Bíbor lélekszakadtából rohant. Sajgó tüdeje fújtatott, mint egy kohó, mégsem lassított az iramból. Szervezete a végsőkig feszülve hajtott, az életösztön dolgozott benne, mégis, az erdő csak egyre sűrűbben és sűrűbben fogta közre.
Egy gyökér megfogta a lábát és hasra esett. Rémülten fordult meg, hogy hadonászva eltávolítsa magától a kérges ujjakat, de már nyoma sem volt a tettesnek. Saját légzésének ritmustalan zajára kapkodta körbe a fejét, de semmit nem látott. Fülelt. Hallani sem vélt semmit. Feltápászkodott és az irányt sem nézve rohant tovább. Immár, hogy a közvetlen életveszély érzése elmúlt, bátorkodott előbújni az értelem és heves káromkodásba kezdett, szidta az Istent, az életet, a bojárt, aki megbízta, szidta ezt az átkozott erdőt és legvégül magát, amiért idedugta az orrát.
Lassított. Ösztönösen végigtapogatta a derekára szorított erszényt és a mereven oldalára erősített, harci kését. Süvegét elhagyta, háncsbocskora szanaszét hasadt, s ruháit cafatokra tépték az ágak és tövisek. De a lényeg, az erszény megvan. Önkéntelenül elmosolyodott és irdatlan jókedvre derült. Még rá is gyújtott egy nótára, aztán korholva magát abbahagyta. Mégis most, hogy kikerült a kelepcéből, cudar vígan sétált, örvendett életének és csodás szerencséjének.
Hátranézett. Olyan csend volt, mint a veremben, még egy levél se rezzent. Kezdett megnyugodni. Ismét hátra nyúlt és végigtapogatta erszényét. A három kemény dudor jól kivehetően domborodott a puha bőr mögött. Gyönyörködve piszkálta a rézcsatokat. Megnézheti, nem? Alig tudott egy pillantást vetni rájuk. Most már megnézheti.
Lekuporodott egy fa tövébe és óvatosan körbenézett. Se egy rezzenés, se egy neszelés, csak a Hold derengő fénye szűrődött be a mozdulatlan lombok között. Kinyitotta az erszényt és kivette az egyik kerek golyóbist, egy aranyos fényű, fémes tapintású vackort. Végigsimította ujjaival, mintha kedvese arca lenne, s elgondolkodott azon, hogy hány falut érhet meg. Talán egy egész megyét! Mit is ígért érte az a dölyfös bojár? Tíz aranyat? Röhejes. Többet ér ez száznál is! Viszi egyenest a királyhoz, ád az majd marhát érte, elegendőt. Ha a bojár meg követelné jussát a térképért, hát lesz miből zsoldost fogadjon!
Hideg verejték öntötte el, ahogy egy kellemes szellő söpörte végig az avart, amelybe egy kóbor hegedűszó vegyült. Gyorsan visszadugta a vadkörtét az erszényébe és máris kivont késsel rohant a szeme világának. Bíbor a halál szelét érezte a sarkában, de nem olyat, amely az Öregisten ölébe végződik, hanem valami borzasztó, ördögi, kegyetlen életben. Mintegy számba vette az összes borzalmat, amit ismert. Sztriga, vârcolac, kereszteletlen gyermek, szépasszony, meg ezernyi más borzalom mind ott loholt a nyomában és az ő lelkére pályázott.
A zeneszó erősödött, s minden egyes hangszerrel újabb idege pattant el, újabb verejtékmirigye fakadt véres izzadságot és újabb ízülete dagadt meg. Kezdetben csak egy halk hegedűszó kenegette a hátát, finoman, mint a fűzfavessző. Aztán újabb és újabb hangszerek szólaltak meg, sok közülük olyan, amit Bíbor nem ismert. Nagyrészük vonósnak tetszett, de volt valami cimbalomhoz, illetve egy citerához hasonlatos. Ritmus is kapcsolódott az ördögi zenebonához, de nem olyan kellemes a fülnek, mint a gordony, hanem olyan, mint amikor cserepek törnek és óriások serege jár harci táncot.
Egy gyors szólam megragadta a bokáját és elbotlasztotta. Vakon hátracsapott késével, felpattant és rohant tovább. Befogta a fülét és úgy rohant, hatalmasakat hasalva a sötétben rejtőző gyökerektől. De nem segített. A zene a garatjából szólt, s erősítőként szolgált minden fa, mint egy torz, monumentális hangvilla. El is engedte a fülét és minden erejével rohant az orra után, olyannyira hajszolva magát, hogy látása elvörösödött a szemében elpattant erektől.
Aztán hirtelen megszűnt. Nemcsak a zene, hanem minden. A testetlen sötétben ácsorgott, s levegőért kapkodva nézett körül. Előtte egy tűz pattogott, meleg, narancssárga, mellette két tönk, melyből egyik foglalt. Egy görnyedt hátú baksa üldögélt ott, köleskását főzött, s közben tamburáját pengette halkan. Bíbor tudta, hogy a tűz szűk védkörén túl semmi sincs, csak az létezik, amit megérint a meleg fény. És ő távol volt tőle, hátát mardosta a véghideg űr.
– Térülj fiam, mert felemészt az éhínség. – morogta az öreg kortól terhes hangon.
– Miről beszél, öregapám? – értetlenkedett Bíbor, de azért közel húzódott a fényhez és leült a tönkre.
Ámulva nézett végig a koszos rongyokba burkolózott baksán, akinek az arca olyan volt a rengeteg ránctól, mint az ezeréves tölgy kérge. El is képzelte, hogy minden egyes múló évvel újabb barázda jelenik meg ezen a meleg, atyai arcon, mint a fák évgyűrűi.
– Az éhínségről, ami körülvesz. Immár felfalt mindent, csak ezt a kis lángocskát nem. No, meg ezt az öreg baksát!
Hörögve röhögött, erőtlenül, köhögő rohamba fúlva. Bíbor ámulva nézte az öreget. Szerette volna megölelni, mint nagyapját, kezet csókolni, mint anyjának, leborulni előtte, ahogy a pópa előtt szokás, de mindenekelőtt elbújni akart az ölén, megnyugodni és pihenni.
– Fiam, nincs idő, csak egy falatnyi, az is kölcsönbe. Kerüld a szépet, a tökéletest, vesd el magadtól, te csak szedd a földről a férgessit, az való nekünk, s lásd, édes, leves az es. Menj, Isten hírivel.
Mielőtt bármit is mondhatott volna forgószél rontott elő a baksa nevető szájából, s felkapta Bíbort, hányta, vetette keresztül, kasul a világban. Kegyetlen volt és kérlelhetetlen, olyan, mint a töretlen csikó, nem fogott rajta egy nyavalyás ember könyörgése. Bíbor ebben a szélben sokat látott és még többet hallott. Más emberek szemének látásával és fülének hallásával volt tele minden fuvallat, történetekkel és bölcsességekkel, múltnak és jövőnek tudásával. Mégis, hiába kutatta őket, kereste értelmüket, idegen dolgokról beszéltek, sosem hallott szavakat használtak, s ha egy-egy bölcselethez közel is tudott férkőzni, úgy csúszott ki a kezéből, mint egy sikló.
Úgy teremtette földhöz a szélvihar, ahogy felkapta, hirtelen és minden előjel nélkül. Jajgatva dörzsölte a hátát, ahogy ijedten körbenézett. Ugyancsak az erdőben volt, talán egy másik pontján. Ismét csend volt. Most a fejében is. A forgószél mintha kirázta volna a félelmet, a kétségbeesést, a bénultságot. Tudott gondolkodni, ennek eredményeképpen kinézett egy magas, sudár fát és felmászott a tetejébe, hogy tájékozódjon.
Elszomorodott a szíve, amint felült a legmagasabb ágak egyikére. Tenger volt alatta ezüst fényben úszó, zöld tenger, melynek pillanatképpé fagyott hullámai a végtelenségig kavarogtak a szélrózsa minden irányába. Bármerre erőltette a szemét, nem látta már se a Rézhegyeket, se az Ónhegyeket, s abban nem is reménykedett, hogy megpillanthatja az Ezüst-, vagy Aranyhegyeket. Tenyerébe temette arcát és ríni kezdett, meglett férfi létére, mert úgy eluralkodott rajta a reménytelenség. Hiába mentette meg őt az apó, itt fog veszni ebben az erdőben, mindenféle ördögfattya martalékaként, s még csak egy kötele sincs, hogy megkönnyítse az útját.
Bánatosan nyúlt hátra erszényébe, s vette ki az aranyvackort, minden bajának okozóját. Ahogy megbabonázva nézte a csillagporból született, napfényen érlelt gyümölcsöt, eszébe jutott a baksa intelme. Vesse el? Ezt? Hát azért szenvedett ennyit érette, hogy most elvesse magától? Dühösen harapott bele a kezétől felmelegedett gyümölcsbe, három falásból le is nyelte. Ha már veszni kell, hát tele hassal, gondolta. Nyúlt is volna a következőért, de kacajt hallott a közelből. Meglepetten mászott lennebb. Szeme egyből rátalált a smaragd derengésre, ahonnan hajadonok kacér hangjai szűrődtek ki. Lemászott, tátott szájjal, megbabonázva a gyomrából áradó meleg borzongástól, s szemének új látásától. Minden megmozdult, sugárzott, rezgett és zizegett, mint megannyi lomha bogár, s ebben az éjszakai sötétségben is olyan szivárványos volt minden, akár egy rózsabogár páncélja a napfényben.
Egy tisztásról lüktetett a fény, mely olyan gyönyörű zöld fényben játszott, mint az Üveghegyek, ha visszatükrözik a végtelen dombok zöld füvét. Ennek a tisztásnak a közepén volt egy tó, annak a tónak partján pedig számtalan tündér, fehér, gabonasárga, aranybarna és ébenfekete ruhákban, keblük alatt aranycsatos övvel megkötve. Mindnek lobogó hosszú haja volt, széles csípője és gyűrűbehúzott dereka, tejfehér bőre és kecses bokája. Egymás kezét fogva táncoltak, mezítlábasan, könnyeden, s közben harsányan nevettek, énekeltek, csujogattak.
Bíbor nem rejtőzött el. Tudta, mi a dolga. Már menet közben vetkőzött. Letépte magáról az inge maradványait, megoldotta bocskora szíjait. Kivette erszényéből a maradék két vackort és mint egy mérleg, két tenyerén vízszintesen egyensúlyozva lépkedett a körtáncot járó tündérekhez. A mulatság megállt közeledtére és egy másik kezdődött, aminek ő volt a középpontja. Kivetkőztették maradék ruhájából, s elvették tőle a két aranygyümölcsöt. Így, mezítelenül, üres kézzel merült alá a fényt sugárzó, azúr vízbe. Mély levegőt vett és lebukott, ereszkedett lefele, mint egy kútban. Tisztán látta a fenekét, onnan sugárzott Napnak fénye, mely épp delelőre járt. Erőseket rúgott, húzott kezével, mert egyre nehezebbé vált a haladás. Evezett, mint aki tengeri kígyó elől menekül.
Úgy törte át a felszínt, mint aki most szabadul háromnapos fogságából a bálna gyomrában. Sötétséghez szokott szeme majd kisült a nagy fényességtől, pedig szemhéjait összeszorította. Már hallotta is fegyverek csörgését. Erős kezek ragadták meg és se szó, se beszéd, vitték, mint egy kóbor ebet. Hisz az volt.
Márvány padlóra térdepeltették, de hátrakötött kezeit nem engedték el a karok. Szemei fájtak a lecsukott szemhéjain keresztül is átsugárzó bíborhajnaltól.
– Ki ne nyisd a szemed, mert menten megvakulsz. – suttogta az egyik dalia, aki őrt állt mellette.
Bíbornak esze ágában sem volt ilyet tenni, tudta ő ezt anélkül, hogy mondották volna neki. Érezte, hogy egy hatalmas teremben van, s ebben a teremben rengeteg ember figyeli kíváncsian minden mozdulatát. Ezek az emberek között pedig van valaki, egy hatalmas nagy úr, akinek méltósága akkora, hogy akár lábmosóvizet is készíthetne a Teremtő Istennek.
– Ember, válaszolj. – Bíbor érezte, hogy kardból van a nyelve a beszélőnek és lángnyelvek csapnak ki szájából minden szavánál és villámokat szór a szeme minden pillantása. – Miért jövél a Napbaöltözött Király birodalmába?
– Felséges királyom, egy életem, egy halálom, türelmes kegyelmed kérem.
Ezzel elbeszélte, hogyan került ide, a pillanattól, ahogy a bojár nagy jutalmat ígérve útnak eresztette, egész addig, hogyan bukott alá a fényességes tóba. Senki egy pisszenéssel meg nem zavarta mondandóját, még egy légy sem mozdította szárnyát.
