A bölcs az az ember, aki tudja, hogy mi fölött kell átsiklania. 

(W. James)

*

A pereskedés sok időt és energiát vesz el az embertől, próbára teszi mind pszichésen, mind fizikailag, de az élet mégsem áll meg, a Föld továbbra is forog, a feladatokat továbbra is el kell végezni. A perben álló irodalmár újságírói minőségében vett részt egy, a Hild Villában megrendezett, eseményen, ahová, stílszerűen, Hilda nevű párjával érkezett. A Magyar Művészeti Akadémia kutatóintézetének helyt adó patinás épületben L. P. Gabriella, a kishaza egyik ismert költője, tartott előadást, Túlélés Kárpátalján címmel. Tulajdonképpen, a Kárpátalján művelt magyar irodalom történetét vázolta fel röviden a hallgatóság számára. Itt meg kell jegyeznem, hogy a közelmúltban jelent meg a költő legújabb verses kötete. Na, szóval, újságírónk, aki alaposan túlvállalta magát, mintha az írással, író-terápiával szeretett volna megszabadulni a lelkét mardosó feszültségtől. Fél tucat lapnak[1] írt cikkeket, humoros írásait gyűjtötte egybe, egyik rapénekes barátjának kéziratán dolgozott, na, és közben ezt a könyvet is írta egyidőben.[2]

Na, persze, máris mosakodik, megpróbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Olyan ez, mint szerecsent mosdatni kőolajban, ez már nem jön le, komám! Kíváncsi leszek, mivel fogja megindokolni ezt az óriási malőrt – szólt közbe az író háta mögött settenkedő Mitracsek úr. Korábban is voltak már elírásai, tárgyi tévedései, de most egy vezető irodalmárt keresztelt át a balga. Úgy vélem, ezzel itt végleg elvágta magát, többé nem adnak neki Hitelt.

A terv nem mindig teljesül, ahogy most sem. Az irodalmi estről beszámolót írt a kishaza legkedveltebb internetes újságjának, ami a Kárpátalja.ma nevet viseli, de hatalmas hibát vétett, legendás szórakozottságának köszönhetően, nemes egyszerűséggel átkeresztelte az est házigazdáját, így lett Falusi Mártonból Kalász Márton. Talán, mondanom, azaz írnom sem kell, az olvasó önmagától is érzékeli, hogy ez mekkora melléfogás és mekkora tiszteletlenség Falusi Mártonnal szemben. Nem igazán van rá magyarázat, nem igazán van rá mentség. De csak most jött az igazi feketeleves, Mitracsekék nem thököltek kihasználni a váratlan lehetőséget. Az eset, természetesen, nem kerülhette el a figyelmüket, hiszen pontosan ilyen lehetőségre vártak, s most az író tárcán, azaz tálcán kínálta fel nekik.[3] Azonnal lecsaptak a szerencsétlen zsurnalisztára.[4] Az egyik bértollnok máris pocskondiázó pamfletet tett közé a hírhálón. Mitracsek egy talk-showban vesézte ki a történteket. Kihangsúlyozta, hogy ez nem egyszeri eset, az illető, már korábban is, több hibát vétett újságírói tevékenysége során. Nem most fordult elő először, hogy valaki nevét rosszul írja le. Itt át is adom a szót, bár megjegyzem, nem szívesen, Mitracseknek.

Vagy tizenkét éve is megvan már, amikor egy tudósítás során, az irodalmi estnek helyt adó, Szentháromság tér helyett Szentlélek teret írt. Nem is olyan régen interjút készített az egyik fiatal, kárpátaljai tehetséggel, igaz, akkor az interjú szövegében még helyesen írta le alanya nevét, de a népszerű közösségi oldalon, az interjút ajánlva, kihagyta az y-t Csornyij Dávid nevéből. Egy másik beszámolójában viszont a kishaza egyik ismert, a beregi líceumban oktató tanárnak nevébe csempészte be a Dávidtól elorozott y-t. De ez még mind semmi. Amikor a második interjús-kötetének anyagát állította össze, helytelenül írta le a híres szittya filozófus, Kekeczky nevét. Ám, ekkor még volt némi mentsége, hiszen Zsolt, szintén híres, édesapja családnevében i betűt használ, méltán hihette, hogy fia is követi e hagyományt. Bár, ezen esetekben is sok bosszúságot okozott több ember számára, viszont arra már semmilyen mentsége nem lehet, hogy két ismert, anyaországi irodalmárt egyszerűen összekever. Hát ez hallatlan és felháborító. Ugyanakkor nevetséges is. Ezzel kérem, önmagát minősítette az újságíró, híven alátámasztotta korábbi állításaimat. Teljes mértékben egyetértek Kekeczky Zsolttal, aki éleslátásának köszönhetően, nyomban felfedezte a szarvashibát az ominózus cikkben, és az „arc-könyvön’’ ennek hangot is adott. (Taps!!! Heves. Megyek, lenyugtatom. Magam.)

Eközben a vétkes még csak észre sem vette a névcserét. Csak akkor tudatosult benne, amikor a műveiből állított össze anyagot, amit el kívánt küldeni a Hitel szerkesztőjének. Azonnal tudta, hogy az ő hitele ezzel nyomban füstté vált. A dolog megtörtént, nem volt mit tenni. Mert már megtette. Addigi elnevezései közé felvette a Tamás nevet, és elvonult elméje legeldugottabb zugába, vezekelni. Számára ez volt a vezekényi csata, ahol hitelességének és szakmaiságának egy újabb darabkája veszett oda. Hitel, világ, statárium!

Mitracsek nyomban elnevezte Átkeresztelő Jánosnak. Ez annyira megtetszett neki, hogy elméjének e szüleményét lépten-nyomon elsütötte, és utána nagyokat nevetett. Vagyis önmagán, mások előtt. Még akkor sem vette észre, milyen közönséges, miután körülnézett. Azon örvendett, hogy bebizonyította, nem csak az író adhat nevet hősének, immáron ez fordítva is igaz.

                

Lengyeli Jánosík

 

___________________________________________________

[1] Itt külön kiemelem az Újnautilusz irodalmi és kulturális internetes folyóirat nevét, abbéli reményben, hogy még a kötet megjelenése előtt leközlik ezt a részletet.

[2] A szót a word pirossal aláhúzta és helyette az egyidősen kifejezést ajánlja, ami tulajdonképpen szintén helyes, mert ugyanabban az időben ugyannyi éves az író. Sőt az is, aki e sorokat írja, és az is, aki a fentebbi szöveget, ami nagyvalószínűséggel az Ünnepi Könyvhétre már kötetbe szedve kerül majd a Vörösmarty térre, s a Gerbaud mellett, az Oroszlános kútnál megtalálható lesz Kárpátaljai Kiadók pavilonjának kínálatában.

[3] Itt teljesen felesleges a nekik szó, hiszen az előző mondatból világosan kiderül, kik akarnak hasznot húzni az újságíró tévedéséből ——- szólt közbe a korrektor. — Igazad van, meggyőztél, húzzuk ki! —– válaszoltam.

[4] Úgy kell neki, megérdemelte. Miért nem figyelt jobban? Én sem venném jónéven, ha helytelenül írná le a nevem —- szólt közbe Tarasz Bulba (is).  —- Hogyan? Netalán Paraszt Bujbe? — írta egy troll Zuckenberg rabbi internetes könyv-plakátján, de szerencsére a kontyos kozák ezt nem értette.

