Fojtogató csend, szürkület. Kihalt utcák, kétségek. Pislákoló fények alatt recsegő dobozok.  Levelek alatt megbújó bogarak. Rémület szele söpör végig a városon, ahogy a hangszórók életre kelnek.

„Kedves lakók, figyelem! A helyi önkormányzat egyenes adásban jelentkezik a Hivatalból. Mint már bizonyára tudják, az utóbbi időben zavargások törtek ki a Hagymások és a Léggyökeresek között, de biztosíthatjuk Önöket, hogy békés tárgyalások folynak a Liliomok szóvivőjével, hiszen az Orchideacsalád célja a kialakult harmónia megőrzése. Az aggodalom eloszlatása érdekében leszögeznénk, hogy a csemeték cserepezése a továbbiakban nem csak hogy kötelező lesz, de kormányunk támogatni fogja a rászoruló csoportokat. A fiatal hajtások beoltásának szigorítása pedig holnaptól lép érvénybe, így kérünk mindenkit, hogy jelenjen meg a kijelölt helyszínen fotoszintézisre alkalmas időpontban! A tavaszra való tekintettel pedig felhívnánk figyelmüket a beporzás fontosságára is. Méh-gyakornokaink minden pirkadattól napnyugtáig állnak rendelkezésükre. Köszönjük szíves figyelmüket, további jó harmatozódást kívánunk, és még egyszer leszögeznénk, semmi, de semmi okuk nincs aggodalomra, a zavargások ártalmatlanok és kormányunk mi—”

Kioltódnak a fények, elhalt szófoszlányokat ver vissza a néma sötétség. Az idő megdermedt, a levegő súlyosan telepszik a városra. Apró hagymák menetelése olvad Kolónia dallá az éj leple alatt.

 

 

(Illusztráció: clls)

 

 

Addig kell keverni a ragasztót, Góré, amíg el nem oszlik az utolsó csomó, mondja Márió, utána meg addig-addig, amíg elég sűrű nem lesz annyira, hogy ha Góré rávágná a falra, bizony nem akaródzna leesnie onnan a bestének.

Hiába, Márió már csak így beszél. Rendkívüli tehetséggel keveri a divatos szlenget az idejétmúlt tájleírás elemeivel, akkor is, ha épp fáért megy alkudozni a tüzépre, és akkor is, ha épp az ikreiről mesél. Kint lakik falun, messze Szegedtől, fél óra kocsival, meg egy szívroham, annyi a kóbor kutya útközben, na de hát ott mindenki így beszél, kérem, el kell eztet fogadni. Góré meg csak keveri a ragasztót, dagasztja – ha szakkifejezéssel szeretne élni –, és közben nem gondol másra, csak Dórikára.

Dórikát már azóta ismeri, hogy először betette szakadt sportpapucsát az óvoda küszöbén. Együtt cseperedtek, játszottak babásat, papásat-mamásat és hercegnőset, az udvaron meg együtt rúgták a bőrt, kardoztak könnyen hajló fűzfavesszőkkel, és bújócska-fogócskáztak, míg nem kiabált Piroska néni, hogy most már ideje bemenni csendes pihenőre. Dórikával egy osztályba is jártak, ahol aztán megismerték először a saját testüket, majd hallottak ezt-azt a másik nem felépítéséről, és alig észrevehetően elkezdték tartani a távolságot. Talán szégyenlősök voltak, talán féltek, nem tudni biztosan, annyi a lényeg, hogy nyolc évig pihentették egymáson a szemüket, azután pedig elballagtak. Góré maradt, Dórika ment, de hogy miért, és hogy hová, azt Góré sosem tudta meg. Arra eszmélt fel, hogy egyik napról a másikra eltűnt valami az életéből, egy biztos pont, egy bója a tenger közepén, amire jó volt nézni néhanapján, akár mindennap egyszer, vagy többször, néha percenként, néha csak óránként, de mindenképpen jó volt, és hogy ez most elveszett, és vissza sem tér talán soha. Nem volt mit tenni, el kellett hessegetni a gondolatokat, és meg kellett úszni ép bőrrel a szakközépet.

Az élet meg olyan volt, mint a tengerparton – voltak jobb napok, de voltak rosszabbak, mikor kiöntött a víz, és nem hagyta élni az embert, Góré viszont túlélte, napról-napra élt és úgy él még ma is, élni, élet, életet élni, csak egy dologra koncentrálva, mert azt hallotta a kollegáktól, hogy így kell, mert aki tervez, arra rájár a rúd, egy biztos pont legyen, az esti sör, meg a hádétévé, másra nincs szükség, lehet élvezni az életet, aki pedig tervezgetne, ne adj Isten!, álmodozna, arra bizony rájár a rúd, mert az élet, Góré komám, nem olyan, mint a fenékig tejfel, hanem inkább olyan, mint a betonkeverő: teszel bele ezt, azt, meg amazt, jól összerázod, kaptál egy tisztességes anyagot, ami néhány perc múlva jól összeáll és lehet vele kezdeni valamit, már éppen kifújnád magadat, hogy ez igen, erről van szó, de aztán egy csepp az arcodra csapódik, letörlöd, nézed-nézed, jól van, megesik, aztán meg jön a többi, de ezek már egyre nagyobbak és csak úgy záporoznak, te pedig hitetlenül veszed tudomásul, hogy a kiegyensúlyozott életet szimbolizáló betonkeverőbe tett értékek, álmok és szorgalom bizony másodpercenként pofánköp, méghozzá saját hiú naivságoddal, vagy akár naiv hiúságoddal, teljesen mindegy.

Figyelsz te rám egyáltalán, Góré, keverjed mán, az ég szerelmére, nem érünk rá egész nap.

Márió kissé feldúlt, már menne javítgatni az ablakok helyén tátongó cifra lukakat, de Góré nem sértődik meg, azonnal visszatér a valóságba, nincs mese, a feladatot el köll végezni és kész. Márió legalább dolgozik, nem bagózik folyton, mint a többiek, nem telefonálgat ide-oda, igyekszik legjobb tudása szerint eljárni, még ha ács létére nem is a saját feladatát végzi.

