Az emberek többnyire egy szót tudnak a tengerre, és ebbe az egyetlen szóba sűrítik minden ámulatukat és rettegésüket.
Pedig talán többféle ámulat van, ahogy többféle túlvilág. A saját marcona, északi tengere után Riolda alig tudott betelni a langyos áramlatokkal, a szinte bársonyos napfénnyel, a hajó körül ugrándozó piros szárnyú halakkal. Ahogy a víz fölött röpdöső latin hangsúlyokkal, a déli  forróságban megolvadni látszó azúrral sem.
– Eddig még nem is éltem igazán – suttogta magának.
A tenger olyan áttetsző és világos volt, hogy bánatot, reményt könnyű volt beléje vetni. Talán még  lelkifurdalást is. Hiszen gyötrődve gondolt arra, hogy Hanna lányát, Leát egyetlen szóval megszabadíthatta volna a Benjamin-féle örökös vándorlástól.
És vajon a nyakában lógó amulett nem Leát illeti?

Közben a hajó úgy vágtatott, mintha láthatatlan szelek nógatnák.
Ben Naftali tengerészei a meleg utolsó fuvallatával meg akarták kerülni Itáliát, és az Arméniában szőtt selymeket még november előtt kirakodni Velencében. A szelek irgalmasok voltak ben Naftalihoz, a hajósok pedig készségesek és bőbeszédűek – Rioldának nem is kellett könyörögni nekik, hogy meséljenek az istenek régi háborúiról vagy csak a delfinekről, akik királylányokba szeretnek bele vagy barátságból megmentenek vízbe dobott, fiatal költőket.
Különös, felejthetetlenül mámoros és mégis barátságos volt ez a tenger. És vajon N. herceg, a Nyugati szél szigetének titokzatos költője nem a rómaiak tengeréről írt verseket?

Milyen tündöklő, milyen magabiztos
nyomot hagy a sirály a vízen!
Olyan erővel csapódik bele,
mintha meg akarna halni,
vagy dühös gőgjében
párbajra szólítaná a tengert –
el nem törlöd,
el nem felejted.

Nincs is szavunk a millió sebre,
ami szempillantásról szempillantásra
felszakítja a tengert.

És mégis: a tiltakozás megszépít engem.
Hiába várnak rám makulátlan csendben
a menny terei. Ámítás az örökkévalóság.
Vak és tökéletes víztükör mozgás,

rezdülés nélkül. Sima és feszes. 

El nem érhetem.
Többé bele nem veszhetek.

 

Riolda megpróbálta a verset a hajósok könnyű latinjára lefordítani.
– Hiába, nincs a zenénk a te füledben – legyintett a kormányos. És nyugodt estéken maga énekelte el azokat a nótákat, amiket gyerekfejjel tanult a Nápolyi-öbölben. Egy öreg kormányos, egy szürakuzai görög pedig a csillagképek titkait magyarázta el.
De most már a nem túlságosan éleselméjű ben Naftali is sejtette, hogy Rioldáért sehol a világon nem fog „királyi” váltságdíjat kapni.
– Túl sok nyelvet tudsz, és túl kíváncsi vagy. A királynők nem ilyenek! Túl gyakorlatias vagy, túl bőbeszédű.  – mondta Rioldának.
Ő bezzeg nem volt kíváncsi rá, hogy Riolda honnan jött, és miért érkezett.
Noiában, egy galíciai kikötőben találkozott már pár csaló, részeges angolszász kereskedővel.
– Ezek nem is angolszászok, hanem angolgyíkok – böffentett. – Még hogy költők!  Még hogy N. herceg! Nem értenek a dallamokhoz, nem értenek a rímekhez, ráadásul nem is ismerik az adott szó szentségét, csak részegen dülöngélnek a mocskos söreiktől.  Hát talán nem igaz? Talán nem ezért ítélte a Teremtő örökös szegénységre őket?
Ostobák és éhenkórászok mindahányan, akik északon születtek.
Riolda lenyelte a választ.
És mivel nem volt hova bújni egymás elől a fedélzeten, úgyhogy Riolda jól megfigyelte a kereskedőt. A hajó tulajdonosa, Ben Naftali egyetlen órát sem hagyott értelmetlenül elmúlni. És bár öreg szolgáján kívül egyetlen zsidó sem volt a hajón, minden szokást, minden vallásos előírást féltő gonddal betartott. És minden apróságért – kedvező szelet kaptak, elmúlt a gyomorrontása, szépet álmodott – a Teremtőjének hálálkodott. Emiatt nemcsak ő, hanem az utasok, a tengerészek, sőt a szolgák is úgy érezték, vele mindig különleges dolgok történnek. Hogy a hajója rendben, erőfeszítés nélkül, boldogan röpül, hogy vele minden megpróbáltatás könnyebb.
És talán tényleg lehetett valamiféle együttérzés volt a hajójában, mert a vártnál is gyorsabban értek Szicíliába, ahol ben Naftali kiegészítette a rakományt mandarinnal és szárított fügével – északi ínyeknek oly édes és ragacsos gyümölcseivel.
Riolda földet töltött egy cserépkorsóba, és oda rejtette el a magokat.
De ideje volt, hogy ben Naftalit nyíltan vallatóra fogja.
– Most szökjem el tőled, vagy várjam meg, hogy eladsz rabszolgának? – faggatta mosolyogva Riolda.
Ben Naftali a szakállát simogatta.
Aztán percekig szidta azt Hannát, a ravasz öregasszonyt, aki rászedte őt a váltságdíjas mesével. Hannát, aki miatt talán vissza sem térhet Almériába, és nem hozhat többé osztályon felüli selymeket
– De megfájdul a gyomrom, ha ennyit idegeskedem – jelentette ki egy idő után.  – Ha pedig eladnálak, attól előbb-utóbb rossz álmaim lesznek. A rossz álmok pedig megártanak, előbb az emésztésemnek, utána az izületeimnek. Úgyhogy inkább ajánlani foglak Velencébe egy kereskedő-famíliának, azt hallottam, Guido Romenini épp északi asszonyt keres házvezetőnek. Aztán boldogulj, ahogy tudsz! Meglehet, előbb érsz haza a szigetedre, mint én Marseille-be.

