Kodolányi János tiszteletére

A Csertán nem fehércselédeinek keze alatt csak úgy égett a munka. Az egyik asszonysátor előtt hatalmas tömlőkbe töltötték a frissen felfőzött kancatejet, hogy kumiszt erjesszenek belőle. A másodikban sajtot készítettek, a harmadikban bőringet, bőrnadrágot varrtak. Egy, a többitől távolabb felhúzott jurtában bundát vakartak, cserzettek, gyúrtak. Mégiscsak, tán a legszívmelengetőbb látványt azok nyújtották, kik nemezt kallottak. Hatalmas tekenőkbe táncolva gyúrták apró lábaikkal a gyapjút, míg megint mások dalolva locsolták.
A gyerekek, akár a rókakölykök játszottak naphosszat. Volt, aki ostort font, s nagyokat rittyegtetve csikósnak tettette magát, mások karikát csaptak, kardoztak, vagy fogócskáztak. Kisebb csoportokban kövekkel, vagy libucütővel leereszkedtek a Dunához és megpróbáltak madarat ütni, s ha sikerült, nagy ricsajjal rohantak vele haza anyjukhoz, büszkén lobogtatva a zsákmányt. Egy-egy nagyobbacska kölök már egy csikót szoktatott magához, türelmesen tanítgatta, simogatta, s ha netán hátán ülve a ló ijedten ugrott, ágaskodott, úgy ült rajta, mintha odateremtették volna.
A férfiak nagy része távol volt. Kisebb bandákba portyázni mentek idegen földekre, mert a magyarok királya megtiltotta nekik, hogy az ország népét sanyargassák. Kénytelen kelletlen, de nyakukba szedték a világot és a szomszédos földeken garázdálkodtak, bár meg kell vallani, néha rajtacsaptak egy-egy karavánon, legfőképp, ha szerecsen volt, vagy zsidó. Erőst haragudtak reájuk, mert Béla király odaadta nekik a sópénzt, s amazok rögtön meg is drágították. Akik itthonjában maradtak, azok a méneseket, gulyákat, nyájakat őrözték, hálót, varsát merítettek, vagy éppen az árnyékba heveredve pihenték ki a tegnapi mulatozás fáradalmait.
Tarcal a jurtája előtt pihent. Behunyt szemmel élvezte a két nap melegét, s hálát adott Tengrinek, Okkánnak, az összes kis és nagy istennek, s ha már itt tartott, üsse kő, a keresztény istennek, meg fiának is. Vidám volt, mert igen nagy tisztelet övezte a legutolsó újhold óta.
Egy küldött farkas támadta meg őket és a barmokat, amikor leendő apósával kimentek a méneshez hozományt választani. Hatalmas nagy bestia volt, mint egy ágaskodó csődör, s úgy járt, két lábon, mint az ember, pedig pofája hosszú volt és szőr szedte. Az öregbojtár, ki világlátott ember volt, s hosszú esztendőket töltött a bogumilok között, elfehéredve ordította:
– Vurkolák! Emberfarkas!
Bíz csak a becsület tartotta helyükön a legényeket. Mindenik vállán ott csüngött a farkasbőr, a medvebőr, azzal a fejszével, fokossal, csákánnyal ejtették, améket éppen szorongattak, de a hatalmas, dühödt szörny ellen nem mert megindulni egy sem. Tarcal és apósa, Vezteg átkozva könnyelműségük, hogy nem hozták íjaikat vágtáztak neki a bestiának. A bojtárok is összeszedték magukat és nagyokat káromkodva, kurjongatva követték őket.
– Hun vannak az ebek, az anyjuk keservit? – szitkozódott az egyik ifjú.
Még füttyenteni sem volt idejük a kutyákért, a farkas két hatalmas ugrással előttük termett. Belemart a legszélső bojtár ágaskodó lovába, s a nyakánál fogva döntötte a földre. Könnyed mozdulattal szakította ki a még vergődő állatból a gégét, s mielőtt lovasa megemelhette volna a fejszét, már csattogtak a fogak és hasítottak az életlen karmok. Vezteg suhintott egyet baltájával, de elvétette a célt. Mire az öregbojtár rákényszerítette akaratát a halálravált lovára, a szörnyeteg már le is kapta a nyeregből, fogával szétroppantotta a szerencsétlen ember bal karját.
Tarcal kihajolt a nyeregből, felkapta a szétmarcangolt fiú ostorát, s egy ügyes csapással az állat nyaka köré tekerte. Még megrántani sem volt ideje, a vurkolák, mintha ember volna, első mancsával kibújtatta fejét a hurokból.
A férfiak ordítottak és dolgoztak a fegyverek, de a farkas gyors volt, s olyan ügyesen bújt ki az ütések alól, mintha bűbáj védte volna. Tarcal dühe egyre csak fortyogott, s felülkerekedett félelmén. Sarkát tiszta erejéből a lova véknyába verte, így a szegény jószág egyenesen nekiugrott a szőrös ördögnek. Tarcalnak sem kellett több, szökött is ki a nyeregből, egyenesen a szukafattyára, fokosa róvott nyelével szorítva el annak a torkát. Az emberfarkas hörögve csapta hátra magát, egyenesen a vele tusakodó férfira. Tarcal hatalmasat ordított fájdalmában, de nem engedte el, hanem még erősebben szorította a fenevad nyakát.
– Ontsátok ki a belit! – ordított torkaszakadtából Vezteg.
Ahány emberfia még járni tudott, még a törött kezű öregbojtár is fegyvert ragadt, s a kapálózó hátsó lábakat kerülgetve ütlegelni kezdte a farkas hasát, combját. Irtózatosan megvadította az emberállatot a fájdalom, utolsó erejével kifordult a fokosnyél szorításából, s belekapott Tarcal vállába. Már kezdte volna marcangolni, mikor Vezteg mellékerült, s tiszta erejéből tarkón verte baltájával.
A bojtárok ujjongva próbálták lerántagni a hatalmas ördögöt Tarcalról, mert azt hitték a súly alatt szenved, azért ordít.
– Hó, te! Nem enged az álkapcája, ne cibáljátok! – ordította Vezteg.
Már elő is kapta kését, s azzal próbálta szétfeszíteni a halálban is görcsösen szorító álkapcsokat, hiába. Végül három erős férfikéz minden erejét kellett latba vetni, hogy megszabadítsák Tarcalt a szorításból. Nagyot köpve megkönnyebbülésében felugrott, s a már messze járó, hatalmas ménes után nézett.
– A lovak! Jöjjék, ki még nem hót meg! Vezteg atyám, maga nézzen a rokkantak után!
Füttyentett, s kicsi, borzos lova, Szög, máris ott termett. Sérült kezét övébe dugta, hogy keveset mozogjon, s egy földről felkapott ostorral a kezében már vágtázott is a ménes után, nagyokat kurjongatva. Meg is szégyellték maguk a bojtárok, lóra kaptak ők is, s kibontott karikásaikat lobogtatva fogtak neki, hogy a megrémült lovakat nekiszorítsák az erdő szélének.
Az eset óta Tarcal igen nagy becsben volt tartva. A fiatal leányok összesúgtak a háta mögött, a legények fejet hajtottak neki, érdeklődtek a családja, meg a lova egészsége felől, ajánlkoztak, hogy segítenek bármiben, csak szóljon, ne erőltesse azt a csúnya sebet. Fel is sikkantott jegyese, Kukcsin, amikor meglátta a hatalmas, ovális, fognyomokból kirajzolódó kört, ami a vállon kezdődött, s egész a gyomorszájig lekanyarodott. Pedig az asszonynak keménynek kell lennie, ezt ő is tudta, ezért összeszorította a fogát és kente gyógyító füvekkel és írrel, amit az orosember ádott. Sírt a szerencsétlenségen, de ugyanakkor ő volt a legboldogabb hajadon az egész törzsben, hogy az ő leendő ura ilyen erős és bátor, s egycsapásra a legtiszteltebb harcossá vált. Hogyisne vált volna, hisz kinek van ilyen erős csontja? Ki nem roppant volna össze egy ilyen erős harapástól? Hát az ő jegyese nem!
Így esett, hogy Tarcal a jurta előtt pihent. Cudarul fájt a sebe, ezért a kám sok harmadnapos kumiszt rendelt neki a füvek és zsírok mellé. Kellemesen bódult volt, s mezítelen felsőtesttel fürdött az Aranynap és a Vörösnap fényében. Titkon résnyire nyitotta a szemét, ahányszor lépteket hallott, s élvezettel figyelte, hogyan bámulják a sebét, hogyan adóznak neki mélységes tisztelettel.
Többször elnyomta az álom, vagy a révület, nem tudta. Ilyenkor beszélt az Atyákkal. Okkán színe elől járultak hozzá, de nem dicsérni jöttek, hanem baljóslatú üzenetet hoztak. Tarcal nem értette szavaik, csak egy-egy foszlány hangzott ismerősnek, mint a „nap”, „sárkány”, meg a „világvége”. Látomás is jött, de abban sem látott több értelmet. Szürke fellegek jöttek, amik szikráztak a villámoktól, de mennydörgés nem hallatszott. Lassan közeledtek, de a Napok megijedtek tőle, s menekülni próbáltak, hiába. A Vörösnap lemaradt, a hatalmas felhő szája megnyílt s elnyelte. Alkonyat borult a világra.
Felriadt. Fájt a feje, folyt róla a verejték, s izzottak a csontjai. Köpött és a melléje fektetett tömlőből kumiszt ivott. Elfintorodott a felforrt italtól.
– Hé! – kiáltott az egyik arra ólálkodó gyerekre. – Eridj az öreg kámhoz, mond, hogy Tarcal hívatja! De úgy, mintha a szemedet vették vón!
A kölyök ijedten rohant is, de előtte azért nem mulasztotta el jól megbámulni a hatalmas sebet. Nem telt bele egy fertály órába, már érkezett is az öreg orosember. Sovány, görnyedt alakját a szakadt, foltos kámruha, melynek hátán öt sorban vascsengettyűk csüngtek nem tudta eltakarni, s alóla kikandikált a bölénybőrből varrt mellvért, a gonosz, ártó lelkek támadása ellen. Fején csúcsos, sárga süveget viselt, nyakában táltosdob csüngött, s bal kezében a szarvascsont verőket hozta. Hamuszürke arcából guvadó szemeit Tarcalra meresztette és várt.
– Hogy a családod, meg a lovad? – próbálkozott amaz illendőséggel.
Nem használt. A kám csak állt, meresztette a szemét és szuszogott erősen, mintha folyamatosan furulyálna. Tarcal nagyot sóhajtott, s válaszra sem várva elmesélte álmát, s nyugtalanító látomását.
Az öreg hallgatta, fújtatott és meresztette a guvadt szemeit, de szólni nem szólt. Miután a férfi befejezte elbeszélését néhány másodpercet várt, aztán se szó, se beszéd hátat fordított és lengő léptekkel, csengettyűszót hallatva odébb állt.
Tarcal legyintett, vén és bolond a kám, de hát, nem asszonynak kell. Érti a mesterségét, tudja, mit kell tennie ezzel az álommal. A távolba meredt, s tekintete ismét az asszonyok dolgos kezeire, a gyerekek játékára, az állatok mozgására ernyedt. De elaludni nem mert.

