Mrs. Shuttleworth nemigen foglalkozott komolyan az élet ügyes-bajos dolgaival, régen megszokta, a döntéseket mások hozzák, többször akár helyette is. Nagyon fiatalon úgy döntött, hogy a hibázás lehetőségét másoknak hagyja, és ahogy múltak az évek, felépítette a maga szokás-fellegvárát, ahova bármikor, a legkisebb feltűnés nélkül visszahúzódhatott. Jó akart lenni és tetszeni akart, kivétel nélkül mindenkinek.  Úgy ötvenéves kora körül, mikor egy reggelen, a glicerinkúp hatását várva fel-alá járkált a lakásban, barátnője váratlan, hosszú telefonja ráébresztette egy új valóságra, miszerint mindennemű testi bajaink okozója lelki rezdüléseinkben rejlik, és úgy érezte, tennie kell valamit önmaga érdekében. Ezidőtájt megszaporodtak a házban a “Nő”, “Lelkünk Tájain” és hasonló nevű magazinok, amelyek biztos útmutatót kínáltak a hétköznapokra. Érezte, valami megmozdult körülötte. Kamaszos izgalomban töltötte napjait, új horizontokat vélt megnyílni maga előtt. Hogy is nem vette észre őket idáig! Önmagával szembeni bizonytalansága kisebb béklyókban hullott le róla.  Követve a magazinok tanácsait, megadta a módját még a reggelizésnek is. A virággal díszített étkezőasztalnál elfogyasztotta az előzőleg vízbe áztatott aszaltszilva-darabokat, és teljes kiőrlésű, enyhén pirított, olívaolajos kenővajjal megkent kenyerét megtűzdelte a skót tengerből kihalászott minőségi lazacfalatokkal, majd elolvasta a Napi Híreket, ellenőrizte filofaxát, végül gyors zuhanyt vett. A reggeli órák effajta időrendi sorrendje a rendszeresség biztonságával és a tökéletesség érzésével ajándékozta meg. Úgy érezte, most kelt életre, és eddigi létezése csupán ebihal-állapot volt. Semmi és senki nem zavarhatta meg. Gyerekei rég felnőttek, férje pedig órákkal előbb elindult az irodába. A férfi már rég nem vágyott még csak a gyomrából feltörő gyönyör érzésére sem, melyet felesége kecses tarkójának látványa ébresztett benne, ahogy az a piperetükör előtt ült a reggeli készülődés közben.  Sőt, már azt a viszolygást is elfelejtette, ami akkor öntötte el (évekkel házasságkötésük és boldogtalan testi együttléteik után), mikor az asszony műgonddal, hosszú percekig krémezte arcát, nyakát és dekoltázsát, pontosan betartott mozdulatsorral, amelyet csak francia szépségszalonokban ismertek, különös figyelmet szentelve a szemkörnyéknek, melyen hosszú, karcsú mutató- és középsőujjaival staccato-ban zongorázott végig többször is, miközben szeme valahova a tükör végtelenségébe meredt. A reggeli és kozmetika után az órák üdébb ritmusban peregtek. Mrs. Shuttleworth meglepően laza természetességgel kiválasztotta aznapi öltözékét, ellenőrizte, hogy a színben és fazonban megfelelő táskába betette-e a hitel- és egyéb, hasznos kártyáit, valamint a buszbérletet, majd tíz óra körül elindult a száznyolcvankilences buszhoz, amely a háza előtt állt meg.Azokban az években az angolok udvariasabbak voltak, és a buszon mindig akadt valaki, aki vagy neveltetésétől indíttatva, vagy a csodálattól, amelyet Mrs. Shuttleworth elegáns megjelenése váltott ki, rögtön átadta neki a helyét. Sose ült le leghátul. A busz hátsó traktusát még tekintetével is kerülte, hangosan sosem bevallva megvetését az ott ülőkkel szemben, akik mindig is a lecsúszott, alsóbb osztályt jelentették számára, ez pedig a “ha korpa közé keveredsz, megesznek a disznók” irtózatát ébresztette benne. Elől egyébként is jobb volt a kilátás, és ha mással nem is – elvégre legalább húsz éve rótta ugyanazt az utat hetente többször – a felszálló gyerekek vidám látványával örvendeztette meg. Mrs. Shuttleworth őszintén szerette a gyerekeket, legalábbis addig, amíg azok fel nem nőttek. Ez a tény igen korán tudatosult benne, és jó ideig bűntudatot is érzett az abszurd párhuzam közt, de miután egy napilapban arról olvasott, hogyan veszítjük el gyermeki ártatlanságunkat, a megkönnyebbülés álomba ringatta mocorgó lelkiismeretét, s vele együtt minden egyéb kételyét. Az asszony gondosan ügyelt mindenre, aminek alapján a külvilág megítélhette. Így aztán, amikor a lánya, kamaszéveit jócskán maga mögött hagyván, még mindig az egyik botrányos kalandból a másikba keveredett, az anyai kötelesség kísérteties árnyéka végképp elkerülte, s a szűkebb-tágabb környezet értetlenkedése, amellyel amaz is követte a lány tévutait, meggyőzte saját igazáról. Kapcsolatuk csak a nagyobb ünnepnapokra korlátozódott. Ilyenkor aztán nem fukarkodott. Tehetségesebbnél tehetségesebb formatervezők és grafikusok dolgoztak már akkor is a Card Worldnek, amely egyszemélyes vacsora áráért igen tetszetős, és sok esetben valóban művészi, egyedi képeslapokat kínált, előre megírt szöveggel.
Az Oxford Street-en tízkor nyitottak az üzletek. A vásárlói zsibongás a lüktető, már-már tapintható Élet mámoros érzésével lengte körül. Sajnálatos módon ez idáig senki nem készített velejéig kimerítő elemzést a vásárlók shuttleworth-i mintájáról. Rosszakarói, ha voltak egyáltalán, mert Mrs. Shuttleworth valóban igen kedves és szeretetreméltó személyiség volt, azt pusmoghatták, így, rendszeres vásárlói körútjaival próbál bosszút állni a férjén, akivel annak idején a házasságba – vélhetően – beleerőltették. Csakhogy Mrs. Shuttleworth szerelemből ment férjhez, és ez meg akkor is így volt, ha a pletykák, az emlékek, és a fotók tanúsága szerint is Mr. Shuttleworth a világ egyik legcsúnyább, legszegényebb és legkeményfejűbb embere volt. Igaz, ami igaz, megjelenése  inkább emlékeztetett Fernando bájaira, mint Alain Delon-éra, ám rendkívül kellemes baritonnal rendelkezett, ami egy testiségében nyiladozó, tőle tizennégy évvel fiatalabb lányban bizony megpendíthette azokat a bizonyos húrokat. Továbbá, bár Mr. Shuttleworth egy suszter fia volt, jó esze államilag támogatott, bentlakásos iskoláztatást biztosított számára a királyság híres intézményében, ahonnan nyolc keserves év után kiváló ajánlólevelekkel és életre szóló depresszióval ellátva került ki. Nem sokkal ezután egy neves ügyvédi iroda alkalmazottja lett, ahol a régi szokásokhoz híven eleinte fizetés nélkül, cserébe a gyakorlat és tapasztalat lehetőségéért, igen hamar megbecsülést szerzett magának. Ahogy a mesékben lenni szokott, az iroda vezetését évekkel később átvette a megöregedett tulajdonostól.  Mikor először hazakísérte Mrs. Shuttleworth-t, akit akkor még csak Miss Smith-nek (baráti körben Smithie-nek) hívtak, már túl volt az arcvonásai okozta kisebbségi érzésen, tudatában kellemes orgánumával, és egészen világosan tisztában azzal, hogy fürge észjárással kárpótolta a Természet. Mr. Shuttleworth, törődjünk bele, minden mérce szerint igen okos és vonzó férfi volt. Ami keményfejűségét illeti, lehet veleszületett tulajdonság volt, lehet, csak az internátusi évek éjszakáiban edződő dacnak köszönhetően alakult ki benne, mindenesetre élete folyamán e tulajdonsága sokszor vándorolt a mérleg egyik serpenyőjéből a másikba. Ez volt az első olyan jellemvonása, amelyet Mrs. Shuttleworth szívből meggyűlölt. A gyűlölet az évek során szánalommal terhes megvetéssé szelídült.A bosszú nem mindig adott vagy megfogalmazott okhoz kötődik. Mrs. Shuttleworth a későbbiekben sem tudatosította, hogy társadalmi és kulturális témákban – férje által – eleinte ráfogott butussága nem genetikai adottság, hanem egyszerűen iskolázottság kérdése. Az e témákat érintő vitáknál – mert sokan és gyakran megfordultak a házban –, eleinte valóságos szorulásos fájdalom járta át. Annyi mindenhez és olyan szívesen hozzászólt volna! Szinte itta az értekezők szavait. Minél bonyolultabban fejezte ki magát valaki, annál jobban kedvelte azt, és bizony volt benne annyi bölcsesség, hogy tanulatlanságát leplezendő, az egyes idézeteket csak jelszavakban, utalással adta tovább. Ennek következtében az évek során igen könnyedén kialakította magáról a nagyon értelmes, feltűnően szép, jó ízlésű és kiváló főztű, szerény feleség képét, és ahogy az évek és az  áramló információk egyre inkább megvetették talpa alatt a magabiztosság érzetével kábító talajt, úgy nyílt meg előtte egy másik világ, amelyben a szó és az üdítő társalgás egyre erőteljesebb szárnyakat kölcsönzött neki. Ezt felismervén aztán görcsösen ragaszkodott az esti hírekhez, amelyek naprakész eseményeket szolgáltattak a következő hétvégi, vacsora utáni italhoz, megvitatandó. Férje, mert még a legokosabb ember is követ el hibát, ezt a fejlődést inkább ingerkedve fogadta, és sosem gondolkodott el azon, miért is érez így nejével kapcsolatban.  Az, hogy Mrs. Shuttleworth pusztán a saját maga számára sem teljesen világos emberi értékeit próbálta-e megcsillogtatni, vagy ekképp keresett utat a gyakran felbukkanó új arcokhoz, szellemes-kellemes férfiakhoz – természetesen csak a tisztes keretek közt, ártatlanul flörtölve – azt ma már nehéz lenne megmondani. Valahol félúton lehet az igazság. Nemcsak azért, mert a középút a harmónia, amely (ahogy azt feljebb próbáltuk kifejteni) kéz a kézben állt Mrs. Shuttleworth megjelenésével, hanem mert mérlegre téve életének buktatóit, kiaknázott és elszalasztott lehetőségeit, igencsak valószínű, hogy erősen élt benne a fejlett szellemiség iránti vágy, valamint, elmulasztván kamaszkora ártatlan flörtjeit (igen későn érő lánygyerek volt), bepótolandó, megmérettette magát, ott, amikor és ahol lehetett. Lélekbúvár barátaink ezen a ponton rámutatnának a komplexusokkal és önbizalomhiánnyal küszködő lélek küzdelmeire, csakhogy nem kevésbé tanult barátaik, a filozófusok szerint mindenhez fűzhető elmélet, melynek feltevései és állításai csak arra jók, hogy saját szájízünk szerint formázzuk meg az igazi arcát esetenként igencsak faramucin mutató valóságot, amely legtöbbször nem egyéb, mint középszerűség. De hát ki az, aki középszerűnek merné címezni Mrs. Shuttleworth-t, az asszonyt, aki az olasz filmszínésznők grandőrjével vetekedett, mindezt a legkisebb erőfeszítés nélkül? A különbség persze mindig tetten érhető. Ezekben az években a sztárok, ha kedvük volt és idejük akadt, internetes honlapokról vásároltak. Mrs. Shuttleworth kifogástalanul elégedett volt az Oxford Street-i boltokkal, a Marks and Spencer hagyományokhoz ragaszkodó, ízlésben egyre javuló árukészletével, a Selfridges ultramodern, hatalmas, állandó mozgásban lévő, mondhatni színpadjaival és a többi, a végtelenbe sorakozó áruházak kínálta ajánlattal. Nőnk szeretett vásárolni: nem rajongott, nem imádott, egyszerűen a szó nemes értelmében szeretett. Ahogy a családi vállalkozás bővülésével javult a folyószámlájuk egyenlege, úgy hullott le róla az itt-ott még ujjait megkötő tudat-béklyó, mely arra intette, óvatosan költekezzen. A hitelkártyák havi kimutatásai kéthavi késéssel érkeztek, kiegyenlítésüket férje zokszó nélkül lerendezte. Mrs. Shuttleworth a Szépségért vásárolt. Nem pusztán a birtoklás, a vásárlás mozzanata, hanem a felfedező pillantás eufóriája jelentette az igazi gyönyörűséget számára. A Szépség, amelynek istennője a napnál is világosabban kedvelte Mrs. Shuttleworth-t, számára a Lélek balzsama volt. Ha jól belegondolunk, egyetlen és kivételes tökélyre csak a Szépség hibátlan kiválasztásában lelt. Vajon hányan tudják, micsoda osztatlan gyönyörűséget tud okozni például egy házilag főzött rózsaszappan átlátszó piros zseléje, benne túlvilági szerelmet ígérve egy apró, tűzpirosságában megfakult rózsafej, néhány sárga bogyó és levéltöredék? És akkor hol van a vele való mosakodás bódító érzése, a testbe ivódó illat és a fürdőszobában titokzatosan ott lebegő, leheletnyi, órákkal később szinte megnevezhetetlen, fenséges kábítás! Emlékszik-e valaki azokra a pirospozsgás arcú, boldog kisdedekre a virágmezős pléhdobozokon, melyekben vajas vagy a pudingkrémes biszkitek vártak utazásra? Úgy járt vásárolni, mint olimposzi küldött, aki arra hivatott, hogy meglelje azokat az apró csodákat, amelyeket otromba grimaszba torzult huszonegyedik századunk még meghagyott a következő nemzedéknek. Eközben persze élte a szaporodásra kárhoztatott, dacos és harcoló lélek életét. Mrs. Shuttleworth szerette a férjét – a maga módján. Ne törjünk pálcát mások viszonyai felett! Ennek ellenére inkább gyorsabban, mint lassan felszabaduló megkönnyebbülést érzett, miután az ura, aki láncdohányos volt egész életében, tüdőrák következtében, kéthavi görcsös és belső sikolyokkal teli, időnként eszméletvesztésbe zuhanó fulladozás után, London egyik hospice-ének zajos termében, ahol szakadozott, sárgás vászonponyvák szegélyezték az örökkévalóságba vezető utat, végre megszabadult a nyomasztó földi léttől. A férfiúi kormányzáshoz szokott asszonylelke tovább élte csipkerózsikaálmát, és eszébe sem jutott másképp tenni, mint anyagi ügyeinek képviseletét fiára bízni, aki eszes volt, mint az apja. Mr. Shuttleworth egykori nagyságát ezekben az időkben, könyvei számától eltekintve, már csak számláinak könyvelése érzékeltethette volna igazán. Özvegye azon szerencsések közé tartozott, akik viszonylagos, még fiatalos érettségükben hosszú és gondtalan éveknek nézhettetek elébe. Önbecsapás a férjek fillérezési szokásaival előhurcolkodni, igazi felszabadulást a saját magunk korlátai közül való kiszabadulás jelenti, olvasta az egyik női magazinban. Mrs. Shuttleworth nem elemezte helyzetét. A hirtelen megnyíló lehetőségek olyan természetesen épültek be a napjaiba, mintha mindig is azok részei lettek volna. A vásárlások ugyan nem maradtak el teljességgel, de kiszámíthatatlanul áttolódtak a nap különböző szakaszaiba. A kiszámíthatatlanság és a váratlan örömét fedezte fel ezekben az időkben. Némi zavart ugyan okozott a testén egyre terjedő narancsbőr, de ezt úgy küzdötte le, hogy fürdés után nem nézett a tükörbe.  Ha volt Mrs. Shuttleworth-nek jó tulajdonsága, akkor az adott helyzethez való teljes igazodása mindenképpen annak nevezhető. Mrs. Shuttleworth szívből tudott örülni még annak a kevés jónak is, amely a rosszal együtt járt.
A nappalok még az élő nyár örömével kényeztettek, azonban éjszakánként, amelyek már hidegebbe fordultak, egy-egy falevél észrevétlen surrant a járdák szegleteibe. És ekkor váratlan dolog történt, nemkívánatos esemény, olyan, amelyre az ember sosem gondol, mert az ilyen fordulatok mindig csak másokkal szoktak megesni, és legtöbbször minden előjel nélkül veszik át a teljes irányítást. Mrs. Shuttleworth álma zaklatott volt. Erre csak később tudott visszaemlékezni. Képtelen volt tisztán felidézni, de olyan érzete támadt, teste csőbe szorult, és a lelke, ami mindig olyan akaratos és tudatos volt benne, most megzavarodott, eldönteni képtelen, rejtőzködjön-e továbbra is biztos hüvelyében (mely érdekes módon máskor az érinthetetlenség mágiájával, soha nem tapasztalt biztonsággal ölelte körbe), vagy meneküljön, messze, a percek csurgásával egyre erőteljesebb és rémisztőbb bezártságtól. Látta magát a szobában, az ágyon fekve, ahogy félig nyitott szemmel pihen – a benne háborgó álmok minden jele nélkül. Segítségért próbált kiáltani, de csak apró nyüszítés hagyta el torkát. A sejtelem benne azt súgta, porhüvelyében annyi az élet, mint parton heverő kagylóhéjban, csak a lelke, ez a szomorúságból fakadó anyag kiáltozik hasztalan-hangtalan. Valami gyomorból gördülő, parázs golyó  kiszárította a torkát. Félálomból ébredve, nagyon lassan tudatosult benne, hogy nem tud megmozdulni. Hogy pontosak legyünk, a tudat óvatosan szivárgott vissza koponyájába, a szemgolyók mögé zárva, önmaga határait ott szabva meg. Hosszú percek teltek el, mire újra megbátorodott és próbált nagyot kiáltani, összeszedve minden erejét, inkább csak a félelemtől vezérelve, mint segítségért esengve, hiszen tudta, a lakásban egyedül van, ám a hangok újra csak néma sipollyá torlódtak szájpadlásán. Fogalma sem volt róla, mi történik vele. Nyirkos és hideg iszonyat zsibbasztotta érzékeit, s csak később biztatta valami felsőbb akarat arra, hogy a legokosabb, ha türelmesen vár, amíg a takarítónő, akinek kulcsa volt a lakáshoz, benyit rá. Újra elaludt egy időre. Miután megint magához tért, a gondolatok széthullott cserepekhez hasonlóan terítették be elméjét. Ahogy múltak az órák, az elkövetkezőkre való összpontosítás egyre reménytelenebb erőfeszítésnek bizonyult. Az egyetlen gondolati lánc, amely másodpercekre megkapaszkodott tekervényeiben, az őt körülvevő gyorssegélyszolgálat embereinek víziója volt, mely egyidejűleg merült fel benne a narancsbőr okozta szégyenérzettel. A dereka körüli hideg nedvesség végül elfeledtette vele eme aggodalmát. Mintha megállt volna a másodpercek számlálása. A spirituszban tartott magzat mozdulatlanságával bámult ki a két szürkéskék szivárványhártyán. Minden idegszála egy ismeretlen dimenzióban való tájékozódásra összpontosult. Nem emlékezett arra sem, hallott-e hangokat. Az éterben néha felmerülő hangfoszlányok eltűntek anélkül, hogy elméjében képpel összekapcsolódhattak volna. Próbálta fejét elfordítani az ablak felé. Sejtelme sem volt róla, hány órája fekszik így, mozdulatlanul. Az ablak szögletében apró háromszögben látta a galambszürke égboltot. Tudta, ha sikerülne kissé felemelnie fejét, látná a fák itt-ott sárguló koronáit, melyek korai telet jósoltak. Nem voltak fájdalmai. Aggodalmai is megszűntek egy időre. Ahogy az égbolt változik vihar idején, az üresség eleinte csak apró, alig látható felhőbuborékként jelent meg gondolatvilága belső egén. A gomolyfelhők lassan, itt-ott kúsztak nyomában. Olyan volt, mint álomba merülni. Igazi kétségbeesést akkor érzett csak, amikor a tiszta elme pillanatnyi felvillanásakor ráeszmélt, életének egyes mozzanatai, mint érdektelen filmkockák, kivágásra kerültek. Valami sötét káosz marokra szorította egész valóját, s mint egy feloldhatatlan szövevény, úgy fogta, egyre szorosabbra, minden idegszálát a közelgő téboly. „Aludni, aludni!” – ezt mondogatta magában. Úgy szunnyadt el, hogy nem fájt semmije. Csak a hosszúra nyújtott, kimerítő és hasztalan várakozás terhe nyomta a lelkét. Szemhéja kissé kocsányon lógott, de elszürkült szemgolyói így is kivehetően a távolba néztek, várva valamire, valami jóra, amely vele végre megtörténik. Így talált rá a takarítónő.