 

 

(Illusztráció: Hannah Höch: Die Journalisten, 1925)

 

Ha a rajától elkószált örvös galamb jól lövi be az irányt a telefonfülke tetején, teljes rálátása nyílik egy fiatal pár, Zsanett és András lakására.  Egyszerű, funkcionálisan elrendezett otthonra néz így, mely nem igen különbözik a többitől Kelenföldön. A kívülálló számára ez az a környék, mely a várost és az agglomerációt egyszerre lóbálja identitásként, de közben végig egy falusi vurstliról álmodozik. Reggelente a kíváncsi szemek készülődés közben találják a párt: Zsanett a fülbevalóját nem találja általában, vagy megigazítja a visszafogottan natúr sminkjét, András pedig a karórájával bíbelődik. Minden adandó alkalommal együtt indulnak el a munkahelyükre, ha elég éber örvös galambunk, láthatja még őket szaladni a sárga villamos csilingelése után.  Ilyenkor tavasszal szeretik szélesre tárva hagyni a konyhaablakot, hogy járjon a levegő, amíg hazaérnek, így könnyen feltűnik egy nézelődő számára, hogy Andrásnak és Zsanettnek nincs ideje mosogatni mostanában, vagy csak mindketten lusták hozzá. És a ruháikat elpakolni úgyszintén. Vagy akár porszívózni. Zsanett és András 8 hónapja élnek együtt, és nem rendetlenek, csak nem alakították még ki a közös rendszerüket. Ezért is jár át hozzájuk hetente András nagyanyja, Ilonka. Ilonka üdítőnek találja, hogy itt hasznosnak érezheti kicsit magát. Összeszedi az ágyon és a körülötte hagyott pizzás- és mirelites dobozokat, a csokipapírokat és a használt zsebkendőket, és míg megy a mosás, leviszi a szemetet a ház elé kitolt kukákhoz.   A sok összeszedett fagyasztott és gyorséttermi étel látványa általában olyannyira szíven üti, hogy teregetés után még gyorsan főz valamit, vagy hoz át abból, amit hajnalban otthon megfőzött. Mikor minden ruha felcsipeszezve lóg a szárítón, bezárja az ajtót, és elmegy. Csak hétvégénként tér újra vissza, mikor András ingeit jön vasalni, és vasárnapi ebédet hoz az unokájáéknak.

Valamelyik vasárnap csak este tudott jönni, mert a pár Zsanett szüleivel töltötte a napot Visegrádon, és András elfelejtette előre kikészíteni neki a következő hétre hordani tervezett ingeit. Így Andrásék már a heverőn tévéztek vacsora után, mikor megérkezett. Mivel a „gerlicéket”, ahogy Ilonka szólította őket, nem zavarta, így a kanapé mellé felállította a vasalódeszkát, és nekilátott a munkának, miközben nézte velük az esti filmet a tévében. Zsanett Andráshoz bújva kucorgott be, a térdére helyezett tálka szotyival időről időre megkínálták Ilonkát. Az esti film hosszúra nyúlt, Ilonka pedig elbóbiskolt közben. Zsanettnek nem volt szíve felkelteni, így ráterített egy pokrócot, és követte Andrást a fürdőszobába fogat mosni.

Másnap reggel, mikor a pár a fél hétre beállított ébresztőórára felébred, majd 3 szundi lenyomással később Zsanett kikecmereg a konyhába, Ilonka néni még a kanapén szundít. Zsanett odamegy hozzá finoman keltegetni, és akkor véletlenül farkasszemet néz a galambbal.  Megkérdezi Ilonkát, ő is kér-e kávét illetve, hogy melyik gombbal kell beállítani a hosszú kávét a kávéfőzőn. Öltözködés előtt András még megcsinál pár felülést, amihez ma kivételesen az idős asszonyt kéri meg, tartsa meg a bokáját. Együtt indulnak el így hárman, csak Ilonka néni három megállóval hamarabb száll le a kedvenc piacánál, és bevásárol az ebédhez.  Délután beengedi magát, gyorsan berak egy mosást, közben pedig nekikezd a konyhában a másnapi ebédre is elegendő székelykáposzta elkészítésének. Még azelőtt befejezi a teregetést és a főzés után esedékes mosogatást, hogy András és Zsanett hazaérnének az irodából.  Nem is tudna tovább maradni, indulnia kell az informatikai tanfolyamra, amire a barátnői unszolására iratkozott be. A néhány hét alatt, amióta szorgalmasan kitanulták a személyi számítógép használatának csínját-bínját, már táblázatokat készíteni és e-maileket rendszerezni is tudott, izgatottan várta, hogy a videofeltöltés milyen új kihívásokkal kecsegtet számukra.  Mikor az óra utáni traccspartin beszámol az Andrással és Zsanettel folyamatban lévő helyzetéről, az öregasszonyok a szemöldökeiket felhúzva kérdőjelezik meg őt. Ellenző és értetlen reakciókra talál, Sári és Erzsi sem értette, mire fel ilyen áldozatos a barátnőjük.

– Túlságosan megerőlteted magad, a jövő heti kanaszta-partira lesz egyáltalán időd megcsinálni a pogácsákat? – aggodalmaskodott Erzsike.

– Persze, már hogyne lenne időm, aznap csak ebéd előtt megyek hozzájuk, kiteregetem a színes ruhákat, berakom a sütőbe az ebédjüket, és utána rohanok haza megcsinálni a pogácsákat!

– Nekem sem tetszik! – csatlakozott be Sárika – Együtt akartunk tanulni a számítógépes vizsgára a hétvégén, arra rá fogsz érni egyáltalán?

– Ezen a hétvégén itthon se lesznek, ne fessétek az ördögöt a falra, szóltam volna, ha nem tudnék jönni együtt tanulni. Talán előre jegyzetelni is marad időm. – füllentette Ilonka.

– De szólj, ha nem lesz, mert akkor el kell osztanunk egymás közt a témák kijegyzetelését!  – figyelmeztette Erzsike.

– És akkor nekem előre videórögzítőre kell állítanom a sorozatomat! – bosszankodott Sárika. Ilonka gondterhelten vált el tőlük, és próbálta megszervezni fejben, hogy lesz majd ideje kijegyzetelni a rá kiszabott tananyagot.

A következő hétvégén Zsanették az uszodába invitálják magukkal. Annak érdekében, hogy Ilonka gyakorolja az e-mailezést, elektronikusan egyeztetik le a nap részleteit.  Ezen kívül Ilonka kutatja ki az uszoda árait és nyitvatartási idejét, valamint kíváncsiságból rákeres a strandrészről készült néhány fotóra.   Az egyik népszerű közösségi oldalon átböngészik néhány értékelést és hozzászólást az uszodáról, ami alapján kiváló helyszínnek minősíti a szabadtéri részt. Szombaton már reggel fél hatkor talpon van az izgatottságtól, és szendvicseket gyárt, amiket a régi hűtőtáskájában gondosan egymásra pakolva helyez el némi aprósütemény kíséretében, és betesz mellé egy üveggel a házi málnaszörpből is, amiből most még megmaradt valamennyi, de lassan új adagot kell előkészítenie. Mielőtt elindulnának a strandra, még felugrik Andráshoz és Zsanetthez kiteregetni a fehérmosást, és mivel nekik nincs kedvük hétvégén az e-mailjeikkel bajlódni, átnézi nekik az üzeneteiket, és válaszol rájuk a nevükben.

A strandon egy kacéran hívogató fa alatt találnak helyet maguknak, és amíg a pár úszás után kifekszik a medence partjára a törölközőikkel, Ilonka az árnyékban marad a szalmakalapjával, és mikor behúzódnak mellé a napról, bekeni őket a hátukon és a lábaikon naptejjel. Örömmel tölti el, hogy hagyják így gondoskodni róluk, soha nem hitte volna, mikor ő annyi idős volt, mint most Zsanett, hogy egyszer sajnálni fogja, hogy csak egy gyereket, András édesanyját szülte, aki most Grazban élt nála valamivel korosabb dúsgazdag új férjével. Egyikük üzeneteire vagy hívásaira sem reagál már harmadik éve. A frissen nyírt fű és a kókuszos naptej illatának keveréke elhessegeti negatív gondolatait, és a medence horizontvonala fölött kilógó úszósapkákat osztályozza inkább magában a tőle telhető legkövetkezetesebb szempontok szerint.

