A szomszéd néni az eget nézi

– A szomszéd néni az eget nézi.
– Igen, ő minden este kiül ide a tornácra és nézi az eget.
– De miért nézi az eget.
– Nem tudom, hogy, ha gondolod kérdezd meg tőle.
…
– Csókolom.
– Szervusz, kisfiú.
– Hogy tetszik lenni?
– Jól vagyok, köszönöm. Öregesen. Hol így, hol úgy, de legfőképp szarul.
– Miért tetszik az eget nézni?
– Te nem szoktad az eget nézni?
– Nem.
– Hát akkor nem is láthatod.
– Mit nem látok?
– Hát az UFO-kat
– UFO-k vannak?
– Igen és el akarnak pusztítani minket, amikor alszunk. De én nem alszom. Én vigyázok. Lelövöm őket.
– Puskával?
– Nem. A szememmel lézert tudok lőni.
– Nem veszélyes ez?
– Csak rájuk.
– Akkor én biztonságban vagyok?
– Igen, nem kell félned.
…
– Anya, a szomszéd néni azt mondta, hogy UFO-k vannak.
– Ezért nézi az eget?
– Ezért, igen.
– Bolond szegény.
– De ő megvéd minket, mert lézert tud lőni a szemeivel.
– Ne beszélgess bolondokkal.
– Te tudsz lézert lőni a szemeiddel?
– Nem, nem tudok.
– Akkor te nem tudsz megvédeni.
– Aludj már.
…
– Hülye a fiad.
– Már miért lenne hülye szegény?
– Mert rád ütött, azért.
– Nincsen vele semmi gond.
– Jaj, dehogy nincs vele semmi gond.
– Miért lenne?
– Mert te aztán pontosan tudod, te, aki itthon se vagy, hanem csak dolgozol, meg jársz a kurváidhoz.
– Nem járok a kurváimhoz, nincsenek is kurváim.
– Jaj, dehogy nincsenek kurváid, tudok mindent.
– Te vagy a kurva, te aki itthon ülsz a seggeden, nem csinálsz semmit, nem tiszteled az embert…– a szomszéd néni pedig nézi az eget és bárcsak meg tudná védeni az embert a saját szüleitől is.

Kopott aktatáska

Mindig az ajtó melletti asztalnál ült, a széke mellé támasztotta a kopott aktatáskáját, és a szék támláján lógott a kabátja télen-nyáron. Tipikus öreg alkoholista, akiről azt mondják, hogy értelmes ember, és ezt el is hiszi magáról. Mérnök volt, azt mondják, és mondta ő is. Orra hegyére tolta a szemüvegét és a koszos szemüveglencsék fölött nézte az embert. Mindig volt valami mondanivalója az emberségről, a szeretetről, az időről, és ami csak eszébe jutott, de magáról aránylag kevésszer beszélt. Többnyire érdektelen, általános történeteket és megfejtéseket mondott. A csapos nő tűrte, ahogy a törzsvendégek is, sőt tisztelték is, gyakran meghívták pár olcsó fröccsre, vagy felesre. De bolondnak tartották és kinevették a háta mögött. Néha én is oda kerültem mellé, fejét lejjebb hajtva, ráncolt homlokkal nézett a szemüvege felett hozzám.
– Ott dolgoztam. Debrecenben, az atomerőműben.
– Debrecenben nincs atomerőmű.
– De van, csak senki nem tudja. Titkos szovjet atomerőmű.
– Ott dolgozott?
– Igen, negyven évig. Aztán a rendszerváltással eljöttem onnan. Veszélyes hely lett.
– Nyugdíjba ment?
– Nem. Elküldtek mindenkit. Aláíratták velünk, hogy nem beszélnek senkinek az erőműről.
– De hát hogy lehet elrejteni egy erőművet?
– Hát látja, el lehet. Meg lettünk fenyegetve, hogy ne beszéljünk, már így is sokat tudunk.
– Kicsodák?
– A szovjetek, meg a kormány.
– Nem, kik tudnak sokat?
– Hát mi, a dolgozók.
– Sokan voltak?
– Sokan… Már senki nem él… Elkapták őket.
– Az összeset?
– Igen. Megmérgezték őket. A kormány.
– És magát miért nem?
– Mert én kitaláltam, hogy hogyan lehet összezavarni a jeleiket.
– Hogyan lehet?
– Én mérnök vagyok. Építettem egy műszert, ami összezavarja a radarjeleket. És így nem találnak meg.
– Hogyan építette?
– Itt van a táskámban, mindig magamnál hordom. Így nem találnak meg.
– Megmutatja?
– Nem lehet.
– Miért nem?
– Majd máskor. Veszélyes. – nem akartam erőltetni, és hálás voltam az információkért, így meghívtam egy fröccsre.
Hónapokkal később kerültem csak vissza erre a helyre. Mindenkinek meséltem Gézáról, és az erőműről Debrecen mellett. Jó sztori volt. Perverz izgalommal vártam már, hogy megint ott lesz a Géza és mond valami nagy okosságot.
– Hát a Géza, merre van?
– Nincs az már sehol.
– …
– Meghalt szegény, múlt héten.
– Szerencsétlen. Mi történt?
– Rák. Évek óta húzódott már. Ezért is járt le, hogy legyen egy kis pihenése. Egy kis szórakozása.
– Szegény Géza.
– Még lejött a múlt héten is, kedden. Aztán nem jött többet. Szerdán halt meg. Pedig még itt hagyta ezt is. – a pult mögötti sarokba mutatott. Ott állt a falnál Géza kopott aktatáskája.