[Illusztráció: Philip Alexius de László: Mrs. Archie Graham, née Dorothy Shuttleworth (1917)]

Rezső nem bírt éjszaka aludni. Csak forgolódott. Folyton nyugtalanította a dolog, hogy legújabban elküldött novelláját közlik-e?
Mivel tehát nem bírt aludni, ezért felkapcsolta a villanyt, elővett egy tollat s füzetet és írni kezdett. Az agya friss volt, áradtak belőle a szavak. Hajnali négy volt. Néha kiment dohányozni. Az még jobban erőt adott neki. Egy éjjel meg is írt egy hatszáz szavas novellát. Reggel, álmosan, felküldte annak a lapnak, amely már többször közölte. Pár nap múlva kapja a hírt e-mailen, hogy közzé teszik. Rezső igazán boldog volt. Aztán ez a novella Zoli, a barátja kezébe került. Ámulattal olvasta. Úgy gondolta, megbeszéli vele ezt az elbeszélést. Délután háromkor rácsengetett, hogy átmegy hozzá. Rezső nem bánta. Hatra tehát a lakásában fogadta Rezső Zolit, az író barátot. Köszöntötték egymást az ajtóban.
–Szia! – mondta Rezső.
–Szia! – mondta Zoli.
–Gyere be!
A konyhába mentek. Elő volt készítve az asztalon két üveg sör. Ahogy Zoli helyet foglalt, máris mondta a magáét.
–Tetszett ez az elbeszélés! Mintha nem is te hanem Goethe írta volna!
Rezső nevetett.
–Én írtam, nem a Goethe!
–Jó tudom, csak annyira más a stílusa, az egész formája, mintha nem a tollad írta volna!
–Hát éppen ez az!
–Mi?
–Hogy tollal írtam, nem számítógéppel!
–Jó értem, bár én tollal is szoktam írni, de miért nem számítógépen írtad?
–Mert éjszaka nem bírtam aludni! – mondta Rezső
–Ja, értem! De miért nem bírtál aludni?
–Vannak alvászavaraim!
–De azért jól vagy?
–Persze! Bár az utóbbi időben padlón voltam.
–Talán ezért nem bírtál aludni?
–Nem, igazából ezt általánosságban értem, hogy padlón voltam, csak néha előfordul nálam álmatlanság…
–Miért nem szedsz rá gyógyszert!
–Mert az orvosom szerint erre nincs igazi recept, csak azt mondja, legyek sokat a friss levegőn, pedig ez az egész annak a kérdése, hogy ne hét, hanem nyolc-kilenc órát aludjak… Akkor kipihent vagyok…
–Igen, a Jóistent is letagadják. De az igazság az, hogy te elég otthonülő vagy!
–Tehetek róla?
–Na mindegy, a mai egészségügy egy nagy nulla. Bolond és ideges világban élünk, talán ezért vagy te is álmatlan.
–Valószínű! Ezt a sört is álmatlanságom miatt iszom.
–Szerintem nem kéne neked innod!
–Anyukám is ezt mondja, de valamivel oldani kell a stresszt.
–Hidd el, hogy nem tesz jót!
–És én, hogy megkínállak? Azzal nincs baj, ugye?
Zoli elmosolyodott.
–Na de beszéljünk a novelláról is!
–Tényleg! Van egy érdekes rész!
–Melyik?
–Mindjárt eszembe jut.. Ja igen. Amikor azt írtad az Éjjel írott novellában, hogy „a nappali baglyok”.
Rezső erre nevetett.
–De mit nevetsz?
–A szerkesztők se vették észre a hibát, mert ez egy Éjjel írott novella. Hiába az embernek az agya is máshogy működik éjjel… Éjjel nem éjjelt, hanem nappalt írtam.. Tévedni emberi dolog…
Zoli is nevette.
–Na akkor igyunk a sikeredre! – mondta
Ittak s elkezdtek beszélgetni a fociról…

(Illusztráció: owl)

13.

