…füle mögé rendezi bal oldalt szélfútta szalmaszín hajzatát, hát persze, fú’ a szél, evidens, mert erősen őszbe vegyült a hajdan – milyen régiként tűnik is mostan fel szemében, itt fogvacogi kásás télelőben –, rekkenő, kínzón kínos, forró pusztulat nyár, hogy úgy mondjam, halódik Európa, a golyóbisnak eme sávja, szegmense, a Vénlány, őszes haja nagy kínnal deresedik beléje a zúzmara reggelébe, mely ama félelemmel kecsegtet, a téli alvadás illetőségében, fagyott narancs, mégse napalm, ám, ahogy mondom, halál, a fagyé, maga amaz ifjonti Infinity is télbe vetkezett, hősöm, heroinom, aki meghagyja, a hobbit, a szőrt kis filigrán végrészeken, ahol a buja búja serken fennen, noha Fin maga téli ívás, ám mindamellett gyűlöli az évszaknak ezt a sarkvidéki-jeges, csúszós, takony-nyállal egybefolyós mibenvalóságát, de más, a szkafanderre hajazó szagok, persze sose szagolt olyat, honnan tudná, jobbára szüntelen-kéretlen fantáziál, gondol nyarat, retyketeg esőcseppeket a túlfűtött aszfalton, mint a teflon; hol meg azt képzeli, meztélláb falja kisebbforma lába a kilométereket Miskolc girbegurba, közbe-kasul milliószor át meg átszelt közein, cicakövein, más alkalommal jobbára lázas mámorban húzza fel a majd’ térdkalácsát érő kis barátja, a fekete kipróbált bakancsát, ami valólag mesemondó ama illetőségében, hogy sajgó talp meg lüktetőn forró hólyag, hát ketten mit éltek, igen, emlékszik, nem tellett villamosbérletre, maradt a gyalogszer, hányszor, minimum ötször, jaj, s a mindig kedves kipreparált, molyette, napfakította bőrjakó, amiért a műértő jó adag suskát ad, vagyis adna, de Fin a jakót nem adja, anyagi hívságok, földiek, a szükségtelen rossz, vallja, nevezze bár akként, pénz, lóvé, lovetta, stex, bankó, suska vagy zsozsó, a végeredmény egyre megy, ami esetekkor nagyon kemény ketrecharcos képzeteket fest magamagáról, mert ő kőkemény, jobbára akár az olvatag pisztáciafagylalt, felcsapja fejére turkálós nagyon vagabundos-vagány kendőjét, amely épp nem Hulla anyó vagy trotty, inkábban egyféle Axl Rose, jó szokása a hazudozás, ami oda visz, kimeríti a napi átlag tíz hazugsági rátát jócskán, ha elgondolja, de nem teszi, nem veszi eszébe, gáncsot vet a hazugság csapdája magának, erre mondjuk, nem tanul, mint a pöttömke elefánt, aztán meg beáll az egész-alakos képmástorzító elébe, csak hogy szemlélje, perverz mazochizmusa, s rendre egzecírozza magát, „randa vagyok, egy malac”, „visszasírom az anorexiámat”, „a maradék Olanzapine-t kidobom vagy lehúzom a klozeten”, „edzeni fogok, és keményebb leszek az adamantiumnál, dögöljek meg, akár”, és effélékkel traktálja bolond elméjét, bár ez némi magyarázatra szolgál, ha Fin héroszi képzeteit vesszük, mert igenis jutott részére belőle, így lett az X-men Mistique-je kedvence, bocsánatos bűn, tekintve, még gyerek jóformán, ilyen léptékkel igen, szerepekbe vedleni, ez kedvére játszik, Logant szimplán irigyli, képességeivel nem gyarapodna sokra, bár adva lenne élete nagy bánkódásának a megoldása, az pedig Concrete szóval a csöppet sem felmagasztosuló vénhedés, ugyan bár sebezhetetlen lenne, de mit kezdjen ilyen tehetséggel egy borderline-ember, azután meg ott vannak a humán- és robot térfigyelők ebben a megveszekedett valóságban ’15-ben, műholdak alatt, ahol a tesó mindent nyomon követ: mutánst, embert, némbert – nem embert –, állatot és gombatelepet vagy magányos gombapéldányt egész a Tiszaiig, oda igyekszik a lányzó, a húszas éveinek végét tipró, láttatra kiskamaszt mímelő entitás, nem is tudom, talán a szeme, a nem csupáncsak zöldben játszó barna udvarú lélektükör, nem, az a két, fáradságtól mandulavágásként festő, némileg duzzadt golyó, ezek a kövér csapágyak, szemek, amik vele egy ritmusra kacagnak, ha nem akképp buggyanik ki az ember száján, már úgy a vihora, mint Nelson barátunk vigyora a Simpsonsba’, akkor Infinity, eme varázsos lány hahotája akképp tételezhető fel, amiként a David Helfogottot alakító Geoffrey Rush gyöngyözött, miképpen somolya akár a bársony, de ne temessük még el őt, emlékezzünk Fin, az amatőr életművész kedvelt, hogy, hogy nem, legkedvesebb darabjára, Rachmaninoff hármas concertójára, amiről avatottak azt tartják, eme monstrumi elefánt a világ legnehezebbje, már úgy,  zongoradarabja, s hoppá, visszaröppentemben még mindig ott tartok, ahogy Fint figyelem vizsla szemekkel, aminő hajával babrál, és minél többszörte mondom ki magamban, Infinity, annál jobban beléívik a tény, a név származtatása, mely szerint egy efféle felsőbb fajta, magyarul, ugye, ama Végtelenség, olyan képességeket feltételez viselője átkos részéről, mely nem a kis szürke egereknek adatott, ahogy egy Leila, akár Kata vagy Alexandra, nomen est omen, sem lehet egy csúnyácska kicsiny jellem, hogy ne mondjam, rút leányzó keresztségben kapott neve, úgy Infinitytől is megköveteljük, hogy már pedig ő legyék pozitíve lehengerlő, valóságos kis fény az egyiptomi sírboltok végén, tündököljék kóbor vándornak az éjben, ám Fint szemlélve ezt a fajta ragyogást néminemű piszok gyengíti, haját, a kazlast kosz és fekete festék, valamikor régebben sötétre mázgálta, ennek a maradványa sötétíti, így ezen handycapje nem tűnik ki, a körmeit ellenben hiába vájkálja, annak ágyai feketén piszkállanak, hajára egy mentsége van, a The Cure iránti olthatatlan imádata, oda meg vissza volna, mifene, s ekképpen, bocsánat, apa, ő most, illik tudni, grufti, a Fascination street hergeli leginkább mániás jókedvét, mellette néminemű Depeche Mode, ahol el sem tudja már dönteni, a Liliant, netán a John, the revelatort imádja, döngje oldschool-os walkmanja, a Playing the angel albumról, és ha azt vesszük, kiváltképp dagad a büszkeség okán, tudniillik, nem illik, ha arra konspiláz, hogy a DM-re ropta a Népcsarnokba’, nos, amíg voltaképpenileg le nem bontották, és húztak helyébe egy gigászit, ahol régente akkora a fű-folyondár, melléig is felér, az ifjúság, vénebbség, vérebség meg egy-egy méteres