Kezdhetem? Kezdem. Kis panziót üzemeltetek. Tudja, amolyan Bed & Breakfast típust, amiből meggazdagodni nem lehet, de az embernek tiszta marad a lelkiismerete, mert nem henyél, és mert fizeti az adót. Arról a városi házról beszélünk, ami a fedett piac és a középiskola között, a zsákutcában húzódik meg. Valamikor egy kocsma is volt ott, de azt még a maga ideje előtt lebontották. Ma már nem isznak annyit az emberek, ami elég baj. Ha innának, az államnak nem kellene annyiszor megemelnie a jövedelemadót. Szóval, ott van az én kis panzióm. Olyan kicsi, hogy nevet se adtunk neki. Az emberek úgy szokták emlegetni, hogy a csincsillás ház. A csincsilla a földkerekség legkedvesebb állata. Nincs nála szebb szeme egy élőlénynek se, beleértve a hamvas szüzeket. A legelsőt még az apámtól kaptam, már vagy negyven éve. Apám még házat is épített nekik. Háromemeleteset, plexiből és csibedrótból. Mert a csincsillák mindent megrágnak ám. Volt abban minden: hálószoba, nappali, étkező. Fatörzs futott végig a három szinten, mint valami csigalépcső. A miniszterelnök megkövezése nem örvendeztetné meg úgy a lelkem, mint a látvány, amikor kinézek az ablakból, és látom az apró drágákat, ahogy ott mosakszanak. Nap, mint nap, alaposan. Ők voltak az én igazi társaim. Amikor a nyereséget kalkuláltam, miattuk tettem. Meg persze apám emléke miatt. Jó kis hely az, én mondom magának. Látnia kellene. Nem kívánkoztam én soha, sehová onnan. Szinte mindennap új arcok érkeztek. Ezrével fordultak meg nálam. Mind hozott magával valamilyen érdekes történetet. Mint a csomagokat, úgy rakták le. Mikor elmentek, mindenkiről tudtam, hogy családos-e, van-e adóssága, mit nem szeret enni és kire szavaz. Jól kijöttem mindegyikkel. És kivétel nélkül imádták a csincsillákat. Mondom magának, legalább annyi fénykép készült róluk, mint a királyról. Sose nősültem meg, annyira nem érdekelt a női nem. Persze, hogy voltak barátnőim, egészséges férfi lennék, vagy mi! De amióta házasságkötéskor az örök hűség mellett életre szóló pénzügyi támogatást is alá kell írnia a férfinak…! Hát nem bolondultam meg! Nem úgy, mint a képviselők, akik azt a törvényt hozták, hogy a teljes foglalkoztatottság elérése érdekében a nőket kivonják a munkapiacról, és minden munkahelyet férfi fog betölteni. Micsoda marhaság ez, kérem? Azóta minden nő férjhez akar menni! Az persze érthető, hogy gyerekre vágynak, mert hát biológiailag úgy vannak megteremtve. Ki jár a legrosszabbul? Hát a férfi! Amióta börtönbüntetés jár a házasságon kívüli apaságért, azóta vagyunk kiszolgáltatva a nők kényének-kedvének! Nem kell messzire mennem, az én családomban is arat a nőuralom. Egyetlen dolgot tudok csak a nővérem javára írni. Mióta anyánk megöregedett, az év nagy részét nála tölti, vidéken. Azt mondja, ott boldogabb. Talán igaza van. Nem tudom megmondani, sose volt családom. Az édeskéken kívül persze! Nekem ők a családom.Ők voltak. Negyven évig. Itt, ni, a fotón, jól láthatja. Ez itt a két húgom meg az öcsém. A nyakigláb kamasz én lennék. Ez pedig a csincsillaház. Volt. Negyven évig. Negyven hosszú évig itt állt az ablakom alatt. A függönyt is csak miattuk húztam szét. És aztán egy reggel, úgy négy hónapja, felébredek, odalépek az ablakhoz – és mit látok…? Az áruház parkolóját! Azt, amit egyébként eltakart a csincsillaház! Ellopták a csincsillákat! Fel tudja ezt fogni? Negyven évig mindenki békében élt itt, és egyszer csak jön egy senkiházi, és elviszi őket mindenestül! Fel tudja ezt fogni? Futottam én fűhöz-fához! Még a helyi újságban is adtam fel hirdetést. Mehettem a sóhivatalba! Valaki azt mondta, húshiány van, biztos azért vitték el őket! De hát öregek voltak szegénykéim, már vagy nyolc éve nem vettem újat! És még ha úgy is volt, mármint hogy a húsukért kellettek valakinek, miért vitték el a házat is? Persze, hogy szomorú voltam, de sose fordult meg a fejemben, hogy pótoljam őket. Elvégre ha, mondjuk, autóbalesetben meghal az ember egész családja, azt se tudja más személyekkel helyettesíteni. Megcsömörlöttem én ettől a világtól, de igen nagyon! Végül aztán úgy döntöttem, hogy a hátsó kertbe kiscsirkéket telepítek. Építettem is nekik házat, mint apám a csincsilláknak. Mondtam is magamnak, na, Ádám, ha elkapták volna a frakkodat, már neked is lenne fiad, és akkor ezt neki építenéd! Fából készült az otthonuk. Ablak is volt azon. A szomszéd még cserepet is adott – és ha akartam, az egész tetőt egy mozdulattal le tudtam emelni. Még annak is utánanéztem, hogy kell őket tenyészteni. Tudta, hogy léteznek tojóhibridek? Na, mikor ezt olvastam, rögtön tudtam: nekem ilyen tyúk kell! Rendeltem hát három Minorkát. Mikor azok megérkeztek! Szentséges ég! Én ilyen szép tyúkokat még a tévében sem láttam! Egy feketét és két fehéret kaptam. De micsoda feketét! És a taraja! Mint a pipacs! Rögtön belé is szerelmesedtem. Erre mi történik? Átjön a szomszédom. Azt mondja, te Ádám, hiszen ez a fekete egy kakas! Mondom, hogy lenne már az, tyúkot rendeltem. Mondja: ez pedig kakas! Summa summarum, két tyúkom lett, meg egy kakasom. Persze reklamáltam. Majd levonnak egy csinosabb összeget az adómból. Boldog vagyok velük. A két tyúk állítólag évi száznyolcvan tojást termel ki együttesen! Úgy legyen! Esténként bezárom őket a házukba. A kakast nem, az igen szabadságszerető. Még anyámnak is küldtem róluk képet. Azt mondta, akár nevet is adhatnál nekik, Ádám! De nekem csak a kakason járt az eszem. Elhatároztam ugyanis, hogy először annak kell nevet adni. Reggelente elhúztam a függönyt, és vártam (mert közben áthurcolkodtam a másik, kertre néző szobába, hogy ne is lássam többé azt az otromba fémkonstrukciót, ahova mostanság a bicikliket parkolják). A szomszédom ugyanis azt mondta, a legjobb ötletek egyszerre csak kipattannak az ember agyából. Vártam hát. De a sors megelőzött! Egy héttel később elhúzom a függönyt, és… Azt hittem, megnyílik a föld alattam! A kakasom véres cafatokban hever a meggyfa alatt, a két tyúk a fa csúcsán! Kirohanok, a két hisztérika egymáshoz bújva toporog az ágon. Azt a krisztelejszomát! – kiáltok fel. Ahogy közelebb lépek a házukhoz, apró mozgolódást hallok bentről. Közelebb megyek, benézek a csibehálós ablakon. Mit látnak szemeim!? Azt hittem álmodom. Egy nagydarab madár ül ott, a sarokba húzódva. Akkora a csőre, mint egy tőr, és lefelé görbül. Milyen madár? Nem tudom. Fogalmam sincs az állatokról. Apám szokta mondani, fiam, öregapád korában a latin ment ki a divatból, az én koromban a számolás, mire te belenősz a kamaszéveidbe, nem lesz itt szerves anyag, amit ne emberi kéz fabrikált volna természetes elődje képére! Akkor elhatároztam, hogy nem is kínozom az agyam holt tudással, ha már semmire se jó. Szóval, továbbra is lehajolva, bámultam a madarat a drótos ablakocskán keresztül. Mit tegyek, mit tehetek, töprengtem, bár eleinte inkább a kakaskám fölött búsultam. Hogy kerül ide ez a nagy madár? Sas, sólyom vagy héja! Ennyi madárról tudok csak. Meg a verébről, de az talán kisebb, emlékeztettem magam. Egyet se láttam élőben, manapság már nem is lát az égen repülő madarat az ember, én meg nem járok a természettudományi múzeumba. Oda csak a családos embereknek kötelező. Mondtam, no, Ádám, ez valami igen bátor és értékes madár lesz, jobb, ha értesíted a természetvédelmi hivatalt, hadd intézzék a többit ők maguk. Fölhívtam hát a hat-hat-hatot, az rögtön át is kapcsolt. Vártam két órát, fél napot, semmi. A végén még börtönbe kerülsz, Ádám, figyelmeztettem magam, ha kimúl ez a szárnyas ördög, a hátralevő éveidet egy ablaktalan helyiségben, tyúkszar-eltakarítással fogod tölteni! Madár, szólítottam meg. Csak a fejét mozdította felém. A pokolba veled, gondoltam. Nem mondtam ki hangosan, mert az ördög jutott az eszembe, a régi legendákból. Ahogy zöld szemeit rám vetette, a hideg is végigfutott a gerincemen! Mégis sikerült a garázdát befognom. Kesztyűt húztam, és rádobtam egy hálót. Kiskomám, mondtam neki, te se fogsz többet az udvaromban vérengzeni. Vittem a szerszámosházba, mikor a kerítés mögül megszólalt a szomszéd, hogy hát maga meg mit csinál, milyen madara van? Egyenes beszéddel válaszoltam neki, szomszéd, nem tudom én azt, de megölte a kakasom! Ezek után csak vártam… Ültem az elülső