Címke: kritika / tudomány

„Egyszerűen lila fény és valami zümmögés:”

Párhuzamok Billy Pilgrim és a chanson de geste-ek hőseinek halálszemlélete között

 

Kurt Vonnegut művei közül eddig talán Az ötös számú vágóhíd generálta a legnagyobb kritikai visszhangot, aminek az egyik oka valószínűleg a regény jellegzetes és egyedi téridő-kezelése. A vonneguti téridő-rendszer (amely Az ötös számú vágóhíd mellett az 1959-es A Titán szirénjeiben is visszaköszön) jellegzetes vonása az átjárhatóság, az omniprezencia, mindenütt jelenvalóság élménye és lehetősége. Egy ilyen rendszer természeténél fogva más halálszemlélettel bír, mint amilyet jelenlegi társadalmunk tart vagy akár az 1950-es és 60-as évek társadalma tartott. Véleményem szerint ez a szemléletbeli eltérés jó közelítéssel megragadható Philippe Ariès „la mort apprivoisée” és „la mort interdite”, azaz „megszelídített halál” és „tiltott halál” fogalmainak segítségével. Ezt a két fogalmat Ariès többek között a nyugati világ középkor óta változó halálszemléletéről 1973 áprilisában tartott előadásaiban használja, az előbbi a középkor kezdetétől nagyjából a 17. század végéig terjedő periódus emberének lényegében változatlan halálszemléletére, az utóbbi a 20. század második fele társadalmának halállal szemben tanúsított drasztikusan átalakult attitűdjére utal. Ariès szerint, míg a középkori emberek mintegy ezer éven át teljesen hozzászoktak az élők és holtak egymáshoz való közelségéhez, és a halált szomorú, ám természetes eseményként kezelték, addig a kortárs társadalomban szinte átmenet nélkül, a szexualitás „felszabadulásával” párhuzamosan végbement a halál tabuvá válása, egyfajta letiltása és elutasítása. 1 Természetesen a halál jelenkori tabuizálását e tanulmányban nem tárgyalom. Vonnegut Az ötös számú vágóhídjának téridő-rendszere, amelynek működését Billy Pilgrim figuráján keresztül tapasztalhatjuk és (szerencsés esetben) érthetjük meg, kétségtelenül magán hordozza a 20. század haláltabujának jeleit és hatásait is. Ebben a tanulmányban azonban inkább a Vonnegut regényéből és a középkori chanson de geste-ekből, epikus elbeszélő költeményekből kiolvasható halálszemlélet közötti hasonlóságokat emelném ki, Ariès fentebb említett előadásaira támaszkodva. Túlmenően azon, hogy a regény alcíme, „a gyermekek keresztes hadjárata” már maga is a középkori lovagok világát idézi meg, a regény és a romance-ok egyes szereplőinek halállal szemben mutatott attitűdje egyéb szempontból is hasonlít egymásra.

 

A két szemléletmód között az első érintkezési pont egyfajta preszciencia, a halál előre tudása lehet. A középkori chanson de geste-ekben a lovagokat szinte sohasem lepi meg a halál, általában előre figyelmezteti őket valamiféle belső bizonyosság arra vonatkozóan, hogy életük végéhez értek. „…Or sai jo veirement / Que hoi murrum par le mien escient,” 2 mondja Roland, a La Chanson de Roland frank hőse, amikor körbetekint a csatamezőn, látja elesett bajtársai holttesteit, és megérti, hogy ebből a csatából nem kerül ki élve. A kétségbeesett és csalódott bajtársa által hátba döfött Oliver is megérzi vége közeledtét: „Oliver sent que a mort est ferut,” 3 „Oliver sent qu’il est a mort nasfret.” 4 Ariès előadásában további példákat is említ a lovagkor költészetéből, Roland történetének egy másik részletén kívül szót ejt Sir Gawain, Ban és Tristram haláláról és az azt megelőző bizonyosságukról, valamint néhány szerzetes hasonló jellegű előérzetéről is. 5 Ez a fajta előre-tudás, megérzés, bizonyosság az, ami a középkori lovagok halálát megkülönböztetni látszik a közönséges emberek halálától. Az ilyen halál szomorú ugyan, viszont nem ijesztő, mivel a megérzései által előre figyelmeztetett embernek van ideje (és mint később majd láthatjuk, módja) felkészülni a vég eljövetelére.

 

Az ötös számú vágóhídban Billy Pilgrim helyzete sokban hasonlít a lovagkori hősökéhez. A regény téridő-szerkezetének jellegzetes átjárhatóságát reprezentálják Pilgrim időből való kiesései, időutazásai, és ugyanezek az időutazások nyújtják a kulcsot a főszereplő számára a halál fogalma, ebből következően pedig saját halála szelíd elfogadásához. Mint azt olvashatjuk, Pilgrim már jóval halála bekövetkezte előtt egyértelműen tisztában van azzal, hogyan is fog meghalni: volt hadifogolytársa, a civil foglalkozására nézve autótolvaj Paul Lazzaro fogja őt megöletni, mert ezt ígérte Roland Weary-nek, aki elmondása szerint a barátja volt és Pilgrim miatt halt meg.

Lábjegyzet:

  1. Ariès, Philippe. Western Attitudes toward Death: From the Middle Ages to the Present. ford. Patricia M. Ranum. Baltimore & London: Johns Hopkins UP, 1975, 24-25. és 92-93. o.
  2. La Chanson de Roland’. ford. Charles Scott Moncrief, London: 1919. online verziója: <http://www.orbilat.com/Languages/French/Texts/Period_02/1090-La_Chanson_de_Roland.htm>. 2012. február 3, La Chanson de Roland, CXLIV, 1935–6. sorok, magyarul nagyjából „Most már jól tudom / Itt halnunk kell, én ezt úgy látom” (saját fordítás).
  3. La Chanson de Roland, CXLVI, 1952. sor, magyarul nagyjából „Érzi Oliver, most halnia kell” (s.f.).
  4. La Chanson de Roland, CXLVII, 1965. sor, magyarul nagyjából „Érzi Oliver, a halál közelít” (s.f.).
  5. Ariès, 3-4. o.

„mert irdatlan terhet hord görnyedve a hátam”

Csehy Zoltán Amalthea szarva című, száz itáliai humanista költő alkotásait tartalmazó, a Kalligram Kiadónál idén megjelent fordításkötete nemcsak hogy hiánypótló gyűjtemény, hanem leginkább egy óriási vállalkozás meglehetősen különleges eredménye. Nyugodtan feltehetnénk a kérdést: ki olvas ma humanista költészetet? S hogy azon a néhány ismert, a világirodalom nagyjai közt számon tartott szerzőn kívül ki is van ma jelen e több száz évet átölelő hagyomány képviselői közül? – valószínűleg nagyon kevesen. Az érdeklődők közé legfeljebb az irodalomtudósokat, fanatikusokat sorolhatnánk. Ez a könyv egy nagyon furcsa kettősséggel bír: az előbb említett felvetéssel ellentétben, mely feltehetőleg megállja a helyét, olyan alkotók munkáiból válogat, akiknek nem szabadna a feledés homályába merülniük. Azt hiszem, hogy ha az európai kultúrára gondolunk, annak gyökereire, vagy legalábbis fontos állomásaira, sokan a reneszánsz időszakra úgy tekintenek, amiről gyakorlatilag majd’ mindent tudunk – olyan kor ez, mely iránt az érdeklődés rövid időközönként újra fel-felerősödik. De nincs ez így feltétlenül a költészettel kapcsolatosan (vagy csak egy nagyon szűk kört érintve), sőt, ahogy a könyv hátlapján is olvashatjuk: „Nem túlzás azt állítani, hogy a humanista, neolatin irodalom mellőzésével egy atlantisznyi terület süllyedt el a feledés homályában.” – S valóban, ebből a meglehetősen izgalmas, a verselési technikát tökélyre fejlesztő, tartalmában is igen színes alkotói korszakból állított össze a szerkesztő-fordító egy olyan szövegkorpuszt, amely egyszerre fogja át ezt az időszakot (vagy legalábbis mutatja föl annak legjelentősebb és legizgalmasabb alkotóit), s ugyanakkor újrafordít (újragondol-újraértelmez) olyan szövegeket, melyek az olvasók előtt sem ismeretlenek – gondolok itt elsősorban Janus Pannonius jól ismert epigrammáira, melyek közül a talán leghíresebb, a Pannónia dicsérete is megmutatkozik egy más nyelvi regiszteren: „Egykor Itália szülte a legjobb könyveket, ám most / pannon föld dalait bújja a versszerető! / Hírnevem oly ragyogó, de neked, te, a szellemem által / megnemesített föld, még ragyogóbb a neved! // Azt, amit olvastak, régebben Itália adta, / most meg a pannon föld versein ámul a nép. / Hírnevem oly ragyogó, de hazám, a tiéd ragyogóbb lett, / szellemem érdemként még nemesebb a neved.” – A fordító könyvvégi jegyzetében kihangsúlyozza azt a furcsaságot, talán ellentmondást, miszerint az adott költők büszkék voltak saját hazájukra, gyökereikre, és hangot is adtak ezen álláspontjuknak, ugyanakkor sokan jelentős vagy talán legjelentősebb műveiket (neo)latin nyelven írták, melyen akkor sem értettek sokan, majd – a pont az egyre egységesebbé váló nemzeti nyelvek sem segítették elő ezen szövegek nagy tömegekhez való eljutását. Így elsősorban presztízskérdés volt, egyfajta versengés, „belső harc”, hogy a humanisták, ókori mintára latin nyelven alkossanak jelentőset: „(…) valamennyien hittek egy új világ, nevezetesen a párbeszéd kultúráján alapuló antikvitás újraéleszthetőségében, s mindent elkövettek annak érdekében, hogy költeményük helyt álljon a legjobbakkal folytatott örök versengésben.” – A kettősség talán még abban a vonatkozásban is igaz és figyelemre méltó, hogy a humanista költők valamilyen módon egyensúlyt voltak képesek találni a témák megválasztása között. A személyes élményekről való beszéd – vagy ha konkrétan a pajzán költészet egyes darabjaira gondolunk – is olyan nyelven, olyan formában szólal meg, amiben mindig van valami – ugyan bizsergető – távolságtartás.  Csehy Zoltán a könyv minden szerzőjét egy rövid életrajzi jegyzettel igyekszik közelebb hozni az olvasóhoz; ez azonban leginkább az alkotási folyamatokra, a szerzőnek az alkotáshoz való viszonyára helyezi a hangsúlyt. Az persze természetes, hogy az „ismeretlen szerzőkről” szinte minden információ újdonságként hat, de a szerkesztő-fordító Petrarca vagy akár Boccaccio tekintetében is tud újat mondani. Nem meglepő, hogy a humanisták háttere általában meglepetésekkel teli és nagyon is élő, hús-vér embereket találunk a „szövegek mögött”. Több mint 700 oldalas a könyv, így nehéz dolga van az embernek, ha ki akar emelni valakit/valamit, talán igazságtalanság is, de az olvasás közben Panfilo Sasso invokációja Apollóhoz mintha – számomra – az egészre utalt volna. Könnyen lehet, hogy egy rövid idő elteltével mást emelnék ki, de most álljon itt a Compendium egy részlete: „Költők isteni védnöke, kristály fénye a földnek, / óvod az emberi fajt, te, a fényragyogásnak az atyja, / phoebusi lámpásod mert minden kort bevilágít, / téged kérlellek, s avatatlan pap vagyok én bár, ( mégis (méltatlan!) vágyam kóstolni hatalmad, / és már-már görnyedve imádom mennyei lényed, / jöjj, szépséges Apolló, s pártold terveimet meg, / atyját hadd zengjem Cosmusnak, s tetteit egyben, / hadd dicsérhessem meg a nagylelkű soraimmal, / hadd kortyolhassak Castalia szent zamatából! / Adj tollamnak erőt, te, a roskadozó segedelme, / mert irdatlan terhet hord görnyedve a hátam.”

 

Csehy Zoltán: Amalthea szarva – száz itáliai humanista költő, Kalligram, Budapest, 2012.

 

 

Cristoforo Landino

 

A kis híján lerombolt Rómáról

 

Minden földi dolog közelítő végzete foglya,

s Róma, te példázod: mindenevő az idő.

Róma, te példázod: pompáztak büszke tetőid,

s most betemetve szuszogsz omladozó rom alatt.

Circus Maximus, ó, mi maradt tebelőled? A név csak.

Esquilinus dombján már csak a kecske legel.

Tarpeius halmát védistensége nem óvta,

és Capitóliumán nem lakozik Jupiter.

Mely Marius jelvényeit állítod ki te, Caesar,

hogyha ma Sylla korát éli megint a világ?[1]

Jaj, kinek is magasul, Titus, amfiteátrumod égig, [2]

hogyha a szép márvány úgyis a porba omol?

Phoebus szentélyét megzengte Propertius egykor,

fönn, Palatinus ölén, Phoebus, akad ma helyed?

