Címke: kritika / tudomány

Bejegyzések

Gyilkosok, professzorok

Egy, a tudományos fősodortól eltávolodott neves professzor, Emil Euler Ganz a hódolóiból, tanítványaiból, talpnyalóiból szektát alapít, és a kaliforniai Műszaki Egyetem Csillagászati Tanszékének vezetését felcseréli az Isten Gyűrűinek Rendjére. A mindenható Ganz professzorból mindenható szektavezér, Jupiter lesz, aki immár nem az egyetemen, hanem egy betonbunker mélyén kutatja a világegyetem titkait. 

 

Ám Jupiter halála után a szekta kezd széthullani, az alvezérek már csak fenyegetésekkel és gyilkosságokkal tudják a rendet (a Rendet) fenntartani. De vajon Jupiter professzor természetes halállal halt meg? Vagy csak paradigmát váltottak az alvezérek? És mi a magyarázata a Jupiter halála után megszaporodó rejtélyeknek? Itt lép közbe a kaliforniai rendőrség a kitűnő Decker hadnagy vezetésével…

 

És most – meglehet –, csalódni fogsz, kedves olvasó. Eszem ágában sincs egy krimikritika ürügyén mérgezett nyilakat lődözni szerteszét, és Emil Euler Ganz és egyes kelet-európai jupiterek között párhuzamot vonni. Mert bár a kelet-európai tudományos világnak megvannak az amerikaitól eltérő sajátságai, azért az igaz, amit Ganz professzor lánya, a Csillagászati Tanszék jelenlegi professzora megállapít: a „hivatalos” tudományos világ többé-kevésbé mindenütt az Isten Gyűrűinek Rendjéhez hasonlóan működik. A kívülállók szemében a fontos és kevésbé fontos, a komoly és „komolytalan” tudományos közösségek amúgy is egyformán titokzatoskodó, tekintélyelvű társaságoknak tűnnek. És nemcsak a tudományos közösségek, hanem az irodalmi iskolák, a művészeti intézmények is. A trubadúrok már szerelemtanuk kidolgozása idején megkülönböztették egymástól a költészetüket értő vájtfülűeket és az alantasokat (szó szerint vilanokat, parasztokat).

 

De ha a tudományos és művészi intézményesülés mindenhol elzárkózással jár, akkor miért most kerülnek a „professzorok” a hard-boiled-regények kereszttűzébe? És miért ilyen félig bűnös, félig áldozat szerepben? Hiszen a bűn és a tudományos-művészi önkifejezés közötti összefüggést már a német romantika is hangsúlyozta. (Jól emlékszünk, hogy mielőtt felfedezőútra indulna, Schlemil Péter eladja az árnyékát az ördögnek. És mellette hány és hány Faust kötött gonosszal paktumot az önmegvalósításért, a zsenialitásért, a „teljes életért” cserébe …?)

 

Ám a „professzorok” a mai bűnügyi regényekben nem ennyire izgalmas egyéniségek.  Egy „öreg professzor” a hard boiledekben csak  potenciális áldozat lehet, akit hamarosan kupán vágnak, elrabolnak, kifosztanak. A „sikeres professzor” pedig többnyire mindig valamilyen gonosz és tényleg karizmatikus bűnöző lótifutija, az a fajta, önmagát is becsapó bűnöző, aki szorult helyzetben – de csak szorult helyzetben(!) – gyilkosságokat is képes elkövetni. Emil Euler Ganz, a Rend alapítója, Faye Kellermann regényének hőse sem igazán nagystílű gonosztevő – sőt talán egyáltalán nem is gonosztevő. Néhány gátlástalan tanítványa használja ki tudományos rögeszméit, hiúságát, miközben a nevében működtetnek egy gátlástalan bűnszövetkezetet.

 

Ganz professzor mindeközben lenyűgöző előadó, aki csodás előadásokat tart „híveinek” a naprendszer keletkezéséről, a csillagok születéséről, az időutazás esélyeiről… Mert egy hard-boiledben a tudományos megismerés és egyáltalán a megismerés értelme sohasem kérdőjeleződik meg – a tudósok lehetnek nevetségesek, de a tudomány önmagában sohasem.

 

Tar Sándor bűnregénye, a Szürke galamb is egy rejtélyes tudományos felfedezésre épül: eszerint lehetséges a genetikát a hedonista gondolkodás és a piacgazdaság követelményeihez igazítani, olyan beteg galambokat kitenyészteni, amik csak az „unalmasokat”, a „feleslegeseket”, a családjuk számára terhessé vált embereket ölik meg. Ámde Tar „galambos embere” mérhetetlenül titokzatosabb és fenségesebb, mint az amerikai krimiszerző, Faye Kellermann Ganz professzora: éjszakánként egy toronyház tetejéről szemléli a várost,  magányosan kísérletezik, vagy a  meditációit veti papírra.

 

A „galambos emberhez” azért is kötődhet a német romantika számos kliséje és sztereotípiája (gondoljunk csak a nevére vagy misztikus naplóbejegyzéseire), mert nem egy fogadásokon pogácsázó, kollégái ellen intrikáló professzor, hanem egy minden hiúságtól mentes, közönséges bűnöző. Neki aztán nincs szüksége hódolókra, talpnyalókra, intézményekre, elismerésekre. Ő fenséges magányában is képes az egész emberiséget boldoggá tenni.

 

A „professzorok”  ábrázolásakor viszont jól láthatóan a társadalmi szerep kiüresedésére koncentrálnak a krimiszerzők. Emil Euler Ganz tragédiája nem az, hogy a megismerés vagy a misztikus tapasztalatszerzés érdekében bűnöket követett el, hanem hogy nem olyan átkozottul, olyan veszedelmesen, olyan ellenállhatatlanul nagy tudós, mint ahogy hinni szeretné magáról. És ebbe a szerepzavarba, ebbe a tragikusan kielégületlen hiúságába kapaszkodnak bele az őt kihasználni akaró tanítványok.

 

A becsapott professzor „esete” kapcsán Faye Kellermann számos érdekes társadalmi kérdést is felvet. Hogy fér el egy tekintélyelvű hálózat, egy tudományos „iskola” egy tömegdemokráciában? Mi különbözteti meg az alternatív tudományosságot vagy akár az áltudományt a „hivatalostól”?  Ki dönthet arról, mi számít tudománynak? A regény egy olyan tudományterület belső harcairól szól, ahol kevés szerepe van a hasznosságnak vagy az empirikus tapasztalatoknak. De akkor mi alapján döntik el, hogy melyik iskola kapjon dollármilliókat?

