(Sławomir Mrożek után à la Petrozsényi[1])

 

A Katz család új, nagyobb házba költözött. Megtehette, polgármester lett Katz úrból. Szimpla mérnökként kezdte egy jelentéktelen kisüzemben. Szerény, halk szavú ember volt, akinek a felső zsebében rendszerint egy írótoll, díszzsebkendő vagy egy szál virág virított. Beosztottjai szerették, mert mindig csak kért, sohasem „dirigált”. Kollegái kegyes leereszkedéssel biztatták, az igazgató sajnálta, kell ennél több, hogy valaki akadálytalan lépjen feljebb a ranglétrán? Így lett belőle főmérnök, aztán városházi képviselő, végül polgármester… egyelőre. Akkor megpihent (mint a hatodik napon az Úristen). Túl sokat könyökölt a… városért, no meg gyorsan is, és ha ehhez hozzáveszünk néhány évecskét, az ember bizony elfárad. Lassanként hasat, tokát eresztett, még a szemöldöke is dúsabb lett, s egyre ritkábban csókolt kezet titkárnőjének, a Mancinak.

Ezzel kezdődött. Egy előadót kirúghat, egy jogtanácsost kicserélhet, vagy fogkefével súroltathatja fel az irodát, ha akarja, de egy titkárnőt (aki mindent hall és lát) mellőzni… ? Ehhez nagyon bátornak kell lenni vagy hülyének. Hogy Katz úr a kettő közül melyik volt, most ne bolygassuk, a lényeg az, hogy még ő is megérezte, mintha megfagyna körülötte a levegő. Mi ez? Sztrájk? Jelképes tüntetés vagy az Úr irigykedik arra a világra, amit ő, Katz Karcsi teremtett? Hiszen nélküle még ma sem lenne nyilvános illemhelye a városnak. Ő vezette be a hétvégi mosolynapot, cigarettázás helyett a pipázást, a hajléktalanok és kóbor kutyák ingyenes tetvetlenítését. Gondolják csak el, uraim, mekkora lépés ez a higiénia jegyében… Elhatározta, hogy résen lesz, és ismét akcióba lendül, ha a be­csület és város érdeke úgy kívánja. Sajnos minden jel arra vall, hogy titkos aknamunka folyik ellene. Hogy kik állnak e mögött? Nyilvánvalóan az ellenzék, akinek a körmére rá-rákoppintott időnként. Hát most újra rákoppint, ezúttal azonban sokkal fájóbban, amivel talán azt is eléri, hogy szolgálatainak elismeréseként végre megdobják egy bársonyszékkel odafönt – árulta el terveit tiszteletben megőszült harcostársának és nejének.

– Te tiszta hülye vagy! – dorongolta le az időközben melléje hízott asszonyság. – Előbb gondolkozz! Nehogy maholnap ő billentsen téged tunikán, mert az idők változnak, és akit ma megütnek, holnap duplán üthet vissza, malacka.

Katz úr elgondolkozott, de annyira, hogy szinte csurgott róla a verejték. Végül elunta, és frissítőnek meghallgatott egy ősrégi dalocskát:

Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk, Meglásd, Rozi, unatkozni nem fogunk. Két szép szemed hamisan kacsint le rám, S nóta közben súgom neked, hogy egy csókra szomjas a szám.

– Felkérhetem egy táncra, asszonyom? – hajolt meg a felesége előtt.

A nő elkacagta magát.

– Nagy selma vagy te malacka. De én éppen ezért szeretlek.

– Ez finom volt! – csókolt kezet a férfi úgy öt perc múlva lihegve; hiába a kilócskák… – Remélem, nem léptem a lábadra.

– Csak annyira, mint az esküvőnkön pár száz évvel ezelőtt.

– Ó, azok a régi szép idők! Hanem tudod, mit? Nem is olyan rossz ötlet ez a kirándulás! Nyár eleje van, gyönyörűen süt a nap, és a hegy itt van két lépésre előttünk.

Csakugyan! A várostól nem messze erdős, sziklás hegy magasodott. A város apraja-nagyja oda járt kirándulni, síelni. Maga Katz is fiatalkorában, aztán fokozatosan mellőzte. Elnehezedett, ellustult, s már csak messziről csodálta. De most azért is feldöcög, hogy legalább néhány órára hátat fordítson ennek a hűtlen városnak.

– Fáradt vagy, édesem? Ne is tagadd, látszik az rajtad messziről. Persze, az ellenzék, a kormány meg a cigányok.

– Cigányok? Mi bajod neked a romákkal?

– Nekem semmi, csak hát mostanság ez a sláger, úgy tűnik. Kiránduljunk holnap vagy halasszuk későbbre, amikor mindketten kivesszük a szabinkat?

– Holnap. Bevágjuk magunkat a kocsimba, és irány a világ teteje!

Így is tettek két, ugyancsak dundi csemetéjük, Jancsi és Julcsi legnagyobb örömére. Reggel hat óra volt. Búcsúzni nem kellett senkitől. Rokon, háziállat egy fia sem, akikről gondoskodni kellett volna. Különben estére úgyis visszatérnek. Felkaptattak a szerpentinen, majd egy tisztavizű tó partján letáboroztak.

– Istenem, mit hagytunk ki ennyi éven át! – sajnálkozott a polgármesterné.

Mellettük a tó, távolabb impozáns szikla meredt az ég felé. A fákon madarak csicseregtek.

– Anyuci, éhes vagyok. Még nem is reggeliztünk – nyafogott Jancsika.

Bőségesen megreggeliztek, utána elindultak gombászni. Kicsit bújócskáztak a fák között, mire újfent megéheztek.

– Hát akkor ebédeljünk! – mosolygott vidáman Katz Károlyné.

Sült kacsa, rizs, krumpli, süti, fagylalt, kávé, bor… Akadt itt minden, ami szem-számnak ingere, és a kocsiba is belefért.

– Még egy kis sütit? Szegények vagyunk, de…

– Jól élünk – vágta rá a család kórusban.

– Sej, haj, Rózi, vasárnap kirándulunk… – énekelte a város első embere.

Ebéd után kifeküdtek a tó partjára napozni.

– Na, sikerült-e kikirándulni a gondjaidból, malacka?

– Nagyjából. Csak az a kár, hogy még túl hideg itt a tó vize. De ami késik, nem múlik. Ha legközelebb itt járunk, nemcsak megfürdünk, pecázni is fogok, ígérem.

– Csodálatos! Imádom a hallevest!

– Én meg a sült halat, azonkívül… Látod azt a nagy sziklát?

– Hogyne! Miért kérdezed?

– Legközelebb ezt fogom megmászni.

– Nono, nem túl magas ez neked, másrészt mi célból? Mit nyersz azzal, ha megmászod?

– Pénzt biztos nem. Csak úgy… úgy virtusból. Meg akarom mutatni magamnak, hogy nem vagyok még olyan vénember, továbbá egy kis testmozgás sem ártana – tapogatta meg a hasát az exmérnök.

Még beszélgettek egy keveset, majd észrevétlenül elszunnyadt. A csend, a madarak éneke és nem utolsósorban az ózondús levegő úgy elaltatatták, mint egy csecsemőt. Arra rezzent fel, hogy a felesége keményen rázogatja.

– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.

Rémülten szökkent talpra, és az égre tekintett. A magasban fekete felhők gomolyogtak, s még mielőtt magára kaphatta volna a ruháit, a kitörő szélvihar elrepítette a két gyereket, utána a nejét, végül őt magát is.

– Segítség!

Válaszként megdördült a mennyország kapuja, körülötte villámok cikáztak.

– Olga, Jancsi, Juliskám!

Senki sem válaszolt, csupán a Volvóját látta maga alatt elhúzni. A szél lefújta Katzot a hegycsúcsról, s pár pillanattal később a városuk felett keringett. Ha ugyan tényleg ez volt a városa, mert ezeken a házakon nem piroslott egyetlen cserép sem, sehol egy ember, jármű, fa. Még a templomok is csonkán, torony nélkül meredeztek az ég felé. Hopp, az anyósa! Egy hosszúnyelű seprűn száguldott.

– Most mit nézel? Nem láttál még anyóst repülni?

Igen, ez az ő városa. De hol lehet a házuk vagy az önkormányzati épület? Bármerre nézett, nem látta, kivéve egy több ezer pipából álló felhőcskét. Ajvé, ha ezek nekicsapódnak! Szerencséje volt, elsüvöltöttek mellette. Megkönnyebbült. Most az egyszer megúszta. Azért nem bánná, ha a szél is elállna, és letenné valahol szép szelíden a főtéren.

– Tiszteletem, polgármester úr!

– Maga meg kicsoda? – nézett a feje fölé, ahonnan a borízű hangokat hallotta.

– Nem ismer meg? Kukk Gazsi vagyok, tudja, akit a múlt hónapban méltóztatott kilakoltatni.

