Én az estét itt szeretem. Sehol másutt nincs ilyen szép. Lassan érkezik, tapogatózva lépdel, mint a vakok. Időnként megáll, pihen egy kicsit, fülel. Majd tovább indul. Idesétál kényelmesen, ahogy a lemenő nap is lassan tűnik el ezen a tájon. Nem siethet. Engednie kell, hogy meghallhassuk az üzeneteket.
Jó, ha ti is tudjátok, az élők és a holtak közti hangokat a pusztai alkonyat közvetíti. Bárki hallhatja, csak jól figyeljen, néhány pillanat, lélegzetvétel ez, a sötétség beállta előtt. Ilyenkor derülnek ki az alattomosságok, az eltitkolt gyilkosságok, a folyókba vetett testek fölemelkednek a víz színére, a pusztai kutakba temetett vetélytársak újra fölbukkannak, kinyújtják karjukat, a rablók lovai megtorpannak, vagy föl is buknak, elárulják a banditákat. Megjönnek az illatok is. Egész nap nem érezni annyit, mint az este legelején. A fának, a fűnek, petúniának, estikének nappal alig van illata. Alkonyatkor előtörekszik, még olyan messziről is ideér, mint a legközelebbi falu temetője. Összekeveredik a földdel és szétárad, mint az emlékező gondolat.  Ezért szeretek én itt, fiaim.
Kisfreddy szólalt meg:
− És a galambokkal mi lett?
Elza mama felnevetett, és visszaereszkedett a székbe.
− Hát ezt sem tudod?
Megettük. Főleg én. Nagyanyám finom húslevest főzött belőlük. Olyan erőd, lesz, mint nekik, szárnyra kapsz, mondogatta a húgom, és úgy mozgatta a karját, mint a röpdöső galambok. Ha röpülni nem is tanultam meg, de rohamosan javultam. Pár hét múlva el felejtődött a betegség. Jó volt ez az időszak, hogy a kicsikkel még inkább összemelegedjek. Apánkat néhány napig hiányolták, de később minden visszatért a régi kerékvágásba. Sőt, sokkal jobb lett. Véget ért a nélkülözés. Nagyanyánk új cselédet kapott. Apánk fizette. Öröm volt nézni, ahogyan a kis öregekbe visszatér az élet, hisz minden szavukkal bizakodtak, mégiscsak lehet esély, hogy szépen felnevelődünk.
Időnként a húgommal segítettünk a rendrakásban. Új terítőket vettünk elő, másik ágyneműt az elhasználódott helyett. Előfordult, hogy morgolódtunk, a harmadik, a legnagyobb, ritkán használt szobában hagyott utazóládák miatt; apánk holmija ott kapott helyet.  Felére fogyatkozott, de még így is túl sok helyet foglal, és mind ormótlan porfogó. Mozdítani hárman se tudjuk. Hiába a kíváncsiság, nincs merszünk, hogy belessünk. Minden érintetlen marad, mint a legnagyobb titok.
Olga és Janó, a kistestvéreink, szemlátomást növekedtek. Bárhogyan is haragudtam apánkra, a jó táplálék és a rávaló tőle származott. Egyre többször mondogatta nagyanyánk, amint fejlődnek, Olga mindinkább formázza anyánkat, Janó meg kiköpött az apja.
Sokáig töprengtem ezen. Valóban így lehet. Koromnál fogva sosem kutattam, nem is fedeztem fel a családi hasonlatosságokat. Ezekután mégis jobban elnézegettem magunkat a húgommal. Rájöttem, mi egyikükre sem ütünk. Szakasztott nagyapátok, vagy az ő nővére, olyanok vagytok; ügyes asszony volt, formás, ha nem is a legszebb, magyarázta nagyanyánk.  De nem ez izgatott.  Az, hogy a kicsik ugyanolyanok. Újrateremtődtek? Ezt látja hát apánk. Bántott a fölismerés és felkavart. Valami nincs rendjén, pedig csak sejtés volt, homályos érzés.
Mégsem erőltettem tovább magam ilyen elmélkedéssel. Hebrencs kislány voltam még, nem fedeztem föl annyira a világ dolgait, hogy fejtegessek bonyolult titkokat. Miért is törekedtem volna? Abban a pár évemben, amit addig megértem, és amire emlékezhettem, sosem volt ilyen könnyű életünk. Feledtette a rosszat, elaltatta a gyanakvást a hirtelen ölünkbe csöppent jólét. Már az elterelte a figyelmünket, hogy újra látogattak a szomszédok, és más gazdag, úri ismerősök is ránk nyitottak. Nagyanyám ekkortájt vont be a komolyabb konyhai munkába, rájöttem, néhány dologban ügyes vagyok. A tálalás, terítés, az étkek felcicomázása nekem ment a legjobban, bár akadt melléfogás, mikor néhány ételt különleges ízzel bolondítottam. Igyekezz, becsüljön a férjed, mondta nagyanyám; ilyenkor kihúztam magam, és sokáig képzelegtem a jövendőn.
A lisztes dolgok fogtak ki rajtam, de ezt a rigolyámat ismeritek. Nehezen viselem, ha hozzám ér a liszt, a homok, bármi porszerű anyag. Gyerekkoromban még inkább zavart. Piszkált eleget a húgom, de átvette tőlem; ő főleg a sütésben serénykedett.
Pár hónapig önfeledten éltünk. Míg újra megérkezett apánk.
Már késő tavasz volt. Abban az évben olyan, mint a nyár. Izzadtan lépett be egy délután. A kicsik nyomban a nyakában lógtak, és csüggedten bámultam utánuk.

Zavaros éjszakák következtek. Későig sétáltam föl s alá a szobában, és ha végre álomnak vettem magam, minden neszre fölriadtam. Egy ilyen éjen, hiszen még a hold is telibe világított az ablakon, behallatszott a hangoskodás. Nem szokatlan, ha apánk dörmög, de néhányszor az öregek hangja haragosan megemelkedett. Vitatkoznak, csaknem veszekedésbe csap. Az ajtóra tapasztom a fülem. Nem értek semmit. Más nyelven beszélnek?
Végül elhallgatnak. Éppen ballagok az ágyhoz, mikor újra apámat hallom. Csak az ő hangját. Csörömpölés követi. Visszalépek, a kulcslyukon átlesek. Háttal áll nekem. Derékig csupaszon, a fürdődézsa fölé hajol. Ijedtemben elkapom a fejem, de mégis meg kell néznem. Most is háttal áll. Nagyapám a törölközőt nyújtja, és nagyanyám lassan törli végig a hátát. Óvatosan itatja a sebhelyek körül. Mélyek, vörös, csúnyán szétnyílt forradások. Igaz lenne mégis, amit az utcában rebesgetnek, azért késett évekig, mert elfogták a keleti kánok, vasra verték, tömlöcbe is, és csak csellel szabadulhatott? De hiszen mondanak még mást is, sok-sok összevisszaságot, amit inkább meg se hallgatok.
És most mit kellene tennem? Nem kérhetek bocsánatot. Senki sem tudhatja az igazságot. Különben is, egy jó férj, egy jó apa ne vándorolja össze-vissza a világot.
Másnap péntekre virradtunk. Az öregek szótlanul tettek-vettek egész nap. A szokásosnál nagyobb volt a készülődés. Apánk először ült velünk sabbatot.
Nagyanyánk meggyújtotta a két gyertyát, imádságot mondott, majd nagyapámra nézett, aki apámhoz tolta a serleget.
„Áldjon meg az Úr, és őrizzen meg! Ragyogtassa feléd szeretetét és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd jóságát és áldjon meg békességgel!” − fordult felénk, és először nézett a szemünkbe. Ettől a naptól ő végezte a kidust, és mi nyugalmat találtunk önmagunkban.