A királylány, ahogy felébredt, megérezte, ez az a nap. Ma végre kiléphet a toronyból, meglátogathatja a messzi völgyeket, amiket a magasból látott, és megismerhet mindenkit, akit eddig csak elképzelt.

Felkelt, és öltözködni kezdett. Vajon melyik a megfelelő ruha a napra, amikor elkezd élni? Ez nem, ez sem, az biztos, na, ez meg végképp. Tökéletesnek kell lennie. Nem szabad sajnálni rá az időt.

Egek, mekkora rendetlenséget csinált, ez nem maradhat így! Gyorsan rendet csinál, aztán indul is. De annyira nincs kedve hozzá. És egyébként is, úgy elfáradt a nagy válogatásban. Olvas egy kicsit, kipiheni magát, rendet rak, aztán megnézi a világot.

Lekapta az egyik könyvét, belelapozott, ám a kedvenc jelenetei annyira magukkal ragadták, hogy csak órák múlva vette észre, éhes. És még a ruháit sem pakolta el. Na sebaj, mindent csak sorjában. Főzött, aztán evett és elmosogatott, hiszen az úgy nem maradhat.  Aztán kilépett a teraszra, és elgyönyörködött a kora délutáni napsütésben.

Először körbesétálja a torony körüli tisztást, aztán a ritkás kis erdőt. Utána jöhetnek a dombok. Merre menjen? Melyik mögött lehet vajon a falu? A hegyeket is meg akarta látogatni. Mennyi időbe telhet, míg a kékséghez ér? És mi minden várhat ott rá? Elég az ábrándozásból. A Nap jó pár arasznyit ugrott már a horizont felé.

Beszaladt, és visszaakasztgatta egyenként mindegyik ruháját, amiket nem ítélt megfelelőnek arra, hogy megismerje bennük a világot. Aztán gyorsan feltakarított, hisz hátha találkozik valakivel, akit meghív az otthonába. Poros polcokkal és összejárt padlóval csak nem fogadhatja az első vendégeit.

Elkészült, és már csak valami elemózsiára volt szüksége, hisz ki tudja, meddig marad. A kosárka természetesen legalul volt, és a kenyérszeleteléssel megint összemorzsázta az egész asztalt. Rettentően félt a hangyáktól, nem hagyhatta ott.

Eljött azonban az a varázslatos pillanat, amelyre oly régóta várt. Elkészült. Mindennel elkészült. Íme, kész volt rá, hogy elkezdődjön ez élete. Köpenyt kanyarított a vállára, felkapta a kosarat, és szélesre tárta a torony ajtaját.

A Nap épp lebukott a kék hegyek mögé. Sötétedni és hűvösödni kezdett az idő. Ilyen későn már nem szabad elindulni. Semmit sem látna a világból. Üsse kő. Majd holnap.

Gondolta az ősz hajú királylány.

 

 

(Illusztráció: Kate Kulish)

Nem kedvelem az ilyen történeteket, főleg, ha nem másokról szólnak. Háttal állsz nekem. Perverzitásod végleges. Romantikában. Naivitásban.

Brüsszel. Izoláló köd és fény. Szállodánk ablaka az Európa Parlamentre néz. Amit teszünk, csak annyira európai, amennyire nem az. A csalás nemzetközi fogalom. A legtöbb ember elvárja, hogy átverjék. Az igazságra csak kevesen kíváncsiak.

Ez a luxusszálloda olcsó és büdös, abban a tekintetben, hogy (meg) adjuk magunkat egymásnak. Amikor otthon jártunk, végig a házon könnyű és jóízű volt a lélegzet. A zavartalanságról beszélek… Annak a brüsszeli ablakban nyoma sincs. Augusztusi (v) ég (múló) csillagok nélkül.

– Hiszel a Teremtőben? – kérdezted.

– Hiszek, a teremtésben. Viszolygok a hitetlenségtől – válaszoltam.

– Én is – mondtad.

Ma már ebben nem értenénk egyet. Nem azért, mert megváltozott a véleményem, hanem már nem nyilatkozom ilyen meggondolatlanul. A hibák, a hibáim miatt.

Hiba volt, hogy magamhoz hasonlónak gondoltalak. Mintha a hasonlóság fontos lenne…!

– Adj egy cigit! – követelem.

– Esküszöm, egyszer ránk gyújtod a házat – mondod.

– Nincs is otthonunk – válaszolom.

Nem bírom elviselni a puhapöcsöket. Gondolom magamban, miközben a kezem hátranyúl a farkadért. Nem törődöm vele, ha híredet hallom, de most izgalomba jövök. A jelenlétedtől.

A magadfajták a szüzeket szeretik.

– Mit keresek melletted…!? – észre sem veszem, hogy kimondom.

Őszinteségi hullám, amelynél fájdalmat okoz az érintés. Neki inkább, mert erősen megmarkolom a farkát. Ez vagyok én: egy erős nő, aki olykor elgyengül és szorítás helyett a simogatással árulja el magát.

A következő pillanatokban az történik, ami szokott: szeretkezünk, elölről, hátulról, oldalról. Egymás irányából közelítjük meg a szituációt. Az orgazmusig. Onnantól a távolságról szól a kapcsolat. Nyámmogunk a reggelivel és oda-odalesünk az időre. Az óra ketyegése minden belső hangot elnyom. Nem létezik nyugalom, csak látszata van. Nem jól szeretek, ha rendszeresen visszaélnek vele.

Indul a géped. Indul a gépem. Találkozunk Antibesben.

A férfiak tekintete itt hízelgő. Nem tolakodnak a napfénybe. Nehéz is volna, hisz a tündöklés a városé. Egyszerű tündöklés. A harsányságnak a határát sem súrolja, ahogy lelátni a szikláról.

Seggbe dugod a nőket, akiket (nem) szeretsz, és akik hagyják neked. Ez jut eszembe. Mindegy, hol vagy és kivel, és nap süt, vagy szél fúj –akár a Schwarzkopf-reklám, olyan – az éghajlati körülményektől függetlenül a frizura tökéletes marad. A környezettől függetlenül a seggbedugási ösztönöd változatlan.

A szemedbe mondom ezt is. Nem haragszol meg. Még jobbat dugunk. Aztán hazarepülünk, külön-külön.