– Különös a történeted, de szavad nem csalfa. Megkíméllek, mi több, nem eresztelek üres kézzel.
Forró lehelet és fuvallat közeledett feléje. Erős kezek felruházták, derekára övet csatoltak és kezébe egy kerek érmét nyomtak.
– Menj, Isten hírével.
Immár nem vitték, csak vezették zárt és nyitott tereken, folyosókon, udvarokon. Istállók mellé értek. Bíbor nem értette, mit hall, mert süvítő parázs és jóízűen ropogtató lovak hangjai jöttek ugyanarról a helyről. Mint egy rongybabát rakták fel egy tüzes ménre, ujjait a sörényre szorították és kíváncsi csodálattal szólottak:
– Kapaszkodj, s ha sikerrel jársz, jer vissza.
Nem volt ideje gondolkodni, így csak cselekedett. Felágaskodott a mén és táncos vágtába indult szélnél és gondolatnál sebesebben, s egy idő után már patadobogás sem hallatszott. Múlt a fényesség és a hő, mígnem Bíbor egy hangot hallott.
– Nyisd ki a szemed, kedves gazdám.
Így tett. Felsikított és görcsösen a hollófekete sörénybe kapaszkodott, térdeivel szorított, mintha az élete múlt volna rajta. Mert alattuk ködös tájak voltak, felhők és erecskének tűnő folyók vidám kanyargása. A hegyek apró vakondtúrások csupán, a szántóföldek zsebkendőnyi foltok, az erdők kis kóbor, zöld báránykák. Fölötte az ég tintakék óceán, benne megannyi gyöngy, s az mind fényes és tiszta, nem mind a földről.
– Ne félj, mert míg a hátamon ülsz, hajad szála sem görbülhet. De most jól figyelj, mert mindjárt leszállunk, és onnan egyedül kell szembenézz a veszedelemmel. A dicsőséges Napbaöltözött Király felvértezett sugárból szőtt sodronyinggel, s öveden fénynek pisztolya.
Bíbor végignézett magán. Ahogy hátasa mondta sugárból szőtt, bő ruhát viselt, s bár nem zörgött, súlya sem volt, bizonyosságot érzett annak ereje felől. Derekán valóban sárgaréz öv, azon csüngött két színaranynál fényességesebb hatlövetű pisztoly. Kezében pedig ott szorongatta még mindig az aranypénzt, amit a markába nyomtak. Rápillantott. Nem volt azon írás, csak egy koronás fej, de annak szeme mozgott és mindig ugyanabba az irányba nézett.
– Egyetlen feladatod van, s ez mindenek felett. Tizenkét fejű sárkány ellen vonulsz hadba, erre forgótáradban van tizenkét golyó. Mindenik fejnek egy. Kezedben van egy aranypénz. Ez mutatja az utat, s mikor elvégezted dolgod, ez lesz díja a koporsókészítőnek. Vigyázz, mert küldetésed pengeélen táncol, kóborolj egy hajszálnyit és elbuksz.
Míg mindezt elmondta, már patája a rézszűrön koppant. De Bíbor nem akart leszállni.
– Kedves lovam, ne rakj le, én nem akarok itt lenni. Balszerencse vezetett ide, nem vagyok én sem királyfi, sem lovag, hogy sárkányokkal mérkőzzek. Vigyél vissza.
A mén irdatlan dühre gerjedt. Egyetlen erőteljes rántással levetette magáról és mielőtt felröppent volna, még csípősen odavágta:
– Nem a te dolgod, hogy ítélkezz sorsod felől. Menj, teljesítsd feladatod, vagy halj meg férfiként.
Bíbor pedig ottmaradt, sajgó derékkal és határtalan szomorúsággal. Dühösen toporzékolt, káromkodott, szidott mindent és mindenkit, de hamar lecsillapodott. Igaza volt ennek a lónak. Nincs más választása, mint mennie, és felkínálnia életét a sorsnak. Elővette az érmét és követte a koronás fej pillantását.
A rézszűr hatalmas volt. Rézből valók voltak mind a fák, a füvek, a vizek, az állatok, s ezek erőt adó táplálékául szolgáltak a számára. Megpróbálta felidézni szájában az aranyvackor ízét, de az már olyan távolinak tűnt, mint egy elfeledett álom utolsó kapaszkodó részlete. Rengetegeken vágott át, dombokat, hegyeket mászott meg, völgyeket szelt át, mígnem egy napon visításra lett figyelmes. Hamar megtalálta a forrását.
Egy asszony jajveszékelt segítségért, ahogy egy katona lenyomta és boros nevetéssel csókolta a nyakát. Mellette nem messze egy csecsszopó gyermek nyöszörgött pólyájában, mert sírni nem mert. Bíbor meghökkent és elbújt egy kő mögé. Segíthetne, mert nem vették őt észre, de tizenkét golyója van, ha egyet is ellő, neki vége. Kipillantott a kő mögül. A nő zokogott és ordított, ahogy a támadója megeresztette övét és ügyetlen, részeg mozdulatokkal próbálta letolni nadrágját. A gyerek bömbölni kezdett, mintha éppen őt kínoznák. Bíbor nem bírta tovább.
Kiugrott a kő mögül, előhúzta fegyverét és egy golyót eresztett a katona tarkójába. Odarohant és lecibálta a hullát a nőről és egy félénk mosollyal kezét nyújtotta. Az asszony halálfélelemmel vegyes undorral tolta el magától. Rézport kavarva ugrott fel, kapta ölébe csecsszopóját és menekült, amerre látott, kígyót-békát kiáltva.
Bíbor keserű szájízzel kutatta ki a halott katonát, de egy kevés elemózsián kívül semmi használhatót nem talált. Milyen katona az, akinél még egy kés sincs? Megadóan, beletörődve végzetes hibájába folytatta útját, a koronás fej pillantásának irányába.
Az egyik éjszaka átlépte a határt és az ezüstszűrön találta magát. Itt ezüst volt minden, még a folyók vize és a benne úszó halak is. Kezdetben gyönyörködtette szemét és kellemes boldogsággal töltötte el a gyönyörű táj, de hamar ráunt és reménytelen küldetésének súlya ráült a nyakára, mint a tüzes nyomóember. Sokat káromkodott, énekelt, átkozódott, de ennek ellenére töretlenül ment.
Egy útszéli feszülethez ért. Ennek tövébe egy hatalmas rongycsomó hevert. Bíbor megállt egy pillanatra, háromszor keresztet vetett s gyors imát mormolt. Még ki se mondta az áment, a kupac megmozdult és egy öreg anyó buggyant ki belőlük. A vándort majd megütötte a guta ijedtében.
– Áldjon meg a Teremtő, édes fiam, szánjál meg egy szegény özvegyasszonyt.
Bíbor keserűen vette elő az aranypénzt, tenyerére fektette és az asszony elé tárta:
– Nézze meg, öreganyám, ez minden vagyonom. Én magának adom, pedig lelkemre kötötték, hogy el ne veszejtsem, mert a fejem bántja. Ez mutatja utam, s ez lesz fizetsége a koporsókészítőnek, ha legyőzőm a tizenkét fejű fenevadat. De egy golyót már elveszejtettem, s lássa, most ezt az aranyat is elveszejtem.
Tenyerét lefele fordította, az aranypénz pengve hullott a földre.
– Ej, fiam, de semmirekellő vagy. – csóválta a fejét. – Ily nagy ügyben jársz és egy szerencsétlen asszony, vagy anyó könyörgését meghallgatni nem röstellsz. Legyen hát fiam, elfogadom a pénzed, de adok cserébe egyebet. Nesze. – Bíbor elvette a rongyok közül kiemelkedő ezüstfustélyt. – Vesd az égnek és bunkójával célod fele esik le mindég. Ha majd a koporsókészítő meg kéri a bérét, hát… – huncut röhögésbe fogott, büszkén villantva fel egyetlen megmaradt fogát. – Menj, fiam, Isten hírivel.
Bíbor megköszönte az ajándékot és folytatta útját. Vezette a bot keresztül erdőn, mezőn, patakon és hegyen, mígnem egyszer újabb határt lépett át. Itt pedig fekete volt minden, mint a legszebb ónixkő, csak imitt-amott kandikált ki a felszín alól az eredeti aranyos szín. Érezte, hogy közel az úr, aki megfertőzte ezt a földet, talán már ki is szagolta az idegent a birodalmában. Fáradt volt és keserű. Nem akart továbbmenni, nem akart küzdeni. Lefeküdt.
– Kelj fel, te kutya! – dörögte egy dühös hang.
Bíbor bágyadtan magához tért. Fényesség volt körülötte. A helyen, ahol nyugovóra hajtotta fejét visszahúzódott a fekete szenny és egy jó kőhajításnyi távolságban minden aranyos fényben úszott. Ennek határán pedig ott állt a hatalmas, fekete, tizenkét fejű fenevad. Szeme csak úgy szórta a szikrákat borzasztó haragjában.
Bíbor fáradt volt a lelkében. Nem érdekelte, mi lesz vele. Előhúzta a két pisztolyt és a halálra várók hűvös merevségével négyszer meghúzta a ravaszt. Négy fej hanyatlott le és sorvadt el szemlátomást. A sárkány gyors cikázásba indult, kerülgette a szabályos, aranyos kört, de a határt nem lépte át. Az aranyos sodronying sugarai ontották a tisztító fényt, s védték viselőjüket. A fegyverek pedig maguktól tették a dolguk. Bíbor keze, mintha csak egy támasz lenne, a két pisztoly folyamatosan a célkeresztben tartotta a fejeket. Neki csak meg kellett húznia a ravaszt. A sárkány dühösen köpte a fekete mérget, de ezeket Bíbor könnyen kikerülte ilyen nagy távolságról. És lőtt és lőtt és lőtt, mígnem üres kattogás válaszolt a ravaszra.
A fenevad, immár egyetlen fejjel rogyott össze. Vergődött, mint a kígyó, minek kapával rávertek a nyakára, s el is nyesték a gerincet, de még valami hús és bőr összetartja a két véget. Bíbor, mint a béres, ki a mezőre megy kullogott el bűvköre széléig, a vergődő sárkány mellé. Megfogta a pisztoly csövét és se szó, se beszéd az aggyal elkezdte szétverni a haldokló fejét, mintha csak egy partra vetett hal lenne, semmi több.
Felelőtlen volt. A bestia utolsó erejével vakon odakapott. Könyökből letépte Bíbor kezét. Lenyelni már nem volt ideje, kilehelte a lelkét, ott feküdt a vérző, rángatózó csonkkal a szájában, üveges szemekkel.
Bíbort a fájdalom magához térítette harci transzából, melybe a halálraítélt nyugalmával lépett be, s egy megcsonkított dezertőr kétségbeesésével mászott ki. Üvöltött és kétségbeesetten tépte szét sodronyingét, ezzel pólyálta be a sebét. Összeesett és elájult.
Hidegrázás és tüzes gyulladás hullámai ébresztették és egy kajánul vigyorgó, halálszagú, csontsovány öregember tenyérdörzsölése.
– Szüksége van egy koporsókészítőre? – kérdezte minden hájjal megkent kupec módjára.
Bíbor csak bólintott. Szédült, de ezüst botjára támaszkodva felkelt. Amint az öreg csontos tenyerét kinyújtotta, várva az aranypénzt, a fustély lecsapott. Szédültében elvétette a fejet és a vállát kapta el. A koporsókészítő arcáról lefagyott a mosoly. Kinézetét meghazudtoló sebességgel hátraugrott, bal keze úgy fityegett, mint egy darab rongy. A bot eltörte a vállát, de ez nem akadályozta meg a menekülésben. Hátat fordított és nyurga lábain el is iszkolt, épp egy undok megjegyzést köpött hátra:
– Hát akkor rohadjatok meg, mind!
Bíbornak nem volt ereje gondolkodni. Ismét elájult.
Mikor felébredt teste borzasztó lázban égett. Mellette a sárkány oszló teteme lassan cseppfolyósodott és beivódott a földbe. Felkelt, ezüstfustélyára támaszkodva és elindult a fekete világnak. Nem tudta merre, nem is érdekelte. Már olyan rég óta ment, hogy ez tűnt a természetes állapotnak. Tudta, hogy meg fog halni. Fekete erek futottak végig meztelen felsőtestén a sebből indulva. Fújtatott és lődörgött, de apró lépések ezreivel ellenkezett az elkerülhetetlennel. Gondolatai még lassabban vánszorogtak, mint teste, de csendesek voltak, tiszták és egyre erősebbek. Az életére nézett vissza, s annak is csak arra a rövid részére, mióta útra kelt. Ebből is mi maradt meg? A zöld erdő, ahol zöld a hegy is. Az izzó forróság, amelyet érzett, de nem láthatott, csak bíbor derengést szemhéjain keresztül. S most? Most minden fekete. Rossz ez? Nem. Igazából olyan ez a három, mint a zászló, csak egymás mellett van értelmük. S az ő élete a zöld, a bíbor, meg a fekete.