Szégyen nézni Scopas több szobrát csonka-törötten,

itt fej nincs, ott láb, ott meg a karja levált,

s téged, Praxiteles sem védett ősi neved meg,

sőt, roncsolt hermád már betemette a föld.

Nem látsz élő arcot, amit Phidias keze formált,

és a tudós Mentort rég befogadta a sír.

Sőt, ha ma Augustus följönne a Styx mocsarából,

s újfent élvezné földi világ gyönyörét,

bárha lekopna a lába bokáig járva a várost,

emlékműveiből egyre se lelne szegény.

 

(2, 30)

 

Giovanni Gioviano Pontano

 

A fürdő monológja

 

„Gőzöd sincs, mire jó e víz, leányom?

Elmondom. Ha hasadban eddig űr volt,

megtöltöm, de meg ám! A tábla jelzi!

Elmondom, mi a dolgod és a dolgom,

fülelj jól: busa férfival fürödj meg,

játszadozni legyen serény s gyakorlott!

Ifjúsága virága nagy karójú!

Ellenkezni tilos, ha összejátszik

szátok, combotok és a kéz s a tréfa,

mert fürdőnkben az egyezés a törvény!

Most rám térek, az én erényeim mind

elszámlálom: a férjurad kivénhedt?

Ernyedt nyák, a pofája undorító?

Nászkor kornyadozik? Tetem, ha hágtok?

Ifjúvá teszem én, tenyészbikává,

kanosabb lesz, akár a sok verébfi

tavasszal, vagy a harcra kész galambok,

bíbor tolltarajuk ha égre borzad!”

Ezt vésték ki, a víz hatása ennyi.

Marinus,[3] ha eszed maradt fikarcnyi,

Baiaeból menekülj! Kerüld a fürdőt,

s mirtusszal tele partjain ne mélázz!

Lenn lankadt, remegő, sovány öreg vagy,

szőrös Hectoroké csupán e fürdő! [4]

 

Egy gyermek sírverse, aki kétszer halt meg

 

Kétszer haltam meg, sosem éltem bár, s ez a sír fed.

Mert az anyám meghalt, ővele ért el a vég,

ámde öléből metszettek ki, s elért a halálom

újra. Galád egy sors! Névtelenül nyugoszom.

 

Celio Calcagnini

 

Icarus bukása

 

Daedalus újdonatúj szárnyakkal szelte az étert,

s mert féltette fiát, ezt kiabálta felé:

„Icarus, itt, közepütt szállj, itt biztos csak a röptöd!”

Erre felelt a fiú: „Édesapám, zuhanok!

Újra ne szajkózd el, míg szállsz, mint szeljem az étert,

úszni taníts inkább, úszni taníts, ha lehet!”

 



[1] 65-ben Caesar kiállította a Capitoliumon Marius hadijelvényeit. Sylla = Sulla.

[2] Utalás Titus Flavius Vespasianus amfiteátrumára, a Colosseumra.

[3] Marino Tomacelli (1429–1515) Pontano jeles barátja volt, a nápolyi akadémia tagja, a költő neki dedikálta a teljes versgyűjteményt.

[4] A közismert trójai hős az erotikus költészetben a kemény férfiasság szimbólumának számít.

Honnan jön az angolai irodalom?

Ondjaki és a posztkoloniális, portugál nyelvű angolai irodalom kérdéseiről

 

Alábbi írás a portugál nyelvű afrikai irodalom, egy szűkebb perspektívából pedig a függetlenség utáni angolai irodalom és a posztkolonialitás viszonyát, problémáit járja körül, valamint a kortárs angolai író, Ondjaki, szövegeinek érintkezését fejti fel egyfelől a posztkolonialitás luzofón koncepciójával, másfelől az angolai irodalom hagyományával. Az Ondjaki életmű legjellemzőbb aspektusainak felvillantása az angolai irodalom kontextusában tulajdonképpen nem más, mint egy hosszú lábjegyzet Pál Ferenc tanulmányához a portugál nyelvű afrikai irodalmakról, annak mintegy továbbgondolása, továbbfűzése. A Nagyvilág 2008. novemberi, tematikus száma portugál nyelvű afrikai elbeszélők műveiből közölt egy reprezentatív válogatást, melyet Pál Ferenc nagyívű tanulmánya vezetett be a fekete kontinens luzofón irodalmának (irodalmainak –ahogy arra a cikk címe is utal) kialakulásáról, történetéről, főbb csomópontjairól és problémáiról. 1 Jelen írás kronológikusan és irodalomtörténetileg ott veszi fel a fonalat ahol Pál Ferenc tanulmánya, és a válogatás lezárul, a legújabb, kortárs angolai irodalom küszöbén, mindazonáltal a magyar nyelven mindezidáig legrészletesebb és legpontosabb írást a PALOP (Países Africanos de Língua Oficial Portuguesa – Hivatalosan portugál nyelvű, afrikai országok)2 irodalomról mintegy ugródeszkának használva, nagyban épít annak meglátásaira, észrevételeire. Az afrikai portugál irodalomról magyar kontextusban való beszéd szükségessége és apropója egyfelől a már emlegetett 2008-as elbeszélésválogatás kibővített, kötetformában való megjelenése3, másfelől pedig a fiatal angolai író, Ondjaki budapesti látogatása (június 12-15.).

Inocência Mata egyik lapidáris cikkének az afrikai-portugál irodalmakról azt a címet adta, hogy a „periféria perifériája”4. Mi sem jellemezhetné jobban a portugál nyelvű afrikai irodalmak helyzetét a Weltliteratur koncepciójának perspektívájából mint ez a tömör szókapcsolat? Mata meglátása több szempontból is egészen pontosan írja körül az afrikai luzofón területek irodalmának és a világirodalmi kánonnak a viszonyát. Egyfelől magának az egykori gyarmatországnak, Portugáliának is periferikus az irodalma a központi diskurzus nézőpontjából, másfelől az afrikai irodalmak helyzete természetesen még periferikusabb, noha a posztkolonialitás koncepciója egyre igyekszik visszaszorítani ezt a marginalitást. Az afrikai portugál nyelvű irodalom ennek a két perifériának a találkozásában íródik, a periféria perifériáján, mind nyelvileg, mind kulturálisan, mind geopolitikailag, mind diszkurzív szinten. A periférikusság állapotának illusztrálásához elég ha csak egy pillantást vetünk Harold Bloom Western Canon-jára. A világirodalom kanonikus művei között az angol, német, francia és spanyol nyelvű szövegekhez viszonyítva elenyésző arányban szerepelnek portugál nyelvű művek. Ami az afrikai irodalmakat illeti, a 14 említett műből egyik sem portugál nyelvű.5 A világirodalom perifériáján azonban egy egészen egyedülálló és eredeti irodalom íródik, amelyre érdemes a központnak odafigyelnie. Az, hogy az utóbbi évtizedek irodalmát a perifériákból újították meg, már közhelynek számít, de mit tud nyújtani a periféria perifériája, eljuthat-e abba az utópikus státuszba, amelyet Patrick Chabal villant fel, amikor azt írja, hogy az afrikai irodalmak, illetve szűkebben vizsgálva az afrikai-portugál irodalmak a jövőben ugyanolyan fontosságra tesznek szert, mint a latin-amerikai irodalom?6

A portugál nyelvű afrikai országok közül a legmarkánsabb irodalmi hagyományokkal és kánonnal minden kétséget kizáróan Angola rendelkezik. A kontinens nyugati partján elterülő országban komolyabb irodalmi élet és termelés figyelhető meg már a XIX század közepétől. Ebben nagy szerepet játszott a nacionalista eszmékkel azonosuló, angolai kreol arisztokrácia, amelynek székhelye és elsődleges koncentrációs központja a főváros, Luanda volt. A nacionalista ideológiának hangot adó irodalommal párhuzamosan, illetve azt elhallgattatva az 1920-as évektől egyre megerősödik a gyarmatosító portugálok, egyoldalú és reduktív szemléletmódját tükröző koloniális irodalom, mely az egzotikumban kereste és találta meg legitimálásának alapját. A gyarmati perspektíva ellenpontjaként tételeződő nacionalista és antikoloniális beszédmód a négritude mozgalom szélesebb körű térnyerésével, valamint az 50-es évektől a függetlenedési törekvésekkel egy újfajta irodalomban találta meg kifejezésének legadekvátabb formáját. Az 1961 és 1975 között dúló gyarmati háború alatt az ellenállás antikoloniális irodalma elsősorban a lírához kötődött. A posztkolonialitás ideológiájának keretei között újjászülető angolai prózairodalom legteljesebb formájában, így csak a függetlenedés (1975) után tudott kibontakozni, noha sok mű keletkezése még a gyarmati háború és a függetlenedési eszmék megszületésének éveire nyúlik vissza. José Carlos Venâncio eltagadhatatlannak tekinti a függetlenedés dátumát az angolai irodalom szempontjából, a tematikus és az esztétikai váltást azonban az 50-es évekre teszi, az úgynevezett geração de 50 (Agostinho Neto, Luandino Vieira, Mário António, António Jacinto és Arnaldo Santos) kiemelkedésével hozza párhuzamba. A függetlenedés után megjelenő újabb generáció (Pepetela, Manuel Rui, João Melo) tematikusan egy makrostruktúrába helyezhető a geração de 50-val, mivel a szövegeket meghatározó legfőbb hívószavak mindkét generáció esetében az angolaiság legitimálása, a függetlenség, a nacionalizmus, a háború és a gyarmati múlt visszautasítása.7 Venâncio szerint a „nacionalizmus korával” történő szakítás határozza meg a kortárs angolai irodalmat, amely a gyarmati és az azt követő, hosszú polgárháború helyett sokkal inkább a globalizáció és a neoliberális áramlatok térnyerésére reflektál. Ondjaki életműve valahol a két paradigma között helyezhető el. Viszonya a gyarmati és polgárháborúhoz alapvetően más, kevésbé tragikus, mint a nacionalista íróké, hangja nem ideologizált, politikus, viszont előszeretettel használja háttérként a ’80-as, ’90-es évek Angoláját, egy olyan átmeneti időszakot, amelyben a nacionalista eszmék mellett már megjelenik a globalizálódó világ képzete is.