Mielőtt a bárba megyek, a jegyzeteim fölé odaírom a két szót: Sarki fény. Legyen ez a cím, ha már így kell lennie, gondolom, noha inkább a tudatlanság félhomályába ragadnék, akár légy a kicsordult mézbe, mintsem megvilágosodásom vakító fényességében vergődjem és kínlódjam vigasztalan életem végéig. Elhagyom a szállásom, végiglépkedek a folyosón a bárig. A szívem hevesen dobog, a könnyeim azonban már elapadtak, bár az arcomat mintha csigák mászták volna össze. A kezem remegne, ha ökölbe szorítva nem vágnám zsebre.
A bárban Juli széles mosollyal fogad. Fölülök a magasított székre, ügyetlenül egyensúlyozok, kezem a zsebemben. Izzadok.
– Már el is küldted? – szegezem neki a kérdést.
– Mit?
– A listát.
– Miféle listát? – kérdez vissza ártatlanul. Talán most meggyőzhetne, talán még lenne rá esély, cikázik át rajtam egy ostoba gondolat. Miféle reménység pislákolhat még bennem? Megdöbbentő, hogyan kapaszkodik az ember minden elszáradt fűszálba. Létezhetne olyan valóság is, amelyben boldogan élünk, míg meg nem halunk. Olyan erősen kívánom, hogy így legyen, vagy hogy Juli győzzön meg a tévedésemről és az ártatlanságáról, hogy szinte fáj.
– Butaságot beszélek – legyintek hosszú hallgatás után.
Hosszan a szemembe néz.
– Éjfélkor végzek és egyenesen hozzád megyek, rendben? Jó lesz minden, ne aggódj.
Igen, jó, gondolom. Jó lesz. Megsemmisülten ülök, enyhén imbolygok. A kezemet nem vagyok képes előhúzni a zsebemből, igen nehezen kászálódom le a padlóra, dülöngélve oldalgok el. Összesúgnak mögöttem, részegnek vélnek. Holott csak kimerültem. Végletesen. Visszabotorkálok a lakásomba, leülök, várom Julit, és várom, hogy jó legyen, ahogy ígérte.
És jó is. Egészen hajnalig jó. Ahhoz képest, ami utána következik, ez is jó. Szinte elviselhetetlenül…
A videóhírmondó interaktív csatornájára váltok, előszedem a konzolt, a géphez csatlakoztatom. Néhány hónappal ezelőtt kaptunk néhány ilyen eszközt, az interaktív csatorna sem idősebb félévnél. Azért fejlesztették ki, hogy oktató, értelmes videójátékokkal foglalhassa el magát az ember. Főleg a gyerekember, persze, de most nekem is erre van szükségem.
Pekry Lőrinc emberei nagy dérrel-dúrral odavonulnak, ahová a konzol gombjai segítségével irányítom őket. Várakat és városokat ostromolok, csatákat nyerek és veszítek. Toborzok, az új seregeket a régiekbe olvasztom vagy fölfejlesztem önállóan is ütőképes haderővé. Hajdúk, népfölkelők, mezei lovasság, palotások, karabélyosok, ütegek, nehéz ütegek támadnak a semmiből a kezem alatt. Egyre jobb vagyok. Magyarország nagy része már az én fennhatóságom, vagyis a kurucok fennhatósága alatt áll. 1708 őszét írjuk. Csak Buda, Arad, Szigetvár és néhány észak-dunántúli erőd maradt a császár kezén. Czelder Orbán Bécset sarcolja, Stréter most verte ronggyá Wallensteint. Bottyán Győrt löveti, Bay Morvaországban, Paur Ausztriában, Baranyai Horvátországban fosztogat.
Én irányítom a szabadságharcot. A fejedelem hadteste arra masíroz, amerre én akarom. Fejlődik a stratégiám, mind ügyesebb vagyok. Jól csinálom: a labancok lassan kiszorulnak az országomból…
Pekry Lőrinc letörli arcáról az izzadtságot és a vért. A bal alsó bölcsességfoga sajog, a jobb karja fáj. Elnéz a mezőn, Kaltenplatt lovasai belevesznek a felkavart porba. Nem adja ki a parancsot, nem veti magát utánuk. Bécsújhelyhez ennyire közel fölösleges kockázat lenne. Azt forgatja a fejében, hogy visszatér Mosonba, a fejedelem táborába. Útközben kifoszt néhány német városkát: a zsákmány üdvös módon felajzza a harci kedvet. Megszívja az orrát, a legényéhez, Mihályhoz fordul, visszamegyünk Mosonba! Mihály becsúsztatja a fokost a nyeregkápához erősített disznóbőr tokba. Káromkodik egy cifrát, miközben hirtelen mozdulattal megrántja a kantárt. Az egész sereg fordul, pihenő nélkül. A Lónyai gyerek maradjon hátra, temetni, veti oda Pekry Lőrinc egy suhancnak, aki a parancsokat hozza-viszi lóhalálában. Lónyai és tizenegynéhány legénye azonnal visszatér a csetepaté színterére, összeszedik, ami még használható, aztán sebtiben elföldelik mind a hat halottukat. A levágott ellenséget hagyják a hollóknak, bár előtte szenvtelen arccal alaposan átkutajták a ruházatukat. Mindig akad hasznavehető holmi. Mire végeznek, Pekry Lőrinc már rég Moson felé vágtat.
Gombokon táncoló ujjam mutatja az irányt, a csapatok követik az útmutatást. Nagy stratégává értem. Kitalálom a saját gondolataim. Még az is belefér, hogy néha egyik-másik csapattestről, olykor egész seregekről megfeledkezem. Állnak hetekig-hónapokig egy erdőben, egy hegy alatt, egy mezővárosban, egy mocsár tisztásán, egy falu határában, dombok között, völgy mélyében; állnak és várnak. Arra várnak, hogy újra fölfedezzem őket. Aztán egyszer csak észreveszem elfeledett teremtményeimet megint, ahogy áttekintem a területeimet Brassótól Brünnig, Bjelovartól Zsolnáig. Megörülök fölfedezésemnek és haladéktalanul harcba küldöm a pihent erőt. Egy mozdulat csupán, két-három gomb lenyomása, és vége a semmittevésnek…
Kos Mihály látja Dallberg ezredét a sárguló mezőn hadrendbe fejlődni. Tudja, mi lesz a vége, mégis végrehajtja a parancsot. Magára kell húznia az osztrákokat, hogy Bezerédj beérje és fölmorzsolja őket végleg. Ennyivel is kevesebben legyenek a bestye zsebrákok! Int, lovasai neki-indulnak. Ügetve kezdik, aztán lépésről lépésre hajszolják lovaikat az őrült vágtába. Mire elérik a császáriakat, a kellő lendület és kellő súly összpontosul bennük: úgy csapódnak a vértesek első sorának, akár ágyúgolyó a falnak. Recseg és ropog ló és lovas, kard szalad a húsba, fokos hatol a koponyába, végtagok törnek, inak szakadnak. Kos Mihály érzi, ahogy szablyája megakad a csontban, füle mellett pisztoly dördül. Egyik embere lefordul a lóról. Dallberg hátrálni kezd, majd, midőn kivonul a csatamező közepéről a szélére, oldalt nagy morajlással megszólalnak az ágyúk. A gyilkos golyók félresöpörnek lovat és lovast, rendet vágnak a hajdúk amúgy is zilált soraiban. Kos Mihály megrántja a kantárt, visszavonulót fúvat. Az ellenségtől biztonságos távolságban aztán rendbe szedi csapatát: huszonheten hiányoznak, s többen lógó karral, vérző fejjel támolyognak a nyeregben. Most már jöjjön Bezerédj, köp egy adag vért hegyesen a lova nyaka mellett, egyenesen a porba.
Elindítom Bezerédj brigádját, hogy tönkreverje Dallberg ezredét. Nem kell csalódnom. A diadal után Kos Mihály századát beolvasztom Bezerédj seregébe, s indítom őket íziben Kanizsa ellen. Úgy történik minden, ahogy kigondolom. A videóhírmondó képernyőjén masírozó, pusztuló és születő, darabos, esetlen, sematikus figurák szeszélyem által élnek – vagy halnak… Akár egy istennek: akaratom a valóság!
És hirtelen belémhasít, akár nyári éjszakába a hirtelen érkező vihar első villáma: mekkora kontraszt, atyaég! Behunyom a szemem, a halántékom a pulzusom ritmusára lüktet. A szorongó félelem egy galandféreg, kilométer hosszan nyújtózik bennem, apró, karmokban végződő lábaival kapaszkodik a zsigereimbe, szinte biztosan tudom, hogy sosem szabadulhatok már tőle. Zuhanni kezdek, érzem, ahogy rám omlanak a falak, fölém halmozódik a világ, mint egymásra torlódó jégtáblák nyáron, a sarkvidéki tengeren…
Hajnalban arra riadok, hogy Juli nincs mellettem. Soha többé nem is lesz, gondolom magamban. Az ágyamban fekszem, fogalmam sincs, miként kerültem oda. Érzem Juli illatát, érzem testének melegét a lepedőn. Itt járt, itt feküdt mellettem. Végzett a bárban, eljött hozzám, én belemerültem a végeérhetetlen zuhanásba, vagy már újra a Rákóczi-féle szabadságharcba, nem emlékszem. Ő mögém lopakodott, átölelt és csókolta a nyakam, s én, akár egy alvajáró, egy holdkóros, öntudatlan követtem őt. Bizonyosan szeretkeztünk, még most is érzem az ágyékomban a keserű kielégülést. Utána elaludtam. Talán elszunnyadt bennem kis időre a szorongás is. Meglehet, Juli is elszenderedett egy rövid időre. Vagy virrasztott mellettem egy keveset, szánakozva figyelte, ahogy lélegzem. Esetleg undorral. Nem kizárt az sem, hogy közönyösen.
Kikászálódom az ágyból. Juli nincs a lakásban. A videóhírmondó képernyőjére rádermedt Rákóczi fejedelmi háziezrede. Odakinn, tudom, sötétség és üvöltő szelek. Idebenn néma bömbölés pattog keresztül a szobán, akár egy teniszlabda. Nem indulok Juli keresésére. Nincs értelme. Nem áltatom magam. Elvégeztetett. Ha tudnám, hogy valahol létezik az a valóság, ahol együtt ébredünk minden egyes reggel, az megnyugtató volna. Sajnos, nem tudom. Maga a puszta tudat, hogy együttlétünk valahol, valahogyan, bármilyen fölfoghatatlan és megmagyarázhatatlan módon lehetséges, csillapítaná a nyomást a mellkasomban, a lüktetést a halántékomban, enyhítené zsigereimben a féreg motozásának kínjait. Biztosan azonban semmit sem tudhatok, nyugodt soha többé nem lehetek.
Háromszáz évvel ezelőtt Georg Wilhelm Leibniz úgy tartotta, a mi világunk az összes lehetséges világ közül a legtökéletesebb – végtére is Isten éppen azért hozta létre pontosan ezt a világot és pontosan így, ahogyan van, mert ez a legkiválóbb valamennyi lehetséges világ közül, amelyeket teremthetett volna. Leibniz nem állította, hogy mindenben tökéletes a világ, amelyben élünk, pusztán azt mondta, hogy az összes teremthető közül ebben akad a legkevesebb hiba. De mi van akkor, ha az összes lehetséges világ ugyanúgy létezik, mint ez, amit magunkénak és egyedülinek tudunk? Mi a teendő, ha egyetlen világ vagyunk csupán a lehetséges világok milliói közül? Ráadásul korántsem a legtökéletesebb. Mert vélhetően így van. Mit kell hát tennem ebben a helyzetben? Mit tehetek a lehetetlennel szemben? Miközben a lehetségesnek is ki vagyok szolgáltatva. Végtére a lehetségest is pusztán elszenvedem.
Tanácstalan vagyok.
Holnap majd, megeshet, reménykedni fogok abban, hogy létezik olyan világ, ahol Juli és én egymás mellett ébredünk hosszú-hosszú esztendőkön keresztül. Ennyi az esély a beteljesedésre, ennyi az esély a kiteljesedésre. Ennyi az, ami esetleg megmarad.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Utólag nem nehéz kiderítenem, hogy a helikopter reggel szállt le, s Julin kívül senki mást nem vitt el a sarkvidékről. A telep népe csodálkozott az eseten, aztán gyorsan napirendre tért fölötte. Azon a reggelen, amikor Juli elment, elhallgattak a szelek, néhány órán át viszonylagos szélcsönd köszöntött ránk – ilyen körülmények között aránylag kis kockázattal lehet repülni. Így is tettek. Némi kockázattal elrepültek.
Azóta nem lépett velem kapcsolatba a másik én. És napról napra kevésbé hiszem, hogy valaha is érintkeztünk egymással valamiféle dimenzión kívüli dimenzióban, vagy bármiféleképpen. Lázas látomás lehetett csupán az egész, nem egyéb. S ha így van, hát végképp kifosztott vagyok. Most éppen dél van, bár akár éjfél is lehetne. Hiányzik Juli. Tisztában vagyok vele, hogy soha többé nem látom viszont. Ha életben is maradhatok, itt élek majd, ebben az új sarki fényben, ami bennem gyulladt, s aminek káprázatos világosságában elveszítettem mindenemet. Az összes lehetséges világok közül az enyém ez: a vakító sarki fény birodalma. Világtalan tapogatózom ebben a tünékeny ragyogásban…
Nincs már több mondanivalóm. Miután úgy a megmagyarázhatatlan, mint a megmagyarázható fölébem kerekedett, ezennel befejezem.
Itt és most véget ér.