(Illusztráció: Eyvind Earle)

Innen már látszott az a csapás, amelyen vadászni jártak a Többiek a hegy másik oldalára, ahol egy lándzsahegy alakú kék víz volt, feljebb erdő, ameddig csak láttak. A vörös törésvonal mentén nyílt a barlang, két bejárattal. Belül a vackokat ebbe a vörös anyagba fúrták. Csontok és szerszámok hevertek a földön, középen pedig, ahol a legmagasabb volt a barlang, egy kört találtak kirakva kőből, a belsejében kavicsokkal.
Fekete és fehér kavicsok voltak egymás mellett, olyan sok, hogy nem tudták megszámolni. San ötig tudott számolni, Lo kettőig.
De jobban is érdekelte őket a szanaszét heverő egyéb holmi. Sok agancsot találtak, egyik részük megtisztítva, a többi úgy, ahogy hazahozták, és ebből látszott, hogy jól vadásztak. A legtöbb csont kétéves lehetett, szerencsés évük volt ez. Az utolsó már nem volt ilyen a szerencsés, ezt mondták a csontok.
A barlang előtt is találtak szerszámokat; San egy hegyes csontot, amelynek még tokja is volt, rajta szíjdarab. Forgatta, nézegette, ilyet még nem látott. Vajon mire használták? – töprengett. A derekára kötötte, és tetszett neki.
Lo egy halom követ talált, és köztük egy nagyon érdekeset, amely csaknem olyan volt, akár egy dárdahegy. Ha megpöccintette a körmével, furcsa hangot adott. Ez tehát egy beszélő kő volt. Megszagolta, és mintha Otu szagát érezte volna. Sannak ugyanez volt a véleménye.
Nem találtak vérnyomokat, pedig többször is átvizsgálták a környéket. Meggörnyedve, óvatosan lépkedtek, és egymáshoz is halkan szóltak, mint aki rossz szándékkal jár valahol. Mert akik itt laktak, elmentek már, és nem volt, aki elmesélje, mi történt. Amikor pedig nincs, aki elmesélje, az olyan, mint a titok, és jó titok nincs.

