– És ott van Ranhart, a szász! Befogadtad a kíséretedbe, herceg. Mert ez a fiú a vasat is megeszi! Rajta nem fognak a fegyverek! A fegyverek tényleg nem fogtak rajta, de egyik nap túlságosan belebámult a hóesésbe. Annyira boldog vagyok, mondta és összecsuklott. Hét öl mélységben temettetted el, hogy a szellemek a többi katonát ne csábíthassák el.

– Hitvány ábrándozó volt – felelte a herceg.

– És itt van Heidegundis, Marcenda unokatestvére! Őt a mostohaanyja gyilkolta, cseppekkel, főzetekkel, mérges gombákból főtt levesekkel, mindenféle édes tejbe kevert undormánnyal, beléndekkel, amit csak a mostohaanyák ki tudnak eszelni. De Heidegundis túlélte ezt a boszorkányanyát, férjhez ment, gyerekei születtek, ám az öt fia közül egy sem érte meg az első évet. A saját tejével táplálta őket, de a gyerekek szájából fekete nyál csorgott, minthacsak az a rengeteg méreg azért lappangott volna Heidegundisban, hogy annyi év múlva végezzen a gyerekeivel! Szegény nőt a saját férje csapta agyon.

– Borzasztóóó…tényleg… igazán – nyögte Vilmos. – De mondd csak, Illighaen, milyen halál az, ami egy cseppet sem rejtélyes?

– Hát itt van Rigobert! Rádőlt egy fa, mikor az apját kísérte a losaci erdőben. Irdatlan nagy, életerős fa volt. A törzs alól még Rigobert lábfejét sem tudták kihúzni.

Már-már felüdülés volt egy ilyen szokványos balesetről hallani. Ám mit számít egy kidőlt fa? Mikor egy megszokott tavaszi járványban is ezrek vesznek oda, és ő, a herceg semmit sem tehet! Vilmos jó katona volt, de tudta, egy birodalom sorsát nem a fegyverek döntik el, hanem az időjárás és a betegségek. Melyik hadsereg vagy akár kidőlő fa mérkőzhetne meg egy döghalál-járvánnyal?

– És itt vannak a Cancunba tartó katonák, herceg! Tizenöt egészséges, jó kedélyű alabárdos, tizenöt nagy mamlasz, akiket azért indítottál Ors szigetére, hogy gabonát vigyenek a sógornődnek.

Vilmos emlékezett a „mamlaszokra”, akik a legjobb katonái voltak. Elküldte őket egy icinyke-picinyke feladattal, jól felfegyverezve, nem is a kalózok miatt, hanem hogy örömet okozzanak a sógornőnek. Mert hiszen Vilmos megadja a módját! Húsz fegyverest rendel a gabonazsákok védelmére! Húsz fegyverest, akik majd a szigeten lányokat hajkurásznak – mért is ne, egy ilyen kis csinnadratta jól illik a normann hercegek dicsőségéhez.

A fiúkat lemészárolva találták a kikötőben.

Vilmos jól emlékezett arra a szívszorítóan szép tavaszi időre. Ragyogó verőfény, pillangók fogócskáznak a bokrokon, részegek imbolyognak a móló körül, messzebb, a szántóföldön ökrök bőgnek, gyerekek szaladgálnak, az egész világ készül a déli pihenőre – ugyan, mi értelme volt a mészárlásnak? Talán a katonák egymással szólalkoztak össze? De milyen csetepaté az, aminek nincsenek túlélői? Vagy három zsák liszt miatt öltek egy meg húsz normann fegyverest? Na, de aki egy csettintésnyi idő alatt lemészárol húsz felfegyverzett normannt, az miért nem tör be rögtön a hercegi gabonaraktárba? Senki sem hallott semmit, senki sem látott semmit, senki nem vett észre semmit, talán még a bokrokon bolondozó pillangók sem.

– Mint egy féltékeny, rossz kutya. Mindenhol gyanús jeleket kutatsz,  Illighaen.