Luzofón posztkolonialitás

Az alapvetően angolszász eredetű és ihletésű posztkoloniális elmélet kibontakozása a ’80-as, ’90-es évekre tehető. A portugál nyelvű afrikai országok irodalma mindazonáltal felveti azt a kérdést, hogy mennyiben alkalmazható a poszkolonialitás diskurzusának angolszász modellje a volt portugál gyarmatrendszer kontextusában. A posztkoloniális elmélet keresztapja, Edward Said felhívja a figyelmet arra, hogy az európai nemzetek különböző gyarmatosítási stratégiái alapvetően más posztkoloniális szituációkat hívnak életre, kérdésessé téve ezáltal az elmélet alkalmazhatóságát és elterjedését. Francia kontextusban például egészen a 90-es évekig várni kellett egy átfogóbb, kritikai tanulmánykötetre (Jean-Marc Moura: Littératures Francophones et Théorie post-coloniale), mely nem csak szem előtt tartotta, hanem eminens módon alkalmazta is a frankofón környezetre a posztkolonialitás diskurzusát. Said szerint a franciák sajátos „ellenállása” a posztkolonialitás elméletének a francia birodalmi érzület társadalmi továbbgyűrűzésével van összefüggésben, illetve azzal, hogy „nem volt olyan hosszadalmas harc, minthogy a francia birodalom, néhány igen súlyos csapással ért véget”8. A portugál kultúra a salazari diktatúrával való radikális szakítás következtében alapvetően elfojtotta a birodalmi ábránd továbbélésének lehetőségét, így ez nem lehetett akadálya a posztkoloniális diskurzus térnyerésének a luzofón területeken. Ami azonban a portugál nyelvű posztkoloniális teret ab ovo megkülönbözteti a brit és a francia helyzettől, az a gyarmatosításnak egy eltérő, sajátosan portugál diskurzusában keresendő. Boaventura Sousa Santos nagyhatású Entre Próspero e Caliban: Colonialismo, pós-colonialismo e inter-identidade (Caliban és Prospero között: Gyarmatosítás, poszt-kolonialitás és köztes-identitás) című írásában kifejti, hogy a portugál gyarmatosítás egy egészen sajátos modellként tételeződik a gyarmatosító országok történelmében, köszönhetően az ország szemiperiférikus helyzetének az európai kontinensen. Portugália a XVI. századtól kezdve egyfajta közvetítő-szerepet töltött be a kapitalista Európa és a világ többi része között, a központ és a periféria, észak és dél között. Ahogy arra Eduardo Lourenço, a legismertebb és legelismertebb portugál filozófus is rámutatott, Portugália gyakorlatilag elbukta a modernitás projektjét, sosem tudott a szó legeurópaibb értelmében modern állammá válni, a modernizmus dichotómiáit (természet-kultúra, természet-technika, modern-tradicionális, stb.) nem haladta meg, azokat mintegy hibrid formában fenntartotta. A kapitalista világ perifériájára szorulva Santos szerint Portugália helyzete egyfajta gyarmati alávetettséget rajzol ki a központi hatalmak (elsősorban Anglia) viszonyában. Az európai központtól függő, annak mintegy gyarmataként tételeződő Portugália helyzete a gyarmatosításnak egy teljesen alternatív formáját termelte ki, amelyet Santos colonialismo subalterno-nak nevez (alárendelt gyarmatosítás).9 Ennek értelmezéséhez segítségül hívja a posztkoloniális stúdiumok kedvelt Prospero-Caliban oppozícióját, amelyet a portugál gyarmatosítás egy új perspektívába helyez. A kulturálisan és gazdaságilag a kontinens perifériájára szorított Portugália Európa nézőpontjából és viszonyában Caliban, egy olyan premodern entitás, amely rászorul a gyarmatosítás narratívájára, ezzel egyidőben saját gyarmataival szemben pedig Prosperoként, a hatalom és a diskurzus birtoklójaként, uraként viselkedik.10 Az identitásnak ez a meghasonlottsága, kettőssége jellemzi a portugál gyarmatosítás jellegzetes modelljét. A luzofón kolonizáció tehát eleve egy hibrid és ambivalens struktúra. A gyarmatosító-gyarmatosított egyoldalú dichotómiájából történelmi szükségből elmozduló portugál kolonizáció mérsékelten kapitalista modellje a bizonytalanság és a keveredés tengelyei mentén határozódik meg. Bizonytalan, mivel a gyarmatosító hatalom Caliban és Prospero egyszerre; kevert, mivel ezt a rendhagyó gyarmatosítást a gyarmatosító és a gyarmatosított elkeveredése jellemzi. A luzotropikalizmus XX. századi koncepciója, melynek kidolgozója a brazil Gilberto Freyre, a keveredés ideálját a portugál kolonizáció humanista ideológiájának kulcsmotívumaként mutatta fel. Noha Freyre koncepciója a portugálok humánus, barátságos, sőt szinte harmonikus gyarmatosításáról, amely a kezdetektől fogva imperatívuszként állította önmaga elé a gyarmatosított népekkel való elkeveredést, egy mesterségesen megképzett metanarratíva, amelyre a Salazar-diktatúra is folyamatosan rájátszott a gyarmatrendszer fenntartása érdekében, a luzotropikalizmus alapgondolatának számító keveredés azonban történelmi tény, ahogy történelmi tény az is, hogy ez az ambivalens és hibrid gyarmati szituáció egy rendhagyó posztkoloniális helyzetet hív életre a birodalom széthullása után. A posztkoloniális állapot egyik leggyakrabban emlegetett hívószavának számító hibriditás (Bhaba) tulajonképpen inherens módon van beleírva magába a gyarmatosítás portugál stratégiájába. A portugál kolonizáció alternatív fejlődésében emellett komoly szerepet játszott a kolóniák nagyfokú földrajzi szóródása négy kontinensen és magán kontinenseken belül is. Afrika esetében nem beszélhetünk egy földrajzilag egybefüggő portugál gyarmatterületről; a kolóniák a kontinens legkülönbözőbb részein helyezkedtek el, nem volt köztük közvetlen kapcsolat, ami megnehezítette a gyarmati hatalmi és ellenőrző-diskurzusok abszolút érvényesítését.

A posztkoloniális állapot partikuláris jellegét a volt portugál gyarmatok esetében tovább erősítik azok az elsősorban XX. századi történelmi kondíciók, változások, amelyek nem, vagy csak minimális mértékben érintették az angol és a francia gyarmatterületeket. Gondolok itt elsősorban a példátlanul hosszú 1961 és 1975 között dúló gyarmati háborúra, amelyben a multiraciális értelmiség, a kreol vezetőréteg, az önmagát angolainak, vagy mozambikinak deklaráló portugál származású fehérek a fekete lakossággal összefogva küzdöttek a gyarmati elnyomás ellen,11 valamint a függetlenség elnyerése utáni hidegháborús stratégiára, melynek során Angola a szovjet érdekszféra vonzáskörzetébe kerülve a szocializmus afrikai térnyerésének egyik legszilárdabb bástyájává vált. A Salazar-Caetano diktatúrát megdöntő, 1974-es szekfűs forradalom után megkezdődő dekolonizáció szintén rendhagyó módon folyt le. Egy elkapkodott és példátlanul gyors dekolonizációs stratégia és paranoia keretében pár év leforgása során több mint félmillió portugál hagyta el az afrikai gyarmatokat,12 ezzel komoly posztkoloniális vákuumot okozva a függetlenségüket elnyert államokban: a gyarmatosítókkal együtt hirtelen felszívódtak azok a diszkurzív struktúrák, amelyek meghatározták az afrikai országok koloniális identitását. Mindebből az következik, hogy Angola és az afrikai portugál nyelvű országok esetében a posztkolonialitásnak egy egészen sajátos formája alakult ki, amely egy sajátos posztkoloniális irodalmat termelt ki.

 

Angola és a történelmi tapasztalat

Patrick Chabal, az első afrikai-portugál irodalmaknak szentelt, angol nyelvű tanulmánykötet szerkesztője felhívja a figyelmet arra, hogy ezeknek az irodalmaknak a megértéséhez és tanulmányozásához elendeghetetlen a történelmi háttér ismerete13. A posztkoloniális angolai irodalom nem csak háttérként használja a gyarmati háború, a függetlenség és az azt követő polgárháború történelmi tapasztalatát, hanem ezt a tapasztalatot folyamatosan tematizálja, egy reflektált szinten kimozdítja. Tulajdonképpen a történelem tapasztalata, a gyarmati múlt, a bizonytalan jelen és a még bizonytalanabb jövő problematikája áll az angolai irodalom szívében. A szövegek obszesszív módon térnek vissza a háború traumatizáló képzetéhez. Ondjaki, már a függetlenedés után született első irodalmi generáció egyik legmarkánsabb hangjaként eltávolodik a gyarmati háború traumájának obszesszív újraszcenírozásától; szövegeit abba a meghökkentő történelmi pillanatba írja bele, amikor a szocializmus ideológiája és retorikája a maga teljességében jelent meg az afrikai országban. Az Ondjaki szövegek történelmi referenciája a 80-as évek végének Angolája; ennek a referenciának az értelmezéséhez azonban vissza kell menni egészen a gyarmati háború éveibe. A négritude-mozgalom komolyabb térnyerésén és a gyarmati státuszból felszabaduló afrikai országok felszabadulási hullámán felbuzduló Angola 1961-ben indította a portugálok elleni gyarmati háborút. A birodalmi eszme fenntartásához kategórikusan ragaszkodó Salazar-rendszer a zavargások megkezdődése után kiadta a luzofón világban azóta elhíresült jelszót: „Angolába a haderőinket, gyorsan!” („Para Angola rapidamente e em força!”) . A salazari mondat a gyarmatrendszer ideáljához való görcsös ragaszkodás jelölőjeként egy 14 éven át tartó véres gyarmati háborút jelentett be. Angolai részről a felszabadításért folyó küzdelemben alapvetően három nagyobb militáns mozgalom vett részt. Az egyes felszabadítási mozgalmak nyelvi, etnikai és területi bázisúak voltak. Az ország középső és déli részén, Huambo és Bié tartományokban koncentrálódó ovimbundu lakosság az umbundu nyelvet beszéli, ez a népcsoport képezte az UNITA (União Nacional de Independência Total de Angola – Nemzeti Únió Angola Teljes Függetlenségéért) bázisát. A főváros Luanda környékén, Malanjében és a Cuanza-völgy vonzáskörzetében élő, kimbundu nyelvű mbundu törzs az MPLA (Movimento Popular de Libertação de Angola – Angola Felszabadítása Népmozgalom) magja, míg az ország északi tartományaiban, elsősorban Uige és Zaire területén őshonos, kikongo nyelvű bakongók a függetlenségi harcot kirobbantó FNLA (Frente Nacional de Libertação de Angola – Angola Felszabadítása Nemzeti Front) etnikai alapját jelentették. 14 A felszabadítási mozgalmak mögött azonban nem csak a különböző etnikai csoportok álltak, a hidegháború által polarizált két szuperhatalom ideológiailag és katonailag is támogatta a portugálok ellen folyó guerilla-harcot. Míg az Agostinho Neto vezette marxista MPLA a Szovjetunió és Kuba egyoldalú támogatását élvezte, a Jonas Savimbi nevével fémjelzett UNITA kezdetben a maoista ideológiával kacérkodott, majd folyamatosan egyre inkább a másik oldal felé tolódott, így végül az Egyesült Államok és az egyértelműen Amerika-orientált Dél Afrika lett az ideológiai és pénzügyi hinterland-ja. Roberto Holden FNLA-ja kezdetben szintén az Amerika-szimpatizáns Mobutu-féle zairei rezsimmel ápolt szorosabb kapcsolatokat, a három nagy guerillamozgalom közül a legkisebbként, azonban hamarosan felmorzsolódott a harcokban. A Salazar-rendszer összeomlása a gyarmati háború végét jelentette a portugál területeken. Az 1975-ben függetlenedő Angolában ellenben korántsem értek véget a harcok. A hatalmat a szovjetszimpatizáns MPLA kaparintotta meg, az ország első miniszterelnöke Agostinho Neto lett, Angola, így a Szovjetunió afrikai szövetségeseként, egy új marxista-leninista mintaállammá alakult. A rivális UNITA azonban nem nyugodott bele abba, hogy ki lett zárva a hatalomból és tovább folytatta a harcot a regnáló MPLA ellen. A gyarmati háború a függetlenség után egy véres polgárháborúba csapott át, Angola pedig a hidegháború egyik legkonkrétabb helyszínévé vált. Amerika a szovjetszimpatizáns, szocialista Neto-kormány ellenében folyamatosan támogatta a rivális UNITÁ-t, így Angola elkerülhetetlenül a két szuperhatalom ideológiai küzdelmének gyújtópontjába került. A hidegháborús stratégiának megfelelően a szocialista Kuba Angolát, míg az Amerika-szövetséges Dél-Afrika Savimbi UNITA-ját biztosította. Kuba nem csak katonai erőket vezényelt az országba, hanem Angola kulturális és ideológiai fejlődésének jegyében szakembereket és főleg tanárokat küldött szövetségesének.

 

Ondjaki világa

 

A kubai segítséggel kiépülő szocialista rendszer és az eközben folyó polgárháború, egyszóval a ’80-as évek történelmi valósága képezi az Ondjaki művek alapját. Ez a történelmi referencia rajzolja ki az angolai író leghíresebb regényének, a Bom dia camaradas-nak (Jó reggelt elvtársak, 2001), az Os da minha rua (Akik az én utcámban élnek, 2007) című novelláskötetnek és utolsó regényének az Avó Dezanove e o segredo do soviético-nak (A tizenkilences nagymama és a szovjetek titka, 2008) sajátos világát.

Visszacsatolva a posztkolonialitás luzofón koncepciójához Prisca Augustoni és Anderson Luis Viana gondolatait megidézve kijelenthető, hogy a posztkoloniális elméletek központi fogalmaként tételeződő identitáskérdés Angola esetében egészen árnyalt és komplex formában merül fel.15 A portugál kolonizációs modellek gyors felszívódása után az ország egy kívülről jövő, mesterségesen felvett szocialista politikai- és identitás-struktúra keretei között igyekezett meghatározni önmagát, az UNITA és a polgárháború fantomja, azonban folyamatosan elbizonytalanította ennek az identitásnak a létjogosultságát. Egy másik, súlyos tényező a posztkoloniális identitásalakzatok lehetőségének szempontjából az az egész afrikai kontinenst érintő probléma, hogy a gyarmatosítás, majd a Berlini konferencia keretében kialakított országhatárok nem vették figyelembe az etnikai, vallási, törzsi és nyelvi szóródást. Angola, mint a legtöbb afrikai ország, számtalan nyelvileg és etnikailag különböző népcsoportot foglal magába, ami megnehezíti egy új identitás kialakítását. A politikailag kettészakított ország nem tudta beváltani a függetlenedés ideálját, nem alakult ki egy a szabadság és a függetlenség eszméire alapozott, posztkoloniális identitás. Augustoni és Viana 2010-es cikke szerint az ország még mindig egy sajátos határidőszakban mozog a kolonialitás és a posztkolonialitás között; egy új posztkoloniális kulturális identitás kialakításában a legnagyobb szerepe pedig az irodalomnak van.16 Chabal hasonlóképpen kihangsúlyozza az irodalom identitásteremtő képességét és szükségességét, ezt egyenesen az afrikai-portugál irodalmak kulcskérdésének tartja.17 A legújabb írógeneráció képvieslőjeként Ondjaki, ahogy már említettem, nem a gyarmati és a polgárháború borzalmaira reflektál, mint Luandino Vieira, vagy éppen José Craveirinha, nem a gyarmati múlt újraírásának lehetőségében keresi az új identitás alapját, mint Pepetela, sokkal inkább az MPLA hatalomra jutásával berendezkedő szocialista rezsim és hatalom mesterséges identitásmodelljét dekonstruálja. Ondjaki szövegeiben nem a „végtelen háború” (guerra sem fim) pepetela-i tragikuma jelenik meg, amely az idősebb író szerint olyan szinten traumatizálta a nemzetet, hogy Angolában gyakorlatilag nincsenek normális emberek18, hanem sokkal inkább az afrikai, marxista rezsim abszurduma. Ez nem jelenti azt, hogy a polgárháború képe teljesen hiányozna Ondjaki műveiből. A polgárháború jelen van, de nem a trauma és a tragikum perspektívájából íródik bele a szövegekbe.