Folytatása következik…

(Illusztráció: Casey Neal)

∞ Sacha Stevenson: Ujung Aspal Pondok Gede (2013)

A madarak felszálltak az égre és ottmaradtak. Látnom kellett volna, de nem láttam semmit, főleg azt nem, amit látnom kellene mindig. Hogy valahogy megint látás nélkül mentünk haza akkor, ezért sétálunk, lehet, addig se kelljen, jó ez.

Aztán az, hogy mégis láttam valamit valahol akkor, hazamenés helyett, vagy hogy. Azok a madarak fészket raktak a kétségeinkből és nem akarnak lejönni többé. Ingatag lak, igaz, de mégiscsak lerombolhatatlan.

Kézen fogva mentek a felhők, egy másik égen, egy másik égre, egyikről a másikra, úgy, elég szomorú dolog, amikor elmennek a felhők és nem jönnek vissza. Megint elmenés van, pedig azt hittem, most már visszajönnek, hát csak körbeértek, ennyi idő alatt.

Elfoglalhatatlan szemgödrök, nem lesz itt fény, hát nem kell a látáshoz, tudod. Megint a szokásos, ülünk a sötétben, vagy hát te ülsz meg én ülök, és érezzük, amit látni kellene, de nem látunk épp. Megkérdezed, akarok-e kutyát, mert mit kérdeznél.

Minden kérdés egy újabb elszakított kötél.

Kapaszkodom a földbe, talán nem tudom, a föld alatt is víz van, meg föld, meg víz, ilyenek vannak a föld alatt, talán, vagy nincs is semmi meg föld sincs, de akár így, akár úgy, ingatag ez is, hiába. Fogod a földet, én vizet fogok. Fog rajtam. Por és cseppek, semmit nem lehet megfogni.

