Az öreg lassan, üggyel-bajjal igyekezett felszállni a vonatra. Kezében bőrönd, arcán aggodalom, nehogy valami gikszer jöjjön közbe. Hogy milyen gikszer? Például: kisiklik a vonat, nem veszi észre, hogy megérkezett, legurul a lépcsőről, infarktust kap… Ajaj, számtalan módja van ám ennek! Kínosan tipegett-topogott, még a verejték is kiült rajta. A fiához, Pestre igyekezett. Öt teljes éve nem látta már. Öt év nagy idő, különösen egy öregember életében. De hát orrolt rá a pesti fia, amiért, micsoda égbekiáltó igazságtalanság, az öccse javára végrendelkezett.

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott a bátyó az idő tájt. – Testvér testvér, ez a lényeg, nem az, hogy kit szeretsz jobban.

– Lehet, de kettőtök közül ki tett értem többet? Na látod! Ez a lényeg!

– Jó, elismerem, de ki tehet arról, hogy születése óta melletted él? – vetette ellene Urai Ulrik. – Ha én élek ott, ugyanezt tettem volna. De az én sorsom Pesthez kötött, és innen már bajosabb bármelyik percben szolgálatodra állni. Gondolkozz csak el ezen egy icipicit!

Hát ő azóta is gondolkozik, de hogy kinek van igaza, máig sem döntötte el. Ulinak, Emilnek? Csak az biztos, hogy nagyon-nagyon hiányoznak. Uli meg az unokák is. Így röppent el öt év anélkül, hogy egyszer is meglátogatták volna. No, ha Mohammed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohammedhez – gondolt egy nagyot, és szépen fölkerekedett, hogy legalább karácsonykor találkozzék velük.

Csendes, karácsony előtti délután volt. A hó lassan keringve pilinkélt az ég párnáiból.

– Hova, hova olyan sietve? – cirpelt gúnyosan egy rózsásképű tinédzser.

– Hát a mennyországba! – felelte az öreg helyett a másik gyerkőc.

– Hé, most felszálltok, vagy mi a kórság! Ez itt egy vonat, ha nem látnátok – türelmetlenkedett egy vékonycsontú úriember. – Jaj, de nehéz ez az útitáska! Legalább álljatok félre, ha nem segíttek!

– Szegény macskajancsi! Nem segítünk? – szánakozott a rózsásképű.

Beszállás!

– Pfuj, fiatalok! Ezt tanultátok az iskolában?

Félrenyomták. No nem a sihederek, még kevésbé az öregember, hanem a negyedik utas, egy tekintélyes kinézetű állampolgár.

Az öreg tehetetlenül csúszott vissza az első lépcsőfokról.

– Ugorj, tata, indul a gőzös!

Újra visszakapaszkodott, de már csak az utolsó minutumban. A rózsásképű szíve megesett a kisöregen.

– Várjon, segítek. Ez az, nagyon penge! Kellemes utazást! Az erő legyen magával!

Elviharzottak. Derűsen, zajosan, ahogy a fiatalok szokták. János bácsi dülöngélve kóválygott fülkéről fülkére, amíg helyet kapott. Mióta csökkent a vasúti forgalom, és tucatnyi vonalat felszámoltak, a vonatok újra csurig teltek. Ugyanúgy, mint a magyar vasút őskorában. A fülkében gyerekek sivalkodtak, olyan hat-hét éves gézengúzok. Amint leült, máris kupán vágták. Az öreg kutatóan nézett körül. Ki lehetett az? Fogas kérdés. Nem számít, gyerekek! Gyerünk, faljunk valamit! Sosem volt nagyétkű, otthon is csak csipegetett, de amint busz­ra, vonatra ült, egyből megéhezett. Beletúrt a bőröndjébe, és elővett egy öklömnyi, szép piros almát.

– Milyen fincsi alma! – kiáltott fel egy dundi lurkó. – Adj nekem is belőle!

– Nesze! – nyomott a kezébe az anyja egyet. – Elnézést, kicsit kívánatos a Karcsika.

– De nekem a bácsié kell!

Az öreg kikattintotta bicskáját, és szelt belőle egy darabocskát.

– Parancsolj, váljék egészségedre!

– Köszönöm. Nem hallod, édes kincsem? Köszönd meg a bácsikának!

– Hord el magad, hülye barom!

– Béla, hallottad ezt? – fordult férjéhez büszkén az asszony. – Mit szólsz ehhez a memóriához? Elég, ha egyszer lát vagy hall valamit, kapásból megtanulja, mint az a srác, aki a tévében látott rajzfilmekből tanult meg angolul.

– Csak úgy, tanár nélkül?

– Csak úgy, tanár nélkül. Ő angolul, egy másik táncolni, és ilyen a Karcsika is. Szinte meg sem lepődnék már, hogyha egyszer ő is angolul fog, mit angolul, japánul fog megszólalni. Adj egy puszit, édes kincsem!

– Pfuj, savanyú alma! – köpte ki az almát édes kincsem. – Miért nem mondtad, öregfiú?

– Nem baj, nem baj, én pont így szeretem! – csapott a maradékra egy másik kincsem, s mire az öreg észbe kapott, már csak a bicskájában gyönyörködött. Nem vitás, hogy ez is szép volt, csak megenni nem lehetett.

De másként volt ez hajdanában! – idézte fel a múltat János bácsi. Akkor is kértek, kunyeráltak, de aki kapott, kezet csókolt. És mindig akadt, aki adott, gyakran bizony kérés nélkül, s meg sem várta, hogy megköszönjék. Hó, a bicskám! Tegyük csak el gyorsan, amíg nem kérik el ezt is tőlem.

Egy másik gyerkőc türelmetlenül izgett-mozgott, fészkelődött.

– Ülj már veszteg, mert odavágok – szólt rá az apja idegesen, és oda is vágott, miután a gyerek sehogy sem hagyta abba.

Na, lett is erre sírás-rívás, hogy zengett belé az utasfülke.

– Elhallgatsz, te istenátka!

A Béla nevű kerek arcú, köpcös apa rosszallóan csóválta meg a fejét.

– Mi van, uram, mi nem tetszik?

– Nekem semmi, jobban mondva…

– Akkor jó. Seperjen csak ki-ki a háza előtt.

A két férfi szeme összevillant.

– Pontosabban? Megmagyarázná, hogyan érti?

– Milyen kutya hideg van itt! – húzta összébb zakóját az öregember.

– Ez a MÁV, mit vár tőlük? – dörmögte a kemény tekintetű apuka. – Különben miből osztogatnának milliókat az ilyen-olyan igazgatóknak, elnököknek?

Ebben mindketten egyetértettek.

– Te mi leszel, ha felnősz, öcsi? – érdeklődött az öreg Karcsikánál.

– Vezérigazgató a BKV-nál.

– Mit mondtam! – sugárzott a derék szülő. – Anyja fia. Vág az esze, mint a svájci bicska.