nyomtávval sűrű bocsánatkérések közt igyekszik helyet keresni pisilés óhaján, a fiúk, a lányok, andorgünök és travesztik vegyesen, mint kellékek a hagymasalátába’, s amikor a hólyag kellemteljesen ürül, a vigyor kenetteljesen a száj sarkára kiül, kérek még egy sört, mellé böfög akkorát, hogy a szele összekócolja a másik fél fizimiskáját-haját, a falkanép örül, és újabb töltetér’ iramszik vissza a sorba, mint akkor Fin meg a pasija, ami közben meg a Placebo vendégeskedett előzenekarformán, Fin nem figyelt, nem is tudta igazában hova tenni a nyakkendős siheder énekes arcot, noha amióta volt szerencséje a Kegyetlen játékokhoz, egyik kedvence lett egyik legismertebb darabjuk, na de kanyarodjunk vissza Fin kunkori tincseihez, mivel jobbnak híján még mindig azt babrálja; piszkálja kamaszos zavarában, és ahogy eléri a villamosról éppen lefelé csordogáló kisebbféle tömeget, lábába egyszerre rugó áll, kellemetlen belérezonál, amiképp tudatába leledzik egyszersmind, őt most tán figyelik, és miképp korgó gyomrát nem bántják nyugtatók és egyéb pirulák, hát csak természetes, hogy remeg, mint a kocsonya, benne a Miskolc büszkesége béka, ami még csak nem is a királycsaj csókját áhítja, inkább bedob egy tictac-ot, és azt mondja, menj a francba, Béla, na, de Fin is valósággal tic-kel, a szeme fehérje, dióhéja, ujjai zongoratánca, sz’al kapaszkodik lefelé a Vasgyárból a tömeg, sokan vannak népek, nézi Infinity, ama mizantróp leányzó, némiképp retyketeg a borzató emberáradattól, hozzáteszem bár, ő maga, hiába itt a Tiszain, nem készül sehova, csupáncsak akadt egy barátlány, egy megyével odébbi, némiképp délkeletre, na meg a korban leledző különbözőség, az bizgatja, amihez nincs igazán szokva, akarva, már, hogy ő a tulajdonképpeni rangidős matróna, különbözőség, majd tíz évnyi korkülönbség, amivel nehezen számol el, ha azt veszi, megszokta, hogy professzorok, kis doktorok és egyéb alantas lények övezik, effektíve korosabbak némileg, kínos beidegződés még az egyetemről, az ok talán talányosan viszonylagos intellektusa, mert ránézésre buta, ostoba, szamárfajta, mely nem tudja eldönteni, melyik bálát válassza, ekképpen éhen vész, s lesz szalmanalmas szamárhalála – barátját várja? maga sem tudja, mindenképp új keltezésű ígéret, s most azon okoskodik, mit szóltak a Casablancában, azt ne kérdezd, kicsoda, miféle, épp csak óhaja volt felvételt nyerni a színművészetire, barátja sarkallta, melyet úgy is mondhatnék, jól megrágta, kiköpte, majd rátaposott, mint egy májfoltszínre fakult rágógumira, és azt mondta, eridj, bammeg, rendezői szakra, Guillermo del Torro, Quentine Tarantino meg a Bánatos Frász Töri Ki úr után remek rendező lehetnél, ribanc, de Fin nem fogta grabancon a lehetőséget, nem csábította a pesti metropoliszi művészélet, maradt Kispolcon jobbára, s ha már itt cövekelünk, elmondhatjuk, Bé a barát szót kiváltképp nagy erénnyel ki-, de kimerítette egyébben, a lány, akit várt a mostaniságban, az Ashleen névre hallgatott, barát, talán, majd később, amolyas nővérke-hugica viszonyulás, amely bizalmat és gyümölcsöző tapasztalatmegosztást feltételez meg mesélőkedvet és csokis perecet kíván, persze a tapasztalat nem örvendeztet mindennapos értelemben, mert léteznek rossz empíriák, s most Fin vállainak vonalaira zuhan a teher mázsás zsákja, lenni bölcsebb és tapasztaltabb, az utóbbi nem kérdéses, felnőttként tétetni, ez volt szemében a lehetetlenség, mert világos, hogy eme két erősen zavart elme szférájában a dominancia vállalásának kényes kötelessége Fint illeti meg koránál és vendéglátói titulusánál fogva, nem mellékesen maga is, ahogy Ashleen, rabláncon lógva teng, aminek végét a komplexusa fogja, konkrétan szólva anyakomplexusa, amiképp gyerekkorában unokanővére tette vele, parolázott havibaj meg klimaxos izzadásról, el is gondolázott volna még számosszor, ha nem hág agyába imperatíve oka a jöttének, névlegesen beosonni a pályaudvar épületébe, meglesni a peronszámot, odakacsázni gyors-alattomban, mielőtt Ashleen a kétség vermébe esne, Fin fut, szalad, mint puskából a puskagolyó, a bejáratnál kedves-kedvetlen papuska, amolyas pedofile arcon ragadt mosolygós, Woodie Allen – bácsika tárja az ajtót, Fin becsusszan, két gödröcske szájszélen, eme gesztussal köszön reszketeg illanatában, ám mielőtt bármerre szánná magát, pisla tekintetet vet a befutó vonatok listájára az érkező szerelvények oldalán, és ama bizonyossággal lépdel tovább farzsebben, miszerint bő húsz perc, szünet egy jól átkoreografált kakaó okozta hasmenésre, az IC érkeztéig, és simán, nem futva ér majd ki a kettes peronra, miután sietve kompenzálja szorongását gyógyszerformán; régi motoros lévén pontosan tudja, hol kaphat fogyasztást mellőző kiszolgálást, nem teszik fel, drogos, avagy kórházi szökevény-e, a már vacogássá erősödött parkinsonismusa okán, persely, tudja, ha nem szedi a bogyókat, nem viseltetne akként, akár egy tál februári kocsonya a miskolci fergeteg-fogatagába’ vásár idején egyik kézből a másikba úton, az álmai is nyalván világosabbak lennének, felfogása, reakcióideje gyors’b, ám a megvonásnak is akadnak buktatói, mint autónak a fekvőrendőr, ami ugyanaz, mint szememben a fekvő rendőr, mert ott az a gyötrelmes álmatlanság, órás dühkitörések, káromlatos prepubertást idéző üvöltésszimfóniák, légkalapács erejével dühöngő remegés, tic, felpörgés, fizikális, szellemi síkon, ami az alvadás elnapolását jelenti, mert ő olyankor egész egyszeriben nem fárad el, erőssé fajzik, ahogy egy gőzpumpa, egy reaktor, vagy, vagy… depórohamot kap, amire azután mindenképp kiszállnak a mentők, hogy kiinjekciózzák a corpus egészét érintő görcsöket, s ezzel megszűnjék az értetlen-oktalan jött sírógörcs ilyenformán, hogy végezetre felszusszanjon, ami pedig a skizofréniáját illeti, oda kell a gyógyszer, kergekos-effektus mifene, a legvadabb vad, az ász, még kezeletlen kárt tesz magában, másban, akit szeret, akit gyűlöl, tök mindegy, csak