Hangosan csendült fel a zene és töltötte meg a díszes tánctermet. A tavasz épp hogy beköszöntött, és az emberek örömmel fogadták. A bál már jócskán belenyúlt az éjszakába. Mindenfelé vérmes párocskák ropták a táncot, a parkett szélén pedig az idősebb hölgyek latolgatták az esélyeket. Melyik lányt tudják jobban férjhez adni, és melyik fiatal férfit kell megvédeni az előnytelen és szégyenletes házasságtól. Férjeik félre vonulva, túlkiabálva a zenét és a zsivajt próbálták megbeszélni az üzleti ügyeiket vagy fontosabb problémáikat.
Catherine egy félreeső sarokban álldogált. Karcsú hátát az ajtó hűvös üvegének támasztotta és figyelte a mulatozókat. Csak bohócokat látott. Különböző színekre festett álarcok sokaságát, amiket a képmutatás és a hamisság hálójából szőttek. A teremben senki és semmi sem volt igazi. Csak ragadozókat látott, kik még a saját családjukat is elárulnák a vagyonért. Az udvariasság maszkja mögött lesték a kínálkozó lehetőségeket. Rang, pénz és a jó hírnév illúziók voltak csupán a lány számára, de annak a világnak ez jelentette a boldogságot.
Catherine úgy érezte megfullad. Megfordult és elhagyta a helyiséget. A zene azonnal halkabb lett, amint becsukta maga mögött a kétszárnyú üvegajtót. A hideg levegő megcsapta szép arcát, és megborzongott. A szél belekapott göndör, fekete hajába, és kiszabadított néhány fürtöt a gondosan feltűzött kontyából. A mély dekoltázsú ruhája táncra és fülledt bálokra készült, nem éjszakai sétákra. Talán vissza kellene mennie? Megfordult és benézett a mulatozókra. Hirtelen valami furcsa érzés fogta el, talán félelem, és hátrált egészen a terasz korlátjáig. Nem fog visszamenni! Nem képes rá. Annyira más világ az.
Mindig csak azt mondani és azt tenni, ami a helyes és a család javát szolgálhatja. Elfojtani az érzelmeit, a gondolatait, a vágyait és férjhez menni szerelem nélkül. Nem! Erre ő nem lesz képes! Pedig a szülei mennyire szeretnék. Lassan huszonnégy éves lesz és egyre kevesebb az esélye rá, hogy bárki is el akarja majd venni feleségül. Mindig próbált önmaga maradni, de ez a kérőknek nem tetszett. Nem akarták őt többet. De a szíve mélyén nem bánta.
A zene ismét hangosabb lett, majd visszahalkult. Valaki kijött a táncteremből, távolabb tőle. Catherine megfordult és lesétált a széles lépcsőn. Nem akart senkivel sem beszélni, sem visszamenni. Lépteit a kert másik vége felé irányította, ahol úgy emlékezett van egy pad egy árnyékos kis ligetben. A telihold beragyogta az éjszakát, szikrákat szórva a szökőkútban lezúduló vízen. Hirtelen siető léptek zaja ütötte meg a fülét. Valaki követte. A lány megtorpant és azonnal szembefordult az ismeretlennel. Egy magas férfi volt. A lány alaposan megnézte magának. Az idegen sötét szemei baljóslatúan csillogtak. Hosszúkás arcát megvilágította a Hold, és a szája pimasz mosolyra húzódott. Barna haja összekócolva lengett a szélben. Laza inget viselt, két kezét pedig a zsebében nyugtatta. Nem éppen egy úriember, gondolta a lány. Catherine lassan hátrálni kezdett, a férfi pedig követte. A lány útját egy öreg tölgy állta el. Tenyere a mohával belepett fatörzshöz simult. Nem volt tovább.
