Néha eszembe jut, vajon beszámolna-e valamelyik hírlap arról, ha ma – mondjuk ebéd után – holtan találnának a nappaliban. Mindez természetesen függ a körülményektől is, ha a halál lefolyása mindennapi – már amennyire napi és üzemi rendszerességű az elmúlás -, vagyis ha baleset érne a lakásban, életem vége aligha lenne érdekes. Talán nagyobb hírértéke volna annak, ha halálom után, egy alapos patológiai vizsgálat következtében kiderülne, szívem vagy tüdőm születésemtől kiszámíthatatlanul működött, hörgőim kevés oxigént vettek fel, ezért éreztem néha szívdobogást, ezért éreztem néha – amit természetesen én sem tudtam magyarázni -, hogy az elmúló percek mögül leselkedik rám valami… Milyen kár, hogy a halálom után kiállított bonctani jegyzőkönyvet életem során nem használhattam fel: az önismeretben, a halálhoz való viszonyban biztosan segített volna, s mennyire hasznos lett volna akkor, mikor tornaórán levegőért kapkodtam, vagy éppen akkor, mikor családot alapítottam. Mennyi dühtől mentettem volna meg tornatanáromat, mennyi fájdalomtól óvtam volna meg páromat, ha rendelkezésükre bocsátom a dokumentumot, mely tényszerűen magyarázza, orvosi és köznapi nyelven, hogy engem, az életre bocsátott embert az égi üzemekben figyelmetlenül, kapkodva és pontatlanul illesztettek össze. De ahhoz – s ezzel is tisztában vagyok -, hogy elmúlásom magántragédiánál több legyen, a halál másfajta kombinációjára van szükség.

Mindenképpen szenzációra. A bonctani kísérőlevél, mellyel tetememet a ravatalhoz szállítanák, csak napokkal halálom után jelenne meg, s így – mennyire fájó ez most! – csak azt követően válhatna közbeszéddé, hogy a patológia fémasztalán kivizsgáltak. Ezt az időhúzást azonban az információcsere jelenkori, felgyorsult korszakábannem engedhetem meg magamnak, hiszen a sajtóról tudom, modelljeivel hálátlanul bánik, s a modellekről tudom, mérhetetlenül nagy a verseny közöttük; s már látom, ahogy a reggeli hírlap negyedik oldaláról kiszorít egy argentín biciklis, kinek artériáját egy elpattanó küllő szúrta át. De miféle szenzációra számíthatnék én? Nevem nincs a világban, vagyis csak születési vezeték- s keresztnevem van, s ha ma délben – bár már négy óra is elmúlt – valóban meghaltam volna, anyakönyvi adataimnál aligha hagytam volna többet a világra.

Uzsorahitelem nincs, így nem kalkulálhatok azzal, hogy ebéd után rámtörnek a feldühödött behajtók, s pénzem helyett életemet követelik; bankhitelem azonban van, s kétségtelen, hatalmas címlaphír születne abból, ha cigarettázás közben – amit rendszeresen ebéd után fogyasztok el – vérágas szemű bankárok rohannának rám, és az elmaradt törlesztőrészletért koponyámat – párom szeme láttára – szilánkosra zúznák néhány papírnehezékkel. De nem! Ilyen könnyen tartozásomtól szabadulni képtelenség… Ki másra számíthatok? Az emberekkel, kikkel a hétköznapok folyamán érintkezem, általában kedves és békés vagyok. Ellenségeim ilyen módon nincsenek, a közüzemi számlákat is időben fizetem. S noha tudom, néhány régi barátom egy-egy kölcsönkönyve még mindig polcomon van, abban csakugyan nem hihetek, hogy a vissza nem küldött kötetekért – főleg ennyi idő múltával – valamely dühtől megveszett ismerősöm vérbosszút követel, s engem, családfám le- és felszálló ágával, végképp kitöröl az időből.