szobában, kénytelen voltam azt az ordenáré parkolót bámulni, hogy lássam, mikor érkeznek a természetvédelmiek. Helyette egy rendőrautó áll meg az udvaromban. Kiszáll a rendőr és egy civil, és hangosbemondó tölcsérrel a nevemet kiabálják. Jóember, mire való ez a nagy hűhó, szólok rá az ablakból. Olyan durva volt, mint a pokróc. A tölcséren keresztül harsogta, hogy tudomásunk van róla, hogy maga fogva tart egy védett ragadozót, nyissa ki az ajtót, különben betörjük. Ácsi, ember, ácsi! Ezek nem a bejelentésemre jöttek, hanem valaki, és én a szomszédra gyanakszom, feljelentett. Kinyitom az ajtót. Esküdözöm, próbálkozom megmagyarázni, de csak lenyomják a fejem, karjaim a hátam mögött, csuklómon bilincs, és rám szólnak, ha nem hagyom abba, akkor zsákot húznak a fejemre. Ahogy maga engem nem látott sírni, úgy anyám se, de akkor, mondom magának, majdnem sírva fakadtam! Kettőnk közt maradjon: ha végre visszatérünk a békés hétköznapokba, akkor fölmegyek a padlásra, és megkeresem apámnak azt a vastag könyvét, amiben az Istenről vannak olyan szép történetek. Nekem az az érzésem, nem is kitaláció az! Lehet, mégiscsak ott ül, és lát minket? Azért gondolom csak, mert, mert alighogy kiléptünk az ajtómon és elindultunk a rendőrautó felé, a természetvédelmiek járműve állt meg keresztben előttünk. Mindenre fény derült, hát persze! Rögtön elengedtek, az adómból majd elengednek valamennyit, nyugtattak meg. De maga azt nem hiszi el, hogy megviselt a szomszéd árulása! Mert hát ki jelentett volna fel? Egyébként héja volt a madár. Mikor elmentek, megetettem a tyúkokat (tényleg, nem tud valami jó tyúknevet?), és elhatároztam, hogy a szomszédnak ezután még csak köszönni se fogok, és inkább ki se megyek a kertbe, ha meglátom őt a kerítés túloldalán. Nem is mentem. A tévében új játékot lehetett játszani, feliratkoztam hát. A tamagocsira emlékeztetett. Tudja, mi a tamagocsi? Apám gyerekeskedett, mikor a japánok feltalálták. Virtuális élőlény, két gombbal működik, etetni, itatni kell, játszani kell vele. Ha nem teszi az ember, akkor meghal, és az szívszaggató. Ez a tamagocsi. Amire a tévében feliratkoztam, arról szólt, hogy királyságot kell építeni, kormányt alakítani, adót kell beszedni, segíteni a méheknek, különben kipusztulnak a fák és kihal az emberiség, szóval minden, ami a jelen életben égetően kulcsfontosságú. Ezzel csaptam el az időmet napokig. Már épp belefáradtam, mikor a nővérem telefonált. Szülni fogok, jelenti be. Nem is tudtam, hogy terhes! Azt mondja, miért ne lehetne. Miután a férje teherbe ejtett más nőt, nővérem úgy döntött, más férfit választ magának, elvégre joga volt hozzá, és most új gyereke lesz. Na, mindegy, nem értem a nőket. Le kell utaznod hozzánk! – adja ki parancsba. Anyánkkal valami baj van, beutalták a neurológushoz, és én tíz hónapos terhesen alig vonszolom magam a konyhától az ajtóig, nemhogy a kórházban töltsek vele egy napot. Szülni fogok, Ádám. Ismétli, mintha süket lennék. De hát ott az új férjed, próbálkozom. És mit csináljak én a dilidokinál? Nevet rajtam, és azt mondja, ez nem dilidoki, te ostoba! Esetleg várhatnánk, amíg lebabázol – bátorkodom. Azt mondja, lehetetlen, mert anyánkkal valami nincs rendben, és ha kezelésre szorul, jobb elkezdeni mielőbb, nem várhatunk újabb hónapot. Summa summarum: nővérem a kórházban, sógorom a tengeren szolgál, tudja, a bevándorló-elhárítóknál, és hát az embernek csak egy anyja van. Mit tehettem volna? Lemondtam az előrerendeléseket, majd fizethetem a kötelezettségmulasztási illetéket, rábíztam a tyúkjaim etetését a szomszédra, igen, arra, akire gyanakszom, de hát mit tehettem volna, és leutaztam B321-be, hogy kövessem nővérem instrukcióit. Az ember hiába tiltakozik, a nők erőszakosabbak.Annyit előrebocsáthatok, hogy az egészségügy is ebek harmincadjára került. Mikor megérkezem, anyám épp egy lapjára állított konyhaasztalt pakol lábakkal égnek meredő székekkel. Anyám, kiáltok fel, mit csinálsz, mire a nyakamba csimpaszkodik, és az ajkait nyújtja, drága férjem, sikít, továbbra is rajtam csüngve. Majdnem behasadt a dobhártyám! Most már látom, mégiscsak igaza van a nővéremnek anyám tekintetében. Számot kell kérned, Ádám, ma már nem küldenek levélben időpontot, túlságosan kevés a doktor és sok a beteg, úgy is mondhatnánk, aki kapja, marja alapon működik a provinciális betegellátás, hadarja nővérem. Mi az a provinciális? Ne törődj vele, arra ügyelj, hogy legeslegkésőbb reggel hatra ott legyél, mert hétkor kezdik osztani a számokat, és csak tizenöt beteget fogad a neurológus. Anyánkat hagyd otthon, csak ha megvan a szám, akkor vidd őt be. Most pedig feküdj le, utasít a nővérem, biztos fáradt vagy. Hát persze, hogy az voltam! És dühös. És csalódott. Ellenőriztem anyám zsebeit, van-e nála gyufa, ne már, hogy sikerüljön tábortüzet raknia a házban. Éjfélig nem tudtam elaludni. Ültem az ágy szélén, és azon gondolkodtam, hol és mit rontottam el, hogy ennyi csapás ért az utóbbi időben. Minden, a társadalommal szembeni kötelezettségem leróttam. A karitász-előírásoknak megfelelően hetente egy napot hulladékszortírozással töltök a telepen. Nem bántottam senkit sem. Megvizsgáltam a gondolataim, nincsenek törvényellenesek. Nagyon elszomorodtam! Hála a kék égnek, eszembe jutott apám, aki sokszor biztatta anyámat, az élet már csak ilyen, asszony, ne kínozd magad túlságosan, minden elmúlik, menj, feküdj le, hunyd le a szemed és számold a bárányokat, biztos elalszol közben és másnap már mindent rózsásabb színben fogsz látni. Így tettem hát én is! Biztos voltam, hogy másnap minden rózsás színben fog ragyogni.Nem így történt! Ha ezt tudom, le sem fekszem! Öt óra után arra ébredtem, hogy beállt a nyakcsigolyám. Tudja, milyen az? Az ember nem tudja a nyakát mozgatni. Például, ha körül akar nézni, akkor az egész felsőtestével kell elfordulnia. Alig tudtam felhúzni a cipőmet. Már-már azon voltam, felhívom a nővérem, hogy tanácsot adjon, de aztán eszembe jutott, hátha éppen szül, meg hát megígértem, amit megígértem, emlékeztettem magam. Benéztem anyámhoz, aki mélyen aludt, és háromnegyed hatkor elindultam a kórházba. Aggódtam, hogy talán a vinciális kórházak ilyen korai időben zárva tartanak, de szükségtelen volt. Egyáltalán nem elmaradott helyek ezek a vidéki kórházak! A lift is működött, és a büfésnő gondolkodás nélkül útbaigazított: második emelet, jobbra, doktor MK2035, és egy papírt nyomott a kezembe. Apámnak talán mégis igaza volt, gondoltam, de nem tudom, minek kapcsán. Csing! Kinyílik az ajtó. Jobbra térek. Mi ez itt, mondom?! Vagy harminc ember ott sorakozik. Sztrájkolnak a kórházi alkalmazottak? Vitamint kínálnak az ápolók? Nem értem, hiszen csak tizenöt páciens kap számot, nem? Mit tegyek? Egészen kétségbeestem. Először arra gondoltam, talán mégiscsak jobb lenne, ha hazamennék és holnap újra próbálkoznék. Elvégre is, ha tizenöt számot osztanak ki, akkor én ide ma be nem jutok. Csakhogy megígértem, és az ígéret szép szó! Nem tudom, igazából mit jelent, de apám szokta mondogatni. Várok tehát egy picit, aztán előrelépve bekopogok. Persze előtte bocsánatot kértem a várakozóktól. Kijön a nővér. Megkérdem, mi a teendő. Jöjjön vissza jövő héten! – tanácsolja. Kicsit ideges lettem. Kisasszony, én százötven kilométert utaztam, hogy ma az anyámat, aki nyolcvankettő éves, bár ezt nem szereti hangoztatni és igazából senkire se tartozik, szóval hogy anyámat ide elhozhassam. Sajnálom, uram! – biggyeszti le az ajkát. Elkeseredtem és egészen tanácstalanná váltam. Mondom magamnak, ahogy apám mondaná, szedd össze magad, apafej, nincs olyan, hogy lehetetlen, gondolkodj! Ahogy ott ültem és erősen próbáltam gondolkodni, egy egészen ismerős arc közeledett a folyosó végén. Ahogy közelebb ért, rögtön megismertem! Úgy megörültem, hogy minden bajomról elfeledkeztem! A felém közeledő tekintetből láttam, hogy a férfi is rám ismer. Már-már üdvözöltük egymást, mikor valaki a háta mögül, papírt lobogtatva, megszólította: Doktor MK2035! Kérem, várjon…! Megnéztem a beutalót. MK2035! Egy és ugyanazon orvos! Fortuna rám kacsintott! – sóhajtottam fel, de csak úgy belül, tudja, mikor az ember mellkasában szétfolyik valami melegség. Doktor MK2035 az én szívbéli barátom volt mielőtt a családja Romániába