Címke: irodalom

Vázlat; Panasz; Szeretetpróba; Szerelem; Oldunk és kötünk

Vázlat

Arcodon a Mester lassan elkuszálja a vonásokat.
Átsatírozza testedet, újat rajzol.

Panasz

Most értem meg, éretlenségem miatti félelmemben akarok mindig elszaladni. Elbizonytalanodom, elhallgatok.

Miért is mondtam? Beléd akartam burkolózni, csak annyira, hogy tudd, mi van velem. Te viszont, érthetően, belém. Érzem, csalódott vagy, kifelé mutatást vártál a veszett homályból, oldást, csak szemrebbenésnyit, hisz tudod, hogy kicsi vagyok. De csak a romlott tetteket sorolom, a szereplők szemszögéből, olyan nézőpontokból, melyekből csak háborúzni lehet, segítségért kiáltani.

Már csak te menthetnéd meg magad azzal, hogy vigasztalsz. A mesém téged az én szárnyamon emel, a te kátyúdba ragaszt.

Szeretetpróba

Addig szorongok azon, hogy szorongok, és hogy tudom, hogy szorongok, de mégsem tudok nem szorongani, és még ezen is szorongok, nem folytatom, végtelen a sor; amíg azon is kezdek szorongani, hogy szorul a hurok, melyet a saját nyakamra immár a te kezeddel is gombolyítok, hogy egyre inkább úgy véled majd, semmit nem lehet velem kezdeni, kellemetlen alak vagyok.

És szorongva várom a feloldozásodat. Mert tudom, hogy tele vagy ölelő figyelemmel, ezt a szorongást pár szóval le tudod rólam mosni, mint eső után a sarat.

Pillanatokig, amikor ez sikerül, szabad vagyok, kibontom szárnyamat, és meggyógyítalak.

Szerelem

Nappalra takarónak. Te őt, ő is téged. Persze, a másképpek. Ott vagy, takarod a roppanó ürességet. Itt van, tárgyszerűségében. Életed, botor kárpitod. Használ. Használod. Futtok. Köztetek a világok.

Estére két takaró kiterítve. Kopognak rajtuk a szemek. A gödrök.

Oldunk és kötünk

Légtornászok a kötőtűk, segédtű nélkül, a levegőben csavarnak. Előre bennem ring a kész alkotás melengető látványa, ölelő tapintása. Nincs rá szükséged, a boltból is megfelel. Nem is hordasz kardigánt. Én képzelem el, hogy örülsz majd, nem kell kibújnod belőle, ha meleged van, kibonthatod elöl.

A pulóverbe ki-be bújsz, mint a szerepekbe. Kibújni nem szeretek, semmi alól. Kibontakozni más. Ha kell, újra csuklódon a tenyerem, ujjaim, csak azért oldalak el, hogy messzebbről, hátulról is megcsodáljam, mélyebben megértsem, hogy te is szabadon lengj. Hogy levegőt vegyek és hagyjak venni az újabb, halált megvető alámerüléshez: a közösséghez. Kibontakozom burkomból, megmutathatom magam, nem kell félni, szégyenkezni. A meztelenség itt nem a védtelenség, hanem a bizalom jele.

Ez a szabadság neked túl sok, a szeretet túl szoros kötés, túl erős a figyelem, nem tudsz időben elengedni, hogy megmutathasd magad. A védőhálóban fekszel. Rád támad. Beleszövődsz. Most látod, vége a gyerekkornak, olyan szál sodródik belőled, amit kitépnél magadból. Nem lehet. Legalább a szövettől szabadulsz, szakad, mindegy, menekülsz oda, ahol a többi szál nem fojtogat, ahol a szó csak önmagad. Szárnyaid ólomból vannak, lassan futsz, tizenkét évig. Tanúkat nemzel: három vén bölcset. A szakadt szálak pókként gubancolják körül őket.

A csomag túl nagy, túl könnyű: nem CD. Magától bontakozik ki kezedben a csomagolásból, hozzá sem érsz. Árad belőle a sok ragacsos rád gondolás. Most Te kötsz valami újat. Le kell gyűrnöd a megajándékozottság örömét, CD-t képzeltél. Bosszankodnod kell a túl szép mintán, a hatalmas munka pazarlásán, össze kell kötnöd más tékozló cselekvéseimmel, szeretetem ósdi porosságával, sehová sem vezető, túl erős érzésekkel, túl távoli asszociációkkal, túl merész gondolatokkal. A haszontalanságommal.

A tépés mentén az egész nagycsalád fölfeslik.

