élet ritmusa, akár meg is adhatja a napi rituálét, de az életet elveheti… Visszaültem a helyemre, a füstös ujjamat szagolgattam, míg meg nem állt a vonat. Az ég sötétkéken feslett, felkapcsolódott az összes lámpa a fülkékben. Néhány utas felszállt, de egyik sem akart az én társaságomba csapódni. Hát erre voltam én jó, ezen már meg se lepődtem. Végül kinyílt az ajtó. Nem bántam meg, hogy egyedül voltam egész idáig, hiszen abban a pillanatban egy viperával utazhattam tovább, akiről le sem tudtam venni a szemem. Szembe ült velem és jobb lábát a balra tette. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a lány szép vagy ronda. Később rájöttem, hogy csúf semmiképp sem lehet. Kissé vágott szemei voltak és tépett haja. Barnás bőre csillogott az álmosodó fényben. Vékonyka bokái egyből felállították, a farmernadrágja pedig fel volt tűrve a sípcsontjáig. Éreztem, hogy engem néz, és amikor rávetettem a tekintetem, mint védtelen halra a hálót, egyből a loholó tájra pillantott. Játszott velem, csakhogy nem voltam játékos kedvemben. Ahhoz túlságosan sokat szívtam… Ittam… Még nevetni sem volt erőm. Az arcom úgyszintén perzselődött a melegtől, de amikor megnyaltam a felső ajkamat, erős, sós íz húzta össze a képemet. Az ismeretlen lány síkos bőrét nem ilyennek képzeltem el. Minél tovább szemléltem, annál jobban szertefoszlott a szívem. Dübörgött a torkom, kedvem lett volna hozzászólni, csakhogy nem mertem. Édes verejtékéből akár tüzet is rakhattam volna, hiába volt nyitva az ablak. Szívesen harapdáltam volna csúszós melleit, vagy habzsoltam volna a szerteágazó fullánkját. Talán nem is a melegtől fakadt ki a pofátlanul ömledező verítékünk, hanem attól, hogy egymás pillantásaival szegezzük magunkat a székhez. Ujjaival belefésült a hajába, majd megcsillogtatta az alkarját. Fényessé váltak az ajkai, kis teste hirtelen megnyúlt az ágaskodásban. Egy pillanat alatt kivirágzott előttem, majd megcsapta az orromat az erőtlen parfümillat. Teljesen kiszámíthatatlan volt számomra ez a teremtény, de talán ez…. Zavarba hozott azzal, ahogyan kéjeleg az éjszakának és apró pillantásait rámereszti. Visszanyomtam a dugót az üvegbe, és gyors léptekkel kimentem a mosdóba. A falhoz préseltem magam, és szemem gödrével a tükörhöz simultam. Nem bírtam tovább. Elhatároztam, hogyha visszamegyek hozzá, megszólítom vagy legalább megkínálom a borból. A szerelvény ismét megállt. Magamra zártam az ajtót, lehúztam a sliccemet. Nem tudtam semmit se kiengedni magamból, mert a farkam önszántából fel akart robbanni. Hát, segítettem magamon. Még jobban folyt rólam a víz, a kezemen kitüremkedtek a hosszan elnyúló erek. Végül teljesen elernyedtem és lezuhantam a vécé mellé. A hugyos deszkát bámultam, amin egy pár göndör szőrszál kamatyolt egymással. Kis pihenés után úgy döntöttem, visszamegyek a fülkémbe. Lenyomtam a kilincset, nagy sóhajjal megtettem az első lépést. Mintha követett volna, direkt bosszantana azzal, hogy újból és újból felállítja. Amint a szemébe néztem, mentem volna vissza a mosdóba, hogy megint könnyítsek magamon, de inkább átadtam neki a terepet. Az ujjai között gyűrődött egy megtekert cigaretta. A vonat elindult, én pedig kibámultam ismét az ablakon. A bornak már csak a negyede maradt meg, bár nem nagyon zaklatott fel ez a tényállás, hiszen az út felénél jártam már. Reménykedtem abban, hogy kibírom annyi piával. Jelentéktelen, sárga pontokat láttam a messzeségben, amik körül a sötétség hánykolódott. A holdat kerestem, de sehol nem találtam. Csak az apró házakat figyeltem és a nagy semmit. Nyomottabb lett a levegő, jobban a hátamra tapadt a póló. Kíváncsi voltam, hogy mikor fog megjelenni újból a lány. Pár perc elteltével megállt a fülke ajtajánál. Mosolygott, én pedig bizonytalanul viszonoztam. Ártatlanul állt ott teljes egyedül, pedig a tekintetével ölni tudott volna. Nem tudom, hogy miért láttam a szemében az efféle hajlamot, hiszen egy kóválygó, fekete bárány veszett el benne. Az ölni vágyás mögött ott volt a szeretet és a visszafogottság. Vékonyka lábait összefonta és engem nézett. Akkor sem szóltunk egymáshoz, hanem a szemünk tükréből próbáltuk megérteni egymást. A púpos sínek miatt, olykor feldobott minket a vonat, ezért erősen kapaszkodott a csomagtartó hálójában. Redőtlen arcát simogatta, majd lejjebb húzta a felsőjét. Melege volt és izzott a bolondos gondolattól, amit ketten szültünk a néma csöndben.