Tudhattam volna akkor, amikor a madarak meg a felhők, de most már tudom, akkor sem fogom tudni, amikor már tudom. Nyújtod a kezed, ülünk a sötétben. Azt hittem, a sötétben nincsenek kezek! Azt mondtad, te nem kéz vagy, és én sem, hogy nincsenek kezek, és akkor nincs baj, akkor nem kell félnem, de hazudtál, és most felém nyúlsz. És akkor azt kell mondanom, nincs kezem, nem tudok visszafogni, fogd vissza magad, de te nem érted, megint nem. És akkor hozod a tűt meg a cérnát, ismerem ezt.

Össze akarod varrni a köteleket.

Amikor sohasem voltak kötelek meg semmi, mi az, hogy kötél, mi. Én már azt sem tudom, mit nyújtok, amikor a kezemet nyújtom, sötétben főleg, de ezt te nem érted. Ezt én sem. Mert az úgy van, hogy vannak a hegyek meg a levegőég, meg ez a sok töltelékszó, amit már én is unok, de azért még leírok, szinte kényszeresen, meg legyen a helye. A helyed, mintha lehetne azt, mintha lenne helyed.

Kövek vannak és szikrák, valami feszül, elmenekülnek a dolgok. Elkövesülnek, szikrává. Veszélyben vagyunk, mondom, de nem vagyunk, csak veszély van, egyedül. A fészkekben pedig csönd van, alszanak a madarak.

Nem félnek a félelmeiktől.

A hegyek a levegőeget érintik. Kezüket nyújtják. A levegőég mindent visszaad, amit kap. Összekapaszkodnak, félek, minden madár összetörik, ha nem engedik el egymást. Kérdezed, szeretnék-e, mit szeretnék, semmit se, nem.

Van kutyám, de nem az enyém. Nem kell kötél. Jól megkapaszkodtam.

2015. 08. 11. 17: 24: 34

(Illusztráció: Paul Klee: Vogelgarten; Landschaft mit gelben Vögeln)

A függöny kék volt. A delfinek még kékebbek. Fölugráltak meg a mélybe vesztek, és megfagyott fekete szemeikkel bámultak ki a gyűrődések közül.
A fürdőkád óriási volt, sokkal nagyobb, mint a régi lakásban. Az óriási kád elé nem is volt elég egy zuhanyfüggöny – bár az is igaz, hogy sokáig egy függöny sem volt.
Aztán egyszer a Laci megvett egyet akciósan, mert a fürdőszoba közepén lévő lefolyó elromlott, és egy hülye függöny még mindig olcsóbb, mint egy új lefolyó. Az anyjával sokat veszekedett miatta, mert ugye a függöny meg kicsi lett, és lent a repedésekben tovább poshadt a víz.
Aztán sok idő telt el és egyszer csak megint vettek egy kicsi függönyt. Egy ugyanolyan delfineset, csak azt úgy rakták fel véletlenül, hogy a delfinek pont a másik irányba úsztak rajta. Úgy hagyták.
A fürdőkád szélén a csempék közül majdnem minden nap leesett néhány fehér kis darabka. Fuga. Ezt Lacitól hallotta egyébként. Nézd meg ez a szaros fuga itt szakad le nekem, vagy valami ilyesmi, mindenesetre nagyon tetszett neki az, hogy fuga. Megjegyezte.

A kádon fent, a második csempe végig volt hasadva. Mindig ezt a hasadékot bámulta, mikor a wc tetején üldögélt. Úgy képzelte, hogy a hasadék egy víz alatti barlang, ahol a vízi szörny lakik. A vízi szörny már rég nem mer előjönni, mert a delfinkirálynak egyszer elrabolta a gyönyörű feleségét, s a király mikor ezt megtudta, egész seregével beúszott a barlangba, megvívott a vízi szörnnyel és megfenyegette, ha még egyszer kimerészkedik az odvából,  bizisten megöli. Úgyhogy a szörny bent éldegélt és várta, hogy valami baj legyen a delfinkirállyal.
Egyszer az iskolában fogalmazást kellett írni. Tíz sor a füzetbe, a címe pedig: Otthon, édes otthon. Nem írta meg, ezért Klári néni elkérte az üzenőjét és kiabált hogy már nincs is több hely a hátuljában; hogy lehet egy kislány ilyen megátalkodottan elvetemült meg, hogy, amit művel az már definiálhatatlan. Ezen a többiek nevettek. Hogy definiálhatatlan. Meg azt is mondta, hogy azon is látszik a borzasztó jelleme, hogy el sem pirul, de arra várhat, hogy olyan primitív szintre süllyedjen mint tanár, hogy megüssön egy gyereket. Nem hisz az ilyenekben, pedig lehet, hogy kéne. Mert hát csak az válik be, amiben az ember hisz ugye. Ilyeneket mondott Klári néni és helyette is vöröslött a feje.

Egyszer kitalálta, hogy a papucsát felteszi a kád padkájára, hogy szép fogata legyen a delfinkirálynak, ne kelljen az úszással fáradnia. Ha egy-két tengericsikót szerez magának, azok majd kocsikázzák a hullámok között, a delfinkirály meg majd kedvére mosolyog. Bár a delfinkirályok amúgy is mindig mosolyognak, de talán ha fogatuk van, akkor még jobban.
Így bámulta általában a nagy mélykék függönyt. Várta, hogy a király nevessen.
Az egyik nap, mikor hazajött a napköziből, a Laci nem volt még otthon. A fürdőszobához vezető folyosón halálos csendben ment végig, mindig is félt az ottani szekrényektől.
A záraktól is félt, de nem amiatt, mert ijesztőek lettek volna, csak iszonyodott a gondolattól, hogy bezárja magát és baj lesz. De inkább bezárta. A zárakat egyel jobban meg tudta szokni, mint a szekrényeket.

Még egy kis ideig hallgatózott, szuszogott. Szép lassan merte csak meghódítani tekintetével az ismerős fürdőszobát. Egy idő után felmerészkedett jól megszokott helyére és elkezdte nézni a függönyöket.

Szépen lassan fentről lefelé, lentről felfelé, aztán oldalvást is.
Nézte a megkövült delfineket, megvolt mind a harminchárom. Háromszor is átszámolta.

Kint már sötétedni kezdett, a keze lassan átmelegítette a vécé tetejét,. Akár ki is húzhatta volna a feneke alól, de ezt mégsem akarta.
Hallotta, amikor a bejárati ajtó becsapódott. Érezte a gyomrában a kavicsokat először megrezdülni, aztán megfagyni. Visszatartotta a levegőt. Az egyik függöny kilebbent a kád belsejéből. A delfinbirodalom így két részre szakadt. Meg akarta igazítani, de nem mozdult. Csak nézte, hátha magától helyreáll a rend.
Kint összetört valami pohár, hallotta a csörömpölést, és hogy valaki dülöngél meg káromkodik a folyosón.
A függöny nem mozdult. Arra gondolt, hogy talán nem is az ő nevét ordítják odakint.
Regina!