 

– Jó reggelt, elvtársak!

A 2001-es Bom dia Camaradas, a 2007-es Os da minha rua és az azt követő Avó Dezanove e o segredo do soviético meglátásomban egy összefüggő ciklust alkot a verses és novelláskötetekben, regényekben és drámákban is bővelkedő, kiterjedt Ondjaki életművön belül. A három művet az azonos helyszín kronotoposza (Luanda Praia do Bispo negyede), a nagyrészt azonos szereplők, a tematikus motívumok vissza-visszatérése és az autodiegetikus gyereknarrátor személye köti össze. Az alábbiakban az író legismertebb regényeként elkönyvelt Bom dia Camaradas bemutatására vállalkozom, a megállapítások nagy része azonban érvényes lehet a másik két szövegre is. A regény központjában a sokáig névtelen gyereknarrátor első személyben elbeszélt tapasztalatai állnak. A szöveg két nagyobb részre van osztva, az első rész öt, míg a második négy fejezetből áll. Véleményem szerint az egyes fejezetek olvashatóak akár novellákként is, mint a későbbi Os da minha rua című elbeszéléskötet; novellákként melyeket a gyereknarrátor perspektívája és kalandjai kötnek össze egy komplexebb novellaciklussá. Az orális hagyománnyal szorosabb viszonyban álló afrikai irodalmak, pont az oralitással vállalt nyílt kapcsolat miatt sokkal inkább a kispróza műfajait kultiválják. Ez alól Ondjaki életműve sem kivétel, mind a Bom dia Camaradas, mint az Avó Dezanove novellaszerű fejezetekből épül fel, terjedelmüket tekintve pedig inkább kisregényekként definiálhatóak. A narrátor nevét csak a regény második részében tudjuk meg, a Ndalu név egyezik az író polgári nevével, így Ondjaki egy érdekes referenciális játékot indít be, amely akár a pszeudo-autobiográfia peremterületére is sodorhatja a regényt. A szöveg helyszíneinek és szereplőinek egytől egyig megvan a nevek szintjén egyértelműen egyező referenciális háttere, a szereplők az író családtagjainak, gyerekkori barátainak, tanárainak a nevét viselik. A referenciális játékot Ondjaki tovább fokozza a honlapján közzétett fotókkal a regényszereplőként felbukkanó családtagokról, barátokról.19 A referencialitás keretével való játék a valóság és a fikció határainak elbizonytalanítása, pontosabban fogalmazva a valóság fikcionalizálása, „regényesítése”,”felnagyítása” inherens részét képezi magának a szöveg világának is. A narrátor ugyanúgy, mint a többi szereplő szereti felnagyítani, kiszínezni a valóságot, a mindennapok történéseit; a valós eseményeket színes és megkapó story-vá alakítani. Maga a narrátor meg is állapítja egy helyen, hogy „Luandában mindenki, akit ismerek felnagyítja, kiszínezi a történeteit”20.

A regény alapját tulajdonképpen a gyereknarrátor banális mindennapjai alkotják. Szinte majdnem minden fejezet a narrátor ébredésével kezdődik és egy-egy nap történései körül forog. Ndalu világát az iskola és a család közege határozza meg; a családi ház, annak környéke és az iskola vonzáskörzete alkotják a regény elsődleges terét. A narrátor interakcióit a családtagok, a tanárok és az osztálytársak keretezik. Ebben a jellegzetesen gyermeki világban csapódik le az adott történelmi pillanat esszenciája. Az MPLA szocializmusát és a polgárháborút a narrátor nem a tragikum és a trauma tengelyei mentén konstruálja, hanem egy humorosan kritikus magatartás koordinátái között éli meg. Gyermeki őszintesége mögött egyfajta kritikus diszpozíció fedezhető fel, mind a szocialista jelennel, mind a gyarmati múlttal kapcsolatban. A gyereknarrátor őszintén és nyíltan kérdez rá a hatalom és az angolai szubjektum viszonyára. A regény egy példaértékűen posztkoloniális kérdéssel kezdődik, amelyet a narrátorfiú António elvtársnak, a család szakácsának szegez: „De António elvtárs, hát nem jobb egy szabad országban élni?” Az angolai szakács identitásába azonban olyan mélyen íródott bele a kolonialitás szimbolikus rendszere, hogy válaszában nosztalgikusan tekint vissza a gyarmati évekre, amikor még a portugálok irányították az országot, tiszták voltak az utcák, rendesebben jártak a buszok és mindig lehetett kapni kenyeret a boltban. Ebből a koloniális nézőpontból, amelyet az alávetett gyarmati szubjektum a szimbolikus erőszak működési struktúráinak köszönhetően önmagáénak tekint, António képtelen kihátrálni a történelmi mező változásával és a gyermek egyre provokatívabb kérdéseivel végül jellegzetes mosolyát szegezi szembe. Ndalu bármennyire is provokálja a gyarmati helyzettel kapcsolatban Antóniót, nem tudja kimozdítani a portugálokat legitim uralkodóként elismerő koloniális szubjektumpozícióból. Mivel Antóniótól nem kapott kielégítő választ a kérdéseire, a gyereknarrátor a család egy másik alkalmazottját João elvtársat, a sofőrt kezdi el faggatni a gyarmati időkről. João alapvetően más magatartást mutat, mint a gyarmati szituációt nosztalgikusan visszakívánó António, nem ismerte fel, nem értette meg pontosan az uralkodó viszonyokat és hatalmi struktúrákat: „Sokan mondják, hogy az ország más volt akkor, nem tudom…”. A szöveg ettől a kérdésfelvetéstől elmozdulva a továbbiakban nem a gyarmati múltra, hanem az annak következményeként kialakult posztkoloniális jelenre kérdez rá. 21 A regény egy sor olyan szituációt vonultat fel, amelyben a szocialista rendszer és a szubjektum viszonya tematizálódik. Simone Pereira Schmidt szerint a Bom dia camaradas egyenesen az MPLA szocializmusának keretei között megalkotott nemzeti narratívát olvassa újra kritikus szemszögből.22 A politikai rendszer működésének realitása és visszásságai a gyereknarrátor perspektíváján keresztül ironikus felhangokat kapnak. Ndalu a nemzeti rádióban, az iskolások néphez szóló üzenetét közvetítő műsorban nem a saját maga által írt üzenetet olvassa fel, hanem egy elérakott, előre megírt, átideologizált szöveget kell hogy felmondjon. Az iskolában már előre bejelentik az oktatásügyi biztos meglepetéslátogatását, és amikor a gyerekek rákérdeznek, hogy mitől meglepetés az előre megszervezett látogatás, a tanár értetlen rendreutasítással válaszol. A diktatúra perverz logikája érhető tetten ezekben az apró epizódokban.

A diegézis két hangsúlyos pillanata meglátásom szerint a Portugáliába szakadt nagynéni látogatása és az iskolában kitörő tömegpánik jelenete. A nagynéni visszatérése a diktatorikus szocializmus és a demokrácia oppozícióját rajzolja ki. A portugál viszonyokhoz szokott Tia számára az angolai rendszer realitása érthetetlen és idegen, nem érti az uralkodó társadalmi kódokat. Értetlenül fogadja a hatalmi működés sajátos struktúráit, demokratikus hátterének köszönhetően megdöbbenéssel kezeli a szimbolikus szabályozás imperatívuszait. A nagynéni világlátásának idegen az, hogy a legjobb strandokat csak a szovjetek és a pártképviselők használhatják, hogy a kocsikkal félre kell állni ha az elnök közeledik az utcákon, hogy nem lehet bárhol bármit lefotózni, mert az államrendőrség elkobozza a gépet. Mindez a narrátornak magától értetődő realitás, számára az a megdöbbentő amit a nagynéni mesél Portugáliáról. A kulturális kódokból származó feszültséget minden esetben a humor minősége oldja fel. Humoros felhangokkal telik meg az iskolai paranoia története is. A diákok egy polgárháborús guerilla-csoport akciójától tartva egy tömegpánik keretében kimenekülnek az iskolából. Menekülés közben a narrátor felfigyel a mellette kétszeres gyorsasággal, feltűrt szoknyával elfutó, sánta tanárnő groteszk jelenségére, amely a humor felé mozdítja a tömeghisztéria fenyegetését. A polgárháború realitása, az angolai irodalom talán egyik legnagyobb toposza,23 tehát jelen van a regény több szintjén is, beszivárog a gyerekek fantáziáiba, képzelgéseibe. Ott van a tömeghisztéria kirobbanását okozó félelemben, az irodalomórára megírt fogalmazásokban, a rajzszakkörön készített rajzokban, a viccekben, a nagy stroyzgatásokban, de nem tragikus eseményként artikulálódik. Talán ez az Ondjaki szövegek egyik legjellegzetesebb vonása – a fiatal író a történelem traumatikus tapasztalatát nem a negativitás, hanem a humor, a mosoly és az irónia segítségével ragadja meg. Nem véletlen, hogy egy a kolonialitás represszív valóságára vonatkozó kérdéssel kezdődő regény egy mosollyal ér véget. A regény zárójelenetében a narrátor a Luandát áztató trópusi esőt figyeli és arra gondol, mi lenne, ha az egész országban így esne. A gigantikus eső Angola megtisztulásának, a történelem terhétől való megszabadulásának szimbolikus képzetét ragadja meg, egy szabad, tiszta és boldog ország utópiáját rajzolja ki. Nem véletlen az sem, hogy a kolonialitás diskurzusával azonosuló António elvtárs még az esőjelenet előtt váratlanul meghal. Halála annak a generációnak a végét sugallja, amelyet reprezentál és amely képtelen volt kimozdulni a gyarmatosítók által rájuk erőltetett identitásmodellból. Ezzel párhuzamosan egy új generáció emelkedik ki, a gyereknarrátor és iskolatársainak, barátainak generációja, amely mentes a kolonizációs modellek fertőzésétől és egy új ország új identitásának kialakítója és hordozója lehet. A gyerekek az utópia ígéretét jelölik, a regényt lezáró mosoly pedig a pepetela-i „végtelen háború” végét. Az egyes fejezeteket nyitó ébredésmotívum új értelmet kap a szimbolikus eső és a zárómosoly fényében, és egy olyan általános, angolai ébredés ideálját tételezi, amely a nemzet újjászületését, egy új Angolát hivatott bejelenteni. A regény címében is megjelenő „jó reggelt” ennek az újjászülető Angolának szól, amely végre maga mögött tudja hagyni a kolonialitás fantomját és a szocialista rendszer abszurdumát. António elvtárs halála mellett, ami egyértelműen a koloniális stratégiákból való szabadulást jelöli, az iskolában tanító kubai tanárok is elhagyják az országot a tanév végén. A kubai tanárokkal talán a szocializmus is kivonul Angolából és az ország végre átléphet a határidőszakból egy új posztkoloniális időszámítás idejébe.

 

1 Pál Ferenc: Afrika portugál nyelvű irodalmairól. in: Nagyvilág, 2008. november, LIII. évfolyam, 11. szám, pp. 1116-1123.

2 A portugál kritika a PALOP koncepciója alatt a portugál nyelvű afrikai országok, ex-gyarmatok kulturális egységét érti. Ezzel a label-lel látják el általában a portugálul írt afrikai irodalmat.

3 Az Eötvös Kiadó gondozásában megjelent kötetet az angolai nagykövetség finanszírozta, éppenezért sajnálatos módon kereskedelmi forgalomban egyenlőre nem kapható

4 Inocência Mata: A periferia da periferia: o estatuto periférico das literaturas africanas de língua portuguesa e a dupla perifericidade das literaturas são-tomense e guineense in: Discursos. 9. Coimbra. Fev. 1995, pp. 27-36.

5 Harold Bloom: The Western Canon: The Books and School of the Ages. Harcourt Brace & Company, New York-San Diego-London, 1994, pp. 529-569.

6 Patrick Chabal (szerk.):The post-colonial literature of Lusophone Africa. C. Hurst & Co. Publishers Ltd., London, 1996, p. 6.

7 José Carlos Venâncio: Literatura angolana. Uma breve introdução. in: Mar além. Revista de cultura e literatura dos países africanos de língua oficial portuguesa. Maio 1999, p. 8.

8 Edward W. Said: Bevezetés a posztkoloniális diskurzusba. in: Bókay Antal-Vilcsek Béla-Szamosi Gertrúd-Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, p. 608.