– És te? – kérdezte az öreg a másik srácot.

– Én apuka.

– Az sem rossz mesterség. Aztán miért, fiatalúr?

– Hogy eltángáljam a gyermekemet.

– Bye-bye! Kellemes tángálást! – intett búcsút nekik, amikor leszálltak a gyorsvonatról.

A következő utasok egy darabig némán ültek egymás mellett. Csend. Csak a kerekek zakatoltak. Az öreg megint csak megéhezett. Erre előhúzott egy jókora kolbászt, melléje kenyeret fokhagymával.

– Jó étvágyat!

– Kösz. Megkínálhatom? – nézett a mosolygós képű, kiálló fogú útitársra.

– És én? Csiribí-csiribá! – varázsolt elő egy pálinkás butykost.

Ettek, ittak, tréfálkoztak. Egy divatosan öltözött, parfümillatú hölgy megbotránkozva fintorgott.

– De jókedvük van egyeseknek! – húzta össze szemöldökét egy beesett arcú, kopaszodó férfi.

– Már miért ne lenne jókedvünk? Holnap karácsony, és nézze ezt a gyönyörű panorámát! – mutatott ki az ablakon a mosolygós képű.

– És?

– Nem elég? De ha akarja, folytathatom. Enni még van mit, dolgozni és lakni is van hol egyelőre…

– Magának. A többi meg forduljon fel, nem igaz? Látja, itt a bibi! Pontosan ezért tartunk ott, ahol tartunk.

– Maga hívő?

– Nem.

– Ellenzéki politikus?

– Az sem.

– Akkor nyilván filozófus.

– Csak gyomorbajos, tisztelt uram.

– Aha, miért nem mindjárt ezzel kezdte? Mondja, mit tenne, ha körülvenné három oroszlán és egy jaguár.

– Fogalmam sincs. Miért kérdi?

– Látja, itt a bibi! Maga sem tudja, ő sem sejti, azt viszont elvárja, hogy én tisztában legyek vele.

– Dehogy várom, egyébként mit csinálna?

– Beugranék a jaguárba, gázt adnék, és illa berek, nádak, oroszlánok! Pitypalatty! – bugyborékolt a nevetéstől.

– Nagyon vicces! – villantotta fel fogsorát a gyomorbajos, de hogy a fakutya mire célzott, már kevésbé gyanította.

– Szereti a vicceket? Várjon, mondok egyet. Tudja, miért van sötét Magyarországon?

– Miért?

– Mert ellopták a Holdat és a Napot? Tudja, kik lopták el?

– Kik?

– Az egyiket a törökök, a másikat meg a képviselők a parlamentben. Hahaha, hehehe, hihihi!

A kopaszodó arcán egy mosoly, annyi sem suhant keresztül.

– Így igaz, de ez sajnos már csöppet sem vicces. Inkább szomorú, tisztelt uram, és nagyon csodálkozom, hogy maga ilyen körülmények között még nevetni tud.

– Addig jó, amíg nevetni tudok, mert mi lenne, ha ehelyett inkább a fogaimat csikorgatnám?

– Rendszerváltás.

– Még egy? Hahaha, hehehe, hihihi!

– Most meg miért vihog?

– Az oktatási miniszter elmegy a borbélyhoz. Mikor belép, a borbély felkiált: „Jó napot kívánok, drága miniszter úr! Milyen frizurát parancsol?” „ Hát maga ismer engem?”„Persze, miniszter úr, tudja, én azelőtt tanár voltam, de kevés volt a fizetés, nem tudtam eltartani a családot, így hát elszegődtem fodrásznak.” Kész a frizura, a miniszter megy haza taxin, ahogy beszáll, a taxis így szól hozzá: „Jó napot kívánok, drága miniszter úr! Hová lesz a fuvar?” „Hát maga ismer engem?” „Persze, miniszter úr, tudja, én azelőtt tanár voltam, de kevés volt a fizetés, nem tudtam eltartani a családot, így hát elszegődtem taxisnak.” Hazaérnek, kiszáll a taxiból, odamegy hozzá egy rongyos koldus: „Jaj, aranyos, drága miniszter úr! Adjon egy pár forintot, otthon éhen hal az asszony, meg a gyerekek.” „ Ember, csak azt ne mondja, hogy maga is tanár volt!” „Jaj, dehogy drága miniszter úr, én még mindig az vagyok, csak most éppen lyukas órám van.” Kb. így vált rendszert napjainkban a magyar ember.

Elhallgattak, és ezúttal a kiálló fogú sem nevetett tovább. János bácsi újra elmélázott. Az ő idejében bezzeg nem nevettek. Igaz, nem is igen sírtak vagy vitáztak annyit. Nem fáj szám, nem fáj fejem – vallották bölcsen akkoriban, cserében mindenki kapott munkát, kenyeret is. Ma valahogy fordítva van: bárki bírálhat, fenyegethet, csak a kenyér hiányzik az asztalokról. Újabb állomás következett.

– Boldog karácsonyt! – búcsúzott el a két férfi az öregtől.

– Maguknak is! Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Na, így sem köszönhetett valamikor! Ezután két férfi lépett a kupéjukba. Az egyik finom arcvonású, meleg, ugyanakkor kissé szomorú tekintetű idegen volt. A másik izmos, tömpe orrú és széles állú.

– Volna egy szabad helyük?

– Hogyne! Parancsoljanak!

A finom arckifejezésű az öreg, a sportos testalkatú a parfümös hölgy mellé telepedett. Alig telt el két perc, az utóbbi már rá is gyújtott egy cigarettára.

– Bocsánat! – köhintett figyelmeztetően János bácsi. – Ez nem dohányzó szakasz, kérem!

– Hát aztán! Aki nem csípi, menjen a folyosóra – válaszolta érdes hangon, és a cigi mellé bekattintott egy MP 4-lejátszót is.

Erre az idősebb, fekete ruhás úriember kezdett fészkelődni.

– Ne haragudjon, a világért sem szeretném megsérteni, de nem venné halkabbra a lejátszóját?

– Nocsak! Maga nem szereti a zenét? Hát ezt jól kifogtam! Az egyik a cigitől, a másik a zenétől iszonyodik.

– Nem iszonyodok, csak nem ekkora hangerővel szoktam zenét hallgatni.

– Kinek a pap, kinek a papné… Én pont így kajolom. Milyen zenét óhajt? Hadd keressek magának is valamit.

– Én a… izé… hogy is mondjam? Csak a zsoltárokat.

A fiatalember felkacagott.

– Egy pap! Tényleg jól kifogtam!

– Téved, nem vagyok pap, de attól még szerethetem a zsoltárokat.

– Naná! Szabad ország, szabad zene. Éljen Amerika! – rántott elő hirtelen egy minipisztolyt. – Kezeket fel, és elő a pénztárcákat! – hátrált az ajtóhoz, és a nagyobb hitelesség kedvéért bezárta, majd be is függönyözte.

