Címke: irodalom

Paul Celan versei VII.

FEJSZÉKKEL JÁTSZOL
(Mit Äxten spielend)

Hét óra éjszaka, hét év ébrenlét:
fejszékkel játszol,
fekszel égig nyúló holtak árnyán-peremén
– ó, fák, kiket ki nem vágsz! –,
koronájukhoz tűzöd a hallgatag pompát,
lábukhoz mit a könyörgő szó remél,
fekszel és gyilokkal játszol –
végül megcsillansz, mint a fejszeél.

VINCELLÉREK
(Die Winzer)
Nani és Klaus Demusnak

A szemek szőlőtőkéit szüretelik,
taposnak mindent, mit elsirattak, ahogy ezt is:
hisz így akarja az éjszaka,
az éjszaka, melynek válluk vetik, a falak,
így követeli a kő,
a kő, melyről mankójuk beszél, érthető,
ahogy a válasz hallgatását töri –
a mankó, mely egyszer,
őszidőn egyszer-egyszer, mikor
az esztendő halottá duzzad, akár a szőlőfürt,
egyszer majd átbeszéli a némaságot,
elmerülve a képzelet aknáiban.

Szüretelik, tapossák a fürtöt,
sajtolják az időt, mint szemüket,
le a pincébe a musttal, hogy elsiratták éppen,
a napsírokban, mit ástak az éjben
edzett, erős kézzel:
hogy szomjazza azt a száj! –
késői száj, övékhez hasonlón,
vakok felé görbülve és bénán –
a száj, melyhez a nedü felhabzik a mélyből,
míg az ég alászáll a viasztengerbe,
mint fénycsonk hogy világítson benne –
s végre az ajak is megnedvesül.

Bánfai Zsolt fordítása

 

Illusztráció: P. Klee

Sárga virág gyökér

 

∞ Նաիրյան վոկալ անսամբլ[1]: Օրոր ասեմ (2020)
[Nairyan Vocal Ensemble: Oror asem (2020)]

Madarak nélküli csend. Szél. A folyó. Hideg érinti az arcom, ahogy a szél nyitogatja a szekrényeket, fiókokat.

Látom az eget az ágyból. A tetőn át. Az ágyból kilépve, padló, ablak, a hegyet nézem a folyó túloldalán, ahogy megmozdul.

A ház a hegyen, ahogy recsegve, csörögve, némán összemosódik a tájjal. A hegy, ahogy. Juhok, fenyőfák. Terítőn elsimított ránc.

Hátamra fekszem, padló, az eget nézem a tetőn át. Eső lesz. Szél viszi a cserepet, gerendát. Súlyos felhők befelé nehezedése.

Kívülről, ahogy nézem a házat, jég esik rá, belé. Kinyitom a szemem, még a jég nélkül lássam. Szél bontogatja az összehajtott ruhát.

Lapozza a polcról lefújt könyveket. A juhok, a fenyőfák, ahogy a kis sárga virágok kinyílnak. Becsukom a szemem, lássam.

A szirmuk, ahogy színesedik, a napfény felé ahogy fordulnak a levelek, a fű között, ahogy táncolnak. Napokig rajzoltam a nyílásuk.

Napokig illatozták az énekem, amit rajzolás közben énekeltem, és azok a madarak vitték messze, akiknek a fészkei a heggyel együtt a földbe.

Az első csepp. Felhő, szemem. Ahogy a szél a hárfa húrjain. Kinyitom a szemem, a hárfa, a rajzom. Sárga virágok, bimbók is.

Az átlátszó levegő, a fényes, tiszta víz, ahogy a felhők közt járok a hegyen. A felhők megpihennek a lombokon, puha füvön.

A folyó éltető tánca, ahogy járja be mozdulatlanul a völgyet. A víz hullámzó érintése, napsugara. A halak a folyóban, aranyló úszásuk.

A folyó két oldalán az egymással válaszolgató hegyek. Milyen virág nő összeomlott hegyen? Milyen virágok, válaszolva?

Ahogy a szirmok felfénylenek, mikor kitárulnak, lobogva, zengve, ahogy színesre mossák, mossák, csillogó parazsukkal.

Levelek, ágak, egyenesen magasodó törzsek. A szél sűrű futása kérgen, rügyeken, nyomában a napsugarakkal. Gyökerek csendje.

A folyó túloldalán a kislány az anyjával, akikkel a lila virágokat és bogyókat gyűjtjük, a harmatot, hogyan találnak haza? Találkozom még velük?