költözött volna, hogy ott egy árvaotthont gyámságuk alá vegyenek. Tizenkét évesek voltunk, és Toni a legjobb barátom volt! Együtt jártunk iskolába, és iskola után mindig velem jött a csincsillákhoz. Amikor elköltöztek, nem aludtam három napig, és a csillagokat bámultam, mert apám elmagyarázta, hogy az esthajnalcsillag irányában Románia felé nézek, és az esthajnalcsillag épp úgy ragyog Románia felett, mint felettünk. Ezután sokáig az Esthajnalcsillag volt a legjobb barátom. Toni, ahogy megígérte, mindig írt a világhálón, ahogy akkor hívták, és én is írtam neki. Fotókat is cseréltünk, így igazából egészen sokáig barátok maradtunk. Amikor egyetemre került, többször találkoztunk, mert visszaköltöztek az országba, de Toni megnősült, és az asszonytartás nagyon drága mulatság manapság, így aztán, érthetően, ideje java részét családjával töltötte. Nem haragudtam rá. Nekem a csincsillák jelentették a családot. Hogy rövidebbre fogjam, ott áll előttem a legjobb barátom. Megöleljük egymást. Megkérdi, mi járatban vagyok. Ecsetelem a helyzetet. Nem tudlak ma bevenni, barátom, csóválja a fejét. Az engedélyemet tenném kockára. Manapság már olyan vadul óvja az erkölcsöket a rendészet, mintha már elfelejtették volna, hogy a nevelés és nem a büntetés az, ami építő hatással van az egyedekre. De barátom, a nővérem kórházban, a férje a tengeren, én százötven kilométert utaztam, és odahaza várnak a tyúkjaim! Toni mélyen a szemembe néz, lehajtja a fejét és a fogai közt gyorsan elmormolja, időpontot kell kérned a nővértől, aki átnyújt majd egy csekket, azt még ma fizesd be a postán, és gyere vissza holnap reggel nyolcra. Mire való az a befizetés? – nézek végre kék szemeibe (mert közbe felemelte a fejét), pedig én barnára emlékeztem, és ez kissé megingat abban a hitemben, hogy a barátommal állok szemben. Illeték ellenében időpontot kapsz, mondja. Holnap nyolc óra? – és mosolyog. Megismerem a mosolyát. A nővér kiadja a csekket, elrohanok a postára, hogy befizessem a tíz pénzt. Sorakozni kell, sebaj, úgy örülök barátomnak és kedvességének, hogy nem igazán számít egy kis sorakozás. Tizenhét éve nem láttam, mit számít az a tíz perc, fél óra! Csakhogy én gyorsan fáradó típus vagyok. Már-már megemelem a hangom, úgy elfogy a türelmem, mikor az elektronikus táblán lassan pergő betűk figyelmeztetnek: A hivatal zéró tolerancia szabályzat alapján operál, verbális és fizikai agresszió esetén a Rendszer működésbe lép. Türelemre intem magam. Újabb tizenegy perc, végre masinához jutok. Ezen a csekken nincs számlaszám – közli a monitor, és a csekk kigördül a tenyerembe. Nincs kinek reklamálni. Visszabandukolok a kórházba. Már el is feledkezem fájós nyakamról. Újra elnézést kérek a várakozóktól, bekopogok. A nővér három perc negyven másodperc után kinyitja az ajtót. Nem enged be, de az ajtót résnyire nyitja. Nem idézhetem, mert csúnya szavak hangzanak el, ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki számlaszám nélküli csekket kapott. Ez kihágás kategóriába, barátom pedig kétségbe esik. A kihágás bírsággal, és ismétlődés esetén további, súlyosabb szankciókkal jár. Jöjjön vissza holnap nyolcra anyukával, ja, és készpénzben is fizetheti az időpontos betegellátást – így szól a nővér. Fiatalember, én hajnali három óra harminckét perckor érkeztem ide, várjon a sorára, szól rám egy öregasszony. Ekkor eszembe jut a nyakam. Ahelyett, hogy az ágy szélén sopánkodom, én is korábban kijöhettem volna! Sebaj, kaptunk időpontot, és ahogy apám mondaná, legyünk pozitívak, agykontrollozzunk és mondjuk együtt: az Élet szép! Anyámmal másnap reggel megjelentünk. A többiek legnagyobb felháborodására (persze nem mutatták, a kórház is zéró tolerancia szabályzat alapján operál) negyvenkét percig vizsgálta barátom anyámat, aztán összeölelkeztünk. Nincs mit tenni, az én anyám is úgy döntött, nem használja az eszét többé – ennyit tudtam meg. 

Hazatértemkor az első utam a tyúkokhoz vezetett. Nem is tudom, mi ütött belém. Talán ezek az érzések vagy mik!? Még a szívem is dobogni kezdett, amikor a találkozásra gondoltam. Kettőnk közt maradjon: annyira nosztalgikus hangulatba estem! Eszembe jutott, hogy a panziónk előtt valamikor játszótér volt, és a buszok ötpercenként közlekedtek. Ilyen szamárságok… Szombatonként apám kezembe nyomott egy egyest, én meg kifutottam a sarki boltba, hogy megvegyem a hétvégi újságját. Vasárnap reggel pedig, még mielőtt felébredtem, anyám feltette főni… nos, hm, igen… a tyúkhúslevest… Tudom, nincs mentségem rá, de tényleg úgy elhatalmasodott rajtam az akarat! Maga nem emlékezhet az aranysárgán gyöngyöző lére. Én, kérem, csak újra érezni akartam az ízét! És hát igen, levágtam a tyúkokat! Hogy mit hoz a jövő? Nem tudom! Van itt egy asszony, aki állítólag jól tud főzni, belőle szedtem ki, hogy főzték régen a tyúkhúslevest. A férje nemrég halt meg, és állítólag van egy olyan  sovány gyereke, hogy hálni jár belé az lélek. Biztos ez is olyan allergiás fajta, szelíd, ragyogó szemű, mint a csincsilla. Az ügyvédem talán felveszi majd vele a kapcsolatot. Ha a nőci beleegyezik, hogy összeházasodjunk, a bíróság eltekint a börtönbüntetéstől. Akkor én is építhetek egy csincsillaházat a gyereknek. Hogy milyen lesz, azt még pontosan nem tudom, kicsit másabbat szeretnék. Hogy mi van, ha a nő nem egyezik bele? Miért ne egyezne, minden kisgyerek szereti a csincsillát! Kis szerencsével fia van annak az asszonynak… Ennyi a történetem. Most már kikapcsolhatja a masináját.

(Illusztráció: chkn)

11.

Minden nap találkozunk, Juli meg én. Egyre többet tudok róla. Már nem csak én nyílok meg zavarba ejtő őszinteséggel előtte, ő is beavat az életébe. Azon kívül, hogy eredetileg kisdedóvónő, azt is tudom, hogy kecskeméti, hogy az apja kezességet vállalt egy barátjáért, aki csődbe ment, s most az atya fizethet helyette. Hogy Juli ezt az adósságot szeretné törleszteni, ezért vágott bele a sarkvidéki kalandba. Hogy a vőlegényével két évig élt együtt, s amikor elváltak, nem bánkódott, mert már régóta érezte, hogy zsákutcába jutottak. Tulajdonképen örült, hogy egyedül utazik ide, a világ végére, úgy érezte, ezzel egyszerűen és végérvényesen megoldódott egy régóta megoldásra váró helyzet.
– Unalmas és érdektelen kapcsolattá váltunk – jegyezte meg, s hangjába egy fikarcnyi szomorúság sem vegyült.
Annál keserűbben mesélt a bátyja eltűnéséről. Öt évvel ezelőtt történt, s ma sem tudja senki, hová lett. Fivére felesége, midőn egy csütörtök délután hazaért a munkából, gyűrött, kapkodó kézírással telerótt cédulát talált az asztalon. Juli testvére hagyta ott. Azóta semmi hír róla, az a cetli volt az utolsó nyom, ami utána maradt. Zavaros, filozofikus szöveg állt a papírfecnin az ürességről és a mindenről, a teljességről és annak hiányáról, a kisszerűség mocsaráról, a lélekölő provincializmusról, az egzisztenciális kilátástalanságról, szorongásról, ilyesmikről – már amennyire Juli föl tudta idézni. Az egész famíliát meglepte azzal a cédulával a mérnök, akit mindenki módfelett józan, két lábbal a földön álló, praktikus gondolkodású és pragmatista embernek ismert. A hetvenes években valódi európai járműipari központtá fejlődő Kecskemét legnevesebb, helikoptereket gyártó üzemében, vezető beosztásban dolgozó rokonukról sosem gondolták volna, hogy efféle gondolatok foglalkoztatják, s nem csak azon jár az esze naphosszat, miként lehet még megbízhatóbbá és biztonságosabbá, ezáltal keresettebé tenni az Asbóth márkájú helikoptereket. A mérnök úr szívesen, s mintegy kéjesen mondta el minden nap, nem ritkán többször is, hogy Európa középső és nyugati fertályában piacvezető ez a márka, az ő márkája (s ha nem is volt valóban az övé, kivette a részét a sikerből, az kétségtelen, jegyezte meg Juli). És ez az unalmasnak tűnő, a szakmája rabjának vélt férfiú egyszer csak eltűnik és mindössze egy, a lét alapvető, csöppet sem praktikus és pragmatikus kérdéseit boncolgató följegyzést hagy maga után. A család széttárta a karját, értetlenkedett és búslakodott.
– A bátyád legalább valódi ember volt, aki a fejét nem csak arra használta, hogy legyen hol viselnie a kalapot – próbáltam vigasztalni Julit. A kedvesem csak legyintett.
– Ettől sem nekem, sem a szeretteimnek nem lesz könnyebb.
