Úgy döntöttem, hogy telefonomat csak addig tartom meg, amíg a gépem le nem száll Brüsszelben, utána örökre megszabadulok tőle. Csak Robertet értesítem megérkezésemről, majd az első vonattal Brugge felé veszem az irányt, ama város felé, amely mindig is különös érzéseket táplált bennem, ha csak rágondoltam.
Mellettem egy idős bácsi ült a gépen, éppen egy angol nyelvű Brugge-bedeckert lapozgatott, időnként megigazította szemüvegét görbe orrán, és olykor motyogva olvasott. Félálomban hallgattam a szavait. Olybá tűnt, mint aki titokban imádkozik. Szemhéja idegesen rángott. Ilyenkor talán álmodott is valamit, talán csak végtelenül fáradt volt, miközben a légkondicionáló berendezés teljes erőből, lankadatlanul fújta ránk a hideg levegőt.
Az öreg suttogó, imaszerű mormolásával a fülemben időnként kifele lestem: az ablakon túl magritte-i felhők vonultak.
Szürreális bölénycsorda: feltartóztathatatlanul és az emberi történelmet meghazudtoló módon.
Néhány óra múlva megérkeztem abba a városba, amelynek képeskönyvét oly gyakran lapozgattam a halálosan unalmas, vasárnapi délutánokon.
A reptéri labirintusok végeérhetetlen folyosóin bolyongtam hatalmas csomagjaimmal, amelyek tartalmát néhány nappal indulásom előtt nagy gondossággal válogattam össze. Ahogy húztam magam után bőröndjeimet, egy pillanatra feleségem rémült arcát véltem látni magam előtt, ahogy levelem olvasása után az üres, apjától örökölt diófaszekrényt kitárva szembesül a megfellebbezhetetlen és lesújtó igazsággal. Vajon mit gondol rólam, mit az elmúlt tizennyolc év házasságáról? És a lányom? Félig már felnőtt, akire majd szintúgy a reménytelen küzdelem abszurditása vár: a fakó mindennapok alattomos rémségei, az árulások és hazugságok hosszú sora, amelyek elkísérik az embert egészen a sírjáig. Szegény Éva, majd talán egyszer megérti, miért utaztam el. Először bizonyára megrendülve csodálkoznak mindketten, de csendben számba veszik személyiségem megmagyarázhatatlan furcsaságait, váratlan kanyarait és ferdüléseit, amikkel az elmúlt évek alatt találkoztak, s amelyeket eladdig némán és szó nélkül tűrtek. Néhány nap múlva már talán azt gondolhatják, hogy mégis szükségszerű az, ami történik, és igazuk lesz, ebből a szempontból a nők egyszerűbben érvelnek és gondolkodnak, logikájuk élesen metsző. Olyan, amely mindig győzedelmeskedik démonjaik fölött. Élni kell, s ez az ösztön náluk mindennél előbbre való, a vajúdó lélek alvilági katakombáit, ahová mi, férfiak, oly gyakran és szívesen lemerészkedünk, ők könnyedén és messzire elkerülik. A nők a fényt és a világosságot kedvelik, úgy izzanak józanságuk életre hívó sugarában, akár a napraforgók. Csak mi szeretjük a ködös tájak fölött lebegő otromba kísértetet.
Üdvözöljük, fogalmazott a felirat, örök fanfárzene, amely tömören és hangzatosan köszönt mindenkinek, aki valaha földet ért Brüsszel terebélyes és unalmas repterén, mintha valóban sejtené ez a névtelen entitás, szellem, e néma jelrendszer sablonja mögé rejtőzve, hogy minden szépre és jóra szükségünk van, és hogy a mesterséges üvegfalon túl az idő mily könyörtelenül pereg.
Miután kiballagtam, hátam mögött hagyva oly sok mindent, talán egy hajszálnyival könnyebbnek tudva máris életemet, az órámra pillantottam: még közel egy órám volt a vonatig, amely Brugge felé visz majd. Leültem egy zöldellő parkban, az eső lassan szemerkélni kezdett. A füstös és nedves kőfalak hideget árasztottak. A telefonomban kikerestem Robert Daal számát. Innentől kezdve a szerencsémre bíztam magam. Szabad voltam. A hatodik csörgés után vette fel.
– Én vagyok az, Miklós! Egy szerelvényre várakozom Brüsszelben. Este találkozhatnánk. Régen beszéltünk már! Amúgy mi van a legutóbbi verseiddel? Én nem javítanék rajtuk semmit.
– Valóban? – kérdezte.
Robert Daal először nem értette a dolgot, talán megérzett valamit abból, ahogyan furcsa ugrásokkal a szavakat keresgéltem, gyorsan a költeményeire tereltem a szót, amely nyilván hízelgett neki, mégis légüres térben hangzott fel a kérdő mondatom, talán csak azért, hogy elfedje valódi mondanivalómat, váratlan érkezésem igazi okát.
Egy kopott padra ültem. Nem akartam sietni semmivel.
Most már igazán ráérsz, mondtam magamnak, minden pillanat a tiéd, csakis a tiéd. Ez a város megnyitja előtted kapuit: esőivel, sűrű, lomha és olvadékony ködképeivel, délutáni árnyaival és borzas fáival, lelket melengető csoki- és teaillatú pihenőhelyeivel, ódon csatornáinak mohaparfümjével, tünékeny fényeivel, amelyek ott játszanak minden alkonyatkor Jacob van Eyck szobrának gallérján.
Délután fél négykor érkeztem meg kerekes bőröndömet vonszolva magam után a Groote Markthoz. A félig nyitott mézeskalácsablakok alatt az utca kanyarogva futott tovább a csatorna felé, ahol mindig elsuhant egy-egy csónak, felkavarva a szürke vizet, amely – akár Velencében – a házak zöldes falát simogatta.