– Megtudhatnám, miért követ? – Kérdezte emelt hangon a lány. A férfi nem riadt meg. Olyan közel lépett a lányhoz, hogy annak a fához kellett simulnia. Egyik kezével a fának támaszkodott, és a lány fölé hajolt.
– Úgy gondolja kegyed, hogy követem? Ez téves elképzelés! Én csak meg akartam csodálni ezt a gyönyörű fát. – Az arca nagyon közel volt és a lány zöld szemeibe nézett. Catherine szíve hevesen vert. Izgatottság és félelem vegyült össze benne, de ez nem vette el az erejét.
– Akkor miért engem néz? – Vágott vissza, de a férfi nem felelt a kérdésére.
– Mit keres idekint egy ilyen gyönyörű hölgy? Nem lenne szabad ilyen későn egyedül sétálnia. Még a végén valami veszélyes alakkal találkozik.
– Mondjuk magával? – A férfi mosolya még szélesebbre húzódott. Catherine zavarba jött. Minél jobban nézte az idegen arcát, annál vonzóbbnak találta. Gyorsan összeszedte magát. – Gondolom, már eleget gyönyörködött. Kérem, távozzon!
– Látom a szemében, nem akarja, hogy távozzam. Sőt, többet is szeretne ennél. – Catherine érezte, hogy elönti a düh. Mit képzel ez magáról?
– Maga egy szemtelen fráter! Nem hallgatom ezt tovább! – A lány, egy hirtelen mozdulattal kibújt a férfi karja alatt, és sebes léptekkel indult meg az épület felé. Most már vissza akart menni a biztonságot jelentő falak közé, de nem tudott. A férfi hirtelen megragadta a karját, és durván visszarántotta. A lány egy pillanat múlva két erős kar fogságában találta magát. Az idegen vadul megcsókolta és Catherine egy pillanatra elveszett a férfi ölelésében. Remegett mindene és a szíve vadul vert, de ez a gyengeség nem tartott sokáig. A férfi erősen fogta, nem tudta a kezeit kiszabadítani, ezért a lábát használta. Ágyékon térdelte. A karok azonnal engedtek, és az ismeretlen összegörnyedt. De a lány nem elégedett meg ennyivel. Már lendült a keze, és teljes erejéből pofon vágta a férfit. Az a földre esett, és fájdalmasan a lányra nézett. Ő még mindig emelt kézzel állt , és a földön fekvőt nézte. A pimasz mosoly eltűnt. Hiánya pedig a lány szívébe mart. Zavarodottság, düh és szomorúság kavargott benne. Önmagát sem értette, de végül a düh kerekedett felül.
– Mégis mit képzel rólam? Ha játszadozni akar, bent a terembe akad néhány ostoba liba! Maga képmutató gazember! Azt hiszi, mert nő vagyok, bármit megtehet? Vagy úgy gondolja, nem tudom megvédeni magam? Tévedett! Takarodjon, és többet ne is lássam!
Catherine átviharzott az udvaron, felszaladt a lépcsőn, és szinte berobbant a bálterembe. Meg kellett állnia a terasz ajtónál, hogy kicsit megnyugodjon. Vett néhány mély levegőt, megigazította a ruháját, és visszatért a mulatozók közé.