– Ugyan, herceg! A krónikás vigyáz az időre, még a te idődre is, ne feledd! Különös halálesetek persze mindig vannak, és igaza van a költőknek is, melyik haláleset nem rejtélyes? És persze ott a kérdés: egyáltalán miért halunk meg? De ami még különösebb, ezekkel az agyonvert, megmérgezett szerencsétlenekkel az emberek később is találkoztak! Nem babonás rabszolgák, hanem normannok, igazi normannok, akik minden falatot hétszer rágnak meg. Megesküsznek, hogy haláluk után találkoztak az Ors szigetére küldött fiúkkal, a szerencsétlen Heidegundisszal, vagy a vasfiúval, aki belebámult a hóesésbe…

A palota elcsendesedett. A sötétségbe bele-belekapott egy-két kialvó fáklya, és Vilmos érezte, hogy megborzong a felesége, és nemcsak a felesége, hanem a hasában talán a születendő gyereke.

– Ne nevettesd ki magad, Illighaen! Ha rendesen megfizetik az adót az alattvalóim, ugyan kit érdekel, mit csinálnak a haláluk után. Gyáva jöttment az, aki annyira fél a szolgáktól, hogy az álmukat is ellenőrzi. Én tizenhetedik vagyok a hercegek sorában, én még az őseimtől tanultam uralkodni. Befizették az adójukat? Elindultak katonáskodni? Hát akkor kísértsék egymást nyugodtan!

Illighaen a hercegnét figyelte. Hófehér, nyugodt halmok, néha végigfut rajtuk a remegés, mintha meztelen lenne és a tengeri szél simogatná.

– Ó, ha ilyen egyszerű lenne minden! – sóhajtotta.

– Szerintem régen is ide-oda mászkáltak a halottak. Mért ne tették volna? Ki tiltja meg, hogy egy férfi elmenjen a gyereke keresztelője, akkor is, ha előtte kitörte a nyakát? Mért ne akarná látni egy harcos az unokáit? Vagy a fiatal feleségét talán…?

Ránézett Hildire, de nem tudta folytatni

– A kísértetek nem kíváncsiak a mi életünkre, herceg. Nem akarják látni a gyerekeiket, nem kíváncsiak a feleségükre, ők örökre be vannak zárva a haláluk percébe. A halál csak egy irdatlan megaláztatás. Állnak egy zuhanó fa alatt, és megszakítják a mi jelenünket. Még abban sem vagyok biztos, herceg, hogy látnak minket…

– Megaláztatás, igen! – kiáltott fel Hildi, és rögtön el is pirult. – Hát nem betegszenek meg azok rögtön, akiket megkorbácsolnak? Nem az ütés ereje öli meg őket, hanem a nyilvános megaláztatás.

– Nem tudom, mit fecsegsz – mordult föl a herceg.  Túl sok mindent tudott  a feleségéről, Hildi fiatal özvegyként töltött éveiről.

– Alázz meg valakit, Vilmos! És meglátod, mint a halottaknak, neki is körbenjárnak majd a gondolatai. Ő sem gondol a holnapra, egyre csak tépelődik. De még megverned sem kell senkit, elég ha csak meztelenül járatod pár napig! Egy hét, két hét három nap, mint az össze-vissza szakadozott pókháló, olyan lesz a lelke!

– Elég! – kiáltott Vilmos. – Én is tudom, hogyan csinálnak a kereskedők szabad emberekből rabszolgákat. De hallani sem akarok róluk!

– Nézd meg a szajhákat! – feleselt Hildi. – Mint a ráncos, koravén kislányok! Mielőtt eladnák őket egy bordélyba, kiverik a jövőt belőlük.

– Most már elég! – kiáltott föl a herceg. De neki sem akaródzott a beszélgetést abbahagyni.

– A halál a legborzasztóbb vereség – folytatta Illighaen. – De mit jelent a jövő? Te, herceg, kivégeztetted azt az egyetlen embert, aki már találkozott meg a nem született gyerekekkel. Azt az ír suhancot, emlékszel? Pedig micsoda áldás lett volna a tudománynak!

A herceg felnevetett, és megpróbálta magáról lerázni a sötétséget és a lelkifurdalást. Mert hiszen élnek az ő hercegségében egyszerű, mindennapi emberek! Mesterek, katonák, parasztok, akik nem kóborolnak a haláluk után, és nem leskelődnek a meg nem született gyermekek után! Az ő idejük is összetörik, de az akaratuk folytatódik a gyerekeikben. A saját gyerekeikben.

