Ma a lovin
Apák Napja volt,
mindenki szórta a pénzt,
mindenki ész nélkül fogadott,
akinek teli pénztárcára volt
és mindegyik fogdásban volt
meglepetés.
A férfiak többsége
úgy tűnt 30 és 55 közötti,
elhízva,
közülük sokan
rövidnadrágban sétáltak,
eljárt fölöttük az idő
életük ellaposodott…
Sőt, a fenébe is,
ők azok,
akiket kb nem is érdemes megírni!
Akkor miért csinálom ezt?
Ezek nem érdemelnek mást.
mint egy halálos ágyat.
Ezen a kis sétákon
mindenütt bálnák.
Csak ilyeneket látok,
mint ők,
a piszoárokban,
az ételbárokban.
Sikeres túlélők.
a legkorlátozottabbakból
rég kihalt a jóérzés,
de amikor meglátod
sok ilyen közülük
mint az, ott
és az amott.
Szuszogás, fingás,
pofázás.
Mind valami égzengésre vár,
ami soha nem következik be.
Várja a tippet,
a fehér paripát,
a megdicsőülést.
Várja a kedvesét,
valami némbert
valahonnan.
Vár a WIN-re,
vár a okosságokra.
Az álom lassacskán
elnyeli őket,
’hisz nem csinálnak semmit.
Letaposott szandálban
rágicsálják hot dogjaikat.
Kutya-stílus!
Miközben zabálják a húst,
csak panaszkodnak.
Mind örök vesztes,
egyre a zsokékat hibáztatja,
Újabb és újabb zöld ital
sör.
A parkoló
meg bedugult
a sok lejárt parkolójegyű autótól.
A zsokék felállnak,
egy újabb futam indul.
A férfiak nekilódulnak
a fogadóiroda felé,
tülekednek az ablakok előtt,
megbabonázva.
apák és egyedülállók egyaránt.
Hétfő következik,
nekik
ez az utolsó
nagy dobásuk.
A lovak most is
pompásak.
Megdöbbentő, hogy
milyen gyönyörűek,
itt, a lovin,
egyazon időben,
ugyanazon a helyen.
Életük ragyogónak látszik
a korlátokon keresztül;
Olykor csodák történnek,
amikben felsejlik a pokol.
Úgy döntök,
hogy maradok
még egy
versenyre.

Márkus László fordítása

*Az eredeti vers az amerikai Transit magazinban jelent meg, 1994-ben.

Régi és új dalok gyűjteménye (905),
Szerelmes dalok negyedik kötete, 708.

 Téma nélkül                                                              Ismeretlen szerző

Szumai halász
szítja sópárlók tüzét.[1]
Zord szélfúvásban,
lám, a füstje arra száll,
merre nem is gondolná![2]

Dalok későbbi gyűjteménye (951)
Szerelmes dalok második kötete, 647–648.

Téma nélkül. 　                                                         Taira no Szadafumi

Tán csak én izzok,
s tűnök a messzeségbe?
Örökös hévvel,
oh, mégsem lángolhatok:
akár a Fudzsi orma.[3]

Így válaszolt:　                                                         Dajka a Ki családból

Mint Fudzsi orma,
még ha örökkön égsz is,
ugyan mit tegyek?
Eloltani nem tudom
tüzed, hisz víz nem vagyok.

Fittler Áron fordításai

Taira no Szadafumi (Taira no Sadafumi)

?–923

A IX–X. század jelentős költője. Híres volt szerelmi kalandjairól, ezeket dolgozza fel a fiktív elemekkel is kiszínezett Taira no Szadafumi regénye (Heicsú monogatari, Heichū monogatari) című verses regény. Több alkalommal szervezett költői versenyeket, amelyeken a kor legnagyobbjai, többek között az első császári rendeletre összeállított vaka-antológia, a Régi és új dalok gyűjteményének szerkesztői közül Ki no Curajuki, Mibu no Tadamine és Ósikócsi no Micune is részt vettek. Taira no Szadafumi fennmaradt verseinek többségében a be nem teljesült, illetve a boldogtalan szerelem miatti bánatáról énekel.