   Közelebb lépett hozzám és a kicsinyke, éles fogaival harapdálni kezdte az ajkaimat. Nem tettem semmit, mozdulatlanul ültem előtte, mint akinek ki akar ugrani a szíve. Arcomat simogatta, mintha ápolgatna vagy sajnálna valamiért. A borhoz akartam nyúlni, de nem hagyta. Hirtelen elvesztettem a kontrolt magam felett, körmeimmel a vállába kapaszkodtam és a nyakán megállíthatatlanul kerestem a sodródó izzadságcseppeket. Olykor megéreztem az apró fogait, amik szelíden lapultak a nyelvéhez, amikor újfent rám nézett. Abban a pillanatban én akartam visszacsókolni, csakhogy lassított a vonat, ő pedig váratlanul felállt. Egymásra néztünk. Mosolygott, kissé elpirosodott zavarában. Szerintem én is elpirosodtam, noha ezt nem akartam elhinni magamról. Talán az élet könnyelműségét akarta megmutatni vagy azt, hogy még tud valaki szeretni ebben a világban. Nem tudtam eldönteni, melyik oldalt képviseli, bár ahogyan rám tekintett, hinni akartam az utóbbiban. Lassan már fékezett a vonat, de még kaptam egy búcsúcsókot. Valóban édes íze volt, mintha először csinált volna ilyesmit. Félénken távozott el. Behúzta a fülkeajtó előtt porosodó függönyöket, majd álmosan eltűnt árnyékával együtt a folyosón. Mintha tudta volna, hogy mit akarok ezután. Pillanatok alatt megértett. Behúzta a függönyöket, nem hagyta, hogy megigyam a megmaradt bort. Pontosan tudta, hogy ezek után magam akarok lenni ismét, és a nemrég megtestesült emlékekből akarok lakmározni a végállomásig. Óvott az unalomtól és az elkeseredéstől. Amikor mindenki leszállt a szerelvényről, odasétált az ablakhoz, azután rátette a tenyerét. Én is odatettem, de az arcát nem láttam, mert a kocsi túl magas volt neki. Sajnáltam, hogy ott hagyott. Nem voltam benne biztos, hogy akkor kellett volna leszállnia, mintha valami célja lett volna még velem. Megint sípolást hallottam, a mandulaszemekre szegeztem a tekintetem. Miután megfontoltan elindult a vonat, apró termetét hamar ellepte a sötétség. Akkor láttam utoljára, akkor fájt először ennyire a szívem. Újra a sötét végtelenségbe bámultam kifele, lassabbnak tűnt az idő. Ránéztem az elhúzott függönyökre. Közelebb léptem hozzá és mélyen beleszagoltam. A töménytelen por egyből az orromba szállt, nem éreztem a lány illatát. Odaléptem a székéhez, semmi jelét nem láttam annak, hogy ott ült volna. Végleg elveszítettem…

   A végállomás már csak fél órányira volt. Addig ki kellett valahogyan bírnom az utat. Ránéztem a borosüvegre, aminek hirtelen nagyon megörültem. Rajta maradt néhány zsíros ujjlenyomat. Gyengéden magamhoz szorítottam, és az arcomhoz nyomtam az enyhén hűvös üveget. Éterien görgettem le-föl a homlokomig, amíg el nem mosódtak a szemrevalóan összecsengő nyomok. Emlékszem, épphogy hozzáért, ennek ellenére tisztán megmaradtak a derűs vonalak, mintha erősen megragadta, majd magához szorította volna.  Kihúztam a dugót és jóízűen belenyaltam a borba. Akkorra már annyira ízlett, hogy kénytelen voltam még többet inni, míg végül le nem húztam az egészet. Szokatlanul édesebb lett, de sűrűbb és teltebb.

   Aztán az angyalok moraját hallgattam és az ördögök… nem is tudom, kacaját… Váratlanul két oldalról ráncigáltak, lassan szédültem bele én is az üres, zajtalan homályba. A torkom összeszűkült, a lámpa pislákolni kezdett. Az üres üvegre néztem és inni akartam belőle, de aztán rájöttem, hogy amiatt fulladozok. Hangosabban kezdett zakatolni a vonat, élesen hallottam a hangokat. Az őrület határát kapizsgáltam, amíg el nem kezdett habzani a szám. Csak ültem az egyre erősödő tükörképem mellett és bámultam magamat, ahogyan az utolsókat rúgom. A szemeim vérvörösek voltak és kidülledtek. Erőm semmiképp nem volt, akkor is csak a lányra tudtam gondolni. Minden testnyílásomból vérezni kezdtem, csonkig elhagyott a szerencse. A fekélyes torkomból egy árva hangot nem tudtam kiadni, csak az elhúzott függönyökre néztem és kinyújtottam a karomat, de aztán feladtam minden reményt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszan is lehet szenvedni, levegőért küzdeni, másra gondolni a halálunk helyett. Nem akartam sokáig vergődni a méreg keresztjén, így hát visszatartottam a lélegzetem, meg akartam menteni saját magamat a fájdalmaktól. Lassan már a kialvóban lévő lámpa is hunyorított. A függöny mögött egy árnyék állt ismét. Láttam, hogy integet és összefonja a haját, majd elfut hirtelen. Magamra lettem hagyva, csak a vonat dobta fel néha a mozdulatlan testemet. A vörös hab egyenesen lefolyt a gégémig, míg fel nem szívódott a pólóm nyakánál. Senki nem ült velem szemben, nem láttam akkorra már semmit. Sokáig szenvedtem. És sikerült elaludnom. Azt hittem a „fülke” lesz az életem kezdete, de végül az lett a halálom. Remélem csak egy félresikerült „valami”, nem pedig a valóság.