Ha megszületik a fia, és őt agyoncsapja egy kidőlő fa, akkor vajon elveszik-e minden? Egy kidőlő fa vajon elpusztítja-e ezeket a hatalmas, boldog emlőket? Maga alá temeti-e a napot? Vagy a reményt vagy csak a felhőket?

Ám mi lesz az olyan csecsemővel, aki útjában áll a hercegség ellenségeinek? És vajon nem az édesanyján, ezen a pompás, fiatal teremtésen keresztül vezet majd a gyilkos útja hozzá? Nem kell ijedezned, kisfiam, ez a jó bácsi nem azért tart a kezében kardot, hogy téged megijesszen… Ha kidől egy fa, ha kidől egyetlenegy fa, akkor lehet, hogy egy csepp eső sem hullik többé a földre…

 A hercegné fészkelődött. De talán a ménkű csapott ebbe a Hildibe? Már régesrég át kellett volna vonulnia a hálószobába, a haját kifésülni, és pihegni csendesen, nem pedig egy bolond történésszel diskurálni. Mikor jön el az ő órája, az ő ideje? Egy terhes hercegné vált egy-két szót a kedves vendéggel, aztán méltóságteljesen kivonul – mert edény ő, eleven aranyedény, benne van a hercegség jövője.

 De Hildinek eszébe sem jutott „kivonulni”, vagy az ágyában pihegni, még mindig csak fecserészett. Vajon nem a sok kísértet okozza a sok járványt, az „idő baljós szakadását”, ahogy Illighaen szerette mondani? És mi van azokkal, akik nem a múltból, hanem a jövőből maradtak itt? Itt van Riolda, az ír kislány, ő nem a múltra, hanem a jövőre emlékszik. Ez talán valami ír nyavalya lehet?

– A nyelv a gondolkodás legtisztább pillére – jelentette ki mindentudó arccal Illighaen.

Vilmos felnevetett.

– De csak küldje el hozzám, kegyelmes hercegné, a gyereket!

Ő majd alvás közben is megfigyeli, mert régi tapasztalata, hogy az idő az álmainkban kuszálódik össze. A lábak a mozgásért, a tüdő a légzésért felel, de kell, hogy legyen valamilyen álom-szervünk is, csak éppen nem találjuk a helyét. Így aztán nem tudjuk a szorongást se gyógyítani, a szorongást, ami a trónörökösök legkínzóbb betegsége. Ha legalább a helyét tudnánk… És olyan mozdulatot tett, mintha ezt az álom-szervet – nem lévén kéznél a kislány – rögtön meg akarná vizsgálni a hercegnében…

–Takarodj innen, Illighaen! – akarta volna mondani a herceg, de Hildi arca eltorzult, a teste megfeszült, mintha a szél megfordult volna a tengeren.

Korán vagy későn? Jókor vagy rosszkor?

Hildi felsikoltott. De milyen fiú lesz az, akinek az anyja a szülés előtt kísértethistóriákat hallgatott? Lányok, lányok!, kiáltotta a herceg, de nem várta meg, hogy az udvarhölgyek berohanjanak, hanem ő maga tépte fel az ajtókat, mintha mindannyian kimondhatatlan veszélyben volnának, és csak a tengerről jövő szél segíthetne rajtuk.

Egy szempillantás alatt megtelt a szoba emberekkel.

Korán vagy későn?

Katonák, köpenyüket húzogató udvarhölgyek, aztán kertészek, lovászok, a két nővére a padlásszobából, a konyhából az összes ingyenélő, kocsisok, mosónők, végül az ingyenélők rokonai. És ez még nem volt elég! Három követ Szászországból, egy paraszt, aki tegnap tizenöt fürjet hozott ajándékba, és ittragadt és egy koldus, aki minden éjjel meghúzza magát a pajtában!

Mindenki szörnyülködött, éljenzett vagy úgy tett, mintha éljenezne vagy meg lenne rémülve, forgott, nyüzsgött, sürgött, izzadt, reménykedett – a csődület legközepén pedig ott vonaglott a felesége.

Két kócos udvarhölgy végre függönyt vont a kerevet köré.

Vilmos végignézett a reménykedő, izzadt arcokon. Talán Marcenda is itt van, az első feleségem, gondolta reménykedve.

És minden betegség forrása, az idő, amivel Illighaen szerint örökké csak baj volt, most csak zavarodottan lüktetett, mintha kergetnék a tenger felől, vagy nem kapna levegőt.

