Először arra gondolt, hogy micsoda villámokat, nem is, leginkább fájdalmas nyilakat lövell majd a doktornő szeme, amint megnézik egymás gyűrött képét. Ez a doktornő efféle volt; modorában komoly hiányosságot mutatott az, hogy egyformán nézett a magát avas tejjel megszítt konyharuhára és az egyszeri emberre.
Persze, mindig is rettegés járta át hasonló körülmények között. Talán a „rettegés” nem is a megfelelő szó erre. Majd’ összeszarta magát.
De ebben a pillanatban, ahogy a váróterem csendjét meg-megtörte remegő térdeinek összekoccanása; ebben a nyomorúságos pillanatban a szeméből induló nyílveszők találkoztak a szemközt várakozó kislány nyílvesszőivel. Mondhatni, széthasították egymást, apró szemű forgácsot hányva minden irányba.
Elmondhatok két dolgot is, ami megmagyarázza a pillanat hevét: B. úr, ahogy ő magát nevezte, egyedül a gyermekek miatt tudta még csinálni azt, amit az életben való boldogulásnak nevezünk, kettő: Bú bá, ahogy őt a gyerekek nevezték, nem volt valami nagy pedofil.
De munkájában mégis csak nekik élt, mégiscsak miattuk volt valami melegség még abban a jégcsap, félszeg lényben, ahogy a környék nyugdíjasai nevezték őt, több ízben.
Könnyű, szőke lány ült vele szemben. Hasonló azokhoz, akik a színházba benéznek, iskolás csoportokkal, néha szülőkkel, ritkán egymaguk. Eszébe jutott, milyen volt az elején csinálni. Az első alkalmakkor, és néha a szezonális szünetek után is, mintha sosem csinált volna hasonlót, fanyar ízzel, görcsölő belekkel lépni színpadra, de egy órával korábban már ugyanígy ülni a színpad mögött, kopott kofferjában Edével.
Ede halott volt. Faforgács-halom margózta a helyet, ahol megölték, bár sokkal durvább forgács, mint ami jelenleg a váróterem padlóját borította.
Ede fafejű volt és meglehetősen hosszan tűrte, hogy B. úr kezét a seggébe dugva matat.
B. úr egész életében a színpadra gyakorolt, elmondható, hogy kiváló tehetség volt, kisebb sikerei voltak korábban a kocsmákban, ahová az a néhány jótét lélek elkísérte, akinek nem volt kedve izgalmasabb emberekhez, tehát unott arcú, gyúrható bőrű karikatúrái voltak a harmadik évezred kispolgárainak. Mikor aztán beállt a reflektor fényömlése alá, mégis rettegés tört rá.
És itt, a pillanat faforgácsai fölött, a váróterem holdsápadt kedélyében felismerte, hogy ez a fajta félelem sem más, mint amit akkor érzett.
Már-már mulatságosnak találta ezt a felismerést. Egy csapat jövőbeli, elégedett kölyök (tehát a tudat, hogy majd ők úgyis eloszlatják a rettegést) sem változtatott a lámpaláz mivoltán. Egy fogorvos meg aztán cseppet sem hasonlít egy csapat elégedett, jövőidejű kölyökre.
B. úr nyelt egyet.
Aztán még egyet.
A slejm is ilyenkor burjánzik erősen a szájüregben, ha orális nézőtér képzésére szorul az ember.
Tehát különös az a felismerés, hogy az ennyire különböző félelmek köbgyöke valójában ugyanannyi, és ezen semmiféle egzakt tudás és számítás nem segíthet. Az ember, jelen esetben B úr, ugyanúgy összeszarja magát. Tűkön ül.
Az utóbbi kifejezést használta fejben a lány, szemben Bú bával, ahogy ő nevezte. Tizenkét alkalommal volt már az előadásán, és egyáltalán nem tartotta mulatságosnak, a szó szoros értelmét illetve. Mi több: többször is elgondolkodott azon, miért ül itt a többi gyerek, és miért nevetnek olyan harsányan. Persze rajta kívül szinte mindenki csoportban, vagy szülőkkel érkezett, és a szülős-gyerek esetében még megértette a helyzetet, legalábbis talált rá racionális magyarázatot. A harmadik évezred kelet-közép-európai kölykei, legalább is kilenc éves kor alatt még többnyire hajlanak rá, hogy a szerencsétlen, jóakaró-szülők irányába szolidaritást vállaljanak. Az ilyen jóakaró-szülőkből amúgy sincs már sok. A lány sokszor végignézett már a nézőtéren, és a szülők arcáról mindig ezt az éppen-csak-nem-valódi, némán kacagó vigyorokat olvasta le. Negyven perc (amennyi egy előadás volt) pedig nem a világ vége, tehát a kölykök is kitettek magukért. Megtették azt, amit a térségben utoljára meg kellett tenni valakinek, szolidaritás vállaltak. Kacagtak, egészen addig, amíg a szülőket valami őszinte öröm meg nem fertőzte. Az előadás közepére nehezen volt szétválasztható a műkacaj és a valódi nevetés. A végére csodát műveltek a gyerekek. Mindenki boldog volt. Sőt: elégedett az életével.
Kivéve egyvalaki, nevezetesen önmaga.