Nekem viszont − bár nyilvánvalóan nem hasonlíthatom magam hozzájuk – igen. Mindig boldoggá tesz, ha azt tapasztalom, élnek még emberek, akik gondolkoznak és éreznek: maguktól, maguknak. Akiket elszomorít az érzéketlenségünk, a tompaságunk, a magunknak valóságunk, életünk kereteinek lélekölő kisszerűsége, a kapcsolataink devalválódása, a közösségeink elértéktelenedése, a családi kötelékek gyengülése, a kíváncsiság sorvadása. Készen kapunk mindent, legyen az eszköz vagy idea, gondosan elkészített használati utasítással, kimódolt, a leghatározottabban haszonelvű garanciával, a miérteket, az összefüggéseket egyre kevesebben firtatják, megelégszenek a felszínes, gyakorta sántító magyarázatokkal. Biztonságban élünk, sem háborúk nem dúlnak, sem járványok nem tizedelik az emberiséget. A gyarmatokon (a maguk fogalmai szerint) hasonló bőségben élnek a bennszülöttek, mint gyarmattartóik Európában vagy Észak-Amerikában, a globális elosztási rendszerek zavartalanul működnek, kevés a nyomorgó, jóllehet nagyságrendekkel több, mint a szemtelenül gazdag. A videóhírmondó megmutatja a világ arcait, bárki betekintést nyerhet a bolygó hétköznapjaiba. Senki nem vonja már kétségbe, hogy minden ember egyenlő a jog előtt, s mindenki beletörődött, hogy ez nem jelenti azt, hogy az egyének társadalomban elfoglalt pozíciói is azonosak lehetnek, sem azt, hogy a jogegyenlőségnek mindig és mindenkor érvényesülnie kell. Dél-Amerika egyes vidékein és Belső-Kínában állítólag akadnak még fegyverrel harcoló milíciák, akik a XIX. századi apostol, Marx Károly és a szociáldemokrácia meg a kommunizmus eszméinek diadalra juttatásáért, azaz valamiféle társadalom nélküli társadalomért küzdenek, de néhány hónapnál tovább egyszer sem jutott uralomra ez az (éppen ezért nehezen megítélhető) eszme a Föld egyetlen tájékán sem. Különben is, a tekintély és a hierarchia a leginkább kidolgozott, a legnagyobb múlttal rendelkező és a legmegbízhatóbb szervezőerő az emberek közötti kapcsolatrendszerekben, éppen ezeket az elemeket kiiktatni a társadalomból semmi egyebet nem eredményezne, mint megfékezhetetlen, uralhatatlan káoszt és anarchiát. Tudtommal a Párizsi Kommün sem nélkülözte egyiket sem, sem a tekintélyt, sem a hierarchiát, bár esküdni nem esküszöm meg, hogy ez valóban így igaz, oly kevés az információ a kontinens történetének eme szégyenfoltjáról. Mindenesetre, jóllehet egyre lazább a közbeszéd és egyre több az egyformaságot hirdető hivatalos és civil szólam, a tekintély bizonyos körökben és szinteken továbbra is a legszentebb dolog ezen a planétán. Amikor még hivatalnok voltam, minden évben fölköszöntöttem a fölötteseimet a névnapjukon. Nem azért, mert eszembe jutott, nem azért, mert számon tartottam a személyes ünnepeiket. Nem, erről szó sincs, magasról tettem én az ő jeles napjaikra. A titkárnők viszont ernyedetlen szorgalommal hívtak telefonon mindig, amikor elérkeztek azok a bizonyos dátumok, közölték velem, mikor fogad az osztályvezető, az alpolgármester, az akárki. Egyetlen egyszer nem kértem időpontot a köszöntésükre, mégis mindig kaptam.
− Ikszipszilon osztályvezető a jövő hét csütörtökön ünnepli a neve napját, Önt fél négyre várja – hallottam a telefonkagylóból a titkárnői szózatot, s a következő hét csütörtökén fél négykor megjelentem a nevezett személy irodájában, leróttam tiszteletem a följebbvalóm előtt. Másfélszáz éve így megy ez. S amennyiben nem ragadunk le a szó szerinti értelmezéseknél, bátran kijelenthetjük, hogy többezer éve megy ez így.
− Beismerem, hogy erősen elkalandoztam – fejeztem be hosszúra nyúlt monológomat −, a lényeg, hogy számomra öröm, ha egy ember gondolkodik és amire jut, az nem egy előre megkonstruált gondolat, hanem a saját szellemi terméke, legyen az bármilyen minőségű is. A testvéred ilyen ember lehet.
Juli a fejét a csóválta, mégis úgy éreztem, örül annak, amit a bátyjáról mondtam.
– Lila köd, semmi más! – dünnyögte, bosszúsnak tettetve magát. – Naivitás, szentimentalizmus, nyavalygás. Ennyi.
Mégis jól esett neki mindaz, amiről beszéltem, ebben biztos vagyok. S nekem jól esett az életéről, viselt dolgairól tudomást szerezni. És amikor nem voltunk együtt, ábrándozni Juliról, magamról − kettőnkről. Szívesen képzelegtem egy erdei házikóról, például, s a házikóban róla és rólam. Veszünk majd egy lovacskát, álmodoztam, csúnya, sovány, hosszú szőrű lovacskát, aztán egy szamarat, nagy fejű, lekonyuló fülű, szőrehagyott állatot, végül egy rossz kordét, amelyik úgy nyikorog, akár az elkárhozott lelkek az éjszakai erdőben. Végigjárok tucatnyi falut, mindenütt találok valamit, a szamarat a kordé elé fogom, a lovacska kötőfékjét a kordéhoz csomózom, magára a rozzant kordéra fölhalmozom mindazt a lényeges és lényegtelen kacatot, amit rám tukmálnak az atyafiak, végül ekképpen elkészülve, hazavonulok a házunkba, az erdő közepébe, ahol Juli vár rám. Lepakolom, amit beszereztem, a lovacskát és a szamarat bekötöm az épület oldalához ragasztott aprócska istállóba, szénát vetek eléjük, mi ketten, Juli meg én szalonnát és friss, dús levegőt eszünk, s ahol ránk esteledik, ott aluszunk, az otthonunk mellett, a meleget árasztó, puha, mohás földön, felettünk pedig a csillagos ég. Mielőtt elaludnánk, hosszan szeretkezünk, aztán fölidézek egy sok-sok évvel ezelőtti történetet, amely egy korábbi életemben, kamaszkorom szigetén esett meg velem. A történetem egyszerű és jelentéktelen. Arról szól, hogy egy idegen város fölött aludtunk a hegyen a barátaimmal. Szállásunk elhagyott kolostorrom melletti tisztáson emelkedett: minden irányban felében-harmadában nyitott oldalú épület, tornyos, kőfalú, évente egyszer templomnak alkalmas, a többi napokon állatetetőként üzemelő. Éjjel egyszer csak arra riadtam, valaki bökdösi a lábam, majd a kísérőhangok hallatán kisvártatva rádöbbentem, nem igazán valaki, sokkal inkább valami szutyongat, nevezetesen egy bóklászó vaddisznó. Legott olyan ordibálásban törtem ki, mint egy halálra rémült kisgyerek, a kiáltásaimra a társaim is mozgolódni kezdtek, s a fenyegető rém eliszkolt, be a fák közé. Ezt mesélem, miközben a pihegő Juli az oldalamhoz bújik, felettünk a csillagos ég, körülöttünk kellemes, simogató langyosság, s mi tudjuk, hogy az erdőben, a mi erdőnkben kószáló medvék és vadkanok szelídek, békések, barátságosak. Miután elszenderedünk, egyik-másik vadállat egészen közel téved hozzánk, megszimatol, gyöngéden hörög-morog, odébbáll. Mikor orruk nedvességét érzem száraz bőrömön, nem szorongok, nem félek – édesdeden alszom, Juli lélegzését hallgatom álmomban, békésen, ártatlanul. Ilyen nagyot fordul majd a világ, ha megvesszük azt az erdei házikót. Minden reggel befogom a lovacskát a taligám elé, az úton jól elbeszélgetünk, a ló meg én, míg a legközelebbi faluba érkezünk, ahol tűzifát, nagy-nagy kenyereket, konzerveket, szalonnát, kolbászt, butykos pálinkát, két gödölyét és két birkát vásárolok, azzal visszabaktatunk a fák közé, hiszen Juli reggelivel vár, türelmetlenül. Útközben mellénk szegődik egy éhenkórász eb, odasomfordál hozzám, megnyalintja a kezem fejét, mintha arra kérne, fogadnám el őt is társamul, mint a lovacskát és a kordén bégető birkákat meg a mekegő gödölyéket, mint a rám váró asszonyt. Nem ellenkezem, boldogan megsimítom a buksiját, s szinte ugyanazzal a mozdulattal egy kis darab szalonnát dugok az orra alá, mintegy foglaló gyanánt a hazaérkezésünkkor esedékessé váló lakomára nézvést. A kutya nyomban befalja az előleget, közben hangosan morog. Nem haragosan, inkább úgy, mintha kis időre macskává változott volna, akinek dorombolni támadt kedve a kimondhatatlan boldogságtól. Lenyeli a falatot, vidáman talpal mellettem, s mikor hazaérkezvén nagy adag ennivalót tolok elé, széles vigyorra húzza a pofáját, kivillantja sárgás fogsorát. Közben lepakolom a kordét, kifogom a lovacskát, hogy a szamárral, a birkákkal meg a gödölyékkel együtt kicsapjam legelni. Juli figyel bennünket, mosolyog, egész nap teszünk-veszünk, s mikor besötétedik, felettünk újra a csillagos ég. Ezúttal bemegyünk a házba, a gödölyék, a birkák és a kutya követnek. Együtt hajtjuk álomra a fejünket, ám én az éjszaka kellős közepén fölriadok, lelkiismeretem nem hagy aludni, kibotorkálok a szűkre szabott istállóba, s a házba vezetem a lovacskát és a szamarat. Reggelre kelvén egy macska ül a fejemen. Amint mozdulok, leugrik, leül szemben velem és olyan okos tekintettel vizsgálgat, hogy a szemébe nézve egyenesen azt várom, mikor szólal már meg. Nem teszi, hát Julihoz fordulok, átölelem, megcsókolom. Föltápászkodunk, kikászálódunk az ágyból, megetetjük az állatokat, hűs vizet iszunk a házunk sarkán fakadó forrásból, kiballagunk az erdő szélére, figyeljük a végtelen pusztaságot és az ég kékjén úszó felhőket és nem foglalkozunk semmi mással. Próbáljuk magunkba szívni, szerves részünkké tenni, vérré változtatni a nyugalmat. Próbáljuk megérteni, miért csak így nyílhat esélyünk a harmóniára, miért vallottunk rendre kudarcot az úgynevezett civilizációban. Miért vallott kudarcot rendre a civilizáció. Itt, távol mindentől, mindenkitől, kívül rekedten mindenen, ami rész, egészen más az élet. Nem értem pontosan, mi folyik itt, ugyanakkor magától értetődő a magyarázatok szükségtelensége, fölöslegessége, lehetetlensége is. És mindez csak még nagyobb nyugalommal tölti meg a körülöttem heverő világot, a fákat, a füvet, a kutyát, a macskát, a lovacskát, a szamarat, a gödölyéket, a birkákat, a tücsköket, bodobácsokat, méheket, szitakötőket: a teremtésben velem egyenlően osztozó társaimat. Érzékelem a tenyeremben Juli apró kezét, a retinámon a felhőket és, bárha nappal van, úgy érzem, felettem csupán a csillagos ég feszül, s ez már nem is lehet másként ezután soha.