Góré szó nélkül nyújtja a vödröt Máriónak, majd térül-fordul lapátért és seprűért, szedegeti össze a téglaforgácsokat. Ma már nem fog leállni gondolkodni, ha munka van, hát munka van. Márió helyeslően bólint, előveszi kantáros nadrágjából a ceruzát meg a centit, és húzni kezdi a jeleket a vakolt falra, amit Lacinak bizony javítani kell majd, mert imitt-amott elég trehányra sikeredett.

Góré, gyere ide azonnal! – száll a parancs, Keri az, a vállalkozó, Góré hallotta is a traktorhangú, motorhibás Fordot megállni a ház előtt, nem tétovázik, leteszi a lapátot és már kint is van a kapunál. Keri zömök pasas, őszül, de még nincs ötven, viszont kemény, mint az acél, és amilyen hirtelen haragú, olyan megértő és kedves. Góré szeret mellette ténykedni, de azért tart is tőle, ha felmegy benne a pumpa, képes lenne testeket aprítani puszta kézzel. Most azonban jó hangulatban érkezett, és már veszi is ki a húszasokat a zsebéből. De jó, most végre megkapja a félhavi fizetését, amivel lógnak neki, de Keri csak azt mondja, hogy idefigyelj, Góré, negyedóra múlva jön a sóder, fülelsz meló közben, és ha hallod bippegni az ifát, rohansz, mint akire rájött a cifrafosás, nyitod a kaput, elzavarod a munkásokat, és segítesz betolatni. Aztán kifizeted a faszit, itt van hatvanezer forint, jó nagy kupacot fog ledobni a ház mellé, de te ne ijedj meg, amint kész van, fogjál hozzá a talicskázáshoz, ából bébe tegyed, látod?, igen, oda, kérlek, kemény lesz, de bízom benned, ezért is hagyom rád a pénzt, tanulj egy kis felelősséget. Nem lehetetlen küldetés, de készülj fel, hogy egész nap talicskázni fogsz. Ha valaki szólna, hogy segíts, hát csak pihenésképp, tíz percet, nem többet, mert ezt ma be kell hordani, holnap hozzák a térköveket, azokat is ide fogják letenni. Én most rohanok tovább, árajánlat kell az Olajos utcába, jövő hónapban ott fogunk burkolni, ha minden jól megy, és nem szakad ránk az ég, mert akkor tuti, hogy csúszunk, a kurva életbe.

És Keri már ott sincs, bevágja a kocsi ajtaját, és csattog tovább a félautomata kocsival.

Górénak dagad a melle, hiába egy utolsó segédmunkás, nála van a lóvé, ez csak jelent valamit. Mennyire büszke lenne rá az anyja, ha látná, és nem hagyta volna el őt és az apját, mielőtt betölti a tizenkettőt, de hát ez van, Svájcban jobban keres az ember, akármi is lesz belőle, még akkor is, ha a nyomor tetejéről jön. Csak azt tudja, hogy ő nem hagyja itt, amit elkezdett. Ahova születünk, ott is rohadjunk el – hallotta már sokszor.

Ha Dórika visszajönne, ő bizony nem engedné el még egyszer. Legutóbb is mondani akarta neki, hogy ne menjél, mert. Neked itt a helyed, nekünk játszanunk kell, nekünk élvezni az időt, nekünk beszélni és nevetni és ölelni. Nekünk ez kell, mindig. De Góré nem szólt, Dórika pedig nem köszönt el, egyszer csak eltűnt, a játszón mondták a lányok, Góré még csak nem is bólintott, csak felkapta a labdát, és szaladt vissza a betonosra, mert ők jöttek kirúgással. Most viszont felnőtt, felelősségteljes, fizető állása van, csak idő kérdése, hogy mikor teszi le a szakmait, nem hiába tanulta négy évig a vízvezetékszerelést, akkor aztán lehetne belőle mester, több pénzért, ami több boldogságot jelent, és akkor Dórikának sem kellene szégyellnie magát, hogy Góré csak egy segédmunkás, akkor igazi nagymenő lehetne, jönnének a megrendelések, a bizalmi munkák, még hétvégén is pihenne, nyáron pedig elmehetnének nyaralni Abbáziába, vagy hova, régebben olvasott róla valamit, szóval oda, az ott van Split környékén, ha jól emlékszik. Aztán meg születne egy fia, ő pedig elvenné Dórikát feleségül, nyálasság ide meg oda, nem törődne a haverokkal, azok úgyis csak rabolni tudnak meg kötekedni, az élet viszont nem ilyen, az élethez munka kell, a munkához meg élet, felelősségteljes, nem olyan, mint amilyenben ő nőtt fel. Lenne egy lánya is, szép kék szemmel, de lehet barna is, nem probléma, meg egy felesége, akire számíthat, és aki számíthat őrá mindig, mindenkor, még akkor is, ha szorítja őket a kocsi törlesztőrészlete, a főbérlő pedig a rezsicsekkekkel bűvészkedik, hogy még több bőrt húzhasson le róluk. Góré akkor is dolgozna, még többet, hogy megtegye azt, ami a kötelessége, amire születik az ember.

Góré, bátyja, kezdj mán hozzá, mit nézed azt a hegyet?!, ordítja Márió, Góré pedig észbe kap, rohan a talicskához, felkapja a lapátot, és hányni kezdi a sódert, mint a gép. Azt nem tudja pontosan, mikor fizette ki a szállítmányt, sem azt, hogy mikor ment el a kocsi, de ez nem is fontos, a lényeg itt és most van, dologra, egy-kettő, nem állhat le a munka, így nem jutunk sehová.

Már az ötödik talicskát tolja, a kert végében növekszik a kavicsos homokdomb, mikor Márió éles hangja ismét megüti a fülét.

Góré, öregem, te tényleg nem vagy ma formában, hát ilyennek kell lennie egy ragasztónak? Mintha egész nap csak álmodoznál, az Isten áldjon meg, hát úgy hozzáragadt a vödör aljához az anyag, hogy hajíthatjuk ki az egészet a szemétbe! Figyelj mán oda kicsit, nem volt ingyé ez se. Nincsen baj, ne vágjál ilyen fejet, nem haragszom rád, csak legközelebb ne kalandozzál el. Na, keverjél új ragasztót, de gyorsan, és meg ne lássam, hogy bambulsz, mert Keri mindkettőnket kinyír.