 

A Jupiter csontjaiban egy vallási szekta próbál meg tudományos műhelyként viselkedni – vagy a tudományos műhelyek azok, melyek hajlamosak szektaként működni? A csoportnyomás mennyiben korlátozza az egyének szabadságát?  De az intellektuális sivárságért kárpótol-e a szabadság? Hogy élik át kiszabadításukat a szektában őrzött gyerekek? Nagyobb boldogság-e egy örökbefogadó családban gagyi rajzfilmeket bámulni „szabadon”, mint egy betonbunkerben hallgatni Ganz professzor előadásait?

 

Nincs politikailag korrekt válasz… A professzort megölik, a gonoszokat megbüntetik, a gyerekeket kimentik, de mi mégsem lehetünk egészen nyugodtak. Hiszen a cím, a Jupiter csontjai Ganz professzor és ezentúl persze az egész nyugati tudományosság örökségére céloz, és ez (a többi  megválaszolatlan kérdéssel együtt) szorongó bizonytalanságot hagy az olvasóban.

 

Természetesen elitista és kirekesztő volt a XIX. századi tudományosság is – de ki merte volna az értelmét vagy akár az eredményeit kétségbe vonni? A tudományos-technikai előrehaladás jelei hétről-hétre szemmel láthatóak voltak, emellett a „poroszos” iskoláztatás is azt a hitet keltette, nem létezhet tudományos előrelépés a nép kiművelése nélkül. Kirekesztők voltak maguk a trubadúrok is, de tanaik elterjedését egyáltalán nem csorbította, hogy mit gondoltak másokról. Néhány évszázad sem kellett, és nyugaton a polgárok, parasztok már az ő szavaikkal vallottak egymásnak szerelmet.

 

De mi marad Jupiter „csontjaiból”, a regényben oly megvetően ábrázolt XXI. század eleji tudományosságból és magaskultúrából?

 

 

Faye Kellermann: Jupiter csontjai (Ford.: Pethő Dóra)

Gabo Kiadó, Budapest, 2006.

Bejegyzések

“Linné és Mengyelejev nyomdokain”

Bán Zsófia 2012-es Ünnepi Könyvhétre megjelent elbeszéléskötetének címe az ember szó említése nélkül idéz meg ember előtti, prehisztorikus időket, egyszerre asszociáltat a genezis azon ünnepélyes pillanatára, amikor Isten már megteremtette az állatokat, viszont Ádámot és Évát még nem, illetve arra a tágabb-mélyebb számol(hat)atlan ősidőre, amely az emberlét nélküli földtörténeti korok homályába vész.

 

A borító jócskán árulkodik a kötet koncepciójáról. Az emberi érintéstől mentes trópusi ősnövényzet látványa korrelál a tizenöt elbeszélés folytonosan visszatérő problémájával: Mi a kép? Önmagában létező, csöndjével az elmúltról, de megragadottról árulkodó entitás, vagy olyan objektum, amely önmagában csak egy kimerevített, mikroszkopikus fázisát ábrázolja az időben már meghaladott koroknak, és amely nem létezhet az egyén értelemadása, állandóan mozgó, változó jelentésképzése nélkül? Esetleg olyan valami, ami dokumentál ugyan, de sem a képzelet, sem az emlékezet segítségével nem teszi többé hozzáférhetővé sem a mások által, sem a személyesen megéltet? A fotográfia rövid történetében – mely a kötet főhangsúlyos kérdéseit dolgozza fel –, a kép mivoltának boncolgatása közben olyan közismert fotók, ezáltal pedig bizonyos fokig jól leírható, bizonyos fokon túl objektíven el nem mondható történetek idéződnek meg, mint Patty Hearst-é az őt elrablókkal immár azonos érdeket képviselve, vagy az egykori olasz miniszterelnöké, Aldo Moroé, kivégzése előtt nem sokkal, kezében a fogságban töltött napok számát jelző táblával. Magunk előtt látjuk az ember Holdra lépését vagy a Warhol-Polaroidokat, de ezentúl olyan történeteket is, amelyeket nem dokumentálhat fotó, ám mindannyiunknak van egy elképzelt képe róla, mint például Cortez Montezumával való találkozása. A borító trópusi fotója ezentúl olyan környezetet ábrázol, amely a Rio de Janeiróban született írónő elbeszéléseiben visszatérő elem: a történetekben váltakoznak a budapesti és a dél-amerikai helyszínek, sőt, nem egyszer együtt jelennek meg a külföldre emigrált vagy onnan hazakerült szereplők emlékezetének horizontján, mint a Három kísérlet Bartókra, a Méreg vagy a Matrix című írásokban.

 

Érdekesség, hogy a címadó darab a kötet végére került, és helyszín tekintetében kilóg a többi közül. Anna, a jéghegyekről „portrét” készítő fotográfus halott édesanyjáról meglévő emlékképei itt az Antarktiszon élő pingvinek életmódját vizsgáló Gina életbölcsességével ötvöződve jelennek meg. Ez a fajta, a történeteket egymásba csomagoló, egymásba ékelő, síkváltó építkezési mód egyébként is jellemzője a jól szerkesztett kötet elbeszéléseinek. A Három kísérlet Bartókra című írásban az emigráció és a magánéleti válság miatt a művészettől való eltávolodás, valamint az identitásvesztés kérdései, az itthonlét és a trópusi élet ellentétessége, és egymástól való időbeli távolsága épül be Rosenstein úr lakáskoncertjeinek, illetve Inkey Aladár zongoraművész kudarcának történetébe.

 

A beékelődéses, egymásba csomagolós szerkezet jellemző az Egy este Erika nélkül vagy a Matrix című elbeszélésekre is, az előbbiben egy várva várt, a barátnővel töltött Rolling Stones-koncert meghiúsulása az anyával való diszharmonikus kapcsolat emlékeivel és jelenével ötvöződve jelenik meg (az anya-lánya kapcsolat, illetve az arra való emlékezés egyébként is visszatérő motívuma a kötetnek), míg utóbbiban egy magyar–kubai házasság, a gyermekszületés, a fotográfusi és a matematikus hivatás párbeszédébe épül be az alcímben is jelzett „merülési szótár”, a tengerben történő fotózással kapcsolatos természettudományos definíciók. Ezek a rövid, egzakt meghatározások egyrészt Dénes Anna mélytengeri fotós hivatására, másrészt áttételesen a házaspárral való kapcsolatának történetére reflektálnak.