Ezt a látomást nem osztom meg Julival. Kinevetne. És igaza volna. Romantikus, már-már szentimentális képzelgés az egész. Tulajdonképpen önmagam előtt is röstelkedem miatta. Alighanem fülig szerelmes vagyok, fülig szerelmes akarok lenni, ez lehet az oka ábrándos hangulatomnak, rózsaszín látomásaimnak.
Mikor együtt vagyunk, Juli meg én, inkább egyebekről beszélgetünk. És hogy őszinte legyek, napról napra többször térünk rá az apámra. Helyesebben a kutatásaira, az elméletére. Az ügynökök névsora ugyancsak mind sűrűbben kerül terítékre. Nem örülök ennek, baljós előérzetem támad, valahányszor erről beszélünk, és utána sokáig nem tudom elűzni a kedélyemet beárnyékoló felleget. Inkább kellemetlen, mint rossz érzés, figyelmen kívül mégsem hagyhatom.
– Szerintem nem lehetsz nyugodt – mondja egyik este Juli. – Ha nálad vannak a listák, bajt hoznak a fejünkre.
Először meghatódom, amiért többes szám első személyben beszél rólunk. Krákogok egyet, ezzel próbálom palástolni az elérzékenyülésemet.
– Majd egyszer fogom magam és elégetem az egészet – vonogatom a vállam.
– És ha ezzel csak még nagyobb bajba keveredsz? – néz rám ijedten.
– Amennyiben?
– Lehet, oda kellene adni nekik az egész paksamétát – veti föl. – Hazafias érzelmek ébredtek benned, rádöbbentél a felelősségre, amellyel az uralkodónak és a birodalomnak tartozol, mi több, az emberiségnek! Vagy valami ehhez hasonló szöveget kerekítesz…
– Azt se tudom, ki a fenének adhatnám – vonakodom és a meghatottságom elillan, helyébe beárad az a bizonyos baljós előérzet.
– Azt biztosan ki lehet deríteni! – legyint Juli.
– Habár – teszi hozzá kis idő elteltével – az is lehet, hogy úgy hülyeség az egész, ahogy van. Az sincs kizárva, hogy az apád csak fantáziált. Vagy egész egyszerűen tévedett.
A hangja könyörtelenül cseng, a tekintete fagyos. Megdöbbenek a hangszínétől és attól a felsőbbrendű magabiztosságtól, ami átitatja. A gyötrő sejtelem százszorosára erősödik a mellkasomban, öntudatos kíméletlensége szorongással és zavarral tölt teli, akár méregkeverő méreggel a méregpoharat.
– Nem volt kókler… – habogom.
– Azt egy szóval se mondtam! – tiltakozik Juli megenyhülve, s hangjának tónusa kimondottan kedvesre vált, midőn folytatja, bár a tekintete nem tud olyan gyorsan idomulni változó hangulatához, mint a hangszálai, csak másodpercekkel később enyhül szigorú nézése.
– Tévedni bárki tévedhet. Teszem azt, elismert tudósokkal is előfordul viszonylag sűrűn… Nem így van?
– Ebben igazad lehet – ismerem be, zavarom azonban nem múlik.
Juli nem először veti föl azt a lehetőséget, hogy apám bakot lőtt, csak korábban nem így, nem ilyen részvétlen, kegyetlen módon tette. Apám természetesen nem volt tévedhetetlen, én pedig szükségszerűen elfogult vagyok irányában, ez logikus. Juli objektívebben látja a kérdést nálam, ezzel is nehéz lenne vitatkozni. Ennek ellenére határozottan elkeserít, amikor a tévedés lehetőségével hozakodik elő. Most még rosszabb a helyzet: megfoghatatlan gyanakvás támad bennem, amiért újra szóba hozta ezt és főként amiért így, ilyen hangsúllyal, ilyen nyersen, ilyen ridegen beszélt az apámról és az elméletéről. Meghatározhatatlan, alattomos bizonytalanság kezd motoszkálni a bőröm alatt. Mintha giliszták rágták volna magukat az irhámba. Juli nyilván érzi, hogy valami most eltörhet bennem, ha nem vigyázunk, ezért sebesen eltereli a szót az aggályos témáról, becézgetni kezd és simogatni, elhalmoz a gyöngédségével. Hamarosan hosszan, érzékien szeretkezünk, mégis úgy érzem, mintha gépiesen, megszokásból cselekednénk, mintha a rutin vezérelné a mozdulatainkat, pusztán a mezítelen testiség, lélek nélkül, élettelenül. Amikor Juli magamra hagy, hogy a bárba menjen, dolgozni, üresnek, magányosnak és elhagyatottnak érzem magam. Kiszolgáltatva a zordon északi sark kényének-kedvének.
Huszonegy évesen éreztem ilyet utoljára, amikor Judit faképnél hagyott. Még a gimnázium végén kezdődött a kapcsolatunk, s közel három évig tartott. Amikor véget ért, olyan érzés kerített hatalmába, hogy nem maradt semmim. Hogy kifosztottak. Valójában magamat fosztottam ki, hiszen az én hibámból szakítottunk − ám ez mit sem enyhített a nyomorúságomon, inkább csak fokozta.
Voltaképpen soha többé nem múlt el belőlem ez az érzés, a vigasztalanság és elhagyatottság érzése, csak meghúzódott az árnyékban. Akkor tudatosult bennem először, hogy mindvégig a lelkemben (agyamban?) maradt, amikor hosszú évek múltán újra találkoztunk Judittal. A haja barnából szőkévé vált, a melle fölött tetovált mandala díszítette a bőrét, ezen kívül azonban ugyanúgy festett, mint az emlékeimben. Nyár volt, beültünk egy sörkertbe, beszélgettünk. Judit bejárta a világot, sokfelé dolgozott, de szinte mindenütt pórul járt, mindenütt kihasználták, megrövidítették.
− Sosem hittem volna, hogy ilyen szar életem lesz – mondta mosolyogva. Szép mosolya volt.
Judit vegyészként végzett az új temesvári egyetemen és pár évvel azután, hogy elváltunk egymástól, egy céget alapított az ismerőseivel, javarészt évfolyamtársaival, akik nemsokára kilopták a közös üzletből az összes tőkét. Ráment Judit lakása, amit a nagyszülei hagyatékából vásárolt, plusz a szülei megtakarított pénze, és kizárólag a szerencsén múlt, hogy a börtönt legalább megúszta. Sovány vigaszt jelentett számára, hogy a többiek nem voltak ilyen szerencsések: hat és tizenöt év közötti, fegyházban letöltendő büntetéseket kaptak. Az apja ezek után, elsősorban a családi megtakarítás elkótyavetyélése miatt, kitagadta, ő pedig fogta magát, elment dolgozni Izraelbe. Az Oszmán Birodalomba ékelt zsidó államot 1970-ben hozták létre három évtizedes tárgyalásokat követően, azóta nemzetközi protektorátus alatt áll. Néhány radikális muszlim vallási társaság a nagyhatalmak által garantált védelem ellenére állandó fenyegetést jelent az ország mindennapjaira, az iszlám, mindenekelőtt arab és palesztin fanatikusok nem képesek elviselni, hogy a zsidók önálló államhoz juthattak a Szentföldön, miközben rajtuk vagy az oszmánok, vagy a perzsák, vagy az angolok uralkodnak továbbra is. A modern Izraelben születése óta rendszeresek a robbantások, az öngyilkos merényletek, kivált az Aszaszin Testvériség nevű terrorszervezet révén, amelynek központja a hivatalosan brit fennhatóság alatt álló, valójában módfelett zűrzavaros Afganisztánban található (illetve nem található, mivel senki nem tudja, pontosan merre keresse). Judit mindenesetre évekig élt Izraelben, dacolt a leselkedő veszélyekkel, sokat dolgozott és sokat is keresett, ám végül ott is kisemmizték. A részletekbe nem avatott be, csak annyit mondott el, hogy magyarok verték át. Az izraeli éveit követően először Burmában, majd Indiában, végül Nigériában vállalt munkát, s mindenütt azt tapasztalta, hogy az angolok a valóságban egyáltalán nem olyan úriemberek, mint amilyennek mutatják magukat.
− Két éve hazajöttem – mesélte. – Először Pozsonyban éltem fél évet, onnan kerültem Pestre, egy kutató cégnek dolgoztam. Néhány hónapja csődbe ment a cég. A lakásomat is ők bérelték, az autómat ugyancsak tőlük kaptam… Naná, hogy minden elúszott… És ezen felül behajtott rajtam a bank egy rakás tartozást is, mivel állítólag tulajdonostárs voltam a vállalkozásban. Mutatták a papírokat, amik ezt bizonyítják. Valódinak tűntek, bár sosem írtam alá még csak hasonlókat sem. Több millióval tartozom mind a mai napig. És életem végéig tartozni fogok.
Legszívesebben megöleltem volna, de nem mertem moccanni se. A kezeit figyeltem. Nagy kezei voltak, sokkal kisebbekre emlékeztem − tehát akad még egy változás a haja színén és a tetováláson túl, állapítottam meg magamban, miközben magam is tisztában voltam azzal, ez csak látszólagos változás, ami az emlékezetem megbízhatatlanságát bizonyítja.
− Azóta itthon élek, az anyámmal, aki elhagyta az apámat – fejezte be a történetét Judit. − Takarítani járok anyám barátnőihez, ebből élünk, meg anyám nyugdíjából. Hivatalos jövedelmem nem lehet, mert a bank és az állam rögtön lecsapna rá. Titokban élek a föld felszínén, tulajdonképpen titokban. Néha olyan ürességet érzek itt benn – mutatott a mellkasára −, hogy azt hiszem, ha belevágnék egy kést, még levegő se süvítene kifelé, nemhogy vér vagy bármi más…
Szerettem volna elmondani neki a bennem lakozó ürességet, megvigasztalni, hogy nincs egyedül ezzel az érzéssel. Beszélni arról a kifosztottságról, magamra maradottságról, amiben minden napom telik. Sajnos, nem voltam rá képes. Féltem, hogy túl messzire megyek, túl mélyre hatolok.