A három utas ijedten engedelmeskedett.

– Kösz! Gratulálok, bölcsen tették. És most halljuk azt a zsoltárocskát! – parancsolt a meleg, ugyanakkor szomorú tekintetű úriemberre.

A férfi nyekergő hangon zendített egy zsoltárra.

– Brávó! Hogy volt! – tapsolt a fiatalember. – Nem Csillag születik[1] produkció, de nekem így is tetszett – gyújtott egy cigire a… pisztolyával.

– Jé, de hiszen ez játékpisztoly! – kiáltott fel az öregember, és azt sem tudta, most örüljön, vagy bosszankodjék.

A férfi majd megszakadt, úgy nevetett, aztán sorban visszaadta a pénztárcákat.

– Madame!

A nő arca elsötétült, és pofon vágta a vigyorgó mókamestert.

– Tahó! Örülhet, ha nem jelentem fel a rendőrségen. De vigyázzon, mert még meggondolhatom magamat – nyúlt a kabátjához. – Volt szerencsém! – köszönt el a társaságtól, és felemelt fejjel távozott.

– Micsoda liba! Pedig csak vicceltem.

Na látják: még egy vicces honpolgár! Van itt humor, uraim! Nem vagyunk mi olyan búval bélelt náció, ahogyan külföldön látnak bennünket.

– Itt a csodadoktor! – toppant be utána egy fürge mozgású, ravaszképű kókler. –  Gyógyítok, jósolok minden szinten szinte ingyen.

– Köszönjünk, nem kérjük – hárította el finoman a fekete ruhás. – Istennek hála, egészséges vagyok, ami pedig a jövőt illeti, az is Isten dolga természetesen.

– Ne mondja! – húzta el a száját a tömpe orrú. – Jöjjön csak közelebb! Én hiszek magának. – Megengedi?

– Felőlem. Csak nehogy megint „viccelődjék”, mert a viccből is megárt a sok, ha nem haragszik.

– Tessék, itt a kezem, nem disznóláb – nyújtotta oda tenyerét a tenyérjósnak.

– Lássuk! Igen, igen: sok-sok pénzt, milliókat látok. Magából még nagy ember lesz, mégpedig… Nahát: európai uniós képviselő!

– Az sem semmi, bár én inkább világbajnok lennék. Tudja, bokszoló vagyok, és nálunk ez a csúcs, doktor Csoda.

– Világbajnok? Utánanézünk! Eltalálta: mind a kettő! Engedje meg, hogy újra gratuláljak.

– Szerelem.

– Nem akarok túlozni, de majd megvesznek magáért. A felesége sem csúf asszony, aki két gyermeket is szül magának, áldja meg az isten őket! – pislantott a jós a fekete ruhás utasra.

– Pénz, karrier, szerelem – pattintott a tömpe orrú. – Ezt nevezem szerencsének! No de meddig? Ismertem én már olyan gazdag, híres fazont, aki úgy lerobbant, hogy szociális otthonból költözött a másvilágra.

– Maga nem. Maga végig szerencsés lesz, és sokáig is él, úgy tűnik. Nézze, ez itt az életvonal! Minél hosszabb, annál tovább, a magáé meg roppant hosszú.

A fekete ruhás nem állta ki megjegyzés nélkül.

– Bocsánat. Nem akarok beleszólni, de olyan biztos ebben?

– Uram, a tenyér nem hazudik. Ez, kérem, a sorsunk könyve, amiben minden meg van írva. Értjük? Minden. Bölcsőnktől a koporsóig – oktatta ki a jövendőmondó.

– Én értem. Maga nem érti. Föltéve, hogy hisz benne.

– Ez nem hit kérdése, hanem tudomány. Úgy hívják, hogy kiromantia, tisztelendő úr.

 – Tudomány ide, kiromantia oda, jövőnket, sorsunkat Istenen kívül senki sem ismeri.

– Olyan biztos ebben? – kérdezte ugyanazokkal a szavakkal, amivel a fekete ruhás.

– Az Úr…

Legyintett. Ennek ugyan prédikálhat! Ennek? Egyre inkább akárkinek. Régebben még meg-meghallgatták. Most? A kutya sem hederít rá. Elővett egy bibliát, és újra meg újra elolvasta Salamon király Énekek énekét.

– Most pedig lássuk, hogy szolgál az egészsége! – mosolygott diadalmasan a csodadoktor. – Ne féljen, nekem nem kell levetkőzni.

– Jól szolgál, másrészt mit akar rajtam gyógyítani, ha száz évig élek maga szerint?

– Ahogy a kliens parancsolja. Kétezer pengő, kérem tisztelettel.

– Csak? Ilyen olcsón adja a kiromanciját?

– Szegények az emberek, hogy kérhetnék többet? Nem akarok én senkit sem kifacsarni. Megteszi ezt a kormány helyettünk is, uram.

– Hát ez nagyon rendes magától – veregette meg a vállát a leendő világbajnok. – Csak erre várnia kel még egy kicsit.

– Mert?

– Mert csupa olyan dolgot jósolt, ami csak ezután következik be, ugye? Ha viszont így van, márpedig így van, akkor én is csak ezután fizetek, komám.

A csodadoktor szemei szikrákat hánytak. A bibliás ember kifürkészhetetlen arckifejezéssel hallgatott. Egyedül az öreg szorította kezét a szívére.

– Köszönöm a megértését. Látom, maga sem babrál ki a szegényekkel soha. Hanem a tata elég rossz színben van ám! – nyelte le haragját, és János bácsihoz aprított. – Fáj a szíve, hogy ennyire tapogatja?

– Nudli. Néha előfordul, de eddig még mindig helyrebillent a mérleg.

– Megnézhetem?

– Nem – válaszolt az öreg helyett a fekete ruhás utas. – Nem gondolja, hogy már eleget produkálta magát? Még a végén, isten bocsássa meg, nem is nagyon bánom, hogy ilyen szépen felült ennek az úrnak.

– De hát beteg, nézzék csak meg jobban! Csodálkozom, hogy pont maga nem sajnálja szegényt.

– Igaz? Csak őszintén, nyíltan! – húzott elő zsebéből egy mobiltelefont. – Felhívhatom a mentőket, hogy már az állomáson várják.

– Jól vagyok. Kicsit hideg van, de ha ideadná a kabátom… Nem azt, a másikat! Köszönöm, nagyon kedves.

– Hogy láza nincs, az biztos – helyezte kezét homlokára a rókaarcú, s egy percig ott is hagyta. – Kérem, lazítsa el magát, és ne gondoljon semmire!

Hogyha ez ilyen könnyű lenne! – sóhajtott fel az öreg, és a fiára gondolt. Vajon sikerül-e kibékülnöm vele? Sajnos, elég keményfejű kölyök, így akár az sem kizárt, hogy még jobban megorrol rám, mint eddig.