öljön-üljön, a kócerájba’, s ilyenkor már az, kiszolgálunk-e valakit egy pohár szennyezett vízzel, bárminemű likvid állagú vacakkal, hát, ha nem, az a pult eladó felé eső oldal sara, bár effélét még nem élt meg a jó Infinity, aki most benyit a Restibe, s a nap lehunyorog estibe, itt igen szerény méretekben képviseltetik ama magasztos nép, az utazóközönség, amely nem lehet oly közönség-es, hogy helyét a Restibe’ kereshesse, negyedosztályos besorolása, nyilvánvalóan az ok, vagy mert kétes hírű népek találkahelye, nőneműek alig, vagy sohanapján olykor, bejárnak a nem éppen utazó-bóklászó egyének, kocsmatöltelékek – sherry és olcsó egyéb szesz bűze serkenti kifelé a jobb érzésű népet, a vasárnap befelé igyekvő kollégista elemeket a félkarú rablók tartják izgalomba’, igaz, közel esik helyileg a Fonoda éke tája, a pesti Gyorskocsisor kistestvére, prostikat csak el- és elvétve lát barátunk, dudvaevő, a gigolok nagyobb babérokat legelnek le a nőstényi kurváknál, és persze ott léteznek a pénztárosok is, a futtatók, az edzők, mi csak akképp nevezzük, stricik, s Fin mindezt tudja, ezért is érkezett szürkülettájt, korábban, bontott késsel, behúzott nyakkal, penge idegekkel, délsarki szélben fogvacogva, kis csizmában, feketében, bőrcsattal, hozzá laza farmert aggatott még éppen filigrán-vékony tagjaira, s nem feledkezik meg a nemrégiben újított cilinderéről se’, amit más szégyenlősség terhe alatt, rossz beidegzés gyakorlata az idea, hogy észrevétlen maradjanak a mainstream sodrásába’, megtartsa helyét, úgymond, mert ők a majoritász, Fin maga minor, ilyen számvetéssel más, átlagpolgár nem csap fejére feltűnő, maszkulin, feminin, androgün jellegre mutató tökfödőt, de Fin köp az ideákra, csak egy baj van Infinity renitenciájával, a vagányság díszfátyla egy törpenyuszi szívét takarja, akinek lába van, amely gyors, s Fin is inkább fut, mint rúg, üt vagy csépel, legyél az ellen fele termet, ám engedjük meg részére azt a felvetést, mintegy tényként, hogy alsó iskola óta nem verekedett, de akkor Rocky-kemény volt, ma inkábban ropi, remekül debütált kiskamaszként testnevelésen, tigrisként bukott, majom ügyességével hágott föl a kötélre, futott, mint a zerge, hogy a gimis kosárcsapatba’ is helyet bérelt, majd a második edzés után lemondott, ama feljajdulással, nem lesz gépsonka a lába, pontos passzok, gazella lendülete, kiszámított manőverezés, ezt jelentette annak előtte neki az edzés, most azon okból tart magánál kést, nem képes felmérni a tulajdon erejét, a szellemi olcsó volt, odalett, a feledés dolgozik minden bevett pirulával benne, olykor azért előszüremlik egy-egy kósza impéria, szag, gondolat vagy szinesztézia, Fin hálákat rebeg a technikának, noha technofób, vérmes luddita, a térfigyelő kamerák nem engednek lefedetlen pontokat, a biztonság ábrándja, az az arc poeticája, akinek hosszabb a kése, az jut érvényre az öldöklésbe’, lefordítva mekkora annak esélye, hogy kést döfnek egy késesbe, logikus, elvárt, mint forrócsokit inni a Szaharába’, ami Fint illeti, olykor retteg, máskor üdvös gyilkon mereng, este, most is estéllik, szürkül a hórengeteg, akár a vaníliapuding, olyképp retyketeg, spalettákon rogyadoz, tetőcserépen a hótömeg megreked, Fin mostanra újra érzi a kislábujját, azok most hernyóként mocorognak, takarodjon a kelletlen zsibbadás, ujjai hasonlómód, búbja, teste, mindene felenged, és megszabadul a szegecsek-nőttek-az-orromba-érzettől, mert amikor már az orrszőr sem stimmel, ott a fagyhalál vert tanyát, mely nem túlon derítő, menne inkább toronyiránt délnek, hogy következőleg, minimum a francia Riviérákra szülessen, n’est ce pas, magához veszi a kongáját, koppant disszonáns dalfoszlányt, aztán meg ahogy ott mereng az ablak alatt a magasban, láblóga, miegyéb, helyet keresve-találva, se jobbat, Ashleen-ről vétlen megfeledkezve, mereng, s les ki az ablakon, les havat, számosat, kristálycukor, anyu nem igazán sütögetett, olykor, mikor, volt nagy vircsaft meg dühös vicsor, bámészatában elbambul, a nyála állán elindul, úgy képzeli el a melaszt, amiként odakinn a havat, noha sose látott olyat, hallott ellenben melankóliáról, ismerős téma, mert ritkásan ugyan, de vonaton, buszon eljátssza a lélekfürkészt, pszichodoktornénit, mert igaz, ami igaz, ő az asztal másik végébe vágyott – pecsét, sztetoszkóp, izé, ecet meg sósav –, s mint mutatja magamagát, fordítva sikeredett éppenséggel, ez volt az egyik hátulütő, a lustasága meg a pszichomotorikuma, testbeszéde és ama fogyatéka, a hazudozás képtelensége, már úgy, hiteles éllel, a szakma olyképp kedvez neki, a habitusa egy auditóriumot megtöltő szócsépelésre, milyen a tej – lila; de a mosolyránca félelem irányába grimaszolja, szinte észrevétlen, tetten érhetetlen, s Fin hangja rezonál, mint egy hangtál, ha kongatják, a megjátszás, jobb beszariak ismérve, tart, mert lebukhat, talán a büszkeség mondatja, köpi a hazugságot, milyet legutóbb Egyiptomban, már úgy, köpködő tevét, látott – volna effélét, merthogy sose járt ott… nos, hát könnyű, olyas léptekkel, mely szerint 133-as IQ egyre-másra sikerrel vesz, és valólag, ennyit mért nyári bezárása idején, és kétszer megismételte, néminemű képesség a megtévesztésre, ahol magam azt mondom, intelligencia nem több alkalmazkodásnál, akár a kaméleon, mittom’, Fin esetében tán némi személyiség zavara, ez az úgynevezett hiszti, jobb helyeken mondva, ez fútta össze Asht és Fint, azzal az ígérettel, miszerint egymás lélektestvéreivé válnak, lesznek… meg kell engedni, Ash többet tett fel Finről, olyat, mint majdnem valamiféle beteg omnipotencialitás, egyféle Che Guevara, Zarathustra egy kőbevésett sziklahasadékba’, mert nem látta szeme fehérjét, ekképp csalódása is nagyobb méretekkel érte, harsanó pofonképpen, lesz majd a csalódása, csalódik amiképpen Balga, mert ő is többre nézte, pár napja Fin az alantit rovátkolta naplójába, a naplóírás jó szokása megmaradt nála, a bakancslista inverzét is belefirkálta,