Ilonka majdhogynem nem járt többé haza a saját lakásába. Rendszeresen elszunyókált Andrásék foteljében az esti film- vagy sorozatnézés közben, egyikük pedig félálomban betakargatta, majd másnap bevásárlás után visszalopózott kimosni, megfőzni és átnézni az e-maileket, vagy ha kis cetliken otthagytak neki apró utasításokat, akkor lefuttatott egy vírusellenőrzést a gépen, megrendelt ezt-azt az internetről, esetleg utánanézett a legaktuálisabb trendi ajándékötleteknek valamelyikük szülinapjára.

Zsanett és András bejelentették, hogy elutaznak 10 napra nyaralni Horvátországba. Abban a pillanatban, ahogy eljutott az agyáig a bejelentést követő felismerés, Ilonkán váratlanul nyugtalanság és kongó ürességérzet lett úrrá. Mit kezd ő addig a napjaival? Kiről fog ő addig gondoskodni, amíg ők nyaralni lesznek? Mit fog egyáltalán főzni? Mindig azt eszi, amit Zsanették kívánnak, ő soha nem tudja eldönteni, mihez lenne igazából kedve. Miután megbeszélték a nyaralás hetének részleteit, Andrásék elmentek közösen a futópályára egy utcával lejjebb kocogni, Ilonka pedig magába roskadva huppant le a kanapéra, ahonnan pont rálátott a telefonfülke tetejére megérkezett galamb. Két búgó hangot hallatott, amit Ilonka még a villamos és a szélfúvás hangjai közt is ki tudott venni, és egészen megnyugtató hatással volt rá.  Alighogy Ilonka észrevette a fülkén figyelő galambot, egy másik galamb is leszállt mellé.  Ilonka nem akart tovább maradni a lakásban, túlságosan felzaklatta, ha arra gondolt, milyen egyedül lesz itt hamarosan, és elindult a számítástechnikai tanfolyam felé, amiből ma volt az utolsó órája. Csak az óra felére tudott koncentrálni, el-elkalandozott a figyelme a PowerPoint prezentációk magyarázása közben.

András este akar elindulni Horvátországba, mert úgy számolta, hogy akkor talán több esélyük van elkerülni azt a hatalmas forgalmat, ami a határnál keletkezhet. Ilonka meg akarta lepni őket, mielőtt nekivágnak az útnak Zsanett apjának kölcsönkért kocsijával, így amíg ők elmennek az autóért, ő kitakarítja a lakást, leviszi az ágyból összeszedett ketchupos és majonézes tubusokat és zacskókat, a fürdőszoba padlójáról felszedegeti a szemetet, letörölgeti a hónapok alatt kissé beporosodott vázákat és képkereteket a családi fotókkal, majd a megszáradt ruhákat és fehérneműket behajtogatja és elpakolja a szekrényben a helyükre. Mikor az ablakkereteket törölgeti, nem veszi észre időben, hogy a lakáskulcsa egyre kijjebb csúszik a köténye zsebéből, és már csak azt hallja, hogy leesik az utcán a járdaszegélyre. Mivel meg akarta lepni Zsanettet és Andrást, és eleve megbeszélték, hogy már nem látják egymást a nyaralás előtt, így szabályosan sokkosan hat Ilonkára, mikor meghallja a kapucsengő berregő hangját, ami azt jelzi, hogy korábban érnek haza Zsanett szüleitől a Volkswagennel. Ilonkán hirtelen pánik lesz úrrá, megragadja a retiküljét és a konyhaasztalon hagyott kulcsát, bebújik a nappaliban elterülő nagyszekrénybe, amiben a szerszámok és pokrócok alatt van annyi tágas hely, hogy kényelmesen be tudjon ülni, és ne kelljen izegnie-mozognia, ilymódon teljesen észrevétlen maradhat. A szekrény ajtaja meglehetősen vékony, így hallja András és Zsanett beszélgetésének minden szavát:

– Ki van vasalva ez a strandruha szerinted? Olyan gyűröttnek tűnik! – tanakodott Zsanett

– Nem tudom, Csibém, szerintem nagyon jó az így is! – nyugtatta meg András.

– Szerintem ez nem lett kivasalva.

– Nagyinak sosem volt a legprímább a memóriája. Tényleg, szerinted mit hozzunk neki Dubrovnikból?

– Hát, hozhatunk neki valamit a hamisított Gucci meg Chanel cuccokat áruló vásárból vagy csipkét, vagy azokat a szépen csomagolt olíva olajokat!

– Úgy látom, ezt teljesen rád bízhatom! A kajákat becsomagoltad az útra?

– Igen, bent vannak a hűtőtáskában, de úgy látom, gluténmentes kenyérből, amit én kértem, csak négyet csinált, nem hatot, ahogy megbeszéltünk.

– Pedig leírtuk neki! Majd egy benzinkúton veszünk neked akkor valamit!  Hol a kocsikulcsom?

András és Zsanett közben bepakolják a még kimaradt legszükségesebb dolgokat az utazótáskáikba alaposan széthajigálják a nyaraláshoz nem kellő ruháikat a padlóra és a nappali minden bútorára, leellenőrzik és hangos „Pipa!” felkiáltással jelzik egymásnak, hogy mindent visznek, ami a nyaraláshoz elengedhetetlen, András három határozott mozdulattal áramtalanítja a lakást, és már csukódik is mögöttük az ajtó.

Ilonka közben elbóbiskol a szekrényben, majdnem egy órán át ott marad még, és arra ébred, hogy a széttolható szekrényajtón hagyott rés ellenére is egyre fogy a levegője. Úgy gondolja jobb, ha most már kijön, hiszen nem zavar senkit.   Megáll a szoba közepén, kinyújtóztatja elgémberedett végtagjait, körülnéz az egyetlen utcáról beáramló fénycsíkkal megvilágított, sötét lakásban, és rájött, fogalma sincs, hogyan jut most ki innen. Sántikálva megtesz 3 lépést az ablakpárkányig, egy gurgulázó sóhajjal pillant le a lakáskulcsára. A mobiltelefonja nincs nála, azt a régi nyomógombos vackot csak vészhelyzetekben hordta magával, vezetékes telefont pedig nem vezettek be András és Zsanett lakásába, így segítséget nem tud hívni, de abban sem biztos, hogy most erre van feltétlenül szüksége. Inkább visszafekszik a szekrény aljára, és magára terít egy pokrócot, majd behúzza az ajtót. Így már nem látja, hogy az örvös galambok közül az egyik, aki megszólalásig hasonlít arra a társára, aki a telefonfülkéről szokott járőrözni, de nem ő az, beleakasztja a lábát a kicsi kulcscsomóba, és el akar repülni vele, de nem bírja a karma a kulcs súlyát, így végül pár centivel arrébb leejti.

András és Zsanett elhajt az első útjukba akadó benzinkútra. Zsanett leült a padkára, és egy női magazint lapozgatva várja meg Andrást, amíg lemosatja a kocsit. Zsanett fél a mosóban az autóban ülni, egy C-kategóriás horrorfilmre emlékezteti, amit gyerekkorában túl korán látott véletlenül. A párja a gépileg csillogóra suvickolt járművel pont úgy fordul be, hogy egyenesen be tudjon szállni a kocsiba, és együtt hajtanak el az éjszakába délnek, az egész éves kemény munkájukért kiérdemelt nyaralásukra.  Ilonka reggelig a lakásban marad, majd reggel meghallja a folyosón zsizsegő szomszédokat, és dörömbölni kezd az ajtón, hogy észrevegyék. Riasztják a gondnokot, akinek valahol akad pótkulcsa a lakáshoz, és egy több száz kulcsot rejtő kisszekrényből mindössze 40 perc alatt ki is halássza. Így Ilonka kiszabadul, de mielőtt hazamenne, még felmos minden helyiségben és kipucolja a vízköves kádat. Séta közben elhatározza, hogy innentől kezdve inkább a fiatalok jöjjenek át hozzá kizárólag, és hogy karácsonyra mosodai ajándékkártyát vesz mindkettőjüknek ajándékba. Csak akkor megy be legközelebb a lakásukba, mikor a frissen sült meggyes réteséből visz át nekik, közvetlenül azelőtt, hogy hazaérnének. Biztosan jól esne nekik egy kis rétes egy olyan hosszú autóút végén.

