Louise Glück: Egy fikció (A Work of Fiction)

Ahogy az utolsó oldalt is átlapoztam, sok éj után, a bánat hulláma
borított be. Hová lettek mindannyian, mindazok, akik oly valósnak tűntek? Hogy figyelmem eltereljem, kiléptem az éjszakába, ösztönösen gyújtottam rá egy cigarettára. A sötétben a cigaretta izzott, mint a tűz, melyet egy túlélő gyújtott. De ki láthatná ezt a fényt, ezt a kis pontot a csillagok végtelenjében? Egy ideig álltam a sötétben, a cigaretta izzott és fogyatkozott, minden lélegzet türelmesen tesz tönkre. Milyen kicsi volt, milyen rövid. Rövid, rövid, de most bennem van, miként a csillagok sosem lehetnének.

(A prózavers a Faithful and Virtuous Night című kötetben jelent meg, 2014-ben.)

 Enesey Diána fordítása

Váltakozó fényviszonyok
Louise Glück versére

A történet végén,
mint nyitva felejtett ajtón
egy játékos lény, kiszökött
belőlem a másokból eredő fény.
Hirtelen eltűnt minden támpont,
fénytelen viszonyokhoz szoktatom szemem.
Azóta éjjelente az utcákat járom,
arcomat hol a csillagok, hol a lámpák
fényébe tartom.
Hátha átköltözik belőlük valami
fényszerű belém.
Akkor lehetnék én is másodlagos fényforrás,
átvilágítanék a magány vaskos falán,
így más sem botlana el az egyedüllét
sötétségében.
Vagy nem marad más, csak csonkig
égő cigarettám utolsó
pislákolása, amit senki sem lát,
mert túlragyogja a csillagmiriád.
De talán marad bennem utána
félsötétnyi világosság,
ragyogás annak, aki épp

a vaksötétből kilép.

Enesey Diána

ADVENT
(Das Wetter war grau…)
Szürke s metsző idő jött;
az este fénylik és csöndes.
Egy császár lép be rögvest:
a házak tündöklők.

S harangot ringatott
az est: ünnepi és lágy.
Vének szeme eget lát,
s az ifjak gazdagok.

HÓTÓL ZIHÁLNAK

Hótól zihálnak a fenyőfák,
pólyálva minden utazót:
a fényükkel úgy simogatják.
Lesz a fehér út halkulóbb,
csöndesebbek meghitt szobácskák.

Ott óra zeng, gyerekhad rezzen,
zöld kályhában rogy a hasáb,
csitul a lángvihar és itt benn
pehely-flitterben nekivág
az öröklétnek egy nap, fehéren.

MAGAMNAK

Vívok csatát:
a szentelt vágy
kószálni űz naponta.
Aztán, nyers, tág,
dús gyökér létbe lakja
mélyen magát –

S kínokon át
élet érleli nagyra
s idő – : tovább.

Botár Attila fordításai

A kijárat felé
(Dem Ausgang zu)

az éj madarai égő lámpásokat
visznek szemük gerendázatában,
szelíd szellemeket terelnek
és finom erezetű kocsikkal járnak.
a fekete hintalovat
befogták a hegy elé.
a holtak fűrészeket és rönköket
hordanak a mólóhoz.
a madarak begyéből a termés
vasszérükre zuhan.
az angyalok szélkosarakban érnek földet,
a halak vándorbotot ragadnak
és csillagokban gördülnek a kijárat felé.

Az álom vagyok
(Ich bin der Traum)

Lehelj rám
kelts életre.
Lehelj rám
engedj át az enyészetnek.
Lehelj rám
s leszek a fény.
Az álom vagyok
mely belőled beszél.

Elalvás
(Der Schlaf)

Szobámban holdak kísértenek.
Puha kézzel és puha karral
és túlzottan puha mozdulatokkal
édesen illatozó koszorúkat fonnak.
Holt csillagok,
vak lámpások lengenek
kristályágakon.
Ciripelnek a források.
Viaszrózsák vetnek fényárnyakat.
Ezüstfelhőn az álom közeleg.

Fekete tojások
(Schwarze Eier)

A folyamok, mint bakok ugornak sátraikba,
az ezüstös hullámoktól körbefont ezüstbe.
Pattog az ostor, a hegyekről
pásztorok rosszul barázdált árnyai érkeznek.
Fekete tojások és csörgősipkák zuhognak
a fákról.
Viharok csapkodnak és dobolva rohamozzák
a szamarak füleit.
Susogó szárnyak érintik a virágokat.
A vadkanok szemében források mozdulnak.

