10.

Dacára a kutya hidegnek, ma hosszan nézegettük a sarki fényt, Juli meg én. A legzordabb tél van, nem ritkán úgy ötven fokkal fagypont alatt, süvít a szél és az ember attól tart, karnyújtásnyira a végítélet. Ehhez képtelenség hozzászokni. Beszélni sem lehet idekinn. Legalábbis nem tanácsos. Vastag gyapjúsálakkal takarjuk el az arcunkat, a szánkat, a szemünkön speciális okuláré. Ha az ember köpne egyet, a nyál alig hagyná el az ajkait, máris keményre fagyna. Vicces mítoszok keringenek férfiakról, akik vizelni próbáltak ilyen körülmények között. Meglehet, nem is mítoszok, de maga a színigazság mindahány, valamennyi abszurd következménnyel együtt.
Az aurora borealis, az északi-sarki fény tagadhatatlanul gyönyörű. A tudósok az úgynevezett (és számomra fölfoghatatlan) napszélből származó elektronokkal és protonokkal magyarázzák a létét. Ezek belépnek a Föd légkörébe, ahol a mágneses pólusok, azaz az északi és a déli sark felé áramlanak, ott aztán összegyűlnek, ütköznek a légkört alkotó atomokkal, ezáltal ionokká alakítják, vagyis gerjesztik őket, s ez a gerjedelem maga a sarki fény. Öt formája létezik a jelenségnek: a fátyol, a sugár, az ív, a folt és a sáv. Jómagam mind az ötöt megfigyeltem már az esztendők folyamán. A fényjelenség színe is változatos, noha tapasztalataim szerint az uralkodó a kékes, a zöldes és a lilás árnyalat.
– Ez a legszebb dolog itt – vallja be Juli már benn, az épületben. – Ezért megérte idejönni.
– Értem nem? – évődöm.
Juli a vállát vonogatja.
– Az majd elválik – nevet.
Ismét az én szállásomra megyünk. Többnyire itt töltjük az időt, mert Juli a bár tulajdonosa által bérelt lyukban lakik, ahol nem is néznék jó szemmel a románcunkat és nem is valami kényelmes az a fellengzősen lakásnak nevezett odú. Kisvártatva teát hörpölünk, egészen idilli a hangulat. Így telnek fölöttünk az órák, a napok azóta a közös mozizás óta. Mind közelebb és közelebb jutunk egymáshoz, napról napra szorosabb a kötelék.
– Az apád nem él már? – szögezi nekem a kérdést hirtelen. Nem lepődöm meg, az elmúlt hetekben megszoktam az efféle váratlan megnyilvánulásait.
– Így igaz, nem él már – mondom. – És attól tartok, hogy… Hogy úgy mondjam, eltették láb alól.
– Kik?
– A titkos szolgálat.
Gyanakodva vizslatja az arcom. Nem tudja, komolyan vegye-e, amit mondok, vagy nevessen.
– A titkos szolgálat – ismétlem meg. – Apám szerint a világot a titkos szolgálatok irányítják. A Monarchiát is.
– Marhaságnak hangzik – jegyzi meg Juli, mire én beavatom apám elméletébe. Nem tudom, mi történik velem, talán beleszerettem ebbe a lányba, s nem akarom, hogy titkaim legyenek előtte, talán csak beszélni akarok végre valakinek az eretnek teóriáról, ami megváltoztatta az életemet. Akárhogy is, töviről hegyire elmondom, amit apám irataiból kihámoztam és összekompiláltam. Mintha egy gát szakadna át bennem, ömlik belőlem a szó. Juli figyelmesen hallgat. Amit a Pétervári Hosszú Éjszakákról és Uljanov-Leninről mondok, láthatóan megdöbbenti.
– Uljanovot még a lázadás éjjelén megmérgezték – mesélem. – A helyét egy Dzsugasvili nevű grúz vette át, aki a német titkos szolgálat fizetési jegyzékein kezdetben Koba, később Sztálin néven szerepelt. Ő volt II. Miklós és II. Alekszej belső titkos tanácsnoka, 1922-től pedig, Olga cárnő trónra lépését követően az orosz titkos rendőrség, az Ohrana teljhatalmú ura; egészen a haláláig. Apám kutatásai fényt derítettek arra, hogy a háttérből ez a Dzsugasvili irányította Oroszországot 1914 és 1952 között. Vagyis rajta keresztül végeredményben a Német Birodalom.
– Mi a fene… – csodálkozik Juli.
– Ha belegondolsz – magyarázom –, azt még a hivatalos történelmi monográfiák és a lexikonok sem tagadják, hogy az orosz muzsikok helyzetének rendezése és az 1923-as földosztás mögött Max von Baden német birodalmi kancellár áll.
– Igen, úgy emlékszem, valóban így tanultuk – bólint a lány.
És én tovább beszélek:
– Az elmúlt évtizedekben Németország és Oroszország szoros szövetségében a széles tömegek világszerte nem láttak egyebet, mint amit a fejükbe vertek: két nagyhatalom barátságát. Ezzel szemben apám szerint egészen 1990-ig ez a kapcsolat teljesen más alapokon nyugodott. Sokkal inkább alá-fölérendeltségi viszonynak volt nevezhető, amelyben a németek szabták meg a játékszabályokat. 1914 és 1990 között minden lényeges kérdésben a németek döntöttek Oroszországban. Mígnem az Olga cárnő utódja, III. Miklós cár lemondatása után, 1984-ben trónra lépő VII. Iván önálló politikába nem fogott. Titokban megállapodott a japánkínaiakkal és a szibériai földgázkészletek értékesítéséből származó bevételekkel 1990 körül képes volt függetleníteni országát a Német Birodalomtól, noha nyíltan soha nem fordult vele szembe. Olyannyira nem, hogy, mint azt mind a ketten tudjuk, hivatalosan ma is él a német-orosz örök barátsági egyezmény. Ha azonban jobban megfigyeled, nem nehéz észrevenni, hogy az orosz politika mind gyakrabban tér el a német iránytól és az eltérések egyre jelentősebbek.
Juli nem szól, a szeméből látom csupán, hogy érteni akarja és érti is, miről beszélek. Nem zárkózik el a narratíva elől, amit vázolok, nem tart bolondnak, nyitottan fogadja a mondataimat, átgondolja, mérlegeli valamennyit. Ettől még inkább nekibátorodom.