− Tudod mi az, amit mindig szerettem benned? – kérdezte hirtelen Judit, talán mert látta a hezitálásom.
− Hogy mindig gondolkoztál – mutatott a homlokára. – Mindig, mindig járt az eszed, mindig magyarázatokat kerestél a világra. És közben egy pillanatig sem váltál gépiessé, nem lettél lélektelen racionalista.
Zavarba jöttem, talán el is pirultam, mire Judit előzékenyen másról kezdett beszélni. Mikor elváltunk, kicseréltük a telefonszámainkat. Egyszer-kétszer beszéltünk is, mielőtt Zichytelepre száműztek, de találkozni nem találkoztunk többet. Az üresség, amiről Judit beszélt, s amiről én nem tudtam neki beszélni, az üresség, habár Juli mellett úgy éreztem, elpárolog, akár tálkába öntött víz a sivatagi napon, valójában nem múlt el belőlem. Mikor megismertem Julit, úgy éreztem, megszabadulok tőle, most azonban újra szivárog belém vissza, feltartóztathatatlanul…
Eltelik egy újabb nap, majd még egy, s még egy harmadik. Hovatovább rögeszméssé válok. Próbálom megmagyarázni, hogy csupán képzelődöm, hogy rosszul láttam azt a pillanatnyi hidegséget, azt a számító pillantást, valójában egyik sem telepedett meg Juli tekintetében, csupán a kételyt láttam benne, azt értettem félre. Be kell bizonyítanom atyám igazát a szerelmemnek, aki talán nem is szeret viszont (de akkor mi a csudát akar tőlem, mi a fenét tervez velem?), be kell bizonyítanom atyám igazát, hogy egyszersmind bebizonyítsam azt is, nem valami csip-csup nézeteltérés vetett a sarkkörön túlra, hanem bizony súlyos titkok és rejtett játszmák okozták bukásomat. Lázas keresésbe kezdek, rendszeresen eljárok a könyvtárba, bújom a könyveket, régi újságokat, keresgélek a videóhírmondó sávjain, árulkodó jelek után kutatok. Bármi megtenné, ami a titkos szolgálatokra utal, akármi válhatna kiindulópontommá. Csakhogy a szolgálatok értik a dolgukat, nyilvános nyomot nem hagynak maguk után. Erőfeszítéseim hiábavalóak, továbbra is kizárólag apám interpretációjára támaszkodhatom.

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

Mindig sejtettem, hogy volt köztük valami. Már házasok voltunk, amikor úgy 25 éve oda vette maga mellé azt a nőt. Együtt dolgoztak a korábbi munkahelyén és amikor megcsinálta a saját cégét, magával vitte.
Soha nem rendeztem jelenetet, mert azt nagyon nem szerette. És nem akartam magamnak sem fájdalmat okozni. Jól éltünk, kényelmesen, békében. Elfogadtam, hogy egy hosszú házasságban már nem lángol úgy a tűz, ahogy akkor régen, amikor megismerkedtünk. Ha üzleti útra ment, soha nem kérdeztem, kivel megy. Nem kutattam a holmija között. Nem ellenőriztem a telefonját sem. Amikor beteg lettem, nem hagyott cserben, nem cserélt le fiatalabbra. Gondoltam, mit kívánhatnék ennél többet.
Soha nem mentem váratlanul az irodába sem. Talán, mert féltem, hogy olyasmit látnék, amit nem kellene.
De miután meggyógyultam a hosszú betegségből, úgy éreztem, hálával tartozom neki. Meg akartam köszönni a törődését, a figyelmét. Akkor, életemben először megleptem.
Amikor benyitottam az irodába, megláttam őket, félreérthetetlen helyzetben. A nő az íróasztalnak támaszkodva, a férjemnek háttal. A férjem nadrágja letolva. Üvöltve rohantam le a lépcsőn, ordítottam egészen addig, amíg az autómhoz értem. Ki akartam nyitni az ajtaját, de a kulcs kiesett a kezemből, úgy remegtem. A férjem utánam jött, valamit mondott. Nem emlékszem a szavaira, csak az arcára. A megbánást láttam a szemeiben. Beszálltam a kocsiba és elhajtottam. Nem akartam, hogy hazajöjjön. Megírtam neki, hogy aludjon, lakjon, ahol akar, csak itthon ne. Nem ellenkezett, annyit kért csak, hogy ha eltelik egy kis idő, beszéljük meg a dolgot, mert még mindig engem szeret és nem akar elveszíteni. Nem tudtam, mit tegyek, vagy, hogy tegyek-e valamit egyáltalán.
Folyton az járt az eszemben, vajon mióta tarthat közöttük ez a dolog.
Egyhangú napok, hetek jöttek. Reggelente sokat sírtam, és gyakran sírtam este is. Egy idő után szokásommá vált, hogy belesírom magam az éjszakába.
A barátnőim hívtak, hogy menjek velük moziba, színházba. Először nem akartam. Aztán valahogy kialakult az új életem. Egyedül, a férjem nélkül, szabadabban, mint korábban, mégsem boldogan. Még mindig hiányzott.
Sokszor hívott telefonon, a legtöbbször nem vettem fel. Ha mégis felvettem, meghallgattam, amit mondott, aztán letettem. Levelet is írt. Megírta, hogy a nő már nem dolgozik vele. Nem könnyebbültem meg, de azt éreztem, hogy talán igazán megbánta, amit tett.
Egy enyhe őszi délutánon elém jött a munkahelyemre. Fáradt volt, kialvatlan és jóképű. Orchideát hozott nekem, mint régen.
Kérte, hogy hadd jöjjön fel valamelyik este, megbeszélni a dolgokat. Nem tudtam ellenállni, akkor már nem.
A péntek estét beszéltük meg. Gondolatban számoltam a napokat. Bolognai spagettit terveztem vacsorára, mert tudtam, hogy nagyon szereti a darált húst.
És addig még lesz időm elintézni dolgokat. No és megbüntetni azt, akit kell.
Amikor eljött a péntek este, már minden kész volt. A lakás ragyogott a tisztaságtól, a férjem meg is dicsérte. És megdicsért engem is. Örültem neki. Éreztem, hogy már soha senki nem állhat közénk. Nagy fazékban főztem meg a szószt. Mindig jó étvágya volt, örömet akartam szerezni neki, ezzel is. Ahogy mertem ki a szószt a tésztára, egyre jobban éreztem a megbocsátást a szívemben. Minket egymásnak teremtettek. Senki sincs, aki mèg egyszer elválaszthat tőle.
Letettem a tányért elé, az asztalra. Mosolygott, ahogy a kezébe vette a kanalat, és mohón nyelte a finom falatokat, egyiket a másik után. Én is mosolyogtam. Földöntúli volt az örömöm. Már majdnem mindent megevett, amikor a szemei hirtelen kidülledtek és az erek ide-oda ugráltak a nyakán, ahogy bámulta a kanalat, benne a maradék szósszal és valami mással. Közelebb mentem hozzá, hogy én is lássam, mi került az ételbe. Egy fog volt. A nő foga.
– Ó! – szaladt ki a számon. – Ez egy kicsit rágós falat lett volna. De a többi finom volt, igaz?….

(Illusztráció: Ilir Pojani)

Azt mondja, vannak azok a sztorik, hogy a fiú elhagyja a lányt, aki ezért azt hiszi, meghal. Majd kisírja magát, végül levon valami tanulságot az egészből, aztán jobban lesz. Közben a srác először érzéketlen, és csak pár átsörözött estével később döbben rá, mit vesztett. Viszont ekkor már késő, mert a lány túllépett a kapcsolaton. Tudjátok, hogy van ez. De ez nem egy ilyen történet.
Felhív hozzájuk, hogy beszélgessünk. Kisírt szemekkel nyit ajtót, hogy beengedjen a penészszagú körfolyosóról. Fel-alá járkál, miközben idegesen dohányzik a szobában, pedig a főbérlő tiltja. Nem kínál hellyel, de leülök a kanapéjára. Kinyitja a rozoga ablakot. A belvárosi estéből egyszerre ömlik be az ártatlan játszótéri viháncolás és a részeg ordibálás a kocsmából.
Panaszkodik, hogy azt érzi, nehéz. Nehéz reggel felkelni, bejárni dolgozni, tanulni, nézni, beszélni, hallgatni, figyelni, tenni valamit magáért, másokért, és mindeközben mosolyogni.
Azt meséli, hétfőn munka után esetleg körbesétálja a parkot, kedden aerobikra megy, szerdán ügyeket intéz, és így tovább. Pénteken talán beül egy kávézóba, és órákon át figyeli az embereket. Ha ott lehúzzák a rolót, még órákon át kószál a városközpontban, dülöngélő fiatalokat kerülgetve. Ha közben fel is kel a nap, ő nem akar hazamenni. Valami itt tartja, a mellkasában ragadt ez a nagy űr, mely kikívánkozna. Hajnalban mégis elindul, üres fejjel, üres szívvel biciklizik haza. A korán ébredő kutyák már megugatják, ahogy elsuhan a kertek alatt.
Milyen pehelykönnyűek ilyenkor a reggelek. És ez a nagy semmi olyan könnyen megfojtja. És ez nem tetszik neki.
A folytonos bántások, a semmitmondó szívecske emotikonok, az én megmondtam, a félrenevelt az apád, a nem vagyok én az anyád, a benntartások, a kibukások, a féltékenykedések, az egymás fejéhez vágások, aztán most meg ez az űr.
Ha nincs már itt, pont azért fájna? Elment, hazajött, összepakolt, csak a csendet hagyta maga után, melyben még érezni a kiabálás utórezgéseit. Attól szenved, ami többé nem része. Valami frappáns névvel szokták illetni a fájdalomnak ezt a fajtáját, csak most sehogy se jut eszébe.
Azt mondja, azon gondolkozott, ez a rengeteg érzés vajon miként fér el egy emberben a sok bél, zsír, csont, vér mellett. Ha ennyire meg vagyunk tömve mindennel, honnan jön az a nagy semmi.
Már a sokadik szálra gyújt rá, én pedig nem szólok. Szidja, úgy, ahogy csak lehet. Az a semmirekellő disznó. Az a hülye fasz.