Szabadságon vagyunk. Kedd van. A kedd világosbarna. Ezek a napi színárnyalatok a hétvégéhez közeledve egyre világosodnak. Vasárnapra színtelen fényű eget hagynak a repülők, amelyekkel távozunk.

Legutóbb Brüsszelt terrortámadás érte, miután elhagytuk. Ilyen a testem is. Amikor elszakad tőled, megszállja a romboló erő.

Távozni ősszel kell, amikor minden elvégződik kívül, belül meg elkezdődik. Vagány magány. Ezért járok haza. Néhány napot otthon tölteni. Súlyos a levegő. Párás, majdnem trópusi az egykor kontinentális éghajlatú Bácska.

A vándor (hova) tartozik?

– Vándorok vagyunk vagy nagy visszatérők?

Magamtól kérdezni olyan, mintha tőled kérdezném. Még összerándul a mellkasom, lúdbőrzöm, ha eszembe jutsz. A testem emlékezik. Én már nem.

Hangosak errefelé a kakasok.

– Nem találok többé egy férfit se, aki úgy megbaszna, ahogy te – mondtam ki hangosan, hogy elhiggyem.

De nem igaz.

A bizalmatlanságon múlik. Nem adok lehetőséget többé semminek, senkinek. A nemlét lehetőségén gondolkodom. Egy magam elleni támadáson?

A remény az oka. Hogy bárkihez kötődhetek igazán. A nap sugarain áttetsző tetszelgés. Mások szemében a magam tükörképe. Nárcisz. A kedvenc virágom, világom most undorít.

Időzített bomba a férfi. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor fakad ki, például egy vasalatlan ing miatt. A feleségére. A szeretőjére soha. Annak megengedi, hogy összegyűrje az ingjeit.

– Te is ilyen volnál? – kérdezem.

Erre ő:

– Ha a férjed vagy ha a szeretőd volnék?

– Egyikből sem kérnék – mondom, nem nagy hittel.

Álmomban a boldogság lehetőségéről regélek… A lehetetlenről. A nemlétező meghódítása. Ez a célom, amikor föladom. A nő elbukik férfi nélkül. Ilyen túlhaladott eszmék fölött gondolkodom, miközben elhúzom a függönyt és kilépek a balkonról, majd lelépek… A balkonról a levegőbe.

 

(Illusztráció: ws)

Káromlott nappalok és éjszakák

Hogy meg tudj érkezni.
Az ’aha’ élmény robban be, elővarázsolod lelkedből, felmutatod; mint egy szobrot, nézegetve forgatod.
Egyensúlyt keresve, botladozva lelünk egyenrangúságot.

Kitárult szívvel, artikulált életünket ajánljuk fel az égnek,
gondoskodó anyánk utánunk int, mikor elhagyjuk az anyai-apai támaszt, a szülői ház húrjait pengettük, oly soká.

Sokadiknak lenni könnyű, egyedinek, megszólítottaknak mily nehéz.

Távolság nyílt szembogarában, szemléld nyugodtan a jövőt.
Ránézett a múlt szeretéseire, azokra, akik jól sohasem szerették.

Régebben együtt élt más nőkkel is.
Volt közöttük olyan, kivel nem egy éjszakán ötször szeretkeztek, másnap reggel pedig még egyszer.

Apró, zöld kezecskék tartották a virágot.
A sárga tömeg mindenegyes tő-darabját a rügy legalsó része tartotta.

Beállt a négy bokorhoz, kérte, hogy hasson rá.
Ó, de ritkán volt ez így, mindent eltakaróan rebbent egyik virágról a másikra.
Pedig nem is vagyok méh!

Elbolondított, felszentelt vagyok?
Vajon hány életet adó, támasztó, tartó kéz volt életében? – tolult fel annyi, de annyi kérdése között.

Az éjszaka oly könnyedén szállt le – mint lepke a bársonyon –, elhozta a búval borított hegyoldalra a megnyugvást. Fészkekben az életigenlés gyermekei kókadoztak, hogy megadják magukat a sötétség álomporának.
A szél elbabrált a fűszálakon, majd feljebb emelkedett.
Finoman szűrt bánat-levet ivott.
Szomorú volt, méltó szeretéssel feküdt az állapotban.

Mi minden nemes érzés van a szomorúságban? – felszökkenő arcéllel mondta ki a szavakat, rekedten kérdezett.

Önalávetettség, elesettség, elveszettség, számkivetettség.
Nincs benne gőg, kivagyiság, maga mutogatás.

Próbálta elengedni magát.
Az elenyésző pára elcsorrant a boros flaskán. Rebbenő vér tolult rá.

Vágyta eldobni, elhajítani, kivetni magából, kihányni, eltávolítani, máshová költözni tőle.
Önképének elképesztő kicsorbulása, a szorongása hegynyi mérete, mi ette agysejtjeit.
A bú leve – mint siratófali izzadtság – folyt, csordogált mocsárszagú leheletével.
Kicsúszott kezéből a pohár, mely lassan terjedő foltként sötétítette a szőnyeget.
Más bajából még csak-csak kimászott, de fizikai fájdalmai lettek hihetetlen beleérző képessége miatt.

Élő-mozgó gyermek s kamaszkorából származó sérülések, hiátusok lobbantak fel könnyesen.
Magamat felérzem, ám változtatni nem tudok!

Az állatvilágban, az ösztönlényekben soha nem találsz öngyilkossági hajlamot.
Hmm!

*

Hozzá költözött, először a sütő előtt szégyenlősen, megbotolva ölelte át.
Első éjszakájuk sok bája reggelre az öröm, az újjászületés, elfogadás, izzó zászlólobogás volt. Ajándék, ez nő ajándék – gondolta elégedetten.

Az éjjel belém rúgtál, ez agresszió! – picike vicsorral közölte a nő.
Miért kell tetemre hívnia, egy alvó ember mozdulatán köszörüli a nyelvét?
Jó kezdet!

*

Gyere haza azonnal, a kádban van.
Jézusom, Theo lehet a kádban.

Uramisten, gyere már: meghalt.

Összerándult zsigerekkel próbálta volna megkérdezni, mi is történt.
Megfulladt: roppantotta szét agyát a szó a telefonból.
Félájultan vágódott a Skodába, hogyan higgye el, Theo nem csinálhatott ilyet.
Pedig tudta.