Vége

Korábbi fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

A plébánia előtt narancssárga ingbe és bő vászonnadrágba öltözött alak toporgott. Feje kopasz, csupán a tarkóján lógott egy vékony tincsecske. Homloka közepén két függőleges vonal, ún. tilaka ívelt az orr felé, melynek végén kis levél fehérlett, eszerint Krisna-hívő az atyafi! – állapította meg a ridegvári plébános.
– Jó napot kívánok! Márton Ábris atyához van szerencsém?
De ismerős hang, és ez az arc, szem… !
– Én vagyok. Parancsolj, édes fiam!
– Én meg a Kurkó Leó, és nem parancsolok, csak kérdezem: megismersz-e még, Ábriska?
– Leó, édes barátom – ölelte át a védikus ruhában feszítő fiatalembert. – Alig ismertem rád ebben a… szerelésben. Gyere, menjünk be hozzám! Kávét? – kínálta meg udvariasan.
– Hi-hu, tilos.
– Persze, persze, majd elfelejtettem. Se alkohol, se tea, semmiféle húsféle. Akkor még szendviccsel sem kínálhatlak meg, jól mondom?
– Jól. Egy kis barackot, szilvát, szőlőt azért elfogadnék, ha már mindenképp meg akarsz valamivel kínálni.
– Hozom – sietett a pap a konyhába, s már hozta is az ínycsiklandó, friss gyümölcsöt.
– Alaposan megmostad, ugyanis a tisztaság a Krisna-tudatú hívők egyik legfontosabb törvénye – mentegetődzött a hajdani melegfalvi jó barát.
– Ennyire vallásos vagy? Egyébként megmostam.
– Kösz, akkor most én következem. Vezess, kérlek, a mosdóba!
Miután kezet mosott, kért két tányérkát az atyától, és mindegyikre tett kevés gyümölcsöt.
– Ott, ahol egy személy van, mindig kettőnek kell ennie. Az első kétségtelenül Krisna, utána következünk mi, emberek. Tessék, kedves Krisna! Fogadd el, kérlek, az ételünk! Most pedig megvárjuk, amíg mindent elfogyaszt. Hare Krisna, Hare Krisna, Krisna Krisna, Hare Hare, Ha-re Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare – énekelte eközben vagy tíz percig, s csak azután ült asztal-hoz.
– Fura egy vallás – csóválta meg a fejét Ábriska. – Kíváncsi vagyok, hogy jutottál idáig.
– Hosszú sora van ám ennek, és nem is igen szeretek róla beszélni. De neked szívesen elmondom. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy jámbor legényke, aki azt hitte, akkor jut leginkább egyről a kettőre, ha a nagyok szolgálatába szegődik. Ma én neked, holnap te nekem – gondolta, más szóval jótett helyébe jót várj, testvérem.
– És? Rosszul számított?
– A lehető legrosszabbul, mert ez a mondás már akkor üres frázis volt, amikor erre a világra született. Így nem csoda, hogy minél jobban szolgált másoknak, annál többet kívántak tőle a gazdái. Ekkor fogta magát, és függetlenítette magát az uraktól.
– Hogy utána egy még nagyobb úr, Krisna szolgálatába szegődjék – szúrta közbe enyhe malíciával a lelkipásztor. – De miért pont a Krisnáéba? Mennyivel alsóbbrendű neked a mi világunk Ura és Teremtője?
– Nem á! – szakította félbe Leó türelmetlenül. – A mi világunk Ura a Sátán, ezt te is nagyon jól tudod, akinek viszont semmi kedvem sincs szolgálni. Krisna mindkettőjüknél nagyobb úr, és amit ő megígér, annak se Brahma, se Visnu, se Siva, se senki más nem tehet keresztbe. Namo brahmanya-devāya go-brāhmana-hitāya ca jagad-dhitāya krisnāya govindāya nano na-mah: tiszteletteljes hódolatom Krisnának, aki minden brāhmana imádott ura, a tehenek és brāhmanák jóakarója, és aki mindig az egész világ javát akarja.
– Hűha, ez valami szanszkrit nyelvű imádság? Aztán mit ígér nektek ez a hatalmas istenség?
– A jótett jutalmát, azt, hogy minél több jót teszünk, annál tökéletesebb létformában születhetünk újjá valahol. Az odáig vezető út persze nem könnyű, de megéri, ha végül jutalmul meg-szabadulhatunk a karmánktól[1], és lélekként, Krisna mellett élhetünk egy tér és idő nélküli világban. Ennyit erről, de most már beszéljünk egy picit rólad is! Te hogy vagy megelégedve a sorsoddal? Végül is elérted, amit el akartál érni, Ábriskám?
Márton atya fáradtan nyúlt el a fotelben.
– Igen is, meg nem is. Különben mi szél fújt hozzánk ennyi hosszú év után?
– Semmi különös, csak úgy beugrottam hozzátok. Mondjuk úgy, hogy nosztalgiából, de már holnap visszamegyek a Krisna-völgyébe.
– Somogyvámosra? Híres község. Sokak szerint ilyen lehetett az éden is a történelem hajnalán. Bezzeg Ridegvár… ! Itt semmi sem változott, mert ma is ugyanolyan rideg, mint húsz évvel ezelőtt, ha ugyan nem zordabb. Magammal még csak kijönnék valahogy, de már a hívőkkel… ! Esetleg idővel ez is sikerül, ha majd városatyaként is dolgozom, amit maga a polgármester is szorgalmaz.
– Ismerős képlet – mormogta a Krisna-tudatú exbarát. – Fel akar használni a vén róka. És ha jól pedzem, te is őt – fürkészett kutatóan Ábris arcába –, bár feltételezhetően más okból, miközben azt hiszed, a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.
– Miért ne! Ha másokkal megesett, miért ne fordulna elő velem is?
– Hogy a kecske jóllakjék, abban nincs hiba, de hogy a káposzta is megmaradjon… ? Szerintem inkább az utolsó levélig fölfalják. Nevezetesen téged, szegény barátom.
Ábris sokáig, talán félóráig is merengett lehunyt szemmel kedvenc fotelében az ablaknál. Szülei csendben jöttek-mentek a szobában. Tapasztalatból tudták, hogy a fiúkat ilyenkor nem tanácsos zavarni. De vajon min töri a fejét ilyen feszülten? Nos, nemsokára ez is kiderült, mihelyt feltárcsázta a város első emberét.
– Halló, önkormányzat? Itt Márton Ábris atya a paplakból. Kérem, kapcsolják Pataky polgármester urat! … Polgármester úr? Elnézést a zavarásért, csak az ön felkérésével kapcsolatban szeretnék máris válaszolni. Igen, igen… Nagyon sajnálom, de maradok a kaptafánál, vagyis nem kívánok betölteni semmiféle önkormányzati tisztséget.
Egyik nap Dömötör várt rá a templomban, méghozzá teljes liturgikus öltözékben. Most mit tegyen? Öltöztesse át, és kergesse ki a templomból? Hiszen amilyen félnótás, még rohamot kap dühében. Nem is tudta eldönteni, mit tegyen, kiváltképp, amikor másnap is megismétlődött a jelenet.
– Rossz vége lesz ennek, Dömötör. Azt, ugye, tudod, hogy illegálisan ügyködsz itt, másrészt fizetés sem jár a munkádért.
– Nem is kértem, tisztelendő úr, és aki ingyen dolgozik, arra a szabályok sem érvényesek úgy, mintha hivatalosan dolgozna. Tehát maradok, hacsak el nem kergeted az… apádat.
– Kérlek, halkabban! – nézett körül aggodalmasan a fiatalember. – Hányszor ismételjem, hogy ne szólíts legalább mások előtt apának.
Teltek a hetek, hónapok. A tisztelendő csak prédikált, prédikált anélkül, hogy bárki is jobb, segítőkészebb lett volna általa. Semmi vész! Ilyen a világ manapság. Legfeljebb kiugrok, vagy, nem, csatlakozom Leóhoz, és majd együtt imádjuk a hinduk 33 millió istenét – mosolygott tréfásan apjára, anyjára, de a hangjában végtelen szomorúság remegett.
– Jöjjön gyorsan, tisztelendő úr! – hívták egyszer az egyik közeli tanyára. – Haldoklik a Keő Karcsi.
A plébános bevágta magát a kocsiba, és húsz perc múlva már a halott lelki üdvéért imádkozott a viskóban. Tudniillik elkésett, kihívta hát a mentőket.
– Meghalt – jelentette ki rövid vizsgálat után a fiatal, sima arcú rezidens.
– Meg – erősítette meg a megözvegyült Keő Károlyné. – Nagyon-nagyon beteg volt. Nem bírta már a fájdalmat, és feladta.
– Ezt hogy érti? – meredt az orvos a nénire.
– Tessék, olvassa! – nyújtott át az öregasszony egy levelet.
– Michael Jackson-eset: altató-túladagolás – magyarázta a doktor Ábrisnak. – Vigyék a tetemet a kocsiba! – utasította a két mentőst szárazon.
– Részvétem – nyújtott kezet a pap az özvegynek. – Tényleg nagy fájdalmai voltak, ismertem. Talán jobb is, hogy így történt.
Hirtelen megriadt: hiszen ez öngyilkosság, azaz bűnt követett el a bácsika, és ő, mint pap csakis elítélően nyilatkozhat az esetről.
– Viszontlátásra! Majd értesítjük, asszonyom. Velünk tart tisztelendő úr?
– Nem! – válaszolt Márton atya helyett az öreg hölgy. – Még meg szeretném beszélni tisztelendő úrral a temetést.
– Figyeljen ide, nénikém! – köhintett a tisztelendő zavartan. – Kicsit fájni fog, amit most mondok, de mi, illetőleg én nem temettethetek el öngyilkost. Az öngyilkosság bűn, Isten ellen való vétek, higgye el, amit az egyház annyira elítél, hogy szentelt földet, papot egyaránt megtagad a halottól.
Az okos arcú, valaha jobb napokat látott öreg hölgy ajka fájdalmasan megrándult.
– Tudom. Szeretnék gyónni, ha nem zavarnám.
– Tessék, hallgatom.
– Isten nevére esküszöm, én öltem meg a férjemet.
Márton atyának még a lélegzete is elakadt, aztán eszébe jutott hány ember vádolta már önmagát lelkiismeret-furdalástól gyötörve, amiért nem vigyázott eléggé a rábízott betegre.
– Nyugodjék meg, ön egyáltalán nem hibás. Ön tudtommal igenis vigyázott rá. Gondosan ápolta, éjjel-nappal vele volt, egyszóval mindent megtett azért, hogy megkönnyítse férje utolsó napjait.
– Éppen ezért öltem meg. Ő akarta, és én teljesítettem a kérését.
– Csak nem… ! Eutanázia?
– Eutanázia – bólintott az öreg hölgy égő szemmel, csöndesen.
– Úristen! De hisz ez még nagyobb bűn, mint…
Ábriska néhány pillanatig nem is talált szavakat.
– Most már csak azt gyónja meg, miért árulta el a titkát nekem is?
– Azért, hogy eltemesse a férjemet, aminek ilyenformán semmi akadálya. Én, kérem, vallásos nő vagyok, ha nem is járok templomba, és semmiképp sem venném a szívemre, hogy a hallgatásom miatt ne üdvözüljön a Karcsika.
– Deus meus, ez nehéz lesz – szorította kezét dobogó szívére. – Az egyház szemében Keő úr mindaddig öngyilkos, amíg nem árulom el az igazat, röviden: nem temethetem el a férjét sem. Ha viszont bevallom, megszegem a gyónás titkát, és ezzel magam is vétkezem, ráadásul önt is azonnal sittre vágják, asszonyom.
– Hát akkor ne vallja be, és temesse el titokban, tanuk nélkül a férjemet. Ez csak nem bűn, és nem is kívánom ingyen, főtisztelendő úr – sietett az asszony egy ódivatú kasztnihoz, és kihúzott belőle egy gyönyörű nyakláncot. – Tiszta arany, kb. 100 000 forintot ér. Többet nem adhatok, mert ez az egész vagyonom.
– Elhiszem, éppen ezért a magam részéről nem kérek, de nem is kérhetek egy fillért sem egy nem létező ceremóniáért. Csupán azért imádkozzék, hogy az egész tényleg titokban maradjon, különben örökre elbúcsúzhatok a reverendámtól.
– Titokban marad, ne féljen, és köszönöm a gesztusát, de nem fogadhatom el, sajnálom. Nem vagyok én koldus, főtisztelendő úr – húzta ki magát megbántva. – Az én férjem minisztériumi tanácsos volt valaha, és, nos igen, én sem voltam akárki. Csak hát változnak az idők, és akik akkor fent voltak, most egy-egy tanyán merengenek a régi szép időkről. Nem tudom, megérti, mit akarok ezzel mondani.
– Megértem. Akkor… akkor fizessen később, amikor több pénze lesz – mérte fel az öregasszony szobáját; irtó szegény ez az asszony, még eladni sem tud innen semmit sem. – Addig is küldök egy kis tejet, konzervet, krumplit, effélét, ha megengedi.
– Köszönöm, egyelőre van mit ennem, ne fáradjon – vált egyre visszautasítóbbá a nénike. – Viszont egy napszámost elfogadnék, ha küldene. Itt a tavasz, fel kéne ásni a kertemet, de már sajnos nem bírom.
– Szívesen, vagy tudja, mit? Felásom én most azonnal. Nem olyan nagy kert ez, meg aztán a hasamra is ráférne egy kis testmozgás – simogatta meg enyhén gömbölyödő hasát a plébános.
– Ön? – ütközött meg az egykori nagysága. – Ön tényleg meg akar engem alázni? Még csak az hiányzik, hogy meglássa itt valaki!
– Ugyan, nem jár erre a kutya sem! Adja csak ide az ásót, hadd dolgoztassam meg egy kicsit az izmaim!
Neki is fogott ásni nagy kedvvel. Egyedül abban tévedett, hogy senki sem látja, mit művel, ugyanis éppen akkor hajtott el a kocsiján a ridegfalvi levélkézbesítő. Meg is lett a foganatja, mert nem sokkal ezután azt kezdték suttogni, megzavarodott a plébános. Az még hagyján, hogy pap létére kerteket ásogat, de hogy egy volt kommunista fejesnek, az már túlmegy a jótékonykodás határán. Sőt, olyanok is akadtak, akik Ábrisban vélték felismerni azt a gyanús, mindenhova belopódzó alakot, aki jótékonyság címén kémkedett, szimatolt mindenütt a városban jókora zavart okozván az esperesnek, polgármesternek egyaránt.
– Veszélyes fráter. Ki tudja, melyik pártnak dolgozik! – riadózott Pataky polgármester. – Ki kellene valamiképp iktatni.
– Kompromittálja az egyházat – malmozott a hasán a pufók arcú, ájtatos esperes, aki, hogy, hogy nem, azt is megtudta, milyen minőségben vett részt Ábriska a Keő Károly temetésén nemrégen. – Legszívesebben kirúgnám, de abból még nagyobb galiba származna.
De már Dömötört sehogy sem tudta lenyelni.
– Maga el van bocsátva, és ajánlom, még a templom környékére se jöjjön ezentúl – kiáltott rá, amikor személyesen is meglátogatta a plébánost.
– Maga a főnök, de hogy ne is járjak többé templomba, attól az esperes úr orra fokhagymás – dühödött meg az egyébként bárány természetű sekrestyés. – Ezt senki, érti, még ön sem tilthatja meg nekem. Kivéve Márton atyát, a teremburáját!
– Gloria in excelsis Deo![2]  Micsoda blaszfémia! Takarodsz innen ki rögtön!
A sekrestyés segélykérően nézett Ábrisra. De az lehorgasztott fejjel hallgatott. Erre rákvörös arccal kirohant a templomból.
Ettől kezdve senki sem látta többé az egyházfit. Elhagyta a várost, vagy csak a házába zárkózott be átmenetileg? Még Ábris sem sejtette. Aztán már nem is törődött többé a dologgal, miután őt magát az… idegosztályra szállították. Valaki följelentette – sosem derült ki, kicsoda –, tény az, hogy bevitték. Kényszerzubbonyban, mint egy ön- és közveszélyes őrültet. A hír futótűzként terjedt el a városban, és a ridegvári polgárok végre megnyugodva hunyhatták álomra a szemüket.
A történetnek ezzel vége is szakadna, ha egy viharos tavaszi délelőtt nem bukkan fel a templomban ismét a sekrestyés. A folytatást hadd mutassuk be az alábbi újságírói tudósítás alapján!