Lehunyt szemmel hallgattam a városháza órájának csilingelő harangjátékát, s arra gondoltam, hogy mihamarabb szállást kell találnom.
Tétován néztem körül a téren.
Volt valami a friss szélben, ami megnyugtatott, ami eltávolított a lealjasító, emberi világtól, még ha csak egy pillanatra is: messzi fjordok illatát hozta.
Körbejártam a környező utcákat, nem messze a Begijnhoftól, a piac melletti gyorsétkezdében friss kagylók rotyogtak fehérboros lében. Leültem az egyik asztalhoz. Nem messze tőlem, a nyákos kőasztalokon, frissen és egészben, különböző tengeri lények sorakoztak, olyanok, aminőket talán csak a középkori bestiárium ismer. A Marianna-árkot is megjárt dülledt, bazedovos szemek és reszelős uszonyok meredeztek élettelenül a szürke ég felé. Testes szagok terjengtek: a közszemlére tett hálók gubancában ott hevert egy-egy gazdátlanul fuldokló hal.
Robert hatra várt a Hoogstraat és a Langestraat sarkán lévő borozóba, amely egyáltalán nem volt messze a főtértől. Már előre látni véltem a mindig gyűrött, fehér ingét, titokzatos mosolyát és barátságosan lendülő karját, amellyel majd bizalmasan hátba vereget.
Az utcai étkezde arcai jókedvűen konstatálták az esti menü finom ízeit, elégedetten cuppogtak hozzá. Illatos és ásványos chardonnay-t kínált a hely főnöke, amelyet személyesen ő maga töltött karcsú poharakba. A bor tökéletesen illett e héjas sziklalakók mellé, bársonyos szelídséggel egyesült a kagylók szörcsögő zamatosságával, könnyű és nemes érzést kölcsönözve a kissé még korainak tűnő vacsorának.
Mintha a szemérmetlenül kitárulkozó kagylók levével együtt elpárolgott volna a múlt egy-egy ostoba fejezete, mintha a toronyóra már nem a valóságos időt mutatná odafenn, hanem egy másikat, amelyhez még nincs közöm, amelynek koordinátáit még nem ismerem. Brugge pontosan olyan volt, mint amilyennek képzeltem: akár egy filigrán nő malaszt fehér mosolya, gyöngéd szépségének mélyén – ábrándjaival és mennyei álmok bőségével – ott munkált egyetlen halhatatlan pillantásban egyesülten minden korábbi és eljövendő évszázad.
Bizonyára Éva és Vera most beszélik meg a dolgot. Vajon a bennük támadt hirtelen ürességre honnan kapnak majd választ? Lesz-e bennük annyi erő, hogy a nehéz és megválaszolhatatlannak tűnő kérdéseket nem vetik el zsigerből, de megszívlelik, és a legvégén javukra fordítják? De hogy remélhettem ezt éppen én, aki menekülésben vagyok, aki elhagytam őket, s oly messze kerültem a gyógyulástól, hogyan adhatnék én tanácsot bárkinek?
Robert Daal barátomat Pesten ismertem meg öt évvel ezelőtt, egy szeles tavaszi napon, egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján, ahol verseket olvasott fel. Ekkor indult Robert második pályafutása. A költőé. Ennek lehettem én szem- és fültanúja. Egy trondheimi festő képei ihlették barátom különös költeményeit, amelyeknek lefordításával engem bíztak meg. Sokáig bajlódtam velük, először a nyersfordítás készült el, majd csak utána kezdtem életet lehelni a tetszhalott mondatokba. Nem kértem tőle tanácsot, a magam erejéből és találékonyságából igyekeztem megoldani a rám váró, nem könnyű feladatot. A két nyelv egymásnak feszült, de ahogy egyre mélyebbre rágtam magam a szöveg sűrű szövetébe, mindinkább kirajzolódott előttem Robert Daal alakja.
Költeményeiben a norvég táj őszi színei és fényei kavarogtak. Enigmatikus képek, sorozatok, érzetek vajákos gyűjteménye, valahol úton az álom és ébrenlét között.
Robert Daal ötvenkét éves volt, egy évvel idősebb, mint én. Már messziről feltűnt kissé imbolygó alakja. Ritkán ivott, mégis billegve járt, mint aki időnként egy-egy pillanatra egyensúlyát veszítené, mint akire nem hatna kellő mértékben a gravitáció, mulatságosan tördelt mozdulatsorok segítségével igyekezett átjutni a Groote Markt macskakövein. Ősz haja a szemébe lógott (Robert azon fajtához tartozott, akik fiatalon őszülnek, hajuk, akár a szűzi hó), de arca sima maradt és feszes, nyugalom és szelídség áradt belőle. Vékony testalkatát megőrizte, nem kellett holmi fogyókúrákkal kínoznia magát. Mindig csak annyit evett, amennyi éppen szükséges ahhoz, hogy eljusson az egyik pontból a másikba. Soha nem gyűjtögetett, soha nem tervezte a holnapot. Ellenben ő is temérdek furcsa és kibogozhatatlan fájdalmat hordozott magában. Az a tény pedig, hogy sokáig élt Norvégiában, pontosabban nem messze Trondheimtől, egy fény nélküli, eldugott, kis faluban, sok mindent elárul.
Robert valamiféle tárgyi bizonyítékokat keresett, alámerült ama rideg bugyrokba, ahol gazdátlan halászhajók ringanak, és ahol csak ritkán kel fel a nap, ahol a kopár természet nem tűri a sürgetést.
A magánnyal a hűs folyók elúsznak, szavalta gyakran Robert, de sokszor dühösen, mert zavarta a sok-sok idézet, már nem is saját életünket éljük, mondogatta, hanem az idézetekét.

