Címke: irodalom

Felejtés-oltár

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az íróasztal kicsit lomos,

grafitporos lapja, tépett

seb a zöld posztó, a sarka

felszakadt, alatta mézgás,

töredezett fa, ujjamhoz

ragad a titkos lenyomat.

A savanyú fiókban megbújó piszok,

porszemét, kiszikkadt favájatok,

mintha a Nílus öntötte volna el,

de oly rég, a földbarázdák nem

szántani valók (eke nem süllyed

ebbe, állat patája nem kophat

rajta), földabrosz ékei, amit

valaha tudtam, mint a tinta

süllyed el a falap eresztékeiben,

szivacs ha szívja le, először így

akartam felejteni.

 

 

 ***

 

A fehér nyírfa törzsén mint

a gyanta, egyetlen eső-

csepp folyik a föld felé, és

lent a többi, fűvizes dolog,

már nem föld, még nem

sár, várja, átlátszó gömbjét

otthagyva keveredjen, alul a seb.

Rózsaarcodon, ráncos szirma

porlik, parfüm vagy könny egyetlen

szilánkja szúr szemen. A halál nem,

csak az öregség vakít.

 

***

 

Benézett csak, a kerti

ajtón, elintézetlen dolga

akinek épp akad, kirámolni

belőlem a teret, unott orosz

agár arcán láttam vadászat

után ilyet, a megnyúlt

orrtükör kiszaglássza

flegmán, mellékesen a kisebb

zsákmányt az igazi után, mint

aki nyomott sem fogott, mert a

vad elébejárult – elvitte

mindenem, épp csak benézett, és

nem tudom, mim maradt.

Pero Meogo: Láttam zöld füveket

Pero Meogo

Láttam zöld füveket
Enas verdes ervas

 

Láttam zöld füveket,

szarvasünők jöttek,

barátom.

 

Láttam agancsokat,

vad szarvasbikákat,

barátom.

 

Mikor ünők jöttek,

pántlikám vizes lett,

barátom.

 

Vad bikák vágtattak

s megmostam hajamat,

barátom.

 

Pántlikám kimostam

s arannyal befontam,

barátom.

 

Arannyal befontam

pántlikám s rád vártam,

barátom.

 

Arannyal befontam

hajam, s terád várok,

barátom.

                                                                                             

                                                                                              Sólyom Réka fordítása

 

„A tenger nincs többé”

 

Most még agonizál a tenger.

Hörög, fúj, prüszköl, kapálózik

a mélyben ziháló szív és a fent loholó

hold között. Megvonaglik minden pillanatban.

De azon a napon majd ő is megnyugszik.

Visszaadja a szépen faragott gályákat, és látjuk majd, 

milyen elevenen bugyog a bor és az olaj a lepecsételt

amforákban. Árad a megkönnyebbülés, mint a májusban

támadó szél vagy a hegyekben születő patak.

Mennyi időnk van?

Talán a bátraké lesz a föld.

Mögöttünk Atlantisz mozaikokról visszaverődő

tartóoszlopai. Mert visszaad mindent a tenger:

Rézváros, Ezüstváros, Aranyváros – a falakat,

a kapukat, az ablakok tágra nyílt szemét,

a kutakat, a szégyenlősen sóvár kerteket

megérinti a képzelet, aztán tovalebben.

Pedig minden karavella célhoz ér egyszer.

Végül előlépnek a hősök, és csukott szemmel

elindulnak, hogy a Leviathánt becserkésszék.

A majdanból ezután lesz. 