A padlót nézem. Akármit vetnék fel, úgyis belekötne.
Az a kibaszott faszfej.
Hallgatom. Aztán mégis megpróbálom kizökkenteni. Azt mondtam neki, hiába utálja a volt barátját, akkor se beszéljen úgy róla, hogy az a büdös fasz, vagy annak az új nőjéről úgy, hogy az a hülye picsa. Ehelyett használja inkább a seggfej kifejezést, mert az legalább gender-neutrális. Segge mindenkinek van, akármelyik nemhez is tartozol.
Elkerekedett szemekkel néz rám, közben majdnem leégeti az ujját a csikk. Egyszer csak hisztérikus nevetésben tör ki. Talán túl hirtelen jutottunk el a nihilizmustól a szerveken át a gender-elméletig.
Pár perc múlva megint sírásra vált át. Elszégyellem magam azért, amit mondtam. Nem tudom, hogyan kéne erre reagálnom, inkább kimegyek a konyhájába teát készíteni. A padlón összetört tányérdarabokon és egy kiömlött bevásárlószatyron lépek át, miközben felteszem a vizet forrni. Véletlenül egy salátába is belerúgok. Ez volt eddig a legzöldebb dolog, amit a lépcsőházban láttam.
Egy órával később jövök el tőle, fejem zsibbadt, szívem pedig összeszorul, és kinn már sötétedik. Talán nem vagyok elég megértő. Még emésztgetem a részleteket, amiket a veszekedésükről hallottam. Közben azon is gondolkozom, hogy a fasz, az is egy szimpla főnév, mint mondjuk a szar, de máshogy képezzük belőle a melléknevet. Például szar-szaros, viszont fasz-fasza. A gender-neutrális seggfejből viszont nincs ennyire könnyen levezethető jelző, talán ezért, az egyszerűség kedvéért sértegette a volt barátját a neme alapján. Ezeknek a zavaros gondolatoknak semmi köze ehhez a szép nyári éjszakához.
Le vannak osztva a lapok. A lányok így bántanak, a fiúk meg úgy.
A főnevek így viselkednek, a melléknevek meg úgy.
A barátnőm talán rossz barátnője volt a barátjának.
Egy ideig mégis küzdeni fog ezzel. Nincs már ott, és nem ennek ellenére, hanem éppen ezért fáj. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel, ezért hazafelé sétálva még mindig a káromkodások gender-neutralizálásán gondolkozom. Néha nekem sem könnyű létezni. Ez egy ilyen történet.
Talán én is rossz barátnője vagyok a barátnőmnek.

(Illusztráció: yy)

Mint a pelyvát, úgy sodorja a szél a népeket, sóhajtozott tágas és kényelmes narbonne-i házában, Nagy Moises, Hildi hercegnő megbízható üzleti partnere, Európa egyik legnagyobb kereskedője. És senki sem érti, hogy mi végre.
Az a baj, gondolta, hogy még Isten fiai között is vannak kelekótyák, akik nem bírnak a nyugtalanságukkal, és hasztalan kérdésekkel próbálják megingatni az isteni rendet.
Hány száz vagy hány ezer zsidó tűnhet el egyszerre? Hova lett Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftáli, Efrájim és Menáse törzse? Ki fogja megtalálni az elveszett nemzetségeket?
Ő, Narbonne legtekintélyesebb polgára, Moises apó nem törte a fejét effélékén, és megvetette azokat, akik boldog-boldogtalant ostoba kérdésekkel gyötörnek. Hiszen a Tóra nemcsak a tudás, hanem a hallgatás könyve. A bölcs megelégszik azzal, amit Urunk fel akar tárni előtte.
De Benjamint, Moises apó fogadott fiát, legjobb karavánvezetőjét nem ilyen fából faragták! Volt is vele elég baja a Nagy Moisesnek!
Benjamint a tudósok is megvetették, mert anélkül okoskodott, hogy alaposan ismerte volna a szent könyveket. A kalmárok keresztülnéztek rajta, mert nem gyűjtött vagyont, nem akart családot, nem kívánt saját gyerekeket. De még csak a kerteket sem gondozta, a virágokban sem lelte örömét, ahogy az illik a jámbor együgyűekhez. Egyáltalán vágyott-e valamire?
Pedig Narbonne-ban mostanában csodálatos idők jártak! Aki letelepedett a mór határvidéken, az megkapta a rómaiak kertjeit, és élhetett, mint Nábót Erec Jiszraelben. De a nyugalomhoz nemcsak vagyon, hanem érző, jámbor szív is szükséges. Azok a tulajdonságok, amelyek annyira hiányoztak az ő fogadott fiából!

Benjamin fogadott gyerek volt, huszonegy esztendeje egy marseille-i utcasarkon talált rá Moises bácsi.
Szakadt kipát viselt, az ő nyelvükön kért kenyeret, hát hogy hagyhatta volna az utcasarkon zokogni? Ki vagy te?, kérdezgette. Mi történt édesapáddal? Elcsatangoltál? Hogy kerülsz ide? De Benjamin csak annyit tudott mondani, hogy éhes, ám se az apja, se a nagyapja nevére nem emlékezett.
Ugyan ki vagy, fiacskám? Benjamin erre négyévesen ugyanúgy nem tudott felelni, mint huszonhárom, huszonnégy vagy huszonöt évesen. Éveken át csak lődörgött, mint sokadik fogadott fiú egy gazdag, hatalmas családban, a nagylelkű Moises bácsi fiai, unokái, unokaöccsei, nevelt fiai között.
Pedig játszva tanult, ahogy mondani szokás. Az ismeretekre pedig nagyon nagy szükség volt, hiszen ebből a vidáman zsibongó gyerekseregletből kerültek ki a narbonne-i Nagy Moises karavánvezetői, öszvérhajcsárai, és katonái. A Nagy Moises szállította délre, dél-nyugatra a Hildi lovagjai által összefogdosott szláv rabszolgákat, és ő juttatta el a frank nagyurakhoz a kalifák kelméit és fűszereit. És hát kiben bízzon az ember, ha nem azokban, akiket maga hívott az asztalához?
Akiknek jó szívvel kenyeret és fedelet adott?
De Benjaminban, a marseille-i utcasarkon talált kisfiúban Moises soha nem bízott meg, hiába volt az összes fiánál ügyesebb és rátermettebb. Már az is megfordult a fejében, hogy a gyermek, ha nem is démon – amitől Isten őrizz! –, talán valami keveréklény, tündéranya vagy ember fia, esetleg görög-zsidó vagy latin-zsidó fajzat. Mert a jelek valami effélére vallottak. A kis Benjamin négyévesen nem tudta az apját megnevezni, de tűrhetően gagyogott görögül és latinul. Hát milyen istenfélő fiúcska képes erre, szörnyülködtek Moises feleségei. Moises végül arra jutott, hogy Benjamin egy zsidó család házában született, szökött rabszolgagyerek.
De ha már így történt, akkor a bölcs ember nem firtatja, amit a Teremtő elrejtett előle.
Amúgy a fiú, akit Moises nevezett el Benjaminnak, az első években nem okozott csalódást. Erős volt, mozgékony, hűséges, és úgy ragadtak rá a nyelvek, mint a túlérett fügére a darazsak. Mintha a gyermek élete első négy évében már megtanulta volna az összes nyelvet, és elég lett volna néhány innen-onnan elkapott mondat, hogy később bármelyikre visszaemlékezzen. Eligazodott a baszkban, a germán, az arab, a latin millió változatában, és még a Narbonne-ban elszállásolt szláv rabszolgákkal is szót értett.
Beszélni beszélte a nyelveket a fiú, de nem elég jól beszélte. Pedig be sem állt a szája, megállás nélkül hadart, tekergőzött, hadonászott, de mintha képtelen lett volna akármelyik nyelven árnyalatokat kifejezni. Árnyalatokat vagy érzéseket.
Ami azt illeti, nem képes az anyanyelvén sem, gondolta Moises. De hirtelen elborzadt, ugyanis fogalma sem volt, hogy Benjamin melyik nyelvet érzi az anyanyelvének.
A bölcs Moises annak köszönhette hatalmas vagyonát, hogy szekérkaravánjaiba nem szívesen vett fel idegeneket. Benjamin nyelvtudása, ügyessége pedig egy ideig feleslegessé tette a keresztény vagy pogány vezetőket, ezt a magát tolmácsnak hazudó, de az első perctől a rakományt fosztogató népséget. És Benjamin nemcsak megkérdezni tudta, hogy hány nap az út a hágókig, hanem érezte is a hegyek vagy a városok közti a távolságot. Nemcsak dicsérni tudta az afrikai árukat, hanem ha úgy jött a sora, elkísérte a frank nagyurakat vadászni.
De mit szólnak egy zsidó kereskedő unokaöccséhez, bármilyen jelentéktelen, fogadott unokaöcshöz is, aki karján vadászsólyommal egy frank nagyasszonynak udvarol? Ilyen zsidót ugyan ki látott? Aki nemcsak fűszereket és selymet ad el falánk szerzeteseknek, hanem az énekükben is gyönyörködik? De ami a gyönyörködést illeti, Moises ebben is kételkedett. Benjamin talán azért olyan behízelgően barátságos mindenkihez, mert a szíve mélyén senkit sem szeret: se őket, narbonne-iakat, se a lóháton nyargalászó, északi barbárokat.
Valahogy ő sem szeretett Benjamin jelenlétében enni, pihenni vagy mosolyogni: zavarta a fiú delejes, áthatolhatatlan pillantása.
Ámde nem tévednek-e Moises rokonai, a nagy narbonne-i dinasztiák, akik északról mint barbár senkiföldjéről beszélnek? Akik a muszlim világ nagyszerűségét bizonyítandó, halhatatlanná tett pókokat mutogatnak, amiket egy csodálatos cádizi ezermester, Hákim készített? Benjamin nem törődött az ilyen mesés találmányokkal. Ő csak a gyéren lakott, bizonytalan, északi országokban érezte otthon magát. Túlságosan is otthon, vélekedett Moises, ami nem jelenti azt, hogy a hite éppenséggel ne lehetne szilárd.