 

 

 

(Fotó: Andrew Garn)

 

Henrik az ablak előtt állt. Bár órája nem volt, tudta, anyja nemsokára megjelenik. Vagy inkább „anyja”, idézőjelben. Egy ideje már mardosták a kétségek ez ügyben, de senkit nem ismert rajta kívül, így nem tudta ellenőrizni feltevését. Arról, hogy léteznek kettejükön kívül mások is, csak két forrásból szerzett tudomást. Egyrészt az anyja gyakran emlegetett valami orvosokat, akik keresik a gyógymódot, másrészt a könyveiben is rengeteg különféle szereplőről olvasott. Henrik tehát abban biztos volt, hogy nemcsak belőle és az anyjából áll az emberiség. De, hogy merre lehetnek a többiek, arról fogalma sem volt. A világ anyagi részét szinte csak a szoba jelentette számára, meg a hozzá tartozó kis mosdófülke. Tízszer nyolc lépés. Egy ágy, felette hatalmas pillangó a falra festve. Egy szekrény. Íróasztal forgószékkel. Ajtó, ablak. Az ablakot régen szerette, de már megunta. Egy téglafalra nézett, kinyitni nem lehetett. Abból a szempontból mindenképp hasznosnak bizonyult, hogy láthatott esőt, napsütést, ködöt, havat. Az éjszakát és a nappalt. A könyveket szerette, kitágították az eseményhorizontját. Ezt a szót egy történetből ismerte meg, és tetszett neki. Klassz volt. Ránézett az ajtóra. Zárva. Visszafordult, anyja úgyis eljön. Mindig eljött. Remélte, hogy kaphat tőle egy újabb könyvet. A meglévőket már százszor olvasta, szinte kívülről tudta mindet. Legjobban a Vernéket szerette. Olyan szabad volt ott mindenki. Még azok is, akik a rejtelmes szigeten ragadtak. Hátranézett. Semmi. Odakint elhalványodtak a fények. Gyanította, felhő került a Nap elé. Még nem látta soha egyiket sem, de olvasott róluk. Persze, biztos nem lehetett abban sem, hogy a könyvei a valódi világot írják le. Lehet, mese az összes. Néhányban ősemberek kergették egymást, máshol meg a világűrben utaztak a hősök. Vajon melyik az igaz? Az utolsó könyvében már párhuzamos világokról is szó esett. Megrándult az arca, bárcsak ezt az egyet kitágíthatná. Mikor nem ajtó az ajtó? Ez a találós kérdés különösen tetszett neki. Akkor, ha. Szervusz, fiam. Összerezzent. Elmélázott, és anyja nesztelenül nyitott be, mint mindig. Szia. Szia, anya! Találtak orvosságot, kimehetek végre? Nem kérdezte meg, mert tudta, ettől a nő mindig feszült lett. Nem volt kedve meghallgatni a szokásosat. Minden erőmmel azon vagyok, hogy neked jó legyen, a tudományt nem lehet sürgetni, ne nehezítsd meg te is a dolgom, blablabla. Inkább megölelte, hosszan beszívta ruhája kint-illatát. A továbbiakban a szokásos forgatókönyv szerint zajlott minden. Sokat kell dolgoznia, de ne aggódjon, biztos helye van a szanatóriumban. Legyél türelemmel. Mi szépet rajzoltál? Gyorsan eltelt a másfél óra. Elbúcsúzott, nyomott egy puszit a fiú homlokára, és kiment. Henrik csalódottan konstatálta, hogy nem kapott könyvet. Nyikorgás.

Amikor félig nyitva van.

Anyja elfelejtette bezárni az ajtót. Odarohan, megtorpan a küszöbnél. Élete elmúlt tizenhárom évében még sosem lépett ki rajta. Huzatot érez, és ismeretlen, szúrós szagokat. Izzad a tenyere. Jobb lábát egy centivel előbbre tolja, óvatosan megnyomja az ajtót. Kikukucskál. Hideg neonfény, kihalt folyosó. Visszahúzza a fejét. Remeg a keze, szíve verébként csapkod. Előbbre lép, átemeli talpát a küszöb felett. Aztán inkább rálép. A szőr feláll a karján, fogai összekoccannak. Összeszorítja a szemét, és pánikba esve csapja be az ajtót. Kattan a zár, könnyes szemmel bújik a takaró alá. Másnap reggel egy új könyv várja az asztalán.

 

 

(Illusztráció: BenWill)

 

Bodóné sokáig keresett, kutatott, amíg a Slando-féle hirdetések közt végre rábukkant egy elfogadható partnerre. Gergely elárusítóként dolgozott egy szentendrei kisboltban. 33 éves volt, magas, vonzó külsejű fiatalember. Először semmit sem árult el magáról, annál többet Bodóné: hol lakik, mit szeret, gyűlöl, milyen elvárásai vannak vele szemben… A férfi türelmesen hallgatta, még kérdezett tőle egyet-mást, utána ő is bemutatkozott, melynek során Bodóné fokozatosan fedezte fel eszményképét Gergelyben. Hihetetlen! Csodálatos! – esett egyik ámulatból a másikba.

– Milyen kár, hogy nem találkoztunk hamarabb! – sajnálkozott egyik nap, amikor bekapcsolta MSN-én a kamerát.

– Mert?

– Sosem éltem volna át azt a rengeteg megaláztatást, szenvedést, amit Zsiga okozott.

– Felejtsd el! Koncentrálj inkább a jövőre, azokra a szép évekre, melyeket egymás társaságában fogunk tölteni. De addig is: hozzám vagy hozzád? Már úgy értem, ki látogassa meg előbb a másikat. Hiszen még nem is találkoztunk egymással. Nem, pontosítok: látogass meg te engem, nehogy a végén még összeszaladjak a férjeddel. Hacsak nem kívánsz továbbra is az e-mail és chat szintjén maradni.

– Zsigától ne tarts. Hiszen tudod: hétszámra nincs itthon, úgyhogy keress fel te előbb, ha nincs kifogásod ellene.

– Nincs. Jövő vasárnap megfelel?

Bodónénak megfelelt, csupán Gergelynek akadt halaszthatatlan dolga hirtelen.

– Majd jövő vasárnap – ígérte. – Addig is, légy szíves, vedd le a melltartód!

– De Gerikém, én ilyesmit nem szoktam – ült ki Anna arcára a verejték. – Különben sem ismerjük még egymást annyira.

– Éppen ezért, édesem. Szeretném, ha egy kicsit többet is megmutatnál magadból.

– Most? Lehetetlen! Hadd… hadd készüljek fel előbb!

– Lelkileg? Esetleg szeplős vagy, tetovált a bőröd, pattanásos…? Valld be már, hogy mit szégyellsz!

– Semmit, de olyan fontos ez? Tegyük fel, hogy csúf vagyok, szőrös a mellem például. Akkor már nem is akarsz elvenni? – vágta ki magát Bodóné.

Ha úgy ítéli meg, hogy nem számít, elodázhatja a vetkőzést, aminek még valóban nem jött el az ideje. Ha viszont számít, megeshet, miszerint csak a teste miatt venné el. Illetve az sem ziher, hogy elveszi. Csak élvez egyet, utána illa berek, nádak erek.

– Dehogynem! Csak kíváncsi voltam, milyen vagy – vonta meg a vállát az eladó, és másról kezdett beszélni.

Hanem a vasárnapi randi elmaradt. Ettől ugyan még tovább e-maileztek, chateltek, de mintha láthatatlan fal ékelődött volna közéjük.

– Haragszol? Olyan tartózkodó vagy újabban! – próbálta kiugrasztani Anna Gergelyt a bokorból, mert szép, szép a tapintat, csakhogy így egy tapodtat sem jutnak előbbre.

– Nem haragszom, csak elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Végül is ezt akartad, vagy tévednék?