(Illusztráció: Susan Respinger)

A víz halványan kékes-fekete volt, mintha a papok szederborral színezték volna.
Vagy mintha valami feneketlen mélységből törne elő, és rengeteg gyötrelem árán érne el a sziget sziklás, agyagos talajáig. A kutacska peremén bársonyos ujjacskák, egy ismeretlen növény víz felé kapaszkodó gyökerei.
– Megkóstolhatom a kút vízét? – kérdezte Riolda.
– Hiszen ezért jöttél – mondta a legmagasabb pap. – Valami ostoba babona vagy mese hajszolt el idáig.
Riolda elmosolyodott, de mielőtt felemelte volna a poharat, óvatosan körbenézett.
Nem látott egyetlen vadállatot, farkast vagy macskafélét, semmi titokzatos szörnyet, sárkányt, rejtélyes csúszómászót, csak az épülő kápolnát és az öböl fölött pár, szélbe kapaszkodó borókafenyőt.
Talán tényleg babona, gondolta Riolda.
Nincs az a kis sziget, ahol babonás tengerészek ne bukkantak volna rá az idő szívére, az ifjúság kútjára vagy legalább egy nyugtalan álmok közt szendergő királylányra.
Kellemes, de semmilyen íze volt a víznek.
– És legalább most tizenöt évesnek érzed magad? Visszakaptad az ifjúságodat? – kérdezték a papok nevetve.
Riolda egyszerűen csak fáradt és csalódott volt.
De hogy a többieket is eloldozhassa, meg kellett győznie a papokat: ők mindannyian jámbor zarándokok, akik az égadta világon semmi veszélyt nem jelentenek az épülő kegyhelyre. Békés, jámbor birkatenyésztők egy kopár szigetről, akik szent Reginaldust jöttek köszönteni, a híres, csodatevő vizet megkóstolni. Ő, Riolda egy világlátott királynő, aki Isten megannyi csodáját látta már Velencében, Almériában, a normannok udvarában… A legeslegfurább csoda Réniens-ben, a híres monostorban érte, amikor is…
És Riolda azon kapta magát, hogy tréfás történeteket mesél Hildi hercegnő udvaráról, és teli szájjal nevet az őt derűsen hallgató papokkal.
Teli szájjal! Ez persze illetlen, rút dolog, ha az embernek már egy-két foga elől is hiányzik. Udvari hölgy ilyet a legeslegjobb anekdota mesélése közben sem tesz, úgyhogy Riolda a szája elé kapta a kezét, mintha csak egy csúnya szó kibukkanását akarta volna megakadályozni.
A nyelve hozzáért a felső fogsorához… és láss csodát: a régi fogai olyan szilárdan ültek a szájában, mint a szögek, Riolda az utolsó mondat végén rá is harapott a nyelvére. Aztán remegve végigsimított a hasán, a mellén a combján: kemény és idegen volt a húsa, mintha csak egy fabábu testét markolászná. A hasában azt a nem kellemes bizsergést érezte, amellyel a Hold jelzi a fiatal asszonyoknak, hogy éjjel-nappal, életük minden percében a fogságában tartja őket.
– A víz – motyogta Riolda – micsoda víz!
A hangja is idegen és artikulálatlan volt, ahogy a fogak sövénye mögül utat tört magának. Magasabb, csicsergősebb, mintha csak affektálni akarna.
– És az arcom! Szent ég! Bár láthatnám!
Odarohant az öbölhöz – közben elsodort egy növendék borókafenyőt – és meresztgette a szemét. De csak egy kékruhás árnyék libegett-lobogott a vízen.