Az eső, mielőtt áztatná a lapokat, töltené meg a bögréket, tálakat.

A gyökerek között nem fúj, nem esik, nem is süt.

A föld alatt nincs vihar. Ott nyugodt a föld.

Mozdul a föld, edény törik a padlón, amiből tegnap a mogyorót. Szirmok, szilánkok. Milyen válasz, milyen. Mielőtt a szél a falakat, nyitom a szemem.

A hangszerek, amiket készítettünk, kendőkbe tekerem, amiket. A hegyek hullámait, a folyó domborzatát, minden mohát és éneket beleszőttem.

Magjai és szárított levelei, szirmai a sárga virágnak. Kicsi kerek kő a folyóból. A születés, a növények és a Nap, Hold énekszavai.

Néhány széljárta könyv, legyen velem a szélből is, amerre járok, és ahová megyek.

Altatódal a földnek, ahogy lassan, lassan, mint virág, születik bennem. Elringatom, ahogy a hullámok, szeretettel.

Már ez is megtörtént egyszer, és mikor történt is már láttam, egyszerre a sárga virágokat a hegyen, a mozgást, a földet egyedül.

A nagy tűzveres gömb kiforgott a hegyek mögül. Nem melegítette, csak megvilágította a földet. A rének meghajtották a fejük és mentek a nagy tavon.

Láttam, és azt is láttam, mikor a tenger hullámain szaladtam a Naphoz, és a tüskék, ahogy elmerültek.

Megint a tó, a csíkos csuka, és az óriási hal, mohával benőtt kopoltyúi. Alig mozogtak, mégis ezek emelték a hullámokat.

És az a madár, a sós levegőben. Máshol is éltem már, születve. A folyó éltető tánca, a virágok napokig tartó sárga fénye, látom.

A földhöz születtem, az itteni fák madarainak énekéhez, de ha nem megyek, viszi a szél, a föld. Addig állok itt, amíg a föld?

Amíg a hegy egy aprócska csúcsa? Kinyitom a szekrényt, vagy a szél nyitja. Kinyitom az ajtót, vagy a szél viszi. Tányérok esnek le törve. Ablak.

Mikor már nincs hol állni, lépek?

A hegyek, hegy és völgy nélkül. Gyümölcsök, mielőtt a Nap ébresztő sugarai.

Máshol raknak fészket, és amíg nem hallom a daluk, más virágok színét-illatát követem, és más madarak énekét hallom meg.

Föld alatt a fák is, nem csak a gyökerek. Föld mélyébe vetett magok. Tobozt se látok, tűlevelet. Semmi juh, leesett fészek. Harmat.

Ott érkezem meg, ahol éneket hallok, virág nyílik, moha. Ahol a kislányunk születik meg.

Hullámot visz a szél. Eső mossa, mossa. Juhnyomok nélküli táj. A halak nyom nélkül járnak a vízben? Törött tányérba eső esőcsepp.

Hegy utáni csend. Állnak a felhők, támasz nélkül, a sűrű égen.

2024. 05. 30. 5:52:23
Pilisvörösvár

 

[1] Աննա Մինասյան, Նաիրա Մուղդուսյան, Ելենա Ազարյան [Anna Minasyan, Naira Mughdusyan, Yelena Azaryan].

CETHAL
1. A két tenger, ahol találkozott
2. Dala, esője
3. fenyőfák várai, templomai
4. Sárga virág gyökér
5. Az ismerős cethal
6. Hócsillagok, éjszaka
7. Külön ege
8. Szavak távoli nyelve helyett

📖 Obor z kamenných hôr. Mansijské, nenecké a chantské rozprávky, ford. Mária Ďuríčková, Východoslovenské vydavateľstvo, Košice, 1986.
* Pätákové jazero, mansijská rozprávka, 67–70. [Peták tó, manysi mese]

[ÁLOM] [Oladauri, Achara, Georgia/Grúzia]

(Illusztráció: Gill Bustamante: River Medley; Jane Tomlinson: Flying colours)

irodalmi félreolvasások 54., 55.

 

irodalmi félreolvasások 54.