Helyzetemet nehezíti, hogy a hölgy, akivel együtt élek, szeret. A tény ilyen tárgyilagos, szakszerű megállapítása a későbbi következtetés szempontjából cseppet sem jelentéktelen. A hölgy tehát szeret, így aligha lehet oka rá, hogy ebédemet vagy kávémat – mint a fekete-fehér kémfilmekben – a gyűlölet valamely színtelen, szagtalan folyadékával mérgezze meg. Mondjuk arzénnel… Lehetőségeimet tovább szűkíti, hogy a hölgyet szeretem, így valójában indokot és okot sem akarok adni arra, hogy bizalmát elveszítsem. Úgy tűnik tehát, hogy a szerelem, ha barátsággal párosul, s a barátság, ha valódi, nem alkalmas a gyilkos indulatokat bonyolult, szövevényes kivitelezésére. Nem alkalmas, mert érzelmi mutatója állandó, így a gyűlöletet – mint az emberi test az idegen szerveket -, rövid időn belül kilöki magából. Márpedig a címlapokon, s oldalakkal odébb, a negyedik-ötödik lapon csak olyan híreket olvasok, melyekben a gyilkosság végrehajtása precíz, eltervezett és kivitelezésében roppant mód körültekintő. A hölgy erre képtelen lenne. Talán a patikáig eljutna, gondolataiban az úton még ott járna a bűvös szó, “arzén”, de a kasszánál biztosan meggondolná magát. Kettőnk dicséretére legyen mondva, én is képtelen volnék megmérgezni őt.

Olykor azonban olvasok egy-egy esetről, melyben a halál lefolyása – vagyis a meghalás pillanatáig vezető események láncolata – éppen annyira kimunkált és rejtélyes, mint egy jól szervezett emberölés. Ilyenkor – magától értetődően -, a rendőrség hiába kutat az elkövető után, a “bűntény” feltáratlan marad; így halt meg tavaly, előadás közben egy brazil színész, akiről kollégái csak megkésve vették észre, hogy az akasztófán eljátszott haláltusája nem műfogás. Ha jól emlékszem, éppen Júdást alakította, s mesterségének egyszeri, felülmúlhatatlan teljesítményéről két teljes napig cikkezett a világsajtó.

Az övével azonos hírnévre természetesen nem vágyom: nem vágyom, mert – kisebb részt mértéktartásból, nagyobb részt babonából – tartok attól, hogy szerénytelenségemet nem tudnám érdemmel alátámasztani. Az ügyet azonban érdeklődve figyeltem, s úgy éreztem, hogy a halál ilyen részletgazdag és kimódolt támogatásához a véletlennél többre van szükség. A sajtó rohamtempója azonban – mikorra kiderült, sem öngyilkosságról, sem emberölésről nem lehet szó – napokkal később alábbhagyott, s a színész temetésének másnapján mindössze annyit közöltek, hogy az ifjú tehetséget egyházi szertartás nélkül, mahagóni koporsóban temették el. A hasábnyi beszámolóhoz még illett volna hozzáírni, hogy a titkot, mely a színész nyakán összerántotta a kötelet, valószínűleg egyetlen oknyomozó sem fogja megfejteni. Könnyelmű, hízelkedő és illusztris volna azt gondolni, hogy a brazil férfi – éppen úgy, mint az általa megtestesülő Júdás – előző nap tartózkodási címet és személyes információt adott el a hatóságoknak, s most, mikor lelkiismeretével már képtelen tovább harcolni, a nagyközönség előtt akasztotta fel magát. De az élet kedvezőtlen talaja az allegóriáknak… A színész meghalt, mert életének utolsó másodpercre arra a pillanatra esett, mikor az általa megszemélyesített szerepnek fel kellett kötnie magát; az esemény ritka, mondhatni szenzáció, de a színész – s ebben egészen biztos vagyok – aznap akkor is meghal, ha Új-Zélandra vagy Szentendrére születik. Élete, szakmája és akarata ugyan meghatározta a helyszínt és a közönséget, de az időponton, melyben életének be kellett fejeződnie, ő sem léphetett át.

Nincs más mód tehát, mint várakozni. A halál talán ott fodrozódik a holnapi levesben, ha páromat magamra haragítom: nem lehetek biztos az ellenkezőjében, mindezt mégis érdemes gyanakvás és előkóstoló nélkül viselni, különben az élet kiállhatatlanná válik. De a színpadot, a közönséget és a szereplőket én toborozom; a válogatás néha keserves és kiábrándító, s az is előfordult már, hogy egy-egy szereplőt – kinek addigi alakítása jelentős és hangsúlyos volt – statisztává kellett fokoznom. Ahogy engem is zsugorítottak már mellékalakká.

Halálomról azonban – így hiszem most, öt óra felé – akkor is az életem tehet, ha holnap a metró elé löknek; előfordulhat, hogy boncolás után kiderül, szerveim rossz ritmusban mozgatták keringésemet, s hogy a halált, mely időközben rámtalált, akkor sem kerülhettem volna el, ha évente egyszer hegyvidékre utazom, s tüdőmet kúráltatom. Nem, az időponton nem lehet változtatni, lényünknek és életünknek olyan tulajdonsága ez, mint hajunk színe vagy lábujjaink hossza; előtte azonban – ahogy a színész a színészmesterséget – megválaszthatjuk életünk díszleteit, kellékeit, fő- és mellékszereplőit; s hogy mindez elég lesz-e ahhoz, hogy a napilapok ne csak nekrológjaikban számoljanak be rólunk, már igazán nem a mi gondunk.