Catherine a kertben üldögélt az egyik kedvenc székében és egy könyvet tartott az ölében. Már órák óta csak nézte, de még egy betűt sem olvasott el. Gondolatai messze jártak. Egy teliholdas éjszakán, egy ismeretlen férfi karjaiban. Három nap telt el azóta, de a lány nem tudta elfelejteni a történteket. Bármit csinált, a férfi fájdalmas tekintete vagy a pimasz, kicsit gúnyos mosolya ott lebegett előtte. Még a beszélgetésekre sem tudott odafigyelni, pedig az apja meg is dicsérte a bált követő reggel, hogy nem csinált semmi ostobaságot. Pedig ha tudta volna, hogy egy ismeretlen férfit csókolt azon az éjjelen. Nem örült volna ennyire. Egyedül azt kifogásolta, hogy nem tudta Catherine-t bemutatni a házigazdának. A márki, csak egyszer jelent meg, de a lánya akkor sem volt a közelben. Ez őt nem érdekelte. Ő csak arról a csókról ábrándozott, még három nappal később is.
– Édesem! Gyere gyorsan! Vendégünk van! – Sietett felé az anyja.
– Mit beszélsz Mama? – Ébredt fel merengéséből a lány.
– Hát a mi kedves szomszédunk! Most beszél apáddal és téged akar látni! – Az anyja betessékelte a meglepett lányt a társalgóba. Catherine el sem tudta képzelni mit akar tőle a márki, hiszen még nem is találkoztak. Kisvártatva megjelent az apja és az anyja távozott.
– Figyelj rám Catherine! A márki azért jött, hogy megkérje a kezedet. Ne feledd! Lehet, hogy ez az utolsó esélyed ahhoz, hogy férjhez menj. Mindenféle képen igent kell mondanod!
– De Papa! Nem is ismerjük egymást, hogy akar így elvenni?
– Nem érdekelnek a kifogások! Vagyonos ember és magas a rangja. Ennél többet nem is kell tudnod róla! Tökéletes parti!
– De…
– Catherine! Egyszer az életben cselekedj úgy, ahogyan illik! Hozzámész! Nincs apelláta!
A lány nem válaszolt. Nem is tudott volna, mert a torka elszorult. Hát ez lesz a vége? Ahhoz kell mennie, akit nem is szeret? Szomorúan lehajtotta a fejét. Próbálta visszatartani a könnyeit, de nem sikerült.
– Kedves márki! Erre parancsoljon! Itt van az én gyönyörű lányom! – Hallotta az anyja hangját, amint benyit a szobába a kérőjével. Nem akarta tudni ki az. Csak essenek túl rajta.
– Milyen apa az, aki megríkatja a saját lányát? – Jött hirtelen a kérdés, és Catherine meglepetten kapta fel a fejét az ismerős hangra. Abban a pillanatban mindent elfelejtett. Csak azt az arcot látta, amit három napja minden egyes pillanatban. A férfi most elegánsabban volt öltözve, és a haja is rendezett volt. Komoly arccal állt az ajtóban, de szemei továbbra is baljósan csillogtak. Kérdésével a szülőkbe fojtotta a szót.
– Maga az? Hogy mer idejönni?
– Ismered már az Urat? – Hebegte az apja, de Catherine meg sem hallotta őt.
– Jogos a kérdés. – A férfi nyugodtan állt. A pimasz mosoly ismét előbukkant és magabiztosságot sugárzott felé. Catherine gyomra nagyot ugrott. Csak ezt a mosolyt ne! – Azt hiszem, ideje lenne érkezésem célját és a múltkori viselkedésem megmagyaráznom. Próbára tettem Önt. Tudja, nem szeretem a társadalmi konvenciókat. De, sajnos olyan világban élek, ahol ez a legfontosabb. Nem tudom elkerülni. – A lány szeme elkerekedett. Mintha a szívéből beszélt volna. – Ezért hasonló gondolkozású párt keresek magamnak. Szeretném, legalább az otthonomban megteremteni azt a helyet, ahol önmagam lehetek, és ez csak veled sikerülhet. – Catherine észre sem vette, hogy a márki letegezte. Csak a szavaira figyelt. A férfi pedig egyre közelebb lépett hozzá. – Hallottam rólad Catherine! Nem véletlenül költöztem a közeledbe. Tudtam, hogy olyan, vagy mint én, és három nappal ezelőtt, erről meg is győződtem. A többi lány nem bánt volna velem úgy, ahogy te. Csak szégyenkezve pislogtak volna, ahogy illik. Te bátor vagy. Kimered mondani az érzéseidet, és pontosan erre van szükségem. Egy társra, aki nem fél a szememre vetni a hibáim, vagy szembeszállni velem, ha rosszul döntök, és mindenről meg van a véleménye. Rád van szükségem, Catherine! – A férfi a lány előtt állt és most először kedvesen elmosolyodott. – Légy a feleségem, és ígérem, soha többet nem kell más lenned, mint, aki vagy!
Catherine csak nézte a férfit. Most már nem érdekelte, hogy potyognak a könnyei. Sőt! Már örömében sírt. A márkihoz lépett, és ő átölelte. Csukott szemei előtt megjelent a szeretett öreg tölgy. Milyen sokszor fogja még látni! A férfi pedig csókra emelte az ajkát, hogy megpecsételje fogadalmukat.

