Nani egyszer úgy döntött, hogy elvisz minket nyaralni. De nála minden másképp működött, mint ahogy kellett volna. A busz, azt mondják, minden bokornál megállt, és azt hiszem, ezúttal szó szerint. De tele volt ismerősökkel, legalábbis úgy hiszem, hogy azok lehettek, Nani ugyanis előszeretettel tárgyalt ki minket nekik. Mint a piacon a krumplik fölött szokás, úgy röpködtek fölöttünk is a kérdések. Minden ismerőstől ugyanaz a sablon hangzik el: „Hát ezek melyiknek a lányai? Nem a kis Janiéi? Mekkora már a legkisebb is!” Akkoriban nem igazán foglalkoztatott, hogy krumpli módra tárgyalnak ki engem és a húgomat, meg hogy úgy emlegetnek, hogy „ezek”. Én is így emlegetek mindenkit, amiért anyám később majd meg is szól, hogy mégis hogy beszélek másokról. De akkor az ilyesmi apró részlet még nem igazán tűnt föl nekem, sokkal inkább az, hogy rólunk beszélnek. Próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy minket vizslatnak. Inkább maradtunk ott, az ülések mellett, amelyek mintha azon küzdöttek volna, hogy egy helyben maradjanak, vagy legalábbis a padlóhoz csavarozva, ahogy kell. Amikor már nem tudtam többet enni a műanyag ízű pufiból, amit Nani a helyi ábécében vett, és rájöttem, hogy a gyomrom nem fogja bírni a még kétszer ennyi ikaruszos utat, muszáj volt kitalálnom valamit, amivel leköthetem a figyelmem. Nani rég elveszett a busz belsejében, épp az ötödik nénivel tárgyalta ki, hogy pont úgy nézünk ki, mint az apánk, meg a kis Janira is hasonlítunk valamennyire. Én éppen az ablakon néztem kifelé, de ez mit sem segített, mert a fák suhanása csak rosszabbította a rázkódást. Az ülés mellől nem láttam ki rendesen, csak a lombokat láttam, azokból is csak egy zöld moszat szerű pacát a sebesség és az ablakok remegése miatt. Akkor elkezdtem kielemezni az ikaruszt. A legfurcsább dolognak az ablak melletti kapaszkodót tartottam. Semmi értelme. Ha az ember ül, akkor minek kapaszkodjék? Habár jogos, ilyen rázkódás közepette az embernek kedve volt ülés közben is kapaszkodni, nehogy kiessen az ülésből. De akkor valahogy nem tudtam értelmezni azt a kapaszkodót, ami leginkább egy felmosórongy nyelére hasonlított. Végtére is, ettől olyan otthonossá vált az ikarusz. Amikor már minden szöget ismertem a buszon, végre elértünk az utolsó bokorig is, és megálltunk. Akkor Nani előkerült a busz hátuljából, a nénik közül, összeszedett minket, még megjegyzett valamit az egyiknek, aki végignézte, hogyan esszük a pufit az ülés mellett, és engem, ahogy sápadt arccal bámulok kifelé a lombokra. Majd megkerestük Marcsát, Nani húgát. Ő az első ülésnél hátrébb nem volt hajlandó leülni. Útközben sem cirkált a buszban, mint Nani, tehát ott volt, ahol induláskor hagytuk. Magunkra szedtük a napi ellátmányt, pokrócot, törölközőt, majd fölpakolva elindultunk megkeresni a fürdőt. Mert ez volt nekünk beígérve, ez volt a Naninál töltött egy heti nyaralás fénypontja. Mindenkinél egy-egy pufival megrakott csíkos szatyor, az alján lapuló fürdőruhákkal együtt. Marcsa, aki már jól ismerte a járást, azt mondta, hogy csak azon az erdőn kell átvágni neh, és akkor máris a fürdőhöz érünk. Marcsa értette a dolgát, neki csípőprotézise volt, ismerte messziről az efféle bűvös gyógyhelyeket. Csak ezen a széles úton kellene átjutnunk, mondta. Tanakodtak Nanival, hogy mitévők legyünk. Végül arra a döntésre jutottak, hogy mindent megkockáztatva átvágunk csak úgy, keresztül a széles úton, amikor alábbhagy a forgalom. Körülnéztünk, majd amikor Marcsa megállapította, hogy egy autót sincs a láthatáron, átmerészkedtünk. Marcsa és Nani nagyon elégedettek voltak. Meg sem álltunk, amíg be nem értünk a fák közé. Nem értettem, hogy miért nem a zebrán megyünk, ami öt méterrel arrébb volt, de úgy gondoltam, jobb, ha ebbe nem szólok bele. Az erdőn túl már megláttuk a nagy épületet, és a csúszdát, ami jelezte, hogy jó helyen járunk. Nézd már, a bejárat nem is elől van, csodálkozott Nani. Marcsa elmagyarázta, hogy mi az a fotocellás ajtó, és hogy ez itt ni, ez nem ablak, ez a bejárat, majd valóban, ott be is jutottunk. Megtévesztett az üveg, mondta Nani, de közben lenyűgözte a fotócellás ajtó.