Zárlat Tennessee-ben (3/1)

Elválaszt jó két-, háromujjnyi szeletet, elfekteti a deszkán és vékony, hegyes körmeivel, kapkodó mozdulatokkal csipegeti belőle a csokoládéfoltokat és az aszalt gyümölcs és a zselé színes, elaprózott darabkáit, ezt a mozaikszerű törmeléket. Végez vele és a kifosztott, sárga tésztára tenyerel, és megnézi, ott maradt-e a lenyomata – persze, hogy nem, látja be idén is –, és megnyalja, megszimatolja tenyerén a massza ragacsos helyét, a nyomát, hogy az orra hegyére is jusson, és a szétnedvesedő tésztából gyurmát készít, akár valaha kenyérbélből a polentát, mikor Apussal horgászni készülődtek. És ebből az alaktalan sütiből, ellapított piskótából, mint hosszú éveken át minden vasárnap, most is akkora darabot gyúr éppen, hogy pontosan az öklébe férjen, hogy senki ne leplezhesse le, amíg a karámhoz ér, hogy kisebb darabokká gömbölyítve, sorra kínálhassa szét a lovaknak. Azok pedig hagyják kócolni sörényüket megint, és nyálasan csücsörítenek a csemegére.

A Nap igazán süt most, hevíti a zsindelyt: remeg a levegő a gerendaház felett, amelynek közelében hatalmas pajta dülöngél, szénapadlással szuszog, oldaláról lábos-kék viharlámpa százas szögre akasztva csikorog. A kazalból fényes nyelű villa áll ki, egy halott szekér megroggyant, leláncolt csontvázából pedig rozsdás pántú kocsirúd, amin furcsán fénylik mégis egy-két szegecs. A kukoricás szélén madárijesztő, rajta éppen azonosítható még a valamiféle egyenruha rongya; a szeme helyén meg szalma türemkedik, zubbonyán jól kivehető a sok golyó lyuggatta, szaggatta nyom; mikor lőhettek célba rá, honnan tudnád, ám régóta halott lehet már. Ormótlan, krumpliforma, molnárzsák fejét tarkón lőtték, onnan porzik azóta leginkább, és nyilván a napsütésben. A ház mögötti konyhakertben néhány nagyobb forma vakondtúrás, belőlük szögletes whiskey-s üvegek állnak. Az ólak felől élénk gané, valahonnan pedig savanyún áporodó káposztaszagot hoz és sodor itt egymásba most a szél, majd kukoricacsuhét és kevés frissen kaszált zöld fűszárat kap magára; a házba a behajtott zsalugáter résein át ront, ám az megszűri, levetkőzteti, így áramlik most meztelenül a szobába, elmozdítja az egyetlen képet a falon, megigazítja a virágokat a vázában, elragadja a sütemény illatát a konyhából, belékap még a függönybe, aztán távozik is a veranda felé a bejáraton.

A lány felé tart, hogy mindazt, mi az imént a házban megesett, annak hullámos, hollófekete hajába keverje, hogy belefésülje ez a naiv gondoskodás.

Apus, aki ott ül, aki alatt hintaszék nyög a verandán és a veranda is, elnézi, hogyan szállhatna lányának derékig érő vörös haja ebben a tolvaj szélben, és újra és újra a lányba szeret, miként valaha annak anyjába. Amint elnyílik húsos ajka kissé e merengésben, rögtön ki is hűl szájában a rengeteg vas, és az ír rokonokra emlékezik, meg az emészthetetlenül tömény fémes ízre, a vérre, amelyből az első kortyokat még lenyeli az ember, aztán elhányja magát.

Apus a pajta felé réved. Leginkább a langaléta, a szeplős, tar sógor kísérthet ott ilyenkor, na, és a kérdés, az akadémikus, hogy „mosolyog-e még a nigger a fehér lányra?” És a válaszra, hogy igen, az újabb rúgás, amely mint később kiderült, átszakította a szájpadlását és ezért, hogy vakítóan fehér, fiatal fogainak törmeléke az orrába jutott és belealvadt a sok vérbe. Egy álló napig tartott, míg Memphisben kitisztították, kikaparták az orrmandulájával együtt, véresen történt ez is, miként a verés és emlékezetesen, akár egy abortusz, feketén, harminc dollárért. Vagy négy üveg whiskey-t itattak meg vele aznap, tán soha ennyit azóta se. Aztán pontosan emlékezik a karcos tükörre is, amelyben a birkanyírók borotválkoztak reggelente, amelyet elétartottak, miután rátaláltak és szalmazsákra fektették. Vajon miért tartották elé azt a tükröt? Ezen is elgondolkodik sokszor, és azon, hogy amikor a szalmazsákra fektették, mégsem az alaktalanná rugdosott feje sajgott viselhetetlenül, hanem a zsák vásznát hegyesen átnyársaló, és hátába álló törek csípte, viszkette inkább, sőt csiklandozta, és ha lett volna szája, szeme, füle, orra, ha lett volna arca, tekintete akkor, fölismerhető, talán láthatta volna a tükörben, hogy esetleg mosolyog, talán nevet.