 

„Előre Linné és Mengyelejev nyomdokain. Hogy értsük egymást.”– szólnak a Képzeletbeli Éden bevezető sorai. Az elbeszéléseken átívelő, visszatérő problémakörök, mint a már emlegetett kép-kérdés, az anya-lány viszony, a megértés-megérthetőség vagy éppen az azonos nyelvűtől elzárkózás témája kitűnően szervezik a kötetet, tudatos szerkesztésről, jól átgondolt és nem kevésbé sikeresen kivitelezett kötettervről tanúskodnak. Üdítő olvasni ilyen gazdag műveltséganyagot megmozgató elbeszélés-gyűjteményt, amely nyelvi és tematikus rendszerével vezeti is az olvasót, el is engedi a kezét. A motívumok jól rendezettsége, a definíciók applikációja ellenére természetesen nem állítható, hogy az olvasottak nyomán feltörő sokféle asszociáció, a jelenlévő és megidéződő szövegek, festmények, valamint fotók és azok értelmezéseinek mozgalmas metszéspontja egyfajta világos, áttekinthető, könnyen emészthető rend felé vezetnék az olvasót. Jól megfér egymás mellett az értelmezhetőség szabadságában való tobzódás és a fizikai terminusok visszatérő emlegetése a kötetben.

 

A természettudományos téma, beszéd-, és gondolkodásmód egyébként is erőteljesen és visszatérően hatja át az egyes szövegeket, ezek az eredeti megoldások kiválóan hangsúlyozzák az egyes elbeszélések koncepciózus összetartozását. A kötetnyitó történet a röntgen feltalálásának és képpel való dokumentálásának elbeszélése, melybe fiktív módon beépül Wilhelm Röntgen felesége iránt érzett szerelmének a fizikai törvények világával mutatott összeférhetetlensége, mesterséges, akarat általi megregulázhatatlansága. Gyakori, tudatosan szervező motívumok a természettudományos jellegű „költői képek” a kötetben: Frau Röntgen nyelve olyan, mint egy gyíké, amikor rovart szippant be, a személyéből férje felé áradó „sugárzás” azonosul a felfedezett X-sugárral, így utána az Anna Bertha-sugár nevet kapná. A zongoraművész Inkey Aladár az előadás kezdőpillanataiban „mozdulatlanul ült, mint egy megvilágított archeológiai lelet”, ugyanebben az írásban „érezni kell a rothadó idő szagát”, a záró elbeszélésben az anya testén lévő varrat úgy jelenik meg a fotográfusnő emlékezetében, „mintha egy százlábú kőbe vésett, ősi, paleontológiai lenyomata lett volna egy emberek előtti világból, amikor még csak az állatok éltek”.

 

A természettudományos leíró jelleghez kapcsolható az érzékszervek, az észlelés-érzékelés kiemelt fontossága, amely szintén végigvonul a kötet darabjain és remekül fűzi egybe azokat.  A Három kísérlet Bartókra és a Hús című elbeszélésekben az egyes érzékek közötti hierarchikus sorrend rajzolódik ki, azonban ezek a sorrendek nem azonosak egymással, jelezve, hogy a zárt, egzakt élettörténetek más-más törvények szerint működnek ugyan, ám egymás mellett létező, egyenrangú világokként, párhuzamos igazságokként. Hol a hallásé-hallgatásé a főszerep, hol a hús emlékezete, a tapintás az érzékek bajnoka.

 

A Las Meninas című elbeszélés a kötet talán gyengébben sikerült, de kétségkívül a legmerészebb, legtávolabbi asszociációkkal dolgozó darabja. Alapja a kötetben látható, azonos című Velázquez-festmény, itt azonban nem az udvarhölgyek kíséretében megjelenő, történetileg dokumentált Margarita Teresa infánsnő áll a középpontban. Margarita itt a Mesternek nevezett festőművész kislánya, ami már önmagában is érdekes „tény” a megidéződő intertextus miatt, ráadásul Margarita élettörténete és a Bakáts téri templomba szánt, őt ábrázoló festmény, a budapesti kontextusba helyezés, felveti a már jól ismert „mi van a kép mögött?” kérdését. Normativizálhatók, objektivizálhatók-e egy kép lehetséges történetei? Az önazonosságot megcáfoló, a sokértelműséget felvető elbeszélés nyelvi szinten is egyszerre operál posztmodern gesztusokkal, egyúttal talán parodizálja is azokat.

 

Érdekes, visszatérő játék az elbeszélésekben az élő és az élettelen felcserélődése, az ember tárggyá minősülése, a tárgy antropomorfizációja. Az Armani és a szerelem című írásban az emberi szervek értékesítésének kérdése, illetve a kidobhatatlan, mindenképp őrizendő tárgyak halmaza, „egy újrahasznosíthatatlan élet hordaléka” szerepelnek egymás mellett. A fotográfia rövid történetében a kép az emlékek őrzőjeként és ismerőjeként emberi, de bizonyos módon „emberfeletti” tulajdonságokkal is bír: „Mert a kép az olyan, hogy elárul…Egy képnek, kell-e mondani, saját emlékezete van…a kép fölénye velünk szemben olyan nyilvánvaló, hogy elővenni is csak azért érdemes, hogy újra és újra szembesüljünk avval, hogy semmit, de tényleg semmit nem tudunk.” A záró, címadó elbeszélésben ugyanígy az objektum válik emberivé: a jéghegyeket fotózó Anna számára olyanok a jéghegyek, mint az emberek, ő „portrékat” készít róluk.

 

 A beékelődő szövegrészek bravúros alkalmazása mellett a nyelvi megalkotottságot  figyelembe véve nem elhanyagolható, hogy narrációs technikák tekintetében gazdag, változatos a kötet. A legtöbb elbeszélés ironikus hangot is megüt, gyakori a szlenggel, az élőbeszédszerűséggel való tarkítás. A József Attila-, Radnóti-, Ady- és Csokonai-idézetek, címek, szállóige- vagy szentenciaszerű használata szembetűnő, ám esetleges, véletlen frappáns találatként ható megoldások, különösebb intertextuális funkciót nem töltenek be. Szándékosan „döccentik” meg az addig homogénebb dikciót, szaporítják az asszociációk számát. Ilyen nyelvi „leleményeskedéssel” zárul  A fotográfia rövid története, parodizálva az „elvárható” okosságot vagy csattanót: „Csak a kép tud mindent. Negyvenszáz ultimó. Nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.”