9Boaventura de Sousa Santos: Entre Prospero e Caliban: Colonialismo, pós-colonialismo e inter-identidade.in: Maria Irene Ramalho – António Sousa Ribeiro (szerk.): Entre Ser e Estar: Raízes, Percursos e Discursos de Identidade. Porto, Afrontamento, 2001, p. 26.

10Idem., p. 42.

11 Russel G. Hamilton: A literatura dos PALOP e a teoria pós-colonial. http://www.oocities.org/ail_br/aliteraturapalopteoriaposcolonial.htm (utolsó letöltés 2012. jún. 8.)

12João Paulo Guerra: Descolonização Portuguesa – O Regresso das Caravelas. Publicações D. Quixote, Lisboa, 1996, pp. 113-114.

13 Patrick Chabal (szerk.):The post-colonial literature of Lusophone Africa. C. Hurst & Co. Publishers Ltd., London, 1996, p. 24.

 

14Richard Black: Angola. Clio Press, Oxford, England-Santa Barbara, California-Denver, Colorado, 1992, pp. xiv-xv.

15Prisca Augustoni – Anderson Luis Viana: A identidade do sujeito na fronteira do pós-colonialismo em Angola. in: IPOTESI, Juiz de Fora, v. 14, n. 2, jul./dez. 2010, p. 189.

16Idem., p. 192.

17 Patrick Chabal (szerk.):The post-colonial literature of Lusophone Africa. C. Hurst & Co. Publishers Ltd., London, 1996, p. 3.

18 Pepetela: Guerra sem fim. http://mnoticias.8m.com/pepetela.htm (utolsó letöltés 2012. jún. 7.)

19A rövid kommentárokkal ellátott fényképek Ondjaki hivatalos oldalán találhatóak: http://www.kazukuta.com/ondjaki/bom_dia_camaradas.html

20 Ondjaki: Bom dia camaradas. Agir, Rio de Janeiro, 2006.(az idézetek a regényből saját fordításaim – U.B.)

21 Ebből a szempontból felvetődik a kérdés, hogy mennyiben posztkoloniális regény Ondjaki szövege. Ha a posztkoloniálist szűkebb értelemben a gyarmatosítás kuturális és diszkurzív stratégiának, sémáinak dekonstrukciójaként értelmezzük, akkor Ondjaki szövegei nem kifejezetten posztkoloniális jellegűek, mivel elsősorban nem a kolonizációra, nem a gyarmatosító és a gyarmatosított találkozására reflektálnak (kivétel a regény megidézett első része). Véleményem szerint azonban az Ondjaki szövegek kronotoposzaként megjelenő 80-as évek Angolája egy posztkoloniális tér, mivel közvetlenül a gyarmatosítás és a gyarmatosító stratégiák következményeként alakult ki, illetve a klasszikus hatalmi viszonyok és az elnyomás átívelnek a függetlenedés pillanatán, így az azt tematizáló irodalom is posztkoloniális. Érdekes kérdés továbbá, hogy a szovjet és a kubai hatás mennyiben tekinthető egyfajta sajátos kolonizációnak.

22 Schmidt, Simone Pereira: Onde está o sujeito pós-colonial? Algumas reflexões sobre o espaço e a condição pós-colonial na literatura angolana. in: Abril. Revista do Núcleo de Estudos de Literatura Portuguesa e Africana da UFF, Vol. 2, n° 2, Abril de 2009, p.

23 „Inevitably, given the history of Angola since the early 1960s, one of the central themes of contemporary literature is war.” – állapítja meg Ana Mafalda Leite. Ana Mafalda Leite: Angola. in: Patrick Chabal (szerk.):The post-colonial literature of Lusophone Africa. C. Hurst & Co. Publishers Ltd., London, 1996, p. 111.

Hazák, garabonciások, tárgyak – könyvheti szemle

 „Megmerítkezés a másik idegenségében”

Győrffy Ákos: Haza, Budapest, Magvető, 2012.

 

Győrffy Ákos haza-kereső, haza-találó esszé-prózái kockázatos komolysággal végigírt szövegek, az esszék problémaérzékenysége és a szövegalkotás eszköztára szoros kapcsolatban áll a korábbi verseskötetek (Nem mozdul, Havazás Amiens-ben) közegével, probléma-központúságával. A Haza  következetes bátorsága és telített személytelensége Mészöly Miklós ’60-as évekbeli esszéivel rokon, meditatív elmélyültsége és a természeti jelenségek képnyelvi megjelenítése pedig – a kötet fülszövegét is jegyző – Földényi F. László esszéinek énkereső (ön, én, Másik) alaposságához hasonlítható. A Győrffy-esszék karakteres megközelítési módja, kitettsége az emberi és a természeti jelenségek egyszerre radikálisan mellérendelt és könyörtelenül hierarchikus viszonylatainak működésére tekint a lehető legadekvátabb nézőpontokból. „Mintha lenne valaki bennem, aki sokkal jobban tudja, hogy mi a jó nekem. (…) Mint a látóhatár peremén futó őzek, amikor magukra vonják a tekintetet. Alig látszanak, minden másnál kisebbek, mégis ők adnak értelmet a képnek, ők a középpont, amelyhez minden csak asszisztál.”

 

Borbáth Péter

 

Közéleti versek – versek a közéletben

Édes hazám. Kortárs közéleti versek, Bárány Tibor összeáll., Budapest, Magvető, 2012.

 

Kortárs közéleti versek, így az alcíme az Édes hazám antológiának. Versek, amelyek közéleti problémákról szólnak, miközben a vers problémája vált az elmúlt időszakban közéleti kérdéssé. Politikai költészet-vita az ÉS hasábjain, közéleti versíró pályázat a Literán, s egyre szaporodó mennyiségű közéleti költészet.

Az antológia az utószó szerint is arra vállalkozik, hogy a rendszerváltás utáni politikai, közéleti versek párbeszédét mutassa be. A kötet nagy merítésből dolgozik, talán túl sokat is vállal, több mint háromszáz oldalnyi verset fog egybe, igen széles szerzői gárdát szólaltatva meg. A kötet azonban inkább a közéletről való gondolkodást, mint magát a költészetet állítja előtérbe, a válogatásnál nem csupán az esztétikai értékek játszottak szerepet.

Megváltozott a szerepe a politikai versnek a rendszerváltás után, hiszen nem zsarnokság, hanem szabadság van. De vajon tényleg megváltozott-e? A közéleti költészet nyelvkeresése, ellentétes és untig ismételt narratívái az elmúlt esztendőknek, politikára, kisebbségi kérdésekre, a demokráciára való reflexiók gyűjteménye az antológia. Noha esztétikai szempontból egyenlőtlen, azonban társadalmi, irodalomtörténeti perspektívából mindenképpen figyelemre számottartó összeállítás.

 

Gorove Eszter

 

Közel maradni

Gerőcs Péter, Tárgyak, h.n., Scolar, 2012.

 

A 2010-es Zombor és a világ után két évvel, második novelláskötetében Gerőcs Pétertől tárgyakat kapunk, és átadásukban nyoma sincs a Zombor kisebb-nagyobb sikerületlenségeinek, az alaphang itt egészen más, a kötet szerkesztésében is következetesen végiggondolt. Mások által egykor leírt, de elveszettnek hitt, vagy elfelejtett szövegekről és szövegdarabkákról van szó, illetve saját szövegekről, legyenek azok az előzőek hányattatására adott reflexiók, vagy egy szűk terű világra nyitó elbeszélések. A „talált” és a „saját” kategóriái természetesen elmosódnak, az imitációs játékokkal ügyesen játszó kötet, a fiktív Bórhes Katinka- (Lónyay Erzsébet), Mészöly- és Márton László-szövegek „közreadása” köré teker narratívákat. Az utóbbi két imitáció a pontos és tiszta nyelvvel, az okos humorral a Tárgyak talán legerősebb szövegei. A Mészöly-szöveg összpontosító figyelme, amely a fényképek apró részleteiből kívánja „megalkotni a homályos múltat”, jellemző a „saját tárgyakra” is, a kötet erős prózapoétikai karaktere a közelség – a felmerülő tárgyakhoz, a lehetséges élettörténet-variációkhoz, a beépülő gondolati-, néhol a szöveg épülésére reflektáló passzusokhoz, illetve a szavak, szintagmák és mondatok sűrű anyagához. Mögöttük vagy alattuk pedig megrázó, időnként brutális történetek zajlanak, kegyetlen és szikár valóságok rejtőznek, ugyanakkor lépten-nyomon felbukkan Gerőcs kesernyés humora is. Rejtélyes és bizonytalan térben mozognak a karakterek, hol egy fiú eltűnése után folyik nyomozás, hol Hrabal jelenik meg egy kafkai világban, hol egy emlékezet nélküli leszázalékolt matematika professzor ejti fogságba ápolóját. Közel maradunk tehát mindvégig, közel a tárgyakhoz, amelyeket gazdagon ad nekünk a kötet.

 

Csuka Botond

 

Gördülő kövek

Toót-Holló Tamás: Üsse kő. A garabonciás könyve, Budapest, Napkút Kiadó, 2012.

 

Az Üsse kő könyvmutatvány. Többféle szempontból. Kinyitni csak csipesszel, kesztyűben – lévén kötészeti remek – és olvasni is legalább ugyanilyen finoman szabad. A népnyelvi sztereotípiákból kibomló szöveg gördül előre, ha az olvasó hajlandó nekifeszülni, ám ez nem egyszerű feladat. Regénynek mondhatnánk Toót-Holló Tamás művét, de leginkább úgy olvashatnánk, mint ritmusos prózába tört varázsigéket, vagy mint lírai elbeszélést, mely varázsigeként hat. Nem véletlen a weöresi prológ sem. Egy ősvilági, természetközeli garabonciás, idő felett álló, illetve benne mint mesebeli térben vándorló mágus, elátkozott mítoszi alak, mesék és legendák hőse szólal meg. Beszéde állandó ellenőrzést kíván – ezért a két könyvjelző, a piros és fekete, meg a fent és a lent, szegről és végről, hébe és korba, vagy a hivatkozások. Sosem tudjuk, pontosan merre járunk, mert a mesebeli tér és a könyv tere állandó jelleggel hat minden irányba, és mindig az ellentétek feszültségében, vagy inkább – ha már Weöres és Lao-Ce is szóba jön – egységében. Csináltunk már ilyet, hogy ide-oda lapoztunk: könyvjelzők, magyarázatok, (szöveg)testek, képek, de ez most se nem halál, se nem püspöklila, ez most rock ’n’ roll, a varázsló titkos gyűjteménye, az első beszéd, mely elhangzott. Könyv mindenkinek és senkinek.

 

Makai Máté

 

Mitracsek úr, az idegenvezető

Lengyel János: Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2012.

 

Lengyel János novelláskötete a Könyvhét alkalmából egy érdekes utazásra invitál minket. Nem csak emberi sorsokon, élethelyzeteken át vezet az út, de bepillantást enged – a szerzőén túl – a kárpátaljai gondolatvilágba is. A családok történetét körüllengő misztikumot hamar felváltja a háborúk borzalma, mely végül feloldódik a filozófiában, s végül a humorban. Mindezt hol burkolt, hol nyílt formában átitatja a határon túli probléma: a nemzetek kényszerű együttélése és a szomorú történelem, mely bennünk él, és nem hagy nyugodni. Az önreflexió lépten-nyomon tetten érhető a művekben, de az író hangja témánként és néha még történetenként is változik: ahol kell hangulatot teremt, ahol kell naturalista vagy éppen modern – mindezt igen jó ízléssel, technikával.

Olvasóként gondjaim csupán az író aktuálpolitikai, vagy éppen a mának címzett kiszólásaival akadtak. Úgy érzem, nem feltétlenül tesznek hozzá a műhöz az olyan témák, mint az USA nagyhatalmi helyzetének, vagy a mai fiatalok kulturális érintettségének bírálása – de hogy ez ténylegesen kit, és mennyire zavar, majd mindenki eldönti maga.

Annak, aki pedig Mitracsek úr elfuserált életét keresi a könyvben, csak annyit mondhatok, ha belát a sorok mögé, hamar rá fog jönni: igen, ezt tartja a kezében.

 

Haller Zoltán

 

Egy kiiktatott irodalomtörténet

Sándor István: Író és társadalom, Fejezet a magyar felvilágosodás irodalomtörténetéből. 1. Főúr és nemes, Budapest, Ráció, 2012.

 

Manapság, amikor az irodalomtörténetek korát éljük, különösen izgalmas lehet egy elfeledett irodalomtörténeti munka újrakiadása. Sándor István könyve 1945-ben jelent meg, azonban a kötetet nem terjesztették, könyvtárakba is alig került, köszönhetően a szegedi Tanárképző Főiskola irodalomtörténésze ellen indult koncepciós eljárásnak, ahol is többek között a fasiszta szimpátia vádját próbálták rábizonyítani a professzorra – sikertelenül. Így viszont az irodalomtörténészi pálya megszakadt, a munka pedig irodalomtörténeti zárvány maradt. A könyv intenciója szerint a magyar felvilágosodás társadalomképéről kívánt egy másfajta, de nem előzmény nélküli álláspontra jutni, s hogy ezt a ma már nem feltétlenül releváns módszereken keresztül teszi, nem kisebbíti a kérdésfelvetés jelentőségét.