– Visszatérve a kezdetekhez, apám úgy gondolta, 1914 a világ sorsdöntő esztendeje volt, midőn a hivatalos német politika nagy hangon fenyegetőzött a háborúval, ám eközben a német titkos szolgálat már minden korábbi akcióját messze meghaladó apparátussal dolgozott a háború elkerülésén. Oroszország német érdekeltségbe vonásával meg is hiúsított minden nagyobb vállalkozást a Birodalom ellen. Amikor 1917-ben a cár és az addigra Kína nagy részét bekebelező mikádó is örök barátsági egyezményt írt alá, az angolszászok és a franciák örökre elfelejthették a nyílt sisakos küzdelmet, a német ipar pedig megkapta a távol-keleti és a szibériai ásványkincsek jelentős részét, így a Kaisernek többé nem állt érdekében a világ újrafelosztása. Az ábra azóta, akárhogy is csűrjük-csavarjuk, lényegében semmit sem változott.
– Jó, elfogadom, amit mondasz. Legyen így – hagyja rám Juli rövid töprengés után. – De mi történt volna az apád szerint, ha Ferenc Ferdinánd nem éli túl a szarajevói merényletet? Elkerülhetetlen lett volna a háború?
– Nem csak szerinte – mondom nyomatékkal. – A történészek oroszlánrésze nem vitatja, hogy amennyiben Gavrilo Princip sikerrel jár, azon melegében kitör a háború. Ha nem is rögvest indítja el csapatait a Monarchia, sokat semmiképpen nem kellett volna várni a hadüzenetre. És a Monarchia hadba lépése elindította volna a láncreakciót, egymás után kapcsolódtak volna be a küzdelembe Európa országai.
– És ha úgy történt volna? – kérdezi Juli.
– Ha 1914-ben kirobban egy széles, európai, sőt, talán kontinenseken átívelő háború – magyarázom megfontoltan, lassan formálva a szavakat –, azt Németország szükségszerűen elveszíti. Apám legalábbis így gondolta. És az érvei meggyőzőek. Ha meghal a trónörökös és Uljanov kudarcot vall Péterváron, valószínűleg 3-8 éves háború alakult volna ki, amelyből elkerülhetetlenül a francia-brit-orosz koalíció kerül ki győztesen, elvégre gazdaságilag és demográfiai szempontból is előnyben voltak. Különösen akkor lett volna egyértelmű a tengelyhatalmak veresége, és ehhez végképp nem férhet kétség, ha a britek az Egyesület Államokat is be tudják vonni a konfliktusba, ami egy abszolút valószerű lehetőség lett volna. A Monarchia a németekkel együtt elbukott és feltehetőleg a darabjaira hullott volna, de az a minimum, hogy soha nem alakul át Közép-Európai Monarchiává és soha nem csatlakozik hozzá Lengyelország. Ugyanakkor az is több mint valószínű, hogy a győztesek nem lettek volna képesek megsemmisítő győzelmet aratni, ezért az elmúlt száz esztendő állandó huzavonával, meg-megújuló harcokkal, akut konfliktusokkal lett volna terhes. Apám véleménye szerint ebben a permanens válságban az ezredvégre két-három, de az sem kizárt, hogy csupán egyetlen szuperhatalom alakult volna ki a Földön, ám ennek valódi befolyása igen korlátozott és ingatag lenne, a civilizáció sorsát ugyanúgy háttérerők és háttérhatalmak tartanák kézben, mint a mi valóságunkban, tehát a valódi valóságban, ám ezek a hatalmak nem föltétlenül a titkos szolgálatok lennének sokkal inkább hatalmas, globális, országok és népek fölött álló vállalatszörnyetegek, konszernek és trösztök. A világ kevésbé tűnne biztonságosnak, mint az, amelyikben élünk, ugyanakkor több lehetőséget foglalna magában, s vélhetően technikailag is lényegesen fejlettebb lenne.
Miután befejezem, Juli ismét sokáig gondolkodik. Ráncolódó homloka mögött látni vélem az agytekervényeit, ahogy földolgozzák az új információkat.
– Ha az apád valóban leírta mindezeket, csoda, hogy nem nyírtak ki téged is – jegyzi meg végül.
– Ezen először én is meglepődtem – ismerem be. – Míg rá nem jöttem, hogy van egy életbiztosításom.
– Életbiztosításod?
– Apám följegyzéseinek végén ügynöklistákra bukkantam. Mindegyik hatalmi oldal, mindenféle állam titkos szolgáinak neveit és fedőneveit gyűjtötte össze. Több tucatnyit.
– És valódiak? – csodálkozik Juli. – Úgy értem, apád tényleg leleplezett egy rakás ügynököt?
– Ezt nem tudhatom – ismerem be. – Viszont ezt ők sem tudhatják. Ez az én életbiztosításom.
– Hacsak nem az a helyzet, hogy az apád valóban baleset áldozata lett és ez az egész szépen fölépített alternatív világmagyarázat nem több puszta fantazmagóriánál.
– Az is egy lehetőség, valóban… Bár ellene mond a száműzetésem.
– Kivéve, ha a főnökeidnek ritka jó a kapcsolatrendszerük és ritka nagy a gyűlöletük irántad – ellenkezik Juli.
– Meglehet, az is meglehet − dünnyögöm.
Meglepetten tapasztalom, mennyire elszomorít a lehetőség, hogy apám elmélete mégsem keltette föl senki érdeklődését, s én sem a világot irányító titokzatos erők, mindössze egy-két rosszindulatú, pitiáner középhivatalnok áldozata vagyok. Juli észrevehette rajtam a csüggedést, mert nyomban a nyakam köré fonja a karját és kényeztetni kezd.
– Ne feledd, amit mondtál – súgja. – Ha nem küldenek ide, nem találkozunk. Talán soha!
Nem, ezt nem feledem. Soha. Nem is feledhetem, ahogy ez a lány csókol és ölel, azt képtelenség elfeledni. Miután szeretkezünk, Juli elmegy dolgozni. Kínzó üresség marad utána. És egy halvány kellemetlen érzés. Mikor készülődni kezdett, mintha azt láttam volna rajta, neki is ugyanúgy meg akar szakadni a szíve, amiért egy objektíve rövid, szubjektíve kíméletlenül hosszú időre el kell válnunk, mint nekem. Pár perc múlva viszont úgy látom, közönyösen tesz-vesz, s csak mikor észreveszi, hogy figyelem, akkor ölt hirtelen szomorú ábrázatot. Vélhetően mindez pusztán az én paranoiám, semmi több. Végül is világéletemben aggodalmaskodó figura voltam, s az utóbbi években ez a tulajdonságom talán kifejezetten kórossá erősödött. Nem kellene túlzásba vinnem. Élni kell, valahogy élni.