(Illusztráció:  Ivan Ivanovich Shishkin – Oak Tree)

 Most már mindent értek. Sebaj. Kívánni se lehetne jobbat annál, ami lett. Nem hiányzik semmi. Illetve… talán egy aszpirin. Alighanem túl sokat aludtam, kissé még kába vagyok, enyhe fejfájásom van, ami az állapotomat tekintve némileg meglepő. A föld kellemesen hullámzik alattam, és ő itt van velem, és itt is marad. Felém hajol, gondterheltnek tűnik, olvasni próbál a szememből, míg lélegzet nélkül várok az övében csillanó felismerésre. Éreznie kell, másképp nem lehet, különben semminek sincs értelme.

És igen, ajka megvonaglik, szemében nedvesen csillogva gyúl világosság. Ahogyan a kezében is, ami újra csak különös  – elvakít, ahogy felém nyújtja, de nem fáj a fény – elönt a hő teste közelségétől. Kinyúlnék, hogy a tenyerembe vegyem az arcát, aztán mégse. Olyan sok időnk van – képtelen gondolat, most mégsem tűnik lehetetlennek.

Hihetetlen, hogy csupán tegnapelőtt jött be a kávézóba. Egy esős keddi délelőttön. A harmadik kávéval próbálom elhessegetni a fáradtságot, ami reggelente a személyzeti bejáróban vár rám hűségesen.  Épp egy forró csokit készítek, kezem alatt tükörsima a tejhab, spirálban kavarogva emelkedik a csészében, végül csinos szívecskévé kanyarintom a tetején. Az idősebb hölgyek el vannak ragadtatva, olykor a fiataloktól is bezsebelek néhány elismerő pillantást.

Nekem is megvannak a visszatérő kedvenceim: a szende szőke, aki mindig a fejem fölé réved, mintha a hátam mögött hórihorgas kedvese állna. Vagy az akcentusa alapján francia szépség, aki édesen szereti (mocha és pain au chocolat) és aki egy esőerdő nedves bujasága a bő pulcsi alatt. Tüntető közönyüket egy kávéautomata diszkréciójával kezelem. Névtáblámon – a főnök szíves hozzájárulásával – ez áll: kávéügyi szakreferens és habspecialista. Apró jutalom annak, aki észrevesz.

Végzek tehát a csokoládéval, tekintetemet felhőzi a lassan vánszorgó munkaidő.  A kolléga is bosszús, nem is sejti, hogy két diploma után van csak igazán bukéja ennek az állásnak.  Grimaszolok a gondolatnak  miközben a pultot törlöm, mikor egy megfontolt női alt halkan egy lattét kér. Lattét ilyenkor? Járt már Itáliában, kedves? Délután már csak espresso járja, carasignora!

– Jó választás – darálom a rutinszöveget, aztán felnézek. Egy huszonnyolc éves forma doktornő áll előttem, zöld műtősköpenyben. A szomszédos kórházból futhatott át. Vörösesbarna haja hátrakötve, szeme szürkéskék, mint az ír tenger, ajka lila a kinti hidegtől.

Tekintete egy földalatti atomrobbantás morajával csapódik az enyémbe, az én térfelemen; mintha láthatatlan kéz ütött volna homlokon, elkapom a fejem, és a kávégép mögé bújok. Ez segít, eszembe jut, miért is vagyok itt, felnézek. Az akusztikus emlékezetem kihagy, muszáj megszólalnom.