1. soha többet nem mond „igen”-t, amikor nyelve hegyén a „nem” szócska ficereg
2. a jövőben felhagy mind ama várakozással, amit eleddig megengedett magának, akár ő, akár más, akaratlagos vagy kényszerítő erő, a laissez-faire attitude elvén és nyomvonalán poroszkálva
3. nem ad több okot rá, elhurcolják és bezárják a disznóólba, s nem tartja többé oda a jobb orcáját, sem a balt… értem, a tomporát, hogy veszettség ellen beoltsák, mint valami vadat, ha mégis bejut, tesz róla, és kijut, szökik, mint ’12-ben, sikerrel

mi tagadás, ez nem sok, neki épp elég megtartani, ő viszont tudja, semmi esetre sem ama fölöttes, hogy ne mondjam, übermagasztos lény, aki nem épít sajtból űrrakétát, hogy partit rendezzen a Vénuszon, vagy sem, de mire odáig jutott, bulit rendez az elméjében, addigra a zegernyeszag eltűnt, helyébe valami radiátor-meleg telepedett, melyet szagolva, Fin kellemteljesen elszenderedett… pár percre rá egy csörgősipkás lány megállt hozzá közel, hosszasan leskelte, közelebb ment, hogy megérintse, ám hamarjában gondolt egyet, tán mégsem ő ama keresett, a régtől várt idea-testvér, s inkább elszelelt, a fagy szele érintette pusztán így Fint, amikor a bejárati keményen dörrent kint rekesztve reményt és hideget egyben…

