// a Jéghegy trilógia 3. része //

Ketten vannak. Órák óta nem csinálnak mást, mint keringenek a város turistáktól nyüzsgő terein: a férfi fekete bőrkabátot visel, alatta khaki garbót és elegáns bakancsot. A nő ősztől idegen vékony, tarka ruhát vett magára, hosszú kendő nyakán, rikító vörös ajkáig feltekerve. Látszólag nem keresnek semmit, nem vásárlás címszóval barlangjukból előbújt helyiek, mégis ismerős nekik a környék. Többször körbejárnak a főtéren, aztán betérnek egy sétálóutcába, mások száradó ruhái alatt elvonulni. A keskeny utca újabb forgalmas csomópontba torkollik.
Szabálytalan embersorok kígyóznak mindenfele.
A nő olykor a férfiba karol. Nem néznek egymásra. Napszemüveget visel mindkettő, fülüket hatalmas fejhallgató takarja. Órák óta. Kettősüket teljesen elvágva a külvilágtól. A macskakövekre függesztett tekintetüket csak néha emelik el fel, de horizontjuk akkor sem hág magasabbra mint két lépcsőfok alkotta belépő egy kocsmába, vagy hogy meglássanak egy kirakat előtt fekvő hajléktalant.
A nő kényszeresen megnézi mindet, mint nyaralók külhonban sajátjaikat. Néhány évvel korábban egy volt közülük. Őt is talán ugyanígy megnézte néhány külhoni sajátja. Egy napon aztán odalépett hozzá a férfi. A nő öntudatlan feküdt a földön. Arra sem volt ereje, hogy felemelje a fejét. Csupán a bakancsot vette szemügyre. Díszes. Fényesre nyalt. Reflex-szerűen nyújtotta ki kezét némi apró reményében, bár jól tudta már, minél gazdagabb valaki, annál többet jelent neki a pénz. Tehát minél gazdagabb valaki, annál kevesebbet ad. Kezét visszahúzta a súly, amit a férfi helyezett bele: valami meleg. Egy bögre leves. A férfi megitatta – sosem felejti el annak a levesnek az ízét. Gombaleves. Akkor – kijózanodva a meddő gondolatlanságból – megnézhette már az arcot, és megismerte: egy volt közülük. Máskor borzas haja most jól fésült, arca borostátlan, új ruhát viselt. Megismerte, tehát hitetlenkedett néhány pillanatig. Megismerte a csillogást is a férfi szemében. Egy új csillag fénylik ilyen erőteljesen.
Sosem kérdezte meg a férfit, hogyan jutott pénzhez, hogyan változott meg az élete, vagy miért változtatta meg az övét. Először gyanakvásból, majd félelemből… majd a kettő hideg elegyéből. Később azért, mert egyáltalán nem számított. Szerette őt.
A nő kényszeresen megnéz tehát minden hajléktalant. Sosem ad: ez a férfi dolga. Sosem kérdőjelezte ezt meg. Még most sem, mikor, hónapok óta, ha oldalán volt, a férfi sosem tett semmiféle gesztust az utcán élők felé. Hűvös, korai ősz tartott feléjük.
Elhaladnak a cseresznyeárus bódéja mellett, némán üdvözlik egymást, egyetlen bólintás, sietős léptek tovább. El kell zárniuk magukat a külvilágtól. A cseresznyeárus mosolyog. Nem vesz észre semmit.
Továbbhaladnak, a nő a férfi karján csimpaszkodik most, mint aki nagyon retteg valamitől. Ez a kar nagyobb védelmet jelent, mint a kerítés, a falak, a tető éjjel a fejük felett.  A külvárosban élnek. Csakúgy, mint a cseresznyeárus. Nincs másuk, mint ez a biccentés. Minden nap egy biccentés, ami valamiképpen védelmezi őket a külvilágtól, de ami őszintén ennyit is tesz: nincs egymáson kívül senkink. Befordulnak a sarkon. Megugatja őket egy fekete kutya.
Újabb tér, elhaladnak néhány kergetőző gyerek között. A nő erősebben karol a férfiba. A macskaköveket nézi az is, a fekete napszemüvegen keresztül. Szeretne kikerülni innen. Nem is hallja a zenét, ami áthatolhatatlan falat hivatott képezni, de legalább a guruló almák és a hajléktalan zörgő bögréje, a modern városi nyomor nem sebzi minden érzékszervét.