Őrülten vezetett, hátában a veszély érzetével. Minek rohanok, tudok vajon bármit is tenni majd? De azért száguldott a négy kerék, ájulás környékezett sofőrjével.

Ugye, nem igaz? Rekedten, poshadt ízű szájából bukott ki a kérdés, az ajtóban Rián kövült, elfehérült arccal, szálfa egyenesen állván, ajkai kilehelték: de igen!

Egyetlen kiutat látott: kiírni mindezt magából.

*

Haján hátra hajló szél, teste előre hajolt, mint nektárt inni készülő kolibri.
Csendben szenvedett. Megtörött kezekkel markolt fényt, elcsorgott ujjain.
13 évesen, letépve összes vágyát ment el.
A koporsó agyában fekszik, mozdítaná fedelét, sík arcára sötét árnyéka vetül.
Az egész létezést kopogtatja göcsörtös karmokkal, nem lehet, hogy nincs.

Gyomrára, mellére vértként tapadó remegés szórja szét, fésületlen szellőn ül.
Nem voltak már könnyek, arca fakó, eltaposott kis kincs.
Lemeztelenített madár volt, repülni képtelen. A sokk végig úszott a házon, megütvén a repedt falakat, csorgó fájdalmukban hullajtván vakolatukat.
Szeme beletévedt a levegőbe, tompán.
Szivárgó kétségbeesés terült el körülötte, megfoghatatlan, távoli fájdalom nyílt szembogarában.
Mintha valami mélységes tudás kapaszkodott volna arca erdejében.
Gyászolt.
Nem egyszerű gyász volt ez inkább csonkulás, alulmaradás,
agya tiport dióként feslett elő a pontosan meg nem meghatározható kín középpontjából.

Pórusi levegőért kiáltottak, elvágottan kijáratot kerestek jégre vált testében, kijutásért könyörögtek, egyszerű s ostoba világra szerettek volna nyílni.

Semmi, semmit nem jelent.
Mint a lemeztelenített fa könnyei, mint állat ki feszíti burkát – nincs törhető tojáshéj.
Körülötte saját éne néz vissza rá, mint szembe szúrt őrfenyők rikoltása.
Csak kebeltépő iszonyat: NINCS.
Ajkára remegés feszül: NINCS TOVÁBB.
Teste alig pislákol, tépett és értelmetlen,
Tapadó hínár tépi szét a könyörgést: NE.
Hó-kunyhóban egyre csökkenő oxigénnel jeges, nem mozduló
tagokkal hasítódik testén az agyontaposó vágás: HALÁL.

Teste márvány-mozdulatlan.

Mi ez a tíz nap?
Az égre feszülő május, tisztán világra jövő lelkek sóhajtása, élet, életbontó, örökre egyazon koreográfiában megkapaszkodó igent mondás.
Benne csak NEM volt.
Az almafa alatti nyugtató döngicsélés, félig megnyomorított fél-alvása.

A másik könyör-kérő szavakat dobált az égnek, hogy kibírja ép ésszel, s tudja szolgálni ezt a mérhetetlen szenvedő anyát, ki sohasem lesz ugyanaz, ki volt.

Vigyázta, óvta ezt az ürességbe hullt szívet; ez a szív könyörgött, káromolt, halált kért, halált félt s beszélt, beszélt és beszélt.
Agyát tágra válva aggódott, hallgatott, befogadott.

Minden kitiltódott belőle, már enni sem tudott.
Társa fogta a lány kezét, vállára vette a halál szörnyű, nyálkás kötelét és húzta, húzta.
Válaszolt neki, acélozta magát, hogy mindent elviselőnek mutatkozzon.
Hogy ő legyen, akibe kapaszkodni lehet.

A koporsó az agyában feküdt. 13 éves, – istenem – most még temetetlen.

Szíve araszol sötét hálójában.
Szemét hideg tengervíz mossa mint a testét nyilazó madár bukik, vágódik velőtrázóan homloka sivatagába. Megvakultam: mondja, lelkemet horzsolja véresre e szó: MEGHALT.

Gyerekkora, kamaszkora, Riánnal való verdeső múltuk is elkezdte nyomni sajgó szívét.

*

Üveges tekintettel rontott be a szobába.
Pillanatra torkán akadt a kín, de felbomlott elméje már nem állíthatta meg.

Mit tehetnék, mit kellene tennem, hogy békén hagyjon, a rettegés belökte szétgyalult agyába. Elméje sarkában tépelődött, hányingere volt az egésztől.

Ti ezt nem értitek meg, nem érted meg!
Rongyolt lábakon, ordítva énekelt, halott arcában soha nem látszott jóllakottság.
Vékony volt és elhasznált, s valami világfájdalmas életre valótlanság sugárzott pórusaiból. Félt, szorongott, a saját kamasz fiától is.

Nem értitek meg!
Mit?
Az apa még semmit sem mondott erről. Ez a prefix ette agyát. No meg az alkohol.
Állandóan kifordult magából.

Tisztességes volt, Ean tudta ezt – úgy általában –, ám csak a családját tudta legyőzni állati indulatosságaival.
Rosszul volt, ha nézték, jegeces rémületet érzett, de akkor is, ha nem nézték.
De hát szégyellte magát, azt gondolta, mi szörnyűséget gondolhatnak róla.

*

Rián ott állt, arcán repedő kétely, talán el sem jön vele. Ki sem tudja majd szakítani ebből a mocskos, bűzös, rozsdával pergetett, lábszagú folyosó övezte szobából, ebből a szállóból.
28 éves volt, elvált, egy gyerek, a kislány, Theo.
Várta Eant, várta, mintha egy élet múlna ezen.

A fiú kibandukolt a repedezett falak közül, bocsánat özön rándult arcába.
Milyen esetlen, esendő, kiszolgáltatott most ez a nő.
Milyen is volt, mikor az összes ruháját, bőröndjét kihányta a magasföldszinti erkélyről? Pedig akkor még csak néhány hete tartott furcsa kapcsolatuk.
A féltékenyég fertőzte, az elvált asszony vérmessége betöltötte a lakótelepi lakást.
Vajon miért vágyódik a se vele – se nélküliségre?
Az egy plusz 2 fél szoba összkomfort zengett Rián jajongásától. Agresszívnek nevezte ez a kemény arcú, férfias nő. Most Rián könyörgő, szenvedő arcában újra meglátta a szeretni vágyást, nem tudta elutasítani.