– Én, magát? Nem emlékszem.

– Jellemző, de hagyjuk! Inkább tegye jóvá a hibáját, és utaltasson ki azonnal egy új lakást a számunkra.

– Jelenleg hol laknak?

– Csak nem érdekli?! A városi kennel egyik óljában. Kiutaltat?

– Szívesen. Nem vagyok én olyan rossz ember – kuncogott kajánul. – Tessék, válasszon! – mutatott a romba dőlt városra. – Melyik romhalmazba kíván költözni?

– Szégyellje magát, maga szőrösszívű kapitalista. Megjegyzem, magától nem is vártam egyebet – szellentett egyet, és tovaszállt.

Nem sokkal utána Katz úr is, miután a szél egy pillanatra sem csillapult. Hideg és meleg, sötét és napfényes országok, sőt, földrészek felett keringett. Afrika, Amerika, Antarktisz… Teremtőm, mi következhet még ezután? Hirtelen egy fekete lyuk fölé sodródott. Ha eddig volt némi reménye, hogy megússza ezt a repülést, annak mindörökké vége, ha a fekete lyuk magába szippantja. Most örült a szélnek, még be is segített azzal, hogy meglebegtette a karjait. Hasztalan, a földi világból belezuhant a semmibe. Lehunyta a szemét, és várta a végzetes landolást, melynek folyamán örökre búcsút mondhat az életnek. Nem landolt, csak repült, pontosabban zuhant tovább egy szál fürdőruhában, egyedül.

Figyelem, figyelem! Kérjük a kedves űrutasokat, tartsák tiszteletbe a közlekedési szabályokat, és viselkedjenek kulturáltan, mert előbb vagy utóbb úgyis mindenki révbe ér. Alleluja, dicsérjétek az Urat!

Ezek szerint mégsem vagyok egyedül? – nyitotta ki a szemét egy fokkal nyugodtabban Katz Károly. Társaságban zuhanni nyilván kevésbé unalmas.

– Semmi alleluja! – csattant fel váratlanul egy még nálánál is gömbölyűbb „űrutas” görcsösen kapaszkodva egy impozáns trezorba. – Én nem akarok révbe kerülni!

Ismerős dzsentlemen. Vajon hol láthatta? Megvan, a tévében, és bizony senki más, mint a Világbank világszerte ismert elnöke!

– Nagyon jól megvagyok én az Úr nélkül is odafent, ezért azt kérem, nem, követelem, repítsen vissza tüstént a bankomba! – fisztulázott a tiszteletreméltó pénzmágnás.

– Dugulj el! – ripakodott rá egy apáca. – Ha nem tudnád, az Úr mindenkit érdeme szerint ítél meg.

– Annál inkább, avagy nem elég érdem-e könnyíteni egy egész bolygó terhein? Mert én ezt teszem. Álljon elő az, aki ennél többet tesz a világért, hölgyeim és uraim.

– Például én – vitorlázott eléje egy toprongyos munkanélküli.

– No csak! Tapsoljuk meg a nagy embert! – gúnyolódott a potentát. – Aztán hogy? Árulja már el nekünk is!

– Úgy, hogy minden áldott nap szarok a világra, s vele együtt reád is.

– Hallatlan! De hisz ez gyűlölet-beszéd. Istenem, te hagyod ezt? – fordult méltatlankodva az ég felé.

Az ég szolidárisan dördült meg, mire mindenki hanyatt-homlok elinalt. Valaki Katzba ütközött.

– Bocsánat!

– Á, főpolgármester úr! Ön éppen hova zuhan jelenleg?

– Ki mondta, hogy zuhanok? Én emelkedek, barátom.

– Persze, persze. Sok szerencsét! És ön? – vette észre az egykori magyar miniszterelnököt. – Különös, hogy ennyi ismerőssel találkozom idebenn.

– Mit én! Én nem zuhanok, mert már lezuhantam. Vigyázzon!

Katz feje mellett, mint egy ágyúgolyó robbant el egy piros szalaggal átkötött szavazóurna nyomában egy fekete ruhás gárdista.

– Állj meg, te nyomorult! Most mit bámulnak? Segítsenek már elkapni! Kösz! – ragyogott fel az arca, azzal ráült az urnára, és rágyújtott egy cigire.

Katz úr úgy pillogott, mint a csillagok az égbolton. Brr, de hideg van! Mindjárt megfagy, ráadásul éhes is, bár ennek úgysincs már jelentősége, hiszen nemsokára „földet” ér. Na ja, egy zuhanás sem tart örökké, és akkor… És akkor majd elválik, a pokolba vagy mennyországba érkezett.

– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.

Dideregve tért magához. Magyarán: felébredt, méghozzá ugyanannak a tónak a vízpartján, ahol nemrég álomba szenderült.

– Jancsi, Juliska?

– Megvannak. De most már tényleg csipkedd magad, mert elázunk.

A város első embere boldogan gyömöszölte magát a kocsiba. Felesége hálásan bújt hozzá este a rekamién.

– Köszönöm neked ezt a szép napot. Szerintem megismételhetnénk.

– Meg is ismételjük, ne izgulj. Mindent a hazáért és a családért!

– Aludj jól, szép álmokat!

Erre már nem válaszolt, elaludni azonban reggelig sem mert elaludni. Nem úgy az irodájában, ahol szinte ültében elszenderült, s csak annyi ereje maradt, hogy átpártoljon az ellenzékhez.

– Gratulálok! Ön figyelemreméltóan bölcs ember – áradozott a titkárnője, Mancika.

– Köszönöm – csókolt kezet Katz úr a vörös hajú, villogó körmű vénkisasszonynak, s azontúl minden reggel sine exceptione[2].

Mint a régi szép időkben.

____________________

[1] Petrozsényi módra. (fr.)

[2] Kivétel nélkül. (lat.)

 

 

(Illusztráció: Takács Zoltán – Katz úr álma)

A Nyugati szél szigetét ebben az évben nem csak a madarak, hanem a kalózok is felfedeztek.
Talán nem is baj, suttogta magának Riolda. Végre összesűrűsödött az idő, a keleten feltűnt üstökös nem csupán a költöző madarak útját, hanem az emberek életét is megváltoztatta: a végeláthatatlan tavaszi esők, a rossz termés rengeteg éhenkórászt kerget a nyílt tengerre.

A köd furcsa játékot játszott a szigetlakókkal az egyik kora nyári hajnalon.
Először megvillantott egy félénk orrvitorlát, majd egy evező darabkáját, végül magába zárta, ahogy az alma habos húsa öleli körbe a magokat. A parton sétálgató férfiak órákig találgatták, hogy vajon egy messziről idesodródott, lombos ág vagy egy idegen hajó kerülgeti az öböl bejáratát.
Frízek? Normannok? Angolszászok? Olyan régóta nem történt semmi, hogy Riolda alattvalói talán még az emberevő I. Bandemag csapatainak is örültek volna.
Reggeli után már mindannyian a sziklák mögé bújva figyelték az öböl körül köröző hajót.
Békés kereskedők? A vitorlák formája miatt Riolda biztosra vette, hogy norvég kalózok. Ilyen kis hajócskákban nem olajat és posztót szállítanak, hanem fegyvereket és rabszolgákat.
De a köd megint összezárult a kis hajó előtt. Látni nem láttak semmit, ám hallották a partra lépő katonák kiáltozását.
– Rettenthetetlen Hakan vagyok, és szükségem van erre a földre! – bömbölte a parancsnok.
És mivel egy árva lelket sem látott a sziklák között, egyre magabiztosabban, egyre férfiasabban ordítozott:
– Hé, mihasznák! Gyerek elő! Hordjátok a partra az összes fegyvert és ennivalót! Tereljétek össze a fiatal nőket! Ha engedelmeskedtek, megkegyelmezünk nektek!
Most már jobban látták a csúszós sziklákon üvöltöző, vézna alakot. Ami azt illeti, meglehetősen gyámoltalan parancsnoknak látszott.
Riolda óvatosan előbújt a szikla árnyékából.
– Parancsolsz? – kérdezte mosolyogva a Hakan nevezetű férfiút.
Szerencsére az ordibáló parancsnokot egészen kimerítette a hosszú tengeri út. Hat bamba, marcona katonájával nyilván már hetek-hónapok óta hánykolódott a tengeren. Biztosan félig megbolondult a köd lomha neszezésétől, a sirályok rikácsolásától és a falusi viccektől, amiket a rettenthetetlen hódítók naponta százszor ismételtek el. Talán a sült húsnál is jobban vágyott arra, hogy végre beszélgessen valakivel.
No de ki látott már, olyat, hogy valaki azért hódít meg egy szigetet, hogy végre valakivel cseveghessen?
– Brrrkrtrmscc! – bömbölte.
És hogy saját rettenthetetlenségét bizonyítsa, ráköpött Rioldára.
– Sült húst! Lányokat! Ivóvizet!
Riolda belemélyesztette a körmét a tenyerébe, és még ragyogóbb mosolyt erőltetett magára. Ha sikoltozni kezd, akkor az övéinek nem marad ideje az öböl mögött felsorakozni. Ráadásul a visítozás, a sértődés vagy a gyengeség bármiféle jele még hét gyámoltalan éhenkórászt is azonnal fenevaddá változtat.
– Brrrkrtrmscc! Brrrkrtrmscc! – káromkodták egyfolytában a partra kászálódó katonák.
De mit jelenthet ez a brrrkrtrmscc? Talán egy induló, melynek ütemére vikingek masíroznak a dicső megsemmisülésbe? Vagy valami átok lehet? Dögöljetek-meg! Karóba-kerékbe-anyátokba-apátokba-húzunk-benneteket!
Riolda rámosolygott Rettenthetetlen Hakanra:
– Mi szél hozott ide titeket, barátaim? Látjátok ezeket a szép, kékesfehér madarakat? Ők már megjövendölték az érkezéseteket. – És körbemutatott tengeri tajtékhoz hasonló madarakon. A félelmetes sereg őket sem rémítette meg: közönyösen tollászkodtak és nézelődtek.
Riolda rendíthetetlenül csevegett tovább, és csak azért nem simított végig a Rettenthetetlen Hakan karján, mert a hős mókusprémes köpenyt viselt. És a királynő egykori tanítója, Illighaen szerint nem a szelek, nem a házasságtörő gondolatok, nem az égitestek, hanem a mókusok terjesztik a leprát. Jobb a békesség.
A partra szálló parancsnok nem tűnt egészen egészségesnek. Nem tud egyenesen megállni, a szeme véreres, a pofacsontján lötyög a bőr, mint aki a nagyapja kinyúlt, ráncos bőrébe öltözött.
– Nem akarnátok elmesélni, merre jártatok? Hadd tudjuk, mi van a szigetünkön túl?