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

Emlékezetes télnek indul.
Egy november belsejébe forduló reggelre a hó kinőtt. A füst a kertvárosi kémények kürtőjébe fagyott volna, ha fűtenek, de mert előző nap még könyékig felhajtott ingben egy megkésett, nyári vasárnap délutánt ünnepelhettek fagylalttal és sörökkel a mostani Cuki cukrászda teraszán, eszükbe sem jutott éjszakára begyújtani; ájultan hevert a városrész. Gereben plébánostól, aki különben korán kelő hírében állt, még tőle is többen kétkedve fogadták, hogy éjszaka a parókia kitört ablakának helyébe támasztott tartalék ólomüvegen, Jézus tiltó kézmozdulatának ellenére, mégis átlátva ezen az átláthatatlan tenyéren, a hold korongjának előterében megfigyelhetett volna egy gurgulázó, a seprű minden kényelmetlenségével együtt is az ölét markolászó boszorkányt mint az éji történések okát. 
Magyarázhatta is ezt a szomszédos Csipek néninek, miközben egyre felhevültebben lapátolt ki egy ösvényt a járdán, a néni látta, amit látott, és abban nem volt semmi boszorkányság. A plébánost a Kovács fivérek fuvarozták haza, támogatták be, tették ágyba. Bűntudattól kísérve dohányoztak az autó mellett; az a törköly a keresztelő végén, az talán már nem kellett volna: így idézte Csipek néni a hó alól kiszabadított, korabeli ABC-ben, hogy még jegyzetfüzet sem kellett hozzá, bárki megjegyezhette néhány nappal később.
Én a havazást követő harmadik napon keveredtem bele, mert Sopsics Bandi padra fagyott tetemét csak akkor találták meg a parkban. Hozzám indult a kocsmából azon az éjszakán, hogy szándéka szerint meglékeljen. Próbálták lebeszélni, megállítani, de aztán legyintettek rá, makacs fiú volt. Nem bírt beletörődni, hogy engem választott a nagyanyád.
Nem jutott el a házig.
Ez volt az a pad. 
A nagyanyád nevetett az egészen, nem hitt belőle egy árva szót sem. Először azt sem tudta, ki az a Sopsics Bandi, aztán amikor rávezettem, még kevésbé tűnt a történetből bármi hihetőnek, mert ugyan látta Bandit néha a templomban, de az a szegény fiú soha nem kereste a társaságát, még csak nem is szólt hozzá.
Azonnal a kórházba kellett vinnem, ahol egy külön kórteremben olvasztották a még mindig ücsörgő Bandit. Nagyanyád nem láthatta, mert, ahogy Bandi anyja megtudta, ki is a te nagyanyád, azonnal nekiesett, hogy kikaparja a szemeit. Az ápolókkal kellett szétválasztanunk őket. Mindketten nyugtató injekciót kaptak.   Nagyanyád napokig nem ment az utcára. Ágyban maradt, sírdogált. Nem tudom, mi járhatott a fejében, de onnantól megváltozott. Hidegebb lett. Többet nem volt hajlandó templomba menni, még a környékét is kerülte. Nem is láthatta, ahogy a káplán az egyik hóember szénszemével írja fel valami táblára a változást a liturgia vasárnapi rendjében, mert a templom előtti táblácskák tavaszig mozdíthatatlanná fagytak.
Te még sehol, anyád hasában sem voltál, de még anyád sem a nagyanyádéban. Na, mit szólsz hozzá?
 Ha olyan hideg volt éjjel, miért nem fagyott meg mindenki? – kérdeztem.
Nem rossz; de tegyük fel, hogy a házfalak megvédték őket, és mindnyájan a fejük búbjáig húzták a takarójukat. Rendben?
Túl sokszor nem láthatott a nagymama, pedig végig volt szeme.
Igaz, de mindig máshogy nem.
Itt változott a nagymama boszorkánnyá?
 Nem, Kicsim, vagyis nem tudom biztosan. Még valami?             Nagypapi, micsoda hülyék a fiúk – mondtam nagyapának, aki elégedetten bólogatott.

A bűnök meséje. A ármánkodás. A kakukkfű

(phytoanekdota)