Góré pedig már rohan is, bontja a szürke port, önti hozzá a vizet, és kavarja, míg sűrű és ragadós nem lesz, mint az emlékezet.

 

 

 

(Illusztráció: Robert L. Terrell)

 

Tettem egy pillantást a szürkésfeketén csillogó futószalagra, majd a gép kezelőpultjára, aztán tovább tettettem, hogy odafigyelek Kamilra. A mellettünk lévő gép, emberként kényelmesen hátradőlve nézné, hogyan élem bele magam a nyugodt néző szerepébe, majd ahogy a rám zúduló monológot sehogy sem sikerül párbeszéddé változtatni. Egy ideje nyugodt, savanyú képet vágok, amiért azt érzem, hiba volt megint riportert játszani. Egy kérdésre, egy egész estés előadásban hat másik lassan kibontakozó választ kapok. Működésbe lépne egy újfajta időgyorsítás, de nem éri el a csúcssebességet, mert néha mégis felfigyelek, miközben mesél. A kialakult szünet mocsarában a munka – minden más géppel ellentétben –, tovább süllyed néhány percig.

– Barátaim otthon hiszik, én’ lenni angol professzor már most – kezdi az első és egyben utolsó kérdésemtől teljesen eltérő választ. – De nem igaz – nevet. – Dolgozok lengyelekkel, iszok lengyelekkel, angolom nem fejlődik. Huszonhat vagyok, előző hat évben angolom nem sokat javul, csak kicsit – a gép mellettünk egyet-kettőt ásít, de élvezi, hogy egy ideig nem kell csinálnia semmit. Ahogy Kamil megemlíti az ivást, rögtön lengyel vodkára gondolok, ő pedig még azt is megérzi, ha körülötte az embereknek az alkohol eszébe jut. – Házamban van vodka, legtöbbször azt iszunk. Te szereted lengyel vodka? – mire válaszolnék, máris folytatja. – De itt csak teát – nevet kissé erőltetetten, én is hasonlóan. Lassan már nem is próbálkozom válaszokkal, eddig csak azt sikerült a tudtára adnom, hogy magyar vagyok. Közben néha a bajszomat pödröm, bambán figyelek. Sima, pufók arca nem mond mást, mint, hogy nyolc évesen megállt vele az idő. Gdansktól nem messze lévő szülővárosában, amiről percekkel ezelőtt óráknak tűnően mesélt, felhívnám szerető családját, hogy megtaláltam a fiúkat, akit húsz éve mindenki elveszettnek hisz. – Van, hogy áthívok pár barátot, de angolul mindenki keveset beszél. De játékokból, tudod, mikor Xboxozunk, vagy ilyesmi, abból tanulok kicsit. Mozgás, katona, fedezékbe, lőjj, lőjj! Mozgás, mozgás, mozgás! – utánozza álnok mosollyal az egyik háborús, belső nézetű lövöldözős videójáték angolul adott utasításait.

Kamil elfordítja tekintetét a kezelőpult indítógombja felé, arca eltorzul kissé, mikor vissza rám néz. Megijedek, ahogy hirtelen magához tér, arca egyre vörösödik, kínos nevetésével változik a hadszíntér.

– Mondtam elején, szólj, ha sokat beszélek. Légy szíves mondd, és állíts le, mondanod kell, hogy ne beszéljek sokáig – mondja, és sötétbarna szemével csak pislog felém. Ahogy némán engem néz, képes, és elhiteti velem, hogy csak én beszéltem hozzá megállás nélkül, hosszú percekig. – Vi níd tu dú számting. Doncsú tink? – mondja az új Kamil Czajkowski. A do, vagyis a tenni szót annyira kihangsúlyozza, hogy az egész mondata égbe szökik, és nem is tér onnan vissza soha. Kamil felébredt, távolabb lép tőlem a FUEGO indítógombja felé. Odalépek a futószalag mellett legközelebbi kartonbástyához, elveszek a várból egy függőleges sort, és rutinszerűen folytatom az előző Krisztián hagyatékát ott, ahol kénytelen volt abbahagyni.

Darkley-i nyomdaraktár recept, hozzávalók: Szedés, ragasztás, matricázás, raklapra pakolás. Ezt szorozzuk be egy számmal, ami a végtelenség érzését kelti. A monotonitás egyenes arányban van a ragasztószalag kifogyásával, és attól, mennyire vagyunk ügyesek a szolgálati fegyverünkkel. Ha van időnk, legfőképpen, ha a gép úgy dönt, hogy percekre elalszik, és Kamil bika módjára nekifut, majd dühösen fúj a fóliázóra, visszanyerhetjük a ragasztószalag cserével elvesztett időt is, mielőtt a FUEGO újraindul. Szedjük a fóliázott üdvözlőlapokat, amilyen gyorsan csak lehet. Ha feltorlódnak a futószalagon, söpörjük be a nagy részét, és tegyük őket egy gyors mozdulattal félre, majd továbbra is huszonötösével, vagy harmincasával dolgozzunk le belőle, amint csak lehet. Amikor újra helyreáll az időbeli rend, és tartja magát a szolgálati szalagtépőnk, szóba kerülhet az időgyorsítással járó utazás, amihez kelleni fog egy véletlenszerű emlékkép. Amint legalább egy beugrik, és van elég ragasztószalag, doboz, és a raklap sem telt még meg, az időérzetünket megbabonázza a lassúság és a gyorsaság egy-egy kép okozta keveréke.

Amikor az emlékek kezdik átvenni az irányítást a robotüzem felett, munka közben ugyanaz a három kép kategória villan be, amik a tizenkét órás éjszakai műszak közben ajtókként működnek. Ezek közül kettő emlék, a harmadik üzemanyag. Az első egy szeplős, pisze orrú lány, haja hosszú, szőke, és mint ijedt őzike liheg előttem a sötétben. Az egyetlen fényforrás az ággyal szemben lenémított tévéből árad. Krémszínű push-up melltartójának kiakasztása közben, a feszültség cikázik belül fel és alá, mégis fekete farmernadrágjának gombja okoz nagyobb gondot. Ez az ajtó akkor nyílik, és ismétlődik oda-vissza, amikor Fruzsi kissé drámaian, suttogva kérdezi: „Megtegyük?”