Legyen, ahogy van, jó, hogy eljött, kicsit férfinak érezte magát.

*

Ahogy közeledett a folyosón szemből tűzött a fény, mégis arcfehérsége végig ömlött a falakon.
Tíz nap után itt van értelmének háromnegyed rész fontosságú helyén: a munkahelyén.
Csendben ölelték.

*

Bűzlött az alkoholtól, otthon kéthetente, ha fürdött.
Kicsi volt, borostás, üldözési mániája az egekig ért. 162 centi, 52 kiló markánsan szálkás, vad tekintettel.
A seregben bokszolt, soha nem tudták leütni. Kifejezetten alacsony, arányos, szép-fiú volt.

Patkány vagy, és én mindenkinél többet tudok!
Eannak eszébe villant, a könyveivel kellene bástyáznia magát.
Az apa, valamiféle félelemből, paranoiából tiltotta, hogy olvasson.
Ijesztőn tudott hadonászni az orra előtt a kalapács-maródott, száradt kezével.
Ököllel az arcába ütök; értem, mindent értek – sikította Ean belülről.
Hogyan kell saját világunkban élni, hogy ez az izmos, filigrán proletár-nyomorult ne degradáljon földig minden este.
14 évesen kezdődtek el igazán az esti dolgok. Soha nem dicsérte a magába hullt kamaszt, vagy csak hihetetlen ritkán tette. Dicsérni? Jó szót egészen kicsi korában kapott tőle, mikor tanította. Igen, néha tanította, ilyenkor néha felröppent egy elismerő szó.
Kamaszként mindez eltűnt, ó bár csak egyszer végighallgatta volna Ean egy aprócska történetét.

Barázdált arcából, kétségváraiból, alkohol-bűzös leheletéből folyt a mindent átható elkeseredés – kétséghalmozás.

Patkányok vagytok, anyáddal együtt!
Mintha mindenki a saját világában élne, hogy egy aprócska megértés a másik iránt veszélyeztetné azt a semmi lényedet.
Amikor hazajött, soha nem volt teljesen részeg, a konyhában élt, ott ivott s öt – tíz perces, haránt-impulzustól vezérelvén berontott „szeretteihez”.

Először anyjához indult, csapódott minden nyílászáró.
– Te se érted meg! – Ez volt az örök nyitány.
A rádióban bármit is hallott, elkezdődött a paranoia-generátum.
Valami subszerűen nyílt agyában a szorongó, konfliktus-halmaz, rá kellett vetíteni valakire, s hát ki volt akkor éppen kéznél.

Közösen sehová nem mentek el, nem kirándultak. Néha azonban volt szégyen-robaj.

2-3 évente mulatni mentek. Ugyan egyikőjük sem akarta ezt, rajta kívül.
A szégyen – mint éjszakákon a lobogó kályha repedéseiből kiáramló fénypászma átitatta a jövőt-szorongó kamaszt.
Ilyenkor teljesen leitta magát a kalapács-edzett, s mindenért őket hibáztatta.

Sikeresen, tökéletesen, elmarta összes testvérét maga mellől, harminc-negyven éves sérülései voltak velük szemben, fel-felhánytorgatta nékik. Akár 10 Ft-os kölcsön meg nem adását is hurcolta egy életen át.

Eannal szemben is felbuzogott vérében az állandó sértettség, oktalan kis senki: gondolta; olykor, ha nyugta volt: meredten szemlélte szétesni készülő életét.

Már nem merte megütni, Ean 14 éves kora után eltűnőben volt a dolog. Ötpercenként bejön. Ötpercenként valami olyan folyamat zúdul rá, hogy fuldokol, fa-ízű szájjal; kész hányinger.
Bár megverne. Magányra vágyott, bár önmagával mindig is az volt, kicserepesedett ajkakkal, torokkal már nyelni sem tudott.

*

Ó, a karom!
Mint lábatlan, felgyorsított bogarak, szánkáztak az autók, robajuk idegesítette.
A felforrt hűtő vize beterítette karját.
Mögöttük temetetlen holt test. Menekültek.

Vidéki házuk gyászuk közepén is oly mosolygós volt az olvadó napsütésben.
Két hét oldhatatlan magány.
Gyermeket elveszíteni nem lehet, nem bírható ki.
Ivott, ivott, enni szinte semmit nem evett.
Hol volt már az a várakozó, volt-asszony; repedt szemével csak a kislányt látta. Fürdőkád, meleg víz, gyógyszerek.
Doors, Jim Morrison, 1971. július 3., kád, gyógyszerek: micsoda párhuzam.

A férfi körülötte ugrált, védte a széltől is, megrepedt szívvel bámulta a tetőket s asszonyát. Hangtalan ölelte.

*

Tanította is, néha oldott volt a hangulat köztük. Ean elképedve érezte, hogy szeretni is tud, minden vágya elmondani neki, hogy tudja miért ilyen az ő proletár apja.
Pedig mindenért rászólt, nyugodni nem hagyta, üldözte rettegő kétségeivel.
Nem értette a világot, nem értette a jó szót, csak csikorgón vegetált, s dolgozott.
Anyja rettegett – némán tűrte sokáig a vagdalkozást, ő is menekült, ha fejben is; egyszer meg is csalta. Egyszerű asszony volt, egyszerű vágyakkal. Valahol ő is szerette ezt a 13 gyerekes családból jövő, magát is eltipródott embert.

Mindig attól félt, hogy gyengének látják. Bele is gyengült, előképzete magáról: senki és semmi vagyok.
A múltat valahogy fel kell ívben festeni, képtelen képezni s alant keresendő mi az átfestett és mi az igazi. A miértekből lettek hogyanok.

Háromszor volt öngyilkossági kísérlete Eannak, utoljára 18 évesen. Utoljára megmentette. Soha, de soha nem jött korábban haza az apa, most igen.
A négy négyzetméteres konyhát elborította a gáz. Mindent kikapcsolt, tejet itatott vele, s hamar elfelejtette megint a miérteket.