Mintha annyira érzéketlenné lehetne ütlegelni, rugdosni az ember fejét, hogy annak feladatát aztán egy olyan testrész is átvállalhatná, amelynek igazán nem az lenne a dolga, hogy érezzen. Az ember hátának nem az a dolga, hogy érezzen. És eszébe jut most a játék, mit nagyapjával úgy szeretett:  „No, hány ujjammal nyomom a hátadat, te huligánpalánta?” – kérdezte volt mindig nagyapa. És igazán nehéznek bizonyult helyesen felelni, hogy hány ujjal is nyomják az embernek a hátát. De ott, kiterítve akkor, pontosan megmondta volna, nem sokat kalkulálva, inkább, akár egy térképen mutogatva el, hogy itt és ott meg amott, száz és ezer helyen egyszerre, mégis külön-külön szúrja, szurkálja a sok szalmaszál, a feje búbjától egészen a fenekéig. Effélékre gondol Apus, és ajkait összezárva melegíti most szájában a vasat. Aztán az ölébe hanyatló játékra hunyorít, mire megvarrt szemhéja rondán, ijesztően gyűrődik el hiányos szemöldöke alatt. Igazít még a játékon kicsit és fölpillant a lányra, aki úgy áll ott a karámnál, oly függetlenül ebben a háztáji szélben, mint egy macska, aki elviseli csupán, hogy babráljanak a fején, tűri csak, hogy a hajába mozduljon ez a dús, szelídített levegő.

„Megjavítottam! Nézd!” – kiált a lányra tompán, odvas hangján Apus, akárha korhadt fatörzsből szólítaná – „Emlékszel rá?!” Sápadt, viaszarcú babát mutat föl, szája piros, nyakában többször ráfordított hosszú, fehér gyöngysor, mint csángó népviseleten. Frankie nyugodtan fordul hátra, el a lovak felől, tétován, mint akit meglehetősen távolról hívnak, vagy valahonnan igazán bentről, a ház mélyéről, de élénken lágyul el a kedves figura láttán, amely Apus lapát kezében csakis fogolyként, valamiféle túszként látszhat, aztán éppen véget érő gyerekkorában igyekszik a veranda felé, siet kiszabadítani kedvenc babáját, hogy lénye eddigi történetének egyetlen, összegző, egyben utolsó kifejezése legyen, pontosan az a mozzanat most, amely a babát kéri Apustól.

 

Leánybúcsú (37/2) – Kezdődik…

Nem tudom, mikor kezdődött, de sajnos nem a mitikus időkben. Talán akkor, amikor az idő fölfogta a létnek egyfajta minőségét, amikor a maga kiterjedtségében láttatta az események viszonylagos egymásra következését. Vagyis egyszer csak lett, de bármikor meg is szűnhetett volna.