Vihar a városban

Tegnap reggel hatalmas vihar söpört végig Ridegváron és környékén. Félreértés ne essék, voltak már eddig is viharok, melyek, valljuk be őszintén, egyre kevésbé jelentenek újságot a számunkra. Hanem a tegnapi minden eddigi förgetegen túlszárnyalt. A szél fákat tépett ki tövestől, a víz elárasztotta az utcák nagy részét, sok épület beázott, a gyengébbek helyenként be is omlottak. De kárt tett a városban maga a villám is, mely hol itt, hol ott csapott be, többek közt a patinás, közkedveltségnek örvendő nagytemplomba. Hogy hogy történhetett meg, nem értjük, miután épp a minap látták el a legmodernebb villámhárító rendszerrel. Szerencsére a sekrestyésen kívül, aki harangozás céljából sietett Isten házába, senki sem tartózkodott a helyszínen. Ezt követően órákig zúgtak-búgtak a harangok, miközben Gáspár Dömötör a torony ablakából bámult a városra. A tüzet sikerült eloltani, a szerencsétlen sekrestyés azonban sajnos bennégett.

[1] A hinduizmus egyik alaptétele, mely szerint az élőlények sorsát az előző élet(eik)ben elkövetett tetteik határozzák meg.

[2] Dicsősség a magasságban Istennek!

12.

Ma egész délelőtt a könyvtárban üldögéltem. Akad ott néhány kötet, amiket nem lehet kölcsönözni, azokat forgattam. Apám elméletét alátámasztó tények után kutattam kézikönyvekben, mikrofilmeken tárolt újságokban, a videóhírmondó archívumában. Eredménytelenül. Dél felé újra föladtam, amiképpen korábban is minden alkalommal. Hazakullogtam.
Az események, ahogy mondani szokás, innentől fölgyorsulnak. Akárha egy filmrendező irányítaná az életem. Elandalítja, már-már untatni kezdi a nézőt, hogy aztán egy gyors ritmusváltással még erősebb hatást érjen el.
Ahogy belépek a lakásomba, érzem, hogy valami nem olyan, mint amilyennek lennie kell. Mintha valaki járt volna itt az elmúlt órákban. Mintha kutattak volna a holmim közt. Nem tudom, mi okból érzem így, hiszen a kutakodás korántsem olyan szembeötlő, mint volt otthon, három éve. És mégis tudom, hogy megtörtént. Talán a zsigereimmel, a tudatalattimmal érzem. Fiókok mélyén tartom apám iratait, azonnal odalépek, beletúrok a ruhák közé. Mindent a helyén találok, látszólag senki sem bolygatta a dolgaimat. Mindazonáltal bizonyos vagyok abban, járt itt valaki, kezébe vette, átlapozta a dossziékat. Öt-hat papír sarka szamárfüles, holott én mindig nagyon vigyázva, óvatosan kezeltem a dokumentumokat. Sebesen, izgatottan nézem végig az iratokat. Az ügynöklistát keresem. Miként minden egyéb, az is a helyén van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem futotta át, nem tanulta meg, netán nem másolta le valaki…
S akkor hirtelen egészen különös dolog történik, amire nincs semmiféle elfogadható, racionális magyarázatom. A szoba falai először vibrálni kezdenek, akár a délibáb formázta képeken kirajzolódó épületek körvonalai, majd áttetszővé válnak, miáltal a fagyott, halott vidék beárad a látóterembe és éles fény vakít el. Behunyom a szemem, zuhanni kezdek a lábam előtt nyíló örvénylő űrbe. Mikor kinyitom újra, mintha álomban járnék, áthatolhatatlan ködben, melyen olykor éles villámok cikáznak keresztül, spirálisan kavarognak a színek, akár a sarki fény pászmái, a lábam alatt ismét szilárd talajt érzek, ám lepillantva csak az ürességet látom, mintha üveglapon állanék; csaknem elszédülök, mikor egy érintés a vállamon magamhoz térít.
– Nyugodj meg – hallok egy férfihangot a fejemben, odabent, nagyon mélyen. Forgolódom, keresem, ki szólít, kutatok a nekem szánt két szó forrása után. Akárki jó lenne, csak öltsön testet az ismerős hang. Mert ismerős, az kétségtelen. Remélek egy alakot, egy formát, egy bármit, akitől vagy amitől az érintés és a hang eredhet, de csak a ködöt és a fényspirálokat érzékelem, egyebet nem, s közben mindvégig tudván tudom, hogy hiába tekergetem a nyakam, hiszen a bensőmből szólítanak, nem a külvilágból.
– Nyugodj meg – hallom újra. Most sem kívülről érkeznek a szavak, megint a fejemben születnek, odabent, nagyon mélyen. Valamiért biztosan tudom, nem az szólít, amit belső hangnak szokás nevezni. Aki hozzám beszél, az egy idegen. Az artikulációja is más, mint az enyém, mint a miénk. Nem olyan értelemben, mintha nem magyar lenne az anyanyelve, inkább mintha sajátos tájszólásban használná a nyelvet. Az orgánuma, a tónusa ugyanakkor nagyon is ismerős. Túlságosan is az. Akár a sajátom is lehetne.
– Nyugodj meg – ismétli harmadszor is a hang.
– Hol bujkálsz? És ki a csoda vagy? – kérdezem.
– Ez bonyolult – érkezik a válasz a homloklebenyembe. – Nehéz lesz megértened.
– Ki vagy? – makacskodom tovább.
– Te vagyok – feleli a hang.
Elképeszt ugyan a válasz, mégsem taglóz le. Mintha ilyesmire számítottam volna, noha a lelkiismeretem szavát mint a fejemben születő hangok magyarázatát elvetettem.
– Az meg hogy lehet? – kérdem, hogy időt nyerjek, s összeszedhessem a gondolataimat.
– Gondolj az apád elméletére! – magyarázza a hang. – Ha 1914-ben máshogyan történnek a dolgok, másképpen alakul a világ sorsa. Ezt állította, nemde? És képzeld el, hogy máshogyan is zajlott minden. Ferenc Ferdinándot megölték, Lenin csak 1917-ben robbantott ki felkelést Oroszországban, hosszú, szörnyű, véres háború volt, a Monarchia szétesett, Magyarországot aprócska állammá kurtították, Németországot megverték, a Kaiser megbukott. Aztán, pár évtized múlva újabb, még borzalmasabb háború következett, amit még szörnyűségesebb események követtek, és a dolgok egészen, de egészen más módon alakultak, mint abban a világban, ami a te valóságod. És az apád nagyon közel járt az igazsághoz, ijesztően pontosan jósolta meg, mi lett volna, ha Ferenc Ferdinánd meghal. Mert szinte szóról szóra az történt, amit ő vizionált. Többek között abban is igaza volt, hogy az ember ebben a másik valóságban, az én valóságomban többet ért el a technológia terén, mint ti a magatok realitásában. Eljutottunk a Holdra, hogy mást ne mondjak. Olyan eszközöket hoztunk létre, amelyek elhagyják a naprendszert. Igen, a technika fejlettebb nálunk, mint a te világodban, különösen, ami a kommunikációt és az élményeket szolgáló eszközöket illeti.
Csodálkozom magamon, amiért nem rendülök meg. Nem esem pánikba, nem állok ellen a hihetetlennek, nem tiltakozom, nem tagadok. Ehelyett higgadtan felelek.
– Jó, legyen így! Elképzelem, hogy úgy van, ahogy mondod. Akkor sem világos, miként lehetsz te ¬– én?
– Úgy, hogy nem csak az történt meg, amit te ismersz a történelemkönyveitekből, hanem az is megesett, amit az apád elgondolt. Mindaz, amiről az imént beszéltem. És ebben az apád által elgondolt, ám apád kreativitásától függetlenül létező valóságban létezem én, aki te vagyok. Az általad egyedüli valóságként fölfogott világban pedig létezel te, aki én vagy.
– De hát csak egyetlen világ létezik! – hördülök föl, próbálok kapaszkodni az értelem utolsó szalmaszálába.
– Ebben tévedsz – ellenkezik a hang, amely ezek szerint csakugyan a sajátom. – Számos világ létezik. Egymás mellett, párhuzamosan. És békességben, mivel átjárhatatlanok.
– Mi mégis kapcsolatba kerültünk – figyelmeztetem. – Ellentmondásba keveredsz.
– Így igaz.
– Nem értem.
– Ezt én sem teljesen – ismeri be a hang. – Arról van szó, hogy mivel olvasom a naplóbejegyzéseid, vagy följegyzéseid, vagy minek nevezzük azt, amit írsz; egy szó mint száz, olvasom őket, mert egy folyóiratban jelentek meg, az én világom egyik lapjában… Szóval, mivel olvasom ezeket, valamiképpen a szöveg által összekapcsolódtunk. A kérdés nehezebben megválaszolható része inkább az, hogyan jelenhetett meg az írásod, amit ott körmöltél, nálatok – itt, minálunk?
– Az egészet föl nem foghatom…
– Hát, egyik-másik momentum előttem is rejtély. De higgy nekem! És ellenőrizd le, amit mondok! Úgy sejted, a lakásodban járt valaki, amíg nem tartózkodtál otthon. Nos, nem téved a megérzésed. Járt ott valaki és kutatott a holmid között. Azt is elárulom, hogy nem más volt az, mint a szíved szerelme. Juli. Aki a titkos szolgálatotok rád állított embere. Az a feladata, hogy apád ügynöklistáját megszerezze. És ma meg is szerezte. Lemásolta az egészet.
– Honnan veszed ezt? – támadok rá fölháborodva.
– Te írtad le. Én csupán elolvastam – mondja szomorúan. – Tudod, abban a folyóiratban, amelyet emlegettem. Amelyikben megjelentek ezek a naplószerű följegyzéseid, Sarki fény címen. Az én világomban, ahol 1914-ben háború tört ki és négy év múltán a Monarchia darabjaira hullott.
– Nem is adtam még címet a jegyzeteimnek – vetem ellene.
– Akkor ideje megtenned – javasolja, pontosabban javasolom magamnak.
– Biztos vagy abban, amit Juliról állítasz? Nem tévedsz, nem csapsz be?
– Járj utána, mondom! Tudod, bár ezernyi apró részletben eltér a te valóságod az enyémtől, alapjait tekintve mégis ugyanabban a világban élünk. A te és az én jelenem ugyanúgy működik, ugyanazok a motivációk mozgatják, ugyanolyan alávalóságok és ugyanolyan szépségek jellemzik…
Még kérdezni akarok egyet s mást, de már hiába. A hang egyik pillanatról a másikra eltűnik belőlem. Eltűnök magamból. A köd is íziben fölszívódik, a spirális fények egy csapásra semmivé lesznek. Kurta másodpercekig az űrben lebegek, aztán ott találom magam újra a Ferenc József-földön, zichytelepi szobámban. Levegő után kapkodok és fojtogat a sírás. Lett légyen bármi ez az iménti jelenet, látomás vagy valóság, a Julira vonatkozó mondatok nagyon is életszerűek és logikusak. A legiszonyatosabb, hogy hitelességtől és logikától függetlenül is tudom, hogy ez az igazság. Már tisztán látok, már nem vezethet az orromnál fogva senki. Fény derült mindenre, mint mikor lámpát gyújtanak az elsötétített szobában. Egyetlen pillanatig sem kételkedem többé, jóllehet harcolni próbálok a kételyért, küzdök, akár az oroszlán…
Sajnos, gyorsan elveszítem a csatát.
Most könnyek csordogálnak az arcomon.