Egyedül volt, senkije se volt igazán, csak bújának, bajának börtönében vegetált.
Barátok, szerelmek híján, s magát sem értette már.

A kamasz agya oly ritkán rezdült, fénylő alkonyt vágyott, boldog akkor volt, ha szerelmes lett. Persze fájt neki ez is nagyon. Valami borzasztó visszafogottság jellemezte, ijedt arcában a bejönni készülő, részeg apja rezgett. Nem tudta, hogy szorong csak, jegesen szocializációs rémület keretezte testét.
Óvodába sem járt, a homokozóban kicsiként lányokkal játszott. Hófehér szőke hajában csillanó napfény csak alig volt, bárhol volt kapaszkodott, s rémült.

*

Miért kell ezt így, miért nem úgy?
Az asszony is hasonló dolgokat művelt vele. Bár olthatatlan szerette a férfi, párhuzamok csaptak fel szemöldöke ráncaiban, elbicsaklón.

A hatodik emeleti ablakból többször szedte le a transzparensen ordítót.
Néha nem ugrott oda, felmerült benne, mi lenne ha?

Férfinak érezte magát ilyenkor, odaadónak, figyelmesnek, mindent megértőnek.
Néha hagyta, hogy tovább másszon az ablak elnyíló keretében, a nőt, aztán mégis leszedte.
Az egyetlen menedék: házuk, telkük a vidéki faluban.

Egyszerűen, számukra is elképesztő volt, hogy oda mentek – némileg a világ végére –, s olcsón megvették ezt a vakolatlan, düledező istállóval, ólakkal keretezett ócskaságot, a falu közepén.

Nekik maga volt a mennyország, a 400 négyszögöl telek közepén magasodó almafával, kiszakadván a budapesti, arctalan, egymásra oda nem figyelés tömegből. Úgy érezték tettek magukért valamit.
Theo akkor még élt, a szőke nyúlánk kamaszodó kislány Amerikában tanult.
Ő éltette Riánt, az alkohol fájó, butító gőzén kívül.
Ean a padlásról lehozott lószerszámokkal, istránggal, kocsikerékkel dekorálta a térdmagasságig a vizes, téglaalapon nyugvó ház falait.

Nagy nehezen építtették meg a fürdőszobát, hisz csak hétvégeken voltak ott, kedves kőművesük képes volt hét közben az ő cementjükből a hatodik szomszédban dolgozni.
Húzta, halasztotta az összes javítást is.

Saját szorongásaihoz körme szakadtig ragaszkodott. Mintha örökké kellene neki valaki, ki ócsárolja, piszkálja, negatív képekkel dobálja, hogy csak sikerüljön belehelni penetráns köddel önképét.

Úgy érezte lassan teljesen elkészül erejével.
Modell nem tarthat örökké.
Már elmúlt harminc éves, egy hamar elszakadt házasságon túl, imádta ezt a nőt, ám feleségül meg sosem akarta.

*

Volt valami rájátszás a pestiektől, hogy mennyire tisztelik a falusiakat. A férfi érezte ezt, kicsit hiteltelen volt mindez. Ám szívesen politizáltak.
S a férfinak hirtelen barátai lettek, legalábbis ő úgy érezte.
A szőlőhegyi részegség, elfogadás, remény-teljesség mindenben.
A pincékből folyó alkony néha hidegrázást is okozott. Menthetetlenül megszerette néhányukat.

Most 18 év múltán is elevenen élnek benne képek, imádott ott lenni. Verseket írt, a teraszon kívülre sárguló ősz festette határ néha megrendítette.
„Harmatjában fürdöm hangulattalan időben. Hanggal nem törődöm.
Arcod fényességén bogár, mit elvett az idő vissza visszajár.
De lelkemben vadgalambok nőnek csattogó szárnyaikkal elcsendesülve nyitogatják nekem a határt.
Étkes szemem vak minden iránt, mikor a régiekbe feledkezem.
A múlt árnyai festik arcomra: ragály, s lemoshatatlan póknyálként kúszik fel az elmúlás.
Szabadulni és megszabadulni.
Láncolt talpakkal, kifeslett kanapékon gyűlölt életem hadonász felém.

Sajdulón nyílik ajtód, halkulón várlak nap, mint nap.
Mint gyermek, ha megkapod gyönyör szemekkel ajándékod.

Megértéstelen fakó nyakán a világnak, fordulj magad felé, s hidd írnom kalász, mely feléd hajlik.
Hordozom őseim kincseit, tapasztalásait itt belül, arcomba mégis kétség vegyül.
Hogy jól érzem-e fel életem, míg a múlt úgy fénylik.

Letisztultan evez el előtte élete, burkolja már felöltőjébe,
Nincs halál, mi fogást venne rajta. Nézi az embereket, csont-aszott szemüregükből kín, kétség-keserv áramol.”

*

Ean hátranézett, mindig a múltja ködlik, mintha nyomor hátizsákja sose válna le róla.
De agya barázdált zenitjén fel-feltünedezett az elmúlt elmúlása.

Mostanra már tudta, merre nyílnak az ajtók.
A jelzéseket egyre jobban értette. A jelzőfényeket.

Érezte hová, hogyan kell nyúlnia, a dolgok közelebb jöttek.
Rendjén lett minden, katasztrófaérzés halmai ködbe veszően.

Az elérhető és a lehetetlen egyre vonzóbban közelített egymáshoz.
Agya sosem pihenve, a felnövekvés nyereségeire gondolva, jóllakott állatként a jól megemésztett tegnapok kövein heverészett.