Hara némán hallgatta a beszámolójukat. Megmutatták, hogy mentek be a barlang egyik bejáratán, és hogy jöttek ki a másikon. Lerajzolták a kőrakást, amit a barlangban találtak.
– Annyian voltak – mondta Hara, és ez biztosan így volt, mert erre még Mos tanította őket. Fekete kavics a vadász, fehér a nőstény.
De nem tudták megmondani, hány volt.
Lo megmutatta azt a követ, amit elhozott, San pedig az agancsot, amelynek tokja volt. Hara megszagolta mind a kettőt, de nem érzett semmit, mire Oro kivette a kezéből.
– Otu! – mondta. – Nem Otu! – ezt a csontra mondta.

Amint Mete elaludt, Csonkaujjú hátralopakodott az új vackához, ahol kellemesen büdös volt. A kecskebőrt is magával vitte. Mete szeme csukva volt, tehát nem látta, és Csonkaujjú úgy gondolta, ha felébred, elfelejti, hol volt a bőr. Amíg eligazította, megjelent előtte a kecske képe. Ránézett, és bólintott, közben megrezdült a szakálla: ez a szakáll volt Csonkaujjú legnagyobb vágya. Egész nap húzkodta a szőrt az állán, mert úgy gondolta, gyorsabban nő, és amikor elég nagy lesz, kimegy majd a barlang elé, és mindenkinek tetszeni fog.
Álmodozva lehunyta a szemét, lábát felhúzta, akár egy béka. Mete mindig rávágott ilyenkor, ezért nem szeretett mellette aludni.

San ismét megszagolta és betakarta a farkasbőrrel a beszélő követ. Kemény kő, mormogta. Kemény kő vagy. Lassan leereszkedett a szemhéja, de úgy is látta, hogy mindenki a vackán van. Mete mozdulatlan volt, akár a kő, Lo orra bukva hevert, mint aki futás közben vágódott el, Csonkaujjú pedig felhúzta a lábát álmában, akár egy béka. Egyik talpán pók mászott. Néha megrándult a lába ujja, de nem ébredt fel, mert ha aludt, felverni se lehetett.
Azt álmodta, hogy valami mozdult a bokorban, egy nagy állat, a melegét is érezte. Körülnézett, de egyedül volt. Nem volt ott Otu, és nem volt ott Kim sem. Ó, gondolta, hol vagytok?
Valami surranást hallott amint egy meleg test furakodott mellé. Kia szagát érezte. Úgy figyelte a mocorgását, hogy nem is figyelte. Kia, gondolta.

Kia pedig azt álmodta, hogy gyereke született. Medvebőrön feküdt és egyszer csak kipottyant belőle a kölyök. Megnézte, megnyalogatta, és látta, hogy jön a másik. Fájdalmat érzett, de nem az ágyékában, hanem a nyakában. Odanyúlt, és egy csontot talált. Hé, gondolta, miközben egymásután potyogtak ki belőle a kölykök. Egymásra másztak, egymást lökdösték, a talpával terelte össze őket, hogy le ne essenek a vackáról. Ennyi kölyök, Mos meg lesz lepve. Mindjárt, gondolta, és még szorosabbra fonta karját San nyaka körül. Közben lenyalta a kölyköket, egyiket a másik után, a karjukat, a fülüket, érezte az édes kicsi szagot, a finom bőrüket, a fiúkét és a lányokét, de mindegyikből nagyon sok volt, alig fértek el. San türelmesen viselte, és annyira hálás volt ezért, hogy megnyalta őt is. Az egyik kölyök íze éppen ilyen volt, csak a szőre puhább, érezte nyelvével a kis csontját, ahogy mozgott, figyelte az oldalát, amint emelkedett és süllyedt, ahogy megtalálta a Mana, ezt a kölyköt már kiválasztotta magának. Om lesz a neve, San lánya-kölyke, olyan hosszú haja nő majd, mint Kiának. Szőre, mint a mókusé, és jó szaga lesz, amire minden hím felkapja az orrát, aztán pedig kölyke születik, és szoptatja, annyi teje lesz, hogy másoknak is jut belőle. Így mennek tovább a dolgok, amíg csak mehetnek, rengeteg hús van, fortyog a velő, csak a tüzet kell táplálni, és mindenki eszik, amennyi bele fér, hogy erős legyen, és feljön a Nap, végigsimítja melegével a hegyet, a kövek örülnek és örülnek a virágok is, mert tudják, hogy ma nőni fognak.

Csonkaujjú egy fán ült álmában, és vijjogott, akár az ölyv. Pikkelyes volt a lába, a végén karmokkal. Jól van, gondolta, kapaszkodni ez a jó. És kapaszkodott.
A fát a szél himbálta, és vele együtt őt is. Akkor látta, hogy szárnya nőtt, nagy, fekete tollakkal. Suhintott velük, és már repült is.

Oro azt álmodta, hogy tigris, a cserjésben gázol, a mancsával félresöpör mindent, kövek repülnek szét, hallani a morajlásukat, mindegyiknek más hangja van, egyik éles, a másik tompa, a kisebbek csörögnek, de mind azt mondja, hogy itt van Oro, aki a hegyet is szétrombolja, ekkora tigrist még senki se látott. Kirázza a medvét a lyukból, a medve bőg, vicsorog, érezni a leheletét. Most megölsz, ugye? – kérdi. Meg – mondja ő –, megöllek, medve!
És átharapja a torkát. Érzi a vér ízét, a melegét. Kéjesen fordult egyet álmában, valamit lelökött a vackáról, félálomban odanyúlt, és érezte, hogy a varázsszere.

És mintha ez mind megtörtént volna, kövek morajlását hallotta, mintha egy folyó változott volna kővé, és minden mozgott. Amíg legurult a vackáról, a medvebőr után kapott. Egy kő zuhant a tűzbe, és a felcsapó szikrák fényénél látta, hogy Hara a kijárat felé rohan. A domboldalon egy óriási sziklatömb gurult lassan a tó felé, magával sodorva más köveket, és letarolva a cserjét, amíg a vízbe zuhant. A morajtól nem hallotta a csobbanást, csak a felverődő vízport látta, amely hófehér volt a holdfényben.
Mindenki a kijárathoz rohant, kivéve Csonkaujjút, aki még mindig a hátán feküdt, lábát felhúzva, és amikor ismét megmozdult a föld, szájába vette az egyik lábujját, és szopni kezdte. Látta, hogy egy nagy kő hever a tűzben, Oro pedig eltűnt: vackán, a bőr szélén valami fénylett. Oro fekete köve volt, amit a nyakában hordott egy kis zacskóban, és amit ő mindig annyira kívánt. Gyorsan a szájába dugta.
Eltűnt az ő vackának a helye is, a két lapos kő. Csonkaujjú kuncogott, mert ezután már senki nem mondhatta, hogy menjen vissza Mete mellé, tehát maradhat hátul, a büdösben, háborítatlanul.