– Remélem, jobban van. Tudja, hm, adtam magának egy kis energiát.

– Maga? Neki? – hüledezett a fekete ruhás. – Még a végén azt hiszi, ő a Jézus Krisztus!

– Jól vagyok. Tényleg, és kösz az… energiát. Mennyivel tartozom ezért?

– Semmivel. Legalább mi, szegények tartsunk össze. Szerencsés utat, és boldog karácsonyt! – hátrált ki a fülkéből a csodadoktor.

– Boldog karácsonyt! – mondta az öreg.

Újabb állomás. A nő helyére ráncos, öreg parasztasszony huppant.

– Szabad a jegyeket? – kérte a menetjegyet nem sokkal utána egy csinos kalauznő.

Az utasok a zsebükhöz kaptak.

– Jézusom, a pénztárcám! – fehéredett el a bibliás utas: nem volt az biz’ sem a nadrág-, sem a kabátzsebben.

– Keresse csak nyugodtan! Mindjárt visszajövök.

De hiányzott az ökölvívó és az öreg tárcája is, vele a jegyük és minden értéktárgyuk.

– Meglopott a csodadoktor! – kiáltottak fel mindhárman egyszerre.

A kalauznő fejét csóválva sajnálkozott, de a törvény, az törvény. Akinek nincs jegye, pénzbírságot fizet, ha meg pénze sincs, jöhet a jegyzőkönyv. János bácsi kimerülten hunyta le a szemét, és úgy is maradt a végállomásig. Fél óra múlva aztán ő is megérkezett.

A mennyországba.

____________________________________________________

[1] Közkedvelt tehetségkutató tv-műsor.

 

 

 

(Illusztráció: lghtr)

 

A szomszéd néni az eget nézi

– A szomszéd néni az eget nézi.
– Igen, ő minden este kiül ide a tornácra és nézi az eget.
– De miért nézi az eget.
– Nem tudom, hogy, ha gondolod kérdezd meg tőle.
…
– Csókolom.
– Szervusz, kisfiú.
– Hogy tetszik lenni?
– Jól vagyok, köszönöm. Öregesen. Hol így, hol úgy, de legfőképp szarul.
– Miért tetszik az eget nézni?
– Te nem szoktad az eget nézni?
– Nem.
– Hát akkor nem is láthatod.
– Mit nem látok?
– Hát az UFO-kat
– UFO-k vannak?
– Igen és el akarnak pusztítani minket, amikor alszunk. De én nem alszom. Én vigyázok. Lelövöm őket.
– Puskával?
– Nem. A szememmel lézert tudok lőni.
– Nem veszélyes ez?
– Csak rájuk.
– Akkor én biztonságban vagyok?
– Igen, nem kell félned.
…
– Anya, a szomszéd néni azt mondta, hogy UFO-k vannak.
– Ezért nézi az eget?
– Ezért, igen.
– Bolond szegény.
– De ő megvéd minket, mert lézert tud lőni a szemeivel.
– Ne beszélgess bolondokkal.
– Te tudsz lézert lőni a szemeiddel?
– Nem, nem tudok.
– Akkor te nem tudsz megvédeni.
– Aludj már.
…
– Hülye a fiad.
– Már miért lenne hülye szegény?
– Mert rád ütött, azért.
– Nincsen vele semmi gond.
– Jaj, dehogy nincs vele semmi gond.
– Miért lenne?
– Mert te aztán pontosan tudod, te, aki itthon se vagy, hanem csak dolgozol, meg jársz a kurváidhoz.
– Nem járok a kurváimhoz, nincsenek is kurváim.
– Jaj, dehogy nincsenek kurváid, tudok mindent.
– Te vagy a kurva, te aki itthon ülsz a seggeden, nem csinálsz semmit, nem tiszteled az embert…– a szomszéd néni pedig nézi az eget és bárcsak meg tudná védeni az embert a saját szüleitől is.

 

Kopott aktatáska

Mindig az ajtó melletti asztalnál ült, a széke mellé támasztotta a kopott aktatáskáját, és a szék támláján lógott a kabátja télen-nyáron. Tipikus öreg alkoholista, akiről azt mondják, hogy értelmes ember, és ezt el is hiszi magáról. Mérnök volt, azt mondják, és mondta ő is. Orra hegyére tolta a szemüvegét és a koszos szemüveglencsék fölött nézte az embert. Mindig volt valami mondanivalója az emberségről, a szeretetről, az időről, és ami csak eszébe jutott, de magáról aránylag kevésszer beszélt. Többnyire érdektelen, általános történeteket és megfejtéseket mondott. A csapos nő tűrte, ahogy a törzsvendégek is, sőt tisztelték is, gyakran meghívták pár olcsó fröccsre, vagy felesre. De bolondnak tartották és kinevették a háta mögött. Néha én is oda kerültem mellé, fejét lejjebb hajtva, ráncolt homlokkal nézett a szemüvege felett hozzám.
– Ott dolgoztam. Debrecenben, az atomerőműben.
– Debrecenben nincs atomerőmű.
– De van, csak senki nem tudja. Titkos szovjet atomerőmű.
– Ott dolgozott?
– Igen, negyven évig. Aztán a rendszerváltással eljöttem onnan. Veszélyes hely lett.
– Nyugdíjba ment?
– Nem. Elküldtek mindenkit. Aláíratták velünk, hogy nem beszélnek senkinek az erőműről.
– De hát hogy lehet elrejteni egy erőművet?
– Hát látja, el lehet. Meg lettünk fenyegetve, hogy ne beszéljünk, már így is sokat tudunk.
– Kicsodák?
– A szovjetek, meg a kormány.
– Nem, kik tudnak sokat?
– Hát mi, a dolgozók.
– Sokan voltak?
– Sokan… Már senki nem él… Elkapták őket.
– Az összeset?
– Igen. Megmérgezték őket. A kormány.
– És magát miért nem?
– Mert én kitaláltam, hogy hogyan lehet összezavarni a jeleiket.
– Hogyan lehet?
– Én mérnök vagyok. Építettem egy műszert, ami összezavarja a radarjeleket. És így nem találnak meg.
– Hogyan építette?
– Itt van a táskámban, mindig magamnál hordom. Így nem találnak meg.
– Megmutatja?
– Nem lehet.
– Miért nem?
– Majd máskor. Veszélyes. – nem akartam erőltetni, és hálás voltam az információkért, így meghívtam egy fröccsre.
Hónapokkal később kerültem csak vissza erre a helyre. Mindenkinek meséltem Gézáról, és az erőműről Debrecen mellett. Jó sztori volt. Perverz izgalommal vártam már, hogy megint ott lesz a Géza és mond valami nagy okosságot.
– Hát a Géza, merre van?
– Nincs az már sehol.
– …
– Meghalt szegény, múlt héten.
– Szerencsétlen. Mi történt?
– Rák. Évek óta húzódott már. Ezért is járt le, hogy legyen egy kis pihenése. Egy kis szórakozása.
– Szegény Géza.
– Még lejött a múlt héten is, kedden. Aztán nem jött többet. Szerdán halt meg. Pedig még itt hagyta ezt is. – a pult mögötti sarokba mutatott. Ott állt a falnál Géza kopott aktatáskája.