Volt ideje, hogy ne foglalkozzon vele. Ilyesmire mindig volt. Nem felejtette el, egyszerűen nem vett róla tudomást. Nyári időzítésében a nyári fogalmazásnak nem juthatott szerep.
A nyárnak mindjárt vége, a fogalmazás sehol.
Készülhetett volna úgy is ez a szünet, hogy valamennyi nagyszabású csatajelenete, a látható világ ismeretlen pontjainak feltérképezésére indított expedíciója egyaránt forrásul szolgálnak a dolgozathoz. Attól az események nem vesztek el, hogy a barátai nem voltak itthon, legalább a küzdelmek egyetlen fiú rohanásainak, visszhangzó ordításának, funkció nélküli gombok nyomogatásának tűnhettek a vakolatot már javarészt levedlő, elhagyott gyárépületben. A városkán túl pedig, így, nem merészkedett. Kárpótlásul a közeli állatkertbe ígért kirándulás bekerült egy bizonytalan jövőbe, amiben, a legjobb esetben is levelek mozaikja teríti le az oroszlánkifutót.
Húgai, az ikrek a homokozóban. Az ő hajuk is kiszőkült, barna arcukon ugyanolyan szeplők pötyögnek. Egyforma kávéscsészét szorongatnak, és ugyanazt a semmit kavargatják benne. Jó testvérek: kínálják bátyjuk, aki nem mond nemet.
Mintha ide nem találták volna fel őket, nincsenek autók az utakon. A hőségtől buborékoknak induló bitumen a széltől megkeményedett. Fekete pöfetegek. Halkan roppannak és puhán süllyednek, ahogy egy részen odalép. Még meleg, érzi a cipőtalpán át.
Nincs itt semmi látnivaló.
Az állomás nem igazi állomás, mert nem áll meg vonat. Az van. Napi egy.  A masinisztán kívül nincs kinek integetni. Magasan, két sorba rakva szállítja a rozsdás konténereket. Sokáig, akár fél órán keresztül húzza őket át az állomás előtt. Már éppen attól tartani, hogy húz magával mindent.
Marad a fiú várakozása. A padról figyeli a macskát, a macska a fiút. A falatot, persze, elfogadja, de most sem megy közelebb, inkább el, ahonnan jön, egy hosszú és vékony hasadékba hajtogatja a nyávogást.
Az állomás tehát nem.
Törött fokok, halvány körte, nehéz levegő, bútorok, üres dunsztos üvegek, felesleges ruhák, kusza zsinórok kötik össze a padlást. Dobozban málló újságok, poros készülékek, elviselhetetlen hőség a cserepekből, egy bagoly hófehér, szív alakú arca a ráomló sötétben. Semmi használható nem lesz.
Szárad a langyos széltől. Lobog rajta az ing. Kiteng belőle, bármit csinál.
Kirakatok a kirakatuk után. Nem áll meg bámészkodni, követi az egyik szűkülő utcában az összetaposott árokpartot.
Vadleadás. Mutatja a tábla. Néni matat a ház belső udvarán.
Nem jön senki leadni, és a néni nem akarja abbahagyni.
Semmi.
Számításba jön a nap, amikor a húgaival ideértek, hogy tojással dobálják meg a szobrot. Nevetni akartak, ahogy sercegnek a férfi hátán. Csaknem sírás lett a kirándulásból, mert a téren már semmiféle szobor nem állt. Kétségbe estek, mi lesz a gondosan dédelgetett tojásokkal. Görbült a szájuk, ezért a fiú megengedte, hogy hozzávágják egy befejezhetetlen házhoz, és, végül is a jó kedvhez megfelelően folytak.
Megtesz bármit, az összes lehetséges helyét bejárja. Nem tehet róla, hogy nem és nem. Teljességgel reménytelen. Hiába, ezen a húgai felbukkanása sem segít.
Legyen itt vége a nyárnak, kezdődjön el az ősz.
Keveredjenek vissza a barátai, induljanak az órák. Lehessen kötélre mászni, legyen versenyfutás, elalvások, szünetek. Majd kimagyarázza a hiányzó fogalmazást. Inkább ír helyette egy másikat, csak erről a nyárról ne kelljen.
Ettől sincs változás, a fiú duzzogva és morogva tovább megy.
Az erre kijelölt helyen valaminek, esetleg több dolognak is az alkatrészei gyűlnek. Igazi kincsesbánya egy korabeli fiúnak. Ő is megállt, alaposan körülnézett, kényelmesen elfészkelődött. Fogott egy nem különösebben érdekes darabot, és az sem különösebben érdekelte, mi az. Mit érdekelte volna, nem volt érdekes benne, vagy tőle semmi. Nem tette semmi azzá, még az sem, hogy pont azt fogta meg, foghatott volna egy bármelyik másikat.
Fogta magát, és nem érdekelte.

(Illusztráció: Eduardo Icaza)

Mire Kukcsin befejezte a tanulást, s a bába kiengedte az asszonysátorból, a vőlegénye már hetedhét határon túl volt. Senki sem tudta mikor ment el egész pontosan, de ejsze már egy hete is megvolt. Ez elszomorította a lányt. Az ő képébe kapaszkodva vészelte túl az elmúlt, zord napokat, szerette volna meglátogatni és beszélni vele, látni, érinteni. Bár ezt nem merte volna kimondani, úgy gondolta, mindezt érette viselte el, hogy jó ágyasa lehessen. Megcsalva érezte magát.
Jobb híján a mátkái között keresett menedéket. A leányok nagy izgalommal fogadták, kérdezősködtek, követelőztek, de Kukcsinnak nem volt kedve az ilyesmihez. Hátat fordított és eljött, s a lába nyomán keletkezett puffogás sem érdekelte.
A Duna partjához ment, leült és szomorúan bámulta a vizet. Nem találta a helyét. Azt sem tudta, min pihentesse a szemét, a bárkákon, vagy az odébb játszadozó lurkókon, esetleg az égen bolyongó felhőkön, úgyhogy becsukta. Az a biztos.
Valahol vízileány dúdolt. Azt mondják, aki eléggé figyelmes, annak kiéneklik a jövendőt. Ej, ha ez így van, akkor szomorú az ő sorsa, mert a dal olyan szomorú és bánatos volt, hogy még a hatalmas Duna is csendesebben hömpölygött lefele.
S ott, abban a pillanatban, minden ok nélkül elengedett. Minden gondját és aggodalmát felfektette a folyam lassú hullámaira, s hetek óta nem látott mosolyt húzott elő valahonnan. S nem volt ebben semmi különleges, mert ilyen az ember. Ezért pedig hálát adott Tengrinek, a Napisteneknek, Földanyának, Szélanyónak, s annak az új istencsaládnak, akiknek olyan sok hívük van. Ott a folyó mellett ülve, még mindig érezve húzódó sebeit, ismét megértette, hogy az ember tökéletes, csak az aggodalom feledteti vele ezt. De az istenek nem felednek, s örök emlékeztetőül az égre biggyesztettek egy arany és egy rézlabdát, hogy mi sem feledjünk.
Kukcsin közelnek érezte magát.