 

A természettudományos szavak akkurátus szövegbeszövése a szerkesztettséget és a szövegek összefűzésére való erős, tudatos törekvést tükrözik. Ez az egzakt nyelvhasználat karakteres élt rajzol Bán Zsófia szövegeinek, nagyszerű lehetőséget teremtve az egyedi hang, a folytatható beszédmód kimunkálására.

 

 

Bán Zsófia, Amikor még csak az állatok éltek, Magvető, Budapest, 2012.

Bejegyzések

Nyúlszívettépő történetek

2 hozzászólás

Az igazság fakó. Meglehet, nem is létezik. Mi marad hát nekünk? Történetek, melyek kicsiráznak a semmi tátongó üregében, szárba szökkennek, előkandikálnak belőle, s bokrocskákká növekszenek. Efféle sűrű, tömött, kicsiny bokrok csoportjából áll össze – ha nem is kerek egésszé, sokkal inkább hernyórágtává – Bencsik Orsolya prózakötete, melyben a szövegeket Emil Kadarić nyugtalanító képei egészítik ki, tehát semmiképp sem illusztrálják.

 

Megelőzöm a harcedzett olvasót, aki máris vadászebként szimatolja a bokrok tövét: mit jelentsen, hogy ágaik, gyökereik egymásba gabalyodnak, csak nem egy novellásgyűjteménynek álcázott (miniatűr család)regényről van szó? Vitathatatlan, bár az idősíkok alaposan összekeveredtek, a szereplők − családtagok és szűkebb-tágabb környezetük − többnyire állandóak, még ha számtalan metamorfózison vergődnek is keresztül, csakúgy, mint a helyszínek, a közöttük fel-alá karikázó kerékpár, vagy a növények, állatok, szagok, (egyre fakuló) színek ismétlődései. A legfőbb összekötő kapocs pedig a narrátor hangja: akár Bencsik első kötetében – ahol szintén kiemelt szerepet kapott a család fullasztó mikrokozmosza −, úgy itt is az én térképét böngészhetjük, melyről azonban könnyen kiderülhet, hogy vaktérkép, fehér üresség fekete jelekkel. Nem lélekrajzot kapunk, inkább az én külső koordinátáiról, meghatározottságairól olvashatunk – vagy éppen azok hiányáról. Nagyapáról, aki valójában nem is nagyapa, apáról, aki azt sem tudja megjegyezni, hogy lányának női neve van, vagy férfiakról, akik még csak a test térképét sem olvassák megfelelően.

 

A hiány az egész prózagyűjtemény szervezőelve. Egy-egy bokor többnyire elhallgatott szavakat, némán tátogó szájakat, fürdőnadrágban zsibongó vágyakat, szenvtelen durvaságot fon körbe ágaival. Buján tenyésző történetek – s a köztük fehérlő hiányok: íme a képlet, amely miatt a bokrok nem nőnek regénybozóttá, legalábbis az én tekintetem előtt, hanem jobb’ szeretnék, ha keresztbe-kasul, változatos sorrendben olvasnám el őket.

 

Szűnni nem akaró légydongásként vibrál mindenben az általános bomlás, folytonos kiveszés tanúi vagyunk. Nem terem már paradicsom és karfiol a kertben, mint régen, a dédmama lelke – a múlt egy darabja – elkallódott valahol a macskainvázióban. A narrátor családja elől menekülve biciklire pattan, hogy a szomszéd faluban igya le magát szerb harmincasokkal, a család pedig a háború elől kénytelen menekülni.

 

„Én sok mindent tudok, de sok mindent nem szabad kimondanom” – jelenti ki a narrátor az első szövegbokorban. Arra is panaszkodik, hogy zavarja a hiányzó szavak jelenléte. Így hát fecsegni kezd, s csak akkor némul el, amikor a voltaképpeni történetbe kellene belevágnia. Kísértetiesen hasonlít családtagjaira: valaki mindig beszédképtelen, vagy egyszerűen csak nem akar megszólalni, lelki fekélyt, üszkösödést rejtegetve; Patinka, a narrátor nővérének szekrényben tárolt szeretője (nevezzük így jobb híján) pedig ráadásként olykor meg is vakul. Ez a figura különben is maga a megtestesült hiány: „lelke patyolattiszta”, szinte semmit sem tudunk meg róla (kezdve akár rendszertani besorolásán), csak szavaktól megkopasztott szenvedését sejdíthetjük, amint a feje ütemesen kopog a szekrényajtó belsején. Így küszködik az emberi sertéssé hizlalt, élő sebbé váló egykori hentes nagyapa is ágyába süppedve, belesemmisülve némaságába, félállati elhagyatottságban.

 

De nincs is ezen mit csodálkozni egy olyan „hervadt virág-világgá bomlasztott valóságban”, ahol a nagymama szirmokat nyeldekelve lassan maga is óriási húsevő növénnyé változik át, a tata, ha épp nem verébfejű hízó, akkor elnyalt szívű nyúl, esetleg zongoratanárnő, s a kertben lesett madár vagy a zsilettel kettényisszantott hernyó látványán a szomszéd csúf neje agyongyömöszölt, aranyakkal teleaggatott porcikái derengenek át. Emberi, állati és növényi létformák olvadnak egymásba, vetülnek, mutatnak egymásra a könyv lapjain. A lelkekről nem kapunk hírt, a porhüvelyek deformálódnak jobb híján az erőszak, a birtoklás, a lihegő vágy satujába szorítva: „a faluban, akárcsak a régi tyúkól tövében, könnyen roncsolódik a test.”

 

Nyomasztó hangulat lengi be a történeteket, akár a tata bűze, melytől okádnak a faluba látogató, edzetlen idegenek, s ez az atmoszféra éppen attól lehet fojtogatóan hatásos, hogy nem rágja a szánkba magát. Az olyan csábítóan súlyos téma, mint a háború, sem tolakszik elénk önnön hatásosan kiaknázható vérengzéseiben fürdőzve: indirekt módon van jelen, WC-papírnak használt folyóiratokban, felfalt házikedvencekben, menekült szomszédban és kutyamenhelyesben. A narrátor a fekete humort is jó érzékkel adagolja, nem szellemeskedik feleslegesen, nem metszi fel képei hasát, hogy az olvasó elé omoljon minden odabenn lapuló morbid poénlehetőség.