Hogy a Kukucskaelftárs hogy kerűt maradra, nem tutta a níp. De még assë, hogy hun születëtt. Csak asz tutta, hogy hun a hele, mer a Kukucskaelftárs a ēső helënn át a maradi elftársok rengyibe. Vót, aki aszonta, hogy a fronton gyütt be a ruszkikkā, hogy fődszabadíccsa a nípet. Még assë lëhetëtt tunnyi, hogy szlovák vót-ë, vagy magyar. Vót aki aszonta, hogy a háború előtt még csévē írta a nevit, nem mëkcsënnyē. Vót aki aszongya partizán vót, vót aki mëg hogy betelepűtt morva, más mëg hogy magyarbú, vagy csak a szomszíd falubú gyütt rëszlovák. Magyarú mindënesetre az istenér meg nem szóllāt vóna, de a níp szavát, asz bëzzëg értëtte. No ölíg az hozzá, hogy ëccër csak itt termëtt, mind a kakukkfijóka, maradon. Hát föl is szabadította a nípet azzā a sok ármánkodásávó. Hajtotta ikët a jéerdébe, agitáto, hogy beájjonak maguktú, de azér csak kínszëríttenyi köllött, hogy aláírja a levelet, hogy belípëtt. Hát legjobban a kálomistagazdák ellen ármánkodott, ha nem mënt szíp szóvā, mer szerette a szíp szót a Kukucskaelftárs, mind a kígyó szereti a madárdalt. Oszt sorrakerűtek a kisgazdák, hogy bevigyík ikët a közösbe. Mëntek a beszógátotások, mënt a Kukucskaelftárs a levéllē, hogy csak aláírják. Kivárto, ahogy a kígyó várjo ki, hogy a szájjábo sétájjon a szákmány. Ez a Kukucskaelftárs is úgy figyēte a nípet vasárnop a kocsmábú, hogy ki mëgy a templomba. Ő távolíttatta ē a Imreatyát is maradrú, istennyúgosztājja. De hoztak helëtte másikot, az alig tudott a maradiak nyelvin. Ippen úgy vót a orvos is! Mer akkor lëtt orvos a faluba. De azér a níp mégis szívessebben mënt Öregapádho, mer nem vót bizalma a orvosba, ē së tutta mondanyi nëki, mi baja, csak mutogatott, itt fáj, ott fáj. De oda së nëki, accsak a receptët írta. Jobban hittek Öregapád tudományábo. Hit nékű nincs gyógyullás, monta. Nem is csuda, hogy a Kukucska elftárs së gyógyút, hisz olyan hitetleny vót. Mer azt tunnyi lëhetëtt, hogy valami betegsíge van, ami még a háborúbú maratt nëki, mer effolytábo köhécsőt. De azér csak szíta a bagót! Minní jobban mënt nëki a ármánkodás, anná jobban köhécsőt, füstőt, mind a Duszló kímínye. Nagy havërja vót a orvosnak, sokszor ēmënt fürdőbe, hogy kezētesse magát, Marijanszkélázniba, Pőstyínbe, Dugyincére. Áldotta is a níp a Kukucskaelftárs nyavalájját, mer ahogy ēmënt, megszáto a nyugalom a falut, főlílegëzhettek. De nem nagy idejig tartott ám a bíkessíg. Hát Öregapád má bele akart betegënnyi a rencërbe, Öreganyád tartotta benne a lelket. Maraggy szívós, öreg, kibírunk mindënt, në hadd magad megtörnyi. De csak keserűsíg vót a ílet, a munka, mer hijábo termëtt, ēvittík a közösbe úgy, hogy sose látto többet sënki. Do szpolocsného, monta a Kukucskaelftárs. Hát vígű má még a vetőmagnak valót is ēvittík! Há minek dógozik a embër, a fenéjjit ennek a kontinges világnok! De hát izé, tartotta magát, hállo Öreganyádnok. Ammëg kakukkfűvē tömte meg Öregapád párnájját, hogy könnyű álmo lëgyen a nehéz íletbe, mer igën emísztëtte magát. Csak úgy szagzott a szoba a kakukkfűtű! De nemcsak a pallássöprísëk mëntek ám! Beállított ëccër a Kukucskaelftárs maga a Öregapádékho. Nagy vót a ijedelëm! Hogy mi járotba van. Hogy ő azt hallotta, beszíllik a faluba, hogy aszongya, Öregapád mindën bajra tud gyóccërt. Jaj, Kukucskaelftárs, aszongya nëki, mindënre csak a jóisten tudhassa, në higgye, amit a níp beszíll. Aszongya nëki Öregapád, én ahun tudok, ott segíttëk, mit tagatta vóna. Hát aszitte, magát akarja a Kukucskaelftárs gyógyíttatnyi. Akkor megkérdëzte tűle, tuggya-ë, hogy mi a gyóccër a izé, a rencër betegsígire. De Öregapád nem értëtte, megkérdëzte, mi a rencër betegsíge. Hát a tulajdon! A birtoklás, vágto rá az. Mer ha mindën közös lëssz, khm, főszabadúll a níp. Köhécsőte. Úgyhogy maga a níp betegsíge, míg be nem áll, míg elftárs nem lëssz, khm! Monta. S nëkifogott, hogy agitájjo itët, ájjon be a jéerdébe önkínt. De Öregapád hárította. No addig mízesmázoskodott a Kukucskaelftárs, míg meg nem ölígőte. Pedig maga, khm, kéccërëssen is a níp ellensíge! Hogyhogy? Elősször is azé, khm, mer nem áll be a közösbe, khm, másoccor mëg azé, khm, mer mírgezi a nípet, khm! Hát micsoda gyóccërt ad maga nëkik, mírëg az, kiabáto, ez mind izé, khm, kuruzslás, kiabáto, de má fújtotta a köhögís. Āra van a orvos a faluba, az a tudomány, mer eccsak babonaság. Nem babonaság ez, megszóllāll ēre Öregapád, mer a babonaság hitetlensíg. Emmëg hit, mer a füvek ereje isten këgyelmibű van. Hát tudom én, khm, hogy milyen templomos embër maga, de tuggya meg, hogy a templom is csak babonaság. Mer nincs isten a fődönn, csak a nattudományos komunizmus, khm. Esküggyön meg ezér, hogy abbahaggya ezt a tëvíkënsígët, írja alá, khm, hogy belíp a jéerdébe, mert ha nem, meglakóll a níp ellensíge, khm. No, összeszëtte Öregapád a bátorságát, nem esküszök én elftársuram hamissann, mer az bűn lënne. Má pedig máshogy nem esküdhetëk, csak hamissann. Mer én megfogattam, hogy mindën rászorullónak segíttek, ha tudok. Mer szeresd a felebarátod, mind ömmagad. Ezën a parancsulaton nyugszik a világ rencëre mindën időkbe, mer ezt Krisztusurunk rendőte ē, ő a legnagyobb szent a elftársok rengyibe! No ha nem esküszik, aszongya, úgy kő magánok, megtuggya majd, khm, hun lakik a isten këgyelme, khm. Azzā behívatta a csendőrököt, azok kint vártok a kapu előtt a fekete autóba. No mutassátok meg nëki, mit érdemőll a níp ellensíge! Több së köllött azoknak, ēkeztík apríttanyi Öregapádot, a Kukucskaelftárs kimënt a portárú, mire ēszíta a cigarëttát a kapu előtt, mëhettek is. Jól elagyabugyáták Öregapádot, nem győzött sopánkonnyi. No, nem nagy csuda ez, nincs új a nap alatt, hijábo változnak a rencërëk, mind a idő. Öregapád Öregapját is elagyabugyáták a csendőrök, még a rígi világbo, mer a orvosok összeesküttek ellene. Mer hozzá járt a níp a egísz vidíkrű! Maraggy szívós, kibírunk mindënt! Hát így ítek. No de nemsokáro gyütt mëgin a Kukucskaelftárs. Aszmonta szemílyëssen keresi fő Öregapádot, mer nincs rendbe a kontingëns. Behívatták kéccër a kössígházáro, de nem mënt. Harmaccor a Öreganyádot kűtte. Hun a urad, asszony? Uramnak nincs ideje. Kint szánt a Középdűllőbe. Így osztán maga gyütt ē. Ciccëgëtt, hogy nincs ez így rendbe, nyájjoskodott, szíta a fogát, tëtte a szípet. Mer hijánzott a két mázso búza, nem vót meg a tojás, hús plánë. Hát akkorra má Öregapádéknak álottyuk së maratt. A csendőrök átforgatták a egísz házot, portát, mindënt szítbordëlótak, hogy hova rejtëtte ē, még a ganajrakást is szíthánták, hogy háha az alá. Öreganyád nem győzött sopánkonnyi, de üres vót mindën, így osztán nem is talátok sëmmit. Má csak a két ló vót, a Fukszi mëg a Csillag. Igën szerette Öregapád a lovajit. Akkor a Kukucskaelftárs mëgin nëkifogott agitányi, hogy ájjon be a jéerdébe. De Öregapád szívós vót. Asziszi, hogy nem tudom, khm, hogy még mindíg jár magáho a níp? Hijábo titkolódznak. Hisz má ëccër megjárto, khm, amiér a níp ellensígge, në haggya, hogy ēveszíccsem a türelmem. De hogy lásso, kivē