Két férfi épp, mikor a két nap delelő táncába kezdett, hálóikat merítették. Ez volt az utolsó, mielőtt a partra eveztek volna, hogy árnyékot keresve átvészeljék a hőséget és perzselő sugarakat.
Az egyikük, izzadva, mint egy ló, arra gondolt, hogy mennyire rosszul van ez megoldva. Két nap van a égen és mindkettő egyszerre járja végig az útját. Így nappal igen-igen meleg van, éjszaka meg hideg. Mennyivel jobb volna, ha az egyik mondjuk nappal kerülné a fellegeket, a másik pedig éjszaka. Vagy ha annyira elválaszthatatlanok, nem lehetne bár egy kis fodrocskát eléjük rendelni déltől egy jó három órára?
Épp megosztani készült gondolatait társával, mikor amaz az égre bámulva, megdermedten, elkerekedett szemekkel makogni kezdett. Nem értette, úgyhogy megfordult és az égre nézett. Ijedtében beejtette a hálót a vízbe.
Hatalmas feketeség közeledett a napok fele, talán ötször akkora, mint az Aranynap. Hosszú volt és hasított az elején, mint egy tátongó kutyafej, s bár mozgott és fények villództak rajta, hangot nem adott ki.
Nem kellett sok idő, a törzs is összeszaladt. Sikoltozva, veszekedve rohangáltak, kiabálták a világ végét. Senki sem tudta mi az, volt aki sárkánynak hitte, más egy hatalmas farkasnak, kutyának, vagy épp Khajár kardjának vélte.
– Nézzétek! Valami vésve van az oldalára! – kiáltotta valaki.
S valóban, az ördöngösség úgy fordult, hogy oldala láthatóvá lett. Betűk sora rajzolódott ki titánfehérben, de nem az ő rovásaik és mintáik, hanem valami teljesen más jelrendszer.
– Én ismerem ezt a rovást. A barát szentképén van ilyen! – rikkantott az egyik asszony.
Melléből előcibálta az apró festett kis szentképet, ami alatt ott állt: “Ave Maria”. Ezt megtanulta olvasni, ezt az egyetlen sort, úgyhogy a szentképet az égnek tartotta és igyekezett megtalálni a hasonló betűket. M..ma…mar… csak eddig jutott. A többi nem volt ismerős. Volt még egy a… de…
– Hát mire vártok, ha tudjátok milyen rovás az? Véssétek egy botra, s iramodjék is egy legény Kőmonostorára a fekete barátokhoz, fejtsék meg az értelmét!
Egy tucatnyi ember is ugrott, hogy botot kerítsen, amire felvéshetik a látott betűket. Az egyik ügyes suhanc néhány perc alatt is készen volt, ott díszelgett a fán a feketeségen látható írás tökéletes mása: “Marko Labs”. A vén bólintott, s a fiú már lóra is kapott, vágtázott inaszakadtából a kolostorba.
Feszült várakozás kezdődött. Figyelték az égen vánszorgó feketeséget, de nem tudták mi tévők legyenek, vagy mit higgyenek vele kapcsolatban. A kám rettegett, mert felismerte a látomása sárkányát és tudta, mi következik. Mégis, hallgatott, mint a sír, nem mert szólni, csak figyelt árgus szemekkel.
A fehércselédek felsikoltottak, ahogy a bestia eltakarta a napokat hatalmas testével. Eléjük állt és nem mozdult többé. Alkonyat borult a világra. A néma rettegés mindannyiuk szívébe beette magát, s csendet parancsolt. Órák teltek hangtalan. Az öregek leültek és várták az Öregisten ítéletét, a fiatalok magukban fohászkodtak, míg a gyerekek megérezve a gond súlyát engedelmesen lapultak anyjukhoz. Még az állatok is csendben várták az elkövetkezőket.
Kukcsin acélos arccal nézte az eget. Anyja ölelgette és halkan, pityeregve jajgatott, apja elfehéredett arccal szablyát és fokost szorongatott. Öreg katona volt, szeretett volna fegyverrel a kezében meghalni, mégha nem is lesz alkalma használni efféle borzadály ellen. De a lány nem engedett. Félt és érezte a vesztét, mégis bátran nézett szembe vele. A Duna megsúgta neki már az életet.
Senki sem tudta, mi történhet. A monstrum lassan, szinte észrevehetetlenül követte a Napok pályáját, folyamatos takarásba tartva mindkét égitestet. Mégis, akármennyire ijesztő is volt ez, a rettegés sem tarthat örökké. Egyesek étel után néztek, mások szaporán emelgették a kumiszos tömlőket és az indulatok hamar elharapóztak. Az összeszólalkozások verekedésekbe torkollottak, a részeg férfiak lányokat és asszonyokat rángattak magukkal egy-egy eldugott sarokba. Az állatokra senki sem ügyelt már, a csikósok, gulyások, pásztorok mind otthagyták jószágaik, amazok pedig lassan sodródni kezdtek a szélrózsa minden irányába.
Kukcsin és családja a Duna felé menekültek a megvadult törzs elől. Aidua és lánya rohantak a víz melletti sásos fele, míg Vezteg a fokosával és szablyájával hadakozott egy részegen bőgő suhanccal, aki kivont fegyverrel esküdözött, hogy ő mindig is Kukcsint szerette és nem halhat meg úgy, hogy egyszer az övé nem lesz. Az öregnek sikerült a fokos lapjával kupán teremtenie, hogy azon nyomban hanyatt esett az erőszakos udvarló.
Az apa úgy terelgette asszonyát és lányát a sásba, ahogy a borzolt kakas, ha veszélyt érez. Megparancsolta nekik, hogy lapuljanak a magas gazban és egy szót ne szóljanak. Ő maga strázsát állt, de a lassan múló percek monotóniáját a távoli jurták közül szűrődő ordibálás törte csak meg, s Vezteg elaludt. Nem sokkal később Aidua is álomba sírta magát.
Kukcsin beletörődve az elrendeltbe nézte a hatalmas farkasfejet az égen, ahogy ott áll és hang nélkül tesz valami borzasztót. Az utolsó néhány hét megedzette ezt a lányt, mint a heves tűz a fémet, s immár jöhetett bármi, megbirkózik vele. Így gondolta, s így is érezte abban a pillanatban. Hisz mivel rosszabb a világ vége, mint a világunk vége?