Megjelent: Napkút, 2016

(Illusztráció: 20min)

Egy fémasztalra kiterített test vagyok, melyből ömlenek a kilehelt szavak. Nemrég fürdettek, leborotváltak. Már az idejét se tudom, de megkaptam az érzéstelenítőt, az orvos csoszogva körözget a teremben. Egy pillantást sem vet rám. Nem találja a helyét, tanácstalannak tűnik, megrázza a fejét. Enyhe zsibbadást érzek az ujjperceimben. Körülöttem a steril tárgyak némán hullajtják a makulátlan könnyeiket. A fehér alak pakolgat néhány üveget, leveszi a gyűrűjét, az ezüstóráját, aztán kezet mos. Felhúzza a köpenyét. Félek, magamban hangosan káromkodok, megkérdőjelezem az életet. Mintha olvasna a gondolataimban, mintha ropogtatná a koponyámat, miközben az emlékeimben turkál. „Ne csalódj az életben, mert akkor hinni se fogsz többé” – súgja nekem halkan, kedvesen. Elvileg aludnom kéne, de nem tudok. Felettem vakítóan éget a lámpa, füstöli mozdulatlan, fénylő testemet. Úgy érzem, hogy én is egy vagyok a sok kis apró mikroorganizmus közül, amit nemrég távolítottak el a sima bőrömről. Kérdően tekintek a maszkos, zsilipnadrágos alakra, aki még mindig pakolgatja a tálcán lévő eszközöket. Váratlanul az ajtóhoz megy. Kinéz annak kis ablakán, majd lehajtott fejjel kisétál. Az ajtó egy ideig nyitva áll. Azon túl homályos folyosó nyúlik el egészen a vak sötétségig. Szürke, sima falak nyúlnak a mélybe vagy nem is tudom hová, talán a végtelenbe. Mire teljesen becsukódna az ajtó, a semmiből felbukkan egy alacsony termetű, fáradt szemű idegen, szürkés köpenyben, mezítláb. A kilincs kattan egyet, ketten vagyunk a teremben. Odamegy az asztalhoz, felemel egy fanyelű bonckést, bár én nem boncolásra jöttem. Én azt hittem, hogy itt ma engem meggyógyítanak és pár nap múlva már haza is engednek. Fázom, pedig nem kéne. Érzem a fájdalmat, ahogyan a hűvös, csípős levegő kimossa a felnyitott mellkasomat, a duzzadt szerveimet. Bizakodva szemlélem a kisablakot, hátha visszajön a másik orvos. Ez valami tévedés, nem lehetek itt ezzel a valakivel. Nem akarok tisztán látni, inkább álljon le mindenem, és ne működjek többé.
Kísérletezik felettem, a fogaim között kaparászik, az ínyemet is felmetszi. Egy időre letépi magáról a maszkját, nagyot szippant a felvágott bordáim közé. A fülemhez hajol, orra hegye érinti a nyirkos, kihűlt fejbőrömet. „A szíved is aszott, mit csináljak veled” – kérdezi keserűen, savanyú tekintettel. Bűzős pofájára visszaköt egy újabb foltos maszkot. Megvakarja a fejét, miközben előkeres egy csontfűrészt, ami kellemesen visít, és kellemesen csiklandozza a csonthártyámat. Újra könnyezni kezdenek körülöttem a tárgyak. Ismét sikolt bennem az éles fűrészlap. Valamit kiszed belőlem. Tenyerében megforgatja, megnyalja, aztán visszateszi. Nem tudja hogyan letörölni gyöngyöződő verejtékét a homlokáról. Szenved a testemmel. Egyre nyugtalanabb, olykor nagyokat rúg a kicsempézett falba, harmadszorra meg is reped az. Hirtelen eszébe jut valami, fejéhez kap, visszasiet hozzám, közelebb húzza a mellkasomhoz az égető lámpát. A hörgőimhez hajtja a fejét, füléhez emeli az egyik kezét, mintha hallgatózna. „Vita nihil aliud quam ad mortem iter est”, majd ránéz a kinyílt testemre és elneveti magát. Aztán kíváncsian tekint rám, lehet, hogy mondanom kéne valamit.
De inkább reménykedek, hátha a halál nem más, mint utazás az élet felé és akkor egyszer csak eltűnik ez a terem, ez az ismeretlen fájdalom. El akarom felejteni, hogy egykor ki voltam. Az új élet gondolata elfedteti egy pillanatra velem, hogy mit keresek itt. A saját szívemet látom a kezében, nyomkodja, mint egy felpuffadt szivacsot, simogatja akár egy játék babát. „Te az enyém leszel, én pedig a tiéd”. Lehúzza a gumikesztyűjét, aztán az ajtóhoz lép, a kilincslyukba helyezi a kulcsát, elfordítja. Nincs sok időm hátra, érzem. Könyörgök az után, aki elhagyott. Ha visszajönne hozzám, mindent elmondanék. Térdre borulva, fuldokolva vallanék, mert felejteni szeretnék. Ez nem az élet és nem is a halál, a kettő között pedig nem maradhatok. Hova is térhetnék vissza, mi lenne a választásom? A bűnöm, az „aszott szívem” akárcsak a lét nevetséges visszhangja. Az a valaki, aki nemrég csoszogott körülöttem, segített rajtam, de mégis kiment. Nem tudom, hogy elhagyott-e vagy sem. Nem tudhatom.
Megfordít, nem is értem… Zsibbadt testemből csöpög a vér, nehézkesen koppan a zöldes csempére, ami folyamatosan sötétül, elterül, nyújtózkodik. A nyakszirti lebenyem, mintha fogyna és a látásom lassan folydogál szét a lomha, vörös szöveteimmel együtt. Ingerült. Kapkod a kezében lévő eszközökkel, némelyiket a falhoz dobja. Keresi bennem a mocskot, a bűnt, azt a tengernyi vétket, amit önszántamból okoztam a világnak. Tudni akarja mit tettem még, hogy ki döntsön a sorsomról, ki szagolja tovább rothadó testemet, ami lassan nem más, mint cafatokra cincált húsfoszlány.
Erősen megragad, áttesz egy másik asztalra. Visszatesz minden eszközt a helyére. A fényben nézeget néhány tűt, az egyik S alakú, a másik sima, a harmadik kampószerű. Valamelyik biztosan jó lesz, hisz a bőröm még puha, bár a reggeli, kinyílt rózsánál nem lehetek szebb. Erről én nem tehetek, ez az ő műve, talán ilyennek akart látni, de valamiért összevarr… Olyan érzés ez, mintha könnyedén söpörnék el alattam az éveket, velük együtt az emlékeket, a félelmeket, a világosat, a sötétet. Csakhogy ezek mind üres szavak. Be lehetne tuszkolni őket egy üres zsákba és velem együtt bedobni a hamvasztóba. Ez egy terem, ahol nincs jelentősége semminek, még beszélni is elfejtünk. Itt senki se juthat ki ép testtel, a szellemünk meg körbe-körbe udvarolja az itt ragadt lelkeket. Csábító gondolat most az udvarlás, de azért mégse érzem magamat egyedül, valamim még él. A félelem inkább nevettet, hiába vagyok összezárva a sötétséggel. Védtelen vagyok és abszurd. Komollyá kell, hogy tegyenek, fel kell, hogy öltöztessenek.
Odakint hajnalodhat. Megpislantanám a még leragadt szemű ablakokat, a lombokban áriázó madarakat. De idebent túl nagy lett a csönd, a fény is mesterséges, nem szűrődik be sehol a napfény. Nem hív sem a természet, sem a város. Inkább elengedek mindent, el akarok aludni. Rossz együtt vibrálódni, rezegni a hűvös levegőt megtörő lámpacsővel. A szemem könnyen elernyed.
Selymes, habos víz kenődik el a lábaimon. Újra felkelek, ismét mosdatnak. Nem tudom, ki állhat fölöttem, mintha napokat aludtam volna és már aligha látok valamit tisztán. Kissé félek attól, hogy hamarosan világtalan lesz minden körülöttem. Na igen, megvakulni soha nem akartam, de ezt se kívántam magamnak, ezek után úgy gondolom, nem történhet rosszabb. A víz jó, az most nagyon jól esik, mintha meleg homokkal szórnák le a testemet. Gyerekként éreztem ilyet, amikor a forró nyári nap után fetrengtem órákig a hűlő, de még meleg szemcséken. Akkor megszűnt az idő, és csak az számított, hogy a pillanatnyi, szinte semmitmondó örömöknek éljek. Csak feküdtem. Ezt érzem most is, bárcsak soha ne érne véget.
Finoman megérintik a vállamat. Épphogy csak látok, és valamire határozottan mutogatnak. Azt hiszem, ők is egyenruhában lehetnek, egyszínűek és suttognak, olykor rám tekintenek. A hangok összemosódnak, néha egy-két dallam üti meg a fülemet. Áthelyeznek egy kerekes ágyra, leterítenek egy tiszta, ropogós takaróval. Az ajtó elé tolnak, ami egyszer csak kinyílik. A sötétes alak lép be ismét, kezet fog a másik kettővel. Nem értek semmit abból, amit mondanak, de tudom, hogy jól szórakoznak, és abban sem kételkedem, hogy rajtam mulatnak. Viccesnek tűnhetek kívülről. Nem véletlen, hogy idekerültem. Biztosan kiérdemeltem. Zavarban érzem magam, de a testem már nem az enyém. Nem számít, hogy mit akarok és mit akarok érezni.
Kellemetlen a sötét folyosó előtt feküdni, míg mellettem vigyorognak. Két nagy éremmel takarják le a szememet, hátulról megtolják az ágyat. A folyosón vagyok, az ismeretlen falak között. Csak gurulok és várom mi fog velem történni. Az érmék egyre jobban égetik a szemhéjamat, az ujjaim újra zsibbadnak, furcsa érzés, amikor a kiszámíthatatlan úton hajtanak akadálytalanul, kimeríthetetlenül, miközben nekem is megjön az erőm, de ők ezt nem tudják, nem is sejthetik. Szinte rohanunk a sötétségben, rohanunk a hosszú folyosón, hallom, ahogy hangosan koppannak a papucsok a sima csempéken, a kerekek kattognak és gördülnek, kattognak és gördülnek… Fokozatosan gyorsul a lélegzetem, amitől viszketek és izzadok, nyugtalanul remegek. Kiolvadok a saját jégtömbömből, körülöttem szilánkosra törik a tébolyult zavartalanság, halálra ítéltek nemrég, most valami nagyobb baj fog történni. A végtagjaimat újra mozgathatom, kiáltani is tudnék, a torkomban furcsa folyadék gyülemlik, fulladozni kezdek. Ijedtemben megragadom valamelyiknek a kezét, hangosan felsírok, az ágy hirtelen lefékez. Elhagytuk a folyosót, leveszik rólam az érméket. A magasba emelnek, és elvágják a köldökzsinórt.