Szeretném hinni, hogy az volt, mert akkor még lenne hova zakatolnom, lenne miért élnem… Nem biztos, hogy megtörtént velem, de ha jól emlékszem… ha jól emlékszem megálmodtam. Én csak egy valaki voltam abban a fülkében, aki utazott valamerre, és most senki mondja meg, hogy hova.

 

 

(Illusztráció: view)

MEGADATOTT

A reggel megadta mindennek, mi szükséges volt. A nap egyre csúsztatta a cseppeket; nyújtózkodáson érte magát minden, mi él.

Harmatőrzőkből napimádókká vált növény-kavalkád, érdesből simává emelkedő fejek.

A mindennapos rítust engedőn fogadták, sejtjeik ágaskodva kapcsolódtak a fényes korong lágy szavára.

A bolygó halkan ébredt.

A szél csilingelve fokozta a gyors száradást. Izmaikra támaszkodva keltek botoran, szemükből lassan zuhant a fáradtság verte álom.

Március volt, a rügyek göbjei nyurgultak a látóhatár fölé bukón.

Mintha megszilárdult volna a lég, örömcseppek hatoltak a mindent elöntő, feszült barázdákba. Arcán a felrohanó nyiladozás, mintha rendet teremtett volna.

Egy pillanatra minden tökéletesnek látszott.

A világ, a szűkebb környezet funkcionálisan teljességet ígért, az öröklét hajója bukdácsolás nélkül ringott a dolgok növekvő medrében.

A deszkák gyalulatlan arcukat mutatták, ám bent az alvók örök simaságát örökölték.

Lágy léptűen, szomjas arccal került körbe. Azt már újra tudta, biztonságot csak bátorság juttat.

Adományként élték bensőjük keserveit. Joguk van élni, megélni a saját maguk teremtette világukat.

Mennyire nem tud számítani a fenyegetettség, mikor kedvükre teszik s teljes erőből feszítik most még csak halkan pihegő testüket.

Ahogy körbejárt, elborította szívét – mint vízgyűjtő a falevelet – a vágy, hogy mindig és mindenütt megvédhesse a bentieket. Van, aminek fenn kell maradnia, a természet tudja ezt, s teszi dolgát.

De mit tehet ő, az állandóságért, a megmaradásért?

Az asszony és a fiú megjelent a vasakkal megerősített deszkaajtóban. Arcuk földöntúli kedvességébe kapaszkodott egy pillanatra. Összeölelkeztek.

A tízéves forma fiú anyja báját, bőre simaságát bírta az égtől, apja kemény vonásai még lágyan, puhán dobódtak rá, bár álla s orrnyerge keménységet sejtetett.

A csupa tépettségeket hordozó kutya a fiúhoz szaladt, nedves orrát beletörölte az amúgy is pecsétes nadrágba. Rájuk emelt arcán nem futottak össze az oly mély ráncok.

Mosolygott, maga is meglepődvén ezen az egyszerű automatizmuson. Valahogy tudta, ezért érdemes.

Ezer dolguk volt, tették, amit kell; ellátták a vinnyogókat, horkantgatókat, bégetőket.

Később együtt reggeliztek, halkan beszéltek a történésekről, mintha nem akarták volna, hogy bárki is elfogja egy félmondatukat is.

A menekültek riadtsága, bizonytalansága, neszre felhorgadása, nos, ez néha eljött, rátalált. Agya rejtett zugaiban – mint halászó sas – ébren tartódottság repkedett, a mindenre odafigyelés.

Az éles, retinára vetődő bármi változás felszínre dobta nyugodt figyelmét; a riasztócsengőn tartott ezer apróság összegződött.

A patak ellátott, tisztított, vize sokszor oldotta kitörölhetetlen jövő aggódásukat.

Az örök kérdés, hogy mik voltunk s mivé leszünk, a két felnőtt hangtalanul elfogadó testében ott fészkelt tudatosan és tudattalanul.

Az asszony megállt néhány virágzó bokor előtt, s szívta a sárga kavalkád látványát, mintha eggyé vált volna – hacsak egy pillanatra is – a természet méhének mostani, oly egyszerű gyümölcsével.

Nem kérdezett, mélyen elfogadta másodpercekre, hogy ott van. Persze, erről mit sem tudott, ösztöne sejtről sejtre ugorva alakította ki a rögzült képekből font katedrálist.

Két ujja közé fogta a nyíló virágot, ölében érzett sok mindent, neve-nincs gyermekét ölelhette így karjaiban, szemét oly feszesre meresztette, hogy belefájdult.

Érezte, hogy minden van, nem tudta boldogságát, csak nézte növekményeit, gyerekét, társát.

Belső békéje bú nélkül virágzott.

Nem harcosok elől menekültek.

Menekültek emberek és lovak merev szemeitől, kardok s nyilak rágta véglegességtől, a szivárgó, patakzó vér színétől.

 

A hadszíntér bűzös leheletétől. Az egymásra hajítottak élettelenségétől, a szerteszét heverő fejektől, végtagoktól. A nap gyászosan világította meg a véres port, a kibuggyanó emberi belsőségeket, levághatatlan vérző fűszálakat, melyek befogadták a lehetetlent, a halált.