Sándor István elfeledett előfutár. Könyv annak, aki – hogy a részletes, áttekintő jellegű utószó szerzőjét, Szilágyi Mártont idézzem – az „irodalom társadalmi használatának dimenziói iránt érdeklődik.”

 

Dobás Kata

Egy egészséges adag pesszimizmus

„A világ valójában sokkal jobb hely, mint az optimisták gondolják: és ezért van szükség pesszimizmusra” – olvashatjuk Roger Scruton könyvében. E kissé talán paradoxnak tetsző kijelentés megadja a kulcsot annak a gondolatmenetnek az értelmezéséhez, amelynek kibontására a hazánkban is jól ismert és gyakran fordított brit konzervatív szerző legutóbbi munkáinak egyikében vállalkozik. Ám mielőtt ennek nekifognánk, érdemes röviden kitérni a fenti jellemzés két elemére. Az egyik Scruton hazai recepciója: kevés kortárs politikai filozófusnak olvashatjuk ennyi munkáját magyar fordításban – csak 2011-ben két könyv jelent meg tőle, az itt tárgyalt A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye, valamint a látszólag könnyedebb, de mégis fajsúlyos kérdésekkel foglalkozó Iszom tehát vagyok. Egy filozófus borkalauza –, maga a szerző pedig gyakori vendége magyarországi rendezvényeknek, konferenciáknak. A másik a konzervativizmus címkéje, amely egyfelől jelzi, milyen irányból érkezik e kitüntetett figyelem, másfelől viszont le is határolhatja a szerző potenciális olvasótáborát. Ez utóbbiért persze kár volna, különösen mivel a jelen kötetben levont következtetések nem kötődnek kizárólagosan valamely konkrét politikai ideológiához (már amennyiben a konzervativizmus egyáltalán ideológia, hiszen jellemzően éppen az ideológiákkal szemben határozza meg magát – de erre most nem szükséges részletesebben kitérni).

 

A fent idézett tételmondat – „A világ valójában sokkal jobb hely, mint az optimisták gondolják” – segít megragadni, mi is áll Scruton kötetének fókuszában. Ezen a nyomvonalon elindulva legalábbis könnyebb dolgunk van, mint szorosan a szerzőt követve, aki a nyitó fejezetben mintha kissé mást venne célba, mint könyvének egészében. Ez a fejezet a „poszthumán jövő szószólói” ellenében íródott, vagyis azon elgondolás ellen, amely szerint a modern technológia – legyen szó akár a biotechnológiáról, akár a virtuális világokról – alapvető és egyben kívánatos változásokat indukál emberi mivoltunkat illetően. Az itt hivatkozott, már-már a science fiction világát idéző teóriák kétségkívül létező, de viszonylag szélsőséges esetei az emberi állapot gyökeres megváltoztatására irányuló törekvésnek. Ezért fontos leszögezni, hogy Scrutont nem valamiféle technofóbia vezérli; elsődleges célpontja nem a tudományos-technológiai haladás, hanem általában a haladásba vetett (irracionális) hit, valamint ennek intellektuális következményei. Az a szellemi beállítódás tehát, amely a felvilágosodástól kezdve vált uralkodóvá a nyugati gondolkodásban, s amely szerint az emberi állapot kedvező irányban megváltoztatható, sőt megváltoztatandó, bármekkora legyen is ennek a társadalmi ára, hiszen ezt az árat szükségképpen ellensúlyozzák a változás jótéteményei. Ezt a beállítódást nevezi Scruton „aggálytalan optimizmusnak”.

 

Az ebben az értelemben vett optimizmus az emberiség önformálásának lehetőségére vonatkozik, kiindulópontja pedig a világgal – elsősorban a fennálló társadalmi körülményekkel – való végletes elégedetlenség. Scruton megközelítésében ezért az aggálytalan optimizmus a „módszeres pesszimizmussal” rokon, amely hasonlóan sötét színekkel festi le az emberi állapotot, s csupán az annak alakíthatóságába vetett remény tekintetében különbözik az előbbitől. A szerző e két véglet között a „megfontolt pesszimizmust” javasolja arany középútként, ami voltaképpen nem más, mint „aggályos optimizmus”: az életkörülményeink és társadalmi viszonyaink lassú, megfontolt korrekciójára való törekvés. Az aggálytalan optimizmus ezzel szemben a forradalmi változások iránt ébreszt igényt, ami Scruton szerint az utóbbi két évszázadban inkább szabálynak, mintsem kivételnek számított az európai politikában. A pesszimizmus kívánatos formáját a kötet leginkább negatív módon definiálja, az optimizmus kritikája révén, amit három fő lépésben végez el. Scruton elsőként hét „téveszmét” azonosít, melyek értelmezése szerint az optimista beállítódás alapjait jelentik. Ezt követően külön fejezetet szentel azoknak a jellegzetes érvelésmódoknak, amelyekkel az optimizmus hívei élnek a nyilvánosságban és a tudományos életben. Végezetül pedig arra keresi a választ, hogy erősen vitatható, sőt esetenként nyilvánvalóan téves alappremisszái ellenére miért bizonyul ez a szellemi beállítódás korunkban is olyannyira virulensnek.

 

A Scruton által bemutatott téveszmék – különböző kombinációkban – a legtöbb ismert progresszivista megközelítés hátterében tetten érhetők. Ezek némelyike kifejezetten teoretikus jellegű, mint az utópikus téveszme, amely egy, a társadalmi konfliktusokat kiküszöbölő ideális állapot elérhetőségét feltételezi, vagy a mozgató szellem téveszméje, amely szerint a Zeitgeist, a korszellem szükségszerűen megköveteli a korábbi nemzedékek hagyományaival és normáival való szakítást. Mások gyakorlati jellegűek, pontosabban a kellően gyakorlatias gondolkodás hiányát jelzik: a legkedvezőbb eset téveszméje azokat jellemzi, akik a szorgalmazott változások esetében nem számolnak azok nem várt következményeivel, míg a halmozás téveszméje azokat, akik szerint társadalmi ideáljaink – például a szabadság és az egyenlőség – együttesen és súrlódásmentesen megvalósíthatók. A nulla összeg téveszméje, valamint a tervezés téveszméje jellemzően a baloldali-egalitárius gondolkodás sajátja. Az előbbi azt feltételezi, hogy a társadalomban minden nyereség valaki más számára veszteség, és fordítva, ezért a jobb anyagi helyzetű, szélesebb lehetőségekkel rendelkező rétegek helyzetének nivellálása automatikusan kedvező hatással van a leszakadó rétegekére. A tervezés hívei pedig abban hisznek, hogy az emberi társadalmak akkor működnek jól, ha központilag szabályozottak és felülről lefelé irányuló módon szervezettek, ami viszont – Scruton kritikája szerint – többnyire csak a bürokrácia eluralkodásához biztosít táptalajt, miközben a „terv” teljesítésének igénye kizárja az ésszerű korrekció lehetőségét.

 

Az említettek mellett érdemes részletesebben is kitérni arra, amit Scruton a „szabadnak születtünk” téveszméjének nevez. Rousseau óta nyert polgárjogot az európai gondolkodásban az a felfogás, amely szerint az ember eredendően szabadnak születik, de a társadalom kényszerei korlátozzák, ezért szabadságának kibontakoztatása érdekében ezen korlátozó tényezők – szokások, intézmények, hierarchiák – fokozatos vagy akár határozott lebontására van szükség. Scruton ellenben úgy véli, hogy az „intézmények, törvények, kényszerek és erkölcsi szabályok részei és nem ellenségei a szabadságnak, és a tőlük való megszabadulás rövid úton véget vet a szabadságnak” (kiemelés az eredetiben). Ez azért van így, mert a szabadság nem értelmezhető a társadalmat megelőzően vagy attól függetlenül, társadalmi rend pedig csak efféle, kölcsönösen vállalt (ön)korlátozások révén lehetséges. A hagyományokra, a társadalmi kényszerekre és a rendre való hivatkozás látszólag az individuum leértékelődésével jár, Scruton értelmezésében azonban éppen ez a szabadságfogalom szolgálja az egyéni szabadság – ésszerű korlátok közötti – kibontakoztatását. A rousseau-i szabadságfelfogás mai örökösei ugyanis további felszabadításra törekszenek, de alapvetően nem egyénekére, hanem olyan csoportokéra, amelyek helyzetét hátrányosnak vélik. Ez a logika pedig akár más csoportok szabadságának a korlátozását is megengedi – ilyen például a „pozitív diszkrimináció” jelensége a felsőoktatásban vagy a munkaerőpiacon.

 

Ha mindezek valóban „téveszmék”, akkor felmerül a kérdés, mi biztosítja mégis zavartalan továbbélésüket. A könyv négy fő érvelési stratégiát mutat be, amelyek egyaránt az aggálytalan optimizmus előfeltevéseinek védelmét szolgálják: a hamis szakértelemre való támaszkodást, a hermetizmust, a csúsztatott hibáztatást és a bűnbakképzést. Az előbbi kettő célja, hogy olyan fogalmi eszközökkel szolgáljon, amelyek a tudományosság látszatát keltve dogmává merevítik a szóban forgó eszméket – Scruton értelmezésében ezt szolgája például a posztmodern társadalomtudományi teóriák jelentős része. Az utóbbi kettő pedig azáltal védelmezi az így kialakult dogmákat, hogy rossz színben tünteti fel mindazokat, akik mégis a racionális kritikájukra vállalkoznak. Ennek jellemző formája a politikai korrektség, ami eleve kizárja bizonyos témák megvitatásának a lehetőségét. Scruton részletesebben is kitér Enoch Powell konzervatív politikus esetére, akinek híres 1968-as „vérpatak”-beszédének egy szerencsétlen elszólása – egyébként egy Aeneis-idézet –, valamint az arra adott heves értelmiségi reakciók évtizedekre lehetetlenné tették a bevándorlásról és a multikulturalizmusról folytatott racionális vitát Nagy-Britanniában. A szőnyeg alá söpört problémák azonban – mint ebben a konkrét esetben is – később hatványozottan bukkannak felszínre; ezért írja Scruton, hogy az aggálytalan optimizmus módszerei óhatatlanul Kasszandra-szerepre kárhoztatják a megfontolt pesszimizmus körültekintő képviselőit.

 

Az utolsó három fejezet arra kérdez rá, mi magyarázza az optimista beállítódás kialakulását és fennmaradását. Scruton erre egyfajta kvázi antropológiai választ kínál, amely éles határvonalat húz a korai ember vadászó-gyűjtögető életmódja, valamint a letelepedett földművelő életmód között. Értelmezése szerint az optimista attitűd – a legkedvezőbb eset, a halmozás vagy a tervezés (tév)eszméje – kifejezetten indokolt egy olyan kockázatos életmód esetében, mint vadászatból élő törzseké, amely erősen összehangolt társas cselekvést feltételez, de nem ad módot hosszas mérlegelésre. Egy másfajta társadalomban viszont, amelyre a munkamegosztás és a társadalmi szerepek divergenciája jellemző, már kontraproduktív­nak bizonyulhat. Amennyiben ez a némileg spekulatív magyarázat helyesnek mondható, az egyben azt feltételezi, hogy az optimista attitűd emberi mivoltunk mélyrétegéhez tartozik, mivel a törzsfejlődés egy korai szakaszában alakult ki, így felbukkanása a modern társadalmakban sem meglepő, s teljes visszaszorulására nem lehet számítani. Scruton szemléletmódja ebben a tekintetben Hayekéhez áll közel, aki szintén kiemelt figyelmet fordít a kulturális evolúcióra és annak a tág értelemben vett társadalmi feltételeire – mint például az életmódváltás –, valamint aki hasonlóképpen magyarázza az egalitarizmus jelenségkörét: mint atavisztikus visszavágyódást az ősi közösségek társadalmi viszonyai közé.