Megnézte újra a zárat, aztán megint a delfineket – kereste az aznapi delfinkirályt.
Mert minden nap más uralkodót nevezett ki. Az mégsem lett volna igazságos, ha mindig ugyanaz a delfinkirály. A mostani kedvence pont középen volt, úgyhogy miközben félig azt figyelte, hogy a gyomrában lévő kavicsok még mindig nem zörögnek, azt is elkezdte nézegetni, hogyan lehetne legközelebb letenni a delfinhez a papucsot.

Mikor a Laci először nekidőlt az ajtónak, akkor találta meg a papucs helyét. Most valami újat talált ki. Nem a kád szélére tette, hanem a mosdókagylóra a papucsot. Így még magasabbra repítheti majd a királyt.
A Laci most tényleg sokat ihatott. Negyedjére tudta csak betörni az ajtót.
Nem nézett egyből oda. Az a szaga volt, amit nem szeretett. Amit a kavicsok se szerettek. Ami miatt az anyja is sokat kiabált régen.
Ordított valamit a Laci, pont akkor ordított, mikor Regina meglátta a delfinkirálynőt. Az mindig ugyanaz volt. Csak a királyok változtak. A királytól kicsit feljebb illegette karcsú derekát a függönyhullámokon. Pont a királyi páros között vöröslött a Laci feje.
Ezután történt a baj. Az egyik függöny leszakadt. Pont az, amit épp nézegetett.
Regina nem bírt mozdulni. A felső sor második csempéje leesett és összetört a padlón. A vízi szörny hirtelen előbukkant, láttára iszonyatukban megfeketedtek a fürdőszoba kövei, a nagy törölközők magukba burkolóztak. Regina hallotta, hogy egy testet húznak végig a kövön – most talán végleg elveszett a delfinkirályné.

Viktória végre leülhetett, miután a vizet is behozta. Az kizárt, gondolta, hogy az anyján kívül Piusz másba is szerelmes lehetett. Volt anyja és apja kapcsolatában sok elevenség, de egy magában mágikusnak nevezett, Viktória által nem értelmezhető többlet. Ahogy apja lehunyt szemmel a szomszédos konyhát figyelte, ahol Ági tett-vett. Az arcon volt valami márványszerű, nem evilági változás, ami alig egy percig tartott. És ugyanez az anyjánál, mikor az apja a kislétrán villanykörtét cserélt, vagy éppen kékpöttyös labdával játszadozó fókák közé lépett. Nem kellettek szavak. Ha tudta volna, hogy kezdetben mégis!

A szépségversenyekre meghívott bírálók jórészt fantáziával nem nagyon eleresztett férfiak. Előbb-utóbb csömörük lesz, elbutulnak, megrészegülnek, szépségmániásokká válnak, impotenciájuk túl-korán bekövetkezik. Piusz egyik versét kezdi így, ezzel az erőteljes két sorral:

„A férfi, aki, képzelethiányos,

s csak sújtó szépekről vesz tudomást”

Elkallódott, hogy mi következett a sorok után. Hajlunk arra, úgy akarta folytatni, hogy városa, sorsa nem tartozik a turistacsordák által irigyelt, látogatott és csodált vidékek közé. Vannak ilyen nők. Sőt, túlnyomó részt az uralkodó szépségideálok ellenére, a férfiasabb férfiakra várva, ők a rejtőző, az ismeretlen, nehezebben megközelíthető, legsajátosabb világú teremtmények. És persze, vannak ilyen helyek is. Elmondhatjuk, az ország nagyobb fele ilyen. S ha már itt tartunk, szóba kell hoznunk az idillt mint a boldogság-uralom (vagy rémuralom?) tartományát. A törekvéseinket e hely elérésére, legyen az valójában bármely parányi, bármely pillanatnyi. Hiszen tapasztalta, hogy az idill eléréséhez nem kell messze földrészekre, történelem által szavatolt, természeti csodák hitelesítette városokba, szigetekre csörtetni. Még a kopár falak is készségesek álmaink visszajátszására, írta Dani kiállítása vendégkönyvébe, amikor közerkölcs és szocialista ízlés nevében Imrémék le akarták szedetni vagy kicseréltetni két festményét. (S aminek következtében, elkészült katalógus ide vagy oda, az összes képét leakasztotta, s másnapra tényleg a kopár falak nézegették egymást a kiállító teremben.) Aligha gondolhatott másra, mint hogy elfáradnak a színek, a tér is hajlamos a telítődésre, teljes megürülésre. Hajlamos, vagy be is következik? Jó, ha van előttünk egy fehér fal. Örökké nem lehetünk a Riviérán, sem a Balatonon. Fakulnak a helyek, a fényképek elélik a valóságot előlünk. Ami marad, azt csócsáljuk, azt a látszatokból és valóságmaradékból álló kevercset, Érzékeink ezzel eszik degeszre  magukat, emésztenek, de ki is merülnek ebben a ténykedésben. Mégis, mi volna jobb? A záróra nélküli világcirkusz vagy az egyszerű, nem is egészen frissen meszelt fal? Mindegy, hogy befelé vagy az utcára bámul.

Még a kopár falak is. Lehet, hogy erről van szó, gondolta Piusz lányai meglátogatása után. Fehér gólyák tűntek fel a láthatáron, délnek tartottak, a vonattal egy irányba. Lemaradtak, de ez is. Este elmondja Áginak az alkonyatukban hagyott gólyacsapatot, az asszony bólogatni fog, szavak, szavak, esetleg egy kézfej megszorítása, hogy a megosztás még erőteljesebb, meggyőzőbb legyen. A viszonzott kézszorítás, ha érkezik, azt jelenti, hogy igen, oda érkeztem a te alkonyati gólyacsapatod, koszos utazófülkéd, eső áztatta vidéked pereméhez. Egy bepillantás erejéig. És talán szükségem is van erre. Majd meglátjuk. Visszaigazoltad, Piusz. Hiszen a fehér gólyákat én küldtem az utadba. Meg azt a pacsirtát is, Szilvás egén, amiről tavaly meséltél. Tudod, az Isten tűreszelőjét. Örömet szereztem neked, lásd be, a kiégett mezőn, a katángok, a tyúkhúr, a porlepte perjeszálak között is kitágulhat olyan méretekre a világod, hogy annál többet képtelen lennél elviselni. Ennél csak egy esőcseppel, napsugárral is több már a halált juttatná eszedbe. De nem csak úgy felötlene, halálra sújtana.