 

 

(Illusztráció: Susan Respinger)

A víz halványan kékes-fekete volt, mintha a papok szederborral színezték volna.
Vagy mintha valami feneketlen mélységből törne elő, és rengeteg gyötrelem árán érne el a sziget sziklás, agyagos talajáig. A kutacska peremén bársonyos ujjacskák, egy ismeretlen növény víz felé kapaszkodó gyökerei.
– Megkóstolhatom a kút vízét? – kérdezte Riolda.
– Hiszen ezért jöttél – mondta a legmagasabb pap. – Valami ostoba babona vagy mese hajszolt el idáig.
Riolda elmosolyodott, de mielőtt felemelte volna a poharat, óvatosan körbenézett.
Nem látott egyetlen vadállatot, farkast vagy macskafélét, semmi titokzatos szörnyet, sárkányt, rejtélyes csúszómászót, csak az épülő kápolnát és az öböl fölött pár, szélbe kapaszkodó borókafenyőt.
Talán tényleg babona, gondolta Riolda.
Nincs az a kis sziget, ahol babonás tengerészek ne bukkantak volna rá az idő szívére, az ifjúság kútjára vagy legalább egy nyugtalan álmok közt szendergő királylányra.
Kellemes, de semmilyen íze volt a víznek.
– És legalább most tizenöt évesnek érzed magad? Visszakaptad az ifjúságodat? – kérdezték a papok nevetve.
Riolda egyszerűen csak fáradt és csalódott volt.
De hogy a többieket is eloldozhassa, meg kellett győznie a papokat: ők mindannyian jámbor zarándokok, akik az égadta világon semmi veszélyt nem jelentenek az épülő kegyhelyre. Békés, jámbor birkatenyésztők egy kopár szigetről, akik szent Reginaldust jöttek köszönteni, a híres, csodatevő vizet megkóstolni. Ő, Riolda egy világlátott királynő, aki Isten megannyi csodáját látta már Velencében, Almériában, a normannok udvarában… A legeslegfurább csoda Réniens-ben, a híres monostorban érte, amikor is…
És Riolda azon kapta magát, hogy tréfás történeteket mesél Hildi hercegnő udvaráról, és teli szájjal nevet az őt derűsen hallgató papokkal.
Teli szájjal! Ez persze illetlen, rút dolog, ha az embernek már egy-két foga elől is hiányzik. Udvari hölgy ilyet a legeslegjobb anekdota mesélése közben sem tesz, úgyhogy Riolda a szája elé kapta a kezét, mintha csak egy csúnya szó kibukkanását akarta volna megakadályozni.
A nyelve hozzáért a felső fogsorához… és láss csodát: a régi fogai olyan szilárdan ültek a szájában, mint a szögek, Riolda az utolsó mondat végén rá is harapott a nyelvére. Aztán remegve végigsimított a hasán, a mellén a combján: kemény és idegen volt a húsa, mintha csak egy fabábu testét markolászná. A hasában azt a nem kellemes bizsergést érezte, amellyel a Hold jelzi a fiatal asszonyoknak, hogy éjjel-nappal, életük minden percében a fogságában tartja őket.
– A víz – motyogta Riolda – micsoda víz!
A hangja is idegen és artikulálatlan volt, ahogy a fogak sövénye mögül utat tört magának. Magasabb, csicsergősebb, mintha csak affektálni akarna.
– És az arcom! Szent ég! Bár láthatnám!
Odarohant az öbölhöz – közben elsodort egy növendék borókafenyőt – és meresztgette a szemét. De csak egy kékruhás árnyék libegett-lobogott a vízen.
– És mi lesz a vége? – kiáltott a papoknak. – Holnap meghalok? Agyaraim nőnek? Vagy majd én is egy pillantás alatt majd megöregszem? Mondjátok csak! – kiáltotta. – Már semmitől nem félek.
És tényleg nem félt. Mintha a csodavíz az öregséggel együtt a rettegést is elmosta volna.
A parton illegetve magát, egyszer csak elöntötte a szégyen.
A férje, az alattvalói, a gondjaira bízott kamaszfiúk itt hevernek megkötözve, ő pedig a karjait csapkodva, kőről-kőre ugrál.
De a papok nem engedték, hogy azonnal eloldozza a köteleket.
– Mondd csak, királynő! Ki a szigetetek védőszentje? Mikor keresztelkedtetek meg?
– Még barbárok vagyunk, de ami késik, nem múlik – nevetett Riolda. – Ha ez a víz ilyen csodálatos, és mindannyian meggyógyulunk tőle, akkor Isten bizony felvesszük a keresztet. Nincs semmi, amit ne tennénk meg Szent Reginaldusért.
– Úgy legyen! – kiáltott a legidősebb szerzetes, és egy kis késsel odalépett Riolda alattvalóihoz. –Szülessetek mind újra Szent Gervasius nevében.
Riolda szinte elájult a türelmetlenségtől.
De vajon helyes-e ilyenkor többiek arcába bámulni? Saját alattvalóinak átváltozását olyan részvétlenül figyelni, ahogy kisgyerekek nézik a bebábozodó hernyókat? Közönyösen tanulmányozni, ahogy az idő egy emberi testben visszafordul?
És ugyan mért akarnának tizenöt-tizenhét éves suhancok megint fiatalok lenni? Mi értelme nekik ekkora kockázatot vállalni? Talán ez a csodavíz minden fiatalt megbetegít.
– Kedves gyermekeim! – fordult az alattvalóihoz. – Én még nem tudom, hogy Szent Gervasius csodatevő vize méreg-e vagy pedig Isten különös ajándéka. Nektek semmi szükségetek rá, hogy visszanyerjétek ifjonti erőtöket. Fontoljátok hát meg, hogy ezzel a különleges vízzel megéri-e próbára tenni az egészségeteket. Bizony nem volna oktalanság, ha csak abból a vízből innátok, amit magunkkal hoztunk erre a szigetre. Gondoljátok csak meg…!
A köteléküktől megszabadított alattvalók felordítottak, és egymást taszigálva rohantak a kúthoz. Fröcsköltek, ugráltak, végül könyékig-derékig belemerültek.
Sjön, Riolda férje a térdét átölelve csendesen gubbasztott a deszakafal mellett.
– Azért jöttünk ide, Sjön, hogy meggyógyulj! Hogy visszanyerd az életerődet! Hogy rázd le magadról a szomorúságot!
Sjön álmosan felpillantott törékeny és fiatal feleségére.
– Te vénségedre egészen megbolondultál, Riolda! Nézd csak ezeket a gyerekeket! – Sjön dühösen kiegyenesedett ültében. – Mit gondolsz? Hányan fognak közülük hazatérni?! Talán az összes fiatalt sikerült tönkretenned!
Riolda rámutatott a fröcskölést mosolygós nyugalommal figyelő, daliás papokra.
– Ők olyan szépek, olyan egészségesek, mintha nem Szent Gervasiust, hanem magát a Grált Őriznék. Látod, milyen daliásak? Hetek óta isszák ezt a vizet, és kutyabajuk sincs. Délcegek, nyugodtak, makkegészségesek. Hát nem ilyenek akarunk mind lenni? Nem erre törekszik mindenki? – és végighúzta a kezét saját tolakodóan ágaskodó mellein.
– Te tényleg megbolondultál! – rivallt rá Sjön. – Arra nem gondoltál, hogy mihelyt elhajózunk innen, azonnal elkezdünk öregedni? És nem lassan-lassan, hanem pár óra alatt vénséges vén aggastyánok leszünk? És nemcsak te és én, hanem ezek az esztelen gyerekek is. Ellepik őket a kiütések, a ráncok, a szemölcsök, nem lesz majd családjuk, pár hónap múlva fehér üstökkel fogják őket eltemetni. És ez még nem elég! – ordított egyre szenvedélyesebben. – Ha ez az Idő szigete, akkor lehet, hogy pár nap leforgása alatt a mi világunkban évek telnek el. Míg mi itt kiabálunk egymással, elmúlik a tavasz, a nyár, az ősz, a mi szigetünkön emberek születnek és halnak meg. A gyerekeink meghalnak, a gyerekeink gyerekeinek is gyerekei születnek. És mi akármit csinálunk, többé nem találunk vissza a saját időnkbe!
A búskomor Sjön évek óta nem ordítozott senkivel. Már évek óta nem volt kíváncsi a feleségére, a gyerekeire, a „saját idejére”. És eddig még nem aggódott egyetlen fiatalért sem.
Talán nem is kell kortyolni a vízből, Szent Gervarius ereklyéje enélkül is boldog-boldogtalant meggyógyít?
Riolda át akarta ölelni, de Sjön olyan dühös volt, hogy ellökte magától.
– Te esztelen, hiú béka! Mit mondasz majd a szüleiknek, mikor aggastyánként visszaviszed őket a szigetünkre? Ó, te szerencsétlen! Hát miért nem haltunk meg együtt a tengeren? Miért nem pusztultunk el a mór fogságban? Miért nem vesztünk éhen a Nyugati szél szigetén az első gyerekünkkel? Hogy te micsoda ostoba nőszemély vagy! Megbetegített az a sok olvasás!
Riolda csak nevetett. Alattvalóik, a Nyugati szél szigetének fiai a kút körül visongva kergetőztek. Már nem kékes, hanem rózsaszínes fényben játszott az előbuggyanó víz, mintha felfrissült volna a temérdek nevetéstől.
A nap pedig úgy ragyogott, mintha Szent Gervasius – a legnagyobb titokban – a déli, fénytől pompázó vizekre kormányozta volna ezt az apró földdarabot.
Ki szabja meg, hol van a határ élő és élettelen közt?
– Örök hűséget esküdtem neked, Riolda. És én nem akarom, hogy egyedül kelljen viselned a megsemmisülést. Azért iszom a vízből, hogy ne kelljen egyedül szenvedned. Hogy ne legyél egyedül, ha nem láthatjuk többé a gyerekeinket.
Riolda a nyakába akart hullani, de Sjön felemelte a kezét. – Kérlek ne visítozz! El sem tudod képzelni, mi vár ránk.
A hórihorgas szerzetes egyre csak ott körözött körülöttük.
Riolda azt hitte, szemrehányást akar tenni az óriási lárma miatt, vagy ezen az ünnepi órán akar a keresztény hit felvételére buzdítani.
– Szólj az embereidre, királynő! Hagyják abba ezt a nevetséges ugrándozást! Szent Gervasius csontjait meg kell védenünk. Nézzétek csak! Kelet felől egy katonai gálya közeleg.
Riolda lesimította a ruháját, és megpróbált komoly képet vágni.
Szégyellte a hórihorgas barátnak bevallani, hogy az evezőkön kívül semmiféle fegyverük nincs.