Választhatok a kora reggeli dimley-i autóbusz állomás, vagy a kivételes napsütésben villódzó képek, a Victoria Station, a Temze, vagy a westminsteri metró kijárat közül, ahogy hosszasan várom Borit. Az időt turista családokban mérem, akik közül néhányan a telefonjaikat átadják, kezembe nyomják, és megkérnek így, ismeretlenül is, hogy készítsek róluk egy-két képet az óratoronnyal a hátuk mögött. Ha épp nem a velem szembeni oszlopokhoz szorítják magukat, én meg a kijárathoz közeli TESCO Express bejárata mellől fényképezem őket – miközben próbálom kikerülni a közöttünk úszó tömeget –, Borit kezdem el látni. Ahogy a városi biciklijére támaszkodva a járdáról integet felém, északról délre, múltból jelenbe, oda-vissza repülök.

Legfőképp csak úgy ömlik a rengeteg bankjegy a szemem előtt. Az isteni minimálbér, a hat font kilencvenöt gondolata mindent beborít a raktárban. Szórakozásból huszonötösével pénzt fóliázunk, és amennyit csak be tudunk dobozolni, az ma este raklapra kerül. Nincs olyan koffeines barna lötty, ami úgy hatna, mint a gondolat, hogy az angol királynő képével ellátott lila bankjegyek szerényen a zsebembe csúsznak. Mindet egyenesen II. Erzsébet küldi.

„BUCKINGHAM PALOTA

2016. március 2.

Kedves Krisztián!

Az udvarhölgyeim helyett írok, úgy döntöttem, ezt nem bízom Philippára. Értesültem afelől, ami történt, súgtak nekem egy magyarról, aki elvesztette fővárosunkban minden pénzét, és most északon törleszti mély ostobaságát, együtt él ügyének borús konzekvenciáival. Ne aggódjon, igya csak a levét, nem árt az magának. Mindenesetre meg kell mondanom, a történtek mélyen elszomorítottak. A borítékban talál pénzt, de jövő hét péntekig nem nyithatja ki. Küldök Önnek, kedves Krisztián, 333 angol fontot, ez négy napi minimálbér, de csak, ha a mai estét is tisztességesen befejezi. Az Egyesült Királyság és az Európai Unió számít magára, hogy rendesen lesznek bedobozolva azok az üdvözlőlapok.

Utóirat: Szomorúan értesültem róla, hogy a FUEGO gép haldoklik. Szeretném kifejezni az együttérzésemet Önnek és a lengyel munkatársának.

Üdvözlettel,

II. Erzsébet

Őfelsége, a Királynő”

– Brékk! – a kiáltásra összerezzenek, másodpercekre meg vagyok róla győződve, hogy Mókus tért vissza. Kamil kedvesen mosolyog, majd egy ideig csak a feje köré csavart fejkendőt igazgatja, amitől úgy néz ki, mint egy visszavonult B kategóriás hollywoodi színész, akit karate vígjátékokból ismer fel az átlagközönség. Először kelti azt a benyomást, hogy ez a mosoly az arcán nem tarthat örökké. Környezetének úgy tűnhet, születésekor is ahelyett, hogy felsírt volna, csak nevetgélt, de hiába, a tekintete egyre csak álszentebbé válik.

 

 

(Illusztráció: Arshile Gorky)

 

 

Tamerlán egy nagy hősről kapta nevét, ki rengeteg háborút megnyert, miután pedig újra csak győzedelmeskedett, és nyert és győzött örökké, ha végül meg is halt valamikor, az már elvesztette jelentőségét. Tanulság nincs, hacsak az nem, hogy a vereséget nem is mindig szükséges, mint vereséget felfogni. Mert néha bizony jó tagadni: amikor nem egy igazságtól fosztjuk meg vele magunkat, hanem megszerezzük általa ugyanannak az igaznak egy szebbik oldalát.

*

Tamerlán hitt Istenben. Vagy pontosabban: hitt valamiben, amiről azt gondolta, hogy mások szerint az az Isten. Ez a valami nagyobb volt nála, ám ő nem gondolta, hogy ki lenne néki szolgáltatva. Lehet, hogy alá vagyok vetve az akaratának, gondolta, de ha ő teremtett engem, akkor én is a része kell, hogy legyek. És akkor Ő, legalábbis egy része, bizony bennem is meg kell, hogy legyen.

Ez azonban nagyjából azt is jelentette, hogy Tamerlán soha nem tudhat hazudni Istennek. Még ha saját magának próbálna is meg, az is olyan lenne, mintha az Isten szemébe mondaná. Ki van ez találva.

Volt olyan is, hogy csak feküdt az ágyán, és semmire sem gondolt. Ellazította testét lábfejétől a feje búbjáig és csak várt, befelé figyelve, a semmire. Aztán ennek a várásnak vége lett, kinyitotta a szemét és egész arcával elmosolyodott. Valamit elvégzett, amiről nem tudta, micsoda.

Egyszer megmondta a gyóntató papnak, hogy ő most már nagyon szeretne a mennybe menni. Mondta neki a pap, hogy ezzel várjon még. Előbb arra törekedjen, hogy a földön teremtse meg azt a bizonyos mennyországot. Mennyországot, kérdezte Tamerlán, a földön? Azt meg hogyan? Hát a pokol keretei között, gyermekem, mondta a pap és behúzta a függönyt.

*

Történt egyszer s másszor, hogy Tamerlán herceg istentiszteleten tette tiszteletét szülővárosa apátságában. Az áhitat végén az apát feléje nyújtotta Krisztus vérét bor képében, mire Tamerlán: rozé nem volt? Majd fenékig.

Utána rendesen az erdőbe vonult kíséretével, hogy tehetős eszképista módjára vadászatba ölje búját. Ezúttal sem tett másként, még ellenségei esetleges ármányodásaitól sem félve, melyek vadászbaleset képében oly gyakran és közhelyszerűen ejtették áldozatul a királyi arisztokrácia becses tagjait. Az ő bátorsága azonban inkább a gondviselésbe vetett hit, meg a hercegi létből fakadó hedonizmus keveréke volt csupán, mely vakmerőség színeiben játszhatott.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal vette körbe elméjét, miközben menete élén baktatott lován az erdő legjében, amikor pedig hirtelen: sárkány.