 (Illusztráció: Agnes Cecile)

„legszebb alkotás a séta” (Weöres Sándor)

Mintha egy másik szemmel láttam volna, ahogyan nekivágtunk a sétánknak.

Akit figyeltem, alighogy rákapcsolta a pórázt, és kilépett vele a sötét gangra, észrevette, hogy a Kutya mozgása lelassul, majd az első lépcsőfok előtt mozdulatlanságba dermed. Ez az érzés szíven ütötte. A Kutya már nem tudott lépcsőt mászni, illetőleg, ha erre kényszerült, nagy fájdalmába került. A férfi, akit figyeltem, az ölébe fogva vitte le a kicsorbult, csúszós lépcsőkön; a megvilágítás azonban gyér volt, a villanydróton lógó körték éppen hogy csak pislákoltak, a lépcsőfordulók pedig a sötét pókhálójának fogságában lapultak; alig látott, inkább csak kitapogatta az utat; ha behunyt a szemmel megy, valószínűleg akkor közlekedik bizonytalanabb.

Ez a körülmény régóta nyugtalanította, a körtéket azonban nem lehetett kicserélni, mert azok beleégtek a bakelitfoglalatba, a jelentősebb műszaki átalakításhoz pedig hosszú procedúrába kellett volna kezdeni; ennek azonban a házkezelőségben még nem látták az idejét eljönni. Abban reménykedett, hogy a Dalmatára, meg a rá leselkedő veszélyt valahogy mégis elkerüli.

A Sobieski utcai házra egyébként is ráfért volna már egy alapos tatarozás; lassacskán az utca legelhanyagoltabb épületévé vált, bár a homlokzatok máshol is belövések sebeit őrizték, valószínűleg az ötvenhatos forradalom nyomait; pergett a vakolat az ereszek alól, folytak a rozsdától kilyukadt esőcsatornák, szivárogtak a lefolyók betoncső-toldalékai. Szinte mindegyik lakóház méltatlan volt a környék valamikor jobb napokat is látott bérpalotáihoz, és a kőhajításnyira lévő Orczy-kert szélénél álló egykori Ludovika-laktanya szigorú épületegyütteséhez, amelyet úgy-ahogy karbantartottak, javítgattak, és foldozgattak.

Amikor kiléptünk a Kutyával a Sobieski utcai lépcsőházból, átvágtunk az Üllői úton az Ali Baba presszó előtti zebrán, és elkezdtük sétánkat az egyetemi klinikák barakképületeivel szembeni parkosított területen. A belgyógyászati klinika téglabástyákkal tagolt kovácsolt vaskerítése mögött több kétemeletes kórházépület állt; a lustán elnyúló épületek között a teret reggel csíkos fürdőköpenybe burkolódzott alakok elmosódott foltjai töltötték ki. Nedves időben olyan volt minden, mintha valami gyerekkéz által festett vízfestményben járnánk. Az ágakról az eső a nyakamba csöpögött, a tarkómról pedig leszalad az ingem alá. Abban az időben még ritkán hordtam kalapot, és ha egy idegen rám nézett volna, talán még el is csodálkozik a bőrig ázott Kutyával való szolidaritást látva, vagy csak azért, mert eltöltötte az elégedettség, hogy ő nem lett csurom vizes az esőtől.

Az évszakok meglepetéseit számon tartottuk. Télen a park fölső részén, a Ludovika közömbös épülettömbjétől néhány méterre a távfűtés izzadó csíkja gőzölgött a kopott gyepen, mintha egy ceruzavonal osztotta volna kétfelé a füves részeket. Élvezetes pillanatokat éltünk át a Kutyával, amelyek magukkal ragadtak mindkettőnket: látványnak sem volt utolsó, ahogy a vízszürke jég páncélja simogatóan csillogott a visszaverődő fényben, és enyhítette a jobbára hideglelős térség egykedvű szomorúságát. A téli szürkét nehezen fogadtuk el. Sajnáltam szegény Dalmatát, ahogy pilincka lábaival a hóbuckák közt araszolt. Amikor február végén kásásodott a hó, akkor meg a sár húzta le a lábát; aztán szinte minden kellemetlenséget feledtetett, amikor a napfény kicsit már fölmelegítette a nappalokat. “A telet a tavasz utoléri”, szoktam mondogatni a Kutyának.

És egyszer csak a hátunk mögül nézett a tél, és egyre távolodott a pillantása, sőt már az Egyenlítő választotta el tőlünk.

A társkutyások környezetét furcsa, álomszerű, olykor a legvalószínűtlenebbnek tetsző alakok népesítették be, lepattant külvárosi figurák, akik valahogy itt ragadtak a múló időből; egyikükre-másikukra gyermekkori világom rejtett zugaiból is emlékeztetett valaki. Némelyikük öltözete mögött pedig nagyvárosi mesefigurára bukkantam az olvasmányaimból; közéjük tartozott Sirály úr is, a nemzeti légitársaság egykori repülőgép-szerelője, két ágról-szakadt eb filozófus-sétáltatója. Ő egy eredeti irodalmi hasonmás volt, le sem tagadhatta volna, bár aligha volt tudomása az alteregójáról, a Hrabalt bűvkörébe vonó suszter-nagybácsiról, Pepinről.