– És mi lesz a vége? – kiáltott a papoknak. – Holnap meghalok? Agyaraim nőnek? Vagy majd én is egy pillantás alatt majd megöregszem? Mondjátok csak! – kiáltotta. – Már semmitől nem félek.
És tényleg nem félt. Mintha a csodavíz az öregséggel együtt a rettegést is elmosta volna.
A parton illegetve magát, egyszer csak elöntötte a szégyen.
A férje, az alattvalói, a gondjaira bízott kamaszfiúk itt hevernek megkötözve, ő pedig a karjait csapkodva, kőről-kőre ugrál.
De a papok nem engedték, hogy azonnal eloldozza a köteleket.
– Mondd csak, királynő! Ki a szigetetek védőszentje? Mikor keresztelkedtetek meg?
– Még barbárok vagyunk, de ami késik, nem múlik – nevetett Riolda. – Ha ez a víz ilyen csodálatos, és mindannyian meggyógyulunk tőle, akkor Isten bizony felvesszük a keresztet. Nincs semmi, amit ne tennénk meg Szent Reginaldusért.
– Úgy legyen! – kiáltott a legidősebb szerzetes, és egy kis késsel odalépett Riolda alattvalóihoz. –Szülessetek mind újra Szent Gervasius nevében.
Riolda szinte elájult a türelmetlenségtől.
De vajon helyes-e ilyenkor többiek arcába bámulni? Saját alattvalóinak átváltozását olyan részvétlenül figyelni, ahogy kisgyerekek nézik a bebábozodó hernyókat? Közönyösen tanulmányozni, ahogy az idő egy emberi testben visszafordul?
És ugyan mért akarnának tizenöt-tizenhét éves suhancok megint fiatalok lenni? Mi értelme nekik ekkora kockázatot vállalni? Talán ez a csodavíz minden fiatalt megbetegít.
– Kedves gyermekeim! – fordult az alattvalóihoz. – Én még nem tudom, hogy Szent Gervasius csodatevő vize méreg-e vagy pedig Isten különös ajándéka. Nektek semmi szükségetek rá, hogy visszanyerjétek ifjonti erőtöket. Fontoljátok hát meg, hogy ezzel a különleges vízzel megéri-e próbára tenni az egészségeteket. Bizony nem volna oktalanság, ha csak abból a vízből innátok, amit magunkkal hoztunk erre a szigetre. Gondoljátok csak meg…!
A köteléküktől megszabadított alattvalók felordítottak, és egymást taszigálva rohantak a kúthoz. Fröcsköltek, ugráltak, végül könyékig-derékig belemerültek.
Sjön, Riolda férje a térdét átölelve csendesen gubbasztott a deszakafal mellett.
– Azért jöttünk ide, Sjön, hogy meggyógyulj! Hogy visszanyerd az életerődet! Hogy rázd le magadról a szomorúságot!
Sjön álmosan felpillantott törékeny és fiatal feleségére.
– Te vénségedre egészen megbolondultál, Riolda! Nézd csak ezeket a gyerekeket! – Sjön dühösen kiegyenesedett ültében. – Mit gondolsz? Hányan fognak közülük hazatérni?! Talán az összes fiatalt sikerült tönkretenned!
Riolda rámutatott a fröcskölést mosolygós nyugalommal figyelő, daliás papokra.
– Ők olyan szépek, olyan egészségesek, mintha nem Szent Gervasiust, hanem magát a Grált Őriznék. Látod, milyen daliásak? Hetek óta isszák ezt a vizet, és kutyabajuk sincs. Délcegek, nyugodtak, makkegészségesek. Hát nem ilyenek akarunk mind lenni? Nem erre törekszik mindenki? – és végighúzta a kezét saját tolakodóan ágaskodó mellein.