Lelke folyamába mártogatta a kétség evezőit.

Jól csináltam, csinálom-e?

A szemébe pattanó táj biztosította a körülmények abroncs szorításában a lehető, a lehetséges, a szükséges adta dolgok közötti lavírozás egyértelműségét.

A kard már nem verte oldalát.

A harctér értelmetlen összevisszasága mint kalitkában verdeső, elfogadhatatlan fájdalommal csapódott rajta.

Annyi mindent érzékelünk, hogy mi kerül összefüggéseiben, mi festődik a lélek szivárványára, nem tudta.

A lélek legeldugottabb, legsötétebb sarkában a hallók kalitkájába lökődtek.

A hajlíthatatlanság, az önzés kérlelhetetlensége, a sápadt irigység, az összeférhetetlenség, s annyi más. Önkéntelenségről van szó, a kalitka duzzad, rácsozata szélesedik, akár vastagszanak a vaspálcák, de nyitva áll – mint tengeralattjáró periszkópja – pásztázza az életet, hogy felszínre bukhasson, ha kell.

Van, ami soha nem múlhat el, kitörölni, vagy kitörölhetővé tenni képtelenség.

Gondoskodó kérges tenyere sokszor nyugodott – néha ösztönösen – támaszkodón, mégis finoman a fiú fején. Ez valami mindent felölelő szeretés, szerelem, odaadás, szolgálat, alázat volt, a természet elfogadó, befogadó keblén.

A fiú ölelő kezeit szinte az összes állat élvezte.

Az izmok lendületéből süvöltő kés megállt a fában.

Soha nem tanult mozdulatok indultak törzséből, határozottan meg-megállón a végesség recsegő malmán.

Lelkesen és szomorúan látta mindezt. Harci kürtszó jajongott fel arcából, lefolyt a lealacsonyodott emlék.

Tésztatapintású bőre alatt az izmok, inak összessége tapadón, odaadóan vesztették az éjszaka sötétségét. Bájos arcában az árkok visszahúzódottan tűntek fel és tűntek le. Pillái ugyan remegve repdestek, mikor otthagyta a virágokat.

A reggel szinte elvégezte dolgát, teret hagyva a már nem bujkáló napnak.

Hová megyünk, ha elérnek, utolérnek? – kérdezte az asszony.

Most kettesben voltak.

Majd akkor meglátjuk – az apa erővel kialakított vonásai felkészültséget próbáltak sugározni –, tudod, a lovakat felszerszámozva tartom.

 

Vadászni ment, talán túl messzire is. Vállát a kis vaddisznó alig nyomta. Már érezte a sülő hús illatát. Nem belezte ki, sietett vissza, egyre inkább kúszott fel az aggodalom létráján, néha felreszketett.

A kutya majdnem feldöntötte, vinnyogó, szűkölő, szétesett hangját már előbb hallotta.

Nem szokott ilyen kakofóniában üvölteni.

Látszólag minden rendben volt, a disznó gyors puffanása ijedtséget kölcsönzött pillanatokra testében. A deszkaajtó csukva volt, pedig napközben nyitva hagyták.

Már-már barnuló, szemet maró vérerek, patakok, folyamok vánszorogtak a deszkaajtó teljes szélességében.

Térd-ütötten, velőtrázón szakadt melléből a mindent káromló, kétségbeeső üvöltés.

Majdnem megfulladt.

Szívében a fő-eret elzárta a soha többet nem ölelhetők képe, törött térdeiről épphogy elbillenve, arccal a ritkás fűbe vágódott.

 

 

(Illusztráció: bs)

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála (részlet)