 

Egyáltalán, úgy hiszem, Bencsik könyvének olvasásakor szükségtelen valamennyi képet, metaforát, kölcsönös megfelelést minden áron kibontani, megmagyarázni, amint Kadarić vegyes technikájú munkáit is erőltetett volna egy-egy szöveghez rendelni, hiszen a kimondhatatlanság problémája önmagában lerágott csont, ifjú bölcsészek túlfinomodott szívfájdalma. E szövegbokrokból azonban nem intellektuálisan oldalra biccentett fejű kérdések, hanem izzatag testek és rothadó birsalmák kandikálnak ki. Azután persze színekből, szagokból, toll, bőr, sörösüveg és az elképzelhetetlen, mégis kézhez álló Patinka tapintásából mégiscsak lepárlunk valamit, ami több asszociációk szabad burjánzásánál. Ami ugyanis elsőre logikátlannak, abszurd játéknak tűnik, nagyon is egységes, átgondoltan felépített – és kegyetlen − világot rejt magában.

 

Bencsik Orsolya, Akció van! Fórum, Újvidék, JAK, Bp., 2012.

Bejegyzések

Sok bába közt a gyerek

1 hozzászólás

Závada Péter első könyve kiválóan megszerkesztett kötet. Azért is fontos ezt már az elején leszögezni, mert a felépítés, a váz, amire a verseket felfűzték, igen látványosan tudja alakítani az olvasás mikéntjét, de ezzel együtt nem sugall kizárólagos értelmezést. A négy rész többé-kevésbé különböző versvilágokat tár az olvasó elé, noha az átjárhatóság, tehát a nem-lineáris olvasat lehetősége is adottnak tűnik. Ami még mindenképpen megemlítendő pozitívumként hat, az a kötet rövidsége. Elsőkötetes szerzőknél előfordul, hogy olyan szövegek is bekerülnek a válogatásba, amelyek könnyedén elhagyhatóak lennének; szerencsére úgy tűnik, Závada Péter könyvének összeállításakor ezt a prototipikus hibát sikerült elkerülni, s így valóban rövid, de annál feszesebb szövegvilág jöhetett létre a szerkezetet tekintve.

 

Az első két rész két témát hoz újra és újra az olvasó elé: nagyváros(i lét) és évszakok. Az előbbi láthatóan igen jól illik Závada Péter világához, mindezt könnyedén össze tudja kapcsolni a párkapcsolatok megjelenítésével. A szövegekben felbukkanó Másik nem megragadható, mintha valamennyire mindig idegen maradna, az ölelés is egy némafilm pergő filmkockáinak segítségével jöhet csak létre: „Majd néhány őszi vágóképpel később / egy elég bátortalan ölelés jött” (Film helyett). Amennyiben mindezt a városban való lét, az azzal való kapcsolat metaforájának (is) tekintjük – márpedig ez az olvasat könnyedén megengedhető lenne –, akkor ezt a két szálat talán érdemes lett volna hangsúlyosabban összekapcsolni, cizellálva ezzel is az olvasási lehetőségek mikéntjét. A második részből a Pesti sampon című, (reklám) alcímű verset emelném ki. Deák tér, Moszkva tér, Oktogon – az ezekről született négysoros leírások olyan pillanatképek, melyek kapcsolódhatnak az előbbiekben említett filmszerűséghez is. Az évszakok mindig városi környezetben láthatóak/érzékelhetőek a lírai beszélő számára, ez mindenképpen figyelemreméltó, de mivel túl sokszor fordul elő ez a megoldás, nagyon könnyen monotonná válik.

 

A négy fejezet közül a harmadikat tartom kiemelkedőnek. Ezekben a versekben a lírai én egy teljesen más utat választ arra, hogy magáról beszéljen: a saját múltját és ehhez kapcsolódóan a saját jelenét. Érdekes színfolt ez a már tárgyalt városi és évszak-témához képest. Külön kiemelném a leíró részeket, amelyek már nem a nagyvárost, hanem a lakást, illetve annak környékét jelenítik meg. A mikrotér világának megjelenítése erőteljes képeket eredményez: „Szembejön az árnyékuk: egy roncsolt / arcú cigányfiú és egy gigantikus dán dog.” (Klauzália). Remek szerkesztési megoldás az is, hogy a déd- és (apai ágú) nagyapa alakja már az első részben felbukkant két versben (Amíg alszom és Résistance naïve), mintegy előképét adva a harmadik rész anyai nagyapjának (Valami fényes). Izgalmas és sajátosan egyéni versekkel találkozhatunk itt, mindenképpen ezt a hangvételt tekintem érdekesnek a kötet egészét nézve.

 

Az utolsó rész szonettformában írt verseket tartalmaz. Nem feltétlenül érzékelhető ennek a versformának az indokoltsága a kötet összességét tekintve. Könnyed hang jellemző ezekre a szövegekre, illetve az irónia alakzatának használata is itt teljesedik ki leginkább. Ez utóbbi túlsúlyát nem látom feltétlenül megalapozottnak, ugyanakkor fenntartom annak lehetőségét, hogy ezek a formai megoldások később olyan tartalmi megvalósításokká alakulnak, amelyek akár jellemző sajátosságok is lehetnek.

 

Külön kiemelendő, hogy mind a négy szakaszon átívelnek a részeket lezáró Csak addig című versek. Mintha ezekben a versekben tudná leginkább kamatoztatni Závada Péter az elképzeléseit. Különböző tájak (Olaszország, USA) kapcsolódnak itt össze, s egy szerelmi szál története éppúgy kiolvasható belőlük, mint a saját múlt emlékképeinek értelmezése. Véleményem szerint ezek azok a szövegek, a harmadik rész egy-egy darabján túl, amelyekben leginkább érzékelhető Závada Péter egyéni hangvétele, itt nem találkozunk annyi gyenge verssorral vagy megoldatlan formai megvalósítással sem.

 

Ami viszont folytonosan visszatérő probléma, az a nem túl kifinomult rímtechnika. A hol páros, hol keresztrímes megoldások sok esetben erőtettetek, még akkor is, ha mindez finom (ön)iróniával párosul. Csak hogy néhány jellemző példát idézzek:

 

 „Mit kaptál, csak jellemem.

Külcsín vagyok, semmi más.

