a legszebb karácsonyt, amire emlékszem,
egy kis szobában töltöttem
Philadelphiában,
lehúztam az összes
redőnyt,
lefeküdtem
és magamra húztam a takarót.
se telefon,
se karácsonyi lap,
se család,
se ajándékok
és úgy hiszem, jobban éreztem magam
bárkinél abban
a városban,
szinte bárkinél
bármely
városban,
és a szilvesztert
is ugyanígy
ünnepeltem.
Csősz Gergő fordítása
Napfonalak
(Fadensonnen)
Napfonalak
a szürkés, sötét pusztaság felett.
Egy égbenyúló gondolat
megragadja a világosság hullámait:
el kell még énekelni
az emberen túli
dalokat is.
Ki melléből szívét kitépi
(Wer sein Herz aus der Brust reißt)
Ki melléből szívét éjidőn kitépi, rózsáért nyúl –
vele levelét, s a tövist is megkapja,
tányérjába fényt önt a virág,
poharát feltölti lágy fuvalommal,
szerelemmel suttogva az árnyvilág.
Ki melléből szívét éjjelre kitépi, s magasba veti azt:
hibát nem ejt, nem is tűrheti,
megkövezi a követ,
órákból neki az eleven vér harangoz,
markából az időt kiüti:
gyönyörű labdákkal játszhat az,
szólhat mindkettőnkről – ha meri.
Nyárfa
(Espenbaum)
Nyárfa, lombod bevilágít az éjbe.
Sosem volt ily tündöklő anyám őszi haja-fénye.
Gyermekláncfű: zöld, mint most Ukrajna.
Szőke anyám többé nem jő haza.
Esőfelhő, forrásnál késlekedsz-e?
Mindenkiért esd anyám, szótlan csordul édes könnye.
Kerek csillag, arannyal díszíted a hurkok ágát –
anyám szívét hűs ólom járja át.
Tölgyfaajtó, sarokpántodból kicsoda emelhet ki?
Szelíd anyám, ugye nem lehet már hazatérni?
Bánfai Zsolt fordításai
Illusztráció: Paul Klee
(Mutability)
Múlás és sérülékenység (1)
Mélytől magasba kúszó mállás
Magasból mélységbe merül torz
Hangok skáláján; majd összecseng makulátlan:
Dallamos, bár bús melódiában.
Bűntől, kapzsiságtó s kételytől tiszták
Ők hallják meg csak:
Igazság el nem bukhat; ám gúnyája bármi
Tartós, fagyos zuzmaraként lottyad;
Reggel még dombot-síkot fehérített,
Mostanra sehol; aláomlik dicső tornya,
Fenséggel hordta tegnap
Mohos koronáját, ám viselni
Néma légbe hasító, kósza rikkantást sem bírt,
Nemhogy az Idő leírhatatlan érintésit.
Villányi G. András fordítása
—————————–
(1) Írhatta volna buddhista elmélkedő. A cím dünamisza különösen gondot okoz: ugyanis bár az elsődleges szótári értelem „múlékonyság”, ennél fontosabb e fogalom hatása a lényre, amely elszenvedi általa szűntelen sérülékenységét.
Falhoz! – a kivégzőosztag készenlétben állt.
Aztán kegyelmet kapott.
Tegyük fel, hogy lelővik Dosztojevszkijt,
mielőtt mindezeket megírta volna?
Gondolom, nem lett volna semmi.
Nem számított volna.
Nem közvetlenül.
Milliárdnyi ember van, aki
soha nem olvasta őt, és soha,
de soha nem is fogja.
De tudom, hogy fiatalemberként
ő segített túlélni a gyárakat,
túljutni a kurvákon.
Magasba emelt minden éjjel.
majd letett a földre,
egy jobb helyre,
hol egy bárban
iszogattam a többiekkel,
a többi csavargóval.
Örültem,
hogy Dosztojevszkijnek kegyelmet adtak,
mert nekem meg ő adott,
Ő tette lehetővé, hogy meglássak
rothadó arcokat,
szembesüljek saját szellemvilágommal,
bár a halál ujjal mutogatott rám.
Megmaradtam,
és masszív alkoholistaként
osztottam meg e bűzlő sötétséget
hasonszőrű
testvéreimmel.
Márkus László fordítása
(A szóban forgó költemény címe „Az élet felén” c. játékfilm címe is egyben, mely Friedrich Hölderlin 1796 és 1806 közötti életszakaszát dolgozza fel.)
A vers két strófából áll, mindkettőben 7-7 sorból: az elsőben egyfajta nyári vagy nyárvégi hangulatot, vízparti tájat fest meg, míg a másodikban a lírai én a közelgő téllel szembeni félelmét panaszolja el.
A művet a költő harmincas évei elején írta. Életében sajnos nem volt elég sikeres, nagyságát igazán csak halála után fedezte fel az irodalmi élet. Életében kevés műve jelent meg, helyzetét súlyosbította betegsége, egyfajta megbomlott lelki egyensúly, melyet kezelni sem tudtak, és amely aztán elmebetegségben csúcsosodott ki (sokan egyszerűen tébolyult vátesznek nevezték), annyira, hogy a költőt élete utolsó időszakában gyámság alá is kellett helyezni.
Lírájára a lelki szépség, a tisztaság keresése, a boldogságkereső költő útja volt igazán jellemző, rajongott az antik ideálokért, a görög tájakért, az athéni demokráciát eszményítette, e kor hőseihez, isteneihez vonzódott, hozzájuk menekült, számára Hellász istenei valóban léteztek is. Komoly elhivatottságot érzett a transzcendencia iránt, feladatának tartotta közvetíteni az isteni és emberi világ között, az eredeti szépség ideálját szembesítve a későbbi korok megromlott minőségével.