Sirály úr lett az én ferencvárosi Pepin-bácsim.

A parkban elterjedt a hír, hogy Sirály urat élete alkonyán beszennyezte az élet, összetörte öreg napjait. A lánya gyilkosság miatt börtönbe került, ahová nem vihette a kutyáit, ezért rá hagyta, hogy viselje gondjukat.

Hányszor átélt pokol lehet számára a kutyasétáltatás szörnyűvé vált szertartása, morfondíroztam az első napokban, amikor Sirály úr feltűnt kutyáival. Láthatóan viszolygott a rámért csapástól,  mert gyámoltalanul járta a bokrok vonalában a parkot, és mint valami testi fogyatékos vonszolta magát, többnyire azt az időpontot választva, mikorra elnéptelenedik a tér, és csak néhány csellengő diákot, vagy szabadba vágyó nyugdíjast látni, vagy amikor már megült rajta az est, és többnyire csoportokba verődött utcagyerekek mérgezték Technocol rapiddal magukat a metró szellőzőaknájának karimájához döntve a hátukat, hogy ott aléljanak el, vagy vigye el a mentő őket.

Mit volt mit tennie, Sirály úr kötelességtudóan kijárt a parkba, mert minden alkalommal meghallhatta a lánya szavát valahol a lelke mélyén, és az nem hagyhatta nyugodni. Aztán egyszer csak, egyik napról a másikra elhagyta a settenkedését, és változtatott a táncrendjén. Észrevettük a viselkedésén, hogy el akar szakadni attól a világvége hangulattól, amely bensőjét emésztette. Nem tudjuk, mi történhetett, talán csak annyi, hogy Sirály úr rájött arra, hogy saját elhagyatottsága sehová nem vezet, és nem lehet a világtól való elzárkózással oldani szenvedését, onnan csak egy kiút kínálkozik, hogy sorsának elszíneződésétől messzire távolodjon. Sirály úr tehát úgy döntött, hogy leereszkedik a többi igazi „kutyáshoz”, vagyis közénk, és megpróbálja darabjaiból ott előttünk összerakni önmagát, hogy kétes hitelességű kutyasétáltató múltjától elszakadjon, hogy ne olvashassunk mi sem a fejére semmit. Mintha mérföldkővé avattuk volna a megjelenését a Ludovika-parkban, erről azonban szó sem volt. Sétái a Kutyák szükségletei szerint történtek, és ez kezdetben túl rágós falatnak bizonyult Sirály úr számára, de korántsem emberi gyengeségből.

„Bizony, ez a kutyasétáltatás napjában háromszor életem melankolikus rekviemje”, szokta sóhajtva mondogatni, miközben remegő ujjakkal a pórázt markolja, hogy ki ne csússzon véletlenül a kezéből. Sirály úr személyiségében mindazonáltal volt valami mágneses vonzerő; hangjából a rácsodálkozás fájdalma csendült ki, mint aki saját életrajzának felgöngyölítésével foglalkozik; „A repülőjáratok fölöttünk mind-mind a saját múltam vízjeleit rajzolják az Égre”, harsogta fennhangon, hogy mindenki tudja a világon. Kétségkívül elbeszéléseiből kirajzolódott, hogy semmi más nem lehetett számára, csakis a repülőgép az élet emblémája, a ferihegyi szerelőcsarnok vágyainak a felhajtóereje. Ezért Sirály úr azt is tudja, hogy minden ezüstös testű repülőgépben kísértés leselkedik rá, minden repülőtest a szétpergett múlt egy csillámló darabja, de magabiztosságot kölcsönzött neki ez a múlt, hogy az élet összes tragédiájának roppant súlya és terhe alatt össze ne roppanjon.

„Mindenki élete kész regény. Mindenki regényalak, kitéve fondorlatnak, és a labirintus csábításának. Az okos ember éjjelente lefekvés előtt meggyónja a bűneit, mert tudja, hogy egész napja tévelygés volt, semmi más — magyarázta –, én meg odanézek a radiátor felé, ahol a Kutyák alszanak, és levonom a magam számára a sors hátrányos konzekvenciáját! A egész élet hiábavaló erőfeszítés, uram, higgye el! Hiábavalóság az élet!”

Csupa jószándékkal mondta ezt nekünk Sirály úr, mert ez az ő gyónása volt, saját rejtőzködő legendájának a föltárása, és egyben leleplezése; ezzel akarta emlékeztetni a világot szebb napjaira, amikor repülés szentsége jelentette számára az élet primer anyagát.  De Sirály úr tudatában volt annak is, hogy minden ezüstös testű repülőgépben kísértés leselkedik rá a szétpergett, és kihullott idő alatt. Hogy életrajza, amely egyszer és mindenkorra lehorgonyozott a repülőtér szerelőcsarnokánál, ennél a kísérteties helyszínnél, körmönfont csábítás is, mellyel nem lehet játszadozni büntetlenül.

Sirály úr a múlt lappangó rejtélyeit, és perverzitását jelenítette meg a számunkra, mely mindannyiunkra ott leselkedhet.

Hogy ki áll az ajtónk mögött, sohasem tudhatjuk.

Különös – mondta a Kutya –, és kezével végigsimított a homlokán. (Franz Kafka)

Azon a mogorva, fagyos télen, amikor olyan alacsonyan szállt fölöttünk a piszkosszürke égbolt, hogy szoronghattunk, mikor szakad le, a menny tényleg ránk szakadt: meghalt Bohumil Hrabal.  1997. február harmadikán délután fél háromkor a prágai bulovkai közkórház ortopédiai épülettömbjének ötödik emeleti ablakából — galambetetés közben — kizuhant, és szörnyethalt.