Azt remélted, kell legyen

a lét mögött identitás.” (Macskakör)

 

„És akkor az a hűvös rettegés

– úgy lebegett fölöttünk, mint a kés.” (Hiánydramaturgia)

 

Ezek a sorok nyelvjátékként is kevesek, a tartalom közhelyességét most nem is említve. Závada Péter versvilágához úgy tűnik, sokkal jobban illenek a rímtelen sorok, mintha a szövegek sűrítettsége is jobban működne, amikor nem használ rímeket (jó példa erre az utolsó, Konkáv című vers). Szintén visszatérő problémának érzékelem az intertextusok indokolatlan használatát. Az egyik leglátványosabb példa a Jövőre harminc című vers: a Jelenések könyvéből vett mottó egyrészt egy nagyon erős felütést implikálna, erre azonban egyáltalán nem megfelelő a „Vesémbe látsz, Istenem, mint a röntgen” kezdősor. Másrészt a „Jövőre harminc – szívem visszadöbben” (feleslegesen) kurzivált része, mely Kosztolányi Dezső Hajnali részegségéből vett idézet, mintha túlságosan is támaszkodna (a vers egészét is tekintve) a 20. századi költő versére; ahhoz azonban, hogy párbeszédbe lépjen vele, sokkal erőteljesebb képek, sorok kellenének.           

 

Összességében azt gondolom, hogy Závada Péter első köteténél a szerkesztésnek köszönhetően sikerült elkerülni az elsőkötetes szerzők több típushibáját is, ugyanakkor a gyenge, olykor kifejezetten közhelyes verssorok kiiktatása már a következő verseskönyv feladata lesz, mint ahogy a rímek vagy az intertextusok használatának átgondolása is.

 

Végezetül talán érdemes néhány szót ejteni a szókratészi bábáskodás módszeréről is. Bába nélkül nem születik meg a gyerek, ő segíti világra, de a vajúdást kísérő fájdalmakat csak enyhítheti. Jelenlétük tehát szükségszerű, de nem állandó, hiszen a szülést követően már nincsen funkciójuk – igaz kell legyen ez a verseskötet megszületésére is. Tehát nem biztos, hogy szerencsés megoldás, hogy két elismert szerző (Parti Nagy Lajos, Darvasi László) ajánlószövegét is olvashatjuk a könyv hátlapján. Mindezt azért is tartottam fontosnak megjegyezni, mert a reklám, ami természetes velejárója és nyilvánvalóan nagyon fontos része egy-egy könyv útjának, rossz esetben elfedheti a létrejött alkotást is – a könyv mostani fogadtatását nézve ez igencsak aktuális kérdés. A kötetről, a benne lévő versekről tehát szintén beszélni kell(ene), sok embernek, sok szempont szerint. Mert a versek élete, ha már ennél a metaforánál maradunk, akkor kezdődik el csak igazán. S akkor jó esetben a bábák is háttérbe szorulnak.

 

 

Závada Péter, Ahol megszakad, Budapest, Libri, 2012.

 

A kritika a Láma visszavág című, Kolozsváron megtartott kritikai műhelybeszélgetés keretében készült.

http://www.facebook.com/events/432774516746453/

Bejegyzések

Bőrsorvasztás

Bartók Imre első regényének 2011-es megjelenését jelentős kritikai visszhang követte. Szinte valamennyi a szöveg központi jegyeként említi az elbizonytalanítás különböző stratégiái köré épülő fejezetek egymásutánjának az olvashatósághoz intézett kihívását. Így a szövegdarabkák, amelyek világokat törnek szét, és ebben a széttörésben világokra nyitnak rá, a kötet világát is darabokra tördelik, elbizonytalanítva a lehetségesként kínálkozó olvasatokat. A tehetetlenség és a kiúttalanság nem csupán a lidércnyomásszerű létezés által maga alá temetett narrátor(ok) sajátja, hanem az olvasó is így áll a szöveg előtt. A regény felsérti a jelentéstulajdonításra irányuló olvasatot, ám nagyon is tudatos szövegkompozíció eredményeként.

 

Bartók Imre FémA szöveg rövid egységekből áll össze, amelyek egymás mellé rendelődése fölborítja az újra- és újrainduló értelmezést. Nevelődési regény – olvassuk az alcímben, és valóban, kezdetben komolyan vehető a regény a terápiától várt gyógyulás útjának bejárásaként, amely megszabadítja a narrátort a tévképzetekről, hallucinációktól vagy riasztó álmoktól. Azonban gyorsan világossá válik, hogy bár valóban egyfajta úton való végigmenésről van szó, korántsem a gyógyulás útja ez. A rövid fejezetekben korán egybemosódnak a határok fantázia és valóság, vagy álom és valóság között, lehetetlenné lesz annak eldöntése, melyik tér is az, amelybe beleveszünk. Ugyanis beleveszésről van szó, egy olyan térbe, amely hirtelen nyílik meg valami számunkra idegen és borzongató, az elviselhetetlent hozó megjelenése során. Wolfgang Kayser 1957-es groteszk-monográfiájában ezt nevezte a groteszk struktúrájának, az elidegenítés struktúrájának, amely során szétrepednek a saját világ falai, és előtűnik mögöttük az idegen, az emberi életre alkalmatlan. Hirtelenségében és sokkszerű fantasztikumában rejlik az ereje, amelyből adódik, hogy a groteszk a novella műfajában tud leginkább működni. Amennyiben mégis ki akar terjedni egy regény világára is, úgy lehetséges útként kínálkozik a rövid, groteszk jelenetek egymás mellé sorakoztatása, amely során az abszurdba, az értelem nélkülibe fut a regény. Ez lenne Kayser szerint a groteszk mint regény – ő példaként Bonaventura 1804-es Éjjeli őrjáratok-ját hozza. Ha olvashatná a Fémet, bizonyára boldog lenne. Bartók regénye ugyanis hiba nélkül felel meg Kayser definíciójának.

 

Kérdéses, hogy mit nyerünk egy, a fentihez hasonló definícióval, azonban talán lehetségessé válik a zárójelezése azoknak a kérdéseknek, amelyek hiábavalóak a szöveg szerveződése okán. Egyszerűen értelmetlen a „milyen térben mozgunk” kérdése, el kell fogadnunk a szöveg szédítő működését, és nem ennek (lehetetlen) kibogozásába kezdeni. Másfelől nem tehető fel a „mit mond” kérdése sem, hiszen ha a Fém működik mint szöveg, magánál tart, és nyugtalanít, akkor az egyáltalán nem a jelentéstulajdonítás nyugvópontra juttatása miatt lehetséges. A rövid fejezetek mint groteszk-struktúrák ereje a kimozdításban rejlik, amelyek számában és variánsaiban bővelkedik a regény: a szülő nő széttrancsírozásától, a vágóhídi marhák lázadásán  vagy a vámpírnő etetésén keresztül, a legkülönbözőbb (ön)csonkítások és kínzások aprólékos leírásáig. Mindeközben egyaránt merítve a horror/gore filmek és a szépirodalom tradíciójából, mely utóbbira példa Hoffmann Coppolájához/Coppeliusához kötődő szemkivájás-motívum, vagy Kafka Gregor Samsájának metamorfózisának finom, az eredetit is át- és visszafordító újraírása. De más intertextuális utalások is fel-feltűnnek, ha más kontextusban is, legyen szó Dosztojevszkij szembenézéséről a géppuskákkal, Pilinszky kinn feledett nyugágyáról, Minósz király torzszülött fiának építtetett labirintusáról, Poe halált hozó álarcosbáljáról vagy Kierkegaard Félelem és reszketéséről.