 

 

(Illusztráció: anx)

Fohászkodás

Megfogta a galagonya teát s ivott egy keveset. Henrik neurotikus író volt. Nem tehetett róla, hogy másnak született, mint a többi ember. Mint mind írót, mind pedig idegbaját tekintve. Agya olyan volt, mint a szeizmográf. Egyszerre rengeteg kéziraton dolgozott, de még több novella téma járt a fejében. Azon írók közé tartozik, akinek hatalmas a műveltsége, de éppen ez az, hogy csak egy határig, mert elég sokat olvasott életében ugyan, de elég sok mindent még nem. Tehát ez a tudás is elég neki, hogy szinte már nem is olvas szabadidejében, hanem zenét hallgat vagy festményes könyveket lapoz. Szabadúszóként kereste a kenyerét. Agglegény volt. Voltak szerelmei, de most aggként tengette napjait. Egy évvel ezelőtt idegösszeroppanást kapott, azóta már máshogy él. Rájött, hogy a vallás nagyon fontos az életben. Eljárt gyülekezetekre. De nem sikerült beszervezniük a Jehováknak. Ő a Buddhizmust találta a legjobb és legbölcsebb vallásnak. Mivel író volt, folyton vágyakozott, szeretett volna olyan lelkiállapotban lenni, mint egy buddhista pap. Mindig, minden percben a nyugalmat kereste. A szerelem sajnos elkerülte, csak álmodozott erről.
Ahogy megitta a teát, hozzálátott írni.

II.

Rövid témát vázolt, de igencsak „fontosat” akart irkálni. És nem valami vidám témát. Ahogy megírta a művet, lefekvés előtt imádkozott. Megfogadta, hogy ezután minden gondolatát Jézushoz viszi. Hiszen ez a rendes élet. A keresztények eszerint cselekednek. Napról napra jobban érezte magát. Semmi egészségrombolást nem tűrt meg magán, csak Jézus járt a fejében.
Egy napon elment az idegorvosához s az megdöbbenten tapasztalta, hogy állapota rengeteget javult.
– Mi történt magával? – kérdezte meglepetten az orvos.
Henrik nevetett.
– Rátaláltam a lelki békére.
– De hogyan?
– Nem árulom én el azt!
– Maga tudja! De azért a gyógyszereket szedje!
– Persze!
Majd örömmel a szívében, felvillanyozódva tért haza. Jézust egyre komolyabban vette. Fohászkodott hozzá, hogy gyógyszereket se kelljen szednie. Ám valami azt súgta neki, hogy azt nem hagyhatja el. Jézus azt sugallta neki, hogy nagy művet kell írnia. Valószínűleg ezért nem hagyhatja abba a gyógyszert. Henrik lázasan, mindent – apait-anyait beleadva írt s meg is lett az eredménye.
Sikert sikerre halmozott, miután a folyóiratok egyszer csak megkérték arra, hogy írjon egy regényt. Ám a regény, amit elvártak egészen más követeléseket célzott meg, mint amit ő saját maga akart megírni. Ennek ellenére nem csüggedt. Megbeszélte a kiadóval, hogy olyan regényt szeretne írni, amelyben a saját érzései és gondolatai, mi több – egyáltalán a világnézete is benne van. A kiadók azonban sürgették Henriket, mihamarabb írja meg. Nem is teketóriázott. A regény el is készült hamarosan s nagy siker lett. Nem gazdagodott meg, de a híre sokkal nagyobb lett. Ismert író lett. Figyelték, mit és hogyan ír. Erre vágyott egész életében. S Jézus megsúgta neki, hogy hamarosan elhagyhatja a gyógyszert. Megjárta hát a kálváriát.
Mikor legközelebb az orvosnál járt, az úgy döntött, hogy lejjebb veszi a dózist.
– Ennyi milligrammot azért szedjen!
– Oké, doktor úr!
Az orvos teljesen le volt döbbenve. Szerinte csoda történt.
– Úgy látszik, egy írónak tényleg nagy a hite! – vélekedett.
Henrik az orvostól hazatért s lepihent. Éjszaka újra megjelent neki Jézus s azt üzente neki, hogy a betegség és az egészség kapcsolatáról írjon valamit. Reggel mikor felkelt, evett pár falatot, átgondolta az álmát s egy novellát írt, melyben csoda folytán egy neurotikus embernek már semmilyen gyógyszert nem kell szednie.
Lement az italboltba s megivott egy üveg pezsgőt.
– Az egészségemre! – mondta magában – hiszen a betegsége miatt egy kortyot sem ihatott…

 

 

A rendőr ugrani akar

Varjak károgtak a kék égen. Egy búbánatos férfi épp a Lánchídnál állt s ugrani akart a Dunába. Két éve munkanélküli. Egy rendőr arra járt s megkérdezte:
– Mit csinál itt?
– Semmit!
– Semmit? Az hogy lehet? Csak nem ugrani akart?
– Nem! Ez eszem ágában sem volt!
– Na, menjen haza! Méghozzá gyorsan!
A férfi nevetett.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte a rendőr.
Az annál jobban nevetett kínjában. Ugyanis az öngyilkosságra készülő férfi szintén rendőr volt.
– Én is rendőr vagyok!
– Mi? – lepődött meg János.
– Két éve vagyok munkanélküli.
– És rendőr volt azelőtt?
– Úgy bizony!
– Ki volt a főnöke?
– Balázsovits úr!
– Nekem is!
– Akkor hogy nem ismerjük egymást? Mióta dolgozik Budán?
János már értette.
– Csak egy éve.
– Hát… én már két éve munka nélkül vagyok!
– Ja, hát persze! Egész biztosan rendőr? Nem akar átvágni?
Károly erre egy fényképet vett elő Balázsovits úrról meg megmutatta lejárt rendőri igazolványát. Így már hitt neki János.
– S miért akarsz ugrani?
Károly erre lehorgasztotta fejét, mint aki feleségét és három gyermekét vesztette volna el, pedig agglegény volt. Úgy érezte ez nem tartozik másra.
– Kilátástalannak érzem az életem!
– De hát miért? Miért dobtad be a törölközőt? Meguntad a bűnözőket?
Károly csak hallgatott. Síri csendben. Mintha nem is e Földön járna. De hát, aki öngyilkos akar lenni, annak már elméje se ép.
– Egyszerűen elegem lett! Rájöttem, hogy pályát tévesztettem! Miért nem lettem én tanár vagy orvos? Apám azt akart belőlem faragni.
– Él még az apád? – kérdezte János.
– Dehogy, gyerekkoromban meghalt. Tizenöt éves voltam akkor.
– Szóval nem akarta, hogy rendőr légy?
– Nem nagyon. Pedig már tizenöt évesen is erről beszéltem, hogy hős, rendőr akarok lenni.
– Talán a trauma miatt lettél rendőr?
– Igen. És nem érdekel, mit gondolsz, de most ugrok.
– Nem.
János előrántotta a fegyverét.
– Na, tessék! Lőj le! Könnyebb halál!
– Én megértelek. Ne öld meg magad, kérlek. Haverok is lehetnénk. Gyere, igyunk egy korty whiskyt.
Károly gondolkodott.
– Fizeted?
– Hiszen meghívlak!
– Jó, nem ölöm meg magam!
S erre sírógörcs kapta el szegény Károlyt. János átkarolta. Az arra járó emberek nem értették miről van szó. A két rendőr beült egy közeli presszóba s megittak egy-egy kis pohár whiskyt. Károly most már jobban érezte magát.
– És most mihez kezdesz? – kérdezte János.
– Segélyből élek.
– Á! Az nem megoldás! Egyébként büszke lehetsz magadra!
– Hogy én? Miért?
– Nem tudom. De a szemeiden látom, hogy jó rendőr lehettél. Egyáltalán nem tévesztettél pályát.
– A fene tudja ezt!
– Na, nekem mennem kell haza! Várnak a gyerekeim! Neked is azt ajánlom, hogy nősülj meg s csinálj gyerekeket!
Majd kiértek az utcára s elköszöntek. Károly elgondolkodott János szavain. Talán ha tényleg megnősülne… Szebb lenne az egész élete. Hiszen jóvágású hapsi volt. Hazament s útközben vett egy üveg vörösbort. Egy életszakasz most lezárult neki… Talán jobb lesz majd ezután… Még Istenben is hitt…