Nézett visszafelé Piusz, de a madarak már csak fehér rongycsomóként bukdácsoltak föl és alá az elhagyott alkonyatban.

Részlet az Úszómester néhány szezonra című regényből

(Illusztráció: Timothy M. Parker)

Az új fogoly, Riolda pontosan tényleg olyan eleven, ügyes, érzékeny volt, mint amilyen lányt ő szeretett volna – és annyira különbözött Leától, hogy Hanna el is szégyellte magát. Hát hogy lehet egy halott lánygyereket, egy igazit összehasonlítani egy halálra ítélt földönfutóval? Egy fogoly rabszolgával, akit csak néhány órája ismer?
Akiről azt se tudja, hogy mi fűzi ehhez a nagy darab, halott asszonyhoz, akit Riolda és a dán nők borzongó tisztelettel Hildinek neveznek. Akinek csak pár óra adatott a Tökéletes Városban, és akinek Hanna zárta le a szemét.

A termet végre átjárta az a csendes nyugalom, amit a megmosott, szépen elrendezett holttestek árasztanak magukból. Minden holttest félig nyitott kapu – ki tudja hova nyílik? De itt, Almériában, a madarakat is megfullasztó forróságban nem lehetett várni a temetéssel.
Csendes, nyugodt, megkönnyebbült délután volt.
– Látszik, hogy előkelő teremtés volt – suttogta Hanna. – És most még a fiatalságát is visszakapta a haláltól .
Mert ez a diadalmasan nyugodt, csendesen pihenő szobor nem is hasonlított a néhány órája még feldúltan hadonászó, kövér asszonysághoz.
– Pedig talán rabszolgának született – mondta Riolda. – Ő volt a jótevőm, a rossz szellemem, a példaképem, az ellenségem.
És míg a halottvivő rabszolgákat várták, Riolda szinte mindent elmesélt Hildiről. A gyerekkoráról, az első, második, harmadik házasságáról, a gyerekei haláláról, az özvegyi éveiről, és mindennél többet azokról az időkről, mikor Vilmos herceg – a felejthetetlen,  a csodálatos Vilmos herceg – felesége volt.
Hanna elképedt. Riolda beszámolója alapján Hildi beteg és elgyötört volt, de nem öreg.
– A történetek a mi koporsóink – tette hozzá Riolda elcsukó hangon. – Ezért olyan fájdalmas emlékezni.
Hanna elképedve figyelt: az ő családjában is mesélgettek végzetes, szerelmekről, erdőben bolyongó gyerekekről, szörnyű árulásokról, családi gyilkosságokról, időcsapdákról, de melyik józan, zsidó asszony adna hitelt az ilyen gyerekes meséknek! No de Riolda erről olyan könnyedén beszélt, mintha megtörténhettek volna.
És talán tényleg meg is történtek.
Ám az ő családjában egyetlen valamirevaló asszony sem találkozott effélékkel. Megtartották az ünnepeiket, eltemették a halottaikat, felnevelték a gyerekeket. A házasságokat a családfők kötötték, hisz nincs az a megfontolt ember, aki a szerelmet rábízná a szelek játékára vagy a véletlenre. Ők befektették a pénzüket, és a mindenhatóban hittek, nem a mindig változó rögeszmékben. Épp ezért nem is találkozott olyan emberrel, aki unalmában, vagy csak merő esztelenségből terveket szőtt volna az Omajjádok ellen.
– Te tényleg ezzel a szerencsétlen szőke asszonnyal szövetkeztél a kalifa ellen? Hát elment az eszetek? Megőrültetek? – kérdezte megrökönyödve.
Riolda elmosolyodott, és megint elmagyarázta: az angolszászok már évek óta próbálkoztak valami szövetség-félével a frankokkal, a dánokkal, a longobárdokkal és gótokkal. De mire ezek a koronás fők, a nyugtalan északi fejedelmek megállapodtak valamiben, már letaszították a trónjukról őket…, vagy új országot találtak maguknak, hadat üzentek egymásnak, vagy egyszerűen csak elunták a szervezkedést, új vallást vettek fel, és egy új feleséggel új életet kezdtek egy távoli szigeten. Minden terv megfeneklett az országokat elválasztó, irdatlan távolságokon, vagy az emberi természet változékonyságán. Vagy éppenséggel az eltérő szokásokon, ami útját állta bármiféle tartós egyesülésnek. Hiába állapodtak meg bármiben, néhány év múlva megint újra kellett kezdeni a tárgyalásokat. Új hadurakkal, új koronás főkkel.
– Ha ti nem bírtok egymás nyomára lelni a messzi északon, akkor hogy-hogy megtalált benneteket a kalifa nagyvezére?
Riolda széttárta a karját. Az is lehet, hogy a mórok okosabbak. Tapasztaltabbak és bölcsebbek. És talán nemcsak a saját szemünkkel láthatjuk a másikat, hanem csodatevő tükrökkel, amikkel a messzi távolban is megláthatjuk ellenségeinket. Talán tényleg léteznek különleges képességekkel megvert emberek, akik látják a halottakat, akkor ők könnyen megfigyelhetik az ellenük szövetkezőket…
Talán a mórok így jutottak a nyomukra.
És az is lehet, hogy a kalifa, Al-Zadzsr vagy Hákim mit sem sejtett a szervezkedésból.
Valami furcsa okból gyűjtötték be őket.