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

Piroska néni vállán nyolcvanöt év súlyával gondterhelten tért egyik este nyugovóra. Nem csoda, ultimátumot kapott a tanácstól, – na, most önkormányzatnak becézik –, hogy ha nem kaszálja le kertjében a parlagfüvet, tizenötezer forinttól ötmillió forintig büntetik. Piroska néni szeme majd kisült a szégyentől. Hosszú életében még egyszer sem marasztalták el amiatt, hogy hanyag gazdasszony. Amit kellett, elvégzett, még jobban is, mint elvárták. De hát az öregség…! Nem bírta már a munkát a ház körül. Legutoljára két éve serénykedett a kertjében: gyomlált, palántázott, öntözött, de már az idén örült, ha megfőzhette az ebédjét. Gyerekei, unokái elhagyták, pontosabban nem törődtek már vele, sem a kertjével, házával. Pedig arról már hulladozott a vakolat, és az udvarát, kertjét is belepte a csalán, parlagfű.
Evett pár falatot, aztán eltette magát holnapra. De csak forgolódott, forgolódott anélkül, hogy álom jött volna a szemére. Egyfolytában azon rágódott, hogy lejárt a határidő, reggel jönnek kényszerkaszálni. Jaj! – kapott hirtelen a szívéhez. Már megint hogy kalapál! Csak nagyobb baj ne legyen belőle, mert még telefonja sincs, hogy kihívja a mentőket. Éjféltájt furcsa berregést hallott a kert felől. Mi ez? Tolvaj? Nézzük meg gyorsan, ki jár itt! Izgatottan osont az ajtóhoz, lenyomta a kilincset. Nem nyílt ki. Ekkor ijedt csak meg igazán. Ez a tolvaj bezárta a házába! Így persze háboríthatatlanul végezheti a dolgát odakint. Csupán azt nem értette, miért kell ehhez ekkora zajt csapnia – találgatta magában. Hát azért nem, mert mégsem tolvaj a nyavalyás! – ütött a homlokára hirtelen. Vagyis nem lehet más, mint a trottyos Koós szomszéd, aki a parlagfű miatti mérgében (biztosan ő jelentette fel emiatt) miszlikbe akarja vágni a kulipintyóját.
– Segítség!
A zaj megszűnt, de elhallgatott Piroska néni is. Nem okos dolog ám újat húzni egy ilyen megvadult bakkecskével, hacsak nem kockáztatja meg, hogy bejöjjön, és ő hallgattassa el örökre. Rövid csend, aztán folytatódott a berregés. Kilesett az ablakon. Az udvaron senki, a kertjébe meg amúgy sem láthatott. Visszafeküdt az ágyába, és egy pohár vízbe cseppentett néhány Herzpflege szívcseppet. Amint megvirradt, újra megpróbálkozott az ajtóval. Engedett, végre megnézhette, mi történt. Valaki bevakolta a ház falát, és, szinte alig hitt a szemének, kigyomlálta a parlagfüvet a kertjéből.
Egyik nap szokatlan szélvihar söpört végig a városon, utána eleredt az eső és meg sem állt mindaddig, amíg el nem árasztotta a fél várost. Következménye több volt, mint siralmas. A vályogházak egy része beomlott, a vizes árkok kiöntöttek, utcák, kertek, pincék kerültek víz alá. Farkas adóhatósági tisztviselőnek szép erős háza volt, mely vígan ellenállt mindenfajta viharnak. Mindössze két cserép mozdult el a helyéről. Ezt is akkor vették észre csak, amikor elkezdett beázni a plafonjuk. Nem nagy ügy, két perc alatt helyrehozható. Farkas úr nyomban fel is hívott egy tetőfedőt ez ügyben.
– Hülyének néz? – krákogott a mester a telefonba. – Két cserépért másszak fel magának egy tetőre?
A második iparost sehogy sem tudta elérni. Annyian keresték, hogy folyton foglaltat jelzett a telefon. A harmadik rögvest jött volna, ha annyit fizet, amennyi száz cserép felrakásáért járt volna.
– Próbálkozz másokkal! – tanácsolta a felesége higgadtan. – Elvégre nem kell ehhez szaktudás, bárki helyre tol nekünk két cserepet, ha szépen megkérjük.
No meg, ha nem hiányzik belőle a segítőkészség, jó szándék. Sajnos, úgy látszott, pontosan ebben szűkölködött Ridegvár, mert az egész városban egyetlen polgár sem óhajtott a meglehetősen rosszhírű ellenőr segítségére sietni.
– Nincs más megoldás, nekem kell felmásznom – adta fel végül keserűen a 99 kilós Farkas úr.
Kihozott egy létrát, és elindult lassan, óvatosan felfelé. De már az ötödik lépcsőfok után megpihent, a tizediknél elszédült, az utolsónál pedig megijedt: mi történik, ha ő most innen lepottyan?
Az utcán néhány arra tévedt járókelő figyelte, miben mesterkedik Farkas úr.
– Hahó, szerencsés repülést! – göcögött egy görkorcsolyás tinédzser.
– Mész innen, te naplopó! – rivallt rá Farkas úr felesége mérgesen. – Gyere le, Berci, inkább ne kockáztass!
A férfi felnézett a tetőre, onnan az égre, mely lassan ismét kiderült, és arra a következtetésre jutott, hogy ő erre a fedélre soha életében nem fog felmászni.
– Igazad van, nem érdemes. Különben is minden cserép eltörne alattam.
– Micsoda nyuszi! – gúnyolódott egy sovány alak odalent.
– Savanyú a szőlő – tódította egy harmadik.
– Köszönöm a dicséretet – lépett Farkas úr hozzájuk, amint lemászott a létráról. – Hát csak tessék, tessék! Próbálják meg maguk is!
– Mi miért? – ütődött meg a soványabb.
– Mondjuk úgy, hogy virtusból. Mutassák meg, miszerint maguk aztán nem nyuszik. Mellesleg ön alatt biztos nem törhet el egyetlen cserép sem.
– Alattam nem, fel is mennék, higgye el, ha nem magáról lenne szó, igen tisztelt Farkas úr.
– Gondoltam. Akkor mást ajánlok. Látják ott fent azt a két elmozdult cserepet? Hozzák rendbe, és én itt helyben leperkálok maguknak kétezer forintot.
– Csak?
– Jó, legyen a duplája.
– Ezt ni! – köpött a tisztviselő elé kajánul, és fütyörészve otthagyta, nyomában a többiek egy fekete szemüveges, bajszos alak kivételével.
– Ez Ridegvár! Köszönöm a segítségüket, uraim! – kiáltott utánuk keserűen Farkas úr.
– Majd én felmegyek – szólalt meg ekkor a bajszos tag, és feleletet sem várva felmászott a tetőre. – Kész, most már nyugodtan várhatják a következő zivatart.
– Farkas úr és neje hálásan mondtak köszönetet.
– Tessék a négyezre! Ahogy megígértük.
– Semmiség. Ennyi munkáért nem fogadok el egy garast sem, de ha nagyon akarja, adakoz-hat a szegények javára.
– Adakozunk, adakozunk. Na, vegye már el, jóember!
– Hálásan köszönöm. A szegények nevében. Egyedül azt szeretném, ha maguk személyesen adnák át. Mondjuk úgy, hogy beteszik egy perselybe. Látják, nincs is messze a katolikus Nagytemplom. Fáradjanak oda, és a dolog el van intézve.
Hogy miért ragaszkodott ehhez a „jóember”? Fogós kérdés, aminél már csak az a fogósabb: vajon Farkas úr valóban betette azt a pénzt a perselybe?
A Rapcsányi család Ridegvár ún. felsőbb rétegéhez tartozott. Az apa bankigazgatóként, az anya jogtanácsosként kereste kenyerét, így ebbe a kenyérbe – sok szegény családtól eltérően – akadt is mit aprítaniuk.
– Boldog emberek! – irigykedtek sokan reájuk.
Pedig ha tudták volna, mekkora teher nyomja a szívüket! Aha, tehát betegek, cukorbaj, rák, leukémia…! Egyik sem! Mindnyájan egészségesek voltak. Csak éppen a fiúkkal nem tudtak egyenesbe kerülni, tudniillik rendszeresen inputolt, magyarul: iszogatott a Rudika. Kezdte a gimiben, és folytatta az egyetemen, amit persze be sem fejezett emiatt.
– Valamit elrontottunk – vádolta az apa önmagát, amikor már marihuánás cigarettát is talált a fia zsebében. – Pedig mi igazán mindent megadtunk, amivel boldoggá lehet tenni egy gyereket. Bántalmaztuk, eltiltottuk-e valamitől is valaha? Egyetlen egyszer sem. És pénze is volt a kölyöknek, külön szobája, számítógépe, tanára, miközben sok gyerek már csak egyszer eszik naponta.
– Ja – értett egyet vele Rapcsányi felesége komoran. – De a baj, megvan, és nem volna helyes, ha beletörődnénk abba, hogy kudarcot vallottunk.
– Logikus, csakhogy mit tegyünk, mert én már minden ötletből kifogytam.
– Nana, azért nem mindenből. A megoldás neve dr. Barabás.
A felsőbb körökben is tekintélynek örvendő bankember úgy felszisszent, mintha a tyúkszemére lépett volna valaki.
– De hiszen ő drogosokat, alkoholistákat gyógykezel. Jó, megengedem, bizonyos szempontból Rudi is… Ki van zárva, én… én nem fogom, nem akarom hírbe hozni a családot.
Egyik este feldúlt arccal sompolygott haza Rudika.
– Sziasztok! – dünnyögte oda a tévé előtt ücsörgő „ősöknek”, azzal már tovább is állt volna, ha a jól fésült, hűvös modorú apa rá nem szól a fiára.
– Megállnál egy percre, fiatalúr? Beszélni szeretnék a fejeddel.
– Már megint? Nem halaszthatjuk holnapra? Most nem érzem túl jól magamat.
– No persze, gyomrodra ment a kisüsti.
– Képzeld, ma még nem is ittam egy kortyot sem, és nagyon hálás lennék, ha a jövőben…
– Ccc, kérlek, ne emeld fel a hangodat! – emelte fel kezét szenvedő arccal az anyuka. – Először is fáj a fejem, reggel óta migrénem van. Másodszor egy jól nevelt fiatalember mindig udvariasan válaszol, ha kérdezik.
– Bocsánat! – juhászodott meg Rudika anélkül, hogy bővebben elmagyarázta volna, mi történt.
Pedig határozottan történt valami, s ahogy telt az idő, egyre több jel mutatott arra, hogy megváltozott, méghozzá előnyére a Rudika.
– Szavamra, rá sem ismerek a fiamra – vidult fel fokozatosan Rapcsányi. – Már kora este hazajön, és nem érzek rajta semmit se. Holott azelőtt csak úgy bűzlött a pálinkától, vodkától.
– Én sem. És mintha a haverjait is kerülné – egészítette a jogtanácsosnő. – Bárcsak tudnám kinek, minek köszönhetjük ezt a hihetetlen változást!
– Gratulálok a fiadhoz! – lepte meg Rapcsányit egyik nap a régi jó barát, aki nem volt más, mint dr. Barabás. – Nagy akaratereje van, annyi szent. Még egy-két hét, és teljesen meggyógyul. Mindenesetre nagyon jól tettétek, hogy hozzám irányítottátok.