Végéhez közeleg a velencei karnevál, ideje levetnünk maszkjainkat, Pulcinella. Reggel van: a karcsú lábú koloratúrszopránok, akik aLa Feniceszínházban sok tragikus tremolóval előadták a nekik írt szerepet, ismeretlen helyen, baldachinos nyoszolyán ébredtek, szokatlan paplan alatt, egy idegennel az oldalukon; fáj a fejük, és a családi címereken jártatva tekintetüket azon tanakodnak, mi mindent művelhettek egész éjjel az utolsó előadás után. Hagyjuk őket ott valamelyik házban, amelynek belső udvarán velencei kert bújik meg; hagyjuk őket Veneto füvei közt, hogy vetriolával még egyszer torkukat öblögetve eszükbe jusson minden. Hegedűt fogva kezébe Vivaldi a Pietr-templomban szólaltatta meg először számos hangversenyét és mutatta be női karra írt darabjait. Vonója alól a hangok fölröppenve úgy sokszorozódtak meg a kupolák és boltívek alatt, mint amikor nehéz brokát göngyölegét vetik végig a padozaton. Női karokról tudhatsz, hiszen nálad is előadták a legszebb dalokat, amelyeket szereztél. Giorgio Massarit érdemesítették első díjra, és az irgalmasság Pietr kórházának védnöksége alatt 1736-ban megkezdhette az egyedi Pietr-templom építését. (Képzelte volna-e, hogy homlokzata csak 1906-ra, első ideutazásom előtt négy évvel készül el?) A XVIII. századi Velence első hangversenytermének szánták. A szentélyt ma ritkán fogad látogatót, de te csak lökd be zöld ajtaját sárga kezeddel, Euripidész, és lépjünk be; mert nem közönséges velencei séta a miénk. Vedd szemügyre a homlokzat négy korinthoszi oszlopát és a gyermeket magához ölelő szelíd asszony domborművét. Voltak-e gyermekeid, Euripidész? Valamelyik ivadékod esetleg drámaírója lett a következő korosztálynak? Vagy mégsem? Arcodra van írva: nem fakadt utódod, és nem is léphetett volna nyomdokaidba senki, olyan utánozhatatlan vagy. De most itt a vég. Utolsó földi életed, íme, elenyész a láthatáron. Darab ideig mellettem maradsz még, kísértet, néma árnyék, akit semmi nem botránkoztat meg, semmi nem háborít fel. Hallgass ide hát! Láttuk, hogy az emberek saját nézeteikre és saját igazságukra vannak kárhoztatva; világossá vált, hogy éppen ezért önkényes, önző normákat követnek másokra rá sem hederítve, senkivel sem törődve. Népek és történelmi áramlatok erkölcsisége, láthattuk, nem lehet mindenki számára elfogadható, általános érvényű. A mi igazságunk az általános, teljes erkölcsi rend kis szeleteként állapítható meg. És bár igazunk van, igazuk van azoknak is, akik ellenünk fenekednek. Minél elszigeteltebb eszméket ápol az ember, szándékai velük annál harciasabbak vagy ahogy az ontológia mondatná, kizárólagosabbak. És mégis, erre a következtetésre jutottunk, Euripidészem, ismétlődjenek bármennyiszer és legyenek bármekkorák a történelem szörnyűségei, nem gátolhatják meg a jó csíráját, amely lényegi igazságként fogan meg. Így tehát, szalamiszi, miközben kettesben sétáltunk Velencében, valójában nem a morálról, hanem a morálokról értekeztünk, sokféle normáról, amelyekhez a véső jóságot a történelem útvesztőjében kereső emberek folyamodnak. DE egyetemleges morál nincsen, és minden emberi iparkodás egyedi útkeresés az igazsághoz. Eszme eszmére tör a tapasztalatoknak ebben a keserű üledékében, igazságos az igazságosra támad, és senki sem csalhatatlan. Az az erkölcsiség, amely az általános normák nagyobb részét tartalmazza, minek folytán a többé vagy kevésbé különálló eszmék kavalkádjában nagyobb arányú támogatottságot szerez, le tudja gyűrni a kóros moralitás olyan példáit, amilyen, mint láthattuk, az én huszadik századomban a nácizmus volt Németországban, a fasizmus Olaszországban vagy a kommunizmus a havas Oroszországban. Ám ezután, furcsa mód, a diadalmaskodó normák sem tehetnek szert általános érvényességre. Leírtuk tehát az egyéni erkölcsi normák felállításának tipikus módozatait, és beláttuk, hogy ez az út mindig a lényeges és a lényegtelen, a létező és a nem létező elválasztásához vezet, vagyis Immanuel Kant, a königsbergi lázadó a Tiszta ész kritikájával örök modelljét állította fel a részleges etikának, és ily módon az első gonosztevő, egyszersmind minden vétkesek közt a legerkölcsösebb vált belőle. Gyöngének bizonyul itt, szalamiszi, az ítélőerő kritikája, amely át akarja hidalni a tiszta ész és a gyakorlati ész között tátongó szakadékot, miközben, tudjuk már, elegendő lehet ahhoz, hogy eggyé forrassza a tiszta ész ideológusait és a gyakorlati ész végrehajtóit. Ez lehet a magyarázat arra, hogy oly sok művész vált elnyomó rendszerek igehirdetőjévé? Az elvetemült Malaparte. A visszataszító Rocco. Az odaadó Papini. A kétségbeesett Pound. A szerencsétlen Marinetti: „Gir per troppo tempo l’Italia c stata un mercato di rigattieri. Noi vogliamo liberarla dagl’innumerevoli musei che la coprono tutta di cimiteri innumerevoli. Musei: cimiteri!…” „Olaszország mára minden szemét vásárává vedlett. Mi meg fogjuk szabadítani a töméntelen múzeumtól, amelyek végeláthatatlan temetőként borítják be. A múzeumok: temetők!” És mi van ma? A múzeumok: temetők, s a világot mi uralja? A turisztika iparága, az egyetemek, a tekintélyek, a professzorok, mi több, még a görög és a latin is. Az erkölcstelenség történetéből, mondjuk ki végre ezt is, valójában a morál története lesz, a morális tartás változatainak vizsgálata pedig az erkölcstelenség képleteit adja ki. Mindazonáltal ne lepjen meg, Mneszarkhosz fia, hogy az én félbolond anyám a szobrász után, aki a drága kis Menyus alakját agyagból formázta meg, egy ismert művésztől fehér márvány szobrát is megrendelte. Kiéhezett szuka módjára körözött a tömb körül, amely arra vár, hogy élet formázódjék belőle, és a véső minden mozdulatára felnyögött, mintha drága fiacskája arcát érnék a kalapácsütések. Amikor a hófehér kő élettelen darabjából kinéztek a szemek, megint elkezdődött a rettenetes játszma, amelyet hálóingben ácsorogva néztem végig újra. Most az én valaha gyönyörű anyámnak nem volt már ideje a kacérkodásra a művésszel, ahogyan ifjú elődjével tette, vállához érve elhaladtában mellette. Tépte a haját és elviselhetetlenül jajongott, miközben a művész kezében a véső alatt a kő Menyuson kialakult a szemgolyó, a szembogár. Ezután hosszasan ült az ablak előtt, üres tekintettel meredve maga elé, és csak egyet hajtott szakadatlanul: „Be kell fejezni a portrét.” S volt valami abban a vésésben, ami anyámmal együtt engem és a portréművészt is a bizonytalanság mély szakadékába taszított, ahonnan senki – legkevésbé az én még most is gyönyörűséges anyám – nem tudott visszatérni, mert „a portrét be kell fejezni”. Egy csütörtöki napon, hét nappal azután, hogy meghalt (mikor a rettenetes eső szakadt-szakadt, és a temetőben, a város feletti hegyen, sok ember járkált nyitott fekete esernyőkkel), a márvány Menyus meglátta a napvilágot: tekintete megállapodott egy ponton, orcája kikerekedett, álla a jól ismert formát nyerte el. „Még a haja, még a haja, nem él még”, heveskedett sebzetten anyám ökölbe szorított kézzel, állát előreszegezve, kibomlott hajjal (hisz megtanulta rég, hogyan kell befelé sírni). Menyus azonban, mindhiába, egy pontba nézett, s anyám melléből fölöslegesen csordult sűrű anyatej; és hiába állították a reggeli vagy a délutáni fény iránt. Talán ennyi hiányzott: egy csillag, amelyet az asztronómiai atlaszokban az egyszerű G117H jel alatt tartottak nyilván, hogy Menyus szemében megjelenjen az a jellegzetes ragyogás, amely az élők sajátja, de hát az a csillag lehullt az északi égboltról, és senki sem akadt rá, noha a kutatást, szokatlan módon, a déli égboltra is kiterjesztették, egészen a Dél keresztjéig. La stella dovrebbe appertenere a mio fratello Melchior? Házunkba tehát újabbnál újabb művészek kellettek haladéktalanul, jöttek is az én hisztérikus anyám hívására, úgyszólván egymás kezébe adták a kilincset: egy Brancusi-tanítvány, rézműves, a muránói kék üveg formázásának mestere (nem volt semmi köze Roberto déli famíliájához), egy szövőnő, a párkák egyikéhez hasonló, aki különleges kínai selyemfonalból háromdimenziós figurákat mintázott; majd pedig ismét valamiféle szobrászok és különlegesen tehetséges növendékeik. Ahányszor csak a megmunkálással Menyus szeméhez értek el, megkezdődött ismét a pokoli forgás. Bármilyen élethűnek hatott alakja, Menyus mindig mereven egy irányba nézett. Való igaz, mindegyik alkotó egy fokkal életszerűbbé tette az én szegény féltestvéremet, mégis halott volt ő: a testvérem, a csónakázótársam, a másodpilóta a biciklizésben, vadászó barátom, Enkidu… Nem, semmiképp nem megyünk el a Szent Márk-templomba, sem pedig a Lidóra, ahol fonott székekben heverésző vénségek nézegetik kedvtelve a fiatal fürdőzők antik összhangot árasztó testét. Búcsúnk pillanata egészen közel van már, Mneszarkhosz fia. Letettük a maszkot; levetettük fellegjáróinkat. A mi Années de pclerinage-unk, második év, Itália, lassan kitelik. Még egy kicsi, és te az élő legendák közé költözöl, én pedig holt kortárs leszek. Ne félj, olyan kis ugrás az egész, mint amikor meghalunk.