Öreg néne ősz szikéje
(őzikéje)
*

Hadik András lova felderített
(felnyerített)
*

online textuális kizsákmányolás
(szexuális)
*

felismered a Jókai-regényeket a szereplők alján?
(alapján)
*

és akkor jött a TEK-es kapitánya
(Tenkes)
*

A vihar apujában
(kapujában)
*

Egy szál haragvirág
(harangvirág)
*

tón a lúd flatus
(tonaludátusz)
*

Az elagyabugyáltság angyalai
(elhagyatottság)
*

Hal áll Velencében
(halál)
*

elvitték a helyéről a többször átfestett Tompa Mihályt
(Tompa utcai padot)
*

Petőfi költői öregsége
(öröksége)

 

irodalmi félreolvasások 55.

Petőfi költői őszentsége
(öröksége)
*

hosszú kirándulást tettem a parton a berber legyek lábáig
(hegyek)
*

szót ejt a mocsarakban lebzselő tűzoltókról
(túzokokról)
*

ez az út olyan mint a döglött padló
(döngölt)
*

nem biztos hogy jól lopjuk el a kulturális pénzeket
(osztjuk el)
*

isiász
(Iliász)
*

Hordtam a marhámat
(irhámat)
*

Vesta Hungarorum
(Gesta)
*

a nagytemplom kórusában kontárkodott
(kántorkodott)
*

a trianoni reuma
(trauma)
*

Nemzeti Patreon
(Panteon)
*

a szajha köszönti hős fiát
(tajga)

 

(Illusztráció: Munkácsy Mihály: Poros út, 1874)

Erőtér. (Tornai Xénia kötetéről)

A költők, mint ezt már sokan megírták: „rajokban jönnek.” Ez azt is jelenti, hogy létezik valami titkos kapcsolat a női líra témáit, világlátását illetően. Tornai Xénia, mint ezt Baranyi Ferenc említi az előszóban, kész formakultúrával érkezett, vagyis a formán keresztül is képes átélni azt a kapcsolatot, ami a rím és időmérték évszázados (évezredes) vezetékein keresztül érkezik a versbe, mint szellemi vérkeringés, vagyis az idő metafizikai ihlete, a létezés spirituális átérzése. Mégis mit jelent ez ?
A női líra – éles ellentétben a hübriszként tomboló férfi energiákkal nemcsak a világegyensúly megbomlását érzi, tudatosan, vagy ösztönösen, de gyógymódot is keres. Kérdés csak az, hogy az értékrombolás korában (Mars), a Antikrisz-tust megtestesítő, a rombolásra is megtanítható gépi intelligencia ellenében, a csipkehorgoló ujjak türelme, a szelíd szeretet energiája képes-e humanizálni és megbocsátani mindazt, ami szemünk előtt megy végbe?
A kérdés erőterében adott életpárti válaszok rokonítják ezt a lírát a már klasszikusnak számító Nemes Nagy Ágnes, Beney Zsuzsa és mások, többek közt Mezey Katalin, vagy éppen Baka Györgyi válaszaival. Közös elem ( és itt nevek egész légióját sorolhatnám fel), hogy a nőiség felemelése történik a versekben. Annak átélése és vállalása, hogy a nőiség részesedés a világot éltető harmóniában. A kötetnyitó hosszú vers az Ébredés, az élményként kimondható, mégis a kozmikus alaktalanságból megszülető tudatot fényképezi, helyezi bele a világtérbe, az időtlen időbe, ahol súlyt és formát nyer a létezés: „A valóság tükörcserepekre esett töredékeiből  / képes vagyok összerakni magát a Valóságot. / Én egyedül. / Mert tudatomban őrzöm a Világot. /Tudatomban őrzöm önmagam. / Az Egység burka immár meghasadt.”
Az idézet alapján nem kell bizonygatni, hogy ez a líra (mely nyilván alakulni és fejlődni fog ) a maga filozofikus tartalmait egyre nagyobb önállósággal kezeli. Fantáziája alapvetően láttató, képteremtő lélekmozi. Képes önmagát ( a vers-én) különböző helyzetekbe, szituációkba képzelni. Például így: Hegytetőn ülök most fenn a menny tövében, / Isten mimelésre gyenge földi lény . / Körbenézek onnan fellegek körében, /és kitárja nékem titkait a fény. (Meditáció). A költői küzdelem azért folyik, hogy a szókincs (mint érzelemkifejező szín, hangulat, stílus, élettanulság) összetett tudatszférái egymást erősítő dallamívbe rendeződjenek.
A személyiség értékvilágáról a megszólító versek ( Tizenegy pillanat – Bence fiam 25. születésnapjára ; Tölgyek – Édesanyám 80. születésnapjára; Himnusz nyáridőben – Férjemnek ) sokat elárulnak. Egyfajta szőttesként áll előttünk a lírai én belső világa, mint  létmegértés és elfogadás. A költőnő mindezt a szeretet szemüvegén keresztül látja. A férfiakat is (Ballada a férfiakról) , mikor a részvét és a szeretet balzsamát kínálja sebeikre: ( „Oh, férfiak, mint szánom harcotok !”  A vers ezúttal sem ijed meg a romantikus érzelemkifejezéstől. Mindez arra is utal, hogy ez a líra képes a szerepjátékra, hangulatok megidézésére, a reinkarnáció mélységes titkainak megfogalmazására  – többek közt a Beavatás gyönyörű soraiban:

Hány testet viselsz el, és tépsz össze önként,
míg a véglegesre éned ráakad ?
És hányszor kell néked még újjászületned,
hogy egyetlenegyszer megleld önmagad?!

Tornai Xéna költészete – mint látjuk – a nehezebb utat  választotta, mikor a világkáosz drámája ellenében a hagyomány filozofikus, mitologikus összefüggéseit kutatva a nőiséget mint küldetést értelmezi.

Tornai Xénia: IDEÁT
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024

Erdők Könyve – Schedar

 

Hátterek

keresem
almához a kertet
gyerekhez a szülőt
felhőkhöz a homályt
– rajtad műanyag:
testeden plasztik a föld –
dinnyéhez a napot
véremhez a tengert
derekamról kezed
fáradsághoz álmot
csaphoz a patakot

enélkül nem érzem hogy otthon vagyok

nem kell az ami mögött nyomor
nem akarok gépet amiért robotol
olcsó ruhát amit elnyűtt kezek varrtak
rizset félelemből amiért majdnem éhenhaltak

van nekünk kertünk – hova lett?
a gereblyéhez ünnepek
kapun belül zöld magány
biztosakhoz volt talány

fenyők közt tisztáshelyen
szél járt és állatok, mi nem;
medve körme vájt sebet
lehulltak a pikkelyek
fa kérgéről ezt neked
ezt az almát adhatom
amit növeszt otthonom:
vadon
amiért felleget
ha villámlik sem kémlelek
s ha köd üli is az ághegyet
az erdőn úgy is átmegyek

majdnem földig süllyedt homály
a füveket éri – ne csodálj
most felfelé, réten át ne menj
hívlak inkább, itt pihenj

azt a borsót hozd a kertből
amihez van Keresztanyám
aki a tányért kezembe nyomja
kóstolgasd csak szaporán!
mondd ha összeért, ha jó
sok vagy túl kevés a só?

van hozzá udvar macska is
fáskályhából jó meleg
sütőbe menekült legyek
kifogott ló, horkanó

 

 

olyan paradicsomot
amilyet a piacról
Édes szatyorban hozott
érett édes-pirosat
fele ütődött-rohadt
és a másik mennyei:
– megszánt ott egy öreget,
ácsorogni estelig
tudja, fárasztó nagyon
ő lett hát az alkalom
és a vásárról apót
gyorsan hazaengedi.
kirakva áttetsző tálon
mielőtt enném csodálom
fény felé tartom húsát
alattam nyávog a macska
majd felszökik dorombolni
váltogatva ritmusát

téblábol Édes lágy szavak
ömölve széthangzanak
s a konyhában illattal
keveredik a holmi
pattogó sercegőkkel.
kinyújtom a lábam
szekrény fogantyúján
támasztom mert soványan
mérték itt a sávot
és amikor Édes
a kagylóhoz lépne
vámhivatalt játszom
át nagylelkűségre –
engedem, ő marék
vízzel körbehint
aztán nyújtózom és
sorompó megint

 

 

ilyen ebédet adj ahol
hegy a vízre válaszol
kint vagyunk, óriási a tér
otthon vannak benne a fák
vannak szavak és van személy
– ilyenkor étel a világ
s ez még nem lenne elég
add azt amiről megtudom
az éneket a hangomon
hogyan lépek hogyan veled
juttasd eszembe sejtemet
minden cseppnyi vonalon

ne azt amit itthagyott
a perc és felejthető
mondd meg hol van ételem
légy ebédem, éltető

add azt aki én vagyok
szavak nélkül mondd nekem
magaddal. így jóllakok.
többé sosem éhezem

 

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Szikla-paradicsom; narancs hold, kék szív; Telekság, tisztás; pekándió vörössel)