Tűző napfény hatolt át a szögesdrót fémtekervényei között, a tenger a kordon mögött morajlott. A kacskaringózó sor elején, a jegyváltó bódénál, rohamsisakos katonák ügyeltek a rendre és őrizték a bejáratot.
– Jó napot – köszönt az öregember; háromórányi tipegés után végre a jegyváltó bódéhoz ért.
– Beutalót! – így a kasszás, középkorú, csontváz vékony nő, nem nézve föl az aprópénz-számolásból. Rongyos ruhájának vállrészénél meghatározhatatlan katonai rangjelzés fityegett. Mögötte ventilátor zizegett. – Adja már!
– Egy… egy jegyet kérnék – makogta az öreg nehézkesen.
– De milye-e-et?! Az istenit má-á-ár! Adja a beutalót!
Géppisztoly majd sisakos arc hajolt közéjük. Az öreg remegő kézzel nyújtotta át a papírt, rettegve attól, hogy a kasszás esetleg nem tudja elolvasni, mivelhogy három órán át szorongatta hol egyik, hol másik izzadó kezében, felejtve, hogy zsebekkel is rendelkezik. A kasszás intett, a katona visszalépett őrhelyére. Tölteni kezdte a formanyomtatványt:
– Honnan jön?
– Z. város.
– Mivel érkezett?
– Tehervonat.
– Születési év?
– Nem tudom. A robbanások után valamikor.
– Jó. Mire utalták? Mi ez az okádék?! Olvassa, különben eltanácsolom.
– Vitaminhiányos bőrápoló-hámlasztó – sütötte le tekintetét szégyenkezve, mellkasa zihált.
– Maguk semmire sem vigyáznak. Vi vi vitam… hi… bőrápoló-hámlasztó, megvan. Hétnyolcvan.
Pénzátadás, papírtépés, pecsét.
– Tessék!
– Kö-köszönöm szépen.
– A következőt!
Ijedten botorkált oda a baloldali fegyvereshez, és átadta jegyét. A katona félbe tépte, jelzett társának, amaz felnyitotta a minisorompót, végül visszakapta a jegyet.
Néhány lépésnyire állt a sorompó mögött, homokban, tétlenül, napvakítottan.
Fél óra múltán fehér ruhás-fehér sapkás ápoló forma fiú ragadta karon. Segíthetek, kérdezte. Az öreg bólintott. Elindultak, mindenhol homok és nap. Ő-ő… i-igen, köszönöm, dadogta az öreg, nagyon kedves… Én a…
– Mutassa a jegyét, kérem. Áh, ez igen! Vitaminhiányos bőrápoló-hámlasztó! Tudja, mekkora mázlija van? Nem? Öné az utolsó szabad hely a parcellában. Siessünk!
Ügyetlenül lépdelt az ápoló fiú mellett, miközben első ízben emelte kezét homlokához, hogy végre lásson valamit. Megálltak, lábai ingatagon remegtek. Több százan feküdtek a homokban, fekete pokrócokon, különböző méretű, drótkerítéssel elhatárolt parcellákban, amelyek között kis átjáró sávok vezettek. A bejáratok fölött különféle szövegek; angolul, oroszul, arabul.
– Mit álldogál? Jöjjön már! Mindjárt ott vagyunk a magáénál.
– Na. Hát itt is volnánk.
Az utolsó parcellák egyikéhez értek, pár méternyire a tengertől. A víz feketén habzott, végeláthatatlanul, a hullámok itt-ott olajhordókat görgettek, oda-vissza.
– Jaj, bácsika! Csak nem fél? Most van itt először? – Ő bólintott, a fiú fekete pokrócot helyezett alkarjára. – Na, jól van, nem lesz semmi baj. Lekuporodik szépen a helyére, hanyatt fekszik, és gyógyul. De siessünk, a nap nemsokára felveszi utolsó előtti szögét, ami ugye már kevésbé hatásos. És ne aggódjon, itt kizárólag rendes emberek veszik körül. Na, menjünk már, segítek levetkőzni.
– Le-le-le kell vetkőzni? – kérdezett ő vissza, zavarodottan.
– Jaj, bácsika! Különben hogy akar gyógyulni? És nyugodjon meg, miután elhelyezkedik, ruháit elhelyezem a megőrzőben. Napnyugtakor visszakapja. De vigyázzon nagyon a jegyére, érti? Azzal tudja kiváltani. Na jöjjön, segítek.
Kulcsot vett elő, kioldotta a lakatot, láncot. Beléptek.
– Így, látja? Meg is volnánk.
Az öregember csak állt, egy szál fecskealsóban, aszott kezeit szégyenkezve kulcsolta össze mellén, a forróság ellenére reszketett. Ruhái a fiú kezében.
– Jaj, bácsika! Nem lehet ennyire szégyenlős! Feküdjék le, senki sem figyel magára. Nem is látják.
– Úgy, jó. Rá ne lépjen a mellettünk lévőre! Sikongatás esetén lövések érhetnek minket, volt már rá példa. De nem halálos, ne aggódjon, egyes őröknél gumilövedékek vannak, kifejezetten efféle esetekre. – Nem-nem, hanyatt, bácsika. Így, jól van. Csukja be a szemét. Csak nyugodtan, bácsika. Gyógyuljon. Ez az. Aludjon bátran. Együtt fog távozni a többiekkel. A ruháit pedig távozáskor megkapja. De tudja, vigyázzék a jegyére! Na, viszlát, bácsika. Csak nyugodtan. Mintha ez lenne a legtermészetesebb, mintha pihenne.
Az ápoló fiú a többi emberrel együtt magára hagyta az öregembert, elment, rájuk zárva a parcellát. Az öregember hosszú percekig nem merte kinyitni a szemét, nyitott szájjal aludt el.
(Illusztráció: Julien Pacaud)