Hakan nyelt egyet, de mégis ütésre emelte a kezét.
– Brrrkrtrmscc! Brrrkrtrmscc! Sccc! Sccc! – tüzelték a társai.
Ők is mókusprémes köpenyt viseltek, és parancsnokukhoz hasonlóan ráncosak és bágyadtak voltak.
– Engem Rioldának hívnak, ez pedig itt a Nyugati szél szigete, ahol mindig örömmel fogadjuk az idegeneket. Bizony! Nem csodálom, hogy ennyire elfáradtatok, itt az idő, hogy pihenjetek egyet…
És miközben igyekezett a lehető legbarátságosabb szavakkal fogadni a különös jövevényeket, abban reménykedett, hogy Kyd, a nagyobbik fia már csatasorba állította a szikla mögött a férfiakat. Hiszen hét gyenge, beteg, gyámoltalan kamasz csak akkor tud megrohamozni egy szigetet, ha a lakói pánikba esnek, és óbégatásukkal feltüzelik őket. Hét kiéhezett suhancot, akik a tengeri út unalma után már vágynak egy jó kis ribillióra.
Hakan a rendületlenül mosolygó Rioldára bökött, és valami furcsa, germán nyelvjárásban azt kérdezte a többiektől:
– Most mit csináljak?
De a választ a hat partra kecmergő norvég sem tudta. Csak álltak Hakan mellett, és leeresztett karddal hümmögtek.
Riolda pillantását Hakan szemébe mélyesztve tovább csevegett. Vajon Hakan kedves édesanyja mit szól ahhoz, hogy ezen a télen egy szárnyas csillagot, egy valódi üstököst láttak? Nem tartották-e ezt a norvégok falujában rossz jelnek?
Nyugodtan társalgott volna tovább, de végre-valahára meghallotta Kyd hangját:
– Leköpted az anyámat, te utolsó szemétláda! Te rohadék! Ezért meglakolsz!
A záporozó kövek között Rioldának alig maradt ideje egy szikla mögé ugrani.
A Nyugati szél szigetén – egyetlen rozsdás kardot leszámítva – nem voltak valódi fegyverek. De a meglepetés Riolda alattvalóinak a kezére játszott.
Pár perc múlva a norvégok ott hevertek megkötözve a palota tróntermében. Riolda el is csodálkozott: hogy voltak képesek az övéi, ezek a jámbor birkapásztorok ilyen gyorsan mind a hét harcost lefegyverezni?

– Most hadd halljam, kik vagytok, és miért támadtatok?
Brrrkrtrmscc, mormolták a katonák. Riolda elszörnyedve látta, hogy néhányuknak odvas, bűzölgő, fekete lyuk van a szájában: kihullottak a fogaik a tengeri út alatt.
A mindig indulatos Kyd meg akarta rugdosni a foglyokat, de Riolda megtiltotta. Ráérnek akkor is megölni őket, ha elmondják, mi szél hozta ide őket, mit akarnak tőlük, honnan jöttek.
Ráadásul attól tartott, hogy a norvégok nem a fáradtságtól ilyen erőtlenek. Talán valami kimondhatatlan betegség gyötri őket.
– Nem fáj semmitek? Nincs hányingeretek?
Brrrkrtrmscc, Brrrkrtrmscc.
Aztán pár falat birkahús, néhány korty sör megoldotta a nyelvüket.
Ám a történetük olyan szánalmas volt, hogy Riolda alig tudta nevetés nélkül végighallgatni.
Hakan, Gustafson nagyúr huszonhetedik fia – az előttük heverő, gyér szakállú, gyengécske hódító – jóslatot kapott a nénikéjétől, hogy délnyugat felé hajózva megtalálják a Szél Országát, ahol Hakanból hamarosan császár, kísérőiből hercegek lesznek. Ahol majd egyedül fogják őrizni a Szória-Mória palotát (mely még a kincses-bíbor palástos Bizáncnál is tekintélyesebb), ahol a sör nem fogy ki a serlegekből, és ahol a híres bíbor palástos lányok is örökké kezesek.
Menjetek, fiúk, próbáljatok szerencsét! Ég veletek!
És csak hét nap hajókázás után jutott Gustafson úr huszonhetedik fiának eszébe, hogy a féltestvérei – a nénikéjükkel egyetértésben – alighanem becsapták. Túl sok eső volt tavasszal, túl kevés gabona terem az idén, és túl sok fiú vár az örökségére. Hakan éhesen és szomjasan, a semmi közepén ringatózva jött rá, hogy Bizánc és a Szória-Mória palota meglehet, nem is e világon rejtőzik. De mit tehettek volna a nyílt tenger közepén? Akárhogy ügyeskedtek, már nem tudták kelet felé fordítani a vitorlákat.
Tíz nap és tíz éjszaka sodródtak nyugat felé. Tíz napig sör, bíbor, lányok és remény nélkül.
– Micsoda ügyefogyottak! – sóhajtott Riolda.
– És most mi lesz? Megöltök bennünket? – kérdezte a langaléta Brage, Hakan unokatestvére.
– Még nem tudom – töprengett Riolda. – A hajótokra biztos szükségünk lesz. És talán rátok is, ha engedelmesek lesztek. Ha nem fenyegetőztök, és a munkából is kiveszitek a részeteket. Ne feledjétek, nálunk is túl sok eső esett.
Riolda számított rá, hogy az alattvalói tiltakozni fognak. Nemcsak a járvány veszélye miatt, hanem mert még hét fiatal férfit – és a jövendő gyerekeiket – nem tud már eltartani egy ilyen kopár kis sziget. De tiltakozni senki sem tiltakozott, talán mert átgondolták, hogy milyen lehangoló lenne a sziget közepén agyonverni hét hullasápadt, nagybeteg kalózt. Ahhoz pedig a norvégok túl gyengének tűntek, hogy visszatérjenek a tengerre. Ahogy nyelték a sört, és fogatlan szájukba lapátolták a húst, percről percre idősebbek lettek. Ráncosabbak, bágyadtabbak, elesettebbek.
Mintha az idő megbolondult volna. Ráadásul hiába suvickolták magukat másnap a kalózok ragyogó tisztára, a gyűlöletes, erjedt, romlott húsra emlékeztető szaguk megmaradt.
Mintha nem is a tengerből, hanem egy dögkútból másztak volna elő, fintorogtak Riolda alattvalói. És alhattak bármennyit, mintha képtelen lettek volna magukat kipihenni. Csak arra telt tőlük, hogy ébredéskor káromkodjanak (Brrrkrtrmscc, Brrrkrtrmscc), és egész nap fáradtan dülöngéljenek, mint a kiszáradt legyek.
Egyáltalán nem tűntek reménybeli vőlegényeknek.
– Nem fáj a fejetek? Nincs hányingeretek?
A norvégok a vállukat vonogatták, aztán orrukat-fülüket piszkálva legszívesebben visszafeküdtek volna a vackukra.
De hol legyen a vackuk? Hova fektessék őket? Riolda felajánlotta a majdnem lakatlan palota egyik szárnyát, azt a folyosót, ahol I. Bandemag befalaztatta az ajtókat. Ám Hakan legényei féltek a szellemektől, a befalazott ajtók mögül hallatszó sustorgásoktól – a szigetlakók meg a norvégoktól.
No de milyen halálos kór tünete ez a rettenetes bűz és fáradtság? A tenger milyen bűnt sújt ily megalázó büntetéssel? A himlősöket gennyes sebek és fekélyek lepik el, a leprásoknak eltorzul az arcuk és a kezük, a szélütötteknek ledermed a fél oldaluk, ám ennek a hét norvégnak tulajdonképpen nem fáj semmije, hanem ahogy Hakan megjegyezte, nem is érzik a testüket. Az öregség, mint a csillapíthatatlan, soha el nem múló lelkifurdalás, belülről emésztette őket.
– Nem vagytok lázasak? Nem émelyegtek?
Brrrkrtrmscc, mormolták nyugtalanul.
Ahogy a többi szigetlakó, Riolda sem merte megérinteni őket.