Meneküljünk, felség, még nem vett minket észre, suttogta valamelyik hű szolgáló, ki lovával legközelebb állt hozzá. Nem, jelentette ki amaz. Leszállt a lóról, közelebb ment a döghöz, és kivonta kardját. Hol a királylány, kérdezte a herceg, csak úgy rutinból. Erre a sárkány éktelenül elbőgte magát, majd fejét égnek vetve borzalmas lángot okádott. Ebből meg lehetett tudni, hogy nem beszél emberül. Tamerlán hátrafordulva látta, ahogy menekülnek a kísérői, ő meg egyedül marad. A sárkány farkasszemet nézett vele. Most akkor nekimegyek, mondta, és nekiment. Az azonban nagy levegőt vett, és egyetlen hatalmas tűzcsóvával páncéljába olvasztotta a herceget. Zu viel Licht, ejtette ki még ajkai között, majd jobb híján, meghalt.

*

A semmi után a mindent birtokolni, az sok volt neki így egyszerre. És nem úgy sok, hogy hát ez bizony, hanem, hogy túlságosan.

Hogyan lehet a semmit birtokolni, ebbe nem is kell most belemenni, hanem elég az, hogy néha csak azt szabad. Vagy arra van lehetőség. És hogy ezt felválthassa a minden, ahhoz aprólékosnak kell lenni: téglánként bontani le azt, ami téglánként emeltetett. Hiszen a rombolás mást nem is hozna, mint bánatot.

Tamerlán ezt nem annyira tudta, mint inkább érezte, illetve tudta ezt annyira, amennyire megérzése tudni engedte. Érzés és tudás, jutott néha eszébe: talán nem is különb egymástól. Hallgatni egy megérzésre az annyi, mint hinni benne, tudni valamit meg annyi, mint valaminek a tudásában hinni.

Hinni vagy nem hinni, dobta föl a labdát, ha ez a két lehetőség adott, akkor jobb hinni, még ha csak a tudásban is. Persze az ideális az volna, ha ugyanekkora erővel a hitben is lehetne, az egyensúlyt megtalálva, hinni tudni. Akkor lenne nagyon jó.

*

Az ég nagyon kék volt, és a föld nagyon sárga. Tamerlán tíz évig a sivatagban. Vagy harminc? Hosszú hadjárat, mely végül megmaradt a hosszútávú eredménytelenségben, ugyanakkor a résztvevők személyes fejlődése, akár számukra látható, vagy éppen rejtett voltában, nagy utat járt be. Így a hercegé is, ahogy fáradtságtól remegő kezében tartotta kardját, mikor eszébe jutott valami, mégpedig hogy neki ezzel biztosan van még dolga. Már a kardozással. Ez így csak halvány sejtelem volt, bölcsesség szilárdsága meg nem keményíté. Tamerlánt ugyanis kezdetben a bölcsességhez csupán plátói szerelem fűzte, ami miatt élete jó részében bűnözött is ezt-azt. Olykor meglehetős komoly dolgok is száradtak lelkén, melyek épp e hiányosság miatt sokáig nem is nyomasztották különösebben, ám nyugodtan állítható az is, hogy voltak jó pillanatai. Például mi más is juthatott volna eszébe erről a kardról, küzdelmei jelképéről, mint az, hogy ő, a Tamerlán, változásra született?

 

 

 

(Illusztráció: drgtl)

 

Rövidítek, átvágok a parkon. Nem is olyan régen még a fűrelépnitilos volt érvényben, a kutyaszem-magasságban elhelyezett tábla most is tilt, de minek, hol van már a zöld. Vagy hol van már a tavalyi hó, vagy hol a sok év előtti; a közelgő tél kiharapja lassan a sugarak melegét a napból, alapot rak magának az őszi hidegből. Cipőm alatt süllyed a haraszt, a felszínen még sárgáspiros, tenyérforma levelek, alább rothadó, összetöppedt, barnafekete a lombmező. Nyiszorog a nyársirató avartörmelék a bundabélelt lábbelim talpán, ráragad, majd a járdaszegélyhez csiszatolva megszabadulok tőlük. Kapaszkodom nagyanya becsben tartott ernyőjébe, húzom magam felé, nehogy kikapja a szeles október a kezemből, és nélkülem szálljon akárhová.

Nagyanya már rég nem szidna meg, ha elhagynám valamijét, nekem számít, hogy őrizzem, ami maradt belőle. Milyen érdekes, ha hazamegyek, oda, ahol már nem is az én hazaházam van, hanem az egyik testvéremé jó ideje, a kertről mindig a szüleim jutnak eszembe, de a kiskocsma, ahol jófajta szilvapálinkát, és alig iható noha borokat mértek, feljebb a ház, ahol a családi fészek húzódott, hátul a marhaistálló, a disznóól, mindig csak az ő képét villantja elém. Pedig ő nem is a nagyfészket lakta, hanem a kisebbe húzódott, amelyiknek a téglái a halála után beépültek a másik testvérem házfalába. Amikor az utcai kapun belülre kerülök, a megmaradt pincetetőn varázsütésre kinő újra az elbontott, zöldléces, pitvaros mézeskalács-házikó, bent nagyanya ánizs-vanília illatban kenegeti a cukormázat a falubeliek lakodalmi tortáira, lekvárt simít a mézes zserbókra, zöld-piros, csokoládékrémes piskóta-őszibarackok sapkáját színezi, nekem meg előhozza a suhajdát, a kedvencemet, amit egyetlen falatként tömök a számba.