van dóga, mer nem szeressük ám mink a pártbo a, khm, erőszakot, elengeggyük a tartozásoit, khm, szëmët hunyunk hogy nem tért meg még a rencërbe, hogy, khm, mírgezi a nípet, de cserébe a maga segíccsígit kírem. Hisz maga, khm, nem mond nemët a rászorullóknak. Hát be kő bizon valljam, aszongya nëki, a maga segíccsígire szorúll a párt. Hát mi lënne más a níp a közösbe, khm, mind rászorulló! Bizony, mongya nëki, milyen jól gyünne az a két lova a jéerdébe, fuvaroznyi. De tarcsa csak meg őköt, khm, segíccse a nípet a maga móggyán. Mindënki a maga móggyán, nyájjoskodott a Kukucskaelftárs. A rencër csak annyit kír magátú, khm, sőt könyörög, khm, hogy mindënkirű, aki magáho mëgy ēmesézze nëkünk szípen sorjábo, khm, hogy mi a baja. Maga ismeri a níp baját, jobban mind a khm, orvos, hát orvosójja ikët maga a rencër írjávó. Kacsintott Öregapádro Kukucskaelftárs. Mesézze ē nëkëm, hogy kivē mi újság, hunné gyünnek a bajok, hogy, khm, megorvosóhassuk. De Öregapád nem atta magát. Hát ilyen hitetlensígbe meg nem térëk, hogy én lëgyek a Szemmarksz apastala, gondúta. Én a bajokot ē nem mesézem, aszongya nëki, csak a gyógyírt! Mer bizony én ki nem adom azt, aki mënedíkët keres. No hát akkor mëgin lëtt dóga a csendőröknek. Ott várokoztak a kapu előtt a fekete autóba. De lëtt dóga Öreganyádnok is, csak úgy típte a madárfüvet a kert vígibe, hogy dunsztkötíst csinájjon Öregapád összetört csontyaira. A Fukszit mëg a Csillagot mëg bevittík a jéerdébe. Osztán mindën mënt tovább ugyanúgy. Lassan főgyógyút Öregapád, folytatódtak a pallássöprísëk. Gyüttek a nípek is, ha baj vót, de mos má nagy titokba, északa, vagy a kertëk alatt a határ felű. Hát Öregapádnok má nem maratt sëmmije, csak a mezteleny főggye, igën sajnáto a lovakot, nem tudott má szántonyi, vetnyi së. Má igën oda vót. Öreganyád má nem tudott gyóccërt a keservire. Csak a kakukkfüvet. Má maga is azt kezte hinnyi, legjobb lëssz beányi a jéerdébe, ha a ördög ëgyházo is. Hijábo szívós a csërfa, ha a ëggyik vihar nem is, a követkëző ledönti, monta Öregapádnok. Bëzzëg a nádszál meghajlik a szélbe, az túlíll mindën vihart. Hajújjunk meg, öreg, nem lëssz ennek jó víge, aszongya. De Öregapád nem engedëtt. Hát ëccërcsak, uramteremtőm, újbú beállított Öregapádékho a fekete autó a Kukucskaelftárssó. De ammá nem ajánlott sëmmit, csak mutatta a rubrikát a Öregapád kontingënsin a tartozássó. Mutatta a levelet, itt írja alá, hogy belíp a jéerdébe. Öregapád nem atta. Pedig má máso nem vót, mind a büszkesíge. Tuggyuk ám, amit tudunk, khm. Tuggya a orvos is. Én bizony, aszongya nëki Öregapád, nem mondom, hogy nem, annak, aki kír. Mer Krisztusurunk monta. Kopogtassatok, és megnyittatik nëktëk. Hát nëkëm bëzzëg a nemët mongya, khm, aszongya, pedig kírtem én magát szíp szóvā. De lëgyën. Meglásso, mit érdëmőll a níp ellensíge. Akkor kiszátok a csendőrök, de nem vertík itet, pedig má kísz vót rá, zsákot húztak a fejire, megkötöztík, betuszkóták a fekete autóba, s útnak erettek. Mëntek, mëntek, órákon kërësztű. Öreganyád nagy kínba vót, rít, hogy nem lásso a urát viszont, há mi lëssz így a csöpsígëkkē! Vígű megszóllāt a Kukucskaelftárs, aszonta nëki, viszik itet Tërëzinbe! A tulajdonát konfiskájják, mer a tulajdon a rencër betegsíge, a csalággyát mëg dëportájják Szibérijábo! Hát ott olyan hideg van, növínyëk së nyőnek, bizonnyā ēpusztúll a embër, khm, mondta nëki a Kukucskaelftárs, ott csak a jég virágzik! De tuggya, nem szeressük mink a erőszakot a pártbo, khm. Szót hátro nëki a anyósüllísrű. Így osztán utoljáro megkérdëm, aláírja-ë, hogy belíp a jéerdébe? Aláírom, vágto rá Öregapád, mer a csöpsígëkre gondút. Akkor odanyomták a keze alá a papirost, alá is írta. Osztán levëttík a fejirű a zsákot. Hát Öregapád csak akkor látto, dehogy mëntek azok valahova is, itt furikáztok maradon körbe-körbe, ki së mëntek a falubú! No látto ezt a Kukucskaelftárs, ēkezdëtt nevetnyi, úgy nevetëtt, hogy majd megfút a köhögístű. Oszt Öregapádot hazavittík, kidobták a ház előtt. Másnap mëhetëtt a közösbe dógoznyi. De ārú azér gondoskodott a Kukucskaelftárs, hogy a legalacsonyabb munkát vígezze. Így osztán pucúta a szart a disznók alú naphosszat. Fillérekér. Így osztán Öregapáddó a utósó embër is beát a jéerdébe. Ritkán gyüttek, hogy ír kőne a bajra. Hogy azér-ë, mer meg vót fílemlítve a níp, vagy nem akartak ártonyi Öregapdánok, vagy nem vót má böcsülettye, kituggya. Ētēt ëgy esztendő, ētēt kettő, nyőtek a csöppsígëk, ípűt a rencër, gyöngűt a Kukucskaelftárs, tētek a napok ëgymás utánn. De Öregapád hitit csak nem tutták megtörnyi. Hajlíkony vót az, mind a nádszál! Ha valakinek baja vót, Öregapád segíccsígit kírte, megtaláták a móggyát. Hun ëggy gumicsizma szárbo süllesztëtt üvegcsébe, abba lakott a lílek ereje, hun mëg a szeneskanna aljábo, abba zacskóba tëtte a füvekët. Olyan titok vót ez, hogy ērű mindënki tudott, de sënki së látto, sënki së hallotta. Szent ármánkodás vót ez! De csak ē köllött hogy gyűjjön a ideje, hogy vígső soron a Kukucskaelftárs újbú beállíccson. Éfélt kiátott má a bakter, amikor megát a fekete autó a ház előtt. Uramirgalmazz! Csapta össze kezit Öreganyád, és má bújtatta is a csöpsígëkët a sopábo a tüzifa mögé. De bizony nem úgy gyütt a Kukucskaelftárs, mind előtte, büszkénn, mind a ēső legíny. Hanem az nem is gyütt, de szinte hozák, úgy támogatták a csendőrjei. Öregapád ē vót hāva. No illatozzatok, égi magasok, gondúta magábo. Meg së köllött szóllānyiuk, tutta má mi baj. Kiderűt osztánn, hogy nem segítnek má a fürdők, nem segítt a üdüllís, vëlnëssz, de még a orvossā, a nagy haverjávó is összeveszëtt, mer nem használl a gyóccër. Odalëtt a nattudományos komunizmusnak! De szóllani së tudott, úgy rázto a köhögís. Csak két szót tudott kiugatnyi, de azt tiszta magyarsággó! Személyesen jöttem füveselftárs, magára szorulok. Hát Öregapád kísírtëtte a Ördög, hogy most az ëccër vígre nemët mongyon, de látto, hogy a Kukucskaelftárs is csak embërhúsbú van gyártvo. Tuggya maga Kukucskaelftárs, hogy én nem mondok nemët a rászorullónak. De ëgy kírísëm nëkëm is lënne. Mer én is a rencërre szorúllok. No ölíg az hozzá, hogy Öregapád megparancsúta a csendőröknek, hogy ami bagót a Kukucskaelftársná talánok, azt mind kutassák fő, ígessíg ē. Így osztán borogatta, bepakóta Öregapád a Kukucskaelftársot, főzte a kakukkfűszirupot. Mer annak erejinek hállo fölípűt vígű a Kukucskaelftárs, mind a rencër. Öregapád meg fuvaros lëtt a jéerdébe, a Fukszi mëg a Csillag csak úgy szalatt örömibe, hogy visszagyütt a rígi kocsisuk. Így gurútak tovább a évek. Nem köllöttek má a füvek sënkinek, vót orvos. De bizony ārú sënki nem tudott, hogy Öregapád gyógyította ki a Kukucskaelftársot. Nem tuggya máig së! Mer az biztos, hogy ha az nem tutta vóna, hogy Öregapád nem aggya ki, kinek mi baja, ē nem mëgy hozzá, inkább beledöglik! Olyan titok ez, hogy sënki së tudott rúla, a legszentebb ármánkodás! Ez a kakukkfű titka. A hit virágjo. De ē në mond sënkinek, te gyerëk, mer becsuknak, hogy szidod a rencërt!