Elfoglaltságaid személyes és társadalmi fontosságába bújsz, az apai felelősség alól ki. Kibontakozom az Idő öleléséből, magamat a hiányzó nagycsaláddá rohanom, a bölcseket csak pillanatokra látom, így segítek nekik hálóban röpülni.

(Illusztráció: Henri Matisse – Joy of Life)

Chrétien de Troyes: Perceval – részlet (II.)

 

II.

S a terítőt el mint beszéljem?
Nem evett még ily hófehéren
legátus, bíboros, se pápa.
Szarvascomb jön első fogásra
zsírjában sütve borsosan.
Aranykupájuk töltve van,
isszák a színbort és a lőrét.
Vágja a combot egy fiú szét,                              3240
hogy mindkettőjük látva lássa.
Ugyan urának már mutatta
az ezüsttálon és egészben,
eléjük adja most szeletben,
egy-egy szép nagy lepényre téve.
A gráál újra visszatérve
előttük ismét elhalad,
s kérdést az ifjú fel nem ad,
vajon kinek kedvére szolgált.
Eszében csak a nemes úr jár,                            3250
ki kedvesen megfeddte egykor,
sokat beszélne. S fél is attól,
nem múlik szívéből az emlék.
S többet hallgat, mint volna szükség.
És minden felszolgált fogásnál
köztük a gráál át- meg átjár
leplezetlenül, láthatóan,
s nem tudni, kit szolgált ki ottan.
Nagyon akarja tudni ezt,
s erről – véli – kérdése lesz,                                3260
ha elvezet innét az útja,
s egy apród felvilágosítja.
De vár majd ezzel reggelig,
mikor az úrtól búcsuzik,
s a házban itt mindannyiuktól.
Nem is gondol már rá ezentúl,
evés, ivás a dolga csak.
S egyre hordják a tálakat
és az italt is számolatlan,
mi kellemes, megunhatatlan.                              3270
Gazdag és jó a vacsora.
Gróf, király, császár asztala
lehetne az, ami ma este
volt a nemes úr étkezése
s az ifjúé is nem különben.
Lakoma után mind a ketten
még éberen szót váltanak.
A szolgák meg az ágyakat
készítik el, hol majd pihennek,
s fogyasztanak még csemegéket,                     3280
fügét, datolyát, sárga szilvát,
gránátalmát, ízes salátát,
szerecsendiót Indiából
és gyömbért Alexandriából,
gyöngypor után sztomatikont
s rebarbatív amarikont.
Jó italokból van elég,
ürmös, miben se bors, se méz,
tiszta szirup s öreg szederbor.
Az ifjú meg ennyi finomtól                                    3290
ámul, hisz ehhez nem szokott.
„Barátom – az úr inti most –,
ma már nyugodnunk kellene.
Szíved rossz néven ne vegye,
szobámba, ágyba indulok.
S ha kedved tán majd úgy forog,
te itt kint nyugalomra lelsz.
A testem fáradt, megviselt…

………………………….

Az ifjúnak meg annyi sok
apród áll még szolgálatára,
ki teszi mind, mi kell, javára.
Lábról harisnyáját lehúzzák,
vetkőztetik, készítik ágyát,                                    3310
fehér gyolcs közé fektetik.
S ő alszik egész reggelig.
Mikor a hajnal már hasad,
fölkelnek mind a háziak.
Az ifjú ám körültekintve,
senkit se lát sehol, semerre,
Egyedül kell felkelnie,
hiányzik, ki segítene.
De más megoldást úgyse lát,
fölkel hát, nincsen módja más.                             3320
Harisnyát húz, nem várva senkit,
veszi páncélját, fegyverét is,
mit ágy lábánál megtalál.
Ott tette le, ki messze jár.
S hogy felvértezte tagjait,
megy, ajtót szobákba nyit,
mert látta este, nyitva van.
Próbálkozása hasztalan,
találja mindet kulcsra zárva.
Kiált, dörömböl mindhiába,                                    3330
nem nyitják, és választ se kap.
S mert így előre nem halad,
indul most a nagytermen át,
találja nyitva ajtaját,
s a lépcsőkön rögtön lemegy.
Lovára lel, hátán nyereg,
s ott van lándzsája, pajzsa is,
támasztva a ház falait.
Ménjére száll, s indulna már,
de apródot ott nem talál,                                         3340
szolgát, fegyvernököt se lát.
Indulni készül kapun át,
mert látja hídját leeresztve,
amit így hagytak ő előtte,
nehogy bármi is visszatartsa,
ha bármely órán kelne útra,
s akadály nélkül elvonuljon.
S úgy véli ő, hogy itt e hídon,
mit leeresztve hagytak így,
ment apródnép, s erdőt kerít,                               3350
felszed csapdákat, tőröket.
Ha most nem késlekedve megy,
őket tán utolérheti,
s lesz majd, kitől megkérdezi,
ha volna erre bármi mód:
A lándzsa vére hogy s mi volt?
S a gráál útja merre vitt?
Kapun át indul, ott a híd.
Ám a hidat még el se hagyta,
megérzi, hogy a ló patája                                       3360
emelkedik nagy hirtelen,
szökken a ló, de ügyesen,
mert nyergében ha jól nem ül,
az árokvízben elterül
a ló s kit hord a nyerge még.
Az ifjú pedig hátra néz,
hogy lássa, ez miként esett,
s látja, a híd emelkedett.
Kiált, de választ nincs ki ad.
„Hé, te, ki felvonsz ott hidat!                                 3370
– harsog. – Szavam volna veled!
Hol bújsz, nem látom képedet?
Gyere elő, hadd lássalak,
s valamiről faggassalak,
mert nem tudom, mi is a nyitja!”
Kiáltozik csak össze-vissza,
de válasz nem jön semmi se.