Tekintélyes, szigorú asszony volt az amúgy édeskuglóf-arcú, egyenes hátú nagyanya, mert ki és mi más is lehetne a „Mélyen tisztelt özvegy Lágler Júlia Úrhölgy”-nek, „Tek. özv. Lágler Júlia Asszony”-nak titulált, papoktól, amerikásoktól érkezett képeslapok, légipostai levelek, csomagok címzettje, ha nem olyasvalaki, aki előtt nem félelemből, de szófogadásból kapta magát vigyázzba a lelkem. Soha rám nem kiabált, mégis tartottam tőle, nem úgy, mint a másik nagyanyámtól, az anyaitól, akinél akár rosszcsontkodni is szabadott. Ugyanakkor büszkeséggel töltött el, hogy egy ilyen úrhölggyel vagyok rokonságban. Éreztem, hogy a környékbeliek becsben tartják, felnéznek rá. Tisztelettel beszélnek vele, kikérik a véleményét apró-cseprőbb ügyekben. Júlia néni, tudja…?, Júlia néni, megmondaná…? Gyakran hallottam társalogni valakivel a belső szobában, akitől viszont ő kért tanácsokat. Titokzatos, láthatatlan személy lehetett az a valaki, kijönni sosem láttam onnan. Ilyenkor nem mertem zavarkolódni, magamba gyömöszöltem egy mogyoróscsókot, vagy ami épp volt az asztalon, kiloptam a hajamon, az ingemen, a rövid nadrágomon a finom süteményszagot, visszaóvakodtam a pitvarba, ott várakoztam, és úgy tettem, mintha bent sem jártam volna.

A bánat és a szigor lényegét, a hitét, azt, hogy az első kettő szorosan összefügghet, sőt, valahogy a harmadiknak is köze lehet mindezekhez, hogy az önfegyelem olyan, mint gallérnak a keményítő, és a tartás színlelése megszüli a valódit, hogy kapaszkodni kell az utolsó szalmaszálba is, különben a megpróbáltatások során széteshet az elme, csak később tanultam, értettem meg.

Akad, amiket viszont soha.

Nagyanya nem érte meg a történelem újrafogalmazását. Ha megérte volna, akkor sem hiszem, hogy az a múltját eltörölheti, vagy jóvá teheti.

Ahogy mesélte, osztályidegennek

nem babra, idegenre ment a játék

bélyegezve elvették régen a földjeit, az állatait, bezáratták a kocsmáját, meg hogy még annál is régebben, amikor ő volt gyerek, aztán meg fiatalasszony, háborúk dúltak,

di, dá, dú, te vagy az a nagy

elképzelni sem tudtam, mi az,

béketelenség…

a szavak jelentését sem mindig értettem, a figyelmem el-elkalandozott, de ő csak egyre doni csatákat emlegetett, fagyhalálokat, kényszermunkákat, azt, hogy egy kéményből foszlottak a kékségbe valami szatócsboltos Schwarcz bácsiék, s hogy jégből varrt menyasszonyi ruhát öltöttek a Dunába lőtt lánytestek,

ez meglőtte, ez megsütötte…

megerőszakoltak, vagy szétbombáztak,

kerék alá tettek, onnan ki nem vettek…

hát számít a „zsíros” szorgalmasok

vajon mekkora bödönbe, hány gazda fér…

állami kifosztása?, nagyanya nem kapott enni, inni is alig, fényt se nagyon látott, csak egyszerűen ütötték, mintha vallatnák,

katajúlianka szállj el…, mindjárt agyonvernek… töröld le a lábszáradra száradt vért, katonadolog, nem szabad sírni

mocskos kulák!, mit kellene mondani, Istenem, mit kellene?!,

hármat találhatsz, hogy mivel fürdik a kiskacsa, és milyen színű lesz a tolla, ha nem szabad szappanozni a  fekete a tóban…

kevésnek bizonyult, hogy szegényebb lett az egyenlőknél, a szabadsága is kellett, de az sem volt elég, a lelkét is kifosztották, mit tehetett volna?!, hagyta; alázattal, hittel viselte a sorsát.

Később azzal vigasztalt másokat, hogy soha azelőtt ilyen jól nem éltek az emberek…

A térnél felszuszakolódom a tömeggel egy buszra. Borongós az idő, ilyenkor össze-vissza csaponganak a gondolataim. Nagynépnemzeti évfordulók… Csak az ünnep marad, az élő elporlik. Alaposan rázendített odakint. Vastag esőfolyam fürdeti az ablaküveget. Ülök mozdulatlanul ebben a többé-kevésbé száraz dobozban, hallom, szétcsapják a kerekek az útjukba álló, összegyűlt vizet. Hatvan év, száz, a hatalmak elvették nagyanyám életét, a lehetettvolná-kat. Nem kellett hozzá golyó vagy kötél. A halál fájdalma véget ér az utolsó pillanattal. Az életé is. A léleké, azé, amelyik megszenvedte, hogy egyik-másik szerette menekülni volt kénytelen, áldozatként vagy ellenségként, nem lehettek életének részei, pedig a sorsába pecsételődtek, azé nem.

Van jóvátétel, ami nem csupán fricska az orra?

Meg kellene találnom azt az idegent, aki a belső szobában pusmogott nagyanyával, talán ő elárulhatná nekem, apám anyjának hol, mikor és mire válthatnám be a kárpótlási jegyét!? És mit kérhetnék cserébe a világháborúkért, a halottjaiért, a titokban milliószor elsóhajtott segítsenmegazég-fohászokért...? Valahogy át kellene írni azt a francos történelmet! Az egész huszadik századot! Mondjuk…: békére. Kívül-belül békére!

A kinti világ elmosódott pacaként suhan mellettem. Ráfehérednek az esernyő kopottas rézkampójára az ujjaim. Keményen fogom, nem akarom fennhagyni a buszon. Ebben a szeles, esős októberben bármi megtörténhet.

Még az is, hogy visszaszáll velem ’905-be, Lágler Júlia megszületéséig.