Bodóné hátat fordított a férfinak, és percekig tusakodott magában. Engesztelje ki és vetkőzzék, vagy kockáztassa meg, hogy otthagyják? Eh, lesz, ami lesz, vetkőzik! Gyerek biztosan nem lesz belőle, másrészt nem is olyan rossz érzés eljátszogatni egy pasival – meztelenítette le a felső testét elszántan.

– Káprázatos! Köszönöm! Te vagy a legszebb hölgy, akivel valaha is cseteltem!

A pénztárosnő mosolygott. Mint minden szép nőnek, nemegyszer mondtak neki effélét. De ez más, izgatóbb, vagy… Mindegy! A lényeg az, hogy jólesik.

Másnap új ötlettel rukkolt ki a szentendrei levelező.

– Ismered a közmondást? Aki a-t mond, mondjon b-t is. Tegnap láttalak felülről, ma megnéznélek egészben, tetőtől-talpig pucéran, mert az az igazság, hogy nem tudok veled betelni. Na, kimondtam! Most agyonüthetsz, ha… jólesik.

Bodóné hirtelen azt sem tudta, nevessen, vagy utasítsa rendre azonnal bővérű partnerét.

– Ejnye, ejnye, Korpás úr! Maga túl sokat akar egyszerre. Alig telt el 24 óra, amióta megmutattam a kisujjam, és ma, tessék, az egész kezemet akarja.

– Persze, persze, bocsánat! Most ne haragudj, sürgős elintéznivalóm van.

Ezután egy teljes hétig nem látta, mialatt Annának volt bőven ideje elmélkedni az eseten. Az még megjárja, hogy szexcentrikus a pasija. De: miért nem próbálkozik élőben? Egy videó mégiscsak kép, virtuális valóság, amit aligha cserélne fel bárki is egy hús-vér asszonnyal. Hm! Valószínűleg fél tőle. Ja, férfiaknál előfordul ilyesmi. Nincs önbizalmuk, és folyton attól rettegnek, hogy csütörtököt mondanak. De az is lehet, miszerint csak kipróbálja, meddig mehet el ahhoz, hogy ne utazzék hozzá potyára, más szóval ügyesen előkészíti a terepet.

– Szia! Hogy vagy? – kattintotta Annára egy este a kamerát. – Remélem, nem zavarok.

– Nini, Gergelyke! Veled meg mi történt? Úgy eltűntél az ernyőmről, mint az égboltról a szivárvány!

– És? Kit érdekel? – lógatta a fejét fásultan. – Nem hiányzok én senkinek.

– Nana! Hátha nekem hiányzol?

– Neked? Kérlek, ne etess, hiszen ha így lenne, picit messzebb tartanánk.

Ugyanígy vélte Anna is, úgyhogy itt a legfőbb ideje, hogy változtasson a modorán, mely sehogy sem engedi, hogy végre úgy játsszon, mint felnőtt a felnőttel. Anyám, mióta nem volt már férfival! Valójában persze most sem lesz, de legalább ad egy lökést ennek a bozontos üstökű boltosnak.

– Tudod, mit? Hunyd be a szemed, és számolj ötvenig!

– Hagyd, ne mókázz! Ma nehéz napom volt!

– Nem mókázom, meglepetés.

– Oké! 1, 2, 3, 4, 5…

– Adagio, kérlek, lassabban!

A férfi unottan engedelmeskedett. …49, 50, kinyitotta a szemét, és felkiáltott. A nő ruhátlanul, teljes szépségében pompázott előtte. Gergely felajzva meredt a buja keblekre, szépen ívelt csípőkre… Természetesen nem először látott csupasz nőt, akár az internetről is dögivel, akiknél Anna sem volt csinosabb. Ezzel szemben ingerlőbb, legfőképp a combjai, melyek közt a gyönyörök édenkertje feketéllt.

– Gratulálok! Szebb vagy, mint képzeltem! Mit is mondtál: hol dolgozol?

– Pénztárosnőként egy butikban.

– Helytelen! Fotómodellként százszor többet keresnél. De ha már itt tartunk, úgy illő, hogy én is levetkőzzem előtted – rúgta le a nadrágját. – Ez vagyok én! – emelte fel a karjait a testépítők szokványos pózában.

Bodóné majdnem elnevette magát. A férfi inkább vézna, mint kisportolt alak volt. Nem úgy a dorongja, mely lándzsaként meredt ki a testéből.

– Brávó! Csak át ne döfd a képernyőt! – nyúlt reflexszerűen a melléhez.

– Úgy, úgy, nagyon jól csinálod! Lejjebb is! Ez az! Most egy fokkal még lejjebb! – biztatta Korpás úr, azzal maga is kezelésbe vette a fütyijét, s őrült iramban vágtázott a csúcspont felé. – Na, milyen volt? – kérdezte, miután mindketten kielégülten nyúltak el a fotelben.

– Szokatlan. Még sosem csináltam videón. Mint a pornószínésznők, mert lényegében ez történt.

– Annácska! Ilyen nincs! Te elpirultál. Vagy csak a szemem káprázik?

– Viszontlátásra! Mivel holnap vasárnap, kicsit jobban ráérek, aztán ha nem untatlak, folytathatjuk a… csevegést.

– Naná, hogy folytatjuk! Méghozzá élőben – hunyorított rá Korpás úr. – Föltéve, hogy nincs otthon a „sofőröd”.

– Nincs – hunyorított vissza rá kacéran a szépasszony. – Jöhetsz bátran bármikor, így végre személyesen is megismerkedhetünk egymással. Címem: Kerkápoly utca 7. Ezennel meghívlak egy fincsi vasárnapi ebédre.

Jól van Bodóné, így cselekszik manapság egy talpraesett úrinő! – gratulált önmagának elégedetten. Egy pillanatra ugyan felmerült benne a gondolat, hogy ez bizony csalás a javából. De hát őt is megcsalták, meg is fizet érte, ígéri, mégpedig ugyanolyan érmével, ahogy neki fizettek.

Másnap délelőtt kiporszívózta a szőnyeget, itt-ott rendet rakott, port törölt. Az ebéd… Az se gond! Elég gyatrán főz ugyan, de mire valók az étkezdék! Volt is a közelben egy kínai kifőzde, onnan rendelt szecsuáni levest, szusit és egy igazi pekingi sült kacsát. Most aztán kiderül, hogy a legtöbb férfit tényleg a hasán keresztül lehet megfogni.

12 óra. Ekkorára kellett volna betoppannia a szentendrei vendégnek. Nem is váratott sokat magára, mert alig telt el néhány perc, máris csöngettek odakint.

– Nyitom, drágám, repülök!

Hanem Gergely helyett Zsiga vigyorgott az ajtóban. Ekkor jutott eszébe, hogy éppen mára jelezte érkezését nagyra becsült férje is. Kellemetlen, nagyon kellemetlen! Hogy feledkezhetett így meg róla!

– Üdvözlöm, Bodóné! Beengedne egy éhes csavargót? Atyám, micsoda illatok! – szagolt a levegőbe Bodó úr.

– A… az ebéded. A tiszteletedre rendeltem – találta fel magát egyből a fiatalasszony. – Parancsolj beljebb, és jó étvágyat!

– Nahát! Nem ismerek rád, angyalom! Díszabrosz, gyertya, ezüst evőeszközök… ! – hatódott meg a kamionos. – Véletlenül nem mást vártál te helyettem?! Bocs, csak tréfáltam.

– Nyuvadj meg! – kívánta magában Bodóné, s szívdobogva sandított az ajtóra, mikor bukkan fel immár Gergely is.

Szerencsére nem bukkant. Sem most, sem később. Csak aki mindenről tud, az tudja, hogy mi okból.

Egy hónapig várt, reménykedett. Hiába: Korpás úr egyszer sem bukkant fel többé. Semmi vész, akad még rajta kívül más férfi, jobb is, szebb is, mint Gergely volt. Ki is tesztelt sorra-rendre jó párat anélkül, hogy megtalálta volna az Igazit.

