Van egy hely, amit felfedeztem, magasan az Indiai-óceán felett. Alatta dübörög a víz, sisteregve dobja partra a labda nagyságú köveket. Némelyik kő emberi arcot formáz, mások kráterekkel borított holdfelszínt vagy anyaméhben fejlődő magzatot. Ezt persze az orom tetejéről nem lehet szabad szemmel kivenni, ahhoz le kell mászni a partra. Fenn a szikla kopár, peremén horgászok ülnek némán és mozdulatlanul, lábukat és pecabotjukat a semmi fölé lógatva. Magányosan bóklászom az égi pecások között, teljesen céltalanul, úgy érzem magam, mintha bezártak volna erre a szigetre, ahol merőlegesen süt az egyenlítői nap és nincs árnyék. Könnyű kendőt terítek a hajamra és vállamra, kábán, lehajtott fejjel botorkálok, mintha keresnék valamit, próbálom kerülni a tekinteteket. Így veszem észre a lépcsőfokokat.  A sziklaorom oldalába vájták azokat, látszik, hogy valamikor nagyon régen, talán még a vándorló törzsek prehisztorikus idejében, azóta felületüket simára csiszolta a sok meztelen talp és az esős évszakban hulló zápor cseppjei. Követem az ősi lépcsősort, hosszan kígyózik a hegy gyomra felé, szinte észrevétlenül megbújva a körülötte heverő szemétkupacok között, mindenütt üres zacskó, pillepalack, cigarettásdoboz és rozsdás szög. Titkos találkahelyre visz, gondolom, mégis engedelmesen követem, felkészülve arra, hogy bármikor visszaforduljak. Egy barlang szája elé vezetnek a lépcsőfokok.
A bejárat tágas és csalogató, két oldalról földbe szúrt bambuszpóznákon nyugvó, narancsszínű napernyő szegélyezi. Körülnézek, lát-e valaki, és amikor megnyugszom, hogy egy teremtett lélek sincs a közelben, belépek. A küszöbön túl fekete-fehér kockás napernyőkkel és más drapériákkal felcicomázott barlang vár. Derékvastagságú, viaszszínű sztalagmitok nőnek ki a talajból. Nem egyszerű cseppkövek ezek, hófehér szoknyát varrt és adott rájuk valaki. Ruhájukban úgy festenek, mint egy csoportnyi dermedt, csonka felsőtestű táncosnő. Száraz gallyakból fabrikált seprűt és vaslapátot is észreveszek a barlang falának támasztva, a szembeötlő tisztaság pedig azt mutatja, hogy gazdája gyakran használja takarítóeszközeit. Beljebb haladva az előcsarnokban előbb meg kell szoknom a félhomályt, majd amikor már mindent szépen látok magam előtt, újabb terem száját pillantom meg. Kevéske fény pislákol felőle. Magasságomnál alacsonyabb rés választ el ettől a teremtől és az a veszély, hogy ott lakik a seprű és lapát tulajdonosa, egy remete, vagy öreg buddhista szerzetes, aki imbolygó lángú mécsesekkel és gyógynövényes füstölőkkel körülvéve, transzban meditál a hegy gyomrában. Összekuporodva préselem át magamat a kis lyukon, majd felegyenesedem.
A világosság nem mécses lángjától származik, hanem egy repedésen át tör be kintről, az óceán felől. A nap ragyogó lángsugara fénypászmát fest a szemközti falra és arra az életnagyságú, fából faragott nőalakra, ami a terem közepén áll. Élő, vibráló, ficánkoló, aranyszín szövetbe burkolja az élettelen szobrot. Ragyogása elkábít, úgy érzem, kalandor vagyok, kincses sziget ura, a legszerencsésebb halandó az egész világon.
A szobor arca nyugalmas derűt és könyörületességet hordoz, két tenyerét felém fordítja. Körbejárom a szobrot, figyelve a fotonok játékát, és közben a terem nyirkos sötétjébe fúródva nekiütközöm valaminek. Faragványokkal díszített, fekete színű oltár az, nászágyra emlékeztető. Meg kell erőltetni szememet ahhoz, hogy kivehessem a tetejére helyezett legyezőt és a parányi, zárt fedelű urnát.

Illusztráció: Samantha Keely Smith – Beget (2016)