 

Nem a dolgok eme valószerűtlensége kedvetlenít el, hanem az emlékezetre való ráhagyatkozás kényszerűsége. És az a néhol kellemes, máskor komor bizalmatlankodás, mellyel e kényszerűség határait valamelyest tudomásul veszi az ember. Történet? Hol kezdődik ez a történet? Van-e saját tere és ideje, vagy észrevétlen beletagolódik a semmitmondó mindennapiságba? Mert az nyilvánvaló, hogy éppen ott kezdődik, amikor megszólal, megszólít és megszólalásra késztet, de – milyen gyámoltalan ez a szó! Nem a tapasztalat erőtlensége miatt, hiszen a tapasztalat mindenkor készséges sejtelmeket támaszt, hanem a történet kiszámíthatatlansága miatt. Gyökerei nincsenek, melyek táplálnák, mélyforrásai, melyek éltetnék – nincs mire hivatkozni, ha elmesélni akarnám. Persze nem is mese, mely mindig is volt; ha kezdetét fölismerem tehát valahol, a végét is vállalnom kell. Kárpótol ezért a köztese, mögöttese? Ó, nyomorúság, mely a nagyszerűség sarkába harapsz odvas fogaiddal! Gyűlöllek. Boldog az az ember, aki benne él a történeteiben. S én, aki most írni kezdem, olyan rémmel nézek szembe, melyen nem enyhít ez a teremtésnek hitt veszteség. Egyre inkább megkísért az az érzés, hogy sohasem leszek boldog. Rettenetesen egyedül vagyok a történetemmel. Annyira, hogy szinte őszinte akarok lenni.

Pár napig nem történt semmi. Azazhogy minden énbennem történt. A szerelem hamar megteremti a saját feltételeit. Minden percben a Felügyelőre gondoltam, s ez egyre erősebben kimunkálta ezt a közeget. Hangulatok ébredtek bennem, rejtjelek üzentek nekem, létemnek ez a része önálló életre kélt. Aztán egy keddi napon fölhívtam. A szöveget többször átírtam, bővítettem, szűkítettem, és persze jól begyakoroltam – szellemes akartam lenni és rendkívül kulturált, mert minden ajtó megnyílik az ilyen ember előtt. Márpedig, amennyire lehet, tisztában voltam azzal, milyen kemény munka lesz a Felügyelőt meghódítani. Főleg úgy, hogy pár napig csak a rögzítőjével sikerült csak kapcsolatba lépnem. Már kívülről tudtam. A 3-713-792-es hívószámú telefon és fax üzenetrögzítője hallható, a szöveg végeztével, kérem, hagyjon üzenetet vagy kapcsolja be készülékét, Báthory Ervin. Végül a szerencse kedvezett nekem: a következő szerdán megláttam őt.

Erre a színházi előadásra Elina, az egyetlen barátnőm cipelt el engem. A darab valójában saját létrejöttének folyamatáról szólt, a színészek egyszerre játszották szerepüket és „önmagukat” a fűrészporral hintett színpadon, és egy életveszélyesnek tűnő háromszintes fémszerkezeten. A Felügyelőt az előadás utolsó képében vettem észre. Minden villany égett, a szereplők a fémszerkezet egy-egy sarkában állva több percig nézték egymást, majd tompán és litániaszerűen, egyre erősödő hangon ismételni kezdték – szeretlek –, végül őrületes kergetőzésbe csaptak, és teljes sötétség borult a színpadra és a nézőtérre egyaránt. Csak a fémszerkezet kínlódó, roskadozó hangját lehetett hallani. Majd, mikor kivilágosodott a tér, mindannyian ott álltak a helyükön immár minket nézve. És ekkor láttam meg őt. Néhány sorral előrébb ült. Tudtam, hogy ezt a lehetőséget nem szalaszthatom el, az előtérben meg kell szólítanom. De egyedül találom-e, vagy lesz mellette valaki? Ezt a két lehetőséget olyan rettenetesen nagy különbségnek éreztem, hogy egészen elgyengültem. Gépiesen vettem sorra a dolgokat. A hajam viszonylag tisztességes kontyban, a sminkem reggel óta kissé elmosódott, a ruhám, az ékszerek rendben, a szöveg készenlétben, és nagyon félek – vajon ennyi elég lesz? Aztán az események vittek magukkal. Odakint a szokásos előadás utáni tülekedésben rátaláltam, amint fehér gyapjúsálját tekerte nyaka köré az egyik tükör előtt. Egyedül. Nem volt idő sokáig gondolkodni, odaléptem.