– Manuel.
A nő megrázza a férfi vállát. A parkban ülnek, festetlen pad deformálja el hátsójukat.
Másodszor is megrázza a férfi vállát, mire az leveszi a fejhallgatót.
– Már itt kéne lennie, nem?
A férfi bólint. Már biztosan a városban van. Majd’ két hete, hogy nem hallották hírét.
– Talán meggondolta magát – fontolgatja a nő. – Nem értem, miért nem jelentkezik.
– Nem mi vagyunk az egyetlen ismerősei a városban – von vállat a férfi.
Ezen aztán elgondolkozik a nő. Sosem hallott róla, hogy ismerne bárkit rajtuk kívül. Biztosan tudná.
– Adj egy cigit.
Egy a nőnek, egy a férfinak.
Rágyújtanak.
– A füst olyan, akár ő. Éppoly tünékeny.
– Milyen költői lettél hirtelen – így a férfi. – Talán hagyd rá az irodalmat.
– Persze.
A nő mélyet szív, aztán a füstöt nézi.
A cigaretta már csonkig égett, a nő elnyomja, eldobja. A férfi felszedi, egy gyufásdobozba helyezi azt.
– Mondtam már, hogy ne csináld ezt – morogja.
– Hiányzik anyám – feleli a nő, meg sem hallva a másikat. – Hiányzik, basszus. – Valahogy mindig ő a az, aki könnyekkel bukkan elő emlékeiből, ha nem talál meg valamit vagy valakit.
– Ne sírj, na – próbál valamit kezdeni a férfi a helyzettel. Átkarolja a nőt. – Talán holnap megtaláljuk.
– De anyám miatt, a fenébe is…
– Ne sírj, na – ismétli Manuel. Enyhén megrázza a nőt. – Megvédi magát az utazó. Ha meg nem úgy volna, tudod… valaki mindig vigyáz ránk.
A nő értetlenül bámul a férfire. Szemei még mindig könnyekben áznak.
– Hagyjuk ezt a témát…
– Nem úgy! – A férfi gyengéden felnevet. A nő rögeszméje, hogy a férfinak rögeszméje az isten-téma. A megoldás mindenre. Az instant-megoldás, ahogy ő nevezné.
Újabb két szál cigarettát vesz elő, mindkettőt meggyújtva, majd egyiket átadja a nőnek.
– A sárkányokra gondoltam – fűzi tovább, s hangja a füsttel indul. – Szeretem azt a történetet. Kérlek, meséld el újra.
A nő hosszan nézi a füstöt, keresi a férfi hangjában a törést, de nem találja. Lágy hullámok viszik azt; erős szörfdeszkán úsztatják.

Azt fogják majd gondolni, hogy nincs jobb dolgom, ráérek egész nap ilyenekkel foglalkozni és válogatni, a jól eltervezett megjelenést követően pedig a figyelem örömmámorában fürödve a teljesség nyugalmával dőlök hátra párnázott karosszékemben, kockázatmentessé alakított életteremben, egy szobában, ahonnan minden veszélyforrást eltávolítottam és melyen kívülre sosem merészkedtem. Még ha erről volna szó, hogy egyszerű jeleket sugároznék a virtuális térbe, ha valóban annyi volna a szándékom, hogy pusztán látszódjak, feszültségek, elektromos igenek és nemek közé kényszerítve egy állapotot, eljuttatni a megjelenésig, eljuttatni a másikig, figyelmet és megértést követelve, még ha csak erről volna szó, az odafigyelésről, hogy elnyerjem, elszívjam az életerőt kábeleken át a te lelkedből, monitorfüggő barátom, hogy uralomra jussak a kibertérben, sokkal többről van itt szó, ezért nem is érdemli e kicsinyes megközelítést, nem igényel ekkora átgondolást, egy ártatlan zene megosztása veled, a helyeselő tekintetek és lelkiismeretesen hallgató fülek elnyerése, szóra sem érdemes.

