Bakó Judit összes bejegyzése

1993-ban születettem, Pest megyében nőttem fel. Irodalmat és nyelvészetet tanultam az ELTE-n. Az egyetem mellett voltam online irodalmi folyóirat olvasószerkesztője, később egy évig dolgoztam lakberendezési és női magazinok újságírójaként. Jelenleg a Nyelvtudományi Kutatóközpont Lexikológiai Intézetének munkatársa vagyok. A folyamatosan készülő Magyar nyelv nagyszótárába írok szócikkeket, mert a szépírás mellett a nyelvészet a másik érdeklődési köröm. A könyveket és verseket gyerekkorom óta szeretem, és ugyanilyen régóta próbálkozom magam is írással. Regényeket, novellákat, verseket írok, és utóbbi két műfajban már több online irodalmi folyóiratban publikáltam, valamint arany minősítésű oklevelet nyertem a 2019-es Szárnypróbálgatók pályázaton. Arra törekszem, hogy egy nap saját verses és novellás köteteim, valamint regényeim jelenhessenek meg.

Utca (nem ezt érzem címnek)

 

Kísért egy kép már egy ideje,
amit az autóban ülve láttam,
a régi iskolától nem messze.
Ott az ember odamegy vagy jön,
azon az utcán mást nem csinál.
Hosszú szőke hajú lány volt,
akárhány éves, pont akárhány,
a gravitáció tartotta hátán
a zsákot, és ő el is várta,
hogy ennyit azért igazán.

Megállt a zebránál, várta a jelzést,
és olyan lendülettel dőlt neki
a zöld lámpaoszlopnak, és olyan
feladással, amilyet filmekben lát
az ember, és azt hiszi, nem hiteles.
Írhatnék egy verset, hogy mennyi baja
lehet egy ilyen lánynak, szőke haja
meglendült, táskája a földre hullt,
bár az nem biztos, csak a táska, az
valamit csinált, mert emlékszem,
hogy kéken csinálta. De most így
mégse tíz sor egy versszak és
még mindig nem fejtettem meg/ki,
mi zavar. Mert a lány arcára emlék-
szem, pedig az oszlop és a kéztartás
a fontos, amiről nem is beszéltem.

Feltűnt már az régen, hogy
az emberek nem úgy szomorúak,
ahogy a filmekben. A bánat egy
buszmegállóban guggoló fiatal,
aki egy tejesdobozt olvasgat,
szövegbe merülve, de nem tel-
jesen; ugrásra készen, ha újra
szomorúnak kell lenni, de egye-
lőre csak tejesdobozt olvasgatva
fásult. A nyomott nem hangos,
hanem kikerül, a boldog sem
hangoskodik, hanem ráér.

Azokon az utcákon én is voltam
lehangolt vagy feszült, vagy egyik a
másik miatt, de én nem így. Nem
tartottam a kezem a fejem fölé,
nem zuhantam neki az oszlop zöld-
jének, nem néztem gyötört arccal.
Fegyelmezetten féltem, én csak
mentem ott az utcán, nem látta
bármilyen autós, aki miatt meg
kellett állnom a zebránál, nem
zavartam meg más bekanyarodását.

 

(Illusztráció: Zlatko Mušić)

Luis Cernuda: Fáradt vagyok

Tollat növesztett rám a fáradtság,
szépet, mint a papagáj tolla
azé, aki repülni nem tud vele,
csak folyton gagyoghat róla.

Fáraszt, hogy hirtelen a semmiből
romokként fekszenek a házak;
fárasztanak engem a dolgok, amik
selymes lüktetéssel fordítanak hátat.

Maga az élet az, ami elfáraszt engem,
a halálhoz erőt kéne magamon vennem;
belefáradtam, hogy fáradtnak kell lennem,

és életem könnyed tollak közt, bölcsen,
mint az ismerős, szomorú papagáj, töltsem,
a papagáj,  ami örökké fáradt bennem.

Bakó Judit fordítása

Illusztráció: Paul Klee