A nemzettség tagjai rikkantva mutogattak az égre, amint az Aranynap sugarai előbújtak az ördög árnyékából. Okkánt dicsérték, hálát rebegtek, amiért megkímélte őket és örömujjongásban törtek ki. A fekete árny, mint aki jól végezte dolgát, szépen lassan tovább állt, beleveszve az ég kékjébe.
Soká tartott, míg a riadalom ismét teret hódított magának. Az emberek sorra mutogattak felfele, jajongtak és értetlenül kérdezték egymástól: “Hová tűnt a Réznap?”. Mindössze egyetlen aranysárga korong  vándorolt immár az égbolton, nyoma sem volt kisebbik testvérének. Mintha sohasem lett volna.
“Megette.”, suttogta mindenki kitágult pupillákkal, remegve a hidegtől, s minél többször ejtették ki ezt a szót, annál sötétebbnek és hűvösebbnek tűnt az új világ. A kám úgy érezte, most illene szólnia valamit, bátorítania kell a népét, de nem tudta, mit mondjon. Vakaródzott, nagyokat nyelt és fújtatott, mint egy kohó, de semmi értelmes nem jutott eszébe. Mire körvonalazódott volna bármi is, a suhanc érkezett meg lélekveszejtő vágtában, s lihegve ugrott le a lóról.
– A kőmonostori barátok izenik, hogy a Markolábsz a keresztény isten büntetése, mert pogányul élünk. Jön az ar..arem.. arme…a világnak vége. Jönnek is már a barátok gyóntatni, hogy üdvösséget nyerhessünk. – hadarta a bemagolt szöveget a suhanc.
A napfaló Markolábsz, motyogta magának a kám. Keresztény betűkkel az oldalán. Gyanús szemekkel méregette a suhancot, aztán legyintett. Nem tud ez semmit. De ő utána fog kérdezni a hatalmas szellemeknél, mert ez úgy tűnik, mint valami keresztény varázs, hogy rákényszerítsék maguk a szabad népekre. De azt el kell ismernie, ha a keresztény isten képes eltüntetni egy napot az égről, valóban rettenetes nagy úr lehet. Talán ideje volna beszerezni egy bálványt a megfeszített fiúról az áldozósátorba…
A dermedt tanakodásba a kám rekedt rikácsolása csapott bele. Parancsokat osztogatott az esti teendőket illetően. Szert kell ülni, megbékíteni a szellemeket és útmutatást kérni, mert a Napfaló Markolábsz, a borzasztó szörny visszatérhet.
Mint egy lomha sárfolyam lódult meg a tömeg, magukhoz térve a világvége hangulatából, s eleinte félve, aztán keserűen, de beletörődve kerülgetve az égből hulló fehér, jeges pihéket, a dolguk után néztek.

Mindeközben Kukcsin remegő ajkakkal figyelte az eseményeket a sás közül. Látta, ahogy szörnyeteg eloldalog és vele együtt eltűnik a Vörösnap. Nem érzett sem kétségbeesést, sem félelmet, csak magányt, végtelen magányt. Nézte az eget és nem a napot siratta, hanem önmagát. Olybá tűnt, hogy ő egy acélpenge, amit túledzettek és eltörött az első csapást követően. Nem olyan rég még le akarta vakarni magáról a belévésett jeleket. Nemrég még várta, hogy asszony lehessen. Tegnap a világ még normális volt. Néhány perce még erősnek érezte magát. Könnyek csorogtak az arcáról, ahogy szemével követte a megjelenő hópelyheket. Gyönyörűnek találta, mégsem tudott örvendeni neki.
Ló prüszkölése térítette magához. Kidugta a fejét a sásból, hogy szemügyre vegye. Szög volt az, ahogy remegő lábakkal, hátán vérfoltos nyereggel ereszkedett le a vízhez inni. Kukcsin  sosem látott ennél szebb táltos paripát. Arany volt a szőre és fonott holdvilág a sörénye, szikrát hányt a patája és virágillat áradt az orrlyukából. Megbabonázva bújt elő a sásból. Légies mozdulatokkal lépett ki csizmájából, s dobott le magáról minden ruhát, minden díszt. Haját kibontotta, felkapaszkodott a nyeregbe, s belehajtotta a lovat a Dunába.
Árral lefele úsztatott, s Kukcsin ismét közelnek érezte magát.

(Illusztráció: w)

Kukcsin az asszonysátorban táncolt két rableány muzsikájára. Az egyik tamburát pengetett, a másik énekelt mellé rekedtes, mély hangon. A hajadon teste úgy ringott, mint a nádszál a szélben, s úgy tekergett a kusza torokhangú hajlításokra, mint egy kígyó. Szokatlan leány volt a maga nemében. Magas, akár egy férfi, vékony tagú, de dús keblű és széles csípőjű. Bolondultak érte a férfiak, mióta csak eladósorba került. Élvezte is a kacér pillantásokat, a rengeteg ajándékot, az érette verekedő legényeket.
Erősen elkeseredett, amikor anyja közölte vele, hogy odaadják Tepremez fiához. Féltette szép leányéletét, a felhőtlen játékokat, szabad estéket. Tetszett neki Tarcal, szép fiú volt, jól táncolt és jó harcos hírében állt, de csak nem akaródzott feláldoznia hajadonságát. Aztán mikor megtörtént az eset, s anyja elküldte, hogy kenje meg a sebét és istápolja szükség szerint, már másképp látta a dolgokat. Az erős karok, a kemény szemek, s a törzs elismerése megbabonázták, s leendő hitvesét mesebeli vitézzé varázsolták. Most is reá gondolt, ahogy táncolt és teste jobban kihevült, mint ahogy szokott.
Anyja, Aidua lépett be az asszonysátorba. Nem kellett szólnia, a pillantása elég volt, hogy a szolgák lesütött szemekkel magukra hagyják őket. Kukcsin széles mosollyal borult a nyakába.
– Ó, asszonyanyám, mi hír? Hogy alakul a lakodalom?
Aidua szelíd, bölcs mosollyal csitította a lányt, s szemében saját, fiatalkori izgalmának fénye csillogott.
– Odébb van az, lyányom, s rengeteg a teendőnk még addig. Tán nyű van a seggedben, hogy nem bírod kivárni a sorod?
A lány elpirult. Ismét táncra perdült, csak úgy, zene nélkül, s szerelmesdalt dúdolt válasz helyett. Anyja szakértő szemekkel figyelte, komoly arccal bólogatott, s ahányszor hibázott, kemény hangon kijavította.
– Jó, jó! Ügyes vagy, lyányom, nincs az a férfi a világon, kinek ne forrna fel a vére, ha szemét rád veti. De jer, megyünk a bábához. Itt az ideje, hogy nővé légy.
Kukcsin izgatottan bólintott, s követte anyját. Sokat hallott a beavatásról, s gyermeki izgalommal vegyes félelemmel gondolt rá. A lányokat néhány héttel a menyegző előtt elvitték a bábához és ott felnőtté avatták. Miután ez megtörtént, már nem jártak többet ki játszani, mulatozni, de még az asszonysátrat sem hagyták el. A bába látogatta őket, tanította, készítette a nászéjszakára. Ez volt a nagy szakadás, ami a régi és az új életét elválasztotta mindörökre.
A bába sátra félreesett a többitől. Ő maga előtte ült, már várta őket. Vénséges arca barátságtalan vigyorba meredt, aszott testén csak úgy lógott a ruha. Nem köszönt, csak felugrott, küllemét meghazudtoló ruganyossággal és belépett a sátorba. Anya és lánya követték.
A jurta büdös volt és rendezetlen. Zsírok és füvek szaga terjengett, s valami kétségtelenül megrohadt odabent, Kukcsint a tímárok sátrára emlékeztette. A közepén tűz parázslott, benne sütővasak izzottak.
Aidua egy medvebőrrel letakart favázhoz vezette lányát és levetkőztette. Meztelenül felfektette az asztalra, kezét-lábát hurkokba dugta, s gyomorszája alatt vastag bőrszíjjal megkötötte. Látta a lány szemében a rémületet, de szólni nem szólt, csak szelíd mosollyal csendre intette, s megcirógatta a fejét.
A bába megkerülte az asztalt és Kukcsin szeméremtestét kezdte vizsgálni.
– Erre semmi szükség. – bosszankodott sértődötten Aidua. – Szűz a lány.
– Semmi szükség. – motyogta a vénasszony. – Semmi szükség. Még hogy semmi szükség!
De ennél többet nem mondott. Kukcsin pirulva tűrt mindent, amit leműveltek vele. Nagyon kellemetlenül érezte magát, s egyre idegesebb lett. A büdösséget sem szokta meg az orra, egyre inkább beitta magát a tüdejébe és félt, hogy élete végéig kísérteni fogja.
Mikor már épp szólni akart, a vénasszony elment és egy vastag bőrszíjjal tért vissza. Büdös volt és fognyomokkal tele. A lány szájába nyomta, s szütyőjéből hatalmas csonttűt, meg kis bőrerszényt vett elő.
Kukcsin halkan nyögdécselve tűrte, ahogy a tűvel mágikus mintákat, ősi rovásokat vésett a mellei alá. Fülében csengettek anyja magyarázatai, ahogy még gyerekkorában elmagyarázta neki, hogy a nők hamarabb öregednek, mint a férfiak. Elkerülhetetlen, hogy a harcban és életben megkérgesedett ura megunja egyszer, s házhoz hozza az első rablányt. Majd a másodikat, a harmadikat és így tovább. A nőnek az a dolga, hogy minél tovább megtartsa a férfit, s ezért minden áldozatot meg kell hozni.
A vésett sebekbe a bába beleöntötte az erszény tartalmát. A por nagyon csípte, s a fájdalom egyre mélyebbre hatolt. Kicsordultak a könnyei, de nem adott ki hangot, csak jó erősen ráharapott a bőrre. A vénasszony motyogni kezdett, titkos varázsigék sorát morzsolta el a szenvedő lány felett. Végül, az egyre erősödő és darabosodó szavak közepette tűzszerszámot vett elő erszényéből és szikrát vetett a sebbe ivódó porra.
Kukcsin majd kettéharapta a szíjat. Visított, ahogy a kék láng felcsapott, s beleégette húsába a tekergő indákat és rovásokat. A forróság szétterjedt belsejében, szíven markolta. Úgy érezte minden belsősége ropogósra sül. Amint a fájdalom engedett, zokogva nyitotta ki a szemét, s ki akarta köpni a bőrt, de anyja nem engedte. Könnybe lábadt szemével nem látott tisztán, így váratlanul érte az ágyékára nyomott tüzes vas. Az égett hús bűze beitta magát az orrába, s úgy érezte soha nem is fogja elhagyni. Hálát adott mindkét Napistennek, amikor levették róla a sütőt. De már jött is a második vas. És a harmadik. Elájult.
A saját jurtájában ébredt. Anyja épp faggyúval borogatta a sebeit. Amikor észrevette, hogy magához tért, szelíd mosollyal simogatta meg az arcát.
– Nagyon büszke vagyok rád. Igazán bátor voltál.
Kukcsin szerette volna büszkének és bátornak érezni magát. De abban a pillanatban nem látta magát többnek, mint egy besütött marhának. Mosolyt erőltetett az arcára és alvást színlelt. Nem így képzelte a felnőtté avatást.