         Kilépve egy gondolati létesítményből, jelek és iránymutatások egyszerre megvilágító és eltávolító erejű struktúrájából az utcára, rettentő sárga vonatok közé, a közömbös gondatlanság lefegyverző, irritáló nyugalmatlanságába, maga az életveszély, háborús övezet a húgyos indifferens járda, a két sínpálya közötti senkiföldje, e lélekvesztőn áthaladva semmiség összemérve ezt, a külső fenyegetést, a kilépésből eredő ösztönös éberséget azzal gyomorban és mellkas alatt felhalmozódott súllyal, amit a teljesség megpillantása és megérzése hátra hagyott, igazán semmiség. Egy magát ölelő, önnönmagába tekeredő, egyetlen egy lábon lassan ereszkedő és összerogyó meztelen férfi képe az oktogon közepén – még ez sem éri el azt a tökéletes képet, ami megmutatná mekkora kockázatot vállaltam, hogy szóba álltam veled, kedves olvasóm és kedves te. Sokkal nagyobb a felelősség és a feladat annál, hogy megszán-e egy isten, hogy felkapnak-e téged, süllyedő férfi, a trombitás hírnökök, apokalipszised angyalai, mert éppen az istened az, aki sírva könyörög, hogy gondolj rá, mikor felszállsz mindennapi sárga vonatodra, mikor elfogyasztod rendszeres mérgeid és vitaminjaid, ő nélküled igazán semmi, ott lebeg a lét határán, uralom és bukás között, képzeld ezt a mizériát, képzeld el vérfagyasztó kételyét, kötődését hozzád, hogy mennyire szeretne lenni a te másikad, mennyire szeretné, ha ő lehetne orvosságod és függőséged, ha ő lehetne szemeden a megnyugtató fátyol, úgy, de úgy megjutalmazna, ha nem hagynád magad az oktogon közepén már az emésztőbe süllyedni.

         Elkerülve tekinteteket, melyekből csak tárgylétedre következtetnél, arra, hogy nem különbözöl egy villamosszekrénytől, fejedre csapod a csuklyát, mely az orrodig ér, ha nem figyelnél ez például a veszted is okozhatná, mint egy orkán erejű refrén a zebránál, és nekiindulsz gyalogolni, neki a jótékony távolságnak, hogy a tér–idő–kifáradás együttállására hivatkozva kitakarítsd fejedből gondolati építményed összeomlásának nyugtalanságát, a kockázatvállalás bátor magányát magadra véve, és istened nyomába eredve eljutsz a Dunáig. A vizet irigyled, hogyan képes rá, hogy mindig más és mégis egy, hordja a szart, hordja a palackot az üzenettel, egyszerre hullámsír és elixír, elbírja a cápát és a szexelő párt a bícsen, megoldja, hogy ne találkozz egyikkel se lehetőleg, tisztítja szennyes bolygód, összefogva ősellenségével, a napfénnyel biztosítja neked, hogy felépíthesd gondolati építményed. Még a Dunát is irigyled, pedig a Duna a legszomorúbb és a leginkább tiéd, ott folyt körülötted, mindig figyelt, mikor az első csajt a partra vitted, halkabbra vette a csobogást, elszedte a lámpafény egy részét is, hogy nektek jó legyen, télen befagyott, hogy ezt is lásd, és visszaverte szánalmas januári fotonjaid. Eszedbe jut, hogy mindig középre tartasz, eszedbe jut, hogy le kellene térdelni, és hagyni hogy valami szétszaggasson, mert épülni csak utána tudsz, arra gondolsz, hogy az újraegyesülés a szétszaggattatáson át vezet. Ezzel mentegeted magad, míg kezdesz már valóban elfáradni az egésztől. Felkínáltad magad a semminek.