Rajnavölgyi Géza fordítása

 

Hal szájában fémpénz

 

A beszéd kristályszerkezetű vatta.
Nem szúnyogháló. Nem is raklap.
Bár tanulmányozhatjuk a kertet
a szavakból szőtt hálón át.
Átbújnak a kerítésen az indák.
Az erdő az átírás példája épp.

Úgy támad fel, hogy rajta mész.
Minden lépés dolog s beszéd.
Cseveg a járdalappal az ész.
Egy státer[1] a Sturm und Drang darabja.
A nyelv a dolgot megragadja.
Ahelyett, hogy benne állna –
Már zöld állapotában learatja.
A mondásban lefagy a tények hiánya.
Ha lázadsz, konstrukcióként lenyúlnak!
A képernyőn narratíva-bábok úsznak.
Egy tanulmány nyeli le & el a Holdat.
A háttérzúgás egyre árnyaltabb.
A puding elfogyott, a tálat kinyaltad. 

[1] Egy státer 4 drachma. Máté evangéliuma 17. 27.

 

(Illusztráció: Emily Balivet: The Sisters of Mercy, 2012)

Paul Verlaine: Green (egy fordítás, két re-make)

Green

Levél, ágak, gyümölcs, virágok; csak neked,
s ha látlak, szívem úgy ver, ahogy soha még.
Óvja hamvas kezed. Csak hogy tekinteted
fényes legyen; tiéd. Bár apró semmiség.

A szellő fújta rám a hideg harmatot,
mikor jöttem feléd, és mindent betakart.
Elfáradtam. Veled pihennék, add karod;
és ölelj lágyan át. Egy emlék se zavar.

Hadd hajtsam fejemet kebledre, édesem,
és közben benne fel-feldereng szédítő
csókod. Aludj velem. Szenderegj édesen.
Engedd; had fusson el nélkülünk az idő.

 

A fordítás két re-makeje:

Green- Biológia

Sztóma, kollenchimák, lipidek; sok ezer.
Ha a receptorom retinámon detektál;
erős ischémiás tünet lép vele fel.
Tied, hisz véna és artéria együtt jár.

Harántizomzatom működni kezd, mikor
még az estike sem nyílik, és levegő
csapódik egyenest az os frontalis-on.
Lassan ürül a sok tejsav, s fut az idő.

Az emlőidre hadd helyezzem koponyám,
benne emlék, ahogy coitáltunk, de máris
melatonin terem, s a nagy agyállomány
reload-ol, s jön a REM meg majd a többi fázis.

 

 Green- Intim

Gyümölcsösben, füvön, s avaron. Bármikor.
Egyszerre dolgozott a szád és a kezed,
ragyogtak szemeid, s ültél a farkamon.
Imádom,  amikor benned elélvezek.

Néha a hajnal is ránk köszönt, mert tovább
tart a szex, mint az út, mi tehozzád vezet.
Elmentél. Végül én is. Elcsitul a vágy.
Aludj csak; szeretem, ha ezt rajtam teszed.

Ujjaim melleden játszanak finoman,
lehunyom a szemem, s alszom máris veled.
Csak várj, egy pillanat, s látom még, ahogyan
a tested testemen a kéjtől megremeg.