Hölderlin a klasszika és romantika határán mozgott, talán a késő klasszika, e kor lezárásának tekinthetők leginkább művei, melyek jó része azonban a korai romantikába is átnyúlt, aminek természetes következménye aztán az lett, hogy egyik művészeti kor képviselői sem vették elég komolyan.
Számomra öröm Hölderlin-verseket fordítani, jó érzés a mai modern, elgépiesedett, önző és kapzsi, sokszor embertelennek tűnő világból egy kis időre visszanyúlni klasszikus ideákhoz, a szépség és tisztaság ezen eszményképe mentén megfestett világába. Ajánlom hát az alábbi fordításomat, Hölderlin fent jelzett művét mindazok számára, kik szintén örömmel fogadnak be ilyen típusú lelki élményeket
Bánfai Zsolt
Friedrich Hölderlin
Az élet felén
(Hälfte des Lebens (1804)
Megsárgult körtéivel,
talpig érő rózsaköntösben
hajol part a tóra,
s ti szelíd hattyúk
csókoktól mámoros fejetek
mártjátok áldott vizek
hűs habjába.
De jaj, honnan lesz majd,
ha beköszönt a tél,
virágom, és honnan a napfény,
nyúlt árnyai a földnek?
Némán, ridegen állnak a falak.
A fagyos szélben
pléhkakasok csörömpölnek.
Bánfai Zsolt fordítása
Képí. Caspar David Friedrich
Hvang Dzsini: A férfi
A hegy a régi, jó, öreg,
de a víz az más, mint a hegy:
a hegy az örök és marad,
a víz meg mindig elhalad.
A férfi, mint patak vize,
még jön, s már elment messzire.
Hvang Dzsini a 16. század elején élt, ma az egyik legnépszerűbb koreai költőnő, számos regény és film tiszteleg emléke előtt. Kiszengként (mely hasonlatos a japán gésához) zenében és irodalomban való jártasságával kiemelkedett a többiek közül. Egy legenda szerint egy neves konfucianista tudós tanítványává fogadta, akivel együtt Hvang Dzsini bejárta az országot, és közben verseket írt.
Csupán tizennégy vers maradt fenn, melyeket az ő műveinek tulajdonítanak. Költeményei főként szerelmes témájúak, nem követnek verstani formákat, a korabeli köznyelvi beszédstílus jelenik meg bennük.
Han Jongun: Nem ok nélkül
Mások csak piros arcom szeretik,
te szereted fehér hajamat is,
ez a szerelmem oka.
Mások csak mosolyomat szeretik,
Te szereted a könnyeimet is,
ez a szerelmem oka.
Mások csak egészségemet szeretik,
te szeretet halálomat is,
ez a szerelmem oka.
Han Jongun: Kedvesem volt
Kedvesem volt, mégis elment,
hívta erdő kék fénye fent.
Mint a lomb, lehull a vágy,
ahogy sétálok távolabb.
Aranyvirág az eskü csak,
hullajtja sorra szirmait
– hervadna bár halomba lent,
szél hordja szét, amerre ment.
Han Jongun (1879–1944) a koreai líra megújulásának egyik legfontosabb alakja. Írói neve Manhe, melynek ‘Tízezer tenger’ a tükörfordítása; ez a bánat és szenvedés rengeteg tengerére utal. A költőnek fontos elve volt az erőszak nélküli magatartás, szelídsége miatt többször is bajba került, mert japán kémnek vélték. Folyóiratot vezetett, mely az ‘Egyedül az érzés létezik’ címet viselte. A japán megszállás alatt ő a békés forradalom híve volt, hazája függetlenségéért folytatott küzdelmében is az erőszakmentességet képviselte. Költészete az európai modernség úttörőjének számít Koreában, ugyanakkor azt is fontos megemlíteni, hogy Han Jongun mélyen ragaszkodott az ázsiai gondolkodásmódhoz és a buddhizmushoz, melyek költészetében is megjelennek.
Kim Szovol: A fal
Napra éj hullott szeszéllyel,
éjre nap jött, napra éjjel.
Lebontottam, újraraktam
a tömör nagy falat.
Kim Szovol (1902–1935) a középiskola elvégzése után kezdett verseket publikálni egy folyóiratban. Később tanítóskodott és újságszerkesztéssel is próbálkozott, de tervei nem sikerültek, költészetéből sem tudott megélni. Egész élete nehéz körülmények között telt. Harminchárom évesen öngyilkossággal vetett véget életének.
Versei jellemzően rövidek – néhány sorból állnak–, népdalszerű ritmussal rendelkeznek. Költeményeiben a magány, az otthon hiánya és a szeretetre való vágyakozás jelenik meg.
Kim Szovolt tartják a 20. század egyik legnépszerűbb lírikusának.
Ri Jukszá: A csúcson
Hideg évszak élei vágnak,
kihűlt fennsíkon állok.
Közel az ég, fáj a magasság:
nincs már, akit várok.
Vágyam sincs, hely, ahová térjek,
végül így bukok eléd,
szemem lehunyva felmelegszem,
bent emléked tüze ég.
Ri Jukszá (1904–1944) első versét harminc éves kora után írta meg, korábban tanult és tanított, illetve esszéket és kritikákat írt. Összesen harminchat darab verse maradt fenn, melyekkel beírta magát a koreai líra történelmébe. Versei ellenállást képviseltek a japán megszállással szemben. A költő már nem élte meg az ország felszabadulását, sok írótársához hasonlóan japán börtönben halt meg.
Rátonyi Katalin fordításai és jegyzetei
A szerző a jegyzetekhez felhasználta Osváth Gábor A koreai irodalom rövid története című munkáját. (Bp., ELTE Eötvös, 2016.)