– Elnézést, mit is kért?  – Mosolyogva mondja, hogy latte, és az információ megint elvész útközben. Bámulom, ő pedig nem tehet mást, visszabámul rám. Valaki leejt egy kiskanalat, mielőtt menthetetlenné válik a helyzet, csak ekkor ocsúdom, és gyorsan nekiállok tejet forralni. Vörös fejjel izzadok, látom a gép ezüst felületén. Mi történik itt? A háttér hangjaiból szőtt statikus zaj a válasz. Adáshiba. A hab sűrűsödik, ez már nem lesz jó latténak, csak a cappuccinónak. Mindegy, nálunk a kettő úgyis majdnem ugyanaz, hol vagyunk mi egy rendes cafétól? Kiönteném, de ekkor látom, hogy kávét nem főztem le hozzá. Csak ahogy a barna nedű csorogni kezd, merek felnézni ismét. Késve kapja el a tekintetét. Engem nézett! Nagyobb diszkrécióval kell bénáznom!

A bolt fénye a vakfoltba csúszik, a lány metsző élességgel válik ki háttérből. A köztünk lévő másfél méter valóságtartalma az egészségügyi határérték fölé kúszik, legalábbis a szívem kalapálásából ítélve. Szerelem első látásra? A tejforraló csőrén a száradt hab buborékjai hangosan pukkannak. Negyven évesen? Hol vagyok én már attól? Az is csoda, ha egyáltalán képes leszek megállapodni valakinél. Nem beszélve arról, hogy tízpercenként jönnek be a szebbnél szebb lányok, és mindbe szerelmes vagyok arra a két percre, amíg a pult előtt tartózkodnak. De akkor mégis mi az ördög ütött belém?

A kávé rég lefőtt, gyorsan belecsurgatom a tejet, csak azért sem rajzolok szívecskét. Kíváncsi pillantással köszöni meg, én nem szólok, tudom, hogy csak valami rajzfilmes nyekergésre lennék képes. Leül, félig háttal, csak a profilját látom néha, kifelé bámul, sehol egy mobil. Talán két műtét között van, és csak egy jó kávéra vágyik. Megkapta, többé-kevésbé, és ekkor megnyugszom, és a következő pácienshez fordulok, aki már hosszú másodpercek óta koldulja a figyelmem. Megkettőzött koncentrációval igyekszem a megfelelő italokat kiszolgálni, és mire legközelebb arrafelé pillantok, már más ül a helyén. Valamit azonban elvitt magával.

Mintha egész hely a lassú enyészetnek adná magát, éreztem a friss vakolat pergését, a tej erjedését, az ébredő penészt a süteményeken. Engem is összeaszalt a hátralévő három óra, képtelen vagyok normálisan végezni a munkám; A zárásnál húsz euró mínuszban van a kassza, mikor senki nem néz oda, beledobok egy húszast a tárcámból, és hazamegyek. A friss levegőn feléledek kissé, otthon frekvenciákról, rezonanciáról olvasok a neten. Bezengett a világ, ahogy megláttam, kettőnk rezgése úgy ment ölre egymással, hogy attól máshol hidak omlanak össze. Éjjel érzem ezt a különös vibrálást, miközben makacsul fáj a fejem; dél óta nem ittam kávét.

Másnap reggel rögtön dupla adaggal indítok,a szívem vad rúgással válaszol, szokatlan élvezettel vetem magam a munkába. Egészen el is felejtkezem a tegnapról; a francia lány elfelejtett melltartót venni a pulcsi alá. Elfog a tettvágy és az élni akarás, a maga tenyeres-talpas módján. Ebédszünetben aztán eszembe jut, amit előző este az emberek rezgésszámáról olvastam egy női magazinban. Ha az igaz, én máris hulla vagyok. A cikk szerint nem azt csinálom, amit szeretek. Ilyen alapon ezen a bolygón már csak a rádióhullámok rezegnek. Persze kivételek vannak, bizonyára a kedves újságírónő is az, nem beszélve a doktornőről. A hivatástudat egyben tartja az embert egy hosszú nap végén is, amikor az együgyű barista már úgy csúszik szét, akár egy Picasso-alak. Igaz,attól, aki hatkor kel, nem igazságos többet várni. Reggel, az első kávé után még bármire képes vagyok, délben mindig eszembe jut, mit kezdjek az életemmel, délután kettőkor olvasnék hajnalig, este hatkor viszont már csak az utolsó kávénak köszönhetem, hogy egyáltalán hazajutok.