 

 

A Spanyol Régészeti Társaság két önmagában is egyedülálló ritkaságot állított ki. Egyfelől Felipe Ortiz de Retez, az 1545-ben Pápua Új-Guineában nyomtalanul eltűnt spanyol felfedező feljegyzéseit, melyeket Mutengke Ronuka Kunka pápua varázsló egykori kunyhójában találtak meg. Másfelől magának a varázslónak a feljegyzéseit, aki szintén gazdagon dokumentálta találkozását a jobb sorsra érdemes világutazóval. Az írásokat változtatások nélkül adom közre.

Ortiz de Retez
Ma partra szálltunk egy ismeretlen szigeten. Maga a paradicsom – leszámítva persze a vadembereket. Teljesen meztelenek, a testükre furcsa jeleket pingálnak, bár meglepően barátságosak, ha fehérek lennének azt mondanám, kedvesek, érdeklődőek, szeretetteljesek. Valószínűbb, csak ámulatba ejtettük őket a hajónkkal, díszes öltözékünkkel és imponáló fegyvereinkkel.

Ronuka Kunka
Ma ismeretlen fehér embereket mosott partra a tenger. Zavartnak tűnnek, valószínűleg betegek, ami nem csoda, nem festettek magukra mágikus jeleket, amik megvédenék őket. Rongyokkal takarják be a testüket, el nem tudom képzelni, miért. Kezdetleges fegyvereik zajosak, ormótlanok, esőben beáznak, nem tudom, a vadonban lehet-e ezekkel bármit is kezdeni.

Ortiz de Retez
Meghívtak minket a falujukba. Hosszú évtizedek áldozatos munkájára lesz szükség, hogy civilizáljuk őket. Fertőben élnek, a pápua nők romlottak, léhák és erkölcstelenek, de még ez a legkevesebb: emberhúst is esznek. Az aranyat ismerik, szerencsére primitívek, nem tulajdonítanak neki értéket.

Ronuka Kunka
Vendégül láttuk őket. Tényleg betegek. Az emberhúst nem eszik, sőt, mintha undorodnának tőle, de a disznót, ami büdös és undorító, szeretik. Mániások. Az ungabungán és az aranyon kívül más nem érdekli őket. Elvesztették a lelküket, hosszú évtizedek áldozatos munkájára lesz szükség, hogy magukhoz térjenek.