(Illusztráció: John Carwithen)

Dárdai Mihály , Dani gyámapja akkor is számolta a lépéseket, ahogy most számolja kukától kukáig. Egy kuka, egy lépcsőház. A határon a telepített aknák ugyanígy. Aki átmegy közöttük. Huszonhárom lépés. Csakhogy már nem lépked olyan öleseket. Meg aztán érdemes? Aki mögötte jön, a haver, eldobta a fegyverét. A köd nem akart felszállni. Semmi nem látszott a Mecsekből. Egyszerre két helyen, három időben. Itt, az üres utcán meg a szétdobált, szilveszteri szemét mindenfelé. Gyerekkora színhelye, Sopron. Ami látszik, akár egy szürke drótfoszlány a szürke ködben. A szürke, szemeteskukák a hajnali derengésben bizakodásra késztették. Társai a tegnapi ivászatot alusszák ki. Az a hajnal más volt. Régi hajnal, mit kezdjen vele.
– Na, meddig tipródunk még itt? – kérdezte a kísérő, amikor átértek az aknazáron. Dárdai a fejét rázta. Veled aztán nem – gondolta – ,még ha itthon felhúznak, akkor sem. Vállat vont. Kísérője régen készülhetett az útra. Degesz hátizsákja erre vallott.
– Maradok – mondta a lőmester, amikor még öleseket tudott lépni. Nem huszonhármat, de ezerhuszonhármat is. A haver utolérte nagy nehezen, tekergette a nyakát. Kicsit fújtatott.
– Eszednél vagy? – kérdezte rekedten. A haver, a katonatárs, aki alföldi kulák fiának mondta magát. Megszökött? Eltűnt? Kimaradt a névsorból egy szép napon. Senki nem kereste, mintha nem is lett volna.
– A sógorok mellett már az amcsik is várnak, haver – mondta Dárdai. Jobb kéz felől jelzőrakéta röppent. Arrafelé néztek. Lehet, hogy sietniük kell. Átlépett a másik oldalra.
– Itt kell átjönnöd – mondta a társának, miután a letiport gereblyenyomon átvágott szögesdrót túloldalára. Az, mintha tojásokon járna, követte.  Dárdai visszalépett, a deres kökénybokrok mellett alig észrevehető keskeny csapás vezetett.
– Mi van? – kérdezte a kulák fia.
– Semmi. Mondtam már. Maradok.
– Öt perc még, s itt lesznek odaátról a sógorok – szólt még utána a sísapka alatt fülét dörzsölgető hátizsáknak.
Dárdai kiért az utolsó szeméttartályhoz az utca végén. A fejét rázta. Hümmögött. A köd mögött a szürke drót, vagy a köd anyagából készítették a drótsövényt is, a határt is, de ezt a mai napot egész biztosan. Felemelte a szemetes tartály fedelét és a botjával belepiszkált. Semmi. Megpillantotta közeledő komáit a hajléktalan-szállóról. Na, ezek. Kialudták mámorukat. Nem akarta felemelni a szeméttartály fedelét, aztán mégis. Beidegződés.
– Huszonhárom, gondolta még Dárdai Mihály, mikor a szemetes felrobbant, de legalábbis újévi égzengéshez volt hasonló, amit a fedél felcsapása után megpillantott. Néma volt pedig a levágott fej. Egyáltalán nem Piusz apjának a koponyája került elő. Hol van az már? Ez a fej, hiába hökken meg idős barátunk, Dárdai Mihály, ez a fej túlélt, túl fog élni mindenkit ebben a könyvben. Azok a finom koponyavarratok, a hajától, bőrétől megfosztott, szinte lényegéig néma, s ez által csak-csak beszédes, az alig észrevehető horpadásokkal. Dárdai Mihályban, Dani gyámjában felrémlett, hogy ott, a szemétkupac tetején, mindenféle kacat, válogatatlan hulladék hegyében van valami bolygószerű ezen az alakzaton, formán. Nekünk nem nehéz a pályát, ezt az ívelést, tetőpontot, megtörést, hullást elképzelnünk, hiszen a történelem anyagához is van közünk, nem kevés. Nem, nem Piusz apjának, nem is egy friss rablógyilkosság, vallási kivégzés, bandaközi leszámolás áldozatának testrésze nézett szembe (habár lehunyt ez a szem, sőt: nincs is ez a szem!) idősebb Dárdaival. Egyelőre csak annyit tudunk róla, hogy nem férfié a koponya. És még annyit, hogy ha megszólalna, beszéde nem volna érthető ittenieknek. A Sopront megjárt francia katonák egyike hozta át valamikor a tarsolyában a nő fejét. Csataterek, lőporfüst, szenny és vér, itáliai színpadias és fémízű német beszéd, amerre harcoltak és ahogy a forradalom utáni császárság polipkarjai ölelték, szorították Európát.  Az égtájakon, azok koptatásán  viszont nem fogtak ki a sor alá került újabb és újabb francia háborús nemzedékek. Az őrnagy ifjúként indult, sebesülés nélkül megúszta a háborús éveket. A fej vigyázott rá, az ő fejére. Valahányszor maga elé idézte, egyre inkább meggyőződése lett. A nyakazógép alá került elítéltek maradványait kocsira hányták. Akkor már hagyománya volt a gijotinozottak hajából való parókakészítésnek. A fejeket tehát gondosan szét kellett válogatni, mert voltak teljesen használhatatlan, ritka vagy eltetvesedett darabok közöttük. De ennek az elítéltnek különösen gyönyörű, sűrű, derékig érő haja volt, lesték is útját a fejnek, miután a hóhér felmutatta a nézelődő, ujjongó vagy éppen gyalázkodó tömegnek. Lesték, különös, izgalommal vegyes megrendültséggel. De volt, aki másért követte útját a vériszamós testrésznek. Nem a parókakészítő derék iparosok valamelyike. Végül csak aranyért jutott hozzá a még ki nem hűlt fejhez a fiatalember. Az érett asszonyi korában vesztőhelyen kivégzett forradalmárnő testét tehát a kocsira, a többi lefejezett élettelen testre dobták. Énekelve széledeztek az emberek. Szabadság, látod, mit követnek el a nevedben, idézte a sorsát méltóságteljesen viselő, gyönyörű asszony utolsó szavait. De a Szabadság, francia nevén egyszerűen Marianne, nem szokott válaszolni. A fiatal francia férfi megrendülten szorította szívéhez a fejet. Tünemény volt. Körülnézett az elcsöndesedett Mars-mezőn. Tünemény, gondolta s a korán kelő csillagokra nézett.  Akkor még érzett kimondott ágyéki gerjedelmet, és zavarba jött ettől. „Szép  vagyok,  van  szívem,  eszem,  szerelmet  tudok  ébreszteni,  s azt  magam  is  érzem,  de  azért  erényes  maradok…” Nem olvashatta sohasem az asszony visszaemlékezéseinek ezt a részét, mert akkor nem szégyenkezett volna. Semmilyen írást nem olvasott az asszonytól, a párizsi vésnök lányától. A fiatalember, az ismeretlen hódoló, legalábbis csillagnak, és nem megvetésre méltó, politikai szörnyetegnek, nemzetárulónak, sem, hiú, öntelt némbernek nem látta. Még fiatal volt ahhoz, hogy az időkből és az asszonyokból valamit is értsen. Fiatal, és nem tartozott az úgynevezett nadrágtalanok közé. A fej, minden esetre, nála volt. Hiába keresik. A Marseilles-t éneklő, lelkes, vérgőztől tág orrcimpájú polgártársak orra elől sok értékes, vagy értékesnek hitt dolog eltűnt, bár nagyobb részt szigorúan megtorolták a rablásokat, de az apróbb lopásokat is a forradalmi vizsgálóbizottságok, törvényszékek. Ám Párizs kenyere ez által sem lett olcsóbb, éhség várt az emberekre, keserves tél állt a pékek előtt, üzleteik előtt pedig hosszú és egyre reménytelenebb sor. Sopront Napóleon katonái többször meglátogatták „a kis korzikai” impériuma idején. Az asszonyfej bolygója végül, rengeteg hányódással, együtt forgott jóban és rosszban ezzel a keleti égtájjal. Aki itt hagyta, bizonyára nem ok nélkül tette. Az ifjú hódolót, a meglett férfit, aki a császár őrnagyaként fejezte be a háborút, francia föld őrzi. Dárdai Mihály társai valahol megborotválkoztak, emiatt bőrük fiatalabbnak, csaknem rózsásnak, jókedvűnek tűnt. Hogy egy A jelenség nem csupán A-val azonos, továbbá a jelenség létéhez köthető időpillanat sem megismételhetetlen – nos, ezt hidegvérrel tudomásul vehetjük. Piusz és Walter és Vazul észlelése a nyári égbolt madaráról („Isten tűreszelője”) mélyen ismeretelmélethez köthető, noha (a magasban) egyetlen világvallást sem dönt romba ez a hangzás, ez a mámoros madárdal anno 1963-ban, ott Komlón, az ígéret földje felett. Bár a műszerek révén elsajátítható adatok – az érzékszerveknél finomabb „eszkábált érzékelés” révén – világian szenzációsak, teológiai vetületük mégis rendíthetetlennek tűnik. A csoda: nem csoda. A nem csoda: csoda.  Majd a felhők eleven jövés-menése tekintetünket, s vele figyelmünket is másfelé irányítja. 1993 újévi égboltján vagy éppen 2016 júliusának egén – ezt még látja Misa bácsi, Dárdai Mihály – ugyanaz a szemnek tárulkozó ismerős kék vagy tekintetet-figyelmet elhártyásító felhőszürke, akár ami Napóleon Sopronba bevonuló katonasága elé tárult.
– Részlet, részletek – gondolta a nyugdíjas lőmester, vagy immár ez benne gondolódott.  Dárdai megrázta a fejét, mint aki borzalmas álomból akar felébredni, és óvatosan, zaj nélkül elengedte a kuka fedelét.
Lehet, hogy a fél mégis több, több mint az egész? Lehet, hogy a történelmi görögök mindent tudtak? Piusz csóválta a fejét, aztán visszájára, a fehér felére fordította a régi iromány lapját.