Hanna, aki Narbonne-ban többször is látta a saját északon csavargó lányát, nem szólt semmit. Mert hiszen léteznek álmok, látomások, költemények, a nők többnyire szűk szobákban fulladozva élnek, ezért ők nagyon jól tudják, hogy a szeretteinket nemcsak a saját szemünkkel láthatjuk. És Hanna azt is sejteni vélte, hogy mire szolgál a „könyvtár” a Tökéletes Városban, ezen a nagy, hihetetlen gonddal szervezett, gyöngyvirágkivonattal boldoggá tett rabszolgatelepen – hogy mire kellenek az idősebb nők, akik keresztül-kasul bejárták Észak országait. Lehet, hogy Hákim, a nagyvezér bizalmasa nem bíz semmit az álmokra, a csodatevő tükrökre, őt a megélt tapasztalatok jobban érdeklik. A pontos útleírások és térképek. A  tengeráramok és a szelek. A nagy kikötők, amiket ezek az asszonyok láttak a saját szemükkel.
És talán már Riolda is sejtette. Ő is tudta, hogy maradhat életben. Csak addig sétálgathat viszonylagos nyugalomban a Tökéletes Város könyvtárában, amíg jobbnál jobb meséket tud kitalálni az emberevők lakta szigetekről, az időkapukról, a rejtélyes járványokról és tengeráramokról. Négyszemközt Riolda persze sokkal összeszedettebbnek tűnt, mint mikor tolmács segítségével a tengeri emberekről, soha szárazföldre nem lépő, állva pihenő hajósokról áradozott a mór geográfusoknak.
De mit számít a hihetőség? Az Omajjádoknak, akiknek a nagyszülei a sivatagban látták meg a napvilágot, szükségük van tengeri flottára, szükségük van jó térképekre,  többé-kevésbé pontos úti beszámolókra. Ezért adnak hitelt bármilyen zagyva tengerész-babonának.
Hanna néhány hét múlva már biztos volt benne, hogy Riolda a felét sem meséli el a móroknak, amit eddig átélt és megtapasztalt – no de vajon őhozzá teljesen őszinte-e? Vagy annyira mások a történetek keretei, fogódzói,  annyira különböznek az ő életétől a nem-zsidók életét szabályozó törvények, hogy egy egész életét Moises bácsi házában leélő özvegyasszony nem is értheti az egészet? Rioldát hallgatva alig tudta a szörnyülködését palástolni. Egy jámbor és erényes asszony hogy flangálhat Európában keresztül-kasul?  Mi vihet rá egy megbízható, kisgyerekes anyát, hogy kockázatos – és lássuk be, teljesen értelmetlen és nevetséges – küldetésekbe bocsátkozzon?
Hanna egyetlen szeretetre méltó, jámbor asszonyt nem ismert, aki csapot-papot hátrahagyva, holmi királyok vagy királynők hívására , vagy csak nyugtalanságtól űzve kockáztatta az életét. No de akkor mi hajtja ezt a Rioldát előre? Talán a szerelem, ami úgy űzi-kergeti a nőket Hágár országaiban, mint a kitárt szárnyú, láthatatlan denevérek?  Beleragadnak a kibontott hajukba, és bármit tesznek, nem hagyják őket pihenni éjszaka… Rioldának derék férje van – no és persze emlékei: furcsa vonzódások egy normann herceghez, egy szláv rabszolgafiúhoz, egy könyörtelen dánhoz, de talán semmi olyasmi, amiről pirulva lehetne mesélni.
Hát akkor mi lehet a kulcs egy ennyire nyugtalan élethez?
Hanna később is úgy érezte magát Rioldával, mintha egy olyan nyelvet ízlelgetne, aminek hiába tanulja meg egyre több fordulatát, képtelen felismerni a szabályait. Egy nyelvet, amire nem tud kellőképpen ráérezni – pedig őt éppen azért hagyták életben, mert könnyen tanul nyelveket.
Ha ráérezni nem is tudott Rioldára, azért elég gyorsan megszerette.
No de milyen öntudatos teremtés az, aki nem tud egy tiszteletreméltó apát és anyát megnevezni, hogy ünnepnapokon hálát adjon értük a Teremtőnek? Ám Rioldát ez sem zavarta. Ő úgy gondolta, azokat is tisztelnünk kell, akik örökös homályban akarnak előlünk elrejtőzni.
Az persze lehet, hogy Riolda tisztelte a homályban maradni akaró ősöket, de ő maga egy cseppet sem gondolkodott homályosan. Annak látta a Tökéletes Várost, aminek Hanna is: Hákim rémálmának, őrült agyszüleménynek, egyetlen élő testté növesztett embertömegnek. Gyöngyvirág-kivonattal mozgásba hozott, lelkeket és sorsokat összetörő hadigépnek.
– És még csak az sem biztos – mondta Riolda –, hogy van értelme. Hogy az emberek tényleg képesek olyan hatékonyan és pontosan együttműködni, mint a méhek. Hogy tényleg lehetséges kitenyészteni csak gondolkodásra, csak szerelemre, csak háborúra képes egyedeket.
Hanna bólogatott.
Ám ők erről is csak a várost a tengertől elválasztó sziklapárkányon mertek erről beszélgetni.
A hátuk mögött a barakkok, a fáradhatatlanul tevékenykedő, szövő-fonó-szerelmeskedő, megtermékenyülő és gyereket szülő egyedek, a lábuk előtt pedig a Földközi-tenger könyörtelen kékje.
– Pedig nem is őrzik elég gondosan ezt a várost – suttogta Riolda. – Hákim azt képzeli, hogy mindenkit annyira boldoggá tesznek a csodabogyói, hogy esze ágában sincs megszökni. Pedig aki éjszaka lebukdácsol ezeken a sziklákon a kikötőig, az könnyedén kereket oldhat.
Lehalkította a hangját, mintha Hákim mögöttük hallgatózna, vagy a sziklák is eleven, érző és élő testrészei lennének a Tökéletes Városnak. – Szökjünk el együtt, Hanna! Hadd lássam még egyszer a gyerekeimet!
Hanna ingerülten legyintett. Két magányos nő egy mór kikötőben nevetségesebb és hihetetlenebb, mintha egy öszvér lerázná a a gazdáját a hátáról, betérne egy városban, fel-alá sétálgatna az utcákon, és a piacon emberi nyelven alkudozna a gyümölcsökre. Ki látott errefelé ilyet? Ki ne csodálkozna? Riolda még viszonylag fiatal, nem tanulta meg illendően lesütni a szemét, és csak néhány szót gagyog arabul. Akármilyen rettenetes hely ez a tábor, ők nem lennének biztonságban a falain kívül.
És a nyugodt boldogság óráit is meg akarta hosszabbítani.
Rioldán kívül egyetlen férfit vagy nőt nem érdekelt, hogy merre járt gyerekkorában, hogy mit gondolt, hogy mit tapasztalt, hogy mit érzett a lánya halálakor, hogy hogy tanult meg olvasni. Igen, a lánya… Lea, az ő egyetlenje szívből sajnálta, hogy az édesanyja nem szebb, nem fiatalabb, hogy nem nevetgél a többi asszonnyal, hogy mindig furcsa dolgokat mond, hogy nem elég népszerű… És leginkább azért, mert árva gyerek fél-gyerek: mert Hanna Moises bácsi védőszárnyai alatt nem tudott újból férjet találni.
Riolda viszont semmiért nem neheztelt.
Vele szeretett együtt lenni, vele, nem a gőgös viking asszonyokkal, nem a frank előkelőségekkel, akik bár maguk is rabszolgák voltak, de Hannára, mint a saját szolgálójukra tekintettek.
És Riolda kíváncsian végighallgatta, hogy milyen is volt Narbonne-ban a falakkal övezett olajfa-liget, ahol fél életét leélte, hogy hogyan szökött el a lánya az egyik hajnalban Benjaminnal, egy megbízhatatlan kalandorral…
Riolda szeme felcsillant, mintha tényleg értené, hogy mit jelent elveszíteni egy serdülő lányt. És talán tényleg értette: mert nem a meditációk, a gyöngyvirág-párlatok vagy a könyvek tették képesssé az együttérzésre, hanem a sors, a megélt élet, vagy az a titokzatos anya és apa, aki nem akart Riolda előtt megmutatkozni.
De azért Hanna pontosan tudta, hogy a Tökéletes Város mesélő foglyai, a Könyvtárban élő asszonyok sem élveznek örökös védelmet. Hákim fél évet szán arra, hogy a nők minden fontosat elmeséljenek azokról az országokról, ahol születettek, hogy felsorolják a legfontosabb szigeteket, tengeráramokat és kikötőket.
Rioldának négy vagy öt hónapja van.
És alig múlt húsz éves.