– Te tényleg megbolondultál! – rivallt rá Sjön. – Arra nem gondoltál, hogy mihelyt elhajózunk innen, azonnal elkezdünk öregedni? És nem lassan-lassan, hanem pár óra alatt vénséges vén aggastyánok leszünk? És nemcsak te és én, hanem ezek az esztelen gyerekek is. Ellepik őket a kiütések, a ráncok, a szemölcsök, nem lesz majd családjuk, pár hónap múlva fehér üstökkel fogják őket eltemetni. És ez még nem elég! – ordított egyre szenvedélyesebben. – Ha ez az Idő szigete, akkor lehet, hogy pár nap leforgása alatt a mi világunkban évek telnek el. Míg mi itt kiabálunk egymással, elmúlik a tavasz, a nyár, az ősz, a mi szigetünkön emberek születnek és halnak meg. A gyerekeink meghalnak, a gyerekeink gyerekeinek is gyerekei születnek. És mi akármit csinálunk, többé nem találunk vissza a saját időnkbe!
A búskomor Sjön évek óta nem ordítozott senkivel. Már évek óta nem volt kíváncsi a feleségére, a gyerekeire, a „saját idejére”. És eddig még nem aggódott egyetlen fiatalért sem.
Talán nem is kell kortyolni a vízből, Szent Gervarius ereklyéje enélkül is boldog-boldogtalant meggyógyít?
Riolda át akarta ölelni, de Sjön olyan dühös volt, hogy ellökte magától.
– Te esztelen, hiú béka! Mit mondasz majd a szüleiknek, mikor aggastyánként visszaviszed őket a szigetünkre? Ó, te szerencsétlen! Hát miért nem haltunk meg együtt a tengeren? Miért nem pusztultunk el a mór fogságban? Miért nem vesztünk éhen a Nyugati szél szigetén az első gyerekünkkel? Hogy te micsoda ostoba nőszemély vagy! Megbetegített az a sok olvasás!
Riolda csak nevetett. Alattvalóik, a Nyugati szél szigetének fiai a kút körül visongva kergetőztek. Már nem kékes, hanem rózsaszínes fényben játszott az előbuggyanó víz, mintha felfrissült volna a temérdek nevetéstől.
A nap pedig úgy ragyogott, mintha Szent Gervasius – a legnagyobb titokban – a déli, fénytől pompázó vizekre kormányozta volna ezt az apró földdarabot.
Ki szabja meg, hol van a határ élő és élettelen közt?
– Örök hűséget esküdtem neked, Riolda. És én nem akarom, hogy egyedül kelljen viselned a megsemmisülést. Azért iszom a vízből, hogy ne kelljen egyedül szenvedned. Hogy ne legyél egyedül, ha nem láthatjuk többé a gyerekeinket.
Riolda a nyakába akart hullani, de Sjön felemelte a kezét. – Kérlek ne visítozz! El sem tudod képzelni, mi vár ránk.
A hórihorgas szerzetes egyre csak ott körözött körülöttük.
Riolda azt hitte, szemrehányást akar tenni az óriási lárma miatt, vagy ezen az ünnepi órán akar a keresztény hit felvételére buzdítani.
– Szólj az embereidre, királynő! Hagyják abba ezt a nevetséges ugrándozást! Szent Gervasius csontjait meg kell védenünk. Nézzétek csak! Kelet felől egy katonai gálya közeleg.
Riolda lesimította a ruháját, és megpróbált komoly képet vágni.
Szégyellte a hórihorgas barátnak bevallani, hogy az evezőkön kívül semmiféle fegyverük nincs.