Nyögés-kiáltás. A paraszt, aki a fürjeket hozta, hörögve, kitátott szájjal együtt nyögött a hercegnével. Talán csak segíteni akar, gondolta a herceg.

Nyögés-kiáltás. Nyögés-kiáltás. Nyögés-kiáltás.

Istenek, hol vagytok?

Aztán a kitárt függönyök végre mögött felsírt egy rongydarabba csavart, emberarcú kis manó, talán mert ebben a szégyenletes tumultusban neki sem jut elég levegő.

És ő, a herceg, aki csak azt látja…de mit lát? Ebben a pillanatban mindent és mindenkit: emberekkel teli, nyüzsgő folyót, tolongó, boldog emberáradatot, ahogy a halottak és a még meg nem születettek seregei körülveszik a csecsemőt.

– Vakmerő, villámgyors fiad lesz – mondta a nővére, Bietris. – Majd vigyáznod kell rá.

A herceg alig merte megérinteni a csecsemő arcát.

– Ugye, egészséges? – kérdezte.

 

Korábbi részek:

 

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 

 

 

Amikor hosszas kínszenvedés után, az első alkonyi órán, keddi napon, kilehelte a lelkét az öcsém – valójában a féltestvérem – sok fekete esernyős ember járkált a temetőben. Aznap éjjel a fényes Szíriusz a görög égbolton éppen a zeniten járt, s Euripidész, Mneszarkhosz fia nyerte meg a tragédiaírás versenyét. Ezen a varázslatos, csillagfényes éjszakán – a puszta tenger felett ilyenkor zsákból szabadulva kószálnak a szelek – csend ült Velence védett öblén. Valamikor hajnal előtt felködlött előttem a Nagy Vétkes, az eszményi bűnbak alakja. Felrezzentem álmomból, körüljártattam szememet kis lakom falain, tekintetem megpihent a mindig égve hagyott éjjeli lámpa ernyőjén, és egyfolytában a képére meredve magam elé képzeltem a gyalázatost: semmije sem maradt, csak régi fényképek, rajtuk ő, sokak gyűrűjében, meg az önáltatás, mely erősebb a bűntudatnál, erősebb a halálnál. Az én elbűvölően szépséges anyám egész nap nem engedte a halottkémeket a test közelébe, bezárkózott vele a szobába, és senkinek sem nyitott ajtót. Eme végtelenül szentimentális haláltusa után, mely alatt pók módjára szőtt láthatatlan hálót az aprócska, sápadt, menthetetlenül élettelen test köré, kicsivel éjfél után, már kiöltözve, anyám végre megengedte, hogy öcsém tetemét kivigyék a házból. És nem volt benne semmi különös, hogy a közönség sorait a játékok napján megtöltötte a férfinép, nem volt különös, hogy felállva megtapsolták; meglepő az volt, hogy a zsűri azon az éjjelen, amely oly könnyen lobbantotta lángra a fáklyákat, a bírálók közt egyöntetű lefitymálásnak kitett szalamiszinak, Euripidésznek ítélte az elsőséget. A döntés híre messze elhallatszott, mert hiszen a velencei karnevál évente egyszer úgy veszi hatalmába a várost, mint a pestis. Karnevál szellemét egy oldalutcában éreztem meg először, egy keskeny csatorna partján; először a parfüm illata csapta meg az orromat, majd magas sarkú cipellők kopogása ért el a fülemhez, azután pedig az éj sötétjéből két kecses női láb tűnt elő, akárha anyáméi lennének. Egy olasz nő volt az, nem is lehetett volna más, mint egy elegáns olasz