– Igazit? – húzta el a száját Áts Vera. – Te még hiszel az Igaziban?

– Miért ne! Csak létezik valahol egy hozzám illő gavallér! Nem, nem szupermen, ha erre gondoltál. Az sem baj, ha szegény, csúnyácska vagy akár sofőr is. Igen, jól hallottad, akár sofőr is, csak megbecsüljön, szeressen.

Szegény Bodóné, pont az után sóvárgott, ami legkevésbé jellemzi a virtuális világot. Egyre azonban mégis rájött valamiképp, hogy sohase fedje fel a kártyáit. Legalábbis kezdetben, mert aki őszinte, azon könnyű átlátni, és akin átlátnak, úgy manipulálják, ahogy akarják.

Ekkor ismerkedett meg Jánossal. (Lám-lám, mire jó az internet!) Neki nem volt kamerája, ezért egy darabig azt sem tudta, hogy néz ki. Aztán küldött pár fényképet. Köpcös termet, rövidre nyírt haj, keskeny homlok, széles arc… Átlagos, derék férfi benyomását keltette. Amúgy szakács volt a jóember egy kistarcsai bisztróban.

– Most rajtad a sorr! Kérlek külggy te is néhány fotot magadról! – kopogta le a chaten kissé hibás helyesírással.

– Sajnos nincs. De csináltathatok a kedvedért – fogadkozott a pénztárosnő.

– Akkor csináltass, mert az édes alig várja, hogy láthasson.

Világos! Bármiről írt a kis köpcös, abban benne volt az anyja is. Az édes ezt mondta, azt mondta, tette, főzte, gondolta, úgyhogy ha minden flottul megy, a randijukról sem hiányzik.

– Találkozni szeretnék veled, Annuska – bökte ki a köpcös egy kora őszi délután. – Méghozzá holnap, ha neked is megfelel.

– Na végre! Már azt hittem, sosem mondod ki. Mikor és hol, mert azért az sem mellékes.

– Természetesen az édesnél. Meghívott ebédre. Remélem, nincs más programod.

– Nono, ebből nem esztek! – bosszankodott Bodóné. – Megtisztelsz. Egyedül az a gond, hogy én elvből nem randizok senkinél. Parkban, étteremben szívesen, később bárhol, bármikor. De csak később, idővel, mert jobb félni, mint megijedni, nem igaz?

– Megijedni? Az édestől? – meresztgette szemét a főszakács. – Hát… te tudod. Találkozzunk akkor a budapesti Két Dióban. Ez az édes kedvenc étterme.

– Az édesé.

– Az édesé.

– Jó ízlése van, de én inkább a Gundelt ajánlom.

– Hű, az drága lesz! – csúszott ki a száján riadtan. – Bocs, nekem nyolc, csak az anyuci… Nem mintha skót lenne, de ő olyan, hogy is mondják? Puritán. Egyébként remek nő. Majd meglátod, ha megismered.

Bodóné jókedve fokozatosan rosszkedvvé alakult. Úgy tűnik, megint rossz lóra fogadott. Lóra? Szamárra, még ha az derék, szolid szamár is. Végül egy park mellett döntöttek. Ott olyan friss, egészséges a levegő, süt a nap, csicseregnek a madarak. Kell ennél idillikusabb hely egy randihoz?

– Akkor viszlát holnap kettőkor! – sugárzott a fiatalember. – Ja, és tűzz, légy szíves, egy piros rózsát a blúzodra!

Amikor Bodóné megjelent a megbeszélt helyen és időben, csaknem szélütést kapott a méregtől: az édes! Hogy ennek mindenütt jelen kell lennie!

– Szia, Jánoska! Én vagyok a Bodóné!

A férfi és az öreghölgy némán meredt az elegáns, sudár termetű asszonyra.

– Isten hozott, Annuska! – pattant fel a padról a fiatalember, és elbájolva csókolt kezet a pénztárosnőnek. – Engedd meg, hogy bemutassam az anyámat!

– Örvendek, özvegy Hadnagyné! – nyújtott kezet az öreghölgy.

Hallgattak.

– Szép csendes időnk van – törte meg a csendet, miután tetőtől talpig végigmustrálta Bodónét. – Messze lakik, kedves Annuska?

– Eléggé – füllentette Bodóné, nehogy még a lakását is felmérje.

– Kertes házban?

– Nem lenne rossz! De ahhoz díszesebb bölcsőben kellett volna ringasson a mutterem.

– No, azért egy kertes ház még Pesten sem tekinthető luxusnak. Nekünk van, mégsem tartom magunkat egy csöppet sem gazdagnak – jegyezte meg a fiatalember szerényen.

– Mert nem is vagyunk azok, fiacskám. Se tehetősek, se tanultak, úgy bizony. Egyszerű, hétköznapi emberek vagyunk mi, kérem. Magának van egyeteme? – firtatta tovább az öreghölgy. –Tudom, hogy csak pénztáros, de hány ápolót, óvónőt ismerünk, aki így keresi a kenyerét.

– Sajnos nincs. Lehúztam ugyan két évet egy pénz- és számviteli főiskolán, aztán stop, elfogyott a pénz, munkát kellett keresnem. Más kérdés? Nem érdekli esetleg, kik voltak az őseim?

– Kérlek, ne haragudj! – érzett Bodóné felháborodására Jánoska. – Csak azért kérdezünk, mert olyan keveset írtál magadról.

– Így igaz! Hát akkor tovább nem is zavarok! Örvendek, hogy megismerhettem – fejezte be a káderezést a szürke hajú, nagydarab asszonyság.

– Már mész? De hiszen öt percet sem beszéltél Annuskával, anyuci!

– Megyünk, ugyanis az a véleményem, hogy óriásit tévedtünk.

– Amennyiben? – sejtett rosszat a fiatalasszony.

– Majd megírjuk e-mailben. Gyere, kisfiam! Köszönjük a randevút.

A férfi értetlenül nézett az anyjáról Annára, majd újra vissza az édesre.

– Oké, ahogy akarod – felelte szófogadóan anélkül, hogy megmoccant volna.

– Akkor mire vársz? Búcsúzz el szépen, és induljunk!

– Én… én nem megyek. Bocsáss meg, de… meggondoltam magamat.

– Én is – borult el a fiatalasszony. – De mielőtt végleg elmennél, kérdezd meg a mamádat… – buggyant ki belőle savanyúan. – Vagy tudod mit? Ne kérdezz semmit sem!

– Te… te haragszol az édesre – jött a fiatalember egyre nagyobb zavarba. – Csak azt nem értem, mivel bántott meg.

– Nem bántott. Esetleg fordítva, de erről inkább őt faggasd.

– Anyuci?

– Majd megbeszéljük otthon. Négyszemközt.

– Hatszemközt nem lehet? – fintorgott a Bodóné. – Elvégre én is érintett lennék a dologban.

Az öregasszony tétován pislogott.

– Rendben van! – adta be végül a derekát. – Volna szíves háttal állni a fiamnak? Helyes, köszönöm! Tudja, melyikük magasabb?

– Ez… ez nevetséges!

– Jó, folytassuk! Bevallaná hány éves?

– 32.

– A fiam 27. Öt évvel fiatalabb kegyednél. És ez még nem minden! Még érettségije sincs, nemhogy főiskolája, mint magának, más szóval sehogy sem illenek egymáshoz.

– Befejezted? – fogta el a fiatalembert a köhögés. – Kérlek, bocsáss meg az anyámnak! Nem rossz asszony ő, csak idősebb, és az idősek kicsit másképp látnak bennünket.

– Másképp? Reálisabban, kisfiam, amiben az a legbosszantóbb, hogy a barátnőd egy szóval sem figyelmeztetett. Ez lehet hanyagság, de, elnézést, amiért kimondom, átejtés is, ha úgy vesszük.

Bodóné elképedve bámult az özvegyre.

– Ezt komolyan gondolja?

– Naná! Legalább azt közölte volna, hogy ilyen dekoratív úrinő.

– Köszönöm. És ez olyan nagy hiba? Jobban örülne, ha csúf lennék?