A fiatal J. K. egy reggel arra ébredt, hogy fénylik a jobb tenyere. Nem tudta, mire vélni a dolgot. Annak reményében, hogy ha nem látja, talán sikerül megnyugodnia, a paplan alá dugta a kezét, várakozásával ellentétben azonban tenyere a takarón keresztül is átvilágított. Felugrott és a fürdőszobába sietett. A mosdótál fölött vizet eresztett a kezére, hátha sikerül lemosnia róla, vagy kimosnia belőle a fényárt, de csak annyit ért el, hogy fénylő tenyerén felragyogtak a vízcseppek. Egy pillanatra olyannak tűnt, mint a lemenő nap sugarainak csillogása a tenger tükrén. Micsoda giccs, húzta el a száját, és gyorsan megtörölte a kezét.

Napokig emésztette a jelenség. Nem tudta, mitévő legyen. Bármit is próbált tenni a helyzet orvoslása érdekében, végül minden igyekvése kudarcot vallott. Szorult helyzetében bekötötte fáslival a jobb tenyerét, hogy elrejtse tündöklését a világ elől. Az érdeklődőknek azt mondta, sütés közben kicsapott rá a zsír és csúnyán megégette. Néhány ismerőse a fáslin keresztül is észrevette a tenyér pislákolását, kíváncsiskodásukra annyit mondott, hogy egy újfajta, fluoreszkáló kenőcs alkalmazását javasolta neki a gyógyszerész hölgy.