∞ Synnøve Bjørset: Tomasklokkene (Slåttar, 2009)

Mit csinálnak ott azok a sárga virágok? Napraforgók. Mit csinálnak a napraforgók? Állnak egyenesen, kapaszkodnak a földbe, vizet isznak és várják a fényt, hogy nézzék. Miért fordulnak mind ugyanarra? A Napot keresik, azt akarják nézni, tudod. De a Nap az mindig megy, föl meg le, végig. Mennek utána, majd meglátod, este már másfelé néznek. De a Nap az nem is ott van. A napraforgók a Nap felé fordulnak, de nem a felé a Nap felé, amit mi látunk. Máshol látják a Napot. Nem feltételezem, hogy jobb lenne a szemem, mint egy napraforgónak, főleg, hogy annyi van neki. Mit látnánk, ha arra néznénk, amerre a napraforgó? Arra van a Nap?

És akkor, ha megy a Nap, mondjuk átmegy az égnek az egyik végétől a másikig, akkor megfordulnak a napraforgók utána, hogy jobban lássák? Igen. És lehet azt látni? Te el tudod képzelni, hogy látod egy növénynek a mozdulatát? A tökfélék éjszaka nőnek, a víz miatt. A Hold miatt. Ha leülnénk és néznénk, észrevennénk-e, hogy nőtt? Ha lassabbak lennénk, mint amit nézünk, láthatnánk a mozdulatát. És éjszaka mit csinálnak a napraforgók, amikor nincsen Nap. Búsan lefelé néznek, vagy egymásra? Vagy a Holdra? Olyankor néznek befelé, önmagukba.

Be lehet csapni a napraforgókat?

A napraforgók lemaradnak, más földek jönnek, ott is minden a Napra néz, csak nem látni. Este már másfelé, mert máshol van a Nap, nincs. De este már nem néz ki az ablakon, talán ő is befelé néz, meg nem is kérdez semmit, csak ül, tudom, hogy szomorú. Más földek, nem néz ki az ablakon. Nem kérdez. Meg kellene kérdezni, mit kérdezett reggel, vagy azt csak reggel lehet kérdezni? Reggel, néz ki az ablakon, nem kérdez. Néni és bácsi nézi a napraforgókat, hol nézik a Napot, meg mikor mozdulnak? Nem figyel rájuk, a Napot nézi csendben.

Oszlopok, vezetékek, oszlopok, úttest, peron, kövek, sín, kövek, sín, talpfa. Állomás, ajtó nyit, felszállók, leszállók, ajtó csuk, kalauz, jegy, bérlet. Párna, ülések, padló, cipők, lábnyom. Nehéz az ég. Nem kérdezi. Nem kérdez. Valamit kérdezhetett az iskolában, vagy tőle kérdeztek valamit. Bácsi, néni, szemüveg, szem, ránc, ősz szemöldök, homlok, ősz haj. Pedig máskor még a nénitől meg a bácsitól is megkérdezte volna a napraforgókat, hátha mást válaszolnak. Állomás, ajtó, leszáll, felszáll, ajtó. Leszáll a néni és a bácsi a napraforgóikkal. Mi a következőn.

Nem várják meg, hogy kiszáradjon, ahhoz idő kell, és sok Nap. Gyomirtót rá, befeketedik. Lekerülnek a fejek, azokból ki a szemek. De mikor vagy hogyan, nem látni, biztos nem néztem ki az ablakon, mert nem kérdezte. Csak a tövek maradnak, szürke, száraz, mintha csont. Letaposva, halott, mindenütt halott, az egész föld, körös-körül. Hogy meghalnak a virágok is, azt kell mondani, mert kérdezni fogja, hol vannak a sárga virágok, meg mit csináltak velük. Olaj lesz a virágokból, a virágok szemeiből, ami mag. Vagy mag lesz, csak. Azért volt ez a nagy föld a napraforgókkal. Azért olyan sűrűn. Hogy alig látják egymástól a Napot.

2017. 07. 07. 6:12:56
Pilisvörösvár

(Illusztráció: Alwin Aves: Sweet Harvest)

A kanócvirág meséje
(phytolegenda)