(Szeder Réka fordítása és átköltései)

Illusztráció: Georges Seurat

az irodalom határairól

 

amikor állsz a munkaügyi hivatalban,

és egy bácsi kérés nélkül kezdi el
mesélni, hogy ő közmunkás, csak
letelt a program ideje,
és neki nem volt előre lefoglalt
időpontja, bár látja, neked
van, és nem igaz, hogy csak fél
tizenegytől van sorszámkiadás,

te próbálsz nem a szemébe nézni, hogy
ezzel is érzékeltesd, mennyire
zavar a szituáció,

de ő azzal folytatja,
hogy látott a múltkor a Moszkván is négy
közmunkást, akik mint fasz a lakodalomban,
de meg is érti őket, mert milyen már,
hogy a közfoglalkoztatás havi
ötvennégyet fizet, és ebből
havi tízért rögtön lejön a békávé,
és a máv, ahol ő volt most, még ezt is
képtelen külön fizetni, és menjen a francba,

és te már éppen arra gondolnál,
hogy magával Pepinnel hozott
össze a sors, aki még szünetet sem
tart két mondat között,

akkor hallgat el váratlanul.

te is közmunkás voltál,
és nem tudod,
mi lesz veled ezek után.

 

(Illusztráció: David Arms: Now And Then)

Egy jelenet az Iszei történetekből

Iszei történetek[1], 123. fejezet

Élt egyszer egy férfi. Talán mert egyre inkább halványultak érzései Mély fű falvában[2] vele együtt lakó felesége iránt, ezt a verset költötte:

Sok-sok éven át
laktunk itt, e vidéken:
hogyha elmennék,
vajh még kiesebb rétté
vadulna Mély fű falva?

A hölgy így válaszolt:

Ha kies rétté
vadul, én fürj leszek ott,
s szüntelen sírok.
Tán még elejteni sem[3]
jönnél akkor, kedvesem?

 

A férfi ezen annyira meghatódott, hogy már nem is akarta őt elhagyni.

 

Ezer év verseinek gyűjteménye (1188), Őszi dalok első kötete, 259.

 [Őszi dalként költötte, amikor egy száz verses ciklust mutattak be a császárnak.]

Sunzei, az Anyacsászárnéi Hivatal vezetője

 

Leszáll az este.
Őszi szél fúj a réten,
lelkemig hatol.
Bánatosan sír a fürj
Fukakusza vidékén.[4]

Fittler Áron fordításai

 

 

Fudzsivara no Sunzei (Fujiwara no Shunzei)

1114–1204

Korának egyik legjelentősebb költője és vaka-kritikusa, a Fudzsivara-klán Mikohidari ágából származik. Az általa megalapított Mikohidari-irányzat a vaka-költészet és poétika egyik meghatározó tényezője volt, a XII. század második felétől pedig uralkodóvá vált. A XII. századi irodalmi élet egyik vezetője volt, több fontos költői verseny (utaavasze, utaawase) bírájának is felkérték. A hetedik császári rendeletre összeállított vaka-antológia, az Ezer év verseinek gyűjteményének (Szenzai vakasú, Senzai wakashū) szerkesztője. Legmagasabb udvari tisztsége az Anyacsászárnéi Hivatal vezetője (Kótaikógú daibu, Kōtaikōgū daibu) volt, ezért nevezték így a császári rendeletre összegyűjtött antológiákban.

(A bélyegkép a fordítő felvétele)

[1] Isze monogatari (Ise monogatari). IX–X. századi verses regény. A klasszikus japán verses regények (utamonogatari) rövid, egymástól független történetvezetésű vagy tartalmilag lazán kapcsolódó fejezetekből állnak, amelyek középpontjában egy vagy több vaka vagy versváltás áll. Az Iszei történetek főhőse egy kifinomult ízlésű, szerelmet kedvelő férfi. A főszereplő modellje a IX. század egyik legjelentősebb költője, Arivara no Narihira (Ariwara no Narihira, 825–880), a versek nagy része az ő alkotása. Jelen fejezet első vakája is az ő költeményeként szerepel más korabeli antológiákban.

[2] Fukakusza (Fukakusa). A mai Kiotó város délkeleti részén található hely. Nevének jelentése mély fű, amely egy elhagyatott, elvadult vidék benyomását kelti.

[3] A versben itt többértelmű kifejezés (kakekotoba) található: az eredetiben szereplő „kari ni” kifejezés egyaránt jelenti azt, hogy ’rövid időre’, illetve azt, hogy ’vadászatra’ (itt ’elejteni’).

[4] Jelen vaka az Iszei történetek fenti fejezetének versein, elsősorban a hölgy válaszversén alapul, annak gondolatát viszi tovább. A XII. századtól a vaka-költők kedvelték ezt a költői fogást, vagyis egy regény (leggyakrabban a Gendzsi regénye és az Iszei történetek) valamely jelenetének megidézését, illetve egy azon alapuló vers költését. Ezt a retorikai eszközt honszecudorinak (honsetsudori) nevezik.