 

Azonban az ekképpen kiépülő regénystruktúra önmaga ellen fordulhat. E lehetőség mentén egyensúlyozik Bartók regénye is, amennyiben idővel mechanikussá válik a fejezetek kezdése és működésmódja. Az ébredés mindig előrevetíti a borzalmat, és ennek a várakozásnak a gyakori beigazolódásával gyengül a fejezetek alapjaként szolgáló kibillentő, elidegenítő (Kayser) eljárás. Természetesen erre is rájátszik a szöveg, időnként pontosan ezek maradnak meg valamilyen valószerűségen belül, és pont ellenkezőleg, időnként a rémképek sorából kiemelkedő orvosnál tett látogatások fordulnak át egy tűrhetetlen világba – például egy Bosch vagy Pokol-Brueghel munkáit idéző festmény földre „ömlése” következtében.

 

Azonban mégsem pusztán groteszkek sorozata a Fém. Számtalan motívum ügyes egymásba fonódása erősíti a regény kohézióját. A fémvilágot maga alá gyűrő- illetve azt magában rejtő növényvilág, az ember-fa metamorfózisok, a kastélybeli bálok ismétlődése, a férfi-nő kapcsolat (hiányának) töredékei – mindez a regény bizarr világának állandósuló mályvaszín falai között.

 

A szövegdarabkák mégis egy utat adnak ki, még akkor is, ha ez az út nem egyenes vonalban vezet valahová. Sokkal inkább visszahajlik, rácsapódik mindarra, amit önmagán hordoz. A mindvégig névtelenségében megmaradó narrátort – akinek pusztán orvosa adja a John nevet –, szintén maga alá szorítja, egész életével, gyógyulásának egykori reményével. Ennek az útnak az állomásaira az orvosnál tett látogatások során reflektál a szöveg. Hamar nyilvánvalóvá lesz: nem a gyógyulásé ez az út, sokkal inkább az ellenkező irányba mutat már a legelső (narrátor által elbeszélt) találkozás is. Az orvos mint szöveggenerátor kezd el működni különös érdeklődésével a narrátor rémképei iránt, aki ennek következtében még „színesebbé” is teszi, és állandó megőrzésben tartja őket, hogy aztán később elmondhassa az orvosának. A kis fejezetek így alapanyagul szolgálnak az elbeszélőnek, és lényegtelenné válik jelentésük vagy a tér, amelyben mozognak, pusztán a fantázia elrejtő-kibomló „redőiként”, szabdalt, redőzött tájaként nyernek jelentőséget. Egy olyan játékba kerül a narrátor, amelynek nem ismeri szabályait, amely lerombolja a gyógyulás útját, és a szövegcsinálás útját, a szövegek világát építi ki. „Johnnak” emlékeznie kell, hogy fönntartsa a másik világ épülését. Az orvos egy helyen így beszél hozzá: „Te valójában egy másik világba vágysz, amely még sosem hallott rólad, egy olyan világba, amelynek síkságai telis-tele vannak redőkkel és ráncokkal, apró domborulatokkal és gyűrődésekkel, amelyek szinte hívogatnak, hogy elrejtőzz bennük, el az emberi tekintetek és kívánságok elől, hogy magad légy egészen.” (60.) Ez a redőzött, szerzőjét magába rejtő szövegvilág az, amely épül, amely elrejti az elbeszélőt, és amely ellenáll az olvasói megközelítéseknek a maga mindent bekebelező másságában. E táj redőzöttségének teremtő látása fájdalmas, akár a szemhéj alá szórt üvegszilánkok (126.). Az orvosi látogatások efféle szöveggeneráló, a világot szöveggé átíró funkciója a narrátorban is tudatosul: az orvostól a lelkesedése általi ösztönzésen kívül mást is nyer – „betűket”, amelyek „bőrünk alá kerülnek” minden emberi interakció során, azonban még nem olvashatók. Az orvos ellenben az, aki segít a „bőr sorvasztásában” (154.), amelynek során az szárazzá válik, a betűk pedig olvashatóvá. A bőr szárazsága, vagy egy szintén itt használt metaforával, a „falak közelebb húzódása” többször is előkerül, mint a pusztulás, vagy sokkal inkább a metamorfózis jelölői, illetve a fenyegetettségé. Az ember eltűnik, a betűk előtűnnek.

 

A Fém tehát a szöveggé válás regénye, szöveggé, amely kiolvashatóságához minden előtte lévőnek el kell sorvadnia. Nem véletlen, hogy a regény második felétől már legtöbbször kritikusként vagy íróként szerepel a narrátor, mígnem eljut a regény utolsó részében a gépírónőig, aki már nem is saját szövegét írja, hanem egy tőle idegen, számára már alig-alig követhető szöveget gépel – gépként. A szoba, amelyben az íróval dolgoznak, lassan rájuk zárul, kívülről elfedi a moha. Az íródó szöveg világa egybemosódik valóságukkal, mígnem – talán kilátástalan munkájuk megváltásaként – bezárultságukra nyitnak a „fiaik” és „lányaik”, a szöveg világában elszökött gyerekek.

 

Bartók Imre: Fém, Kalligram, 2011.

 

A kritika a Láma visszavág című, Kolozsváron megtartott kritikai műhelybeszélgetés keretében készült.

http://www.facebook.com/events/432774516746453/

Bejegyzések

Város, hold, köd, rigó

A rendkívül fiatal költőket, főképp, ha első kötetük nagy nevű kiadónál jelenik meg, némi fenntartással fogadja az olvasó. Nem könnyű eldönteni, hogy a helyzeten segít-e vagy éppen ront, ha azt is tudjuk, hogy az induló költő nemrégen Petri György-díjat kapott. S hogy előítéletünket miképp befolyásolja, hogy a pályakezdő lány nem is akárkinek a lánya, hanem éppen egy elismert, kortárs költőé, arra már végképp nehéz volna választ adni.