A kanócvirágbú, mind a neve is mongya, kanócot csinánok. Öregapád is kanócot csinát belülle, mer gyúllíkony és lassan íg, nagy lángó. A kanócvirágot Szentijjés napjátú szëggyük. Igaz, Pétërpáltú Kisboldogasszon napjáig virítt, de legjobb Szentijjés napkor szënnyi, mer a kanócvirág Szentijjés füve. Ott nyőtt ki, ahova bevágott a ménkű. Jót odabaszott a határ közepire, oszt ott termëtt a tüzes szekér. Ott nyőt ki a tengőjje alatt. Ezér asztánn a kanócvirág megvíd a ménkűcsapástú. Mer ám amikor villámlik, Szentijjés a mënnyek országábú lövődözi a ördögököt. Gondújja akkor a ördög, no ēbújok itten ebbe a fábo, meg në lásson. Puff, belevág a ménkű a fábo. Akkor bújok a szómabálábo. Ēre puff, belevág a ménkű a pajtábo. Mëgyëk akkor ebbe a bűnös embërbe. Puff, víge a embërnek. Há má a ördögnek nincs hova mënnyie. No a kanócvirágbo nem mëgyëk, mer ez a villámbú lëtt, a hajam meggyullanna, ropogósra ígne a húsom. Ezér száríccsák a kanócvirágot a szërha alatt. Ha a küszöb alá tëszik, nem tud begyünnyi a házbo a ördög. A igasság az, hogy Szentijjés ëgy nagy szëmfínvesztő a szentëk rengyibe. Sosë tudhatod, mikor talákozó vele. Bolondos öregembërnek nízik sokann, ammeg jól szórakozik. Szüzmárjo is talákozott vele, meg öregapád is. Szentijjés hun a mënybe van, nos lövődözi a ördögököt, hun a fődön jár, segítti a jámborokot, bünteti a hitetlenëkët. Szentijjés má akkor is szent vót, hogy a annya míhibe kerűt vóna. Ott vót má Atyámteremtőmmē a Paradicsomkerbe. Amikor főlázottak a angyalok, ēlopta Atyámteremtőm lőcsit, lehajigáto iket mind a fődre mëg a poklok valagábo, jó meglövődözte iket, ezëkbű lëttek a ördögök. Esztánn amikor Ijjés a fődönn járt, mënt mindënfelé, falurú falura, hirdette a evangéljomot, gyógyította a nípet, főtámosztotta a hóttakot, min Krisztusurunk, benne vót a lílek ereje. Hajszóták azt is, gyütt a parancs, mënnyi köllött. De mivē olyan nagy szëmfínvesztő vót, gyühettek a katonák, ē nem tutták fognyi. Kimënt a határbo, ott lakott a sënkifőggyinn, mind a hontalanok, nem ivott, nem ëvëtt nëgyven napot, varjúk szátok le a mënnybű, azok vittek nëki ënnyi friss mannát, hogy ē në szároggyon. Oszt mëgin mënt, mindig megsúgta nëki a lílek. Fokta magát ëccër, ēmënt Hëródëskirályho, mer aszonta nëki a lílek, rút bűnök folynak ottan. Odamëgy, lásso Szentijjés a parlamënt udvarábo, hogy kidobták a Márjácskát a kápónábú, kidobták a sok szíp kërësztët, szentëkët, még Krisztusurunkot is, viszik a szekérënn a szeméttdombra. Ēmírgűt ēre Szentijjés, bemëgy a kápónábo, lásso, teli van a kápóna bálványokkā, arhansasokkā, ott hajlongánok előtte a elftársok mind. Hitlërelftárst hāgassátok a rádjóba mëg Hortielftárst, aszongya, a ëvangéljom helëtt? Bálnok ádoztok, tik hitëhagyott kërësztínyëk? Múlattok a bűnbe ëffolytábo? Hogy a ménkű vágjommeg bennetëkët! Akkor aztánn úgy ēmírgűt, mind meglövődözte a elftársokot a villámojivā. Oszt fogta magát, ētünt, minha ott së lëtt vóna, mënt vissza a sënkifőggyire a varjúkho imátkoznyi. Ētelik ëggy esztendő, mëgin súgja nëki a lílek. Eriggyé Hëródës palotájjábo, mer nagy rút bűnök folynak ott. Mëgy a Szentijjés, lásso a parlamënt udvaránn, rakoggyák fő a aransasokot a traktorra, no örvendëzik ēre, hogy megtértek a kërësztínyëk közé, má nem a Bált imággyák. Bemëgy a kápónábo, há lásso, sëhun a Szüzmárjo, sëhun Krisztusurunk, sëhun a szentëk. Nagy vërës csillag előtt hajlongánok a elftársok, nos a szíp litániják helëtt íneklik a intërnacjonálét. Megmírged ēre Szentijjés, Lëninelftárst óvassátok a ëvangéljom helëtt? Szóll a Sztálinelftárs a tévébe, a misét mëg nem hāgattok? Isteníttitëk a Bálvánt, búlattok a bűnökbe? Milyen kërësztínyëk vattok tik, maj adok én nëktëk akkorát, hogy csillagokot láttok tűle jövőre is, hogy a ménkű essën belétëk! Ēre jó meglövődözte ikët a villámojivā, aztánn ētünt, minha ott së lëtt vóna. Mënt vissza a sënkifőggyire a varjúk közé. Ētelik ëgy esztendő, mëgin súg nëki a Szentlílek, mënnyi köllött. Megáll mëgin a parlamënt udvaránn, lásso, hogy horgyák a vlëcskáro a nagy vërës csillagokot. Megörűll ēre, no csak visszatértek a elftársok a kërësztínsígre. Mëgy be a kápónábo, sëhun a Szüzanya, sëhun a Krisztusurunk. Lásso, hogy ëggy sárgo emm bötű van a ótáronn, de a elftársok csak rá së hederítnek, isszák a kólát, ëszik a hamburgërëkët, mëgy a tévé, áll a bál. Há hogy nem unnyátok a Bált szógányi! Mosmá nem is ínekőtök, nem is hajlongátok, csak tömitëk a fejetëkët, mëg bagóztok. Pötyögtök a telefonnyaitokba mëg nízitëk a rëklámokot, a mise mëg sëmmi? Kár a ménkűér, legyintëtt Szentijjés, mer látto, hogy ezëk a hitetlen elftársok sosë fognak megtérnyi. No émmá ide többet nem gyüvök, sugdosson a Szentlílek akár, csak utójjáro. Ha a világ el akar vesznyi, ēgyüvök majd. Nem lëssz akkor emm bötű, nem lëssz vërës csillag, së aransas, së korona. Akkor maj a Ancikrisztus lëssz a Bál papja, affogja hirdetnyi a ördög evangéljomát, annak fogtok hajlongányi. De maj meglövődözlek titëkët, hogy vágjommeg a ménkű, porig íg a parlamënt, összedőll a palota. Hóttan fogok temetetlenű hevernyi a udvarba, amíg Atyámteremtőm fő nem szóllítt. Othatta ēre ikët Szentijjés, fokta a Ëlizëjust, avvót a inasa, mëntek ki a Jordám folyó partyáro. Ippenn szentijjésnapja vót. Aszongya ēre Szentijjés, idefigyējj te Szentlílek. Mosmá én súgok nëkëd valamit. Mommeg Atyámteremtőmnek, vëgyën fő magáho a mënnyek országábo, mer má a fődönn annyit járok, ēkopott a lábom, meg kő pihennëm. Mer hijábo fárottam, hijábo törőttem, nem térnek meg a hitetlenëk, nem tartnak bűnbánotot a vítkësëk. Ēröppent ēre a Szentlílek. Aszongya Ijjés Ëlizëjusnak. No most én ēmëgyëk ëggy időre, mer igën ēfárottam, kírhecc tűlem akármit. Mestër, aszongya nëki Ëlizëjus, add nëkëm a lílek erejit, min Krisztusurunk a apastaloknak. No meglássuk, nagy kírís ez. Ëccërcsak nagy zivatar támod, zörög a ég. Levág ēre a ménkű Szentijjés mellé, há ott terëm ëggy tüzes szekér, Atyámteremtőm mëg leszóll a mënyországbú, no pattanny fő Ijjés, oszt iszkiri. No ömēkëdëtt fő a szekér, mire a nagy ámékodástú Ëlizëjusnak eszibe jut a kívánolma. De mestër, hun van a lílek ereje? Gondút ëggyet ēre Szentijjés, ahogy mënt főfele, ledobta a lajbiját, Ëlizëjus meg ēkapta, fővëtte, így osztánn rászát a lílek ereje. Ëlizejusrú utánno Kërësztölő Szenjánosra szát. De Szentijjés is visszagyütt a szabaccság utánn. Itt jár a fődönn, hun a fődön, hun a mënnybe. Níha Krisztusurunkā meg Szenpétërrē mëgy. De fő nem fëdi magát sënkinek soha, olyan szemfínvesztő. No ölíg az hozzá, hogy a kanócvirágot Ëlizëjus taláto meg a szekér tengőjje alatt. A ménkű hozta le a mënnybű. Azér nyőll olyan magosa a kanócvirág, mer Ëlizëjusnak kísőnn jutott eszibe a kívánolma. Olyan magosra nyőt, amilyen magossat a szekér vót, amikor odaszót Szentijjésnek. Így esztánn  Ëlizëjus terjesztëtte ē a níp között a kanócvirágot. Hirdette a evangéljomot, meg meséte a kanócvirág meséjjit. Ezér rakják a nípek a halott kezeji közé a imáccságos könyvre a koporsóba, hogy gyorsabban főmënnyën a lílek a mënnyek országábo.