– Jó estét kívánok. Beszélhetnék Önnel pár percet?

– Parancsoljon.

– Loránth Mariann vagyok, végzős pszichológushallgató, ott voltam a két héttel ezelőtti előadásán, és ennek hatására úgy döntöttem, hogy a következő félévi műhelymunkát kriminálpszichológiából végzem. Szeretném tehát megkérdezni, remélhetném-e azt, hogy Ön mellett töltsem a kéthónapos terepgyakorlati időmet. Tiszai professzortól megkaptam a telefonszámát, de eddig nem találtam otthon, ezért vagyok kénytelen most, e váratlan találkozás okán zavarni.

– Nézze. Nekem ma este, sőt éjjel még sok munkám van, úgyhogy állapodjunk meg egy időpontban, amikor meg tudjuk beszélni a lehetőségeket. A csütörtök milyen napja magának?

– Mármint a holnap?

– Nem, a következő hétre gondoltam.

– Ráérek.

– Öt óra?

– Tökéletes.

– Aznap délután be kell néznem az egyetemre. Van a közelben egy presszó, Kamilla a neve.

– Igen, ismerem.

– Találkozzunk tehát ott. Szabadna még egyszer a nevét?

 

Egy kis regény (?/3)

A lány barátnője mindig elszarja.

Fekszenek az ágyon, például, a fiúval, egy a fiú miatt gyorsan lezajlott (s a jelenből szemlélve szinte csak egy pillanat erejéig tartó) szeretkezés (inkább párosodás) után, késő délután, a lány szobájában, ahol a plafont csak a mindörökké láthatatlan szentlélek tartóztatja meg lágy kezeivel az össze (vagy le-) omlástól. Fönt hajszálrepedések és penészfoltok, mintha szándékoltan nonfiguratív pacák volnának. Most ez az ég fölöttük, vagy az óvó háló, a dunnyha, a meleg simogató anyai kéz. Paradox módon épp a szülőktől legtávolabbra repítő tevékenység után érzi magát az ember néha legközelebb a szülőkhöz (az anyaméhben pl., vagy az anyai ölelésben – mindegy is; közel az anyag s az eredet istennő-szubjektumához, a megszopogatható, megfacsarható megragadhatatlanhoz) – gondolja a lány barátnője, s pechjére, a gondolatát hangfolyamhoz kalapálja, mely folyamot nagy sóhajjal ereszti ki még nyálcsillámlású ajkai közül.

Mi van?!, kérdi a fiú, kinek testében még bőven eleven a pár perccel előbb robbant élvezet. (Azaz, már csak parázslik a robbanás után; narancssárga vérerek, ritmusát újra feltaláló szívverés.) – Na itt szarja el a lány barátnője; – Csak azt kérdeztem, gondolsz-e anyádra szeretkezés közben…- két oldalról, mint a jól megtömött kurva.

Mert egy, mi az, hogy szeretkezés?! Derogál. A fiú nagyonis poszt, mit kezdene egy ilyen romantikus kifejezéssel. Bölcsész egyébként, ha a lány jól emlékszik, esetleg valami szociológus. Vagy talán pszichológus? Ógus, mindegy: nem autószerelő. (Ha az lenne egyébiránt, akkor meg mi?!) És nem is filológus. – Pátosz tehát, hogy lehet ilyet mondani? (Volt olyan már, egy, akinek tetszett. Vagy nem derogált neki. Mindenesetre, nem izzadt le a szó hallatán, nem érzett felgyülemleni magában olyféle megzabolázhatatlan taszítást, amit a zsíros haj vagy a pattanás vagy az alig-mell láttán.) Pátosz, az istenbasszameg! Rá is gyújt. Meg a lány barátnője is. A nikotin plusz orgazmus, majdnem mint a kávé és a tej. (Már aki tejjel issza. Már aki rágyújt sz. után.)

Szóval szex vagy baszás.