 

 

A részeg pap

A papot lesújtotta a hír. Egyik legjobb barátja halt meg. Sírt, alig lehetett anyjának megvigasztalni. Gondolta – ő temeti majd el, vagyis ő búcsúztatja el. Sőt, majd a gyászbeszédet is ő mondja el. Két hét múlva temették Simon Jánost. Feleki Dezső rászokott hamarosan az italra. János szerette a papokat. Vallásos ember volt. Utálta a kommunizmust, habár azt igazságosabb világnak tartotta, mint a mostanit. Dezső két hét szabadságot vett ki a lelkészi munkája alól. Anyjával élt. Az nem látta ugyan, de egyre több konyakot ivott. Csak annyit látott, hogy bágyadtabb, még ha az ittasság nem is látszik rajta, mert azért annyit nem ivott, de nem kisgyerek volt Dezső, ezért Anna nem figyelt oda minden mozzanatára. Pedig oda kellett volna. Amennyi konyakot megivott, annak egy alkoholista számára már meg lett volna a negatív véleménye.
Kész tény, a pap nem volt magánál. Mintha sokk érte volna s mellesleg az alkoholt se bírta túl jól a szervezete. De ennek ellenére még papi mivoltáról is megfeledkezett s főleg, mikor anyja nem volt otthon, üvegszámra vitte haza az italboltból a konyakot.
Jánost sokan szerették. Közgazdászok, tanárok, de hétköznapi, egyszerű emberek, munkások is. János szociális munkás volt, életét az elesettek megsegítésére szánta. Talán a papnak ugyanez a dolga elvégre, mint ahogy Dezsőnek is.
A temetés napján aztán összegyűltek szép számmal a barátok s János családja is. Dezső szegény – tiszta részeg volt, anyja most már végre hitt a szemének. A beszédje különleges volt, Istent nem dicsérte egy szóval sem s a gyászbeszéd végén egy különleges dolog történt. Dezső azt mondta:
– Ha lenne igazság, Jézus se lett volna megfeszítve! S ha lenne igazság, akkor egy rendes ember nem távozna az élők sorából csak úgy hirtelen.
Majd könnyezve elfutott. Az emberek le voltak döbbenve. De hát mi történt ezzel a pappal?
Ám sokan egyáltalán nem voltak meglepődve. Anna utána rohant, de az hamar felszállt egy buszra, már nem érte el. Egy közgazdász – Bálint azt mondta Dénesnek, az orvosnak:
– Szegény Dezső nagy barátja volt Jánosnak! Most az Istenre is haragszik talán.
– Meglehet! – mondta Dénes.
Anna odament János és Dezső barátaihoz s ő kért bocsánatot fia viselkedéséért.
– Ne haragudjanak!
– Már miért haragudnánk?
– Több, mint harminc éve ismerte Dezső – mondta Dénes.
Majd az emberek feloszlottak. Anna is, mint Dezső haverjai bánatosan tértek haza, de szerintük valahogy még sincs ez így rendben, hogy egy temetés így végződjön, pedig már érett felnőttek voltak, de ezt is meg kellett élniük…

 

 

Halál előtt

Az író felett már eljárt az idő. Neki szinte már tényleg nem volt új a nap alatt. De lázasan írta a regényét. Beleadott mindent. Több regényt már nem akart írni. Egyszer egy téli napon nagyon részeg lett.
Csetlett-botladozott a parkban. Leült egy padra. Átgondolta életét. Ahogy hazament, felesége Enikő már aggódott érte. Fáradtan ráakasztotta a kabátját a fogasra, majd ebédet kért Enikőtől. Adott neki. Endre az utolsó csepp falatig bevágta.
Majd lefeküdt. Minek élt ő? – gondolta magában.
Majd amikor teljesen kijózanodott, nekiült a regényét írni. Kicsit önéletrajzi mű volt ez, más szereplőkkel felruházva. Mikor abbahagyta az írást, leheveredett az ágyon s mire a felesége bement a szobába már nem élt. Enikő sírt. Így távozott el tőle? Becézgető, kedves szavak nélkül?
A temetésen összegyűltek a rokonok. Enikő nem tért még magához az események után. A pap igazán kiadott magáért. Olyan beszédet mondott, ami az igazán nagy művészeknek jár. De büszke volt urára s elmondta a papnak, hogy miután letette a tollat, sírt magában, a lelki fájdalmaktól. Amikor ezt a pap a beszédben elmondta, mindenki sírt. Vajon milyen élet az, amely úgy fejeződik be – egy író ember létére – hogy a sebektől és fájdalmaktól sír? Lefeküdt és meghalt. A rokonok pedig szóhoz sem jutottak…

 

 

(Illusztráció: Schilderij)