 

 

 

(Illusztráció: Ksenia Zasetskaya)

Erzsi volt a harmadik.
Megígérték, hogy kilencre túllesz rajta, és ha minden jól megy, délre már ki is alussza magát. Kettőkor műszakváltás lesz a dohányboltban, ha törik, ha szakad, ott kell lennie, nem kockáztathat.
– Ez a hányadik? – kérdezte a vörös hajú nő a folyosón.
Erzsi magyarázkodni kezdett: ez nem úgy van, ez nem olyan abortusz, mint a többieké, van egy petevezeték-összenövése itt, egy miómája ott, fel is húzta a pólóját, és megmutatta a hasát, mintha a petevezetéke átderengene a hasfalán. Ő csak orvosi tanácsra. Nem kockáztathat, ott a két nagyobb, őket is fel kell nevelni.
– Aha – mondta a vörös hajú.
A vörös hajú is, Erzsi is ötre jött, hogy időben rájuk kerüljön a sor. Persze tilos a kórházból szó nélkül lelépni, de nem mindenki engedheti meg, hogy bent töltse az éjszakát, nagyságos asszony így, nagyságos asszony úgy. Már kilenc óra is sok, főleg így, hogy állnak a fal mellett, és nem történik semmi. Fél hétkor Erzsi szívesen felhívta volna a fiait, hogy megtaláltátok-e a reggelit, hogy hogy vagytok, boldogan belekapaszkodna a hangjukba, de mit feleljen, ha megkérdezik: te most mit csinálsz, anya.
Hétkor még senki és semmi. A veszélyeztetett terhesek már mind ott őgyelegnek a folyosón, kinyúlt köntösben, szemükbe lógó, lenőtt hajjal, elítélő, sértődött arccal, a kezükben átlátszó dobozkákkal. Szőlő, körte, alma, narancs, ne sajnáld magadtól, kell a vitamin. Szék nincs, ami van, az kell nekik. Fél nyolckor, mire az orvos megjelenik – jóreggelt, hölgyek, jóreggelt –, Erzsi már alig tud a fal mellett egyenesen állni.
A hölgyeket, mintha fertőzöttek lennének, ugyanabba a szobába fektetik. Erzsi nem érkezett nagy pakkal, a papucsa, a köntöse otthon maradt, nem hozott rágcsákat, csokikat, narancslevet – mégis mit képzelnek egyesek, neki a munka után be is kell vásárolni, ha nem sok mindent, de akkor is. Holnap úszás, rendesen kell vacsorázni.
Az ügyeletes orvoson rögtön látszik, hogy hétpróbás szemétláda: előre veszi a rihegő-röhögő kamasz lányokat, aztán egy tüsihajú, szemüveges, izzadt nőt, aki fél nyolc előtt két perccel tolakodott eléjük. Erzsi már annyira gyűlöli az egész társaságot, hogy a dühtől elfehérednek a kezén az ízületei.
Jobb is ez, mint a gyerekre gondolni. Akit nem akarnak, az nincs is. Nincs, nincs, nincs. Fél tizenegykor beállítja a mobilján a félegyes ébresztést, becsúsztatja a telefont a párna alá (remélem, itt nem lopnak!), elmormol néhány átkot az orvosnak, és már felnyalábolják, tolják a műtőbe. Megy ez, mint a karikacsapás, gondolja Erzsi, sőt annál is jobban. Hétévesen sorban állt a Corvin áruházban az anyukájával, várták a fülbelövést, egyik kislány végzett, aztán jött a másik, egy szőke, egy fekete, egy hajpántos, egy csillámpónis, az egyik sír, a másik diadalmasan nevetgél. Erzsi nagyon fél, de az anyukája vigasztalja, egy nő, egy igazi nő, ugye, mindig fülbevalót hord. Ha törik, ha szakad, megszenved érte. Van itt mindenféle kő: madaras, delfines, virágos, kisbékás, azért jöttünk a Corvinba, mert itt a legjobb a választék.
Semmi az egész.
A műtőben majd elájul a vérszagtól. Nem ismer rá a reggeli orvosra: az arca most nyúzott, a szeme alatt sötét karikák, mintha tíz évet öregedett volna. Így megy a karikacsapás, hát nem borzasztó? Vagy ez nem is ugyanaz az orvos? Ekkor megpillantja az egyik fényesre suvickolt műszeres tálcán a saját vonásait. Mintha hetek óta nem aludt volna egy percet sem.
– Várjunk még! – dadogja Erzsi, és elhúzza a karját, mielőtt beleszúrná az asszisztens az injekciót. – Ne szórakozzunk, Ágika – hördül fel az orvos, és mielőtt Erzsi elmagyarázná, hogy ő nem Ági, hanem egészen más, ő Nagy Erzsébet, harmincnégy éves, ő csak orvosi tanácsra, mert nem kockáztathat, már alszik is.
Madár, delfin, virág, kisbéka. Csak erre szabad gondolni.
Hogy valami iszonyú dolog történt, azt már ébredéskor érzi. Egyszerre van két helyen: fogja az anyukája kezét – ugye nem is fájt, kislányom? –, és itt lebeg a hetes számú ágyon, a hasában valami irgalmatlan kővel. És büdös van, igen, rettentő büdös, fasírt- és krumplifőzelékszag, mindenki alszik, de ott a nyolc tálca az ebéddel az asztalon. Az Erzsihez legközelebbi tálcára rárepül egy légy – hogyhogy nem süllyed el?, micsoda táncosnő! –, kicsit sétálgat, forgolódik a főzelékhalmon, aztán megvetően tovaröppen. A legyek azért mászkálnak össze mindent, mert a lábukon keresztül is érzik az ízeket – de vajon ezek kívül mit éreznek? Hogy Erzsi borzalmas. Hogy Erzsi elárult mindenkit. Hogy a munkából is elkésik.
A legyek… hogy van ez a legyekkel? Ha nem találják a krumplifőzeléket elég ízletesnek, megisszák a vért is?
Összemászkálják a gyerekeket?
Borzalom. De ha törik is, ha szakad is, indulni kell. Feltűnés nélkül kijutni az előcsarnokba.
A taxissal elbeszélget a magyar egészségügy siralmas helyzetéről, a sok csaló, pénzleső orvosról, a rengeteg hányaveti ápolónőről, akik kifosztják a betegeket, a szörnyű várólistákról. Hogy mennyire másképp megy minden Németországban, ott sem tudnak mindenkin segíteni, de legalább az emberség megvan, azért az valami, hangsúlyozza a bajszos sofőr. Megy ez nekem, gondolja Erzsi, és lelkesen bólogat. Legalább az autóban úgy nézek ki, mint egy normális, rendes ember, helyeslek, visszakérdezek, ahogy kell. Aztán mikor a taxis lelassít a trafiknál, a világ hirtelen tótágast áll.