Bognár Antal fordítása

Aleksander Gatalica: Euripidész halála (részlet)

Rendes ház

Orsi szerencsésnek érezte magát, amikor beköltözött az albérletbe. Kis lakás, Buda egyik előkelő részén, szép a kilátás, nem olyan hangos a forgalom, minden a közelben, ennek ellenére megfizethető, még a szerény keresetéhez mérten is. Egyelőre csak gyakornok egy nagy multinál, otthonról időnként segítik a szülei a fűtésszámlával vagy egy-egy új ruhával, de ki tud huszonhat évesen ilyen jó körülmények között a saját lábán meglenni a fővárosban?

Eleinte a lakókat is barátságosnak vélte. Szépnek látta a harmincas házaspárt a másodikon és figyelmesnek a földszinti Margit nénit, aki egykor házmester volt, mára pedig közös képviselő. A néni alaposan a fiatal lány szájába rágta, hogy a kaput mindig tessék kettőre bezárni, mert a besurranó tolvajok elvihetik a cipőjét is, amíg alszik, ha pedig fölébred, ki tudja, talán a torkát is elmetszik.

Ahogy minden lakásnál, a gondok itt is lassan derültek ki, és egyre nagyobb lavinává nőtték ki magukat.

A lakás egyetlen, nem túl tágas szobája a Rózsadombra nézett, Orsi már előre azt tervezgette, hogyan fog nyitott ablaknál jókat aludni. A beáramló friss levegőben nem is kellett csalódnia, mint egy lusta macska nyújtóztatta benne vékony tagjait a franciaágyon, szőke haja végigomlott a párnákon. Az isteni békét érezte maga körül: megérte az öt év egyetem, az egy év külföldi tanulmányút, az önkéntes munka, mind ide hozta, ebbe a csodálatos fészekbe, ami az otthona lesz, amíg saját lakásra nem telik majd.