         Nem tudni feltárták-e már, hogy miként a remegés hidegben azért történik, azért rángat kétszázvalahány izmod, hogy ki ne hűljön a tested, így gondoskodik rólad kiterjedt univerzumod, feltárták-e már, hogy a sírás is, ha belegondolunk, önvédelem, remegtet, ráz, nyomorgat kétszázvalahány izmod, hogy úgy elfáradj, hogy semmiképp ne gondolj többet elhagyott végtagodra, rád, te kedves, elhagyott végtag, hogy ne gondolj többet semmire, a sós fejváladék kimarja a szemed, az izzadság lehűti a tested, mindig naprakész alkarod és vádlid kienged, megszűnik a tartásod, a csendes remegésből üres, álomtalan álomba jutsz. Közben marad annyi lélekjelenléted, annyit meghagy neked féléber kötődéstől bedrogozott tudatod, hogy felismerd ezt a pillanatot, mert ez a legnyugodtabb, legtökéletesebb emberi állapot, mert senkinek a tekintete nem érdekel, az sem, hogy lemeztelenítenek-e, a guggoló férfi képe, kedvenc önsajnáló profilképed lehetősége elpárolog, nem hiányzik semmi, nem törődsz a figyelemmel, a csuklyát az arcodba húzod, betűröd az állad alá, csak befelé figyelsz, és egyetlen egy tény marad neked, a saját magad tekintete, ahogy az számon kérőn haragszik rád, mert egy másik emberrel felezted el magad, önmagad szétszaggatott egészét, nem létező felét gondolati építményed pótlásával hitegetted, azt hitted, hogy bármi más elég lehet, ami nem te vagy. Sétád végére belátod, nincs más biztos, csak, hogy folydogálhatsz, mint a Duna, sodorsz és sodródsz, egy öntudatos kis atom vagy, örülj, hogy létezel, hogy lényegi részecskéidnek valaki alágyújtott. Eltűntetni az életedből valaminek az állandóságát – a legsúlyosabb filozófiai állapot.

Azt gondolod, reméled, hogy a kiegészülés és szétszaggatás sétája most véget ér, elég volt kitörni, eltűntetve-észrevetetni magad, elhiteted magaddal, hogy legalább leikszeltél, de valójában az történik, ami mindig is történik, hogy rád nehezedik egy állapottá szilárdult érzés, gondolattá merevedik egy állapot, és magyarázni kezded magadnak, hogy mekkora hülye voltál az előbb, nevetsz magadon, ahogy másokra is nevettél biztonságos szobádból, alaposan megindokolt gondolati építményedből, idealista váradból, és már kezded is elfelejteni, hogy minden igazi kérdés valójában létkérdés, ezért roppansz meg az akadályoktól és menekülsz az erdőbe vagy hídra megnyugodni, már el is felejtenéd, hogy ezt nem felejtheted el, mert újra sor kerül rá, mégis el kell tőle tekinteni, hogy továbbmehess, hogy mások szemével figyelve újra megalázd magad, és elbújj egy fa mögött abban a bizonyos utcában, ahol lakik a te illékony másikad, szurkolsz neki, hogy elűzze démonjait, a dél-európai cserediákot, akit gyűlölnöd kellene, és képtelen vagy eldönteni, hogy kinek kedvezzél, ki a gyenge, hogy legyőzted-e a legnagyobb bénaságodat, eldobtad-e drogodat, elvágtad-e azt a tenyérmetsző kötelet, ami még mindig lóg a harmadik emeleti ablakból. De nem mész, nem menekülsz, mert hiába ugrál és tombol körülötted a földmélyi kanális összes kénszagú teremtménye, mutogatnak rád és röhögnek, kigúnyolnak, te még mindig arra a függőre szegezed a tekintetedet, mert még mindig ott lóg, az ablak félig nyitvamarad, esetleg még nincs minden veszve, erre gondolsz, ezzel mented ki magad a hangosodó, örvénylő tüzes röhögések zajában, sétálsz nyugodtan és elviseled ezt a metafizikai gúnyt. Sétálok közöttük nyugodtan, és szégyenkezem, hogy azt hittem legyőztem az életet, hogy a szoba nyugalmas, teljesen üres fehér falai között elegendő lesz felrántani egy izgalmas kis lakásmitológiát, hogy távol maradni a megoldás, és elég egy zene meg egy videó keltette öröm és nevetés, hogy a társas figyelmet is megszerezzem, elorozzam, kivonjam a réz és –alumíniumtekervények beláthatatlan összefüggéseiből.

Hazajöttelek téged lezuhanyozni, kedves te, mint egy másnapos fejfájást, a tegnapi öröm helye ma a lélek dehidratációja, az elhagyott végtag helyén nyomul a fantomfájdalom.