 

Ha az aggálytalan optimizmus végsősoron emberi mivoltunkból fakad, akkor korántsem egyszerű megmondani, mi is rá az adekvát válasz. A társadalom radikális átalakítására tett kísérletekkel egy korábbi, otthonosabb társadalmi állapot állítható szembe, még ha ez nem is mentes a nosztalgikus felhangoktól – mint Scrutonnak egy másik könyvében a szokásjogok és az évszázados hagyományok Angliájáról írott „elégiája” (a nálunk Anglia: egy eltűnő ideál címmel olvasható kötet eredetileg England: An Elegy címen jelent meg). A jelen kötetben két további fogalom jelenik meg: a „megbocsátás kultúrája”, valamint – némileg váratlan módon – az irónia. Míg az aggálytalan optimisták utópizmusa könnyen fanatizmushoz vezethet, addig a szerző az európai kultúrkör megőrzésre érdemes és az előbbivel szembeállítható örökségeként láttatja a megbocsátásra való képességet, amely lehetőséget ad a neheztelésről való lemondásra és a sajátunkétól eltérő véleményekkel történő megbékülésre, valamint az iróniára való hajlamot, amelynek köszönhetően kívülről szemlélhetjük önmagunkat és meggyőződéseinket. Ezek a jellemvonások is azt erősítik, amit Scrutonnak a kortárs politika dogmáival – és az ezek kialakulásához vezető módszerekkel – folytatott polémiája szolgál: a nyílt társadalmi párbeszédet, amely lehetőséget biztosít égető problémáink megvitatására, illetve amelynek során a bizonyítás terhe nem arra hárul, aki a jól bevált, megszokott megoldások mellett kíván kitartani, hanem arra, aki hagyományos társadalmi gyakorlataink gyökeres megváltoztatását szorgalmazza elvont, teoretikus ideálok nevében.

 

Összességében elmondhatjuk, hogy Scruton – rá jellemző módon – ebben a könyvében is kissé csapongva, de az olvasó figyelmét mindvégig fenntartva és jelentős meggyőző erővel érvel állásponja mellett. S ha az egyes „téveszmék” azonosítása helyenként némileg elnagyoltnak tűnik is, az így előállt gondolati keret korunk számos meghatározó közéleti eseményének értelmezése során alkalmazható, legyen szó a globális pénzügyi válságról vagy az Európai Unió problémáiról, az amerikaellenességről vagy az iszlamizmustól mint ideológiáról – szemben az iszlámmal mint vallással –, az angolszász közoktatási rendszer anomáliáiról, vagy akár a modern művészetről és városépítészetről. Az persze már politikai és egyéb előfeltevéseinken múlik, hogy vajon általánosságban igazat adunk-e Scrutonnak, vagy csupán annyit ismerünk el, hogy könyve fontos részigazságokat tartalmaz. A közép-európai történelmi tapasztalatok tükrében, valamint a jelenkori világpolitikai tendenciák ismeretében azonban a nyitott szellemű olvasó feltehetőleg legalább az utóbbit kénytelen lesz elismerni. Hacsak nem tartozik maga is a javíthatatlan optimisták táborába.

 

Roger Scruton: A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye. Fordította Csordás Gábor, Noran Libro Kiadó, Budapest, 2011, 208 oldal, 2590 Ft

Szavakból rajzolt mozgóképek. Magyar irodalmi művek animációs adaptációi

Megszokhattuk, hogy az irodalmi alkotásokat a mozgókép médiumában a leggyakrabban élőszereplős változatokban adaptálják, ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy számos jelentős filmadaptáció született animációs kivitelezésben is. Mindazt, amiben általában véve is különbözik az animációs film az élőszereplős mozgóképtől, az adaptációs lehetőségek potenciális gyarapításaként könyvelhetjük el. Az animációs film rendkívüli sokfélesége, számos megjelenési formájának (csak a legismertebbeket említve: a rajzfilm, a komputeranimáció, a báb- és gyurmaanimáció) valamennyi képalkotó és dramaturgiai lehetősége sajátos utakat nyithat meg egy-egy irodalmi alkotás filmes újragondolása számára. Az animáció az élőszereplős filmhez képest sokkal nagyobb szabadsággal élhet a látvány létrehozásában – többek között a figurateremtés, a mozgás megszervezése és a téralkotás tekintetében. Ezek olyan változatosságot és rugalmasságot eredményezhetnek a mozgóképes alkotásmódban, amely az irodalmi nyelv hajlékonyságához és gazdagságához hasonlítható. Mi több, az animációs filmművészet oroszlánrészét jelentő rövidfilmes forma esetében kifejezetten jellemző, hogy szűkszavú elbeszélésmódjuk, a képi szimbólumokat előtérbe állító képzeletviláguk olyan irodalmi műfajokkal rokoníthatók, mint a ballada és a haiku. Az animációs rövidfilmekben – kivált a művészi ambícióval létrehozott munkákban – meglehetősen gyakori az elköteleződés a líraiság iránt; miközben a szélesebb publikumot célzó egészestés animációk sokszor az epikára támaszkodnak – s nemcsak narratív és dramaturgiai eljárások öröklőjeként, hanem sok esetben konkrét adaptációként is.

Az animációs film történetében több jelentős alkotás is visszavezethető egy-egy irodalmi előzményre. Kézenfekvő elsőként Lewis Carroll Alice Csodaországban című mesekönyvét említeni, amelyből egymástól rendkívül eltérő animációs értelmezések születtek: a skála két végpontja alighanem Walt Disney rajzfilmben elkövetett cukormázas ál-szürrealizmusa, illetve Jan Švankmajer bábokat élőszereplőkkel ötvöző, kísérteties mélylélektani felfedezőútja, a Valami Alice. Az egész estés animáció történetében korszakos jelentőségű John Halas-rajzfilm, az Állatfarm a gyerekközönség számára is fogyaszthatóvá tette George Orwell keserű politikai szatíráját. A rövidfilm-animációk között pedig olyan szerzőket találunk az adaptációk mögött, mint William Shakespeare (lásd a Hamlet rendhagyó rajzfilm-vízióját Kovásznai Györgytől), Edgar Allan Poe (Az áruló szívtől kezdve A vörös halál álarcán át Az Usher-ház végéig), Fjodor Dosztojevszkij (a Bűn és bűnhődésből Piotr Dumala készített rézkarc-animációt), Franz Kafka (Caroline Leaf homokanimációs eljárással rendezte a Mr. Samsa átváltozását) vagy Ernest Hemingway (Az öreg halász és a tenger lenyűgöző festmény-animációként kelt életre Alekszander Petrov filmjében).

A magyar irodalom több remeke is megelevenedett már az animációs film köntösében: az egészestés művek közül irodalmi alapanyagra támaszkodik Jankovics Marcell János vitéze, Dargay Attila Lúdas Matyija, Gémes József festmény-animációja, a Toldi-trilógiát földolgozó Daliás idők, s Jókai-regényeket (A cigánybáró, Szaffi) idéz meg Dargaytól a Szaffi. Arany János legendás balladája alapján két rövidfilmes adaptációt is láthattunk: Gémes Józseftől a Daliás időkre emlékeztető festmény-animációban köszönt vissza A walesi bárdok, míg Bogdán Zoltán az Edwardban a komputeres képalkotással dúsította a művet. S kétségkívül ezt a sort tetőzi be – a legmonumentálisabb vállalkozásként – a közel három évtized alatt elkészült Jankovics-mű, Az ember tragédiája, Madách Imre látomásos színművének rajzfilmes újragondolása.

Az alábbi írásban azt mutatom be részletesebben, hogy első két egészestés rajzfilmünk, a János vitéz és a Lúdas Matyi hogyan viszonyulnak az eredeti irodalmi alkotásokhoz. Bár mindketten meglehetősen szorosan követik az elbeszélő költemények cselekményét – jóllehet bizonyos változtatásoktól sem tartózkodnak –, abban a vonatkozásban sokkal látványosabb az eltérésük, hogy az animáció különleges mozgóképi eszközeit milyen módon érvényesítik. Míg a Lúdas Matyi alkotói az eredeti mű számára közömbös humoros hatáskeltés elérését célozzák, Jankovics Marcell rajzfilmje a János vitéz jelképiségének továbbgondolására és mélyítésére vállalkozik, s ebben rendkívül összetett képi fogalmazásmód segíti (élen az animációs film egyik elsődleges művészi eszközével, a figurateremtés sajátos lehetőségeivel, valamint a perspektivikus képkompozíciók következetes alkalmazásával).

 

Lúdas Matyi

Szó szerint idézi és mottóként használja a rajzfilm nyitóképe Fazekas Mihály olvasóhoz intézett sorait, jóllehet egyéb szó szerinti átvételekre nem bukkanhatunk, Dargay szereplői nem beszélnek hexameteres sorokban – leszámítva azt a passzust, melyben Matyi „megköszöni” az uraságnak a leckét, s megfogadja, hogy „háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza”.

A cselekmény azonban, főbb irányvonalait tekintve, viszontlátható az animációban. Miként Fazekas műve, úgy az adaptáció is négy részre („levonásra”) tagolódik, amelyek a rajzfilmben lefedik az évszakváltásokat, s ebből adódóan hangulatukban és vizuálisan egységes szakaszokat láthatunk: Matyi megverettetésének közege a tavaszi erdő, Döbrögi első megverése nyárra esik, a második alkalommal már az ősz idéződik fel, az utolsó „visszafizetés” idejét pedig a tél uralja, a hó és a jég. Több részletben ugyanakkor nem elhanyagolható változtatásokra lehetünk figyelmesek. Fazekas művében Matyi naplopóként jelenik meg először, aki csavarogni szeretne a szomszéd vármegyében, s ráveszi idős édesanyját, hogy elvihesse húsz lúdját a vásáron eladni. Sem az anyafigura, sem a vásár és legfőképp a ludak számának megsokszorozása nem található a rajzfilm bevezetésében, ami másképp artikulálja a konfliktust is (az elbeszélésben Matyi nem hajlandó alkudni a ludak árából, míg Döbrögi az animációban azt is el akarja venni, ami nem eladó). Fazekasnál még további elemeket találunk, amelyek nem kerültek be a Dargay-filmbe: ilyen például, hogy mi történik Matyival a megverettetése után, illetve tanulóévei során milyen tudással vértezi föl magát (miként megismerjük második alteregójának modelljét, Skorbuncius doktort is), továbbá az elbeszélésben Döbrögi elagyabugyálásai fokozódó szadisztikussággal kerülnek leírásra (véresre vert, félholttá püfölt, ájulásig ütött uraságról olvashatunk), míg a rajzfilm – a gyerekközönséget célozva érthető okokból – nem alkalmaz fokozást az erőszakban, s nem nyomatékosítja annak durvaságát sem. A művek értelmezhetőségének legmarkánsabb különbségét azonban a befejezés döntő mozzanatának elhagyása jelenti: ha röviden is, de az elbeszélésből értesülünk arról, mi történt Döbrögivel a verések után: „…kegyelemmel akarván / óvni magát ezután az erőszaktételek ellen, / És törvénytelenül nem bánt, hanem úgy, ahogy illik, / Embertársaival. Jól is végezte világát.” Minthogy a harmadik verés után Matyi eltűnik az elbeszélésből, s róla sosem tudjuk meg, miként „végezte világát”, az utolsó szó jogán a hangsúlyt Döbrögire helyezi Fazekas, hogy ekként az egész művet az ő vezekléstörténetévé avassa, bemutatva, hogy a bűnhődés elszenvedését követően a bűnösnek van lehetősége a megtisztulásra – s ezzel él is az uraság. A rajzfilm ezzel szemben a megalázott, vereséget szenvedett Döbrögitől búcsúzik, elkerülve ekként azt a morálteológiai olvasatot, ami az eredeti művel összekapcsolható.

Cserébe viszont Dargay és Nepp József forgatókönyve a humoros hatáskeltés és gondolatvilág jegyében formálja át Fazekas művét, s ezzel az írók a populáris animáció egyik legnagyobb tradíciójához kapcsolják a Lúdas Matyit, ami nem történhetett volna meg, ha teljesen szöveghű adaptációt céloznak. A rajzfilm egyik leginkább kiaknázott többlete a humoros mellékfigurák sora. Míg Fazekasnál az ispán és más szolgák legfeljebb említésre kerülnek, Dargaynál folyamatosan uruk mellett láthatók – mi több, ha Fazekas bizonyos értelemben Matyiról Döbrögire helyezi a hangsúlyt, akkor az animáció esetében elmondható, hogy Döbrögi helyett még inkább az ő szolgái kerülnek reflektorfénybe, s mindaz, ami jellemükből vagy ügyetlenkedéseikből mosolyfakasztó lehet. Talán még az is megkockáztatható, hogy az olyan frappáns figurák, mint az ispán, a puskatöltögető vagy a hajdúk „lejátsszák a vászonról” a többieket. A szolgák együttvéve a csoportmozgásokban rejlő komikumot is kiaknázzák, ami a vonatkozó jelenetekben kifejezetten közel hozza a Lúdas Matyit a rajzfilmeket mindig is megihlető burleszkekhez. Fazekasnál egy-két kurta mondat jut a Döbröginél zajló építkezésnek, az erdő fáit kivágó szolgák igyekezetének, illetve az ál-Matyi üldözésének – az adaptáció azonban mindegyikből a komikus csoportmozgásokra alapozott, burleszkbe hajló szekvenciákat épít. A vár bővítési munkálatait eluraló fejetlenség visszatérő képi motívummá avatja az összedőlő kéményt, s több olyan animációs felmenőre tekinthet vissza, ahol az építkezések szolgálnak a bohóckodás keretéül (Friz Freleng: Rhapsody in Rivets, Hawley Pratt: Prefabricated Pink); a favágással bajlódó szolgák ütemre végzik munkájukat, s mechanisztikusságuk joggal igazolhatja az automatizmusok által komikussá tett emberi mozgások bergsoni koncepcióját; a finálé pedig fergeteges üldözésjelenetet bontakoztat ki a sebes paripán száguldó ál-Matyival és a lúddal, s a nyomukban mindhiába loholó Döbrögi-csatlósokkal – ezeknek a képsoroknak a lendületét ráadásul Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiája fokozza.