             Lehet-e elég korán kelni, hogy a dolgok jól végződjenek?

            Egyikük ’53-ban arra ébredt, hogy forradalom van. Na persze nem a puskaropogásra, természetesen, reggel még nem igen gondolhatott effélékre. Egész nap fülledt meleg volt, az ébresztette fel őt is. A kunyhó mögötti kis tűzhely már keményen dolgozott, mire Egyik megmosakodott, és kiment, hogy megigya a lefőzött kávét, melynek erős, pörköltszemű illata elárasztotta a vidéket. A felesége Pant és Queso de Cabra-t rakott elé, megette, azután a dohányzacskójáért nyúlt, mielőtt a derekára kötötte, még belenyúlt és csípett belőle egy kicsit, a szájába rakta és rágni kezdte, s csak akkor köpte ki, mikor már a teherautón robogtak a cukornádföld felé.

Egyik egész sötétedésig dolgozott a cukornádföldön. Nyár volt, ilyenkor a suttogást valahogy még gyorsabban viszi fültől fülig a szél. Este a verandára gyűltek a férfiak, a rádiót csavargatták, hátha sikerül fogni az adást, persze sejthető volt, hogy a Batista által ellenőrzött sajtó nem fogja közölni a bukást. Ha leverik a felkelőket, akkor persze… Nem tudhatták biztosan, hogy mára tűzték-e ki az első támadást végül, bár az egyik szomszéd unokaöccse Santiagoban rejtegetet egy-két felkelőt, aztán… De a rádió makacsul kitartott politikai semlegessége mellett, és csakis az időjárásról beszélt, néha pedig muzsikált, mint egy vurlitzer. Két nappal később jött a santiagoi: a támadás sikertelen volt, a laktanyákat nem sikerült elfoglalni, sőt, a forradalom összes vezetőjét börtönbe zárták és most megkeresik a lázadókat, hogy kivégezzék őket. És akkor, ahogy ott álltak, akkor született meg. Minden olyan volt, mint máskor, az asszonyok a banánleveleket tekerték, ők meg álltak ott, mind a fülüket vakarták a sombrero alatt, egy szót sem tudtak mondani többet, de arra mindannyian ráébredtek, hogy a forradalom akkor elkezdődött. És mind benne voltak.

            A Másik 1956-ban nem ébredt fel a forradalomra. Október 22-én este, a bajai agrármérnök hallgatók egy kis csoportjával Másik is összeült, hogy megvitassák a másnapra tervezett budapesti tüntetés menetét. Reggel, a 3:50-es Pécs-Budapest gyorssal kis delegációjukkal felmennek Pestre, ott a Déli pályaudvartól elgyalogolnak az ELTE épületéhez, ahol csatlakoznak majd a diáksereghez. Nem voltak sokan, a legtöbben még azt is letagadták volna, hogy hallottak efféle szervezkedésről, nem hogy megjelenjenek a Másik kis, leterítetlen konyhaasztalánál, ahol bármelyik pillanatban rajtaüthettek a pártellenes összeesküvőkön.

A bajai diákok közül négyen voltak elég bátrak, egy ember már idefelé lemorzsolódott a csapatról. Másik egy pillanatig gondolkozott: talán elég nívós alkalom ez arra, hogy a tisztaszobába hívja bajtársait, de rájött, hogy olyan nyomós indokról még soha sem hallott, amely indokolná a tisztaszoba bármilyen nemű használatba vételét. Így a konyhába vezette őket, ahol a falról édesanyja hímzett, mosolygó alakja sepergette a ház előtti járdát, piros cérnaszemeit azonban egy percre sem elvéve a beoldalgó fiatalemberekről. Előbb ácsorogtak egy darabig az asztal körül, cigarettával kínálták egymást, de mindenkinek volt. Hogy kevésbé legyenek feltűnőek, inkább leültek. Megegyeztek, melyik vonat lesz a legalkalmasabb, megtervezték az útvonalat, de arról, mi fog történni azután, már nem tudtak beszélni.