Hisz az idők könyörtelenül változnak! Hol vannak ma már a zsidókat pusztító rómaiak? Mi lett a színházaikkal, a dölyfös vigyorukkal, a híres útjaikkal? Lesújtott rájuk a rettenetes Isten bosszúálló kardja. De ebből nem következik az, hogy a hajdani birodalom népeinek ne lenne szüksége aranyra, borostyánra, szőke nőkre és prémekre, hogy megengedhetné magának egy kereskedő, hogy a régi kereskedelmi utak feledésbe merüljenek.
De hogy a hite éppenséggel?
A legutóbbi bizánci útjukról a legmegbízhatóbb unokaöccsei és hajcsárai is furcsa kérdésekkel tértek haza. Mi lett azzal a kőtáblával, amire a Teremtő a saját ujjával véste a törvényeket? Hova lett Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftáli, Efrájim és Menáse törzse? Ki fogja egyesíteni a szerteszét szóródott zsidókat? És most, mikor a legutolsó barbár horda is országot alapít, hol lesz a zsidók fővárosa?
A feldühödött Moises nem is kételkedett benne, hogy Benjamin volt az, aki az ő békés és nyugodt embereit felkavarta.
Benjaminban amúgy is az volt a legrettenetesebb, hogy hiába öltözködött és beszélt zsidóként, könnyű volt őt egy másik világ fogadott unokaöccseként elképzelni. Talán nem is zsidók, hanem normannok, velenceiek, frankok voltak a legjobb barátai.
Mi járhat éjszakánként a fejében? Pénz, nők, hatalom, tudás? Vagy csak egy tündérről álmodik, mint a legalávalóbb keresztény mihasznák? Vagy nem is a nők között érzi jól magát? A fiúk érdeklik? Moises ezen sem csodálkozott volna. Előrelátó és becsületes kereskedő hogy bízhatna vagyont érő rakományt olyan emberre, akinek nem ismeri a gondolatait? Vagy ezeken a gondolatokon nincs mit megismerni? Benjamin csak egy mihaszna tökfej, akit semmi más nem hoz lázba, csak a drága hátaslovak, a hátba veregetés és a nyargalászás?

Moises nemcsak jámbor, hanem illően szemérmes ember is volt, de most mégis megkérte a szolgálója tizenöt éves lányát, Leát, hogy kicsit sündörögjön a fiú körül, mórikálja magát, faggassa ki, talán egyszer őszinte lesz valakihez. Ám ez a legkedvesebb fogadott unokahúg – miképp az édesanyja, Hanna beszámolt róla – a beszélgetés után napokig nem tudott aludni. Moises ettől még nem ijedt meg: nincs az a derék lányka, akinek megártana, ha egy egészen kicsit szerelmes lesz valamelyik unokatestvérébe. Egy kis rémüldözés és sóhajtozás még egyetlen lányt sem akadályozott abban, hogy jó feleség legyen.
De attól, amit az ártatlan, kis Lea mesélt, a jámbor Moises is rémüldözni és sóhajtozni kezdett.
Két hónappal azelőtt ugyanis Benjamint megkérte egy nagyon baráti gróf egy apró, de azért nagyon baráti szívességre: Bizánc felé vigyen már el egy velencei barátjának, egy bizonyos Romerini úrnak, egy velencei kereskedőnek egy apró ereklyét. De mihelyt a hitvány csontocskát Benjamin betette a nyeregtáskájába, az úton csodák történtek! A fiú meglátta az úton, a bokrok közt a halottak szellemeit, az útszéli kunyhók között a jövő égbe szökő palotáit… És a zsidók új fővárosát, amelyben ő, Benjamin, a marseille-i utcasarkon talált fiú uralkodik.
Moises fölordított: hát a zsidó királyok nem saját kezűleg verték ki Izraelből a halottlátókat és más hasonszőrűeket?
Még hogy új főváros! Még hogy új királyság! Micsoda szörnyűség!
Hogy az ő rakományának a felügyelője! Hogy az ő fogadott unokaöccse!
Ordítva, ládákat és kosarakat rugdosva járta körbe a szobákat, míg végre ráakadt Benjaminra a kert mélyén, a hajdani római fürdő árnyékában.
– Te anyátlan-apátlan fattyú, te Belzebub, hát hozzád beszélek! Hogy hozhattál ekkora szégyent a házamra? Hát nem félsz attól, hogy mint Jezabelnek, neked is kutyák nyalják föl a véred? Hogy kidoblak a házamból, és a végén mint egy északi nagyúr koszos ajtónállója végzed? Hogy elkergetlek, és aztán csavaroghatsz a Tórát eláruló eretnekekkel, a navirokkal egész életedben!
Benjamin, miután meghallotta, hogy miért dühöng Moises, vidáman ránevetett.
Dehogy, dehogy. Az az édes kis Lea valamit félreértett. A nők, ugye…
Nem akar ő az utak szélén kísérteteket kergetni! Nem akarja ő a hitét megtagadni!
No de miért kéne a zsidóknak keresztül-kasul utazgatni a világban? Hízelegni mohamedánnak, kereszténynek, pogánynak, mikor saját országuk lehetne! Egy kicsiny provincia, hercegség, grófság vagy netán önálló királyság, ahol zsidó nagyurak védik a határt a saját zsidó katonáikkal. Ahol zsidó pénzt vernek a zsidó királyok képével, ahol nem óvatoskodva vonulnak szombatonként a zsinagógába. Ahol a zsidó király egyenrangúként látja vendégül más országok fejedelmeit, és ahol válogatott zsidó költők zengik el a tetteit.
És meg sem várva Moises bácsi újabb ordítását, szép nyugodtan felsorolta a kiürült római provinciákat. Megnevezte, sőt le is rajzolta a porba a néptelen vagy csak gyéren lakott, de termékeny szállásterületeket. Ahol belefoghatnának a zsidó királyság megteremtésébe.
– Ó, te Belzebub! – ordított Moises. – Hát hogy lehetnénk boldogok Jeruzsálem nélkül?
De gondolatban azért ő is számba vette a kiürült provinciákat és a kihalt vagy majdnem néptelen szigeteket is, amiket egy flotta – egy kicsi, de erős flotta – könnyedén védelmezhet.
– És hol találnál annyi zsidót, te, szerencsétlen, akikkel benépesíted ezt az új hercegséget?
Benjamin fölényesen felnevetett.
– Ne aggódj, bácsikám, pár év alatt megtalálom én neked az elveszett tíz törzset! Majd meglátod, Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftáli, Efrájim és Menáse fiai hálásak lesznek, hogy a saját földjükön élhetnek! Egyelőre nem a szent földön természetesen, hanem egy kihalt provinciában, ahonnan se a keresztények, se a muzulmánok nem űzhetnek el minket.
Moisest most még jobban dühítette Benjamin delejes pillantásának ereje.
– És attól nem félsz, hogy az lesz a sorsod, mint Jezabelnek?
Benjamin nyugodt – iszonytatóan nyugodt – tekintete előtt Moises még pár percig az érett fügéken toporzékolt. Nem is a terv, hanem a fiúból sugárzó hideg fölényesség nyugtalanította. Pedig ereklyékkel kereskedni semmivel sem istentelenebb, mint elmerülni a rabszolganők nyújtotta gyönyörökben, tobzódni a keleti fűszerekben, vagy egy cádizi ezermester, Hákim halhatatlanná tett csodapókjaiban gyönyörködni.
És közben eszébe jutott, hogy maga Mohamed is árva fiú, egy kereskedő szerény megbízottja volt, akit kezdetben ostoba ábrándozónak tartottak, és mégis egyesítette az arab törzseket. Milyen gyorsan, milyen elegánsan és milyen vakmerően! A zsidó országról szőtt álom is vakmerő és kockázatos… és igen, azt is el kell ismerni, hogy nevetséges. Mindezzel együtt mégsem lehetetlen. Van már saját országa a longobárdoknak, a dánoknak, a burgundoknak, a frankoknak, a beduinoknak, a szászoknak, minden rendű és rangú népnek, mi több, a földkerekség összes csavargójának és jöttmentjének, ugyan miért volna képtelenség egy önálló zsidó provincia a muzulmán–keresztény határvidéken?
Vagy valamelyik földközi-tengeri szigeten.
Elképzelte, ahogy II. Dávid király hivatalos pénztárnokaként levelet ír a fiatal frank királynak vagy Hildi hercegnőnek.
A célra talán több földközi-tengeri sziget is alkalmas lenne. A móroknak még nincsenek jó hajóik, a bizánci császár kinyújtott karja pedig nem ér el Szardíniáig vagy Korzikáig.
Ügyes szervezés és persze bátorság dolga.
Moises bácsi nyugodtan megvacsorázott, aztán a háza legbelső, ablaktalan szobájában, ahol egyetlen feleség, unokaöcs, talán még a Teremtő se láthat semmit, egy szigorú szónoklat után kétszáz bizánci solidust adott át Benjaminnak.

De ennek már pontosan két esztendeje.
És ez alatt a két év alatt keservesen meg kellett bánnia a nagylelkűségét. Mert Benjamin még aznap éjjel megszökött, felkutatta és magával vitte a házban található összes térképet, az idegen hajcsárok ládába gyűjtött bérét, és megszöktette Leát, azt az édes kis leánykát, a legkedvesebb fogadott unokahúgát is. Két év telt el, de Hanna, a kislány édesanyja még mindig nem tért magához. Lea volt az egyetlen gyereke.
Nem is a ló, nem is a sok térkép, nem is az ellopott pénz fájt a legjobban. Még csak nem is a szégyen: hiszen Narbonne-ban a nagy titkolózás ellenére is kitudódott, hogy miféle tervet finanszírozott Moises hebehurgyán és meggondolatlanul, hanem a bizonyosság, hogy soha többé nem látja élve a kislányt. A szegény Leát, az ő legszebb, egyik legkedvesebb unokahúgocskáját.
Ráadásul Moises világlátott, tapasztalt öregember volt.
Mindig is úgy gondolta, hogy a fantasztákból nem lesznek jó férjek.
Egy jó üzletember persze képes leírni a veszteségeket, képes megfeledkezni elvesztett, fiatal lányokról, botrányos unokaöcsökről, ellopott pénzekről. De mostanában arról keringenek hírek, hogy ez az eszeveszett Benjamin a normann–breton határvidéken, Hildi országában kódorog.
Talán azért, hogy még több szégyent hozzon a nagybátyja ősz fejére.