A Spanyol Régészeti Társaság két önmagában is egyedülálló ritkaságot állított ki. Egyfelől Felipe Ortiz de Retez, az 1545-ben Pápua Új-Guineában nyomtalanul eltűnt spanyol felfedező feljegyzéseit, melyeket Mutengke Ronuka Kunka pápua varázsló egykori kunyhójában találtak meg. Másfelől magának a varázslónak a feljegyzéseit, aki szintén gazdagon dokumentálta találkozását a jobb sorsra érdemes világutazóval. Az írásokat változtatások nélkül adom közre.

Ortiz de Retez
Ma partra szálltunk egy ismeretlen szigeten. Maga a paradicsom – leszámítva persze a vadembereket. Teljesen meztelenek, a testükre furcsa jeleket pingálnak, bár meglepően barátságosak, ha fehérek lennének azt mondanám, kedvesek, érdeklődőek, szeretetteljesek. Valószínűbb, csak ámulatba ejtettük őket a hajónkkal, díszes öltözékünkkel és imponáló fegyvereinkkel.

Ronuka Kunka
Ma ismeretlen fehér embereket mosott partra a tenger. Zavartnak tűnnek, valószínűleg betegek, ami nem csoda, nem festettek magukra mágikus jeleket, amik megvédenék őket. Rongyokkal takarják be a testüket, el nem tudom képzelni, miért. Kezdetleges fegyvereik zajosak, ormótlanok, esőben beáznak, nem tudom, a vadonban lehet-e ezekkel bármit is kezdeni.

Ortiz de Retez
Meghívtak minket a falujukba. Hosszú évtizedek áldozatos munkájára lesz szükség, hogy civilizáljuk őket. Fertőben élnek, a pápua nők romlottak, léhák és erkölcstelenek, de még ez a legkevesebb: emberhúst is esznek. Az aranyat ismerik, szerencsére primitívek, nem tulajdonítanak neki értéket.

Ronuka Kunka
Vendégül láttuk őket. Tényleg betegek. Az emberhúst nem eszik, sőt, mintha undorodnának tőle, de a disznót, ami büdös és undorító, szeretik. Mániások. Az ungabungán és az aranyon kívül más nem érdekli őket. Elvesztették a lelküket, hosszú évtizedek áldozatos munkájára lesz szükség, hogy magukhoz térjenek.

Ortiz de Retez
Sajnos, itt az újvilágban, ha a vadak jóindulatát szeretnénk elnyerni, kénytelenek vagyunk a szokásaikhoz igazodni. A varázsló lánya, ez a Gigileia rafinált egy nőszemély, nem utasíthattam vissza a közeledését, mert a vadak közt ez sértés számba menne. A mi bűneinktől megváltott világunkból nézve elborzasztó, micsoda fertelmes bugyrai vannak a bűnnek! Szerencsére Fernando atya segít a feldolgozásban, rengeteget időt áldoz a gyónásomra.

Ronuka Kunka
Megkértem Gigileiát, segítsen neki. Felipe főnök nagyon zárkózott, talán a legsérültebb mind közül. A mániája fogságában él, állandóan csak az ungabungán jár az esze – de legalább élvezné! Gigileia szerint olyan, mintha nem is lenne ott, mintha közben valami gyötörné. A Fernando nevű varázslójuk próbálja gyógyítani, de szerintem ő fekete varázsló, ráadásul a legrosszabb fajta, aki ennek nincs is tudatában.

Ortiz de Retez
Ma megmutatták az aranybarlangot. Elképesztő gazdagság! Legalább kétmillió uncia tiszta arany, plusz a drágakövek. Mekkora szerencse, hogy a vadak teljesen közömbösek, azt mondták, vihetünk, amennyit csak szeretnénk. Áldás! Mennyei Atyám, köszönöm jóságodat!

Ronuka Kunka
Ma megmutattuk nekik a barlangot. Szomorú történet. Az eszüket vesztették, szegények. Ez a sárga salak meghipnotizálta őket. Próbálom megérteni, de nem megy. Ahogy körbenéztem, körülöttünk minden szebb volt, mint az a vacak. „Ti nem érzitek a virágok illatát, nem látjátok a dzsungel buja szépségét? Egy kolibri egyetlen szárnycsapásába több gyönyör szorult, mint a sápadt barlangotokba.” Hiába, őrült fénnyel a szemükben röhögtek.