Vajon milyen táviratot írnék Bohumil Hrabalnak az Égi kapun túlra? „Ezt abban a házban írom, ahová be akartam költözni. Akkor most beköltözöm.”

(Illusztráció: Max Neumann)

Az évek hozzászoktatnak, hogy a fulladozásod is szenvtelen arccal nézzem. Átugrani nem lehet a közöttünk lévő árkot, a múltkor is úgy tört el a lábam. Aki meghal, azt legalább el lehet temetni, de te folyton kitakarózol, mintha még lenne miért. Emlékszel arra a történetre a kutyáról, amit könyörögtem, hogy ne mesélj végig, de csak mondtad tovább? És hiába fogtam be a fülem, hallottam az egészet? És hiába fordultam el, mindig láttalak?

Rád gondolok, amikor kitágul a téli szántóföldek anyaméh-sötétsége. Szégyent vetettél, kivirágzott.

Ahogy a téveszmék rácsai közül visszanézel. Vigyáznom kell, hogy ne menjek utánad.

A szavak nem jutnak át azon, ami közénk került. De mit is mondhatnék még. Megszoktam, hogy nem fogsz szembejönni az utcán. Egy ideje nem is kereslek. Kidobtam, ami a szekrényben lógott felakasztva, a régi kabátot.

De igen, talán ezt. Hogy neked kellett volna kihívni a mentőt, de te nem tudtál semmiről, csak ültél belecsavarodva.

És hogy olyan lettem melletted, mint a százéves ereszbe gyökerező fák, amik négy emelet fölött kapaszkodnak talaj nélkül, és nőnek.

(2016)

(Illusztráció: Vajda Réka)