A kám dühösen seperte félre a csontokat. Akárhányszor vetette őket, folyamatosan értelmetlen zagyvaságokat izentek. Nagy a baj, tudta, a végére kell járnia a dolognak. Egy épp arra járó suhancot elszalajtott a nyájhoz, hogy hozzon neki egy fehér kecskebakot. Türelmetlenül várta, míg visszatért a rémült állattal. A szarvánál fogva megragadta a jószágot, s a bámészkodó legényt elkergette.
Az áldozójurtába ment. A bálványok közül elé volt állítva az, melyre most éppen szükség volt. Az ijedt kecskét a vértől megfeketedett áldozóbakhoz kötözte, s bár a rémült állat vergődött és mekegett, az erős kezek szorításától nem tudott szabadulni. A kharkász nekifogott a rítusnak. Parazsat hozott, s szárított ganét vetett rá. Előkészítette a tálakat, üstöket, s kitekerte a puha bőrben tartott kőkést.
A tűz lángra lobbant. A kám füveket szórt rá, amik zöldes lánggal szenesedtek el. Mélyen belélegezte a füstöt. Erszényéből ócska kutyabőr tekercseket vett elő és morgó hangon olvasni kezdte a megkopott írást. A rovások megelevenedtek, lilás derengéssel letáncoltak a lapról és lassú köröket róttak a levegőben. Ahogy a kántálás egyre erősebbé vált, úgy gyorsultak a jelek is, egyesek a földbe ásták maguk, mások a bölénybőr vértre telepedtek. A kám, amikor az előkészületeket befejezte, lábait maga alá szedte és a bálvány előtt bősz imádkozásba kezdett.
– Ó, Aboska, jer, világosítsd meg az elmém, ó, Aboska, hívom szellemed, hogy vezesd népem, ó Aboska, áldozatunk fogadd!
Így kántált, egyre hevesebben. A jurtában szél támadt. Először csak enyhe fuvallatok seperték végig a padlót, majd az egyre erősebb lökések sanyargatták a tüzet. A kám felugrott. Bal kezével összefogta a kecske száját, s jobbjával beleverte a kést a mellkasába. Egy erős rántással elhasította a szegycsontot, s a seb alá bronzedényt tartott, hogy felfogja a vért. A kecske gyereksírásra emlékeztető hangon bőgött, remegett, próbált szabadulni, hiába. A kám a kést az övébe dugta, kitépte a még dobogó szívet, s egy bronzedénybe dobta. Mészárosokat megszégyenítő gyorsasággal nyúzta és darabolta az állatot. A bőrt, a fejjel együtt a bálványra terítette, arcát vérrel kente be, a lábánál kifaragott tálba a néha még megránduló szívet rakta. A húst üstbe pakolta és a tűz fölé akasztotta, hogy főjön.
Egyre mélyülő révületben folytatta az imádkozást. Hajlongott, íves köröket lengett és fohászkodott a kisistenhez útmutatásért. De valami gallyra ment. Odakint mennykő csapott le, s a fellegek rázendítettek. A kám ijedten ordított fel.
– Ó, Khajár! Nem neked szól az áldozat! Távozz, Khajár, békével!
De a kisisten nem tágított. A tárgyak a jurtában táncolni kezdtek. Először csak remegtek, zakatoltak, aztán felemelkedtek és a kharkásznak röpültek. Az öregember jajgatva védekezett. Ütések záporoztak rá és láthatatlan támadások. A rovások egyenként repedeztek meg és porlottak el.
Kegyetlen csatározás folyt. A kám nem értette mi történt, ő nem Khajárt hívta, de az ártó lélek rettenetes haraggal támadt neki. Nem, nem haraggal, kétségbeeséssel. Izenni akart valamit, de nem volt tiszta, hogy mit. Az áldozóbak is szárnyra kapott, s hátulról tarkón találta a szellemekkel viaskodó kharkászt. Az öreg bódultan esett össze, de nem vesztette el az eszméletét. Mély révületbe zuhant, mélyebbe, mint valaha. S látomása támadt.
Hatalmas szárnyasgyík takarta el az eget. Egyik szárnya sötétségbe borította egész északot, a másik szárnya egész delet. Hosszú, tüskés farka végtelen árnyékot vetett keletre és ocsmány, borzasztó feje felfalhatta volna nyugatot. De nem szállt alá, az égen maradt és üldözőbe vette a Nap testvéreket. Menekültek is előle szegények, de hiába, a Vörösnap lemaradt. Úgy tűnt el a szörnyeteg torkában, mint egy falat köleskása, s alkonyat borult a világra.
A kám összetörten kelt fel. Négykézláb kúszott el a kumiszos tömlőig, s kínlódva kortyolt belőle. Kegyetlenül megviselte a szellemekkel vívott küzdelem, de még nem nyughatott. Az üstből főtt húst vett elő, a bálvány lába elé fektette és nekifogott kiengesztelni az isteneket. Gondterhelt volt. Hiába ereszkedett le a pokolba, válasz nélkül tért vissza, s még egy csokor kérdést is a nyakába akasztottak. Akármi is közeleg, úgy emberfia, mint a szellemek tehetetlenek ellene. Túl kell vészeljék, ahogy az öreg tölgy is átvészeli a vihart.