Az isteni béke kilenc körül tört meg. Apró lábak dobogtak a plafonon: a szépnek látott harmincas pár két gyermekének a könnyű esti kergetőzése. Nem tarthat sokáig, nyugtatta magát, és valóban, negyed tízkor abbamaradt, akkor a szomszéd lakóházból hallatszott át a szombat esti krimi sejtelmes főcímdala. Ablakot becsuk, fülére párnát szorít, lesz majd jobb is.

Azóta három hónap telt el.

Gergővel az ingyenes TRX edzésen ismerkedett meg. Orsi szokása volt ugyanis, hogy eljárt az összes próbaórára, amit a város sportklubjai meghirdettek. Részt vett kung fu, aikido, kajak, rúdtánc, jóga, vívás, kosárlabda és női foci órákon, emellett pedig rendszeresen járt futni is. Nem vitt haza sűrűn fiút, általában hosszan szeretett randizni valakivel, ismerkedni, viszont pont emiatt a legtöbb srác elbukott nála már az elején, mivel alig lehetett velük beszélgetni.

Gergő egészen más volt. Arányosan kidolgozott testének már az elejétől nem tudott ellenállni, még a kopasz feje sem zavarta, legszívesebben már az edzése után az öltözőbe rángatta volna, de rettenetesen megijedt ettől a nagy vágytól, és csak szemérmesen pillantgatott a határozottan diktáló férfira. Amikor vége lett az órának, maga az edző lépett oda hozzá, és kérdezte meg, nem csatlakozna-e hozzá egy üdítőre, ismer egy helyet.

Egy kis kocsmába vitte a lányt, ami első ránézésre csak egy szokásos pinceborozónak tűnt, de Orsi hamarosan észrevette az egyik falat betöltő tantermi táblát, amire aznap Kosztolányi prózáiról írt jegyzeteket a krétájával a kocsmáros. Imre bácsi magyartanár volt, aztán elege lett az egészből, megnyitotta ezt a helyet, de nem tudott lemondani a tudása átadásáról, és az amúgy is magányosan maguk elé bámuló, iszogató törzsközönséget ezekkel a jegyzetekkel kezdte el tanítgatni. Aki felmondta a pultnál az előző napi anyagot, kettő és öt százalék közötti kedvezménnyel ihatott attól függően, hányasra értékelték a feleletét.

Gergő és Orsi ásványvizek mellett beszélgettek zárásig, a férfi elmesélte, hogy kamaszkorában punk volt, mindig balhékba keveredett, sokat ivott, néha más is előfordult, kicsapták az iskolából, aztán egy nap kapott egy telefont, hogy meghalt egy közeli barátja az előző esti gyorsulási versenyen és a rendőrök beszélgetni szeretnének vele. Nem akartak tőle sokat, a srácról kérdezgették, mit tud ezekről a versenyekről, de ebben pont nem volt benne, úgyhogy hamar hazaengedték. A szülei az egészre a vállukat vonogatták, hogy majd egyszer ők is biztosan kapnak egy ilyen telefont a fiuk miatt, ekkor döntött úgy, hogy otthagyja a kisvárost, ahol felnőtt, Budapestre költözött, azóta nem ivott egy kortyot sem, de beállt ebbe a kiskocsmába pultosnak, és Imre bácsi segítségével letette estin az érettségit. Nagyon komolyan gyúrni kezdett, és egy osztálytársa apja, aki edző volt, felajánlotta, hogy segít neki, hogy megtanulja ezt a TRX dolgot, mert ez új módszer, kapnak majd rá a fiatal irodisták. Most ennek a férfinak a klubjában dolgozik mint tréner.

A kocsmából hajnalban értek haza, és gátlás nélkül, hangosan szeretkeztek reggelig. Olyan mélyen aludtak utána, hogy ágyúval sem lehetett volna felkelteni őket. Orsi délután végre kipihenten ébredt, pizzát rendeltek, evés után pedig Gergő elindult, hogy megtartsa még az esti edzését. A lépcsőházban egy cetlibe botlottak, a kapura volt kitűzve, Margit néni aláírásával volt ellátva: „Tisztelt lakók! A kaput kettőre, kettőre, kettőre, azaz kettőre kell bezárni, mert bejön rajta a tolvaj. Kapjanak már észbe! És legyünk egymásra tekintettel, ne üzekedjünk hajnalok hajnalán állatok módjára. Ács Margit s.k.”

Orsi fülig vörösödve tépte le a cetlit, igyekezve nem nézni a kapu fölé tett kamerába.

– Egyáltalán legális ez? – kérdezte Gergő a szerkezet felé mutatva, de a lány csak a vállát vonogatta, hogy a néni paranoiás egy kicsit. A férfi egyelőre úgy tűnt, annyiba hagyta a dolgot, sietett dolgozni, de megígérte, hogy hamarosan jelentkezik.

Pénteken aludt ott újra, igyekeztek halkabban szeretkezni, bár Gergő csak azért, mert látta, hogy Orsit zavarja a kiírás. Kilenckor aztán jött a gyerekek lábdobogása.

– Mi a szar ez? – ült fel Gergő az ágyban.

– Csak a szomszéd pár két fia. Minden este ez van.

– Utálom a gyerekeket. Pontosabban a hülye szüleiket utálom, amiért nem tudnak rájuk szólni.