            Egyik várta, hogy majd jönnek. Hogy a vezetők kiszabadulnak, és jönnek őket megszervezni.  Három hosszú évig várt, addig minden nap készült. Egyre több rumot ivott és egyre kevesebbet beszélt. A forradalom már tartott, ezt mindenki tudta, de mégsem történt semmi, a tehetetlenség és a félelem hol bátorságot öntött Egyikbe a bármikor bekövetkező harcra, hol pedig kiürítette szeméből a maradék hitet is. Ez volt az a három év, amikor a forradalom hangtalanul, a legnagyobb csendben beült baloldalt, két őrlő foga közé, s minden mozdulata előtt belesziszegte a szájüregébe, hogy miért is kell harcolnia majd. Együtt hált, együtt evett és együtt dolgozott minden nap a forradalommal, az nem mozdult belőle.

            Másik konyhájában mindannyian arra gondoltak, mennyire nagyszerű volna elkergetni végre az idegen hatalom zsoldosait, lerázni magukról a rajtuk élősködő igazságtalanságot, de ők csak négyen voltak, s mint ilyen, nem is merészeltek belegondolni, hogy a holnapi tüntetésnek mi lesz a vége. Inkább mindenki elővette a maga családi pálinkáját, mindet megkóstolták, méltatták, kiemelték, ha jó erős volt, vagy zamatos, s hasonlítgatták ahhoz a régihez, amelyből már csak egy kis kupicányit őrizgetett Másik nagyapja a háború óta, gondosan eldugva a padláson, s amely az egész megyében a legjobb pálinka címét viselte. Nem mertek semmi nagyobbra, vagy többre gondolni, nősülni akartak, meg elég havat a termésnek, hogy szabadon beszéljenek, az már olyan távoli értéknek tűnt, amelyre még a legöregebbek se emlékeztek. Sok pálinka elfogyott, mire a társaság feloszlott.

Aztán eljött a nap, mikor Egyiknek indulnia kellett. A feleségét és a gyermekeit hátrahagyva ment, hogy a forradalmat végre az arcába köphesse azoknak a vérszívóknak, akik még mindig kiálltak, hogy védjék a zsarnokot, akik hagynák, hogy a hatalmasabb idegenek feléljék előlük a napi betevőt is. További három évig bujkált a gerillákkal a hegyek között, apránként morzsolva szét az ellenség katonáit, de hiába köpte mindegyiket arcon, a forradalom íze olyan keserű volt a szájában, hogy egyre gyakrabban nyúlt a dohányzacskóhoz a derekán. Persze közben megszokta ezt is, és bár hat évvel azután, hogy felismerte a forradalom jelenlétét, az végre győzött is, mind gyakrabban helyezett be egy csipet dohányt a baloldalra, mert egy idő után már nem tudta, hogy az oda beivódott forradalom keserű ízét elnyomja, vagy előhozza-e a dohánylevél.

Október 23-án reggel, a nap vészjóslóan hunyorgott be a sötétítőfüggöny szálai között, mikor Másik még nem merte kinyitni a szemét. Mezőgazdaságból élő ember volt egész életében, jól tudta, anélkül, hogy szembesítenék az őszi nap fényével, hogy jóval később kelt, mint szokott, ráadásul a fejfájása is arra engedett következtetni, hogy az új pálinkájuk kegyetlenül megtorolja másnap, ha elfogyasztják. Lassan kikelt az ágyból, felöltözött, és elindult a vonatállomás felé. Mikor odaért, rágyújtott egy cigarettára. Az induló vonatok tábláját leragasztották egy papírlappal, amelyre azt írták: Ideiglenesen felfüggesztve.

            Aztán a tegnapi gyülekezetből megjelent még két fiú, akik testvérek voltak, téblábolva, s egymás mondatát továbbfűzve sajnálkoztak, hogy elaludták a megbeszélt indulást. Egy darabig tanakodtak, vajon merre lehet negyedik társuk, a fülüket piszkálták a kalapjuk alatt, majd hazasétáltak. Másik útközben még benézett a negyedik fiú családjához, de azt mondták, hogy későn ért haza az éjjel, utána pedig már kora hajnalban elment hazulról, még elemózsiát is vitt magával. A Másik is hazasétált hát. Csak két nap múlva tudta meg, hogy a tüntetésből ellenforradalom lett, hogy a diákokra tüzet nyitottak és a többit. Akkor mindhárman összegyűltek a csupasz kis asztalnál, szétosztották az eldugott pálinkát, és soha többet nem beszéltek egymás között arról a napról, mikor elaludták a forradalmat. Csak az unokájának mesélte el egyszer, mint jártak a bajai diákok. De a negyedik fiú sorsát közben éppúgy megrágta a moly az emlékezetében, mint a régi falvédőn sepregető fiatalasszony pirosló cérnamosolyát.