– Nem jó! – visított a bába, s egy hatalmas pofont kevert le Kukcsinnak. – Újra!
A lány földre zuhant. Vér serkent összeszorított ajkaiból, de hangot nem adott ki, a büszkeség nem engedte, hogy szóljon. Meztelen testét ütésnyomok tarkították, s a beléégetett és tetovált, még gyógyulófélben levő sebek felszakadtak. Teste fáradt volt a rengeteg gyakorlástól, égtek a belsőségei és évődtek csontjai, de zokszó nélkül feltápászkodott. Szívből utálta a banyát, s dühös volt anyjára, amiért kitette ennek. Hiába tudta, hogy ezen minden lánynak át kell esnie, fájt a bánásmód, jobban, mint a teste.
A bába elé állt, s újra megpróbálta a gyakorlatsort. Gondolatban elskandálta az ősi igéket, átvezette testén az Anyaisten és a Hold erejét és erősen koncentrált. A két csípőcsontjára sütött jel felizzott és megtámasztották a szeméremcsontján levőt. Vörösen felderengtek a vonalak és olyan forrón lüktettek, mintha tüzes üszköt nyomtak volna reá. Kukcsin ajkába harapott kínjában, ágyékán és arcán egyszerre indult el egy újabb vércsepp.
Az öregasszony árgus szemekkel figyelte. Látszott a szemén, alig várja a hibát, hogy lecsaphasson rá, mint egy vérszemet kapott héja. Mikor nem talált semmit, amibe beleköthetne, dühösen felcsattant:
– Ennyi? Mihaszna fruska! Hogyan leszel urad kedvére, ha csak ennyit tudsz?
Kukcsint elöntötte a szégyen. Nem az elégtelen képességei miatt, hanem mert ő úgy gondolta, másként is kedvére lehetne urának. Összeszorította a fogát és tette, amit mondtak neki. Majd az idő megmondja, kinek lesz igaza.

Tarcal sebe szépen gyógyult. Még mindig fájt, főleg lovaglásnál, de a gennyezés alábbhagyott és bevarasodott az összes fognyom. Épp a tímártól jött, vállán büszkén hordva az új, emberfarkas bundájából készült kacagányát. Rendhagyó szabás volt, úgy rendelte, hogy a farkas koponyája és felső fogsora a bőrben maradjon. Nem is volt rossz ötlet, mert így jobb vállát tökéletesen eltakarta, mint egy becsületes vállvért. Az alsó fogsorból nyakláncot fűzött magának, ezt is ruhája fölött hordta, hadd lássa az egész világ, micsoda derék harcossal van dolga.
A rúnakovácshoz tartott. Ez az emberfarkaskacagány egy olyan ereklye, amit örökül fog hagyni elsőszülött fiának, így nem sajnálta rá a pénzt. Eldöntötte, hogy a lehető legerősebb rovásokkal bűvölteti meg a bőrt. A mesterember előkelő helyen verte fel jurtáját, közel az kendéhez. Foglalkozásából adódóan nagy tiszteletnek örvendett, sok barommal és nagy vagyonnal bírt.
Mikor Tarcal megérkezett az öregember a jurta előtt üldögélt egy lókoponyán. Kaftánja finom selyemből készült, öve, s szablyája arannyal kiverve. Hosszú szakállában drágaköves gyűrűk, fülében aranykarikák, de még az öve is mesterien megmunkált veretekkel terhes volt.
– Hogy a családod, meg a lovad? – kérdezte Tarcal, s mélyen meghajolva homlokához emelte kezét.
Az öreg tátott szájjal bólintott, s összehúzott szemekkel vizsgálta látogatóját. Amaz leoldotta válláról a kacagányt és a földre terítette. Erre ürítette ki az erszénye tartalmát, amibe minden értékes, zsákmányolt kincsét tartotta. Arany- és ezüstpénzek, gyűrűk, karperecek és fülöncsüngők csilingeltek.
– Ha kegyelmed róna rá… – mutatott a bundára és a rajta heverő kincsekre.
Az öreg a holmikra nézett, majd Tarcalra, s vakarózni kezdett. Szakállát piszkálta, homlokát dörzsölte, látszott rajta, hogy igen gondolkodik valamin.
– Ha nem elegendő… – kezdte volna az ifjú, de félbeszakították.
– Fiam, ennyi kincsért én még a te bőrödet is telerovom. De azt mondd el nekem, mit akarsz kezdeni evvel a bundával?
Tarcal meghökkent. Nem értette a kérdést. Hát mit lehet kezdeni egy kacagánnyal?
– Hát… viselni. – bökte ki végül.
– Én azt értem, fiam, de hát nem látod, hogy ezen a bundán rontás ül?
Látván, hogy nem érti, az öreg nagyot sóhajtott és a sátorból kumiszt hozott. Mindketten ittak. Összeszedte a gondolatait és magyarázni kezdett hosszasan. Tarcal nem sokat értett belőle, mindössze abban volt biztos, hogy az emberfarkas egy átkozott ördög, ezért a bundája is átkozott.
– Akkor, öregapám, ebből jó bunda már nem lesz? – siratta keservesen a szerzeményét.
– Bíz, fiam, még válhat belőle, ha kicsit kacifántosak vagyunk. Adj egy holdtöltényi időt, s valamit kieszelek. Oszt, mit akarsz, mit ádjon a bunda? Oltalmat? Erőt? Hozzon szerencsét?
– Én azt kendre bízom. – vonta meg a vállát Tarcal. Elment a kedve az egésztől. – Én egy jó kacagányt akartam a fiamnak örökül, hadd emlékezzen az apjára, mint egy erős harcosra. De immár nem is tudom.
Az öreg megint vakarózni kezdett, s nagyokat kortyolt a kumiszból. Végül a térdére csapott, s azt mondta:
– No, ide figyelj, fiam. Temérdek kincset hoztál, kapj is valamit érette. Megbűvölöm én neked ezt a bundát úgy, hogy csak na! A fogakból, amit a nyakadban hordasz, készítek nyílhegyet, s verek a fokosodra is valamit. Ez így jó lesz-e?
Tarcal nem tudta titkolni elégedettségét. Már nem is bántotta annyira a dolog a bundával. Letépte nyakáról a láncot, s övéből kihúzta a fokost. Megköszönte szépen az öreg rúnakovács jóságát és vidáman fütyörészve ment dolgára. Az Aranynap már lement, s a Vörösnap is éppen követni készült. Kukcsinra gondolt. Rég nem látta, s hiányoztak azok az ügyes kezei, amivel olyan jól megkente, szépséges külleme, amivel gyönyörködtette, s vidám hangja, mivel feledtette baját. Ej, erre nem is gondolt. Hát mit ád arájának és családjának? Épp most verte el minden vagyonát a rúnakovácsnál, semmi nem maradt, amiből kalimot adhatna. Vissza már nem kérheti…
Nem emésztette magát túl sokáig. El kell mennie barantálni. Van még az esküvőig, valamit csak rendel Tengri, hogy szégyenbe ne maradjon.
Még aznap este összeszedett néhány tűzrőlpattant ifjút és mielőtt a fürge kis Vörösnap felkelhetett volna, már messze jártak.