Aztán jön, és már az ajtóban mosolyog. Latte. Hirtelen olyan illetlennek tűnik minden eddigi gondolat, ám egy új sem jön a helyükre. A szívem egyetlen dobszóló, a mozdulataim egy márványtömbből faragják ki magukat, míg végül a józan eszem nehézkesen felkapaszkodik a tömb tetejére és halált megvető bátorsággal kiolvassa a doktornő névkártyáját. Kyra. Kyra! Kyra…? Most jövök rá, hogy végig Elizabethnek gondoltam. Ez kibillent annyira, hogy képes leszek megcsinálni az italát. Megint több a hab, de némi jóindulattal elmegy latténak. Leül félig háttal, a kiszolgálás szünetel, a külvilág pedig szokatlan tapintattal marad távol a kávézótól a következő tizenöt percben.

Szája íve láttán, hirtelen belém mar a felismerés – tudom, milyen a csókja! Az ajka az Anette-é, akinek az íze még épp csak halványodni kezdett. Tovább kutatok. Haja Irene-é, tenyerem még őrzi selymességét. Az orra Norah-t, veszekedéseink dúlt viharait, álla íve a pusztába kiáltott szavakat idézi, amiket egykor Catherine-nek címeztem. A szeme… – mosolyodom el, nem is lehet, csakis Martha-é, akibe hatévesen szerettem bele, reménytelenül és viszonzatlanul és csak tizenhét évesen hagytam, hogy a valóság elcsavarja a fejemet. Mindőjük viselt valamit magán a lattéját kortyolgató arcból, amit távozása után máris alig tudok felidézni. Ott van a szemem sarkában, de ahogy odanézek, eltűnik – maradnak a már jól ismert részletek – és az emlékek.

Hazafelé menet megszédülök, le kell ülnöm egy padra. Túl sok kávét iszom. Bármi is történik most velem, legalább huszonöt évet késett. És mégis úgy tűnik, hasztalan volt minden tapasztalat, a szívem lopva bekapcsolta magát a hátam mögött és már nem éri be annyival, hogy jól megfuttasson, az egész világomat akarja betörni, mint egy tükröt. Egy vadidegen nő által, aki eddig annyit mondott, hogy „Latte” és „köszönöm”. Körülöttem a város papírdíszlet csupán, az árnyak valóságosabbnak tűnnek, mint ami veti őket. Úgy érzem, az ép elmémért harcolok, és nem vagyok biztos abban, hogy a jó oldalon küzdök-e. Talán meg kéne adnom magam ennek az eksztázisnak, és akkor hirtelen minden kisimul, mint mikor a bozótosból visszakanyarodsz a sztrádára.

De hová vezet ez az út? Érzem, hogy egy sör és egy jó beszélgetés visszahozna a földre, de nincs kedvem találkozni senkivel. Olyan vagyok, mint a Voyager, kívül járok a naprendszeren, és most már látnom kell a következő csillagot, hogy legyen még értelme a létezésemnek, tartson bármeddig az út.

Sikerül nyolc órát aludnom, reggel pörgök, egy flatwhite is elégnek bizonyul hozzá. Várom a franciát, vagy a szende szöszit: Valamelyiket elhívom randizni! Nem számít, hogyan válaszolnak, persze nem sértődöm meg, ha igennel. De nincsenek sehol, helyettük Kyra áll a pultnál. A fenébe! Későbbre vártam.

