„…Egyet a kőbánya vitt el, egyik tolató busz alá került, a harmadik, a családos, májzsugor áldozata lett.” A város falta az embereket. Kriszta megdöbbenve hallgatta osztálytársnőjének, egykori szomszédjuknak, beszámolóját. A szertartás végén a kórus énekelt. Az esküvő után elutaztak a fiatalasszony erdélyi rokonaihoz, Daru Béla nagyon jól érezte magát körükben, a parajdi hosszú ház első két szobája közötti konyha az övék, újházasoké volt, úgyszintén az első, a nagyszoba. Krisztának, bár nem sokszor utazhatott korábban szülőhelyére, nem okozott gondot, hogy Farkaslakára, a szomszédos Korondra, a Medve-tóhoz, vagy Székelyudvarhelyre kalauzolja férjét. Nusival egy földszinti, kis kávézóban beszélték meg a találkozót, akkor hangzott el a föntebb idézett, gyászos, de immár érzelmektől kilúgozott felsorolás. Nusi jelenleg itt, ebben az erdélyi kisvárosban él, vendéglőt nyitott, a kávézó is ide tartozik, felváltva dicséri és szidja a körülményeket, a kilátásokat, a nyugvópontra sohasem érő bürokratikus változásokat, az adókat, a túl mohó konkurenciát, a vállalkozások kisebb-nagyobb megkopasztásait. – Dehogy mennék vissza, rózsám – válaszolja Kriszta kérdésére, hogy visszajönne-e az Anna-presszóba. Mutatja a visszereit. Dől belőle a szó. – Jó embert fogtál ki, te lány! Becsüld meg! – fejezi be ide-oda csapongó monológját. Krisztának az volt az érzése, hogy túl sok ragadt Nusin a déli bányavárosból, túlzó itt ez a mediterrán szóáradat, holott az asszony csak élt a lehetőséggel, hogy végre kiöntse valakinek a szótlan erdélyiek után – úgymond – a lelkét.
Piusz gratulált a házasságukhoz, élete egyik legintenzívebb meglepetésének nevezte, Daru Bélával összeölelkeztek. „Kriszta a gimi legszebb lánya, én komolyan Isten áldását kérem…” Férfias hátbavágásokba fúlt a mondat vége. Pertut ittak a karnaggyal.
– Ideje lesz neked is újra – vetette fel Daru Béla. – Életerős férfi ne kószáljon szabadon. Kísértésbe ejti az asszonyokat. – Az „életerős férfi” félszegen mosolygott és ki, a tóra pillantott. Visszahúzódott korábbi, hallgatag bőrébe. Kriszta a Madaras Hargita fényképeznivaló tájairól mesélt, aztán csapongott a Sóvidék, a Gyilkos-tó és a Bakonyban is található Gyilkos-tó között. Az asszonylét kinyitja a beszélhetnéket, csodálkozott Piusz. Kriszti zárkózottsága hosszú, barna copfjával sehol, kontyban tartja a haját, szépsége virulóbb, mint valaha. Ági még mindig evez, pillantott szeme sarkából ki a lomboktól zöldes vízre. Erősen sütött a nap, csak nehogy napszúrás legyen ennek az önfeledt csónakázásnak a vége. Még valamelyest a nem rég véget ért székelyföldi hetek hatására az egyik erdélyi pártról beszélgettek, és, akár egy futballcsapatét, latolgatták esélyeit a választásokon. Sztrájkok, szabotázsok, sajtókampány, parlamenti dörgedelmek, tüntetések, petíciók, bányászjárás a románok fővárosában. Európa még mindig abban az ürülékkupacban tapicskol, amibe száz éve beletenyerelt. Ez Daru Béla véleménye volt, vagy mesterétől, a Psalmus Hungaricus szerzőjétől származott – nehéz lett volna kibogarászni. Végre! Ági csónakja ráfutott a kavicsos partra, a lány kiszállt, a kölcsönkért lélekvesztőt visszakötözte a helyére s feléjük indult. Hogy mi volt ebben a feléjük indulásban, elakasztotta Piusz lélegzetét. Úgy tűnt, hogy mindennel, csordultig telten egész érett lényével, szőkén és a teremtés dús kincseivel mosolyában tart feléjük Ági, magávalhozva, s nem maga mögött hagyva, még az időt is, amihez esetleg visszafordulhatna.Nem csak Piusz, a karnagy is, de Kriszta is elnémulva nézték. Oda telepedett a fiatalasszony jobbjához, aki levert néhány vízcseppet a válláról s keresgélni kezdte a napozókrémet. Sikonda kiszámíthatatlan, jobb, ha bekenlek.
A szomszéd asztaltól rájuk köszöntek, egyikük átjött, gratuláció, lapogatták egymás hátát. Daru bemutatta feleségének, Piusznak s a most közéjük toppant Áginak a napbarnított úriembert. – A Villamos-üzemben dolgozik – mondta, amikor magukra maradtak.
-Gospelt énekel. Hallottam őket – mondta Ági a vállát tapogatva.
– Akkor szakmabeli, Béla bátyám.
– Az. Legalábbis a szent énekekben. A két nő kissé félrehúzódva beszélgetett. Pincér érkezett, megállt a tálcával az asztaluknál. – A szomszéd asztalnál kérik, hogy tessenek gondjaikba venni ezeket – És már rakodott is le, négyfelé a poharakkal, középre – a karcsú, zöld palack bor. Somlói juhfark. Egy névjegy is került Daru Béla elé. Dr. Dalló Benedek. – Ők is alulnézetben látják – magyarázta Piusznak, aki még mindig nem tudta levenni a szemét Ágiról. A férfi nem értette kiről-miről beszél volt tanára. – A négerek. Vagy ahogy mostanában pontoskodva, de szerencsétlen általánosításba keveredve nevezik: a színes bőrűek.
-Gizi? – kérdezte Kriszta. – Hallottam, meghalt az apja.
– A kanadai tajgában csavarog – válaszolt kelletlenül. „Ági tud Giziről. Kriszta szintén. Miért nem hagyják őt békén?”
-Ők is alulról nézik Istent – mondta a karnagy.
– Bár, nekem van egy barátom, aki ezt az alsó kameraállást nem igenli, mert szerinte belülről kell – fordult Daru Bélához. A karnagy kis gondolkodás után helyeselt.
-Belülről, de a dominánsok és a szubdominánsok teljes ismeretében. Koccintottak.