Folytatása következik…

(Illusztráció: ru)

Kodolányi János tiszteletére

A Csertán nem fehércselédeinek keze alatt csak úgy égett a munka. Az egyik asszonysátor előtt hatalmas tömlőkbe töltötték a frissen felfőzött kancatejet, hogy kumiszt erjesszenek belőle. A másodikban sajtot készítettek, a harmadikban bőringet, bőrnadrágot varrtak. Egy, a többitől távolabb felhúzott jurtában bundát vakartak, cserzettek, gyúrtak. Mégiscsak, tán a legszívmelengetőbb látványt azok nyújtották, kik nemezt kallottak. Hatalmas tekenőkbe táncolva gyúrták apró lábaikkal a gyapjút, míg megint mások dalolva locsolták.
A gyerekek, akár a rókakölykök játszottak naphosszat. Volt, aki ostort font, s nagyokat rittyegtetve csikósnak tettette magát, mások karikát csaptak, kardoztak, vagy fogócskáztak. Kisebb csoportokban kövekkel, vagy libucütővel leereszkedtek a Dunához és megpróbáltak madarat ütni, s ha sikerült, nagy ricsajjal rohantak vele haza anyjukhoz, büszkén lobogtatva a zsákmányt. Egy-egy nagyobbacska kölök már egy csikót szoktatott magához, türelmesen tanítgatta, simogatta, s ha netán hátán ülve a ló ijedten ugrott, ágaskodott, úgy ült rajta, mintha odateremtették volna.
A férfiak nagy része távol volt. Kisebb bandákba portyázni mentek idegen földekre, mert a magyarok királya megtiltotta nekik, hogy az ország népét sanyargassák. Kénytelen kelletlen, de nyakukba szedték a világot és a szomszédos földeken garázdálkodtak, bár meg kell vallani, néha rajtacsaptak egy-egy karavánon, legfőképp, ha szerecsen volt, vagy zsidó. Erőst haragudtak reájuk, mert Béla király odaadta nekik a sópénzt, s amazok rögtön meg is drágították. Akik itthonjában maradtak, azok a méneseket, gulyákat, nyájakat őrözték, hálót, varsát merítettek, vagy éppen az árnyékba heveredve pihenték ki a tegnapi mulatozás fáradalmait.
Tarcal a jurtája előtt pihent. Behunyt szemmel élvezte a két nap melegét, s hálát adott Tengrinek, Okkánnak, az összes kis és nagy istennek, s ha már itt tartott, üsse kő, a keresztény istennek, meg fiának is. Vidám volt, mert igen nagy tisztelet övezte a legutolsó újhold óta.
Egy küldött farkas támadta meg őket és a barmokat, amikor leendő apósával kimentek a méneshez hozományt választani. Hatalmas nagy bestia volt, mint egy ágaskodó csődör, s úgy járt, két lábon, mint az ember, pedig pofája hosszú volt és szőr szedte. Az öregbojtár, ki világlátott ember volt, s hosszú esztendőket töltött a bogumilok között, elfehéredve ordította:
– Vurkolák! Emberfarkas!
Bíz csak a becsület tartotta helyükön a legényeket. Mindenik vállán ott csüngött a farkasbőr, a medvebőr, azzal a fejszével, fokossal, csákánnyal ejtették, améket éppen szorongattak, de a hatalmas, dühödt szörny ellen nem mert megindulni egy sem. Tarcal és apósa, Vezteg átkozva könnyelműségük, hogy nem hozták íjaikat vágtáztak neki a bestiának. A bojtárok is összeszedték magukat és nagyokat káromkodva, kurjongatva követték őket.
– Hun vannak az ebek, az anyjuk keservit? – szitkozódott az egyik ifjú.
Még füttyenteni sem volt idejük a kutyákért, a farkas két hatalmas ugrással előttük termett. Belemart a legszélső bojtár ágaskodó lovába, s a nyakánál fogva döntötte a földre. Könnyed mozdulattal szakította ki a még vergődő állatból a gégét, s mielőtt lovasa megemelhette volna a fejszét, már csattogtak a fogak és hasítottak az életlen karmok. Vezteg suhintott egyet baltájával, de elvétette a célt. Mire az öregbojtár rákényszerítette akaratát a halálravált lovára, a szörnyeteg már le is kapta a nyeregből, fogával szétroppantotta a szerencsétlen ember bal karját.
Tarcal kihajolt a nyeregből, felkapta a szétmarcangolt fiú ostorát, s egy ügyes csapással az állat nyaka köré tekerte. Még megrántani sem volt ideje, a vurkolák, mintha ember volna, első mancsával kibújtatta fejét a hurokból.
A férfiak ordítottak és dolgoztak a fegyverek, de a farkas gyors volt, s olyan ügyesen bújt ki az ütések alól, mintha bűbáj védte volna. Tarcal dühe egyre csak fortyogott, s felülkerekedett félelmén. Sarkát tiszta erejéből a lova véknyába verte, így a szegény jószág egyenesen nekiugrott a szőrös ördögnek. Tarcalnak sem kellett több, szökött is ki a nyeregből, egyenesen a szukafattyára, fokosa róvott nyelével szorítva el annak a torkát. Az emberfarkas hörögve csapta hátra magát, egyenesen a vele tusakodó férfira. Tarcal hatalmasat ordított fájdalmában, de nem engedte el, hanem még erősebben szorította a fenevad nyakát.
– Ontsátok ki a belit! – ordított torkaszakadtából Vezteg.
Ahány emberfia még járni tudott, még a törött kezű öregbojtár is fegyvert ragadt, s a kapálózó hátsó lábakat kerülgetve ütlegelni kezdte a farkas hasát, combját. Irtózatosan megvadította az emberállatot a fájdalom, utolsó erejével kifordult a fokosnyél szorításából, s belekapott Tarcal vállába. Már kezdte volna marcangolni, mikor Vezteg mellékerült, s tiszta erejéből tarkón verte baltájával.
A bojtárok ujjongva próbálták lerántagni a hatalmas ördögöt Tarcalról, mert azt hitték a súly alatt szenved, azért ordít.
– Hó, te! Nem enged az álkapcája, ne cibáljátok! – ordította Vezteg.
Már elő is kapta kését, s azzal próbálta szétfeszíteni a halálban is görcsösen szorító álkapcsokat, hiába. Végül három erős férfikéz minden erejét kellett latba vetni, hogy megszabadítsák Tarcalt a szorításból. Nagyot köpve megkönnyebbülésében felugrott, s a már messze járó, hatalmas ménes után nézett.
– A lovak! Jöjjék, ki még nem hót meg! Vezteg atyám, maga nézzen a rokkantak után!
Füttyentett, s kicsi, borzos lova, Szög, máris ott termett. Sérült kezét övébe dugta, hogy keveset mozogjon, s egy földről felkapott ostorral a kezében már vágtázott is a ménes után, nagyokat kurjongatva. Meg is szégyellték maguk a bojtárok, lóra kaptak ők is, s kibontott karikásaikat lobogtatva fogtak neki, hogy a megrémült lovakat nekiszorítsák az erdő szélének.
Az eset óta Tarcal igen nagy becsben volt tartva. A fiatal leányok összesúgtak a háta mögött, a legények fejet hajtottak neki, érdeklődtek a családja, meg a lova egészsége felől, ajánlkoztak, hogy segítenek bármiben, csak szóljon, ne erőltesse azt a csúnya sebet. Fel is sikkantott jegyese, Kukcsin, amikor meglátta a hatalmas, ovális, fognyomokból kirajzolódó kört, ami a vállon kezdődött, s egész a gyomorszájig lekanyarodott. Pedig az asszonynak keménynek kell lennie, ezt ő is tudta, ezért összeszorította a fogát és kente gyógyító füvekkel és írrel, amit az orosember ádott. Sírt a szerencsétlenségen, de ugyanakkor ő volt a legboldogabb hajadon az egész törzsben, hogy az ő leendő ura ilyen erős és bátor, s egycsapásra a legtiszteltebb harcossá vált. Hogyisne vált volna, hisz kinek van ilyen erős csontja? Ki nem roppant volna össze egy ilyen erős harapástól? Hát az ő jegyese nem!
Így esett, hogy Tarcal a jurta előtt pihent. Cudarul fájt a sebe, ezért a kám sok harmadnapos kumiszt rendelt neki a füvek és zsírok mellé. Kellemesen bódult volt, s mezítelen felsőtesttel fürdött az Aranynap és a Vörösnap fényében. Titkon résnyire nyitotta a szemét, ahányszor lépteket hallott, s élvezettel figyelte, hogyan bámulják a sebét, hogyan adóznak neki mélységes tisztelettel.
Többször elnyomta az álom, vagy a révület, nem tudta. Ilyenkor beszélt az Atyákkal. Okkán színe elől járultak hozzá, de nem dicsérni jöttek, hanem baljóslatú üzenetet hoztak. Tarcal nem értette szavaik, csak egy-egy foszlány hangzott ismerősnek, mint a „nap”, „sárkány”, meg a „világvége”. Látomás is jött, de abban sem látott több értelmet. Szürke fellegek jöttek, amik szikráztak a villámoktól, de mennydörgés nem hallatszott. Lassan közeledtek, de a Napok megijedtek tőle, s menekülni próbáltak, hiába. A Vörösnap lemaradt, a hatalmas felhő szája megnyílt s elnyelte. Alkonyat borult a világra.
Felriadt. Fájt a feje, folyt róla a verejték, s izzottak a csontjai. Köpött és a melléje fektetett tömlőből kumiszt ivott. Elfintorodott a felforrt italtól.
– Hé! – kiáltott az egyik arra ólálkodó gyerekre. – Eridj az öreg kámhoz, mond, hogy Tarcal hívatja! De úgy, mintha a szemedet vették vón!
A kölyök ijedten rohant is, de előtte azért nem mulasztotta el jól megbámulni a hatalmas sebet. Nem telt bele egy fertály órába, már érkezett is az öreg orosember. Sovány, görnyedt alakját a szakadt, foltos kámruha, melynek hátán öt sorban vascsengettyűk csüngtek nem tudta eltakarni, s alóla kikandikált a bölénybőrből varrt mellvért, a gonosz, ártó lelkek támadása ellen. Fején csúcsos, sárga süveget viselt, nyakában táltosdob csüngött, s bal kezében a szarvascsont verőket hozta. Hamuszürke arcából guvadó szemeit Tarcalra meresztette és várt.
– Hogy a családod, meg a lovad? – próbálkozott amaz illendőséggel.
Nem használt. A kám csak állt, meresztette a szemét és szuszogott erősen, mintha folyamatosan furulyálna. Tarcal nagyot sóhajtott, s válaszra sem várva elmesélte álmát, s nyugtalanító látomását.
Az öreg hallgatta, fújtatott és meresztette a guvadt szemeit, de szólni nem szólt. Miután a férfi befejezte elbeszélését néhány másodpercet várt, aztán se szó, se beszéd hátat fordított és lengő léptekkel, csengettyűszót hallatva odébb állt.
Tarcal legyintett, vén és bolond a kám, de hát, nem asszonynak kell. Érti a mesterségét, tudja, mit kell tennie ezzel az álommal. A távolba meredt, s tekintete ismét az asszonyok dolgos kezeire, a gyerekek játékára, az állatok mozgására ernyedt. De elaludni nem mert.