nő. Úgy nevetett, mintha soha sejtelme sem lett volna róla, hogy a féltestvérem, kisöcsém koporsóján ez állt: „Élt 4 esztendőt.” És anyám, az én anyám, aki bánatában is oly tüneményesen szép volt, másnap gyászruhát öltött. Ó, milyen igézően mutatott lábikráján a sötét harisnya, combján a harisnyakötő, derekán a selyemblúz, mely alatt kirajzolódtak keblei, a bájos kalapocska, melynek fekete csipkefátyla eltakarta nagy, kisírt szemeit. Nem vett észre, a jelenlevőkről nem vett tudomást, a távollété volt minden gondolata. A tükör előtt állt, félig pőrén, s oly gondossággal öltözködött, mintha az, aki vár rá, a szeretője volna: a halál maga. Szemeit úgy festette ki, hogy kiemelje szeme aljának gömbölydedségét, a véreres szeme fehérje közepében úszó kékeszöld szembogarat; fehér, modiglianis nyakára fekete csipkeszalagot tapasztott. Kisöcsém nem játszadozik már kuckójában; nem látni már szomorú, beesett szemét; a lakásból kiveszett féltestvérem szaga; kisöcsém nem sóhajt többé; kisöcsém nincsen. Miért nem jók mind az emberek, Euripidészem? Látszatra, úgy tűnik, sokkal egyszerűbb jónak, csendesnek, rendesnek lenni, a sorssal és az elkerülhetetlennel megbékélni, mint -nak, csúfnak, haszontalannak, rossznak, elvetemültnek, mindig gyanakvónak, örökkön mozgásban és cselekvésben. A dionüszoszi játékokon a huszonkét nevezésből elért sovány három harmadik helyezés után tegnap – 441-et írunk – tiéd lett az elsőség. Ezen az éjjelen a hold is jócskán lefelé tartott már – a zsűri izzadságban fürdött a fülledt éjszakában – közhírré tették, hogy győztél. Megörvendeztetett-e a döntés, vagy azt gondoltad, hogy igazságos méltánylása a köznép, a démosz, a csőcselék zabolátlan istenítésének, mert hiszen évtizedeken át ők halmoztak el mindenféle ranggal? A városon át fáklyák vonulnak, fáklyák, mint az angyalok azon a freskón, amelyet révedezve néztem a kisöcsém lelki üdvéért adott gyászmise alatt. A koporsót leeresztették, úgy éreztük, szinte beledobják a sírgödörbe; a kis láda, mely mintha elrabolt aranypénzt rejtene magában, nem pedig egy gyermektetemet, a gödör fenekéhez koppant, s az én kiillatosított anyám a halál ölelésében felemelte a csipkefátyolt, inai megremegtek, és rogyott utána. Valaki azonban, mint egy rossz regényben, elkapta a könyökét, így hát ügyetlen halálos ugrása csak megszédülésnek hatott. A templomban nem sírt, fejét felvetette, ahogyan egyedül ő tudja; haja kibontva, duzzadt emlőit, amelyekből titokban tej szivárgott puha hasát megnedvesítve, előrefeszítette; tekintetét pedig, az összetört szerető hamis tekintetét az égnek s a sok-sok égővel sziporkázó csillár felé fordította. A szentély főhajójában úgy festett, mintha maga Szűz Mária volna, s szőke haja körül fent a sziporkák mint angyali kar: huszonnégy az első, tizenhat a második, tizenkettő a harmadik, hat a negyedik, három az ötödik gyűrűben és egy a leghegyén – közönséges gyertyaégők, amelyek titokzatos rezdülésekben adják ki lelküket a feje fölött.