Egyik tavaszi reggelen azért letelepedett Hakan mellé, hogy kifaggassa, milyen úton érkeztek ide.
Hiszen ha van Halál szigete, ahol izgága fiatalok otthagyják az életerejüket, akkor talán létezik az Élet kútja is, ahol a törődöttek visszanyerhetik az ifjúságukat. Milyen törvény az, ami előírja, hogy épp életünk végén fogyatkozzon meg az életerőnk? A fák sem töpörödnek össze, mielőtt a szél kicsavarja a törzsüket.
– Mondd csak el, kivel-mivel találkoztatok?
– Én igazán nem tudom – nyöszörögte Hakan. – Már nem tudom, hol a határa az emlékeimnek és az álmaimnak. Úgy rémlik, megfordultunk a Madarak szigetén, aztán egyre sötétebb lett, és egy furcsa áramlat átsodort bennünket egy pici öbölbe, ahol egyetlen ragadozó élt. A sziget túloldalán keresztény papok nyüzsögtek, de annyira jókötésűek, hogy nem mertük megtámadni őket. Mi a fenevad vendégei voltunk, ő volt az, aki nagy barátságosan a barlangjába invitált minket.
– Barátságosan? A fenevad? – hitetlenkedett Riolda.
– Ha mondom, a fenevad. Megengedte, hogy a kútból vizet vegyünk, hogy egy éjszakát a barlangja előtt, a szigeten töltsünk. De nem mertünk elaludni, mert a szörny egész éjjel lesett minket.
– Ugyan miféle állat volt? Róka, menyét, macskaféle? És hogy érted, hogy megengedte? Emberi nyelven beszéltetek vele?
– Nemcsak vizet kaptunk tőle, hanem ennivalót is – bólogatott Hakan, de olyan lassan, mint aki menten elalszik. – Norvég ember a lakodalmán sem eszik ennyi finomságot. És persze nem vettük észre, hogy míg mi vacsorázunk, ez a fenevad, ez a gonosz állat, ez a gyanús macskaféle a mi félelmünkből lakik jól.
– Macskaféle? – szólt közbe Hakan egyik katonája. – Inkább madár volt, és a kút meg az oszlopok közt gubbasztott. Tudta a nevünket, és egész éjszaka fölöttünk keringett.
– Vagy úgy – sóhajtott Riolda. – Ezt a szigetet a saját szememmel akarom látni. Mert ami megbetegít, az talán képes gyógyítani is. Szeretném az időt kijavítani; van valakim, akit egészségesnek akarok látni.
Ezek szerint nincs is messze a hely, ahol az idő visszafordul.
– Véletlenül találtatok oda?
– Brrrkrtrmscc – mormolta félálomban Hakan. – Brrrkrtrmscc.
Roskatag, áttetsző bőrű aggastyánnak látszott, nem fáradt sihedernek.
Riolda a férjére, Sjönre gondolt, aki a sziget egyetlen tölgyfája alatt most is az emlékezet labirintusaiban bolyongott. Ott ült tegnap, tegnapelőtt, egy hete, két hete, és ott fog ülni, amíg a lélek, mint valami unatkozó madár, el nem röppen.
És az ő ereje sem tart örökké. Még néhány év, és a szemére sötét hályog ereszkedik. Egy vak öregasszony meg egy búskomor vénember fog a sziget egyetlen tölgyfája alatt üldögélni.
– Kérlek, Hakan, figyelj, és ne aludj el! Pontosan hol él ez a ragadozó? Merre sodort titeket az áramlat?
Hakan megrázta magát, aztán percekig gondolkodott.
– Abba az irányba, ahol feltűnt ez a majdnem csillag, az üstökös.
Riolda bólintott. És megfogadta, hogy a norvégok ügyes kis hajójával felkeresi ezt a szigetet.

 

 

 

 

Nehezen várta a május másodikát. Márciusban kapta az időpontot. Először május huszonnégyre.
– Nem lesz túl késő? – kérdezte halkan az orvosától.
Az felé fordult, és erősen szemügyre vette a szemüvege mögül.
– Nem hinném. Nem úgy néz ki.
De tovább figyelte monitort.
– Jó, akkor legyen május kettő. Tízkor. Ez az egy hely van előtte.
D. lassan sétált ki az épületből. A lejtőn már gyorsabban vitte a lába.
Ahhoz képest, hogy a háziorvos szerint sürgős, május még elég messze van.

Nehezen vánszorgott az idő. D. mindent kitalált, hogy elfoglalja magát. Mindenbe beleszólt, mindenhez hozzászólt.
Mindent meglájkolt.
– Vesztedet érzed − mondta az elvált férje−, nem szoktál ennyit szövegelni.

Egy kisebb táskába pakolt.
Elméletileg egy napra.  Egyetlen napra.
A nővér vezette a szobáig. A hármas ágyra telepedjen. Ott a sarokban, a fal mellett. Többen vannak maga előtt. Addig nyugodtan pihenjen. Ne féljen, nem érez majd semmit. Utána kicsit kellemetlen, de alszik egy nagyot.
A szobában nagy volt a csönd.
D. átöltözött és végighevert az ágyon. A mennyezeten egy darabon levált a vakolat. Mintha két afrikai harcos lándzsákkal táncolna.

Május másodika volt. Hétfőre esett.

Egy idő után felállt, és kiment a folyosóra. Észrevette, hogy a másik beteg, az ablak felőli ágyról, épp felkászálódik nehézkesen. Ijesztően sovány volt. Nagy igyekezettel bújtatta magát egy zebramintás köntösbe.
D. a folyosó végén az ablakhoz lépett.
– Feküdjön vissza! Kapcsolja ki magát! Még bőven van idő − kiabált utána a nővér.
Kilátás is van, örült meg D., és szokása szerint gondolatban már domborzati térképen látta a tájat.
Eltűnt a város, majd visszaszivárgott.
Haladt hátrafelé az időben, először ötven, majd százévenként.  Nagy csetepaté lehetett itt időnként, gondolta D. A vár nem látszik ide, de a Vérmező egészen közel van.
Végül ezernégyszáz évet lépegetett visszafelé.  Mi történt Pannóniában 600 körül?, töprengett, de először nem jutott eszébe semmi.
A rómaiak már elmentek, a frankok nem jöttek egészen idáig, megálltak valahol Zalában. A hunok eltűntek. Biztosan a jazigok és a roxolánok viaskodtak egymással. Nem, az korábban  volt.  Talán itt voltak a szlávok, és már az avarok is megjelentek?
Ettől kicsit megnyugodott.

– Lejön dohányozni? Szokott?
A zebramintás a háta mögött állt.
– Nem, de nem is zavar− felelte D. – Megyek.
Beszálltak a liftbe.
– Mindig csúszásban vannak. Nem gyújt rá mégis?
– Nem, csak kell egy kis kinti levegő.
– Abból itt nincs sok.
D. tekintete csak ekkor vetődött a köntösére.
De hiszen ez nem is zebra. Fehér csíkok húzódnak fekete alapon. Épp a bordák ívét követik.
Óvatosan fordult a szobatárs arca felé.
Csak a bőr feszül a csontokra.
Nagy, kidülledt szemek figyelték hosszan, mosolyogva.

Kiléptek az épületből, a bejárat közelében álltak meg.
– Mikor egy hónapja bejöttem, még nyolcvanöt kiló voltam.
– Elég gyorsan lement.
D. köhögött néhányat.
– Áttétes a tüdőre?
D. megrökönyödve kapta fel a fejét, pedig nem szívesen nézett rá.
– Nem. Legalábbis nem tudok róla.
– Majd megtudja, milyen könnyen összejön.
– Mégis felmegyek a szobába, fázom itt.
Lassan került elő a lift. D. örült, hogy egyedül lehet. Gyorsan lefeküdt az ágyára, és a fal felé fordult.
Ebből az egyetlen napból – a vizsgálat eredményétől függően – akár egy hónap is lehet, ha műteni kell. És ne is gondoljunk bele,  mi lesz, ha szövődményt találnak.
– Van kockázat− mondta reggel az orvos.
D. elképzelte az egy hónapot. Csonttá és bőrré fogyva itt fekszik az ágyon.