Ortiz de Retez
Sajnos, itt az újvilágban, ha a vadak jóindulatát szeretnénk elnyerni, kénytelenek vagyunk a szokásaikhoz igazodni. A varázsló lánya, ez a Gigileia rafinált egy nőszemély, nem utasíthattam vissza a közeledését, mert a vadak közt ez sértés számba menne. A mi bűneinktől megváltott világunkból nézve elborzasztó, micsoda fertelmes bugyrai vannak a bűnnek! Szerencsére Fernando atya segít a feldolgozásban, rengeteget időt áldoz a gyónásomra.

Ronuka Kunka
Megkértem Gigileiát, segítsen neki. Felipe főnök nagyon zárkózott, talán a legsérültebb mind közül. A mániája fogságában él, állandóan csak az ungabungán jár az esze – de legalább élvezné! Gigileia szerint olyan, mintha nem is lenne ott, mintha közben valami gyötörné. A Fernando nevű varázslójuk próbálja gyógyítani, de szerintem ő fekete varázsló, ráadásul a legrosszabb fajta, aki ennek nincs is tudatában.

Ortiz de Retez
Ma megmutatták az aranybarlangot. Elképesztő gazdagság! Legalább kétmillió uncia tiszta arany, plusz a drágakövek. Mekkora szerencse, hogy a vadak teljesen közömbösek, azt mondták, vihetünk, amennyit csak szeretnénk. Áldás! Mennyei Atyám, köszönöm jóságodat!

Ronuka Kunka
Ma megmutattuk nekik a barlangot. Szomorú történet. Az eszüket vesztették, szegények. Ez a sárga salak meghipnotizálta őket. Próbálom megérteni, de nem megy. Ahogy körbenéztem, körülöttünk minden szebb volt, mint az a vacak. „Ti nem érzitek a virágok illatát, nem látjátok a dzsungel buja szépségét? Egy kolibri egyetlen szárnycsapásába több gyönyör szorult, mint a sápadt barlangotokba.” Hiába, őrült fénnyel a szemükben röhögtek.

Ortiz de Retez
Bányászbrigádokat állítottam fel, beindítottam a folyamatos termelést. Minél hamarabb ki kell termelni egy hajórakományra valót. Már meg is írtam a levelet Rodrigo öcsémnek, aki az egészet pénzzé teszi, abból hét hajót bérel. A hét hajóból lesz húsz, és így tovább. Megcsináltam a szerencsémet! Csak ez a kéjsóvár nőstény ne kínozna, állandóan itt téblából, és most tényleg nem hiányzik egy diplomáciai perpatvar. Nem tudom, bírnám-e Fernando atya nélkül?

Ronuka Kunka
Kétségbeejtő! Ezek rabszolgát csináltak magukból. Megérkeznek a Paradicsomba, erre elkezdenek három műszakban egy bányában dolgozni. Gigileia esténként sír, azt mondja, nem bírja nézni, ahogy a démon felemészti Felipe főnök lelkét. Próbálná gyógyítani, de az arany már az eszét vette. Megpróbált Fernando varázslóval is beszélni erről, de őt az ungabungán kívül más nem érdekli.

Ortiz de Retez
Az emberek fáradtak, morognak. Igazuk van. A bennszülöttek egész nap csak zabálnak, dugnak, meg a felhőket nézik, miközben ők a bányában gyötrődnek. Sajnálom szerencsétleneket, de ez így nem mehet tovább, az mégsem állja, csak az egyik fél viselje a terheket, elvégre ebből nekik is hasznuk származik majd. Ráadásul Fernando atya is állandóan a fülemet rágja, ezt a fertőt fel kell számolni: meg kell téríteni őket. Holnap beszélnem kell Mutengkével.

Ronuka Kunka
Egyre betegebbek. Látom az őrületet a szemükben. Érzem, baj lesz ebből. Sajnálom szerencsétleneket, de ha nem akarnak meggyógyulni, akkor itt nincs segítség. A varázslójuk a legőrültebb. Elmagyarázta a vallásuk lényegét. Isten (állítólag) vízözönnel kiirtotta a földet, rafinált csapásokkal sújtotta az emberiséget, megölt mindenkit, aki csak élt és mozgott, végül ezek megkoronázásaként halálra kínozta a fiát, hogy bebizonyítsa, mennyire szereti őket – jaj! Holnapra összehívom a törzsi gyűlést.

Ortiz de Retez
Nem könnyű a vadakkal. „De hát miért kellene nekünk egy bányában dolgoznunk?” – egyre csak ezt hajtogatják. Ezek egyszerűen nem értik, mit akarunk tőlük – vagy nem akarják érteni. Szép szavakkal itt már semmire sem megyünk. Beszéltem Fernando atyával, magasra emeljük Krisztus Urunk győzedelmes zászlaját – egyszóval a térítéssel kezdünk. Aki nem hajlandó megtérni, az úgyis elkárhozik – neki is jobb, ha megöljük.

Ronuka Kunka
A gyűlésben mindenki így látja: a fehér embereket idehozták az istenek, hogy meggyógyuljanak, de ők nem akarnak meggyógyulni. Teljesen elborult az elméjük, démonokat árasztanak, megmérgezik az őserdő szellemét. Fel kell kérnünk őket, hogy távozzanak. Gigileia sír.

Ortiz de Retez
Tudtam! A nagylelkűségünket gyengeségnek vélik: fellázadtak ezek az ingyenélők. Majd meglátjuk, ki megy el innen, kedves pápua barátaink. Elfogadtam Fernando atya javaslatát, holnap elhozzuk nekik a kereszt csodáját: kereszt vagy ólom – ámen.

Ronuka Kunka
Az éjjel álmot láttam. Lángoló kunyhók előtt térdeplő megláncolt testvéreim, legyilkolt férfiak, megerőszakolt nők, kiloccsantott agyvelejű elégett csecsemők. Megértettem. Reggel magamhoz vettem a mérget, még nagyapótól kaptam a receptjét. Hét csepp a vizeshordójukba épp elég.

Ronuka Kunka
Elolvastam Felipe főnök naplóját. Borzasztó látni, mit hurcolt magában, szegény, még borzasztóbb, hogy nem tudtunk rajta segíteni.

Gigileia egy gyönyörű, kékszemű, barnabőrű kisfúnak adott életet, akinek mindenki a csodájára járt – mégiscsak sikerült feltámasztani a lelkét.