Egy-egy jelenet erejéig felbukkanó epizodisták is bővítik a humoros figurákat: az értetlenkedő gyógykovács, s a vajákos asszony, Biri néni, akinek varázsszerei révén az animáció metamorfózisok iránti vonzalma is beépül a filmbe (amikor előbb lepkeszárnya nő az ispánnak, utóbb pedig maroknyi béka válik belőle). Az emberi karakterek komikus kidolgozását szolgálja a Fazekasnál is szereplő motívumok, az elmaszkírozás és a szerepjátszás túlzó alkalmazása: olasz ácsként és német seborvosként Lúdas Matyi egyaránt karneválba illő arccal-jelmezzel tűnik fel, s az előbbi alakban kifinomultsága, az utóbbiban pedig hisztérikussága járul hozzá a komikus repertoárhoz. Még közelebb áll az animáció sajátos lehetőségeihez a lúd megformálása, mert – nem utolsó sorban a Disney-hagyományokhoz kapcsolódva – emberi tulajdonságokkal ruházták föl.  Fazekasnál az első levonásban Matyi húsz ludat visz a vásárra, de később egy sem szegődik mellé, Dargaynál viszont kezdettől fogva a film végéig ugyanaz a lúd a fiatalember kísérője, sőt barátja. Noha korábbi forgatókönyv-verziók beszédképességet is tulajdonítottak a lúdnak, a kész változatból ez kimaradt; ugyanakkor – erről reakciói biztosíthatnak – egyértelműen megérti az emberi szöveget, arckifejezéseivel, szemjátékával és gágogásával képes kommunikálni, s szárnyának tollai több alkalommal is kézfejjé s ujjakká rendeződnek. 

 

János vitéz

A Jankovics Marcell, Szabó Sipos Tamás és Szoboszlay Péter által jegyzett forgatókönyv a János vitéz kalandepikáját emeli át, miközben a film formai világa részben azt célozza, hogy a költő nyelvi fantáziájának audiovizuális megfelelője (de nem a lefordítása!) legyen, továbbá a kalandtörténetben rejlő szimbólumrendszert is érzékletesen erősítse föl. Jankovics rajzfilmje ekként a legkevésbé sem csak adaptációs kérdéseket vet föl, hanem az animáció autonóm művészi törekvéseit is a középpontba állítja. Az animációs képalkotó lehetőségek legkivált a figurateremtésben, a cselekmény konkrét és jelképes terének láttatásában érhetők tetten (valamint a vizuális szójátékokban, metaforákban és metonímiákban, amelyek úgyszólván az egész filmet olyan sűrűn szövik át, „hogy nézni is tereh” – természetesen a legjobb értelemben).

Ami a cselekmény átvételét illeti, az elbeszélő költemény első felében (azaz János vitéz evilági kalandjainak lekövetésében) tapasztalhatjuk a legtöbb dúsítást, míg a fantasztikus dimenziókat érintő epizódokban észlelhetjük a legtöbb kihagyást. Ez felvetheti a kérdést, hogy nem ellentmondásos-e, ha éppen az animáció „varázstermészetéhez” kifejezetten hozzáilleszthető mesefantáziából látunk valamivel kevesebbet, mint amennyit Petőfi sorai kínálnak. Erről azonban nincs szó, mert a fantasztikus mozzanatok átjárják azoknak az eseményeknek a megjelenítését is, amelyek a földi világhoz kötődnek, s több alkalommal is, ha a szereplői szubjektivitás nyomatékosítását tapasztaljuk, a látványalkotás határozottan az animációs sajátosságok kiaknázására épít. Jancsi és Iluska együttlétét például, melynek intenzitását Petőfi metonimikusan érzékelteti mennyiségi jelölőkkel („Megcsókolta száját nem egyszer, sem százszor, / Ki mindeneket tud: az tudja csak hányszor.”), az Jankovicsnál kiterjedtebben jelenik meg, s egymásba olvadó képi szimbólumok közvetítik a szeretők euforikus élményét: Jancsi és Iluska horizontálisan forognak együtt, miközben a háttér vertikálisan kezd elfordulni, majd a szerelemeseket teljesen beborítja a fiú subája, hogy abból jelképes galambpár formálódjék – mindezt növény- és pillangómotívumok követik, majd a tér hullámzó-fodrozódó vibrálását dinamikus kameramozgás követi le, hogy a gigantikus körlappá összeálló panoráma egy óriási szem asszociációját keltse, ami izzó Nappá lényegül át, amiből visszatérünk galambpárunkhoz, Jancsihoz és Iluskához, immár alkonyatkor. Ekként a bevezető megalapozza a mikro- és makrokozmosz egybekapcsolódását Jankovics rajzfilmjében, azt a világokat összekötő utat, amit Petőfi hőse jár be.

A cselekményben eszközölt változtatásokat (bővítések, kihagyások és átcsoportosítások) részint dramaturgiai okokkal lehet magyarázni, ami az irodalmi mű és a mozgókép mediális különbségeiből is óhatatlanul adódik; részben pedig a hős szimbolikus útjának fókuszálásaként is felfogható: a pokol bugyraiba kell alámerülnie, hogy eljuthasson végül a legéteribb magasságokig, ahol az érzelmi beteljesülés is várja őt. Vagyis a szüzséből bizonyos mellékszereplők (mint a fazekas és a halász), próbatételek (az óriások csőszének, a három medve és oroszlán legyőzésének) és viszontagságok (János vitéz hajóútjának katasztrofális végkifejlete, illetve a griffmadáron történő hazajutás) kihagyása a film médiumához illőbb narratív gazdaságosságot szolgálja, miközben a cselekmény értelmét nem csorbítja. János vitéz szimbolikus útjának megformálását ekként nem csak a megelevenedő eseményekben láthatjuk igazán kibontakozni, hanem az animáció által biztosított vizuális kidolgozásban is.

Már a szereplők megjelenítése is erről árulkodik. Túl azon, hogy a film látványvilágának egészét bevallottan inspirálta a rajzfilmes esztétikában valóságos forradalmat jelentő Sárga tengeralattjáró pszichedelikus neoszecessziója – a két film szereplőinek hullámzó körvonalai, több figura hasonló anatómiája és színei például jól szemléltetik ezt az átvételt –, a János vitéz címszereplőjét és annak kedvesét tovább árnyalja a vizuális szimbolizmus. A főhőst ugyanis végig mintha alsó nézőpontból szemlélnénk, s ennek megfelelően szokatlanul nagy képi hangsúlyt nyernek, azaz kifejezetten megnyújtottnak tűnnek a lábai, miközben felsőteste – kivált a feje – kisebbnek tűnik, mint amekkora potenciálisan lehetne. Ez a nézőpont-kijelölés és testfelépítés lényegében a figura értelmezésének a velejárói: Jankovics koncepciójában János vitéz olyan hős, aki két lábbal áll a földön, a lehető legteljesebb mértékben találékony és cselekvőképes, azaz talpraesett – miközben lelke, egész egyénisége az égbe, a magasba vágyik, a csillagok közé. János vitéz arca pedig tökéletesen példázza azt a rajzfigurákban rejlő jelentésteremtő lehetőségeket – legyen szó akár képregények, akár animációk rajzolt alakjairól –, amire Scott McCloud úgy utal, hogy „egyszerűsítéssel létrehozott többlet”: a főhős arca ugyanis a film legnagyobb részében jóformán a szemeire és a bajuszára redukálódik, maszkszerű stilizációt kölcsönözve a megjelenésének – miközben érzelmi állapotainak kifejezése sokkal inkább a filmen szintén meglehetősen látványosan végigvonuló színdramaturgiáira hárul, melynek jegyében egész jelenetek vizualitását és atmoszféráját határozza meg például az éjszaka kékje, a gyászoló feketeség, a rózsa tűzpirosa, vagy Tündérország zöldes ragyogása. Jancsiéhoz hasonlóan Iluska arcának kidolgozása is csak a „legszükségesebbekre” szorítkozik, miközben az ő esetében mozgásának kialakítása árulkodik valódi lényéről több jelenetben: már életében jelenésszerűvé, potenciális tündérré stilizálja őt az az alkalomadtán fényeffektusokkal kísért, korcsolyázásra vagy balett-táncra emlékeztető mozdulatsor, ami az alakjához társul a film első ötödében.

A Petőfi-mű értelmezéseként is felfogható látványalkotó elemek közül a leghangsúlyosabb mégis elsősorban a centrális perspektívára épülő képkompozíciók következetes alkalmazása. Feltűnő ugyanis, hogy a János vitéz nem egyszerűen az élőszereplős filmek mélységi fényképezését idézi meg (melynek értelmében a képeken egyszerre látható élesen az elő-, a közép- és a háttér), hanem ezt kifejezetten a reneszánsz festészet által felavatott perspektívával társítja. Bár több alkalommal is aszimmetrikus kompozíciókban érvényesül a perspektivikus ábrázolás (mint például amikor Iluska távozni kényszerül Jancsitól), a centrális perspektívára építő képek alapvetően szimmetrikusak a János vitézben. Főszereplőnket is így pillantjuk meg először: ő maga a kép enyészpontja, amelyben a birkanyáj által létrehozott párhuzamosok összefutnak. Egészen a szakrális csúcspontig, Iluska tündérországbeli megjelenéséig újra és újra ilyen felépítésű képekkel találkozunk. Ez a látványalkotás egyfelől markáns stilizációt teremt: a szimmetrikus kompozíciók önmagukban véve is módfelett erőteljes eszközei a vizuális megformáltság tudatosításának, a látványelemek kihangsúlyozásának. Másfelől a Petőfi-mű szimbolikájának továbbgondolásaként is szolgál. A főhős világgá megy, s útja során, az evilági kalandok után a sötétség országában kell helyt állnia, mielőtt lehetőséget kap, hogy bebocsáttassék Tündérország világába. Más szavakkal, János vitéz alászáll a pokolba, s itteni győzelmei előfeltételezik, hogy a legmagasabb szférákba – azaz a mennyei dimenzióba – is beléphessen. Petőfinél tehát a hős útjának vertikalitása elsősorban lelki-spirituális elemelkedés – annak a folyamata, ahogyan az elüldözött, de igaz szívű nincstelenből, Kukorica Jancsiból a megdicsőült János vitézként emberfeletti birodalom fejedelme lesz, szíve választottja mellett. Jankovics rajzfilmjében nemcsak a főhős lelki útját, de térbeli haladását is kíséri a függőlegesség, a dimenziók elrendeződése egymás alatt és fölött: a sötétség országába lemerészkedve János vitéz valóban egy feneketlennek tűnő mélységbe ugrik bele. A térbeliség kihangsúlyozásának szimbolikus olvasatai a perspektivikus képalkotás kitüntetettségét is magyarázhatják. Az út másik dimenziója, a horizontalitás a függőlegességet hivatott kiegészíteni: János vitéz vándorlása az evilági síkon is extenzív, s ennek érzékeltetésére szolgáló képi eszköz a vízszintes tér mélységét is létrehozó centrálperspektíva alkalmazása – miközben a képmélység megnyitása értelemszerűen minduntalan a vertikalitást is eszünkbe juttatja. Így kapcsolódnak egymásba, a vizuális megformálásnak is köszönhetően, a különböző térszerkezetek és létsíkok.     

 

 

Noha a Lúdas Matyi és a János vitéz című rajzfilmek egyaránt szorosan követik az eredeti irodalmi művek cselekményét, ezek a feldolgozások a legkevésbé sem szolgai megfilmesítések, hanem olyan mozgóképes átültetések, amelyek legalább annyira támaszkodnak az animációs filmforma által nyújtott kreatív lehetőségekre, mint a kiindulópontként szolgáló irodalmi alkotásokra. Dargay Attila megközelítése konvencionálisabb ugyan, amennyiben a populáris animáció humorban gazdag hagyományaihoz való kapcsolódást célozza, s formavilágában, képi fantáziájában különösebb stilizációs törekvések nem motiválják. Ezzel ellentétben Jankovics Marcell adaptációs stratégiája az animációban mélyebben rejlő lehetőségekre is fogékony, s ezeket a költői mű világképének érvényesítéseként is felhasználja. A Lúdas Matyival létesített adaptációs hozzáállást az animációban olyan filmek viszik tovább, ugyancsak Dargay rendezésében, mint a Szaffi és a Vuk (Fekete István könyvéből), míg Jankovics stílusművészi beállítottságának rokona a Daliás idők vagy akár az Edward – illetve tetőpontja, lélegzetelállító beteljesedése Az ember tragédiája.