Kik állnak itt körülötte?
Miért jött ide a család? És miért néznek rá ilyen sötéten?
Valaki felemelte a poharat a szekrényéről, és odatartotta a szájához. D. megrázta a fejét.
Elég terhelő minden mozdulat.
Koncentrálni kell.
Ez nem maradhat így. A fia magába roskadva gubbaszt, a lánya kisírt szemekkel jár fel-alá.
Azt már nem! Nekem még rengeteg tennivalóm van! És a gyerekeimet sem hagyhatom. Összeszedem az erőmet és mindent megcáfolok.
Fölkeléshez készülődött. Sokkal nehezebb volt, mint amire számított, mégis pár perc múlva az ágy szélén üldögélt.
– Az isten szerelmére, mit csinál?!− rohant be a nővér.
– Fölállok− válaszolta D. – Sétálni akarok a folyosón.
A fia és a lánya segített.
– Engedjetek egyedül járni!
A főnővér a gyerekeihez lépett, és D. hallotta, miről beszélnek.
– A vége előtt ez előfordul. Hirtelen új erőre kapnak − magyarázott a nővér.

D érezte, hogy elgyengül. Visszavitték az ágyba. Feküdt sokáig. Körülötte többen szipogtak.
– Hányadika van ma?− kérdezte.
– Május huszonhét − jött a válasz.
– És hány óra van?
– Öt perc múlva három.
Az nem lehet, gondolkodott D.
– Ma kell vizsgáznom. Négyre még odaérek. Engedjetek gyorsan!
– De anya, így nem mehetsz.
– Dehogynem! Kinn jó idő van, tudom.
Megpróbálják visszatartani, de nem lehet. Siet, már kinn jár az udvaron. – Álljon meg! – , kiabálnak utána, de ő rohan előre. Most a műtős ered a nyomába. D. rúg egyet magán, és már fönn van a levegőben.
– Nézzétek, mint régen, a visszatérő álmaimban − kiabál a gyerekeinek.
A papucsa leesik, a műtős felkapja a földről, és hadonászik vele. Ugrál is felé, hogy elkapja a lábát. D. még egyet rúg, és már a lombok közelébe ér. Visszapillant, és látja, hogy a fák alatt ott nyüzsög az egész kórterem és az orvosok.
– Próbáljátok ki, jó nagyon! − nevet feléjük, és még egyet lök magán.
Érzi, hogy a haja derekáig ér, és körbetekeri a testén a szél.
Még jó, hogy ebben a szép fehér hálóingben vagyok, amit anyám varrt a lányom születésekor. De hogyan jön rám újra? És a hajam! Hiszen eddig soha nem nőtt meg! Ha vállig elér, feltöredezik.
Feljut a fák tetejéig.  Letép egyet a levelekből.
Lám csak, hiszen ez akácfalevél, csak az ilyen szép szabályosan szárnyalt.
De régen játszottam: szeret −nem szeret− szeret.
És szórja a faleveleket.
– Jöjjön le azonnal! − üvölt  a főorvos.
Dehogy megyek. Végre tudom, milyen érzés, ha hosszú a hajam.

(Illusztráció: Gabriel Pacheco)

 

 

 

A Biblia emlőin nevelkedett, az apokalipszist lovasokkal azonosító, keresztény kultúrember végzetesen elbízta magát – és ez lesz a veszte! Most az emberiség jövőjéért aggódó, azért felelősséget vállaló embertársaimhoz szólok: legyenek éberek! Az apokalipszis „lovasai” már köztünk járnak, pusztításukat megkezdték, sokan vannak, ravaszak, elszántak, kegyetlenek, halált megvetően bátrak, mondjuk ki nyíltan: ők a nyestek. „Marhaság!” – legyintenek, és higgyék el, először én is csak legyintettem, amíg a tényekkel szembesülve rá nem kellett döbbennem: az emberiség a pusztulás szélén táncol, ráadásul vakon, mivel ennek tudatában sincs. A mai napig. Lássuk hát, az apokaliptikus vészharangot mire alapozva kongatom.

Az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN) és a svájci Szövetségi Hírszerző Szolgálat (NDB) „Szigorúan Titkos” minősítésű jelentésére, melyet egy az emberiség túléléséért aggódó titkosszolgálati munkatárs csempészett ki. A jelentés egyrészről tartalmazza a CERN szóvivője által is megerősített hírt, mely szerint 2016. április 29. hajnali 5.30-kor a Nagy Hadronütköztető műszaki okok miatt leállt. A leállás oka: egy nyest által okozott rövidzárlat. Tudományos kérdésekben kevéssé járatos olvasóim számára: a Nagy Hadronütköztető ma a világ legnagyobb szabású, dollármilliárdokkal támogatott tudományos projektje, melyben kutatók ezrei keresik a választ az élet végső kérdéseire. Maga a létesítmény egy óriási, 27 km kerületű föld alatti részecskegyorsító-alagút, mely többször keresztezi a svájci-francia határt. Állig felfegyverzett zsoldosok ezrei és a legmodernebb biztonsági berendezések védik – „hála istennek!”, sóhajtana fel az olvasó, ha nem kerítené a hatalmába valami baljós érzés. Nyugodjanak meg, az érzés megalapozott. A jelentés titkos záradékában szereplő adatok a legnagyobb nyugtalanságra kell hogy okot adjanak, és arra kell kényszerítsenek, hogy átértékeljük az eddigi nyestbarát politikánkat, de beszéljenek helyettem a tények. Íme, a jelentés titkos záradéka, amit változtatás nélkül adok közre.

Nyesttámadás-jelentés, Genf, 2016. május 20. „Szigorúan Titkos”

Fent nevezett nyest 2016. 04. 29.-én 05.17-kor engedély nélkül behatolt a Nagy Hadronütköztető transzformátorházába (röviden: trafóház), majd ott a nagyfeszültségű tápvezetéket elrágva rövidzárlatot okozott. A behatoló nyest tette elkövetése közben olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy életét a gyors orvosi beavatkozás sem tudta megmenteni. Ruházata átvizsgálása során a következő tárgyakat találtuk:

– a Challenger űrsikló repülési terve
– Oszama bin Láden névjegykártyája
– a New-York-i World Trade Center légi megközelítési térképe
– a Kurszk atomtengeralattjáró tervrajzai
– a Deepwater Horizon mélytengeri olajfúrótorony terve
– a fukusimai atomerőmű biztonsági berendezéseinek dokumentációja
– a világ atomerőműtérképe
– vegyi és nukleáris fegyverüzemek tervrajzai
– egy Nyestkiáltvány röplap

                          NYESTKIÁLTVÁNY

Világ nyestjei, egyesüljetek! Nyest testvéreim, végnapokat élünk, bolygónk haldoklik, az utolsókat rúgja. Az okok mindannyiunk számára jól ismertek. Az ember féktelen kapzsiságával, tébolyult hatalomvágyával és megzavarodott elméjével a föld minden élőlényét a pusztulás szélére sodorta. Méltatlanná vált, hogy e bolygó lakója legyen. Elárulta teremtője, a természet és önnön törvényeit. Szeretett bolygónk melegszik, a szívünknek oly kedves gleccserek olvadnak, az ózonpajzs lángol, az állatholokauszt tombol, naponta tíz(!) állatfaj tűnik el a földről. Szemét, bűz, rombolás. Ha szeretnétek még a boldog nyestunokáitokkal játszani, ezért tennetek kell! Ütött az óra, a gyűlölködést és háborúkat terjesztő, harácsolásba ájult emberiséget le kell radíroznunk a föld színéről. A nyesteken kívül nincs senki, aki a pusztulást megállíthatná! A békés rendezésre tett kísérleteink kudarcot vallottak, a nyestek türelme elfogyott: menniük kell! Kérem, minden hadköteles nyest jelentkezzen a területileg illetékes Nyest Hadkiegészítési Parancsnokságon, ahol a feladataikat mancshoz kapják. Nem alkuszunk meg soha, nem fáradunk el soha, nem adjuk fel soha! Nyest vagy halál!