Folytatása következik…

(Illusztráció: Casey Neal)

∞ Sacha Stevenson: Ujung Aspal Pondok Gede (2013)

A madarak felszálltak az égre és ottmaradtak. Látnom kellett volna, de nem láttam semmit, főleg azt nem, amit látnom kellene mindig. Hogy valahogy megint látás nélkül mentünk haza akkor, ezért sétálunk, lehet, addig se kelljen, jó ez.

Aztán az, hogy mégis láttam valamit valahol akkor, hazamenés helyett, vagy hogy. Azok a madarak fészket raktak a kétségeinkből és nem akarnak lejönni többé. Ingatag lak, igaz, de mégiscsak lerombolhatatlan.

Kézen fogva mentek a felhők, egy másik égen, egy másik égre, egyikről a másikra, úgy, elég szomorú dolog, amikor elmennek a felhők és nem jönnek vissza. Megint elmenés van, pedig azt hittem, most már visszajönnek, hát csak körbeértek, ennyi idő alatt.

Elfoglalhatatlan szemgödrök, nem lesz itt fény, hát nem kell a látáshoz, tudod. Megint a szokásos, ülünk a sötétben, vagy hát te ülsz meg én ülök, és érezzük, amit látni kellene, de nem látunk épp. Megkérdezed, akarok-e kutyát, mert mit kérdeznél.

Minden kérdés egy újabb elszakított kötél.

Kapaszkodom a földbe, talán nem tudom, a föld alatt is víz van, meg föld, meg víz, ilyenek vannak a föld alatt, talán, vagy nincs is semmi meg föld sincs, de akár így, akár úgy, ingatag ez is, hiába. Fogod a földet, én vizet fogok. Fog rajtam. Por és cseppek, semmit nem lehet megfogni.

Tudhattam volna akkor, amikor a madarak meg a felhők, de most már tudom, akkor sem fogom tudni, amikor már tudom. Nyújtod a kezed, ülünk a sötétben. Azt hittem, a sötétben nincsenek kezek! Azt mondtad, te nem kéz vagy, és én sem, hogy nincsenek kezek, és akkor nincs baj, akkor nem kell félnem, de hazudtál, és most felém nyúlsz. És akkor azt kell mondanom, nincs kezem, nem tudok visszafogni, fogd vissza magad, de te nem érted, megint nem. És akkor hozod a tűt meg a cérnát, ismerem ezt.

Össze akarod varrni a köteleket.

Amikor sohasem voltak kötelek meg semmi, mi az, hogy kötél, mi. Én már azt sem tudom, mit nyújtok, amikor a kezemet nyújtom, sötétben főleg, de ezt te nem érted. Ezt én sem. Mert az úgy van, hogy vannak a hegyek meg a levegőég, meg ez a sok töltelékszó, amit már én is unok, de azért még leírok, szinte kényszeresen, meg legyen a helye. A helyed, mintha lehetne azt, mintha lenne helyed.

Kövek vannak és szikrák, valami feszül, elmenekülnek a dolgok. Elkövesülnek, szikrává. Veszélyben vagyunk, mondom, de nem vagyunk, csak veszély van, egyedül. A fészkekben pedig csönd van, alszanak a madarak.

Nem félnek a félelmeiktől.

A hegyek a levegőeget érintik. Kezüket nyújtják. A levegőég mindent visszaad, amit kap. Összekapaszkodnak, félek, minden madár összetörik, ha nem engedik el egymást. Kérdezed, szeretnék-e, mit szeretnék, semmit se, nem.

Van kutyám, de nem az enyém. Nem kell kötél. Jól megkapaszkodtam.

2015. 08. 11. 17: 24: 34

(Illusztráció: Paul Klee: Vogelgarten; Landschaft mit gelben Vögeln)