Dajka a Ki családból (Ki no menoto)

1. századi költőnő, eredeti nevén Ki no Zensi. Józei császár (uralk. 876–884) dajkája volt.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Szuma a mai Kóbe város egy része, itt található egy hires tengerpart. A klasszikus japán vaka-költészetben – jelen vershez hasonlóan – gyakran szerepelnek az itteni sólepárló kemencék, amelyekben a sós víz lepárlásával nyertek sót. A kemencék izzó tüze a szerelmi lángolást, illetve az a miatti fájdalmat, szenvedést jelképezi.

[2] A sópárló kemence füstje itt azt a személyt jelképezi, aki iránt a (feltehetően női) lírai én (a versben szumai halász) gyengéd érzéseket táplál. Ahogyan a szélben a füst kiszámíthatatlan irányba száll, úgy a lírai én által kedvelt személy is váratlanul választott valaki mást.

[3] A Fudzsi-hegy a IX–X. században aktív vulkán volt, azaz tűz égett benne, amely nem volt látható, csupán a füstje. Ennek megfelelően Japán legmagasabb hegye a korabeli szerelmes versekben a titkolt, máskor a visszafojtott, be nem teljesülő szerelem érzésének szimbóluma volt, és ez az asszociáció kapcsolódott hozzá. Gyakran – ahogyan ebben a vakában is – az ’érzés’, ’vágy’ vagy ’gondolat’ jelentésű „omo(h)i” szó magában foglalja a vulkánhoz kapcsolódó tűz (hi) szót. Jelen versváltás második vakájában, a hölgy válaszában továbbá az utolsó két sor tűzhöz kapcsolódó motívumával a költőnő arra céloz, hogy még nem is találkoztak, és erre nem is kerülhet sor.

Illúzió, hogy te egyszerűen
csak egy verset olvasol.
A valóság az, hogy ez
több, mint egy
vers.
Ez a koldus kése.
Ez tulipán.
Ez egy katona masírozása
Madridon keresztül.
Ez te vagy a
halálos ágyadon.
Ez Li Paj a föld alatt
nevetve.
ez nem egy átkozott
vers.
Ez egy alvó ló
Egy pillangó az
agyadban.
Ez az ördög
Cirkusza.
Nem egy lapon olvasod
ezt.
a lap olvas
téged.
Érzed?
Olyan, mint egy kobra.
Egy éhes sas
A szobában körözve.

Mussó Erika fordítása

Egy dhóbín ült a Szép, s lesé
az Esticsillagot.
„Mi bájos, ah!” – mondták reá
a vándor punkahok.
Kamszammah lombja fűzte bé
szobája ablakát,
s szilaj kitmutgár-fürtöket
himbáltak csóki-fák.

Lágyan löbögve folyt alant
a hömpölygő folyam;
arany csuprászík úsztak ott
rajokban számtalan.
A messze nagy fák ágain
zöld áják ültenek,
s az éjbe egy Muszak nyögellt
édesbús éneket.

S ott, hol bíbor Nullah terít
szeszélyes ágbogot,
s csöndben csobognak csillogó
kis górivallahok,
csöpp bhísztík víg csicselyje szállt
a légben, s messze túl
a bőszült Dzsampan ordított
undok vackán vadul.

A dhóbín ült és hallgatott:
a Nimmak énekelt –
de jelszó harsant hirtelen:
„A Kummerbund közelg!”
Futott, de hasztalan; a rém
egyet kaffant felé,
és egykettőre vége volt:
a Hölgyet elnyelé.

Megette szőri-bőrivel,
meg porcogóival…
Sopánkodának: „Ah, mi sors!” –
s Ekhó felelte: „Bal!”
A falra szegzék dhóbíját,
min utoljára ült,
s pirossal ezt írták alá
intő örök jelül:

Te Többi Szép, légy óvatos
és jól jegyezd meg ezt:
ne ülj ki éjjel, mert jön a
Kummerbund, és megesz.

Havasi Attila fordítása

Életed végén
egy kriptaszerű szobában
cigi és bor nélkül,
egyedül –
csak egy pucér villanykörte
meg egy pocakos
deresedő hajú vénember,
aki örül, hogy fedél van
a feje fölött.

…reggelente
mindenki rohan
pénzt keresni:
bírák, ácsok,
vízvezeték-szerelők, orvosok,
újságírók, rendőrök,
fodrászok, autómosók,
fogorvosok, virágkereskedők,
pincérnők, szakácsok,
taxisofőrök …

te pedig
a baloldaladra fordulsz
hogy a napsugár
hátad melengesse
de ne bántsa
szemeidet.

Márkus László fordítása