 

            Hajón érkeztem Velencébe. 1911-et írtunk. A nagy hajólapátokat zajos gőzgép forgatta. Tarka sokaság töltötte meg a fedélzetet, a tumultusban egy kikent-kifent bonviván, akit leplezetlen kíváncsisággal méregettek az utasok. Az utazó, aki számos vasutvonalat és hajójáratot ismert, valamilyen kór előrehaladott állapotában szenvedett: lélekben összeroppant, testileg rozzant ember benyomását keltette. Hogy szeme alján a bőr természetellenes haloványságát, arcán és szája szögletében a

      

Nem volt helyes, tudtam én nagyon jól. Mégis mindig úgy van, hogy akadnak dolgok, amikre annyira vágyik az ember, hogy mindegy neki, helyes-e vagy helytelen, megteszi őket.
    Szerintem sokan vannak így ezzel, amikor az autópályán túllépik a sebességhatárokat, vagy amikor azokat bántják meg, akiket szeretnek, vagy csalódást okoznak a szüleiknek, meg ilyesmi. Talán eszükbe jut, hogy nem helyes, amit tesznek, mégsem képesek megálljt parancsolni maguknak. Egész egyszerűen élvezik a dolgot.
    Így volt ez Estherrel is. Esthernek hívták, s bár nekem mindig az volt a véleményem, hogy a neve kissé régies, őróla semmiképp sem lehetett elmondani, hogy régi darab. Huszonkét éves volt, amikor egy moziban megismerkedtünk – az egész előadás alatt csak engem nézett. Talán mert unalmasnak tartotta a filmet – sose mertem megkérdezni tőle, mindenesetre egyfolytában bámult. Én a filmvásznat néztem. Úgy gondoltam, ezt kell tennem, ha már egyszer kifizettem a jegyet, Esther viszont egyre csak bámult engem. És éppen amikor a legizgalmasabb rész következett, kezét az enyémre tette, és azt suttogta, hogy csókoljam meg. Megcsókoltam. Később még egyszer vettem jegyet a filmre. Látni akartam a végét. Jó film volt. Néhány nagyon bátor kémről szólt, akik nagy cégekbe épültek be keleten, de szerepelt benne egy vörös pisztolyos szőkeség is. Majd’ megvesztem azért a vörös pisztolyért. Sose láttam még ilyet.
    De aztán elkezdtünk járogatni, és egész jól ment a dolog. Lassan megismertük egymást, és Esther olyan szép volt, hogy alig bírtam elhinni, hogy kellek neki egyáltalán, de azt mondta, mindennél jobban szeret ezen a világon. Egy kicsit olyan vékony volt a hangja, nagyon tiszta és kedves, egy csöppet remegős, és nekem nagyon tetszett.
    És hát így történt, kedvem szottyant a dologra, pedig nagyon jól tudtam, hogy ilyesmit nem csinál az ember. Hogy mások után leskelődik. Márpedig én ezt csináltam: leskelődtem. Esther egyedül élt egy lakásban bent a városban, és a hálószobája a hátsó kertre nézett. Szinte véletlenül jöttem rá, hogy ha átlopakodok a házak közt a másik oldalra, találok ott egy hátsó lépcsőt, ahová beslisszolhatok. Innen esténként tisztán láthattam Esthert, amint vetkőzik le fürödni, vagy hogy lefeküdjön. Nagyon különleges érzés volt, egyáltalán nem szexuális jellegű. Valamiféle bizsergető érzés volt ez, mint az elektromos feszültség. Egy kicsit olyan, mint amikor gyerekek voltunk, és elcsentük mások játékát.
Aztán összeköltöztünk, és ezzel hihetetlenül jó munkakörülmények teremtődtek a számomra. Esther reggel egy órával az előtt indult munkába, hogy a levélnyíláson bedobták a postát, úgyhogy rengeteg időm volt. Mielőtt hazajött, szép nyugodtan felgőzölhettem a leveleit, elolvashattam őket, aztán ragasztóstifttel újra lezárhattam. Nagyon élveztem. És a fürdőszobaajtó szélénél volt egy kicsi rés, amin épp át lehetett látni. Néha az volt a sejtésem, hogy tudja, hogy nézem, mégis élvezte a helyzetet. Hogy olyan izgató. Mindenesetre mosakodás közben többször láttam maszturbálni, de ennek talán a mi szexuális életünk volt az oka. Sokszor gondoltam erre, bár ami engem illet, belőlem sugárzott az elégedettség. Esther igen szép lány. Akkor is, amikor egészben látja az ember, nem csak a nyíláson keresztül megvillanó szeletét.
    Önmagukban nézve a levelei általában elég unalmasak voltak, és persze akkor sem történik rém sok minden, amikor valaki elmegy fürödni, de azért nem volt rossz. Mint ahogy az se ott esténként a hátsó lépcsőn, még mielőtt összeköltöztünk. Olyan bizsergető érzés futott végig rajtam. Mindig ajánlom is az embereknek, akikkel találkozom, de a véleményük általában az, hogy különösen hangzik, amit mondok. Úgy néznek rám, mintha perverz volnék vagy ilyesmi, még akkor is, amikor közlöm, hogy ennek abszolút semmi köze a szexhez. Nem mintha olyan sokat tudnék erről a dologról, de azért néha olvasok újságot, és hallottam emberekről, akik különös dolgokra vágynak, én pedig semmiképpen se vagyok ilyen. Semmi esetre sem.
