Címke: irodalom

Tollaslabda

Erős, szenvtelen ember volt nagypapa. Érzelgést
nem tűrt, sírást megvetett, ha jónak látta, kegyetlenül
büntetett. Hitte, gyerekből embert csak ő nevelhet.
A bolond, szótlan, púpos fekete árnyat, nagymamát
szigorúan fegyelmezte: ha túl sokat matatott,
büntetést kapott.

Kicsiny folyosói kiszögellés, üvegajtón fekete kendő.
Bent nagypapa ágya, falba épített, mobil koporsó,
cserépben apró pipacs, búzakalász.

Még mindig látom, nagymama fekszik az ágyon,
két szeme, egy-egy réz kétforintos, tompán megcsillan
a lámpafényben. Fekete harisnyás lábfeje, két hegyes,
plafonra meredő szemrehányás. Nagypapa könnyet nem
ejt, imádkozik, fésülgeti egész éjen át nagymama
hosszú, fehér haját.

Egyszer játszott csak velem, a szemben lévő szürke
tömbház mögé terelt. Új világ volt ott: a földön túli
fény a lila felhők közé furakodva a gigantikus hegyek
csúcsait itt-ott megvillantotta.

Tollasoztunk, rettenetes erővel suhant a fehér
üstökös, a labda ide-oda. Óriás, sötét, hosszú kabátos
nagypapa, a hegyek fölé magasodva nyújtózkodott,
hajlongott, fel-felugrott, a labdát sosem tévesztette el.
Sötét kalapja fegyelmezetten a fején maradt.
Aztán kezemet erős markába szorítva hazavezetett.

Szótlan alszik el

A falu lassan álomba szenderül.
Sötét van nyolc után… Most veszem észre,
Hogy már nincs soká… hogy csendben elvegyül
A tájban a nyár egy-két csepp vére.
Utcánként bejárja az éj a falut.
Valahonnan a dombok közt szökött be.
Elaltat mindent, csak a koszos főút
Zajos néha még, belezúg a csöndbe.
Magatehetetlen, hűvös este van.
A természet áll, és bénultan figyel,
A derűs nyár csak tűri hangtalan.
Hogy vérzik, aztán szótlan alszik el.

2004. augusztus 31.

“Ars Poetica”

Egyszer sétálok az utcán, hát
nem szembejöttem magammal?
Nem. Ez hülyeség. Miért
tettem volna ilyet?
Köztudott, az ember útja
egy irányba visz. Plusz minden
út Rómába. Tehát, ha én fogom
magam és neagyisten elindulok
a tizenegyesen Leányfalu
felé, akkor…
Hopp, elkalandoztam, no de hát
ilyen az élet. Mint az
átszállójegy: átszállhatok egy
másik járműre, de visszaútra
nem jogosít.
Így történt, hogy nem jöttem
szembe magammal.

Gyógypart

Tűző napfény hatolt át a szögesdrót fémtekervényei kö­zött, a tenger a kordon mögött morajlott. A kacskaringózó sor elején, a jegyváltó bódénál, rohamsisakos katonák ügyel­tek a rendre és őrizték a bejáratot.