 

Kemény Lili  „kamaszverseit” összegyűjtő Madaram kötetre a fentiek jól illenek, elképzelni sem egyszerű, hogy valaki ne előítélettel vegye kezébe a könyvet, legyen az jó vagy rossz feltételezés. De történik valami olvasás közben, valami megváltozik, Kemény Lili megbolygatja az előfeltevéseket.

 

Darvasi László a fülszövegben üdvözli, hogy a költemények még nem készek, illetve kevés szilárd pontja van ennek a lírának. Nem lehet, s talán nem is szabad egy induló költő esetében azt állítani, hogy megtalálta a hangját, stílusa letisztult, kerek. Annál inkább jó, hogy a fülszöveg sem kíván ekképpen nyilatkozni, mert a Madaram 2007 és 2011 közt keletkezett verseket fog egybe, amely azt is jelenti, hogy Kemény Lili 14 illetve 18 éves kora között keletkezett szövegeiről van szó. Nem is volna igaz a letisztultság a kötetre. Versei sok esetben csapzottak vagy túlírtak, s motívumok szintjén is ismétlődők. Olyan költemények is akadnak, melyeket könnyű szívvel ki lehetne hagyni a kötetből. Ám van valami, ami áttör a szövegeken, csapongásaikon és az egyes esetekben fennálló túlírtságon, ez pedig a költői érzékenység, amely nem egyszer felbukkan s megmutatja magát.

 

A kezdőszöveg az Alvó jó választás egy kötet megnyitására, rövid és az első versszakban olyan képpel szembesít, amely váratlan, s ígéretet tesz, hogy a kötet több ponton is meglep minket hasonlóval („aztán kinthagytam a lábtörlőn, az összegömbölyödve / alvó szelíd szörny mellett, aki egyszer hazáig követett” Alvó). Szelíd szörnyek, akik hazáig követnek minket lehetnek macskák vagy kutyák, de a Kemény Lili-szöveg nem igényli a kép referencializálását, kibontását, maradhat összegömbölyödve a szörny a lábtörlőn. Bátorsága, élénksége van e megoldásnak, szokatlanságában eredeti. Ahogy máshol megpaskolható a „Bűn” feje, s mondható róla, hogy „napi háromszor / megsétáltatom és minden reggel / kap majd enni is”(Óda az Éjszakához), éppígy megleshető „a szegény kis / Gonosz anélkül, hogy bántanánk” (Árnyjáték). Leginkább ilyen képekben, bizarr jelzőpárosításokban (szelíd szörny, szegény gonosz) érhető tetten Kemény Lili tehetsége.

 

A Kettőnk közül kimagasló teljesítménye a kötetnek, amelynek alapmetaforája a város és az apa megfeleltetése. Itt sem beszélhetünk kiegyensúlyozott szövegről, ám képileg nagyon erős tartalmakat hordoz, nem áll meg egy metaforánál, hanem tovább bontja azt: „Körutad óriáskígyó, duzzogva átkúszik / a Margitszigetre és összetekeredik. / Levedlett bőrében alszanak a villamosok.”. Erős képiség érvényesül itt folyamatosan, ugyanakkor egészen másképp jelenik meg e kép-alkotás, mint az olyan leíró-jellegű, pontosságra törekvő és vizualizálható szöveghelyeken, mint a ködöt leszorító fák (Téli eső fölszáradása a Városligetben).

 

A kötet több szakaszra osztottsága nem választja el élesen a benne szereplő verseket, ám a Díszalma a havon ciklus mégis kiemelkedik a többi közül, a legtöbb jól sikerült szöveg, vagy legalábbis ötlet, itt található. A Titkosírás, Budapest összevarrása Kelettel, Kopog című versekben mind van valamiféle erő vagy eredetiség. A megvalósítás néha kevésbé sikeres, mint a kiindulópont, vagy előfordul, hogy egy-két sort ki lehetne húzni (érdekes módon a szerző is érzi ezt, mivel sok esetben ez zárójeles megjegyzéseire igaz).

 

A túlírtságra lehet példa a Végtelenül egyszerű, ahol elég volna az első versszak, az utána következő szakaszokban inkább a modorosság és a sallang jellemző („Már csak ilyen porlepte fajta. Fáradt, / szívtelen szerelem.”). Az első versszak ezzel szemben kerek, önmagában állva jóval izgalmasabb képet mutat az almaültetvényen ragadt, és helyet cserélő két lélekkel. További gyengeségeihez tartoznak a már-már zavaróan sokszor visszatérő elemek: a Madaram legtöbbször előforduló motívumai a fák, a köd, hold, rigó, felhő, hó, város és varjak. Ezen ismétlések azt az érzetet keltik, hogy egy verse van Kemény Lilinek és a kötetben megformált szövegek csupán variánsai, lehetőségei ennek.

 

Azon költeményei is kevésbé sikeresek, amelyekben valamilyen társadalmi vagy politikai problémát feszeget. A Jelentés a türannosznak, A Gyarmat és a Déd-Európa egyaránt abba a hibába esik, hogy túlontúl az üzenetre helyeződik a hangsúly, így a költői megoldások háttérbe szorulnak. E szöveghelyeken elveszíti friss lendületét, és elmaradnak, vagy kevésbé hangsúlyosak bizarr képalkotásai, amelyek pedig legizgalmasabb pontjai a verseknek. Helyette olyan szövegrészek válnak gyakoribbá, mint „Kedves nemzedékem, mi szabadítottuk rá / őket arra a villamosra, mi voltunk, bizony. // Most elmorog felettünk egy repülő, / Nyugatra tart, mint minden repülő, (…) Nézzünk szembe a tényekkel, / végülis maholnap fölnövünk.” (Déd-Európa). Kilógnak az efféle szövegrészek abból a sűríteni nagyon is képes lírai hangból, amelyre ez a kötet következtetni enged.

 

Meglepő, bár sokszor még igen gyenge, ám érezhetően a tehetséget nem nélkülöző szerző kötete a Madaram. Kemény Lili verseit cselekményes lírának mondja Darvasi, amelyben a megismerés vágya munkál. Ám a Madaram inkább hangkeresés, próbálkozás, amely során a költő tiszta hangokat is megüt. Ami igazán érdekes, hogy mi lesz ezután, megtanul-e a madár tisztán énekelni?

 

Kemény Lili, Madaram, Budapest, Magvető, 2011.

 

A kritika a Láma visszavág című, Kolozsváron megtartott kritikai műhelybeszélgetés keretében készült.

http://www.facebook.com/events/432774516746453/