    Néha még követtem is Esthert, amikor munkába ment, és egyszer így jöttem rá, hogy szeretője van. Na, ennek megörültem. Mármint hogy, persze, egy kicsit kellemetlen volt, de nagyon is megértettem Esthert. Nyilván, hogy helytelen dolog így hazudni, de nekem is megvolt a magam kis titka, még ha én sose lennék is képes ilyen direkt módon hazudni. De arra gondoltam, hogy ő is érzett olyan bizsergést, márpedig ilyesmitől nem akartam csak úgy megfosztani.
    Nagyon magas fickó volt, nálam mindenesetre magasabb, és elég jóképű. Nem tudom. Én azért jobban szeretem Esthert. Mindenesetre Esther szerint jóképű. Rengeteget olvastam a fickóról. Szinte minden nap voltak új dolgok róla Esther naplójában, új leírások. Esther a kulcsot a fényképalbumba rejtette, egy műanyag tasakba. Sokkalta könnyebb volt rálelni, mint gondoltam. Egy csomó hízelgő dolgot írt róla; hogy milyen fantasztikus szerető, hogy jószerivel pillanatok alatt úgy kinyalja, hogy eljut az orgazmusig, meg ilyesmik. Szerintem hihetetlenül izgalmas volt. Hisz időről időre azon spekulálunk, milyen is az, amikor az embernek szeretője van. Itt aztán erről mindent elolvashattam.
    Mint Esther írta, lassanként egyfajta titkos nyelvet is kifejlesztettek egymás között. Amennyire meg tudtam állapítani, olyasféle csacska mondatokról lehetett szó, amik nem jelentenek semmit, mégis mindent jelenthetnek. Esthernek meg nekem egyáltalán nem volt ilyenünk. Mi csak dánul beszéltünk. Talán ezért alakultak a dolgok úgy, ahogy alakultak. Nem tudom.
    Az idő előrehaladtával kissé túl kíváncsi lettem. Mindenesetre majdnem megvertek. Néha örülök, hogy olyan gyorsan tudok futni. Kedvem támadt egy kicsit többet megtudni erről a Janról, Esther szeretőjéről, úgyhogy egy egész hétvégén a nyomában voltam. Esther úgy tudta, hogy anyámat látogatom meg, pedig már évek óta nem is jártam nála. Hosszú történet. De Janra tényleg megharagudtam, úgy istenigazából dühbe gurultam, komolyan mondom. Mert azon a szombaton, miután búcsúzóul megcsókolta Esthert, már vette is a kabátját, és elment hazulról, hogy valaki mással találkozzon. Elég csinos volt a nő, de a fenébe, így nem lehet bánni másokkal! Úgyhogy odamentem hozzá az előcsarnokban – az egyik igen drága szálloda előcsarnokában, ahol minden bársonyborítású –, és megmondtam neki úgy, ahogy van: szégyellheti magát azért, amit művelt, a mindenségit neki! Mi a fenét képzel, hogy így átveri az én Estheremet, meg különben is, nem tudja, mennyit jelent ő a lánynak?! És ekkor fejbe vágott, úgyhogy most jól jött, hogy ilyen fürgék a lábaim. Elképesztő volt az egész. Nem túl kellemes.
    És néhány nappal később, amikor Esther már elment dolgozni, én meg csak ültem nyugodtan, és olvasgattam a naplóját, megláttam. Legalul, egészen lent, a füzet szélén vörös betűkkel az állt, hogy “most már elég”. Hagyjam abba ezt a kutakodást az életében meg a dolgai között. Elege van már belőle, hogy a nap huszonnégy órájában árgus szemmel figyelem, úgyhogy elhagy. Én persze azt hittem, hogy dolgozni ment, de ott állt, vörösen fehéren, hogy elhagyott.
    Nem volt túl kellemes. Hosszú időbe telt, hogy kiheverjem, meg az is, hogy új lakást találjak, ami azt illeti. És csak fél év múlva sikerült visszatalálnom hozzá. A szemközti lakásba költöztem be, így most nagyon jó. Esther egy csomó új embert ismert meg, és minden percre szükségem van, hogy lépést tudjak tartani mindegyikkel.
    Közben lett egy kedvesem, Beatének hívják, és bár a neve kicsit régiesen hangzik, még csak most töltötte be a tizenkilencet. Hihetetlenül bájos, nagyon kiszámíthatatlanok a cselekedetei, és ezt szeretem.
    De a francba, mennyi dolgom van! Nem akarok lemaradni semmiről.

                                                                                                                SZAPPANOS GÁBOR fordítása