 

Forrás: Tízmedve

 

 

(Illusztráció: The Mac Ruff Sketchbooks)

 

Aszfaltanya lázban ég, felrepedezett bőre a forróságtól, megégeti rajta lépdelő gyermekei lábát. Vagyis nem, mert már nem meztelen lábak taposnak az ősi földön. Magas sarkak szúródnak bele, fekete lakkcipők döngölik. Így hát Földanya bőre is megkeményedett. Kopott betongombák nőttek rá, haloványan derengenek, állandók, mégis semmilyenek. Sápadt, halott óriások, elterültek.
Egész jól belaktuk rogyadozó testüket, mint a paraziták. Úgy látszik, ez kell nekünk, itt érezzük jól magunkat.
Mindenféle lény befészkelte magát ide. A vasrácsok indái közül olykor felvillan egy nagy, kerek, szemüveges hupililára mázolt hüllőszempár. Az utca macskakövein egy valódi ragadozó lépdel, könnyed a járása, nézése hívogató, de vörös karmait kieresztette. Egy benzinszörny kitátott sötétzöld szája elnyeli az ecsethajú oroszlán férfit. Bekerült a cet gyomrába. Aszfalttengereken át utazik a mélyben, végül kiköpi a víz egy hatalmas mustárkék piramis előtt. Csak ez téglatest. Ezeknek a különös lényeknek a temploma. Csak úgy csúsznak-másznak istenük: a Pénz előtt. Reszkető nyilak jelzik az utat, amit a nagy istenség előtt végig kell járni, a zarándoklatot. A gépnimfák templomi éneke végigkísér, amerre szem ellát, mindenhol kincsek. Teljesen megbűvölik ezeket a festékes bőrű, szögekkel átszúrt testű, megnyomorított szolgákat. Elhordják a sok szépséget, cserébe lelkükért, életenergiájukért, mert bizony az istentisztelet végén fizetni kell. Mindennek megvan az ára. Mindennapjaikat vallásuk szokásai határozzák meg, nem sok ilyen buzgó hitközséget találni. A kénszagot a parfüm nem tudja elnyomni. Mi vagyunk itt a papok, kék-sárga csíkos reverendánkban, terelgetjük a kihullott szőrű, girhes báránykáinkat.
– „Ha túléli a házasságunk ezt a konyhavásárlást, akkor mindent túlél.” Szipogja a szánnivaló energiavámpír.
– „ Kiengedlek a szekrényből kislányom, ha megígérsz valamit.”- Neveli szörnyapuka tejfogú emberevő kislányát.
– „Micsoda buziskodás, hogy csak ennyi munkalap van”- sziszegi a rúzsos szájú krokodilasszony, hátán tisztogató madárkalelkű férjével.
De ne aggódjatok, én megtaláltam, mi kell nektek! „Élethű művirág, ami évről évre ugyanúgy fog kinézni.” A kedvenc varázsszavatok: Biztonság! Milyen a kalitkában halacskák? Megleltétek már az örök fiatalság forrását? Szép a mumifikált arcotok! Rossz hatással vagyunk magunkra, drágáim.
„Tökéletes, ha nem lehet élő virágod, de azért élvezni akarod a természet szépségét.” – Vajon a műanyagszőnyeg-füvön kinőttök? Tökéletes a sírköre is, ezt legalább nem eszik meg az őzek.
Olyan éhes jóllakott napközisek vannak itt. Ez lenne az élet? Inkább csak a gonosz ikertestvére. Aki elveszi a fagyit a kezetekből, ti pedig egész életetekben ezt a pár gombóc csokit keresitek legörbülő szájjal. Van egy rossz hírem: elvitte a cica. Rajta nem fogtok ki, hiába másztok a ranglétrán, az más háztetőre vezet.
Egy letört körmű, rókavörös hattyúszárnyú papnő egyetlen értelmes intelme: Az életünket nem fogjuk túlélni. Inkább éljük meg azokat a szebb hétköznapokat!

 

 

(Illusztráció: Ellie Mawby)

 

Amarillisz[1] kapitány mindig azt mondta, a Hagymásoké a jövő. Szerintem, szimplán csak öreg már a háborúhoz.  Folyton a feleségéről beszél, meg arról, hogy a szerelem tündérmese, amit a méhek találták ki, mert megunták, hogy mindnyájan ugyanazt a nőt kefélik a kasban, és még a heréjük is felrobban az aktus végeztével. Nem hibáztatom őket, ezek után én is szeretnék hinni valamiben, fröcsögött a pollen a szájából, ahogy éjszakánként felöntött a garatra. Mi csak hallgattuk, és fiatal tulipánokként[2] ittuk szavait a házas életről, a pókhálós talajról, és az újhagymákról. A sárgák[3] csak reménykedtek, a pirosak[4] pedig folyton álmodoztak és a liliomok[5] orvosi sátrában tengették szabadidejüket.

Személy szerint semmi problémám nem volt a Léggyökeresekkel, sőt, azt kell mondjam, kifejezetten lenyűgöztek. Volt némelyikükben valami természetes elegancia. Értem persze vezetőnk aggályait a borostyánok[6] pofátlan terjeszkedését illetően, de nem értem, miért kell belekeverni az orchideákat[7] is ebbe az értelmetlen lázadásba. Meg úgy egyáltalán, mit is csinálunk itt voltaképpen? Egyik nap még békésen fotoszintetizáltunk, a másikon meg jött a parancs a Nárciszok[8] vezetőségéből, hogy csatára köteleznek minden épkézláb hajtást. Hogy hol vannak most ezek az öltönyös hagymások? Cserepeikben terpeszkednek a családjuk mellett.

A minap elszakadtam az osztagtól. Nektárbomba csapódott be mellettem, kifordultam magam alól. Sötét volt, mire feleszméltem. Elvonszoltam magam egy közeli rom oltalmába, és számba vettem a sérüléseim: hagymám felét a járulékos veszteségek listájára írtam gondolatban, majd az ég felé emeltem csukódó kelyhem. Csillagos éj volt, vakítóan tiszta. Hetek óta először éreztem nyugalmat. Összekuporodtam a kőfal tövében, hamar elnyomott az álom. Kivételesen nem nedvontás kísértetképeit, hanem tavaszi virágzás pompáját láttam magam előtt.

Kipihenten ébredtem. Korán volt még, csatának semmi jele. Lassan bontogattam szirmaim, egyenesítgettem lágyszáram. Nem akartam sietni, ma nem. A nap élénk sugarai erővel töltöttek el, megingathatatlannak éreztem magam.  Valaki megkocogtatta levelem. Szökjünk meg. Értetlenül nyújtóztam az Írisz[9] felé, egyszerre öntött el az adrenalin és a félelem izgató keveréke.  Mi van, ha elkapnak? Megvakítja őket a háború, amit valaki másnak vívnak. Észre sem veszik, ha nem vagy ott. Felszedtem hát megmaradt fél hagymám, és magam mögött hagytam az értelmetlen gyomlálást. Útitársamba kapaszkodtam, és kissé bicegősen saját döntéseim lagymatag táptalajára léptem.

____________________________________________

[1] jelentése: büszkeség

[2] általános jelentése: tökéletes szerető

[3] jelentése: van remény

[4] jelentése: szerelmi vallomás, higgy nekem

[5] jelentése: ártatlanság, tisztaság

[6] jelentése: hűség

[7] jelentése: szépség, kifinomultság

[8] jelentése: önzés, gőg, öncsodálat

[9] jelentése: hit, remény, bölcsesség

 

 

 

 

(Illusztráció: Amy Giacomelli)