A bankvezér hirtelen azt sem tudta, örüljön, vagy haragudjon a jó hírnek. Egy dolog mindenképpen bizonyos: sem ő, sem a felesége nem küldte terápiára Rudikát. De akkor ki, tekintettel, hogy erre maga a fiú sem gondolt mostanig?
Nos, ugorjunk vissza egy kicsit az időben! Kb. három héttel ezelőtt fekete szemüveges, bajszos polgár szólította le Rudit a nyílt utcán.
– Bocsánatot kérek, amiért zavarom, de volna egy rettenetesen nagy kérésem. Maga, ugye, Rudika, Rapcsányi Ottó igazgató úr fia.
– Az vagyok, de honnan ismer maga bennünket?
– Egyszerű: a Rapcsányi családot mindenki ismeri ebben a városban. Hát kérem, az volna a tiszteletteljes kérésem… Ó, elnézést, még be sem mutatkoztam: Wagner Richard volt közterületi-felügyelő és hajléktalan.
– Értem – kotort elő a fiatalember száz forintot. – Fogja, ez a magáé! Nem sok, de ismeri a mondást: sok kicsi sokra megy, vagy: aki a kicsit nem becsüli, a sokat nem érdemli.
– Milyen igaza van! Milyen igaza van! – törölgette szemét a hajléktalan. – Pontosan ezért kerültem én is az utcára. Nem becsültem én meg, kérem, sem a kicsit, sem a sokat, és… Hát igen, ez az igazság: mindenemet elittam.
Hopp, egy sorstárs! Adjunk neki még egy százforintost! – süllyesztette kezét Rudika ismét a zsebébe.
– Hagyja, nagyon köszönöm, de én egészen másfajta segítségre gondoltam.
– Másra? Tán vásároljak magának egy zongorát, Wagner úr?
– Zongorát? – rökönyödött meg a fekete pápaszemes. – Miért éppen zongorát?
– Csak vicceltem. De bökje már ki végre, mégis mit óhajt! Ruhát? Üdülési csekket? Pájinkát?
– Ki akarok gyógyulni a drogból és italból, fiatalúr. Csakhogy ehhez kis segítség is kellene, más szóval protekció, hogy bejussak Barabás doktorhoz, s miután az apja meg a doki puszipajtások…
– Az anyját! Honnan ilyen tájékozott, bácsikám? Még a végén kiderül, nem is közterület-, hanem detektív-felügyelő volt valamikor.
– Akkor számíthatok magára?
– Fölösleges. Kérjen időpontot tőle, utána sétáljon be szépen a rendelőjébe, és a többi már megy magától.
– Hogyha ez ilyen egyszerű lenne! – sóhajtott fel a hajléktalan. – Először is – szimatolt körbe komikusan – be sem engednének. Aztán egy terápiához csinos summa kell, és az biztosan nem rongyos 100-200 forint lesz.
– Azt hiszem, igaza van, de semmi vész, majd én beviszem a doktorhoz, aztán meglátjuk, mit tehetek.
– Épp erre szerettem volna megkérni. Hálásan köszönöm – csókolt kezet váratlanul a fiúnak. – Isten áldja meg a jóságát!
– De Wagner úr! Ne szégyenítsen meg így a nyílt utcán!
– Bocsánat, zavarok? – nyitott be Rudika pár perccel később egy bozontos szemöldökű, Faludy Ferenc-hajú orvoshoz.
– Á, Rudika, de rég nem láttalak! Foglalj helyet, hamarosan végzek, utána elmondhatod, mi a baj.
– Semmi, nem azért jöttem, de ha nem tetszik ráérni, majd… majd később elmondom.
– Kíváncsivá tettél, talán inkább most mondd el.
A fiatalember közelebb lépett az orvoshoz, és halkan, nehogy más is meghallja, előadta a ké-rését.
– Kérlek, a kedvedért. Hadd lássuk azt a bácsikát! – hordozta körül tekintetét dr. Barabás. – Itt nincs. Úgy tűnik, meggondolta magát, és hazament.
– Igen, úgy tűnik. Hát akkor viszontlátásra, tovább nem is zavarok.
Az orvos szeme megvillant.
– Hohó, ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem! – gondolta vidáman, nagyon jól tudván, miféle szenvedélynek hódol legjobb barátja fia is. – Nem zavarsz, sőt, kifejezetten megkérlek, vegyél részt te is a mai „szeánszon”! Biztosítalak, érdekes lesz. Nézd csak azt a szöszi, sudár lányt ott a csoport közepén! Most éppen ő fog magáról beszélni. Hallgasd meg, utána mondj te is néhány biztató szót szegénynek!
– Én? Milyen alapon, egyébként is mit értek én az ilyen kábítószeres izékhez? – szabadkozott Rudika.
Végül mégis csak ott maradt, és azontúl ő is rendszeresen bejárt az orvoshoz. Na nem Barabás, sem a saját gyógyulása, hanem csak úgy a szöszi kedvéért.
Ridegvár idegeit egy ideje megmagyarázhatatlan események borzolták. Valaki vagy valakik hetek óta jártak-keltek a városban. Kárt ugyan nem tettek, de mindent láttak-hallottak. Szimatoltak jobbra, szimatoltak balra, belopózkodtak az udvarokba, kertekbe, és ezzel az emberek életébe, titkaiba. Ez magánlaksértés, uraim – méltatlankodtak egyesek. Biztosan Márton atya hívei, akiket folyton jótettekre ösztönöz. No de ki kérte rá? Mindenki úgy él, ahogy tud vagy engedik, és azt sem igen szívleljük, ha folyton kilesik, mikor, hányszor fingjuk el naponként magunkat.
Márton atya kellemes csalódással vette tudomásul, hogy mégis csak termékeny talajba hulltak az elvetett magocskák. Egyedül arra nem jött rá, pontosan kik azok a hívei, akik missziós munkájában immár tettleg is segítik. Erre kérdezett rá közvetlen feljebbvalója, az esperes úr is, amikor magához hívatta Ábriskát.
– Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de nem tudom.
– Hát az meg hogy lehet? – csóválta meg fejét rosszallóan a gömbölyű hasú, kerek képű egyházi vezető. – Engem úgy tájékoztattak, hogy senki más, mint Gáspár Dömötör, a saját sekrestyésed, testvérem. Legalábbis az egyikük, mert a többi kiléte egyelőre ismeretlen. Megerősíted, vagy cáfolod?
– Dömötör bácsi? – nézett nagyot a lelkipásztor. – Aligha, pontosabban én semmit sem tudok az egészről.
– Pedig többen is tanúsítják, és nem csak ezt. Valami olyasmit is, miszerint a jó öreg többször is fiamnak szólított.
– Előfordult, ugyanis Gáspár bácsi… Hogy is fejezzem ki magamat? Nem teljesen… normális – védekezett zavartan, és gyorsan el is magyarázta, mire alapozza a gyanúját.
– Mindegy – zárta le az eszmecserét az esperes. – Bármelyik oldalról nézzük az öreget, mindenképpen kompromittálja az egyházat. Summa summarum: el kell távolítanunk a templomból.
A fiatalember szívére akkora kő esett, hogy majd összeroskadt alatta.
– Most mi a baj? – tűnt fel az esperesnek Ábris nyugtalansága.
– Csak az, hogy az öregnek semmi pénze, vagyona, ráadásul imádja a munkáját. Már kora gyermekkora óta ministrál, és ha most elbocsátjuk, olyan pofont kap, amitől örökre elmegy a kedve az… egyháztól.
– Ha kishitű, minden bizonnyal, ugyanis ez a lényeg, nem a pénz meg a munkahely. Az Úr gyakran megpróbál bennünket, de aki igazán hisz őbenne, hitében megerősödve áll ki minden tűzpróbát – oktatta ki kenetteljesen fiatalabb paptársát. – Ami pedig téged illet, javaslom, nem, mint feljebbvalód utasítalak, revideáld a módszered. Én megértem, hogy jót akarsz, de ehhez partnerre van szükségünk. Magyarán: nem tűzzel-vassal, hanem a hívők akaratának maximális figyelembevételével kell visszavezetnünk az eltévedt bárányokat az akolba. Ezt diktálják egyébként a demokrácia elvei is, szerelmetes testvérem.
– Már bocsánat, én talán nem így teszek? Esetleg feljelentett, panaszkodott rám valaki? – mosolygott magabiztosan Ábriska.
– Fájdalom, panaszkodott, és imádkozzunk azért, hogy erről csak te még én tudjunk, mert ha a főtisztelendő püspök úr is megtudja… Tulajdonképpen jelentenem kellene az esetet, de ha megígéred, hogy még ma lefújsz mindenféle segélyakciót, lezárjuk az ügyet, és mindnyájan jól járunk – egyezkedett az esperes Ábrissal.
Hiába, csínján kell bánni ezekkel az atyákkal. Túl nagy mostanság a paphiány, és ha ez a kolléga is kiugrik, honnan vesz helyette másikat? Valószínűleg ezt tanácsolná a püspök is, ergo vigyázat: úgy kell tárgyalni, hogy egyik fél érdeke se sérüljön.
– Megígérem, hogyne, magától értetődik, de mégis kik és mivel vádolnak?
– Az első kérdésre sajnos nem válaszolhatok, mert a feljelentések egytől egyig anonimek. De ettől még feljelentések, melyeket kötelességünk kivizsgálnunk. Na, nézzük! – pislantott az előtte fekvő írásba. – Elekes Piroska. A feljelentő azt állítja, hogy Dömötör, vagy más, a merénylő kiléte itt ismeretlen, tolvajkulccsal hatolt a házába, és rázárta az ajtót a nénire, amitől ő hajszál híján infarktust szenvedett.
– Szegény asszony! – törölte meg homlokát megcsappant önbizalommal a fiatal plébános. – De mi ebben a jótett, vagy, uram, bocsá’, kirabolta volna a nénikét?
– Nem, kigyomlálta a parlagfüvet a kertjéből. A dologban azért mégiscsak lehet valami huncutság, hiszen megtehette volna ezt nyíltan, fényes nappal is. Talán elcsent valamit a kamrából, Piroska néni mindenesetre erre gyanakszik.
– Ennyi?
– Rapcsányi Ottó. Ismered?
– A bankárt? Felületesen, ugyanis szemita, vagyis nem tartozik a gyülekezetünkhöz.
– A feljelentő szerint Dömötör összeboronálta Rapcsányi fiát egy prostituált drogossal.
– Mi célból?
– Valószínűleg nem célzatosan. Így alakult. A bankár ugyan elismeri, miszerint Dömötörnek köszönheti, amiért a fia csoportterápiára jelentkezett, de ez az affér a drogossal elég szerencsétlenül folytatódott.
– Amennyiben?
– Amennyiben Rudika feleségül akarja venni a prostituáltat. A Gici család – folytatta az esperes. – Az apa munkanélküli cukorbajos, az anyának sok a gyomorsava. Erre mit csinál a brigádod? Ötven paradicsompalántát ültet Giciék kertjébe, amitől aztán mindketten még betegebbek lesznek, mint azelőtt.
Ábriska idegesen feszengett, s alig várta, hogy elbúcsúzhasson a méltatlankodó atyától.
– Dömötör! – vette elő otthon még aznap a sekrestyést. – Csalódtam benned. Mondd, miért nem voltál hozzám őszinte!
A zömök, meglepően jó erőben lévő egyházfi komikusan hunyor¬gott.
– Jaj, ne vágj ilyen arcot, mert még elnevetem magamat. Pedig mindketten kihúzhatjuk a gyufát ez egyszer.
– Fiam…