– Nem csúf, csak amolyan átlagos, hétköznapi kisember, mint amilyenek mi vagyunk. Emlékszem, elhunyt férjem is ilyen dekoratív alak volt: magas, szép arcú, bolondultak is érte az asszonyok.

– Ezt talán hagyjuk: magánügy, no meg Annuskát sem érdekli! – idegeskedett Jánoska.

– Valószínűleg. Az sem kizárt, hogy téged sem. Legalábbis momentán. Pedig, ha valaki, te láttál sírni apád miatt. Nem csoda, hisz folyton azért reszkettem, nehogy elszeressék tőlem Aladárt. Akkor jöttem rá először, hogyha nyugodtan akarok aludni, rézgyűrűt húzzak az ujjamra.

Internet. Játszani szeretnél? Vár az interneten a Honfoglalás, Legyen ön is milliomos és hasonlók. Keresel valamit: egy várost, nevet, rokon értelmű szót, vasúti menetrendet? A neten megtalálod. Innen rendelhetsz könyvet, ebédet, zavartalanul csetelhetsz, de akár újságot is olvashatsz. Egyetlen gombnyomás és egy végtelen világ kellős közepébe pottyantál. Csak kudarcot ne vallj valamiképp, mert aki itt megbotlik, annak elég kellemetlen következményei lehetnek. Tudta ezt jól Anna is, hanem a szükség törvényt bont, s rövid szünet után ismét az interneten szörfözött.

Magányosok klubja. Próbáljuk ki! Kirándulások, közös zenehallgatás, születésnapi bulik, táncesték. De hisz ez nagyszerű! Ha most sem jár sikerrel… Ej, dehogynem, csak ügyesen, okosan kell vadászni! A tagok rendesek, egyik-másik szuperszám, különösen Oszlács úr. A pasi ugyan kereskedelmi ellenőr, és ő elég allergiás az ilyen hapsikra, de ezt meg a sötétszemüvegét leszámítva, tényleg figyelemreméltó úriember. Tapasztalt, udvarias, csak egy kicsit zárkózott. Senki sem tudta, hol lakik, mit szeret, kit gyűlöl, melyik futballcsapattal szimpatizál. Csak jött-ment, kérdezett ezt-azt, utána hetekig nem látták.

Ákos. 32 éves, örökké álmos aranyifjú. Apja bankár, anyja tanítónő. Bár egyetemet végzett, eddig még egyetlen napot sem dolgozott. Azért volt pénze piára, nőkre, divatra… Más nem is igen érdekelte. Hogy mit keresett akkor a magányosok klubjában?

– Khm, egyszerűbbet nem tudsz kérdezni? – vakarta meg a fejét valahányszor sarokba szorították ezzel a kérdéssel.

Ettől függetlenül sokan kedvelték. Maga Anna is, hiszen olyan eredeti, kedves figura. De hogy hozzámenjen… Hát azt kétszer is meggondolná. Akkor viszont kihez menne? Oszlács úr túl bonyolult, Ákos komolytalan, Iván dadog, Frici szexmániás… Mennyi férfi, mennyi lehetőség! De csak flörtre, kalandra, és nagyon úgy tűnik, ők sem vágynak egyébre.

Lassan elfolyt egy hosszú esztendő, és Bodóné még mindig nem találta meg az Igazit, ezért úgy döntött, megszünteti a tagságát.

– Milyen kár! – sajnálkozott egyik klubtársa, amikor tudomást szerzett Anna tervéről. – Nem maradnál mégis a kedvünkért, tudniillik nem szívesen válunk meg egy ilyen művelt, bájos asszonytól.

– Művelt?

– Abszolút! – erősítette meg a tökmagszemű, ravasz arcú Benjámin. – Eddig még nem mondtam, de most kerek perec bevallom: te voltál a csoportunk üdvöskéje, Annácska.

– Kösz, ez jólesett.

– Mit szólnál egy búcsúebédhez? Van egy kis házam a Népliget környékén. Eszünk-iszunk, táncolunk, egyszóval mulatunk egyet együtt utoljára.

– Mulassunk! – egyezett bele meghatódva Bodóné. – Meghívhatom a barátnőmet is?

– Hogyne, nyugodtan. Már mondom is a címemet. De ha kívánod, el is mehetünk értetek.

Mikor Bodóné és Áts Vera betoppantak Bénihez, üdvrivalgással fogadták a két asszonyt.

– Éljen Annácska, a magányosok klubjának legfényesebb csillaga!

– Ni csak, Ákoska! Te is eljöttél búcsúzni?

– Még szép, hogy eljöttem! Csak nem hagyok ki egy ilyen alkalmat!

Gyorsan nekiestek az asztalnak, ettek-ittak, táncoltak, aztán lassan szedelőzködni kezdtek a vendégek. Előbb Iván, utána Frici és Ákos vette a kalapját.

– Menjünk mi is, madárkám! – unta meg a társaságot Áts Vera, amikor már csak Oszlács úr és öt idősebb tag merengett az asztalnál.

A házigazda sokat sejtetően kacsintott.

– Várjatok még egy iciri-picirit! A meglepetés még hátra van.

– Meglepetés is van? – kapta fel a fejét Bodóné, akinek lassan fejébe szállt az alkohol. – Menjünk! Nem szeretem a meglepetéseket.

– Várj, segítek – lépett hozzájuk Oszlács úr. – Remélem, nem vagy kocsival.

– Dehogynem! És? Attól, hogy ittam néhány kortyocskát, még kitűnően vezetek – nyúlt a levegőbe a vezetést utánozva. – Rrrrrr!

Bumm! Hirtelen megingott, s ha nincs ott a férfi, egyensúlyát vesztve zuhan a parkettre.

– Majd én vezetek – jelentette ki Áts Vera. – Köszönjük a vendéglátást.

– Ahogy parancsoljátok! – vonta meg a vállát Benjámin! – Vigyázzatok magatokra!

– Én maradok, ha megengeded – jelentette ki Oszlács úr.

– Én is – csatlakozott hozzá váratlanul a fiatalasszony. – És, üsse kő, lássam azt a meglepetést!

– Most megyünk, vagy maradunk? – torpant meg Áts Vera.

– Maradunk. Nekem aztán senki sem dirigál! Ha nem tetszik, elmehetsz. Én azt csinálok, amit akarok.

– Brávó! Így beszél egy igazi úriasszony – intett Benjámin az öt, ötven felé járó öregfiúnak.

 Azok elismerően tapsoltak. A házigazda várt egy keveset, amíg Oszlács is bemondja az unalmast.

– Te maradsz még?

– Attól függ. Ha volna miért, örömmel, de sajnos úgy látom, kifogytál a menüből.

– Miért, téged mi dobna föl?

– Pina?

Benjámin tekintete megpihent egy festményen.

– Na, szia! Ha nincs, nincs – itta ki a poharát. – Viszlát, kopaszok!

– Meglepetés! – rikoltozott Bodóné.

– Milyen kell?

– Pina?

– Ja. Fiatal, öreg, csupasz, fekete…?

– Az övé – mutatott Oszlács úr a becsípett asszonyra.

– Hát ez egy kicsit nehéz lesz, mert… Hogy is magyarázzam? Ő nem tartozik mihozzánk. De… megpróbálhatjuk, sőt, meg is akarom próbálni.

– Hagyd, nem fontos. Beérem én bármelyik tinivel úgy 12 és 17 között.

– Van ízlésed – vigyorgott a ravasz arcú házigazda. – Ebben az esetben állok rendelkezésedre.

– Máris?

– Akár. 15000 a tarifa, méghozzá előre, vagy nincs üzlet.

– Oké! Pillanat! – nyúlt a zsebébe hanyag mozdulattal Oszlács úr. – Parancsolj!

– Kösz! Jó szórakozást! Aztán egy szót se senkinek, mert abból nemcsak nekünk, neked is bajod származhat – figyelmeztette a háziúr. – Felfogtad? Ezek tinik, kiskorúak, akiket a törvény szerint tilos megbaszni. Ez persze marhaság, de még nagyobb marhaság sittre kerülni miattuk.