A kikötő Almériában olívaolajjal és új rabszolgákkal látta el a Tökéletes várost, és elszállította a rabszolgalányok szőtte selymeket. Cádizi és sevillai kereskedők tartottak fenn állandó képviseletet, de néha megfordultak itt Marseille-i zsidók is, józan, megbízható kereskedők, akiknek a Narbonne-i Nagy Moises neve talán mond valamit. Akik akkor is segítenek, ha nem egyik napról a másikra kapják meg a hasznukat, akik jól ismerik az idő értékét, akik tudnak türelemmel várni.
És akik még azelőtt elvihetik Rioldát egy biztonságos kikötőbe, mielőtt összefutnának Hanna nagylelkű pártfogójával, a jó Moises-szel.
Ezért aztán az egyik éjjel a hold bizonytalan fényére hagyatkozva, magában zsoltárokat mormolva  lebotorkált a kikötőbe. A hajók közt őrködő rabszolga-katonáknak azt hazudta, hogy Hákim küldte ide, hogy megkeresse a zsidó kereskedőket. Valószerűtlen és ostoba magyarázat volt – mért pont éjszaka? –, de Hákim bogyócskái és párlatai elaltattak minden kételyt. A jó katona nem gondolkodik, még őrségben is boldog, hogy Allahot szolgálja.
Az álmából felvert ben Naftali józan volt, de szerencsére ő sem különösebben értelmes vagy kíváncsi. Első szóra elhitte, hogy Hanna vér szerinti unokatestvére Moises bácsinak, hogy Moises bácsi majd hatalmas váltságdíjat fizet, ha keresztény üzletfelének nejét eljuttatja egy biztonságos kikötőbe.  És nemcsak váltságdíjat fizet, hanem majd idővel kitünteti a barátságával és a megbecsülésével.
Ben Naftali szerencsére arról sem kérdezősködött, hogy jó családból való hölgyek mit keresnek egy Tökéletes városnak nevezett rabszolgatelepen. Hogy hova akarnak eljutni, miért csak Riolda utazik.
–Jól van, nővérem, megértettem mindent. De nem hajózom rögtön Marseille-be, először kirakom az árumat Velencében.
Hanna hálásan bólogatott, mintha minden mindegy lenne.
Velence épp olyan jó, mint Thulé, a boldogok szigete.

És aztán másnap megpróbálta Rioldát felkészíteni a nagy utazásra.
– Lehet, hogy a férfiak érdekes dolgokról beszélgetnek, de te igyekezz titkolni, hogy nyitva van a füled. Ne hívd fel magadra a figyelmet! Ha szólnak hozzád, ne válaszolj! És eszedbe ne jusson, a hajósokat megbámulni! – Átadott egy csodatevő amulettet, aztán folytatta rendületlenül. – Ne mosolyogj, ne nevess, ne kérdezősködj! Az a szerencse, hogy ben Naftali a rabszolganőjével utazik. Te pedig imádkozz, hogy érje meg a pillanatot, míg kiköttök Velencében, mert ha lehunyná a szemét az út alatt, a hajósok sorban megerőszakolnak. Mindenféle szedett-vedett népség szolgál a gályákon, ezért az a legokosabb, ha végig észrevétlen maradsz.
– De te mért nem jössz velem, Hanna?
Hanna megrázta a fejét.
Minek is magyarázkodna? Hogyan is értethetné meg Rioldával, hogy mennyire méltatlan dolog lenne valahol magányos zsidónak lenni. És nemcsak méltatlan, hanem egyszersmint lehetetlen is. Ő pedig akkorát hazudott a családja fejéről, hogy a közösségéhez  nem térhet haza.
A következő éjjel együtt bukdácsoltak le a forróságtól langyos köveken Alméria kikötőjébe.
A láthatár szélén készülődő napkorongtól már izzani látszott a Földközi-tenger. Mint egy óriási acéltükör, amit a rettenetes távolban már lángok nyaldosnak.
A kikötőben már vár várt rájuk ben Naftali hajója. És maga ben Naftali, aki udvariasan és előrelátóan felséges asszonynak titulálta Rioldát.
No de mit számít?  Fürge kis hajója volt, a vitorlái is szinte izzani látszottak.
– Aztán majd Velencében vigyázz magadra! – sóhajtozott Hanna. – Ne egyél romlott ételt! Ne állj szóba gyanús idegenekkel!
Riolda elmosolyodott. És utolsó ajándékul elmesélte az öreg Hannának, hogy úgy tudja, a lánya, Lea kisfia életben van. Egy furcsa szekta rejtegeti, akik fel-alá kóborolnak Burgundia és Normandia határán: minden évben új lakhelyet keresnek maguknak, egy héberhez nagyon hasonló nyelvet beszélnek, de nincsenek könyveik. – De hát ez mindegy, a fő, hogy életben van. Úgy hallottam, Emmánuelnek nevezték el.
Hanna fájdalmasan elmosolyodott, de szólni nem szólt.
A történetek a mi koporsóink.
Azért a biztonság kedvéért indulás előtt megismételte az intelmeit.
– És ígérd meg, hogy lehajtod a fejed, és nem válaszolsz a kérdésekre. És  nem csatangolsz tovább, hanem hazatérsz a gyerekeihez! Nem illik jóravaló asszonyhoz az ilyen kóborlás! Fárasztó és egészségtelen.