Nani évek óta abban a rozsdás vasfazékban melegítette a vizet a mosogatáshoz. Egészen addig fel sem tűnt, amíg Nicolas velem nem jött egy pörköltes ebédre. A hazafelé úton kérdezett rá: nincs bevezetve a víz a konyhába? Elgondolkoztam. Hát, tényleg nincs. És miért? Csak úgy. Azt mondaná Nani, jól van ez így, és senki nem hánytorgatja. Különben is, a ház elejében van egy fölszerelt konyha, vízzel, gázzal, de képtelen odaköltözni. Be van kövesedve a hátsó konyhába. Mindig is így volt, még mikor nagyapám élt, akkor is. Még akkor sem volt hajlandó átköltöztetni a konyhát, amikor nagyapám csak járókerettel tudott közlekedni. Ha egyáltalán rávette magát, hogy kimenjen a gádorig. Két esetben vállalkozott ilyenre: vasárnap délután, de csak ha süt a nap, és amikor Nani ebédet készített neki. Nani a hátsó konyhában főzött, távol az öngyulladós tűzhelytől, és a foteltől, amiből a nagyapám a tévét nézte. Délre készült mindig az ebéd, és nagyapám minden nap hátracsoszogott érte a hátsó konyhába a gádoron keresztül. Ez volt az összeköttetés kettejük között, a gádor, amelyen nagyapám minden nap átharcolta magát a járókerettel Nanihoz, a hátsó konyhába. Amikor ott voltunk, Nani fél tizenkettőkor követségbe küldött minket az első szobába. Mondjuk meg nagyapának, hogy indulhat, fél óra múlva ebéd. Nagyapám elindul, előbb kikel a fotelból, persze nem egyszerű, régi rugós tákolmány, hátrafelé lejt, komoly erő kell a kiemelkedéshez. Segíteni nem lehet, annak morgás a vége. Vissza kell menni a hátsó konyhába, szólni Naninak, hogy nagyapa elindult. Akkor sütöm a húsokat. Addig készítsd a fröccsöt. Meg a légycsapót. Nagyapám pontos, fél óra múlva érkezik a hátsó konyha szúnyoghálójához. Valaki nyissa ki, megyek, kitárom, utolsó akadály a magas küszöb a konyha bejáratában, nagyapám erőt gyűjt. Bejönnek a legyek, mondja Nani, csak úgy mellékesen. Nagyapám az asztalhoz ül, végigméri az aszalt, beleiszik a fröccsbe, közben Nani kiteszi elé a kenyeret és a húst. Nagyapám a légycsapóért nyúl, közben a húsra mered. Ezek a mocskok, morogja, és célba veszi a legyet a húson. A légy gyorsabb, a műanyag csak a húsra csap le. Nani nem szól, hogy mocskos lesz a hús, elvégre nagyapám engedte be a legyet. Elől bezzeg nincsenek legyek, de Nani inkább itt főzte az ebédet. Jó volt ez így, egyikük sem mondta, hogy baj lenne a rendszerrel, hiszen a konyha mindig is ott volt hátul, víz és gáz nélkül.

A hátsó konyha együtt élt Nanival: csak akkor volt meleg, ha Nani begyújtotta a sütőt, különben nyáron is mínuszfokok voltak. Nani járt-kelt, ki a kertbe, el a kúthoz, táplálni a konyhát, sürögni benne, és hozzá énekelt. Közben ülünk, és a pörköltet várjuk, hogy kész legyen. Születésnapom volt, Nani pár nappal előtte hív. Akkor pénteken kijöttök. – mondta. Tőle a kérdések is kijelentő módban hangzottak el, jogosan, hiszen ez nem olyan dolog, amibe beleszólása van az embernek. Hát aztán mit ennétek, pörköltet főzök, mondta, meg egy kis sült húst. Nem ellenkeztem, mert ilyenkor ez volt a szokás. Ez volt az első eset, hogy Nani kifejezetten engem hívott ebédre, és csak miattam főzte a nokedlit és a húst. Büszkén tettem le a telefonkagylót. Onnantól tudtam, hogy Naninak már nem vagyok gyerek, a külön ebéd a felnőttek kiváltsága volt. Az időpont péntek dél, vár minket.

Amikor indulunk, szólunk Naninak, hogy elkezdheti kisütni a húst. Fél tizenkettőkor indultunk a szomszéd városból Nanihoz, úgy, mint ahogy nagyapám az első szobából szokott. Délre érkeztünk, Nani bolygott a konyhával, csörömpölt, szólt a zene, mindig ugyanaz, a Jó ebédhez szól a nóta. Leültetett minket, közben forr a víz, kiviszi a tyúkoknak a tegnapi maradékot, hát ez a bolond macska, mit keres megint itt, dünnyög, aztán dúdolva visszajön, a szúnyogháló nyílik és csapódik, ő maga egy percre sem áll le. A hátsó konyha szürke, a nap csak délután süt be, félhomály van, Nani otthonkájának kékje az egyetlen szín odabent. Ha kimegy az udvarra, elmegy a rádióadás, és amikor visszajön a vasfazékkal, akkor megy tovább a zene is. Mindig bejönnek a legyek, morogja, de én már aztán kidobtam a légycsapókat.

(Illusztráció: Gary Bunt)