ÚJ PRÓZÁJÁVAL ÉS AZ ALÁBBI VÁLOGATÁSSAL KÖSZÖNTJÜK HATVANADIK SZÜLETÉSNAPJÁN

KEDVES SZERZŐNKET ÉS BARÁTUNKAT,
MOHAI V. LAJOST

Mohai V. Lajos  HALOTTAS MENET  (A szomorúság bélyege)

A lovakat feketére égett, csatakos fejű szenesek vezették, akik az éjszaka sötét hullámaiban éltek, és a napvilágra csak egyszer merészkedtek, amikor hátuk mögött hagyva a szélfútta istállókat, kantárszáron vonszolták el a lovak még élő tetemeit.  Az idő eljárt a lovak és a szenesek fölött, nincs se merre, se tovább, csak a vesztőhely vár rájuk a város külső szegélyéhez kuporodó vágóhídon. Gumicsizmájukra csörgedezve csapódott rá a megnehezült sár, ahogy kétoldalt, testsúlyukra ereszkedve lépdeltek a halálra ítélt állatok mellett. A levegő fojtott volt a hirtelen elülő széltől. A leülepedett meleg ólomsúlyként nehezedett a földre-szorított épületek roskatag tetőire.  A járdákon ijedt csönd honolt; mésztől fehér házak intettek búcsút a szakadozott gyászmenetnek. A lovak és az istállók után ők következnek majd; az utcácska kanyarulatait fölnyalábolja, és kiegyenesíti majd a lakótelepekkel terjeszkedő város. Mi mástól reszketett volna indulat, ült volna rémület a kopár és penészvirágos falakon?  A szenesek, ezek a kérges tenyerű óriások az Ég kiszáradt a medrében fújtattak, ahol a felhők homokpadjait leborotválta már a szél, és víznek nyoma sem maradt. Csattogó lépteik elől a föld kitért. Fejük a haragos Égre volt szögezve. Időnként a testek megremegtek. Nem himbálódzik többé a kocsik oldalára akasztott viharlámpa az istállóudvar távoli zugában, az otthonosság megannyi jelzőtüze. Az utcabeliek megindítónak, mi több, gyámoltalannak látták a szeneseket, ahogy egyszerre léptek az út porában.

A jók egyszerre lépnek. 

Elérzékenyültek a vad, és hajthatatlan embereken; a szomorúság bélyege a sorsukra éget.  Látták, hogy az út eltűnt a lábuk alól, az istállóépületek a fakó-vörös földbe süppedtek, és vékony csíkká zsugorodtak az ide-odabillegő horizonton. Látták, ahogy a vasabroncsok alól kipörgött kő és kavics megkarcolta az Eget, a járda szalagjára fűzött házak sora engedelmesen fél-térdre ereszkedett. A drótfonatú pincetorkok félrehúzódva fölsóhajtottak. A ritkuló füzes után bokrok, és ferdén földbe-vert rudak szegélyezik a vágóhíd téglasorát. A légszomjas mező fölött varjúkiáltás csattog, mintha láthatatlan kéz taszigálná a madarakat repülés közben. Rozsdás kacat-halom fojtogatja a deszkakerítéseket; a korhadt fa párnáiban gomba tenyészik. Esni kezd, hullámalakban elsötétül. Odébb a mezőn át, elhagyva a város szélső házait a vágóhíd névtelen sírköve felé visz az út az alácsúszó tompa morajban.

A szerző írásai portálunkon:

TIZENKÉT ÉDEN

Hazatérések (Részlet A Kanizsai hidegházból)

ÉLETFOGYTIG TARTÓ KÖTELEZVÉNY

A bátyám hazavitte a halált (részletek)

AZ ÉN FERENCVÁROSI PEPIN-BÁCSIM (részlet)

Kocsisok

Ilyen eszeveszett várost még soha életében nem látott.
Nem volt neve a tereknek, nem volt neve az utcáknak, a házakat csak szent idézetekkel és számokkal jelölték meg. Mintha egy várossá változott óriási könyvben lépkedne.
Ő, Hanna persze nem rabszolgaként érkezett Almériába, hanem Al-Zadzsr nagyvezér meghívására, aki szerette volna megmutatni neki az épülő városközpontot… Vendégül látni, kicsit körbekalauzolni… néhány hétig, vagy ki tudja hány napig vagy hónapig? Élvezni a társaságát, kikérdezni a véleményét…
Élvezni a társaságát?
Hanna természetesen nem mondhatott nemet a drága jó Moisesnek, a család fejének, ahogy természetesen nem mondhatott nemet a kalifa fővezérének sem. Nem mondhatta, hogy öreg, hogy fáj a lába, hogy csak a saját ágyában tud jól aludni, hogy nem túlságosan jó társaság…, hogy szeretné a nyugodtan meggyászolni a lányát. Ugyan kinek lehetne jó társaság a halottakon kívül? Még csak azt sem kérdezhette meg a nagyvezértől, ugyan mi szüksége van a mórok fővezérének egy félsüket kis öregasszonyra.
Vannak meghívások, amiket senki nem mer visszautasítani.
Al-Zadzsr is tudta, Moises bácsi is.
A rokonok úgy köszöntek el tőle, mint akik biztosak benne, hogy többé nem látják élve.

Almériában aztán természetesen nem találkozott se a kalifa első, se második, se a harmadik emberével. Csak egy tapintatlan, magát lángelmének képzelő rabszolga, egy izzadt kis mitugrász, Hákim “élvezte a társaságát”, és kísérgette a számok és verssorok között, Alméria épülő városnegyedeiben. Olyan tudálékosan, olyan fölényeskedve, mintha Hanna hozzá hasonló rabszolga vagy tanítvány lenne. Hol Ptolemaioszt, hol Arisztotelészt ócsárolva, hol  előadásokat rögtönözve a méhek és a sáskák szokásairól, vagy a sivatagban épülő óriási városról, Bagdadról.
Ptolemaiosz? Arisztotelész? Bagdad? Hanna soha életében nem hallotta ezeket a neveket. Emellett süket volt a fél fülére, fájt a lába, a portól könnyezett a szeme, és természetesen az sem érdekelte, hogy a hártyásszárnyú rovarok vagy a fedeles szárnyúak különbek-e.
De hát mit tehetett? Bólogatott udvariasan és engedelmesen.
Napközben görög, mór, gót mesterek dolgoztak a városban, kijelölték a kerteket és a kapukat, építették a falakat, és ügyet sem vetettek egy körülöttük tébláboló öregasszonyra. A tökéletes város ügye elmosta a szabadok és a rabszolgák közötti határokat: mesterek és pénzen vett rabszolgák együtt ettek-ittak, nevettek, és ha végeztek egy munkával, nagyokat kurjantva együtt vonultak fürdeni a tengerhez – és mindannyian hálásak voltak a Teremtőnek, hogy itt és most most élhetnek.
Most már Hanna is biztos volt benne, hogy élve nem szabadul innen.