– Ne szabadkozz. Én sem szeretem őket: formátlanok, lóg a takony az orrukból, visítanak, koszos a kezük meg a szájuk széle, és akkor ez még csak a külsejük volt. Hallanád, milyen műsor van háromkor, amikor jönnek haza a játszótérről, és az anyjuk vonszolja fel őket a lépcsőn. Itt szokott üvölteni velük az ajtó előtt, hogy gyere már, mert itt hagylak, vagy hogy fejezd már be a visítást, mert felpofozlak, meg ilyesmi. Az utcán meg nem mondanád róluk, hogy ilyen állatok.

Reggelig aztán csend volt.

Hatkor, az ébresztő előtt fél órával a reggeli hírek szűrődtek bele Gergő álmába. Nyűgösen kinyitotta a szemét, Orsi már ébren volt.

– Minden rohadt reggel ez van. A néni süket a szomszéd lakóházban. Nem tudom pontosan, melyik lakásban lakik, egyszer már hagytam cetlit a házuk kapuján, akkor két napig csend volt. Vettem füldugót is, de reggelre mindig kiesik a fülemből, úgyhogy az sem használ.

– Ez nem normális. Megengeded? – kérdezte Gergő, és meg sem várva a választ, három erőteljeset ütött az ökle élével a falra, hogy a szoba beleremegett. A rádió egy pillanatra elhalkult. A lány döbbenten nézett a férfira: egyszerre csodálta, és félt a következményektől is. Már látta maga előtt Margit néni újabb kiírását. De aztán a rádió óvatosan újra felerősödött. Azonban a férfinak nem volt vele több dolga. Ugyanis egyszerre több irányból hallatszott, hogy ütik a falat: mintha összefogtak volna a szomszédok.

– Úgy látszik, mást is idegesített már – röhögött Gergő. A rádió elnémult, és végre visszaalhattak.

Hét óra körül rántotthús sülő szaga kúszott be a lakásba.

– Ne akadj ki, Margit néni már reggel megfőzi az ebédet. Szerencsére az orrod hamar megszokja, és pár perc múlva már nem is fogod érezni.

– Hogy tudsz ebben élni? Én a nyolcadik kerület kevésbé lányos oldalán lakom, hidd el ott is van balhé, de ez a kicseszett második kerület! Márványból van a lépcső meg minden. Tiszta udvar, rendes ház és rózsás falvédő.  – Azzal Gergő nadrágot húzott, és így, meztelen felsőtesttel indult le a földszintre. Ahogy Margit néni ajtaja elé ért, meghallotta, ahogy kiszűrődik a nő hangja, amint épp a férjével ordít:

– Hogy rohadnál meg! A kurva anyádat! Hogy lehetsz ilyen gonosz?

Gergő megrendülten hallgatta őket egy darabig. Mindig azt hitte, hogy itt olyan normális népek laknak. Egy percre maga elé meredt, egy punk számot kezdett összerakni a fejében, aminek az lenne a refrénje, hogy „hallgass már el”, ezt ilyenkor csak felhangosítaná és az ajtónak nyomná. Aztán meghallotta a földön széjjelpattanó tányérok csörgését, az újabb üvöltéseket, és akkor nyomni kezdte a csengőt, mintha az ujjához ragadt volna. A kiabálás abbamaradt, kopogó léptek zaja hallatszott.

– Ki maga, és miért nincs rendesen felöltözve? Maga tolvaj! Rendőrt fogok hívni! Jancsi hívd a rendőröket, valaki bejött, biztosan az Orsika már megint nem zárta be rendesen az ajtót!

– Na, most tessék megállni. Én nem tudom, miféle képmutató kiskirály maga ebben a házban, de ha legközelebb cetlit látok kiírva a kapura, írok egyet én is magának, hogy kivel kurvaanyázzon reggelente, meg hogy a pokol melyik bugyrának tüzén süsse a rántotthúst hétkor, amikor rendes dolgozó emberek ki akarják pihenni magukat. Keziccsókolom.

Ott hagyta a levegőért kapkodó Margit nénit, és felfelé indult. Így botlott bele az éppen lefelé tartó fiatalasszonyba és két gyerekébe. A nő szemérmetlenül Gergő idomait bámulta, miközben a fiúkat húzta maga után. Az egyik a kabátját rángatta, hogy anya, anya, de a nő rá sem nézett, majd egyszerre észbe kapott, és ráparancsolt, hogy nyughassál, mert szájon váglak, haladjál lefelé.

Gergő akkor már nem állt meg.

– Anyám is így beszélt velem gyerekkoromban, és tudod mit? Tíz éve nem láttam, a széjjelpiált kamaszkoromról meg kevesebb emlékem van, mint arról, hogy megszülettem. Szépen szóljál hozzá, mert olyan hülye lesz, mint én voltam.

Ilyeneket kellene a fejükhöz vágni, hevült fel teljesen a képzeletébe merült Orsi az ágyban fetrengve. Jó lenne, ha tényleg megismerne egy ilyen szelídített állatot, mint ez az álomgergő. Aki nem csak akkor tudja már, mit kellene mondani, amikor becsukta maga mögött az ajtót. Aki nem hagyná, hogy egyedül töltse a péntek estéket, és hogy aljas cetliháborúba bonyolódjon a Margit nénivel. De addig is marad a magány, a képzelet, az olajszag, a lábdobogás, a rohadjál meg, a hatórási hírek meg a jó környék szép kilátással.

 

 

 (Illusztráció: mosaic)