Marcsa már ismerte a járást, és mindjárt megérdeklődte a pénztárnál, igen szakértően, szóról szóra így: hun van itt a véce. Majd miután a pénztáros harmadszorra megértette Marcsa különös kérdését, irányt mutatott. Először is át kell öltözni, magyarázta nekünk Marcsa, és indult volna a pufis szatyrokkal, hogy felvegye a fürdőruháját, amikor az útjába álltak: Elnézést asszonyom, de vannak öltözőink is… De Marcsát ez nem érdekelte, nem hagyja magát becsapni. Majd jól lehúzzák pénzzel, gondolta, minek fizessen ezért is, neki a véce teljesen jó. Akkor megindult befelé, keveregve a klórszagú folyosókon, maga után húzta a pufikat és minket, Nani pedig követte, mert ő még soha nem járt ilyen helyen. Tudja is ő, hogy a véce alkalmasabb-e az átöltözésre vagy sem. A nő, aki pedig sehogy sem értette, miért akar valaki a vécében öltözni, Marcsa előtt hátrált, és próbálta meggyőzni, hogy az öltöző kényelmesebb hely. De Marcsa bődületes hangja zengett a folyosókon, hogy angyalom, csak azt mondja meg nekem, hogy hun van itt a véce. Én akkor már végképp nem értettem, mi történik, és azt is elfelejtettem, hogy tulajdonképpen fürödni jöttünk, ez a hely sehogy sem hasonlított fürdőre, és arra gondoltam, talán Nani is így lehetett ezzel, és kényelmetlenül érintette, hogy nem látnak szívesen. Akkor Marcsa eltűnt az egyik ajtó mögött. Feltehetőleg megtalálta a klozetet, majd Nani betessékelt engem és a húgomat is egy szűk helyre, és kezünkbe nyomta az egyik pufis táskát. Előkerestük az aljáról a fürdőruhánkat, a májkrém szagú szalvétagombócok alól, és a törölközőt, aminek olyan szaga volt, mint Nani ágyneműinek. Nagy nehezen kikászálódtunk a sötét szutykos helyről, és a csíkos szatyrokkal Marcsa és Nani nyomait kezdtük keresni. Felettébb gyorsasággal öltözhettek át. Elindultunk a zsivaj irányába, biztos arra vannak a medencék is. Akkor jutott csak megint eszembe, hogy voltaképpen fürödni jöttünk. Meg az is, hogy Nani a lelkünkre kötötte, hogy addig nem mehetünk a vízbe, amíg ő bele nem megy. Történik valami, mondja, aztán mit mondok apátoknak. Nani soha nem tudott úszni, ezért magától értetődő volt számára, hogy más sem. Marcsa már az egyik áztatóban volt, Nani is ott lehetett valahol. Az áztató medencénél egy nő állt. Felháborodottan kiabált az úszómesternek: Azok az indiánok ruhástul fürdenek, az indiánok ruhástul fürdenek! Indiaiak, asszonyom?, kérdezett vissza a férfi. Azok, vagyis dehogy, indiánok, azok ni! Ruhástul, bakancsban fürdenek! A medencében nem voltak indiaiak, talán indiánok sem, ahogy én láttam. Marcsa nem értette az egészet, rajta nem volt bakancs, csak a gumiharisnyája, és a színes pokróc, mert miért hagyná kint azt, ellopja a városi csürhe. Nani nem értette az egészet, annak idején rengeteget jártak a Balatonra fürödni, és ott nem volt soha semmi gond. Most megijesztette a sok forgó micsoda, meg a bolond nő, aki az indiánokról óbégatott. Mi soha nem voltunk Nanival a Balatonon, apáékkal jártunk mindig, de arról nekem is egészen más élményeim vannak, mint erről a fürdőről. A kiabáló nőt lenyugtatták. Nincsenek a medencében indiánok, asszonyom. Marcsát pedig nagy nehezen megfosztották a pokrócától, és Nani máskor nem hozta szóba, hogy fürödni visz minket a nyaralás alatt.
(Illusztráció: Des Brophy)
Obor z kamenných hôr. Mansijské, nenecké a chantské rozprávky, ford. Mária Ďuríčková, Východoslovenské vydavateľstvo, Košice, 1986.