A boszorkány házához egyetlen út vezet, gondolta a fiú. Megforgatta a szájában a pipát és köpött egyet. A boszorkány gyengéd szeretettel nézte. A fiú már három holdtölte óta nála lakott. Rendes fiú volt, mindent egybevéve. Rendben tartotta az udvart, és még a villámokkal is sikerült megbeszélnie, hogy messzebbre csapkodjanak, de azért őrizzék a küszöböt. A kunyhó oldalát kirúgták, és hozzátoldottak egy hálófülkényit. A fiú hívta a borostyánt, hogy fusson fel a falra, sűrű páfrányokkal, mohával és burjánzó cserjékkel ültette körbe, mert még az állatok elől is el akart bújni, miközben aludt. Napközben járta az erdőt és beszélgetett azokkal, akik szóba álltak vele, mert már ismerték. Voltak, akik félénkebbek voltak, ők távolról méregették. A fiú is így méregette a boszorkányt, aki befogadta.

A keze legalább kilencven éves volt, de a szeméből egy élénk, ereje teljében lévő nő nézett vissza rá. Vékonyszálú haja pókfonálra és holdfényre hasonlított. A teste öreges volt, roskatag, de a tartásában látni lehetett a néma fenyvesek szálfa-gerincét. Nem volt igazán szép, széles karimájú kalapot és hosszú ruhát viselt, mint a boszorkányok általában. Az arca leginkább kövekre hasonlított, olyan kövekre, amik messziről utaznak és sokáig csiszolódnak, de amíg a fölöttük rohanó folyók a tengerig érnek, lényegük nem változik, bölcs közönyüket és nyugalmukat semmilyen történés nem rengeti meg. A torka viszont farkas torka volt, és a fiú hamarosan megismerte az üvöltését, amikor egy este óvatlanul megpróbált a hajához érni. A boszorkány nem szeretett beszélgetni, és összességében nem szerette az embereket. Nem szerette, ha beszéltek hozzá, ha nyugalmát oktalan kérdésekkel megzavarták, vagy ha túl közel merészkedett hozzá valaki. A mendemonda ellenére azonban a boszorkány nagy jelentőséget tulajdonított a rendszeres és kiváló étkezésnek, és amíg az erdei gombákból főzött ragu készült, szeretett bámulni a tűzbe és hallgatni a fák sóhajtozását. A boszorkány szerette taposni a havat az erdőben, és szeretett fütyörészni a széllel. A seprűjét kettétörte és kidobta, mert azt az elvet vallotta, hogy ahová gyalog nem lehet eljutni, oda nem is érdemes. Ezüstsarkú csizmájában három nap három éjjel tudott megállás nélkül gyalogolni, és az erdő vadjai tisztelettel félrehúzódtak az útjából. A boszorkány a legtöbb reggelt növények begyűjtésével és szárításával töltötte, főzeteket és párlatokat készített, vagy a kerti növényeket ellenőrizte, hogyan gondozzák magukat. A boszorkány azt vallotta, hogy a növényeknek meg kell tanítani, hogyan táplálkozzanak és növekedjenek, s ahol feltétlen szükséges, segítsék egymást. A megfelelő időpontokban megjelent, és néhány mérsékelten éles, ám lényeglátó megjegyzés kíséretében begyűjtötte a terményt. A növények nevelték magukat és teremtek, a kertben békesség volt. A gyomokat pedig egyszerűen kitiltották. Nemsokára a termény begyűjtése a fiú feladata lett, akinek jó érzéke volt a tanácsadáshoz, és tapasztalatlansága okán kicsit kedvesebb is volt a boszorkánynál.

Esős napok következtek, nedves föld és a bomló levelek illatát hozta a szél. A mocsárban felkavarodott az iszapos víz. A kerti növények örültek és kinyújtóztak az ég felé. A boszorkány és a fiú behúzódtak a házba.

Egészen kényelmes ház volt, a fiú otthonosan érezte magát benne. Az üszkös fák kijelölték az udvar és a tornác határait. A tornácra néhány kerek, simára kopott lépcsőfok vezetett, két oldalán görbe korláttal. A küszöbön át a meglepően nagy közös helyiségbe léphetett a szerencsés túlélő, amiben volt egy régi tűzhely, mellette súlyos teafőző kanna, egy kisebb kemence, egy tölgyfa asztal, rajta mozsár, száradó gombák és gyógynövények, a sarokban szenes vasaló (azt már csak arra használom, hogy agyoncsapjam vele a macskákat, jegyezte meg a vénasszony), szépen faragott, kényelmes székek és egy karosszék (abba nem ülhetsz, fiú), egy zsámoly a fiúnak, a falon a tűzhely körül lábasok, serpenyők, mérőedények és kések, a szoba másik felében pedig egy faltól falig, padlótól plafonig érő polcrendszer, amin a boszorkány könyvtára foglalta el jól megérdemelt helyét. A házhoz tartozott még a boszorkány szobája, ahová a fiú nem léphetett be, és egy barlang, amiben forró, gyógyító vizű forrás eredt és ahol egy kisebb méretű, fürdésre alkalmas medencét vájt magának a víz. Az udvaron volt még egy hideg vizű kút, aminek régi, mohos kövekből rakott falában hűvös páfrányok gyökereztek.

Mivel napok óta esett, az udvar igencsak fölázott, s az esőnek mintha szokatlan, pirosas színe lett volna, de ezzel egyikőjük se törődött. A boszorkány hársfavirágzatból és egy csipet levendulából teát főzött és sokáig nézte a tüzet.

Fiú, szólt a boszorkány. Miért van az, hogy ennyi holdtölte óta laksz nálam, és még nem keresett senki? Azért, mert én vagyok a fiú, aki nem kellett senkinek, válaszolta amaz. A boszorkány várakozva nézett rá. Apám megbolondult, folytatta a fiú, anyám pedig minden hajnaltól minden éjszakáig a könnyével öntözte a veteményt, amíg rá nem borult a krumpliföldre. A nővérem mákvirág lett. Az micsoda, horkant föl a boszorkány. Hát, mákvirág. A kertben termett a mák. Rájött, hogyan kell belőle olyan teát főzni, ami kinyit egy kaput, amitől egy másik világba lép át az ember. Amikor visszajött, azt mesélte, hogy ez egy fényes világ. Mint egy hatalmas tenger, ami tele van fénnyel, és ő fürdik benne. Olyan selymes, reggeli fénnyel, amiben minden könnyű és gyönyörű. Nincsenek emlékek, nincsenek álmok, nincsenek gondolatok. Csak alig elviselhető, súlytalan öröm. Igazi áhítattal beszélt. Azt mondta, megtalálta, amit ennyi éven át keresett. Hogy ezt kereste egész életében. Aztán kinyitotta megint a kaput, és átlépett rajta, aztán minden nap, aztán nem jött vissza többet.

És akkor nagyon koncentráltam, mesélte a fiú. Nagyon erősen gondoltam arra, hogy nem hagyhat itt még ő is engem. Vissza akartam hozni. És akkor elkezdtem azt álmodni, hogy látom a halottakat.

(Illusztráció: wmw)