Ébresztő, ugye, értik már?! Az emberiséget soha nem látott veszedelem fenyegeti. Tagadhatatlan, hogy a nyestek által megfogalmazott kritika részben megalapozott, de a problémák megoldásán kiváló szakembereink már dolgoznak. Szembe kell néznünk a félelmetes ténnyel, az emberiség története nem ismer hasonló erejű és elszántságú ellenséget: sajnos rendkívül ügyesek, intelligensek, harcművészetekben jártasak, megvesztegethetetlenek, eszelősen bátrak, kitartóak – ráadásul szépek. Talán jobban el tudják képzelni, mekkora bajban vagyunk, ha megtudják, a jelentésben szereplő nyest, miután egy kétszázezer voltos áramütés érte, a felrobbanó trafóház eltörte a gerincét, majd a lángoló transzformátorolaj szénné égette, még a vérével a falra festette: Nyest vagy halál! Felszólítom az ENSZ és a NATO vezetőit az általános mozgósításra, a nyest-doktrína betartatására, a nyestvédelmi páncélos hadosztályok felállítására, és nyestbiztos tömegóvóhelyek kialakítására. Talán még nem késő! Ha mégis, jó volt itt veletek, nem bántunk meg semmit, halál a nyestekre, béke porainkra!

 

 

Forrás: Tízmedve

 

(Borítókép: Patricia Payne; köztes: wsl)

Álmokkal induló szombat. Álmoskönyvek és tea, sütemény a konyhaasztalon, dátumok a heti álomleírások spirálfüzetéből. Hétvégi színes, kérdő- és felkiáltójelek. Nem sikerül maradéktalanul kijutniuk. Felfejtésük a következő éjszakáig elodázhatatlan problémahalmazt eredményez, ami, legalábbis hétvégenként, Emi fejére nő. Alig mozdul az asztaltól, biccent le-lecsúszó tenyeréből. Söpri hintástól, kavicsostól, meztelen óriásostól, megingathatatlan motyogásai közepette az egész kupacot a földre, szándéka szerint utoljára; ezzel, innentől befejezte, köszöni szépen, lapuljanak bezárva, örökre. Jó eséllyel felriad később, hogy kirohanjon; nyomban írja a percet, az órát, a történteket. Másnapra ugyanez. Aztán, ahogy a filtert mártogatja forró vízbe, ráismer: ismét, elkerülhetetlenül szombat reggel van.

   Az éjjelit bámulja, semmire sem emlékszik a nem sokkal korábbi bejegyzésből. Szokásos, rémült kaparás az utolsó lapon: Add meg, ami az enyém! Világos mondat, világos utasítás; ahogy elvétve, némelyik álom hanganyaga, visszhangozhatna benne, még sincs hozzá se kép, se hang, így nem tud eleget tenni – arcnak, szalagnak valót – rendelni, mert nincs honnan és kiből. Bármennyire szeretné.

   Hétfő hajnaltól. Nem látható a buszon, villamoson a többiekkel együtt ő sem. Kevésbé, mint koradélután, műszak után. Múltkor jött rá, szabadnapot kellett kivennie, csekket, bevásárlást intézni, bemenni a Péterfybe; véletlenül, csaknem egész úton mellette állt egy kollégája; még a férfi szólt rá nevetve, amikor az leszállt.  Őt másnap, ugyancsak délután, az az iskolás kamaszlány, aki egy kanyarban rálépett, nem vette észre. Kíváncsi lett volna, hány megállón keresztül álldogált a lábán. Majd azt mondják, fenn hordja az orrát, azért nem köszön. Nem is munkaruhában jár dolgozni, mint a kőművesek vagy a festők; azok is milyen régen eltűntek, tuti, kocsival vagy biciklivel járnak, vagy később.

   Szépnek mondott – magazinok hirdetései idézik egy mondat emlékét, olyanét, amelyik máshol sem szerepel, folyton, hivatkoznak rá, más magazinokból is; az életükben aligha hangzott el. Van, ami csak leírva nézhető el jó szemmel, az álmokkal is ez a helyzet. Egyik-másik így kevésbé nincs. Pillanatnyilag. Mégis, rejtőzik ott valami, a zugban, titok, a szépnek mondatott, vagy a magát szépnek mondottnak mondott mondat mögötti nőből. Van valaki arra, igen. Még egy ilyen, pár soros hirdetésben is, akár egy kézzel túltakargatott súgásban, amilyet álmában lát meg vagy hall az ember. Hányszor kapta ő meg, hogy ilyen meg olyan. Igaz is, tényleg sokféle; ideje emlékeznie, mert elfelejtette az utóbbi időben. Itt felejtette, esetleg a 4-es 6-oson, vagy a tükör előtt állva. Annyira sosem lenne kétségbeesett, hogy ehhez hasonló rovatban szerepeljen; ki olvas ilyet még egyáltalán? Inkább ne válaszoljon. Kímélje meg. A gavallér urak, ja.

   Mit ad Isten, mit ad az élet, a tévé, a vevő?  Vért ad; amikor üzenet jön telefonon, sorra kerül a vér, követheti, merre jár, melyik város melyik kórházában köt ki. Olyasvalakiben, akinek nagyobb szüksége van rá, mert folyóban az övé; mindig lesz veszteség közben; nem alvad, valahol biztosan gyűlik, és zavaróan lötyög, más részét felinná a géz vagy kiszívnák pont azért, hogy ne lötyögjön a mélyén, tehát nincs hozzá elég, hogy tovább szállítsa mindazt, ami nélkül akár ott is maradhatna, fölvágva, azon a fóliázott asztalon. Elemi. Visszakerülhet a vér? Történhet olyasmi; ne legyen rá később szükség. Az ő vére nem volt jó, nem passzolt. Passzolt a vér. Sosem jegyzi meg a csoportját. Nem ritka és nem gyakori. Mindig jó a háznál. Viccesek ezek a nővérek. Mi mindent láthatnak? Ő nem bírná csinálni. Irtózik attól a szagtól. Nem a vérétől, a többitől, együtt. Csöngetés előtt a folyosón. A három kék, műanyag szék az üvegajtó mellett, fölöttük, a zöld falon azok a zsíros, kiterjedt foltok, mintha állandóan három egyforma magas alak várakozna.

   Megölelhetné valaki. Pindurit. Csak egy ennyi, iciri-piciri percre. Szorosan. Hogy érezze a testét? Mióta nem?

   Ahogy majd ráér, ne felejtse. Mit akart? Ez az álmosság négy körül; nem szabadna időhöz kötve lennie. Mindig. Ez a férfi a címlapon, hogy is mondja csak, kajla a káka nőhöz.

   Nem álmodik, békésen szuszog. Beleesteledik, amikor fölkel. Mosogatja a bögréket, kanalakat, villát. Dermedt spagettit néz a lábasban.

   Mit adhatna ő, egyáltalán kinek? Nem tudna senkit megnevezni, akinek bármivel tartozna. Szinte nem maradt, akihez tartozhatna, olyan sem. Hova is lettek?

    Jó volna elmenni, elfelejteni ezt a várost egy időre. Hogy lehet valamit egy időre? Bőrönd, papírok, pénz, aztán, uzsgyi, vonatra vagy repülőre szállni. Megérkezni a vadidegen helyre. Nem tudni róla előzetesen, nem nézni utána semminek, az államformának, lakóknak, a városnak, a történeteiknek, egyszerűen beesni valahová, valamelyikbe. Nyelvet keresni hozzá hirtelen. Olyan sok azért nem jöhet szóba. Van még ezen kívül, amelyiken nem érti magát meg. Nem akkor, amikor azt mondja: ezt most nem értem. Lehetne még egy? És ott, onnantól boldogulni. Hostel, valami olcsó szállás. Ha van, parókia az első éjjel? Vagy csak járni a várost. Forró zsemle. Ablakon adná ki az a szőrös, lisztes kéz. Napkeltét nézni. Keresés-keresés. Szállást, pékséget, napot, a napkelte megtekintéséhez megfelelő helyet. Egy jól irányzott tribünt? Felvonul a nap. Aztán albérletet, munkát. Nagyobb vízfelület azért érhetné a környéket. Alakul ez. Máris kizárhatna egy csomó mindent, anélkül, hogy mégis döntene.

   Így lesz.

   Másfél év múlva. Ennyi időt vesznek igénybe Eminél az előkészületek. Új füzetet nyit, előzetes költségvetési terv készül. Teljességgel ismeretlen fejlemény az életében. Valamennyi eshetőség valamennyi permutációját kiszámolja. Váratlan fordulatokat mérlegel, mind nemzetközi gazdaságiakat, politikaiakat – aminek köszönhetően egy egészen új világ aggasztja a jelenlegit –, várhatóakat, mind folyamatos pénzromlást. Egy hiányzó összeghez félrerakosgatja azt, ami egy következő számítás szerint már elégtelennek bizonyul. Siethetne a számolással, nehogy végérvényesen megelőzze az infláció. Igyekszik, tovább bővíti az ismeretlenek listáját. Lassan-lassan kifogy a számokból; nehezebb lesz új akadályokhoz jutni, mint azt gondolta. Végül rászánja magát az indulásra, jegyet foglal. Közben fut, fut és fut. Felkészülésnek tekinti. Minden este, egyre távolabb. Nem nézi, mikor ér haza.