A helyzet egy hét után sem változott, sőt J. K.-nak úgy tűnt, jobb tenyere napról napra egyre jobban fénylik. Csüggedettségében megfordult a fejében, hogy orvoshoz fordul segítségért, de gyorsan lebeszélte magát erről a lehetőségről, attól tartva, nehogy sugárzásgyanúsként karanténba csukják, ahonnan aztán be sem tudja bizonyítani, hogy soha semmi köze sem volt semmihez, ami sugárzással hozható összefüggésbe. Arra gondolt, hogy megmutatja valamelyik barátjának, akiben a legjobban bízik, de mivel nem tudta eldönteni, ki legyen az, hosszú őrlődés után úgy határozott, hogy felkeresi a táltos hírében álló csőlakót, akivel ebédszünetben néhanapján társalogni szokott a városi parkban.

Az aggastyán félretolta a szemébe lógó hosszú hajtincseket, és dús szakállát vakargatva, jól szemügyre vette J. K. kitárt tenyerét, amely úgy csillámlott az éjszakában, mintha egy marék szentjánosbogarat tartana a kezében.

– Mikor vetted először észre a fényt a tenyeredben?

– Kilenc, tíz napja. Egyszer csak arra ébredtem, hogy így világít…

– Mit álmodtál azon az éjjelen?

– Nem tudom, valószínűleg semmit, nagyon ritkán szoktam álmodni… Mostanság egyetlen álmomból rémlik valami halvány kép, de nem tudom megmondani, hogy azt éppen akkor álmodtam-e.

– Mi látszik ezen az álomképen?

– Hát… hogyan is mondjam… A vízen járok.

– Nem furcsállod a jelenséget?

J. K. végignézett a fa alatt összekuporodott vénemberen, de nem válaszolt semmit.

Az aggastyán ujjai közé vette J. K. tenyerét.

– Ez a tenyér mindig fénylett – mondta. – Csak nem mindenki látta. Még te sem. S aki nem látta, annak nem is fénylett. Azoknak most sem fénylik.

Egy tollat és egy darab papírt húzott elő zsebéből, és J. K. felé nyújtotta.

– Írd le ide, mire gondoltál, amíg a vízen jártál!

J. K. kissé szabódott ugyan, végül elvette az írószert, és nagy kerek betűkkel a következő mondatot jegyezte le:

„Nem testünk súlya, hanem lelkünk súlytalansága gátol meg bennünket abban, hogy a vízen járjunk.”

A fényből született írás bevilágította a két férfi körüli pázsitot.

(Illusztráció: skydrop)