Félig őz, félig leány
(Halb Reh, halb Mädchen)

Mezítelen álmodó teremtés,
ki félig őz, félig leány,
korhadó, vén fa tövébe
telepszik álmodó kertemben.
A mezítelen álmodó teremtés,
félig őz, félig leány,
rábízza titkát a korhadó, vén fára:
hogy a szem fénye nem alszik ki soha,
a csillagok nem hamvadnak el,
s hogy a föld maga a menny.
És a korhadt, vén fa
újra zöldell, s virágba borul.

Tudja még valaki?
(Weiß noch jemand?)

Tudja még valaki
hol a fent hol a lent?
Tudja még valaki
mi a világos mi a sötét?
Egyre kevesebb az álmodó.
Egyre ritkább a nappal s az éj.

Cirógassátok az ibolya földjét
a felhőbaldachin alatt.
Kövessétek a belső csillagokat
a szent éjek magvát
és hangtalan álomdalait.

Bánfai Zsolt fordításai

A hajdani férfi[1] furcsállta, hogy egy hölgy még titokban sem volt hajlandó találkozni vele. Azt sem tudta, hol lakik választottja,
így hát ezt a verset küldte neki.

Bárcsak könnyedén
szálló széllé válhatnék!
Gyöngyös függönyön[2]
egy hézagot keresvén
biztosan beosonnék!

A hölgy így válaszolt.

Ha szél volnál is,
mi nem ismer akadályt,
gyöngyös függönyön
ugyan ki engedné meg,
hogy hézagot keressél?

Fittler Áron fordítása

Borítókép: illusztráció a Gendzsi regényének XVII. századi tartalmi összefoglalója, a Gendzsi tíz kötetben (Dzsúdzsó Gendzsi, 十帖源氏) 1661-es kiadásából (A szent fa (Szakaki, 榊) című kötet egyik jlenetéhez készült kép részlete). Lelőhelye: a Japán Nemzeti Irodalomkutató Intézet (Kokubungaku Kenkjú Sirjókan, 国文学研究資料館) digitalis adatbázisának Hacukari-gyűjteménye (Hacukari Bunko, 初雁文庫).

https://kokusho.nijl.ac.jp/biblio/200003385/86?ln=ja

[1] Mukasi otoko (昔男). Az Iszei történetek (Isze monogatari, 伊勢物語) című, versek és versváltások köré épülő rövid, lazán kapcsolódó fejezetekből álló regény főhőse, akinek alakját a hires IX. századi vakaköltőről, Arivara no Narihiráról (在原業平) mintázták.

[2] A korabeli japán házakra aggatott bambuszfüggöny (ld. a borítóképen). A „gyöngyös” jelző arra utalhat, hogy a hölgy különösen magas rangú, esetleg a császári család tagja.

Ugyanaz, mint korábban,
vagy más alkalommal,
vagy azokat megelőzően.
Itt egy fasz
amott meg egy pina,
és máris kész a baj.

Mégis minden alkalommal
azt hiszed,
nos, ezt már megtanultam:
Hagyom, hogy tegyen úgy, ahogy akar,
és én meg így fogom csinálni.
Már nincs kedvem a sok hercehurcához,
kényelemre,
meg egy kis szexre,
és csak kevéske
szerelmere vágyom.

Most megint várok.
miközben fogynak éveim.
Megvan és szól régi rádióm,
konyhám sárga falai
között.
Üres üvegeket hajigálok,
és hallgatom
a lépteket.

Talán a halál
kevésbé bonyolult.

Márkus László fordítása

Elhagyni most minden kuszává szőttet,
a hozzánk nőttet, mi mégsem a miénk,
mi, mint a víz öreg kutaknak mélyén,
gyűrűzve gyűri tükrén a képeket;
kívül kerülni a sűrű bozóton,
hol ránk kapaszkodnak a hű tövisek;
elmenni, és azt, és azokat,
akiket a mindennap-nézéstől
már látni is alig lehetett, figyelni
most szelíd, békülő szemekkel,
egészen közelről, és mintha legelőször;
megsejteni, hogy saját szenvedésünk,
mibe a gyerekkor merült, mindenkié,
s fölöttünk is szállt csak, mint a szél –:
menni mégis, kitépni kézből a kezet,
mintha seb nyomán a gyógyulást szakítnánk,
elhagyni mindent, menni: merre? Tudhatatlan
tájra, mostoha országba, mi tetteink mögé
közömbös díszletnek szegődik (kertje a fala is lehet),
és menni: miért? Mert valami űz, kívül vagy belülről,
mert nincs türelmünk, és várásunk sötét,
és az érthetetlen elvette eszünk –

Magunkra venni mindezt, és hiába érni
bármihez: ha tartottuk is, kezünkből kihull,
egyedül halunk meg, magyarázatlanul –

Az új élet ajtaja akar így kinyílni?

(Neue Gedichte, 1907)

 András Orsolya fordítása