– Hé, meddig várjak még? – kacsázott eléjük a csinos pénztárosnő. – Ha jól emlékszem, nekem ígértek itt valamit.

– Tévedsz, semmit sem ígértek. Menjünk haza, madárkám! – kérlelte a barátnője szelíden.

– Hülyének nézel? Igenis ígértek, és én azért is kirúgok a hámból ma este.

– Bölcs döntés. Itt a meglepetés! – nyomott meg Benjámin a falon egy gombocskát, mire feltárult az ajtó, és öt meztelen kamaszlány libbent a szobába.

– Ha…hallatlan! – hápogott az asszonyka. – Ez nektek meglepetés?

– Nyugi: folyt. köv. – kapcsolt be a férfi egy lejátszót, s a következő pillanatban felcsendült egy argentin tangó dalszövege.

A kopaszok mintegy vezényszóra ráncigálták le a ruhájukat, és a lányok mellé perdültek.

– Csinik, mi? – súgta oda Oszlácsnak a fondorlatos háziúr. – Az egyik a tied, de szerintem most már a nőre is ráhajthatsz. Ez úgy elázott, hogy észre sem veszi, ha megdugják.

– Elég! – toppantott kipirulva Dobóné. – Te disznó, hát te is ilyen ember vagy!

– Most mit kiabálsz? Ez művészet, argentin show. Te sosem láttál még ilyesmit? Inkább vetkőzz le, és csatlakozz hozzájuk!

– Inkább hazamegyek. Pfuj, bár sose jöttem volna ebbe a kupiba! Vera, látod ezt? Vera, kérdeztem valamit.

A nő tágra nyitott szemmel meredt a meztelenül táncoló párokra. Neki tetszett a show, főként egy fitos orrú, gömbölyded tinédzser. Lehet, hogy még szűz a husika? Az tény, hogy még sosem volt dolga ilyennel, és per pillanat még Annuskánál is izgatóbb. Az egyik kopasz Vera elé somfordált.

– Szabad?

– A fenébe, nekem is éppen most kell pisálni! – szívta a fogát Oszlács úr. – Hol itt a mosdó, Bénikém?

Mikor visszajött, a lányok már egymás mellett feküdtek a parketten. Előttük sorakoztak a kopaszok.

– Felkészülni! Rajta! Start! – ütött meg egy gongot a derék showmester, azzal következett a 2. felvonás.

Bodóné mintegy ködfátyolon keresztül figyelte, hogyan mássza meg a kopasz az első lányt, aztán a másodikat és így tovább sorban mind az öt „bajadért”, miközben mögötte már ott ágaskodott a következő öregfiú. És ez még nem minden: a sor legvégén szorongott maga Áts Vera. Amit ezután látott, attól meg végképp elszörnyedt, mert bizonyossá vált, amit eddig csak sejtett az asszonyról.

Bim-bam, bim-bam, bim-bam. Csengettek, s miután a gazda füle botját sem mozgatta, dörömbölni kezdtek Benjámin ajtaján.

– Ki az?

– Rendőrség! Nyissa ki az ajtót, vagy betörjük.

A férfi megremegett. Kikukucskált a kémlelőn, és kénytelen-kelletlen beengedte a zsarukat.

– Van házkutatási parancsuk?

– Tessék! – mutatta fel a civil ruhás nyomozó a parancsot, s már robogtak is a házba nagy csörtetve.

A lányok sikoltozva pattantak fel a parkettről.

– Jó estét, hölgyeim és uraim! – köszönt rájuk a nyomozó gúnyosan. – Remélem, nem zavarok.

A férfi kényszeredetten nevetett.

– Ezek itt a… a tanítványaim. Éppen in… intimtorna-gyakorlatokat végeztünk.

– Csakugyan? – pödört egyet hetykén kunkorodó bajuszán. – Láthatnák én is néhányat ezekből az… intimgyakorlatokból.

– Ho…hogyne. Sorakozó! Gyakorlat indul: egy, kettő, egy kettő! Süketek vagytok? Tornázzatok már az istenit!

A lányok és a kopaszok kelletlenül engedelmeskedtek. Hol a kezüket, hol a lábukat emelgették, de annyira sután, ötletszerűen csetlettek-botlottak, hogy még a rendőrkopó is nevetett. Kivéve a boldogtalan Bodónét.

– Gratulálok! Egész originális^[1] – törölte meg a szemét a felügyelő. – Nem mutatnák be a kapitányságon is még egyszer? Vigyék ki őket! – parancsolta hirtelen elkomolyodva. – Őt ne bántsátok! És őt sem – mutatott Oszlácsra meg Annára.

Hát így történt. Benjámint, Verát és a kopaszokat egytől egyig sittre vágták, míg a tinik szigorú megrovásban részesültek. Kivéve Bodónét. Hála Oszlács úrnak, akiről viszont kiderült, hogy a rendőrség egyik beépített embere.

Internet, internet, átok és áldás egyszerre! Bodóné annyit mindenesetre megtanult, hogy vannak a világon a férjénél is nagyobb gazfickók.

Lassan eljött a karácsony. Este meggyújtották a fán a gyertyákat, és elénekelték a Csendes éjt. Zsiga szemében megcsillant ekkor valami.

– Zsiga, te sírsz? Hogy oda ne rohanjak!

A férfi szégyenkezve törölte meg a szemét, és elfordult. Utána napokig heverészett a díványon.

– Mi van, nagyfiú, beteg vagy, vagy mi történt?

– Kirúgtak a munkámból.

A következő hetekben lassan, de minden megváltozott közöttük. Bodóné magabiztosabb, Zsiga egyre tétovább lett, és szinte naponta összébb töpörödött. Végül olyan kisfiú lett, hogy észre sem vették, hogy létezik.  A fiatalasszony kajánul mosolygott. Még egy csapás, és vége van.

– Most pedig elválunk. Fordult a kocka, kisfiú – jelentette be jéghidegen egy vasárnap, azzal szép rendben kipakolt mindazzal, amit annyi éven át le kellett nyelnie.

– Ennyi?

– Nem elég? Ja, persze, a fotókról még nem is beszéltem.

Kirukkolt hát ezzel is, és elmesélte, mit látott néhány fotón valamikor. A férfi elhalványodva hallgatta, aztán elővett két bőröndöt, bepakolt és köszönés nélkül távozott.

– Alászolgája! Majd találkozunk a tárgyaláson! – kiáltott utána Bodóné.

Tévedett, valamivel előbb is. A Keleti pályaudvaron néhány hosszú hajú hajléktalan társaságában. Egyébként alig lehetett ráismerni. Borostás volt, piszkos és ápolatlan. Megsajnálta, ráköszönt:

– Szia!

Bodó úr szeme zavarosan csillogott.

– Mi kell, babuci, én nem vagyok jó neked? – ajánlkozott fel az egyik hosszú hajú pimaszul.

– Majd szólok, ha érdekelsz. Zsiga?

Nem kapván választ, Bodóné kézen fogta az exsofőrt, és meg sem áll vele hazáig.  A férje kétségtelenül vétkezett, az is igaz, hogy válni fog, de ilyen szükségben, hogy hagyhatná magára? Majd… majd elválnak, ha talpra áll, és újra beülhet egy volán mögé – bocsátott meg nagylelkűen.

Hanem feledni, na, azt nem tudott, ezért esténként, egy-egy fárasztó nap után, amikor már az utolsó villamos is elzakatolt az ablaka alatt, bekapcsolta a számítógépet, és folytatta a böngészést az Egyetlen, az Igazi után.

Hogy végül megtalálta, elvált, vagy beérte ő is egy szeretővel? Ki tudja, de nincs kizárva, hogy egyszer, mondjuk, egy internetes napló formájában a folytatásra is rábukkanunk.

 

_____________________________________________________

^[1] Eredeti (lat.)

 

(Illusztráció: Helena Wierzbicki)