– Latte? – kérdem elcsukló hangon. Mosolyogva bólint, már csinálom is, közben a mennyezet lejjebb ereszkedik. Hát legyen. Nem így terveztem, de ha ezt akarja… Elhívom hát őt. Menni fog, alapítottam én már zenekart egy hegedűslány miatt.

Kinyitnám a szám, de összeragadt, megköszörülöm a torkom. Megszólalnék, de ráköszön egy ismerősére, aki épp távozik. Lekapom a fejem és észreveszem, hogy sűrű a hab, ebből már megint capuccino lesz. Most mit mondjak? Kedves Kyra, momentán nincs latte raktáron, de tudok egy helyet, ahol istenien készítik. Rajtam pihen a tekintete, pillantásában várakozás. Valamit nyilatkoznom kell, talán azt, hogy igazából nem is vagyok barista, csak még nem találtam ki a következő lépést – kár, hogy a nézésébe egészen belezsibbadt a jobb karom.

Kicsit összeráncolja a tekintetét, de így még talán gyönyörűbb, egészen földöntúli, miközben a papírmasé díszletet elfújja előlünk a szél, és nem marad más, csak mi ketten; ahogy mindig is kellett volna, hogy legyen, az eredendő állapot; felesleges volt ezért időt, teret és egyéb butaságot körénk teremteni. Rezgésszámom az eget verdesi, az újságírónő biztos elalélna, képes lennék megpörgetni a bolygót a tengelye körül. Tudom, hogy Kyra is érzi az erőm – király vagyok és ő királynőm.

Talán meg is rémíti kicsit, mert aggodalom ül fejedelmi arcára. A világ néhány részlete visszaszivárog, emberek gyűlnek körénk – talán, hogy részesüljenek a csodában, még mögöttünk a szemközti falon lévő műanyag csillár is felénk nyújtózkodik kíváncsian, nem is emlékeztem rá, hogy ott van. Különös. Aztán újra távolodni kezd minden, csak ő marad és én. Kezéből fény árad, elvakít, de nem fáj, így is látom az arcát, az sem érdekel, ha soha többé nem látok mást.

Nem hiányzik semmi. Csak a fejem fájdogál egy kicsit. Sokáig aludtam, de most ébren vagyok. Mégsem történik semmi. Mintha valami favicc csattanójára várnék. Haha, nagyon vicces, motyogom bele a fénybe próbaképp, de nincs, ami vigye a hangom. Most akkor merre? Még soha nem éreztem magam ennyire kipihentnek, valami mégis nyomja a lelkemet. Nem mindig érzem, csak néha. Szabályos időközönként. Egészen kiszorítja belőlem a szuszt. Valami tompa zajt hallok, és két tenyeret érzek a mellkasomon. Aztán valami belevilágít a szemembe. Megvakulok! A fény eltűnik, egy arcot látok, és tudom, hogy ismerem valahonnan.

Ez a szépség maga! Ő emel fel oda, ahol a hozzá hasonló ideák születnek. Örökké velem lesz! Most már tudom, hova tartok! Azaz, csak tartanék, mert a megtestesült szépség tenyerével visszanyomja a mellkasomat a földre. Majd újra, és megint. Mit akar? Visszanyomni a fogkrémet a tubusba? A gyomrom irányából mély, évtizedes csalódottság törekszik felfelé. A gyönyörűség homloka izzad,  arcát egészen elcsúfítja az elszántság. Sokért nem adnám, ha abbahagyná, amit csinál, és inkább mosolyogna megint. Mindenesetre, ha netán sikerrel járna, akkor az első lélegzetemet arra fogom használni, hogy egy újszülött vehemenciájával a  fülébe ordítsam: kimondhatatlanul, reménytelenül és végérvényesen – unatkozom!

 Dublin, 2018.12.01.

(Illusztráció: Coffee makes coffee – Andrew Saur & Angel Sarkela-Saur )