Kettő: mi az, hogy anyádra?! – Magyarázatra sem érdemes.

Rágyújtanak, a füstöt fel a plafon felé, elkendőzni az anyai simogatást, ezt az anyaméhbe. A lány barátnője derűsen tekereg az ágyban, mit sem sejt még. Sejthetne már, hisz volt pár hasonló eset; de a remény ugye, utoljára. Eszébe jut egy hang:

Eszednél légy mán, mari! Hát miajóistent csinálsz te? Már megin kurvákocc? Inkább egyé, mer sovány vagy mint a fogyókúra.

Tekereg tovább, miért ne tekeredne; a kígyók is így csinálják a mesekönyvben, meg a kis férgek a gyerekek seggében meg a kutyáéban, ő miért ne csinálhatná.

Hagyd már abba, az istenbasszameg.

A cigaretta végét már egyedül szívja el, a második cigaretta végét, mert időközben, a felgyülemlett (fokozatosan emelt s púpozott, mint a homokvár) feszültség új cigarettákat lobbantott füstre, s a fiú, hát mondhatni, úgy otthagyta a lányt, azon spermaszagban, azon verejtékben, azon langyosságban – mint a frissen baszott lányokat, akik csak arra jók.

A lány barátnője egyébként nagyon vékony. Talán egészségtelenül az. Bár, egészség? – ebben a világban, főleg így a vége felé, az egyik legtaktikásabb fogalom, amit eddig emberi elme megteremtett. Viszonylagos, relatív; függőben van, mindentől. Civilizációs betegségek, mondják, meg a kultúra átka, meg az évezred átka, meg ilyenek. A lány barátnőjének egyébként semmi komoly baja nincsen.

Magának semmi komoly baja nincsen – mondta is a szürke bajszú, jóképű háziorvos, az ötvenes éveiben járó -, hacsak az nem, hogy túl sokat idegeskedik; meg kéne nyugodnia tán, többet aludni, nem agyonhajszolni magát: akkor megjön az étvágya.

A lány meg a lány barátnője talán ezen az egyetlen ponton érintkeznek (szellemileg) ti., hogy egyikük sem szeretett enni, mikor még kisebb volt.

S ott vannak azok a szörnyű nagymamák, akik, jó népszokás szerint, s azoknak a jó kis létfenntartó ösztönöknek hűen engedelmeskedve, csak tömik és tömik és tömik a karmaik közé került unokákat. Láccik, hogy városi vagy – köpik a szavakat a ráncok közül -, láccik, megláccik, hát ez a vézna kölök, hát nem lesz ebből semmi. Na jól felhízlallak én, ha akarod, ha nem – s a kislány (a lány barátnője) ettől rettegett, ettől a hízlalástól, mert tudta: még ha meg is jön itt az étvágya, a folyó mellett nem sokkal, ebben a kis kunyhóban, amiben a nagymamája meg a nagypapája töltötték az egész nyarat, ha visszakerül a városba, rögtön elmegy a kedve az evéstől. Teleszítta a tüdejét az erkélyen állva a lány a friss vidéki levegővel, a folyó szagával telített levegővel, az esti párával túltelített nehéz levegővel, és érezte, hogy ez valami nagyon egészséges, ez valami ősi és igaz, és ilyen körülmények között érdemes enni, zabálni, mint a disznóknak (amik egyébként nem voltak a kertben), vagy mint a libáknak (amiknek a tömését sem a lány, sem a lány barátnője nem látta soha.) A lány barátnője sokszor elképzelte, hogy egy tanyán lakik most épp, egy olyan tanyán, amiről sokszor ábrándozott – kacsák, lovak, frissen fejt langyos tej kora hajnalban, bodros felhők a végeláthatatlan rét fölött, ilyenek -, és abban a világban a nagymama kicsit megemberesedett, összeszedte magát, hogy jobban nézzen ki (pl. szépen meg volt mosva az ősz göndör haja), és kedvesebb is volt sokkal.