De mégis, ha el lehet mondani valamit e leányról: csoda, de legalábbis tisztelet született lelkében. Rohadtul unta az újra- és újrahallgatott favicceket. Egy év alatt semmi nem változott a hasbeszélő előadásában. De az a tény, hogy Bú bá hangja valahogy kicselezi a hangképző szervek általános harci felállását, szégyenérzethez hasonlót ültetett a lányba. Sőt: az első néhány előadást nézve majd összeszarta magát.
És itt, a pillanat faforgácsai fölött, a váróterem holdsápadt kedélyében felismerte, hogy az a fajta félelem sem volt más, mint amit most érzett.
Nézte Bú bá mázolatlan, ráncos képét. Sosem látta korábban ilyennek, pedig többször szerette volna meglesni előadás után vagy előtt, de nem volt olyan alkalom, amikor elég korán érkezett volna, vagy elég sokáig várt volna rá. Végül arra a következtetésre jutott, hogy Bú bá nem mozdul ki a színpad mögül. Elképzelte, hogy sátrat állít a színház jelmez- és kelléktárába, ahol olyan dobozokat őriznek, mint Túl a Maszat-hegyen, Lúdas Matyi, Karácsony. Vagy csak befészkeli magát egy kupac Fehérlófiába.
Bú bá arca szokatlanul természetes volt tehát. Mindig úgy képzelte, hogy meg sem ismerné korrektor, púder és szemceruza nélkül. Mégis, ha valamilyen képet sikerült néha megálmodnia róla, semmiben sem hasonlított ehhez az emberhez, ki most vele szemben ült.
Az az ember elégedett volt / ez az ember félt.
Az az ember mosolygott / ez az ember rágta a körmét.
Az az ember fütyörészett / ez az ember negyvenöt fokos szögben meredt maga elé és mélyeket pislogott.
Az az ember felismerte őt és meghívta egy fagylaltra / ez az ember farizmain dülöngélt jobbra-balra.
Ha valamit biztosra vett, hogy ezeket a dolgokat sosem lehet összekeverni. Hogy ezeket a dolgokat határozottan elválasztja valami nehezen kimondható vagy elképzelhető, mint például egy perjel.
Most a férfi felállt, mert nevét zengte az asszisztens, akinek ez is feladata volt, az ajtót támasztva, érzelemmentes hangon zengeni egy nevet. Legyen az
– B. úr,
vagy bármi más.
B. úr lenyelte a slejm 32,467%-át, amivel nem volt kijjebb a szarból, és nyikorogva hagyta el székét. Megmondhatatlan volt, a szék vagy az emberi félsz nyikorgott ennyire.
A lány figyelte, ahogy eltűnik az ajtó mögött, aztán ez a hülye asszisztens – akinek nyilvánvalóan az is preferált dolga volt, hogy az ilyen kislányokra idiótán kacsintson – idiótán rákacsintott. Bevágódott az ajtó, a lány még egy percig tiszta fejjel, türelmesen nézte a forgácsokat, a zárt ajtó nem-nyíló, árnyékolatlan sarkát, aztán, mint ahogy azt már előre kitalálta magának, gondolatban továbbjátszotta a jelenetet.
Bú bá belép, biccent a fogorvosnak és szótlanul a bőrszékbe ül, ami hangtalanul megemeli öreg testét, és hátraengedi fejét. Az orvos kérésére kinyitja a száját, meg sem lepődik rajta, hogy a doktornő semmit sem kérdez, talán mert megszokott az ilyen jövetel, rutinvizsgálat, esetleg előre bejegyezték. Elképzeli, hogy az orvos gyorsan végigugrál az orális nézőtéren, néha latin kifejezésekkel trükközve megnevezhetetlen diagnózist állít fel, majd kérdés nélkül az injekciós tűért nyúl. Bal felül valahová becsusszan a tű, az orvos elégedett arcán szeplők kergetőznek, Bú bá felnyüszít, alig érthetően, aztán, még szájában az injekciós tűvel – szapora ádámcsutkamozgás mellett – beszélni kezd, hogy ugye nem fog nagyon fájni, bár már tudja is, hogy nem. Csak csendesen bólogat az orvos, úgy szokás ezt, esetleg néhány nyakcsigolya reccsen belé. Kihúzza a tűt, Bú bá pedig talán már sokkal nyugodtabb is. Nem tudja miért, vajon a fájdalomcsillapító tette-e, esetleg azt gondolja, túl vagyunk a nehezén, beszél is erről csukott szájjal, az asszisztens – kinek ez is fontos feladta – elragadtatva nevet az előadáson. Persze az ok lehet egyszerű, hiszen ezek a kergetőző, gyerekes szeplők fecskendeztek valami boldoguláshoz hasonlót az ínybe, testbe, lélekbe.
Tovább is játssza a lány a jelenetet, talán közben biciklire száll, hiszen már rég végzett a fogorvos vele, ez a fajta ő, aki a tapasztalás után kezd csak rettegni. Talán elhajt a színházhoz, jegyet vált az esti előadásra, a faforgácsra gondol, meg arra, hogy nem menekülhet, ő is pont ilyen lesz, mint ez az öregedő hasbeszélő, és már a perjelekkel sem tud sokat kezdeni.
De annyi szent, hogy lenyeli a szájában gyűjtögetett színtiszta nyálat. (Valaki azt mesélte neki, ezzel edzhet egy hasbeszélő.) Elégedetten lenyeli a nyálát, tudva, hogy minden rendben van.
– Több mint rendben – büfögi egy hang a torkában.
Harmadik évezredbeli, közép-kelet leány. Biciklit hajt. Nem siet. Mosolyog.