Ha nem utálod a kisbabákat, ezzel a kölyökkel egész jól elleszel. Nem bömböl sokat, egész mókás feje van, és ha megtömöd a kajájával, gyakorlatilag órákon át békén hagy. Hét hónapos, tehát, ha a muterjáék hazajönnek, nem fog beköpni, hogy végig a telefonodon lógtál – mondta a haverom, és hozzátette, amúgy anyuka egész jó bőr, kár lenne kihagyni, majd meglátod.
Nem voltam túlzottan eleresztve, így elvállaltam, hogy hetente egy-két alkalommal vigyázok a kis srácra. Mondjuk, nekem az anyuka nem annyira jött be, de két alkalomból megvolt annyi pénzem, amiből a hétvégi bulikat tudtam finanszírozni. A szüleim csodálkoztak, hogy ilyen munkám van, mert gyerekkoromban kemény ellenállás volt bennem, ha szóba jött, legyen-e kistestvérem. Egyszer állítólag azt is mondtam anyámnak, ha idehoz egy kisbabát, én megölöm. Mármint a gyereket. Lehet, hogy kicsit erős volt, de leszálltak a témáról, és így jobb volt mindenkinek. Apámnak aztán mégis lett még kettő, de ezt inkább hagyjuk.
Az a kisgyerek egyébként kimondottan aranyos volt. Amikor először találkoztunk, épp náluk volt a nagyanyja. Halálra rémisztett. Ott ült a konyhaasztalnál egy épp csak középkorú nő, és nézett ki a fejéből. Azt nem tudom, a haja festett volt-e, de nem volt ősz, és fiatalosan rövidre volt nyírva. A legfeltűnőbbek a hatalmas, élénk kék szemei voltak. Az alkata alapján azt mondtam volna, nem rég még sportolt. Vagy talán még akkor is, mert egész jó formája volt. Feltűnt, hogy csak egy fülbevalója van.
Jóbőr bemutatott neki, mondta, hogy én leszek az új bébiszitter, meg elmesélte, hogy külföldre ment az elődöm, meg hogy majd meglátja, milyen jól ellesz velem is a kicsi. Semmi reakció. De még csak rám se nézett.
Aztán hozzám fordult, és mondta, hogy az anyja demens vagy mi a tököm, és vannak jobb és rosszabb időszakai. Most épp a rosszabb van, de amikor nem ilyen súlyos, akkor nagyon klassz minden, és reméljük, majd lesz alkalmam elbeszélgetni vele. Meg, hogy próbálnak felelősséget adni neki, hátha akkor nem romlik olyan gyorsan az állapota. Rövidebb időkre még a babát is ráhagyják, ha nem alszik ilyen mélyen a tudata. Kikészített a dolog. Hogy lehet úgy beszélni egy tök sötét emberrel, mintha normális lenne?
Később, ahogy a babát néztem, annak meg tisztára olyan volt az arca, mint a halott nőé, csak az volt a különbség, hogy a gyerek folyamatosan pörgött: hangokat adott, meg buzerálta a játékait, amik az ágyában voltak.
Eszembe jutott a nagyanyám. Ő volt az egyetlen a nagyszüleim közül, akit ismertem. Tavaly halt meg valami vidéki kórházban. Akkor már rég nem láttam. De régebben évente legalább egy-két alkalommal találkoztunk. Többet azért nem, mert ő nem nagyon hagyhatta ott a kertet, meg az állatokat, anyámék meg a munkájukat. De arra emlékszem, hogy az egy tök normális néni volt. Komolyan.
Kicsit beszartam, hogy majd a zombi is ott lesz, amikor vigyázok a gyerekre, mert úgy éreztem magam a közelében, mintha a Madame Tussauds-ban lennék, ami szerintem állati félelmetes hely.
De csak egyszer volt ott. Fölhívtak, hogy sürgősen át kell mennem; az anyuka nem tud megvárni, de míg odaérek, ott lesz a nagyi. Na, mondom, jól nézek ki, ha lehúzza a gyereket a vécén, mielőtt megérkeznék.
Jól van, nagyi a lakásban, gyerek az ágyban, üzenet az asztalon: ha megjöttél, hívj egy taxit a nagymamának. Ott volt valami telefonszám, meg kód is, nyilván a taxis már tudja, hogy a néni kattant, és nem hagyja elkóborolni, miután kiszáll a kocsiból. Amíg a kocsit vártuk, mondtam neki, hogy várakozzon szépen a konyhában, és behajtottam az ajtót, ne kelljen látnom. Én a nappaliban voltam, és figyeltem, nehogy kijöjjön. Nem nagyon hallatszott semmi mozgás, de egyszer csak látom, hogy valami sötét izé nagyon lassan folyik ki a konyhai küszöb alatt. Volt ott a szekrényen egy váza, azt megfogtam, hogy ha kell, meg tudjam védeni magam. Meg a kicsit, ugye.
Teljesen némán közelített, levegőt se nagyon vettem, vagyis csak kicsiket és gyorsan. Már vagy egy métert megtett, amikor rájöttem, hogy ez valami árnyékféle. Felém tartott.
Lassított felvételben elindultam felé. Valamit csinálnom kell vele. Gondoltam, széttaposom, vagy valahogy visszatuszkolom a nőbe.
Akkor csöngettek. A taxis. Végre! Kinyitottam a konyhaajtót, meg a bejáratot is, az erkélyen át meg kiordítottam, jöjjön fel az utasáért. Gyorsan megszabadultam tőle.
Mikor elment, hallottam, a gyerek nyöszörög a szobájában. Nem tudtam még bemenni, előbb bezártam mindent, és ittam két pohár vizet a fürdőszobában. Néztem a padlót. Az árnyék még most is látszott kissé.
Aztán láttam, hogy a kicsi épp azt gyakorolja az ágyában, hogyan tud felállni. Ahányszor felhúzta magát a rácsokon, visszaültettem. Megcsinálta vagy ötvenszer. Na, mondom, lesz itt izomláz. A sok tornától össze is csinálta magát, tehát a nem éppen kedvenc műveletem következett.
Alig nyitottam ki a pelenkát, csörögni kezdett a telefon. A gyerek meg ott fekszik kicsomagolva, csupa kakásan. Az anyja ilyenkor simán a vállára veszi, aztán cipeli össze-vissza csupasz fenékkel. Mondjuk nekem mindegy, ki telefonálgat. Ha engem keresnének, úgyis a mobilomat hívnák.
Hogy lehet ilyen idegesítő hangot beállítani? Legszívesebben kivágtam volna azt a telefont az ablakon, de nem hagyhattam a gyereket a pelenkázón. És csak csöng. Aztán vége, de rögtön utána még egyszer. És még. Odahajoltam a kicsihez, és azt mondtam neki: itt maradsz, érted? Kimegyek, hát a telefonon látom, hogy a nagyi hív. Na, mi van, tud telefonálni? Kis habozás után felveszem, és várom, mit akar. Azt mondja, a kicsi. Mondom, mi van vele. És akkor megint, hogy a kicsi. Mondom, tessék már mással szórakozni, jó?
Amikor visszamegyek, a gyerek pont fordul le a pelenkázóról. Isten bizony nem esett nagyot. Ha kicsit is magasabban van, milyen csúnyán koppant volna a feje a padlón, te jó ég! Ha egy ilyen kis test a nagy fejével leesik, nem csak koppan, de még reccsen is egyet a nyakánál, ahogy leér. Mert túl nagy a fejük a kisgyerekeknek. Olyan, mint egy súlyzó. A szemük is felakad egy pillanatra. Eltűnik a pupilla, és csak a fehérje látszik. Hú, de klassz kis kölyök. Nem is sír.
Úgy tűnt, a sok tornától el is fáradt, mert szinte rögtön elaludt, amint visszatettem az ágyába. Még akkor is aludt, amikor hazajöttek a szülők.
Jobbnak tartottam elmondani, hogy a néni zavaros dolgokat mondott a telefonba, hátha ők érteni fogják, mit jelent. Hazamentem, és nekiálltam diákmunka oldalakon keresgélni. Én nem csinálom tovább ezt a melót. Felmondok, mielőtt én is megzakkanok.
Este meg hív a nő, és hisztérikus hangon mondja, hogy emlékezzek vissza, mit mondott még az anyja, mert a kicsit nem tudták felébreszteni, most viszik épp a kórházba. Többször is megismételtem, amire emlékeztem belőle. Amikor letettük, eszembe jutott, mintha a gyerek fejét is említette volna. Ez biztos hasznos információ, ha mondjuk valami baleset történt. De nem hívtam vissza, inkább megírtam egy üzenetben, hogy ne zavarjam, amikor ilyen feszült, meg minden.
Egy hét múlva hívtam őket telefonon, hogy megtudjam, mi van a kicsivel. Nem volt valami szívderítő. Akkor már magához tért, de mesterségesen altatták, és infúziózták. Még nem lehetett tudni, lesz-e valami maradandó baja. Nagyon durva. A nagymama meg azóta sem volt annyira tiszta, hogy rendesen kikérdezzék. Meg ha az is lenne, ki tudja, mire emlékszik az egészből. Megkezdték az eljárást, hogy bekerüljön valami olyan intézetbe, ahol van egy csomó hasonló ember. Még mielőtt ennél is nagyobb bajt csinál. Na, az kegyetlen lehet! Ha filmes lennék, biztos ott forgatnék horrort.
Ha öreg leszek, és nekem is így meglágyul az agyam, frankón kinyírom magam, még azelőtt, hogy elfelejteném, hogy kell csomót kötni. Szegény kisgyerek.

(Illusztráció: Malwina Chabocka)