   Inkább biztos helyet választott. Váltogatta is a pénzét. Ér, patak, folyó, csatorna, öböl, tenger, óceán azért lesz: legyen a biztonság kedvéért mindenféléből. Felmondja az albérletet, lelakja a kauciót; felmond. Virágot, csokit, plakettet kap, néhány extra napot a kiköltözéshez. Napokat szánna pakolásra és rendrakásra, de egy hétfőin mindennel végez. Az utolsó héten cél és figyelem nélkül ténfereg a városban; esténként ül a fotelben, a régi, telejegyzetelt és összenyilazott nyelvkönyvét lapozgatja. Három zsákban elférnek az újságok és a könyvek, a ruhák egy konténer mellett. A füzetek benne. A kávéfőzőt, vízforralót a lakásban hagyja. A kulcsot a szomszédban. Bőröndjével és egy kisebb, méreteiben a beszállás feltételének megfelelő táskával, gumicsizmában, három pár zokniban (katicás, csíkos, pöttyös), zöld, kapucnis esőkabátban áll egy őszies délelőtt a repülőtér bejáratánál. Van abban valami végtelenül színpadias, ahogy levegőt vesz, kivár, és belép. Mosolygást tart közben.

   Azon, azért meglepődik – a megilletődöttségéért –, hogy az utaskísérők sorsjegyeket és divatos parfümöket árulnak. Nevetnek, mutogatják a drága, törékeny szagokat. Régen volt el. Szerencsés utat kíván a pilóta. Nézi, ahogy összemegy a metropolisz, olyan lesz, mint egy göcsörtös makett a középiskolai földrajz órán. Ijedten visszafordul a könyvéből, mintha az alattuk mélázó felhőkkel bármi váratlan történhetne, arról nem maradna le. Kifárad, bóbiskol.

   Az első szobájában beette magát a füstölőszag a falakba, vízcseppek gyűlnek az ablakon, a párkányán növény kúszik. Sarokágy, gardrób; pár lépés az egyik végéből a másik. Öten osztoznak három szobán. Egyedül marad, egyelőre.

   Az első napkeltével heteket vár, akkor is véletlenül fut bele, ahogy a második munkahelyére, a The Royalba igyekszik takarítani.

   Tetszik neki a belváros, munka után gyakran sétál vagy kocog. Úgy látszik, kitart a futás. Lenyűgözik a tornyok, az egyetem, a templomok, a kőépületek; ha nem figyelnek, egyik-másikhoz közel megy, szagol, hátha valami századokon átívelő megmaradt máig belőle. A sétahajók a csatornán, egy vitorlás kikötözve, a felújított, éttermekké, kiállítóterekké alakított raktárakért rajong. A sült hal illatáért bárhol. Zegzugos piacra akad szűk utcácskákkal, egyforma, vajszínű ajtókkal. Azok olyan sűrűn állnak zárva, hogy a szélsővel együtt a többiek is kinyílnának. Keleti fűszerek nehezítik. Nem használ térképet, elkeveredni tanul. Régi rézmetszetek, tus- és tintarajzok, az első utcák kanyarjai, híd, bástyák, tornyok egy vitrin mögötti papírtekercsen. Formálódik benne is egy város, ahogy egynél több helyre ráismer.

   Tudja, írja jókedvűen, válaszul az üzentre, amit a belvárosban, a házuk melletti falon talál.

 

 

(Illusztráció: Hossam Dirar)

Shiobian, Riolda fogadott fia viszont egyetlen emberi lényt sem tudott megszeretni a szigeten.
Lusták, köszönségesek, tudatlanok, magyarázta a mostohaanyjának, Rioldának, aki tizenkét éve kimentette Velencéből. Ó, Velence persze egészen másféle hely! Az aztán város! A napok ott nem folynak szét, mint a kiömlött bor! Ahol okos emberek terveket szőnek, ott az idő irányt és értelmet kap – a maga medrében folydogál, akár a megzabolázott folyó. Azok a hidak! Azok a csatornák! És azok a felejthetetlen, csodás mozaikok! A könyvek, amikhez elég volt hozzérni, és maguktól elmesélték a saját történeteiket.
– Hát nem emlékszel, hogy te csak rabszolga voltál Velencében, Shiobian?
De Shiobian szinte semmire sem emlékezett. Arra sem, hogy mennyire rettegett Benjamin úr ereklyéitől, és hogy éjjel-nappal azért imádkozott, hogy mihamarabb visszatérjen északra, a szülőföldjére. És hogy milyen kalandos úton-módon jutottak vissza északra.
– Most miért hagyod, hogy számolatlanul teljenek a napok, Shiobian? Most miért vesztegeted az időt ezen a kis szigeten? Nosza, építs hajót! Menj, láss világot! Keresd meg a szülőföldedet!
Shiobian megrázta fürtös fejét és nevetett.
Sjönt, Riolda férjét kivéve az összes szigetlakónál fél fejjel magasabb volt. Huszonegy esztendejével nemcsak magasabb, hanem szebb és erősebb. A többieknél tapasztaltabb és világlátottabb. Ő volt az egyetlen Rioldán kívül, aki értett a betűvetéshez. És ő volt az egyetlen, aki még a legnagyobb ködben sem hitte el, hogy a szigeten túl nincs semmi… Hogy minden emlék álom csak, hogy ő maga a tengerből jött és a tengerbe tér vissza.
De az örökös semmittevés azért már meglátszott Shiobian tartásán. Puhány és elkényeztetett volt, mint egy jóllakott királyfi, a vonásai pedig löttyedtek, mintha átdorbézolta volna a fél életét.
Reggelenként megtömte a hasát kagylóval és apró halakkal, aztán életunt képpel kétszer körbesétálta a szigetet, bámulta a parton társasjátékozó férfiakat, a fel-alá ugráló gyerekeket, ebédkor teletömte a hasát birkapörkölttel, megint sétált egyet, majd mint egy unatkozó király, leült a vacsoraasztalhoz.
– Miért nem mész el világot látni? Miért nem keresed meg Og földjét? Miért hagyod, hogy számolatlanul múljanak a napok?
Riolda biztonsági okokból is minél távolabb akarta tudni Shiobiant. Hiszen a szigetlakók nem tartották megtiszteltetésnek, hogy éveken át etethetnek egy nagyra nőtt, előkelő idegenként viselkedő , megvető arccal tébláboló fiatalembert. Aki három ember helyett eszik, de soha nem fogja meg az evezőlapátot, és köszönésre is alig méltatja őket.
– Miért nem utazol el, fiam, világot látni?
Talán Shiobiant, a régi kedves és kíváncsi fiúcskát csapdába csalták a befejezetlenül maradt  Bandemag-palota szellemei. Hajnalonként Riolda hallani vélte, hogy nevelt fia kísértetekkel hadakozik. Másnap pedig olyan eseményekre is emlékezett, amelyek még az ő gyerekkorában vagy a születésekor estek meg.
Hiszen honnan tudhatna másként Fargeinről, az ő édesapjáról? És honnan veszi, hogy az édesanyját meggyilkolták, és soha nem találták meg a tettest?
Hogy emlékezhet Shiobian azokra az időkre, amikor meg sem született?
– Ha ennyire érdekel a múlt, miért nem ülsz be olvasgatni a könyvtárba? Mért nem nézegeted a könyveket, amiket Bandemag hozott Írországból?
De Shiobiant nem a történelem, hanem csakis Riolda múltja érdekelte.