Ortiz de Retez
Bányászbrigádokat állítottam fel, beindítottam a folyamatos termelést. Minél hamarabb ki kell termelni egy hajórakományra valót. Már meg is írtam a levelet Rodrigo öcsémnek, aki az egészet pénzzé teszi, abból hét hajót bérel. A hét hajóból lesz húsz, és így tovább. Megcsináltam a szerencsémet! Csak ez a kéjsóvár nőstény ne kínozna, állandóan itt téblából, és most tényleg nem hiányzik egy diplomáciai perpatvar. Nem tudom, bírnám-e Fernando atya nélkül?

Ronuka Kunka
Kétségbeejtő! Ezek rabszolgát csináltak magukból. Megérkeznek a Paradicsomba, erre elkezdenek három műszakban egy bányában dolgozni. Gigileia esténként sír, azt mondja, nem bírja nézni, ahogy a démon felemészti Felipe főnök lelkét. Próbálná gyógyítani, de az arany már az eszét vette. Megpróbált Fernando varázslóval is beszélni erről, de őt az ungabungán kívül más nem érdekli.

Ortiz de Retez
Az emberek fáradtak, morognak. Igazuk van. A bennszülöttek egész nap csak zabálnak, dugnak, meg a felhőket nézik, miközben ők a bányában gyötrődnek. Sajnálom szerencsétleneket, de ez így nem mehet tovább, az mégsem állja, csak az egyik fél viselje a terheket, elvégre ebből nekik is hasznuk származik majd. Ráadásul Fernando atya is állandóan a fülemet rágja, ezt a fertőt fel kell számolni: meg kell téríteni őket. Holnap beszélnem kell Mutengkével.

Ronuka Kunka
Egyre betegebbek. Látom az őrületet a szemükben. Érzem, baj lesz ebből. Sajnálom szerencsétleneket, de ha nem akarnak meggyógyulni, akkor itt nincs segítség. A varázslójuk a legőrültebb. Elmagyarázta a vallásuk lényegét. Isten (állítólag) vízözönnel kiirtotta a földet, rafinált csapásokkal sújtotta az emberiséget, megölt mindenkit, aki csak élt és mozgott, végül ezek megkoronázásaként halálra kínozta a fiát, hogy bebizonyítsa, mennyire szereti őket – jaj! Holnapra összehívom a törzsi gyűlést.

Ortiz de Retez
Nem könnyű a vadakkal. „De hát miért kellene nekünk egy bányában dolgoznunk?” – egyre csak ezt hajtogatják. Ezek egyszerűen nem értik, mit akarunk tőlük – vagy nem akarják érteni. Szép szavakkal itt már semmire sem megyünk. Beszéltem Fernando atyával, magasra emeljük Krisztus Urunk győzedelmes zászlaját – egyszóval a térítéssel kezdünk. Aki nem hajlandó megtérni, az úgyis elkárhozik – neki is jobb, ha megöljük.

Ronuka Kunka
A gyűlésben mindenki így látja: a fehér embereket idehozták az istenek, hogy meggyógyuljanak, de ők nem akarnak meggyógyulni. Teljesen elborult az elméjük, démonokat árasztanak, megmérgezik az őserdő szellemét. Fel kell kérnünk őket, hogy távozzanak. Gigileia sír.

Ortiz de Retez
Tudtam! A nagylelkűségünket gyengeségnek vélik: fellázadtak ezek az ingyenélők. Majd meglátjuk, ki megy el innen, kedves pápua barátaink. Elfogadtam Fernando atya javaslatát, holnap elhozzuk nekik a kereszt csodáját: kereszt vagy ólom – ámen.

Ronuka Kunka
Az éjjel álmot láttam. Lángoló kunyhók előtt térdeplő megláncolt testvéreim, legyilkolt férfiak, megerőszakolt nők, kiloccsantott agyvelejű elégett csecsemők. Megértettem. Reggel magamhoz vettem a mérget, még nagyapótól kaptam a receptjét. Hét csepp a vizeshordójukba épp elég.

Ronuka Kunka
Elolvastam Felipe főnök naplóját. Borzasztó látni, mit hurcolt magában, szegény, még borzasztóbb, hogy nem tudtunk rajta segíteni.

Gigileia egy gyönyörű, kékszemű, barnabőrű kisfúnak adott életet, akinek mindenki a csodájára járt – mégiscsak sikerült feltámasztani a lelkét.

Forrás: Tízmedve

(Illusztráció: The Mac Ruff Sketchbooks)