Sanyi bá már egy éve élt tolószékhez kötve, pedig azon kívül, hogy szerette a jó bort, és időnként alaposan felöntött a garatra, semmi komoly baja nem volt. Egy napon azonban, senki sem tudja, miért, eldöntötte magában, hogy márpedig ő nem fog járni. Csöpi néni, a felesége, – magas, sovány asszony, folyton sopánkodott és a kezeit tördelte, meg vijjogó hangon kántálta, hogy „Sándorom!” – hívhatott hozzá akármilyen orvost, végül mind ugyanazt mondták: nincs az öregnek az égvilágon semmi baja, csak nem akar járni, és kész. Délutánonként, amikor iskola után lent játszottam a ház előtt, gyakran láttam Sanyi bát, amint tolószékével egészen közel merészkedik a párkányhoz, és sápadt arcával, szürke szemeivel kíváncsian kémleli az ablakon túli világot. Ha netán túl hosszúra nyúlt a bámészkodás, azt Csöpi néni azonnal a többi lakó tudtára adta, ahogy rákezdte: – Sándorom, gyere már el az ablaktól, még kiesel nekem rajta, aztán mit csinálok veled? Sanyi bá ilyenkor rögvest visszahúzódott, mint az árnyék és csak a következő napon bújt elő megint. Ahogy teltek az évek, Csöpi néni egyre jobban belefogyott a szolgálatba, az arca hamuszínűvé vált, alakja áttetsző lett, de a hangja, mint a sziréna, csak vijjogott tovább. Az öreggel nehezen viselték egymást, talán soha nem is volt boldog a házasságuk, csak úgy megtörtént, ahogy annyi minden más is megtörténik az életben. Reggelente, amikor Csöpi néni a boltba ment, a ház lakói viszolygással vegyes szánalommal figyelték és találgatták, vajon melyikük bírja tovább. Ha a fiuk látogatóba jött hozzájuk vidékről, akkor még rosszabb volt, mert a két öreg vérszemet kapott, és mindenáron megpróbálta egymást túllicitálni. Sanyi bá rekedt, mély hangja ilyenkor úgy dördült bele az éjszakába, hogy remegtek a ház falai. – Meglátod, egyszer felvonszolom magam a tetőre, fel én, és leugrom, le bizony! – Nosza, rajta! – vágta rá az asszony. – Legalább mindenki megtudná, hogy csak játszod itt a nyomorékot! – Nem kellett volna anyádat elvennem, – fordult a fiúhoz Sanyi bá – már fiatal lánynak is olyan volt, hogy ha csak ránéztem, megsavanyodott a szám íze. De aztán jöttél te, hát vállalni kellett, nem akartam, hogy úgy maradjon, egyedül. A fiú hangját soha nem lehetett hallani, csak a két öreg viaskodása törte meg a ház csendjét, végigkúszva a falakon futó csövekben, mint egy sunyi kígyó. Egy fakó késő őszi napon aztán meghalt Csöpi néni. Végül ő ment fel a tetőre és vetette magát a mélybe. A betonra zuhant, azonnal szörnyet halt. Láttam, ahogy letakarták a fekete zacskóval. A járdán minden csupa vér, a halottat körbeállók arcán iszonyat. Én még nézni akartam tovább, de anyám elvonszolt onnan. – Ne bámészkodj már, nem neked való ez – mondta. Sanyi bá eltemette a feleségét, ám ahogy sejteni lehetett, nem sokat bánkódott miatta. – Még ki sem hűlt szegény öregasszony, ez máris kivirult, mint a tubarózsa – így anyám. És tényleg. Az öreg két héttel a temetés után kipattant a tolószékből, mint egy labda és meg sem állt a környék legszebb özvegyasszonyáig. Az iskolából hazafelé jövet sokszor láttam, ahogy a ház előtt ülnek az egyik padon és búgnak, mint a gerlék. Tavaszodott már, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy különösen fényes tollú, jól megtermett szarka csipegeti az eleséget Sanyi bá ablakpárkányáról. Az öreg olyannyira magához édesgette a madarat, hogy egészen szelíd lett. Egyszer még azt is láttam, ahogy a tenyeréből evett. A szomszédok a csodájára jártak a dolognak, már csak azért is, mert senki sem úgy ismerte Sanyi bát, mint aki képes így törődni bárkivel, főleg nem egy állattal. A madár annyira hozzánőtt a gazdájához, hogy még a vállára is ült. Ha nem a saját szememmel látom, én sem hiszem el. Vasárnaponként Sanyi bá kiöltözött, és jobb karján a szép özvegyasszonnyal, bal vállán a madárral büszkén sétálgatott a lakótelepen. Különös látványt nyújtottak így hárman, de kétség kívül volt bennük valami időn túli harmónia.
Pár hónappal később feltűnt, hogy nem látom az öreget. Gondoltam, talán elutaztak a szép özvegyasszonnyal vidékre, kúráltatni magukat, a madár meg, gazda híján, elszokott a környékről. Egy napon azonban, ahogy egymás után szeltem a lépcsőket, felérve arra az emeletre, ahol Sanyi bá lakott, förtelmes bűz csapta meg az orromat. Közelebb mentem az öreg lakásának az ajtajához, de a büdösség nem szűnt meg, sőt, olyan intenzívvé vált, hogy megtántorodtam tőle. Hamarosan a többi lakó is megérezte a borzalmas szagot, és kihívták a rendőrséget. A kopogásra és a csengetésre senki sem reagált, a rendőrök betörték hát az ajtót. A szobába belépve szörnyű látvány tárult eléjük. Az öreg ott hevert az ágyán, a két szeme kivájva, körülötte rengeteg vér. A büdösség mindent elárasztott, a rendőrök öklendeztek, ki kellett nyitni az összes ablakot. Soha nem találták meg a tettest, semmilyen nyom nem maradt utána, csak egy szép, fényes madártoll hevert az ágyon.
Egy szarka tolla volt, azt mondják…

 (Illusztráció: Lori McNee)