Nincs az a lomha, melankólikus, kísértetek közt tébláboló fiú, akinek ne jót tenne a házasság, vélekedett Riolda. Azokban az években, amikor az időt számontartotta – minden nap nyilvánosan bejelentve a napokat – még reménykedett abban, hogy Shiobian feleségül veszi az ő lányát, Fionát. Ha nem Fionát, akkor valamelyik talpraesett szász vagy ír lánykát, akiket elbűvölnek a kamaszodó Shiobian göndör fürtjei és hosszú körmondatai. De Shiobiant bizony nem bűvölték el a sziget lányai, lompos, ostoba teremtményeknek, tudatlanoknak, agyalágyultaknak tartotta őket.
– Hát akkor kik tetszenek neked?
Ennél fontosabb kérdés aligha létezett. Hiszen egy-két év, és túl sokan lesznek a szigeten. Ha egy alattomos járvány megtizedeli a férfiakat vagy megbetegíti a birkákat, akkor a szigetlakók azt kutatják majd, ki lehet a bűnös, ki felel a romlásért. Shiobian az egyetlen a szigeten, aki nem vér szerinti rokona senkinek. Egy harcos, akinek még senki sem látott hálót vagy pásztorbotot a kezében – és ami azt illeti, fegyvert sem. Ha megtámadják, meg sem tudja védeni magát.
És az idő csak foszladozik, akár a türelem.
De egy  házasság  jó sokáig védelmet nyújtana.
Ám Shiobian egyre csak sóhajtozott. Végül elővett egy rajzocskákkal díszített bőrdarabot, szégyenlősen megcsókolta, és kiterítette a térdén.
A hidon maszkos, maskarás, pipaszárlábú lánykák táncoltak, a  Velencéből ismerős Philippák, Pippák, Brunák, Ceciliák. Riolda szinte az orrában érezte a karneváli sült gesztenye illatát. De ez hogy lehetséges? Shiobian csak egy két vonással jelezte a hajladozó hidat és a hajladozó lánykákat.
– Ugyan, Shiobian! Az ilyen kislányok rád se néztek Velencében. Te csak egy pénzen vett rabszolga voltál. És nem emlékszel, hogy mennyire féltél a karneváli hercehurcától? Elbújtál az ágy alá, és egyetlen gyerekkel sem mertél szóba állni!
De hát sehol sem vagyunk otthon, gondolta Riolda. Le akarunk horgonyozni a múltban vagy a jövőben, mert másképp nem tudjuk a jelenünket vagy a hozzátartozóinkat megbecsülni.
Annak azért szívből örült, hogy nevelt fiának, akit ő tanított meg írni, olvasni van valamilyen tehetsége.
De talán nem is a lányok tetszenek Shiobiannak igazán?
Ám Shiobiannak barátai sem voltak. Nem épített játékvárat a többiekkel, nem szeretett halászni, nem évődött a cimborákkal Ken bátyó dadogásán vagy Ois sógor balesetén, és ami azt illeti, bugyutaságnak tartotta a szigetlakók történeteit.
Hát akkor kit szeretsz?, kérdezte volna Riolda.
De ilyen nyíltan nem merte kifaggatni, mert tulajdonképpen rettegett a választól.
Shiobian tizenkét évvel fiatalabb volt nála, de talán azt szerette volna, hogy együtt hagyják el a szigetet. Hogy együtt induljanak útra, fedezzenek fel új országokat, és vesszenek bele a messzeségbe.
Rajta, Rioldán kívül Shiobian csak a szülei szelleméhez kötődött.
Talán mert én vagyok az egyetlen lény a földön, aki arra emlékezteti, hogy az egyforma mindennapokon, az unalomig ismert sziklákon kívül létezik egy másik valóság. Ahol még van tavasz, tél, ősz, nyár, ahol érdemes a napokokat számon tartani… Hadsereget szervezni, követeket fogadni, várost alapítani… Születni, meghalni.
Shiobian, a Velencéből hazahozott fiú soha nem fogadta el Riolda gyerekeit a testvéreinek, Sjönt, Riolda férjét a nevelőapjának.  Egyedül a megmentőjéhez ragaszkodott.
Hát akkor kit szeretsz, Shiobian? A kérdés mindig ott reszketett a levegőben. És mikor Riolda nyíltan ki akarta faggatni, a mondat dadogásba fulladt: Htktszretsz…
Shiobian nem is értette.
Vagy talán nagyon is értette, csak szégyellt rá felelni.
Pár hét múlva aztán a nevelőanyjának kifejtette, hogy Sjönnek, Riolda férjének a lelke beteg… Hogy szegény, öreg királyt a saját komorsága emészti. Még nem halt meg egészen, még rángatózik, mert a csontjai, az izmai erősek, nem adták  át a testét az enyészetnek.
De hát micsoda tehertétel egy ilyen hatalmas, elevennek tűnő, fel-alá járkáló halott ezen a kopár szigeten, fejtegette Shiobian szemlesütve. Mennyivel bölcsebb lenne egy fiatalabb, de világlátott férfira támaszkodva felfedezőútra indulni…
Riolda arcát látva aztán gyorsan belekezdett egy ügyetlen magyarázkodásba. Tavasszal tucatszám érkeznek a szigetre fiatalemberek! Eltévedt halászok Northumbriából, vagy vihar által partra vetett katonák, akik ivóvízért és menedékért esdekelnek, és hetekig könyörögnek, hogy a szigetlakók segítsenek megjavítani a hajójukat. Mind fiatalok. Világlátott életerős férfiak. Akár…
Hiszen ő egész életében a legfontosabbnak tartotta a nevelőanyja boldogságát…
Riolda, aki egy perccel sem volt fiatalabb, mint Sjön, sarkon fordult, és hetekig egy szót sem szólt Shiobianhoz.
Csak üldögélt a könyvtárszobában a kódexekkel szemben, és minden idegszálával érezte, mit élhettek át a sziget első királyai, akik a bűntudat és a reménytelenség közt őrlődve hagyták az időt meghalni. Mert se meghalni nem tudtak, se erről az átkozott, kopár kis szigetről elköltözni. Akik itt rohadtak meg a saját bőrükben. És ugyanerről a székről bámulták a reménytelenül egyhangú tengert, amely se élni, se szabadulni nem engedte őket.
Mi lenne a megoldás? Htktszrtsz?
Ha lecserélhető báboknak tekintjük az embereket, akkor mások majd minket is annak tekintenek. Tényleg nincs valami gyógyír Sjön betegségére?
Riolda a a kezét tördelve bámult maga elé, míg az alkony mindent beborított a maga puha kétségbeesésével. Nem maradt más hátra, mint térdre ereszkedni, és ájulásig mormolni: nem akarom, ez a tétlenség nem az én életem.

Három hét múlva soha nem látott, ezüstös-kék színű vándormadarak érkeztek a szigetre.
Olyan kecsesek, finomak, már-már áttetszően karcsúak, hogy Fiona úgy vélte, talán az örök hó birodalmában nevelkedtek. Vagy nincs is olyan földi ország, amely otthont adhatna ilyen tökéletes, villódzóan ezüstös lényeknek? Finom tollaik a lemenő nap fényében nem is kékesfehérnek, hanem aranyszínűnek tetszettek. Riolda titokban abban reménykedett, hogy egyikük majd tizenöt éves tündérlánnyá változik, és ezt az őrült Shiobiant, az ő Velencében megismert nevelt fiát is viszi magával. Afrikába. Normandiába. János pap országába. Az örök hó birodalmába.  Akárhová.
De sajnos egyikük se változott tündérkisasszonnyá.
Ám azért az első tavaszi széllel feltűnt madárraj gyorsan ünnepi hangulatot varázsolt a szigeten. Kiterjesztett szárnyakkal lebegtek a kunyhók és birkák fölött, és olyan kíváncsiak voltak, mintha még soha életükben nem láttak volna nemhogy négylábú, de  kétlábú lényeket sem. Csak Sjön nem volt kíváncsi rájuk, úgy meredt maga elé továbbra is, mintha nem látná őket.
Először Rioldának tűnt fel, hogy milyen hallgatagok ezek a madarak: nem rikácsolnak, mint a sirályok, nem vijjognak, mint a sólymok, és nem is énekelnek hízelkedve, mint a madarak a boldogabb országok virágoskertjeiben.
Csak kíváncsiak. Kecsesek, szépek és hangtalanok.
Az életunt Shiobiant mintha kicserélték volna.
Valamilyen rejtélyes okból ő meg tudta különböztetni őket. Minden könnyedén lebegő madárnak külön nevet adott, és minden reggel és  este megszámolta őket. Mohát és leveles ágacskákat gyűjtött, hogy a sziklák között a tojók könnyebben felépítsék a fészkeiket. Hogy biztonságban érezzék magukat, és letelepedjenek a szigeten. Éjjel-nappal vigyázott rájuk, nehogy egy idétlen gyerek felverje őket.
Úgy viselkedett, mintha a pásztoruk, a testőrük vagy a királyuk lenne.
De miféle madarak lehetnek? Riolda azt is furcsállta, hogy még a fiókáik sem csipognak. És akkor sem adnak ki semmilyen hangot, ha éhesek, vagy ha vadászni indulnak a nyílt tengerre.
Meglehet, titokzatos rokonságban állnak a szorgokkal, és ők is olyan finom hangon társalognak, hogy földi halandó vagy történelemben élő ember nem hallja őket?
– Az én madaraim – suttogta Shiobian, aki sudárabbnak és élénkebbnek tűnt, mint bármikor évek óta. – A túlsó világból jöttek. Úgy érzem, nekem hoztak üzenetet.
Rioldát elöntötte a megkönnyebbülés.
– Hát látod, fiam! Itt az ideje! Talán neked is utaznod kell.
– Ugyan! – legyintett Sjön. – Úgy érzem magam, mint aki most érkezett meg.

A hol kékesfehéren, hol bronzszínűen ragyogó madárraj annyira fellelkesítette Rioldát, hogy eltöprengett azon, mi történne, ha a férjével maga vágna neki a tengernek.
A messzeségre talán nem csak a tengeri madaraknak van szüksége.
Meglehet, épp a távolság gyógyítja az emberi lelkeket.