– Kérlek, ne szólíts fiadnak! Nézd, már régen be szerettem volna vallani, hogy te meg én… Szóval nem vagyunk rokonok – öntött tiszta vizet a pohárba; igaz, ezzel is sokkolja az öreget, viszont annál könnyebben válik meg tőle, amikor érdeme elismerése mellett nyugállományba helyezi. – Nem tagadom, hogy hasonlítok a fiadra, de csak hasonlítunk, ezzel vége, nincs tovább.
– Ez… ez nem igaz – dadogta a sekrestyés. – Te igenis az én fiam vagy, és az is maradsz halálig.
A plébános, mit tehetett egyebet, megint csak ráhagyta. Ha nincs kivel, nincs kivel. Egy DNS-vizsgálat ugyan mindent egyértelműsítene, de aki nem épeszű, azt nyilván még ezzel sem tudná meggyőzni.
– Jó, egyelőre ne bolygassuk, mindössze azt áruld el, miért boronáltad össze Rudikát azzal az örömlánnyal?
– Miféle örömlánnyal, és ki az a Rudika? Én… én nem ismerek semmiféle Rudikát – tette hozzá bizonytalanul.
– Hazudik – állapította meg magában a lelkipásztor; ezek szerint még az ilyen derék bácsik is rizsáznak? – Rendben, hagyjuk a Rudikát, de azt már csak bevallod, hány önkéntesből áll az… akcióbrigádunk.
A sekrestyés most még nagyobb szemeket meresztett. Így persze elég nehéz lesz kinyomozni, mi az igazság ebben a Timur és csapatára[1] emlékeztető sztoriban. Még az is megeshet, hogy valóban vétlen a jóember, és akkor még ennél is cikisebb lesz referálnia az esperesének. Akkor tovább: küldjük nyugdíjba Gáspár Dömötört!
– Jól van, beszéljünk másról? Hány éve is szolgálod az egyházat?
– Sok. Még gyerekkoromtól, amikor ministránsnak szegődtem.
– Nagy idő, és mondd, nem fáradtál bele ennyi munkába? Hiszen akár nagyapa is lehetnél, márpedig egy nagyapa, akárhogy is nézzük, olyan, mint egy múlt századi rádió, itt recseg, ott ropog…
– Az lehet. Én nem. Én még máma is elviszek egy zsák cementet a hátamon. Megmutassam?
– Elhiszem, elhiszem – nevetett a plébános. – De akármennyire is erős vagy, az idő csak elszállt fölöttünk, és ilyenkor úgy illik, hogy átadjuk helyünket a fiataloknak.
– Hogyne! – bólogatott egyetértően a sekrestyés. – Majd egyszer, ha csakugyan eljön az ideje. Te, Ábriska – nézett hirtelen farkasszemet az atyával –, te nyugdíjba akarsz engem küldeni.
– Miért, nem mennél?
– Nem – válaszolta kurtán, ellenségesen.
– Pedig a szolgálati éveid alapján bármikor elmehetsz, és, minek is tagadjam, az esperes úr is ezt akarja.
– Mióta? Esetleg haragszik rám? Mégis mit vétettem, hogy ezzel akartok büntetni? – borult el egyre jobban a tekintete.
– Semmit. Félreérted a helyzetet. Szó se róla, itt-ott te is hibáztál. Például meg kellett volna velem is beszélned azt a humanitárius akciót. Végül is egyházi ügy, és ilyenkor nem cselekedhetünk mások megkérdezése nélkül, ez, ugye, evidens.
– Ha te mondod, hanem nyugdíjba akkor sem megyek, tisztelendő úr. Inkább…
Kicsit megállt, eltűnődött, majd így folytatta.
– Inkább kilépek, és máshova megyek dolgozni.
– Rossz döntés. Kérlek, gondold át még egyszer, ami pedig az emberek támogatását illeti, azt bízd nyugodtan ránk és az önkormányzatra. Ez nem a te dolgod, hanem a miénk, testvérem – lélegzett fel megkönnyebbülten Ábriska, az ügyet szerencsésen lezárta, referálhat a főnöknek.
Gáspár Dömötör szavának állt, felmondott. Ellenben másutt dolgozni már nem akaródzott az öregnek. Egyedül élt, így senkinek sem tartozott magyarázattal. Azért a templomot sem kerülte, és ugyanúgy ellátogatott a misékre, mint sekrestyés korában.
– Jól vagy? Nincs szükséged valamire? – puhatolódzott lelkiismeret-furdalástól gyötörve hébe-hóba a tisztelendő.
Dömötör feleletre sem méltatta. Haragudott rá, csalódott benne? Nem nyilatkozott. Egyedül a szeme vádolt vagy könnyezett. De akkor is csak lopva, csöndesen, amikor Ábrison felejtette időnként. Annál elégedettebb volt viszont az esperes.
– Laudetur Jesus Christus! Örülök, hogy megértetted, mi egy katolikus pap dolga. A kutya ugat, a zenész zenél, a politikus politizál, mi pedig Isten igéjét hirdetjük. Ennyi. Nem több és nem is kevesebb, mert ez a mi dolgunk, drága testvérem.
Márton atya nyugalmát azonban ez a dicséret sem billentette helyre sokáig. Ez a Dömötör, ez a Dömötör… ! Miként tegye jóvá, amit elkövetett ellene? Amíg ezen morfondírozott, töprengett, újabb meghívást kapott felülről, ám ezúttal a polgármester hívatta magához.
Fekete, hosszú haj, markáns arcvonások, rekedtes hang, könnyed járás, mozdulatok. Ez volt Pataky polgármester. Az ilyen típusra szokták mondani: fess férfi, akár színésznek is beválna. Nos, nem vált be. A Színház- és Filmművészeti Egyetemre ugyan bejutott, de már az első év után kirúgták. Erre olyan lóra nyergelt át, ahol sikeresebben kamatoztathatta tehetségét: felcsapott politikusnak, hogy pár ügető kör után polgármesterré válasszák. (Szegény Pataky! Csak polgármesternek? Hát… nem lehet mindenki Arnold Schwarzenegger, még kevésbé Ronald Reagan. Bár ki tudja, még ez is bekövetkezhet idővel!)
– Dicsértessék! Örülök, hogy megismerhetem. Már olyan sok szépet hallottam önről, hogy személyesen is meg akartam ismerni.
Hízelgő bevezetés, ami persze semmit sem változtat a lényegen, mely szerint nem úgy végzem a munkámat, ahogy ő és a város elvárja. Utána elővesz egy csomó feljelentést, azzal megismétlődik az esperesnél ismert színjáték – szorongott a tisztelendő, mert ugyan mi másért rendelte volna magához. A polgármester percekig licsegett-locsogott (pontosabban lamentált) anélkül, hogy rátért volna a lényegre. Mellette, korosabb, ősz halántékú ember, a város egyik alpolgármestere jegyzetelt.
– Szóval akad itt bőven hiányosság, aminek legfőbb jellemzője a közömbösség. Holott a mi munkánkhoz hit, meggyőzőerő és kreativitás szükségeltetik. Vagyis csupa olyan karakterisztikum, ami önt minősíti. Így van, alpolgármester úr?
– Így, polgármester úr.
– Ebből kiindulva elhatároztuk, hogy a jövőben csakis ilyen elemekkel dolgozunk, azaz szétválasztjuk a búzát a pelyvától. Aki megfelel, marad, aki nem, hasznosabb munkatársra cseréljük. Mi, az önkormányzati tisztviselőkarral egyetértésben, önre szavaztunk.
– Megtisztelnek – érzékenyült el a lelkipásztor, aki egész más fogadtatásra számított. – De miből következtetik, hogy én alkalmasabb vagyok másoknál, nem szólva arról, hogy nem is dolgozom önöknek. Én, kérem, pap vagyok, nem jegyző, képviselő, vagy ilyesmi.
– Ezen ugyan nem múlik. Majd megválasztjuk, mert nekünk igenis ilyen kaliberű emberekre van szükségünk. Attól pedig ne tartson, hogy alkalmatlanabb másoknál. Hallottunk ám mi is az ön karitatív teamjéről, és aki ma egy ridegvári lakost mobilizál, annak ugyancsak szuggesztív egyéniségnek kell lennie. Eltaláltam, alpolgármester úr?
– El, polgármester úr.
– És most konkrétan: ezennel ünnepélyesen felkérjük, kapcsolódjék be az önkormányzati munkába, ami abból áll, hogyha elindítunk egy-egy akciót, ön mozgósítja a híveket. Ez lehet önkormányzati választás, csatornázási program, szelektív hulladékgyűjtés, városi ünnepségek előkészítése, közlekedési feladatok stb. Másrészt igyekszik minden lakosságot érintő kérdésről információkat gyűjteni. Ha egy utcában meghibásodik a villanyvilágítás, azonnal jelenti, ugyanígy, ha gázszivárgást, csőtörést észlel, vagy A. horogkeresztet rajzol B. boltjára…
– Köszönöm, világos – hökkent meg a horogkereszt szóra; még jó, hogy nem azt kérik, jelentse fel azokat, akik elítélőleg nyilatkoznak a kormányról, polgármesterről, ilyen-olyan szervezetről, pártokról… – Csak az a bökkenő, hogy akármilyen hasznos munka is, ennyire konkrétan nem tudnék, de nem is óhajtok foglalkozni semmiféle kérdéssel. Az én asztalom elsősorban a Szentírás, aztán a templom és a gyülekezet. Ezt követik az erkölcsi normák, a szellem csiszolása, lelki vigasztalás. Engedje meg, hogy idézzem a főtisztelendő esperes úr szavait: a kutya ugat, a zenész zenél, a politikus politizál, mi pedig Isten igéjét hirdetjük. Ennyi. Nem több és nem is kevesebb, mert ez a mi dolgunk, tisztelt polgármester úr.
– Bocsásson meg egy pillanatra! Jöjjön velem alpolgármester úr!
A két férfi a szomszédhelyiségbe ballagott.
– Megértettük, és elfogadjuk az álláspontját – tájékoztatta Ábriskát a polgármester, amint öt perc körül újból előbukkantak. – Ennek ellenére kérjük, gondolja át még egyszer az érveit, utána kérdezze meg önmagát: vajon egyedül is ugyanannyit tehet a híveiért, a városért, mint önkormányzati képviselőként egy egész hivatali apparátussal az oldalán? A mozgósítás, konkrétumok tekintetében pedig megnyugtatom: a legtöbb problémát megoldhatja a szószékről, prédikáció formájában is. Más szavakkal ki sem kell mozdulnia a templomból, legfeljebb a fontosabb értekezletek idején. Viszontlátásra! Kérem, telefonáljon be holnap, és közölje velünk, hogy döntött!
Márton atya vegyes érzelmekkel bandukolt hazafelé a főutcán. Természetesen örült, hogy fejmosás helyett megdicsérte a város első számú polgára. Egyébiránt szívesen segítene is neki olykor egy-két tanáccsal. De csak olykor és csakis tanáccsal, vagyis ez a mindent látó-halló és erről rendszeresen referáló szerep egyáltalán nem illik az egyéniségéhez. Valahogy olyan spiclis, politikai agitátor íze van az egésznek. Abban viszont igazuk van, önkormányzati képviselőként sokkal többet tehet a hívőkért, mint ezzel az egyelőre még számára is ismeretlen karitatív brigáddal. Föltéve, hogy egyáltalán létezik.

[1] Arkagyij Petrovics Gajdar egyik legnépszerűbb ifjúsági regénye.

Folytatása következik…

(Illusztráció: Szűz Mária kegyhelye)