Megy az anyukájával kézen fogva a Nagykörúton, most ragad a keze, mert megettek egy gofrit – ajándék, mert Erzsi nem csinált ribilliót, és el is köszönt rendesen a nénitől. De anyukára a körúton megint rájött a rájöhetnék: elmondta, hogy sehogy sem lesz jó semmi… hogy a világ szemét… hogy megint becsapták-megcsalták, hogy legjobb lenne teljesen eltűnni. Erzsi szerette volna, ha egy kicsit még örülnek a fülbevalónak, ha anyuka nem sír a nyílt utcán, ha nem kiabálja hangosan, hogy te sem értesz meg, ha… Ha mind a ketten elsüllyednek a föld alá, ha…
Anyuka megérzi benne az ellenszegülést, és diadalmasan odavágja: – És majd neked jobb lesz, kislányom, hát azt képzeled?
Örököljük a szenvedésrevaló tehetséget, gondolja Erzsi, ahogy bebotorkál a dohányboltba.
Akár törik, akár szakad, ma dolgozni kell. Mosolyogni, lehajolni, elvenni a pénzt, visszaadni, ezt a kis sápadtságot a frontra fogni: a meleg mindig kikészít, hát te is tudod. A főnök már akkor is morgott, amikor Balázska tüdőgyulladása miatt otthon maradt. Mert ő eddig lázasan is bejárt dolgozni, nem olyan anyuka ő, aki a könnyeivel terhel akárkit. Még csak az kéne, hogy ő is húzza maga után az utcán a két gyereket, és kiabálja a fülükbe, azt hiszitek, nektek könnyebb lesz?
– Jól vagy?
– Jól vagy? Jól, köszönöm. Akkor majd holnap.
Nem is kell több. Csak ez a szúrás a hasában nem akar csillapulni, olyan, mintha egy óriási, kibírhatatlan gyerek fészkelődne benne. És mi van, ha tényleg? Ha az a fáradtságtól reszkető orvos kivett belőle valamit, de otthagyta a gyereket, aki most ott vergődik a méhében, agyonszurkálva, dühösen, véresen. Rápillantott az egyik cigarettásdobozra: micsoda szörnyű kép ez is, egy tehetetlen, pár hetes magzat fuldoklik a dohányfüstben. Ki tesz ilyet? Melyik anya dohányzik terhesen?
Már alig tudott felállni: ha kértek tőle valamit, amiért létrára kellett volna mászni, vagy hátra kellett volna menni, sopánkodott, hogy elfogyott. Elektromos cigi, szivar? Hogyisne! Sajnálom, nincs, majd tessék benézni a jövő héten. A vér átüt a fekete szoknyáján, csiklandozza a combját, de nem tud ötpercenként átugrálni a szomszéd virágboltoshoz: ne haragudj, bocs, hasmenésem van, remélem, nem zavarlak többször.
Ha törik, ha szakad.
Öt órakor már ahhoz is alig volt ereje, hogy felvegye a saját mobiltelefonját.
– Nem, nem a Niki vagyok, ez téves – kiáltotta bele. És míg egy férfihang szabadkozott, belé megint belényilallt, hogy mennyire utálja a keresztnevét. Erzsinek, ugyebár, csak a falusi nénikéket hívják, próbálkozott ő már a Zsókával, a Zsóval, a Lizivel, de egyik rémesebb, mint a másik. Pedig mennyivel jobb lenne, ha… Mennyivel jobb lenne minden, ha másképp lenne! Ha Ági vagy Niki lehetne! Ha az a séta a körúton nem olyan gyorsan romlott volna el. Ha anyuka nem olyan gyorsan sírdogálja-panaszkodja át magát a túlvilágra. Most átmehetne hozzá, és könnyekkel a szemében, örökösen panaszkodva megfőzné a vacsorát…
A fiai! Csak harmadszorra méltóztatnak fölvenni.
Megcsináltad? Levitted? Kicserélted? Míg hallgatja, hogy mennyi igazságtalanság történt az osztályban, hogy az a hármas nem hármas, hanem négyes, Erzsi már biztos benne, hogy az az orvos tényleg rettenetesen elszúrt valamit. Átszúrta? Benne hagyta? Tönkretette? Valami rettenetes történhetett ott a műtőben. Most itt ül vérvörös combokkal a forgószéken, a szoknyája nehéz a vértől, ömlik belőle minden, alig tud megmozdulni. Örököljük a szenvedésrevaló tehetséget.
Ha a kedves vendég közelebb jön, egy vértócsát lát a pult mögött.
Istenem! Itt minden törik-szakad. Hogy fog a végén feltakarítani?
Ez egy hentesbolt, tessék mondani?
A hét óra után betérő vendégek hívták a mentőket. Erzsi a babás cigarettásdoboz fölött zokogott: micsoda borzalom, egyesek megmérgezik ezeket a gyönyörű gyerekeket, hát hogy hagyhatjuk ezt? Mi lesz belőlünk? Mi lesz itt még? Holnap majd minden gyereket megölnek? Olyan lázas volt, hogy a kiérkező mentősöknek a saját nevét sem tudta megmondani. Nem úgy van az, felelte, nem úgy van, én csak orvosi tanácsra, mondogatta, akárki akármit kérdezett.
Aztán felemelte a fejét, megragadta az egyik körülötte sertepertélő vásárló karját, és kérte, hogy vigyen haza tojást a gyerekeinek.
Holnap úszás lesz. Hát nem értik? Úszás!
Milyen furcsa, hogy a corvinos fülbelövő néni butikjában egy fehér köpenyes orvos ül! Ő ma harmadik a sorban, mint ma reggel. És az orvos is ugyanaz, akivel már találkozott délelőtt. Csak most feketére festette a haját, talán mert vele együtt ő is szégyenkezik. Tessék mondani, nem lesz baj? Nem fog fájni?
– Majd meglátjuk – mondja az orvos. – A méhét azonnal ki kell vennünk. Aztán majd meglátjuk, a végén majd kiderül. Nyújtsa ki a karját!
Betesz-kivesz. Kivesz-betesz. Hát nem csoda ez? – Én azt a kék fülbevalót szeretném – suttogja az altatóorvosnak Erzsi.

 

Első megjelenés: Eső, 2018/III.
http://www.esolap.hu/archive/83/2027.html