Az ellenszenves, érthetetlen jókedvet mindenütt női kacagások, sikítások, ujjongások, vidám trillák törték meg, noha nőket természetesen sehol sem lehetett látni az építkezéseken. Pedig lányok is vannak itt, gondolta Hanna, mért ne lennének?  Egy épülő katonaváros hogy is működhetne nők nélkül? Ahogy Hákim szem elől tévesztette, egy lelakatolt, eunochokkal őrzött kunyhóhoz lopakodott.
Az idős kor a fiatal férfiak szemében még a legsűrűbb lepelnél is jobban elrejt egy asszonyt. Egyszerű bokorrá, kővé, vagy egy félredobott köpennyé változtatja az emberi testet – látnak, de nem vesznek észre. Hanna letelepedett az egyik bedeszkázott ablak elé, lekuporodott, és úgy tett, és mintha séta közben elnyomná az álom.
Bűz, kuncogás, gyerekdalok.
Hanna a palánk résein át aztán meg is pillantotta az ellenállhatatlan jókedvtől vonagló, gránátalmamagokkal dobálózó, fiatal lányokat. Belenézett a kitágult pupillákba, és szlávul kérdezősködött a szűk szobában, egymás hegyén-hátán ugrabugráló, nótázgató fiatal lányoktól.
Kik vagytok? Honnan jöttetek?
A lányok a hasukat fogták a nevetéstől. Hanna egész életében kamaszok körében forgolódott, úgyhogy gyorsan keresett egy nyílt arcú, kívülállónak látszó lányt.
De mégis: hogy hívnak téged? Honnan jöttél? Mióta vagy itt?
De hiába: éretlen vihogás. Bár semmi sem keseríthet el jobban, mint a bezártság, ezek a lányok úgy visongtak, mintha a lábukat tollseprűkkel csiklandoznák.
Hanna most már biztos volt benne: valami különleges varázsszertől bódultak itt ennyire az emberek. Ezért nem alszanak eleget, ezért tág a pupillájuk, ezért nem tudnak kacarászás nélkül felelni, ezért kurjongatnak reggeltől estig, és ezért nem akar senki innen kiszabadulni…
Ám Hannát nem kínálta senki mákonnyal, varázsdióval vagy csodatevő fűvel, de még borral vagy különleges teákkal sem. Ő csak gyümölcsöt és mézet evett, és ha Hákim eleresztette, értetlenkedő arccal téblábolt az építkezéseken.
Hogy ez micsoda eszeveszett hely!
A rossz érzést csak fokozta, hogy mindenki fiatalabb és boldogabb – ó, mennyivel, de mennyivel boldogabb és fiatalabb! – volt nála. Öregnek és száraznak érezte magát, mert Hákimon és a kalifa tanácsadóin kívül itt nem voltak idősebb embereket. Az öregek hiánya sokáig azért sem tűnt fel, mert Almériában nem családokban, hanem műhelyekben éltek az emberek. Napközben visongva elvegyültek, dolgoztak, kurjongattak és kacarásztak, de napszállatkor erőszak nélkül bevonultak a kijelölt körleteikbe.
Ilyenkor már csak Hanna volt az egyetlen, aki fel-alá sétált  a kis utcácskákon.
Egy ilyen esti barangolás során jutott el egy félreeső barakkhoz.
Óvatosan benyitott, köhécselt, szlávul és arabul elnézést mormogott, és már fordult volna vissza, mikor megpillantotta a halott vagy halálos görcsben rángatózó testeket. Ők is mind fiatalok voltak,  de nem annyira fiatalok és szépek, mint a nevetgélő, gránátalmamagokkal dobálózó kislányok a leláncolt kunyhókban. Az ő testük már csontsovány volt, a bőrük furcsán száraz, a medencéjük szüléstől széles, a mellük fonnyadt.
Gyorsan elhasznált női testek, gondolta Hanna.
De nem kell feleslegesen érzelegni, nem kell ezeket a lányokat sajnálni, magyarázta Hákim. Szeretjük az állatokat, mégis megesszük a húsukat, a bőrüket meg lenyúzzuk, hogy ne mezítláb sétálgassunk a sivatagban. És a méhek! Tanulunk tőlük, csodáljuk a városaikat, de azért elvesszük a mézüket, hogy megízesítsük vele a süteményeket.
– Hát vágyhat-e másra egy szép rabszolgalány, minthogy minden rezdülésével, minden porcikájával a gazdáit szolgálja?
– És mik azok a bódítószerek, amivel tönkreteszitek őket tizenkét-tizenhárom évesen? Mitől kacarászik itt mindenki? Miért olyan álmatlanok és boldogok itt az emberek?
Hákim nevetett, és úgy paskolgatta meg az arcát, mintha Hanna is egyike lenne a pénzen vett szerencsétleneknek.

Aztán eljött a nap, és  Hanna is megtudta, miért hívták ide.
Almériába, azaz a Tökéletes Városba, ahogy Hákim nevezte, egy idő múlva idősebb nők is érkeztek. Nem lapátkezű, szorgalmas rabszolganők, hanem széles arccsontú, szláv fejedelemnők az Elba partjáról, akiknek kibontott hajából az északi esők szaga áradt. Díszes köntöseikben foglyul ejtett frank és normann asszonyok, akik a gyerekükért vagy az enyhülést hozó halálért rimánkodtak Hannának.  Egy patyolatfehér viking nő, akinek látszott a kezén, hogy valamelyik udvarban szolgálóként tengődött, de megváltotta az életét azzal, hogy kívülről fújta a viking királyokat.  Vagy nem is fújta kívülről? Csak kitalálta a viszonylagos kényelemért, a könyvtár előkelő csendjéért cserébe a legszörnyebb szörnyekről szóló kalandokat? Jókedélyű, tagbaszakadt asszony volt, aki segített is Hannának kiszolgálni a „királynőket”.
A könyvtárszoba, ahova Hákim beköltöztette Hannát,  megtelt elesett férfiak, fogságba esett unokák és gyerekek nevével. Jajszavakkal, sőt idegen istenekkel, akikhez az idős nők méltóságteljes halálért fohászkodtak. de többnyire nem a legelső pillanatban.
Mert a  fájdalom furcsa módon taglózza le az embereket. A fogságba esett nők is csak napokig ettek-ittak, bámészkodtak, eltompult, unott arccal forgatták a kódexeket – csak a rúnákat ismerték, vagy még azt sem –  egymással nevetséges apróságokon veszekedtek… aztán elég volt egy szó, egy dallam, valami különös vibrálás a lemenő nap megvilágította felhőkben, hogy elöntse őket az emlékezés ereje.
Bármivel kábították el a fiatal lányokat, ebből a csodaszerből nem jutott az idősödő nőknek.
De vajon miért akarja Hákim írásba önteni a történeteiket?
Miért érdekli a kalifát vagy bárkit, hogy hogyan készítik Dániában a birkapörköltet? Hogy ki volt Félfülű Harald legkedvesebb unokaöccse?
Hákim semmilyen kérdésre nem felelt.

Az egyik őszi nap két erőszakkal elejtett, fogoly nőt tuszkoltak a könyvtárba. Bár a szőkék másképp öregszenek, mint a feketék, az idősebbikről Hanna sejtette, hogy nagyon idős lehet. Puffadt, kövér asszony, már se a vizeletét, se a nyálát, se a könnyeit nem bírja visszatartani, és arról jajong, hogy tizenöt éve elárulta a férjét és a gyerekeit. Olyan vehemenciával beszélt, olyan széles gesztusokkal ,hogy Hanna érezte, pár órán belül meg fog halni – azért élte túl az utazást, hogy megbűnhődjék valami rettenetes, iszonyatos (képzelt vagy valóságos) tettéért.
A haldoklás előtti percek felszabadítják az életerőt. És a fantáziát.
Hanna ismert egy öreg zsidó asszonyt, aki nemcsak hallotta, hanem látta is a testekből szabadulni akaró, madár módjára vergődő lelkek szárnycsapásait.
Paralatika-parakusz-marabion. Az átokhoz vagy áldáshoz hasonló , megállíthatatlan gagyogásba belevesztek a szörnyű titkok.
Hanna ebből egy szót sem értett.
Talán jobb is, gondolta. És egy kényelmes szék felé kormányozta a hatalmas, dülöngélő testet. Aztán felemelte a fejét, és értelmes, tiszta tekintettel végigmérte Hannát.
– A legjobb borból kérek– rendelkezett ellentmondást nem tűrően.
A másik foglyul ejtett nő, a haldokló kísérője kisebb volt, és csodák csodája, még csak nem is öreg. Úgy hajladozott az idősebb körül, mintha unokahúga vagy cselédje lenne. Pedig Hanna Hákimtól tudta, hogy ő, a kisebbik a fontosabb, ám nem volt idő, hogy alaposan megbámulja, mert rohanni kellett, hogy az idős nőnek valami pirosas gyümölcsszörpöt kerítsen.
– Ez is nagyon jó lesz – mondta a fiatalabb, és elvette Hannától a gránátalmaszörpöt.
Hanna csak most bámulta meg alaposan: micsoda fura teremtés! A szeme kék, a haja fekete, borzas, a pupillája különös, violaszínű, és olyan mozgékony, mintha világéletében talpon lett volna, hogy másokat kiszolgáljon.
De talán hajladozás közben a másik is  végigmérte a sarkától a feje búbjáig.
– Riolda vagyok – mondta lassan. – És a segítségedre van szükségem.