– Jó napot – köszönt az öregember; háromórányi tipegés után végre a jegyváltó bódéhoz ért.
– Beutalót! – így a kasszás, középkorú, csontváz vékony nő, nem nézve föl az aprópénz-számolásból. Rongyos ruhájának váll­részénél meghatározhatatlan katonai rangjelzés fityegett. Mö­götte ventilátor zizegett. – Adja már!
– Egy… egy jegyet kérnék – makogta az öreg nehézkesen.
– De milye-e-et?! Az istenit má-á-ár! Adja a beutalót!
  Géppisztoly majd sisakos arc hajolt közéjük. Az öreg re­me­gő kézzel nyújtotta át a papírt, rettegve attól, hogy a kasszás eset­leg nem tudja elolvasni, mivelhogy három órán át szo­ron­gatta hol egyik, hol másik izzadó kezében, felejtve, hogy zse­bekkel is rendelkezik. A kasszás intett, a katona vissza­lé­pett őrhelyére. Tölteni kezdte a formanyomtatványt:
– Honnan jön?
– Z. város.
– Mivel érkezett?
– Tehervonat.
– Születési év?
– Nem tudom. A robbanások után valamikor.
– Jó. Mire utalták? Mi ez az okádék?! Olvassa, különben el­ta­ná­csolom.
– Vitaminhiányos bőrápoló-hámlasztó – sütötte le tekintetét szé­gyenkezve, mellkasa zihált.
– Maguk semmire sem vigyáznak. Vi vi vitam… hi… bőr­á­po­ló-hámlasztó, megvan. Hétnyolcvan.
   Pénzátadás, papírtépés, pecsét.
– Tessék!
– Kö-köszönöm szépen.
– A következőt!
   Ijedten botorkált oda a baloldali fegyvereshez, és átadta je­gyét. A katona félbe tépte, jelzett társának, amaz felnyitotta a mi­nisorompót, végül visszakapta a jegyet.
  Néhány lépésnyire állt a sorompó mögött, homokban, tét­le­nül, napvakítottan.
  Fél óra múltán fehér ruhás-fehér sapkás ápoló forma fiú ra­gadta karon. Segíthetek, kérdezte. Az öreg bólintott. El­in­dul­tak, mindenhol homok és nap. Ő-ő… i-igen, köszönöm, da­dogta az öreg, nagyon kedves… Én a…
– Mutassa a jegyét, kérem. Áh, ez igen! Vitaminhiányos bőr­á­po­ló-hámlasztó! Tudja, mekkora mázlija van? Nem? Öné az utol­só szabad hely a parcellában. Siessünk!
  Ügyetlenül lépdelt az ápoló fiú mellett, miközben első íz­ben emelte kezét homlokához, hogy végre lásson valamit. Meg­álltak, lábai ingatagon remegtek. Több százan feküdtek a homokban, fekete pokrócokon, különböző méretű, drót­ke­rítéssel elhatárolt parcellákban, amelyek között kis átjáró sá­vok vezettek. A bejáratok fölött különféle szövegek; an­go­lul, oroszul, arabul.
– Mit álldogál? Jöjjön már! Mindjárt ott vagyunk a magáénál.
 – Na. Hát itt is volnánk.
  Az utolsó parcellák egyikéhez értek, pár méternyire a ten­ger­től. A víz feketén habzott, végeláthatatlanul, a hullámok itt-ott olajhordókat görgettek, oda-vissza.
– Jaj, bácsika! Csak nem fél? Most van itt először? – Ő bó­lin­tott, a fiú fekete pokrócot helyezett alkarjára. – Na, jól van, nem lesz semmi baj. Lekuporodik szépen a helyére, hanyatt fek­szik, és gyógyul. De siessünk, a nap nemsokára felveszi utol­só előtti szögét, ami ugye már kevésbé hatásos. És ne ag­­gódjon, itt kizárólag rendes emberek veszik körül. Na, men­jünk már, segítek levetkőzni.
– Le-le-le kell vetkőzni? – kérdezett ő vissza, zavarodottan.
– Jaj, bácsika! Különben hogy akar gyógyulni? És nyugodjon meg, miután elhelyezkedik, ruháit elhelyezem a megőrzőben. Nap­nyugtakor visszakapja. De vigyázzon nagyon a jegyére, érti? Azzal tudja kiváltani. Na jöjjön, segítek.
  Kulcsot vett elő, kioldotta a lakatot, láncot. Beléptek.
 – Így, látja? Meg is volnánk.
  Az öregember csak állt, egy szál fecskealsóban, aszott ke­ze­it szégyenkezve kulcsolta össze mellén, a forróság ellenére resz­ketett. Ruhái a fiú kezében.
– Jaj, bácsika! Nem lehet ennyire szégyenlős! Feküdjék le, sen­ki sem figyel magára. Nem is látják.
– Úgy, jó. Rá ne lépjen a mellettünk lévőre! Sikongatás ese­tén lövések érhetnek minket, volt már rá példa. De nem ha­lá­los, ne aggódjon, egyes őröknél gumilövedékek vannak, ki­fe­jezetten efféle esetekre. – Nem-nem, hanyatt, bácsika. Így, jól van. Csukja be a szemét. Csak nyugodtan, bácsika. Gyó­gyul­jon. Ez az. Aludjon bátran. Együtt fog távozni a töb­bi­ek­kel. A ruháit pedig távozáskor megkapja. De tudja, vi­gyáz­zék a jegyére! Na, viszlát, bácsika. Csak nyugodtan. Mintha ez lenne a legtermészetesebb, mintha pihenne.
  Az ápoló fiú a többi emberrel együtt magára hagyta az öreg­embert, elment, rájuk zárva a parcellát. Az öregember hossz­ú percekig nem merte kinyitni a szemét, nyitott szájjal aludt el.

 

 

(Illusztráció: Julien Pacaud)

Guiraut Riquier: Hozzám nem való az ének (Be’m degra de chantar tener)

Hozzám nem való az ének
mert nem öröm de fájdalom
ujja pihen a torkomon
s szab irányt a szenvedésnek
s mert emlékszem boldogabbra
minden okom megvan arra
hogy a jelen korra már csak
könny függönye mögül lássak

Örömeim messze járnak
nem hozhatnak fényt a dalba
hiába mért Isten arra
hogy hangommal a tudásnak
és a benne ébredésnek
adózzak ha szól az ének
s múljon mindenem a dalon
későn jöttem úgy gondolom

Költészetért nincs jutalom
s az udvari fülbe tévedt
jól fizetett érzemények
forrása póri cimbalom
dicsérőink hadban állnak
önmagukkal s összezárnak
nem áldoznak már a dalra
mert a világ lett eladva

Szeretetlen gőgös fajta
űzött minket hét határnak
mögöttük az Isten állhat
Szent Helyünket messze hagyva
virágunk már csak kurta gyom
tőlünk volt színes rég a Hon
de a virág ellenséget
is vonz nem csak tarka méhet

Hírét adjuk a veszélynek
két halál ül az ormokon
a szaracén Hold nyom agyon
s régi Napunk is ledérebb
önmagával kelve harcra
magát minden sírnak adja
s kik sorsunktól megóvnának
vezéreink tapsra várnak

Mi hittel van összetartva
az Úr nagyszerű hatalma
fénnyel adózik a tájnak
s e fény haszna a bűnbánat

Könyörület Asszonyanyja
méhed Megváltónkat adta
értünk hoztad ezt az árat
s a mi hálánk a bűnbánat

Szálinger Balázs fordítása

Johan Airas: Don Beeito kemény gyerek (Don Beeito, home duro)

Don Beeito kemény gyerek,
ajkaival rést keresett
szép szerelmemen.
 
Mivel vágyott a kalandra,
ajkával a rést kutatta
szép szerelmemen.
 
Lássátok hát, nagy pechemre
nyelve a nyílást meglelte
szép szerelmemen.
 
Nézzétek hát, ó a francba,
nyelve a nyílást kinyalta
szép szerelmemen.
 
Borbáth Péter fordítása