(i)

Nővérem, aki fiatalabb nálam,
fogta a föld összes szomorúságát,
egy nagy bőröndbe belegyömöszölte,
és elköltözött. Aztán visszatért.
Évek múltán. Üres poggyásszal. Kérdtem:
„Hát a bánatok?” Szeretőn mosolygott:
„Tengerészek meséje csak a tenger.”

 

(ii)

Majd jön egy ember, hátán a hideggel,
zsákban hordozza decemberek átkát,
görnyedten lépked, görbén énekel,
hozza a telet, hozza a halált,
fázós törvényt és engedelmes álmot,
de meleg szóval nővérem megszánja,
s nevetik csak tündérfútta manók.

 

(iii)

Nővérem ébreszt. Azzal, hogy nem hallom
hangját, és arca nem ragyog teret.
Százvégtelenszer kalandor eső
gyógyulódásba tisztít élnököt.
A kapu is fal, ha nincs, ki belépjen;
a pocsolya is tenger, csak nem tenger.
Megérdemli a világ a katarzist.

 

(iv)

Nővérem ébreszt. Arcom cirógatja
a kis lábujja ívén megsikló fény.
Okosan ragyog túlsó partomon
a belső tenger. Őhozzád beszélek.
Körbeszédüllek, míg állsz józanul;
s nemcsak a szív: szó is irántad dobban.
Megszólítás tesz nyelvvé levegőt.

 

(v)

Mikor az ajtón bekopogtatott
a Kelet Krisztusa, összekevertem
a fénnyel, s hunyorogtam szó helyett.
Mikor az ablakot megkocogtatta,
azt hittem, csak a nyár bolondozik.
Harmadjára nővérem nyitott házat.
És betessékelt minket Vendégünkbe.

 

(vi)

Milyen finom egyenlege erőknek:
belülről én nyom, kívülről világsúly,
anyagtalanná mégse roppanunk.
S miért érkeznénk, ha nem melegedni
egymás mellé? Nővérem tudja: tudni
kevés az ilyest. (Élvén tudatot
légy áldott, hiszen az vagy már. És áldó.)

 

(vii)

Isten tudtára adni a világot
születik legkicsinyebb testvérünk is,
a harmatcsepp, fűszál gondolatául.
Hogy megtarthassam, nővéremnek nyújtom,
amim úgy van, hogy nem enyém. (Boldogság
és nyelv játéka a birtok, a vonzás.)
De angyalt tanít ő repülni éppen.

 

(viii)

Egymás mellett évszakszám eltörténünk.
Párhuzamosan tartunk végtelenbe,
s más végtelenek merőlegesek ránk.
Találkozunk majd? Beszélgessünk addig!
Nővérem úgy él titkokat: érettünk
magának sem árulja el, bár tudja,
hogy minek metaforája az Isten.

 

(ix)

Nővérem úgy beszél: a szavakat
szájából szabadon engeszteli,
s imára közben tördeli kezét.
Múlhatatlanodik gyönyörű kontya!
Vagyogatózom, hogy lehessek láttán.
Nővérem néha alszik, néha bűvöl
teát, néha világokat teremt.

 

(x)

Világ szélére sodródó világ
után nővérem játszi ujjakkal nyúl;
egyöntetűvé tisztult cinkeálmot
s görcsöket is dajkál hűs türelemmel;
közben Istennel egymást éltetik,
és tilinkót fú szólamhasadtáig,
és angyal kezét csúsztatja kezembe.

 

(xi)

A tavasz küszöbére hajtanám
fejem. Ha itt lenne már. Vagy ha lennék
már ott. Ha lennék. S nővérem lábához.
Szívemig egyetlenülsz néha, ne
jusson eszébe meg-megállni. Én vagy.
Elegendő a jó: az annál többet
rekvirálják ínséges angyalok.

 

(xii)

Krízisben nem marad velünk katarzis,
se művészet – csak akkor, ha ima.
Mikor a gonosz kísért, tűnhetik föl:
erősebb mindig a Jó kísértése.
Ma koreai tavasz vagy, nővérem;
köréd sűrűsödnek az angyalok,
s te esszenciájuk leszel, szirmokkal.

 

(xiii)

Nővérem! Számít-e, hogy nincs nővérem?
Persze Assisi, persze Cseh Tamás,
persze kolostorok és anima –
az érthetetlen szétolvasható.
De össze? Összébb? Múlatlan gyanánt?
Mit tud a nyelv, hogy nem tudhatjuk róla,
mit vél rólunk? Nővérem, te tudod.

 

(xiv)

Megindultan lehet csak megindulni?
S múlhatatlanul múlni közelebb
egymáshoz? Vajon ami maradandó,
magává marad-e, vagy új lélekké?
Nővérem tudja, mit nővérem nem tud.
Nincs nővérem. De megfogja kezem.
Milyen nemű a fény? Csak nővérem van.

 

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: Page of Cups, from the Tarot Card Series)

 

/in memoriam R. D. Bradbury/

mezőn, virágok felett
a pacsirta hirtelen elhallgatott
meleg szél kószált erre-arra
mint gondtalan vándor az ég alatt
a halálodról szólt egy halk rádióhír
magányos gyalogjáróként csak megálltam
a nap kaleidoszkóp sziromtüzében
és rád gondoltam: talán már a Mars
kristályvárosai felé hajózol éppen
ezüstvitorlás csatornahajódon
hogy a kékszemű és aranyhajú leányok
többé ne várjanak hiába

 

(Illusztráció: Всеволод Иванов: Святилище у озера)

 

mikor megszülettem és anyám gondosan felírta magába hangomat,
mikor a teremtés sikolyait percek alatt csönddé szelídítette az akarat,
mikor elomlottak végleg a galaxisok, a fényévekre szikrázó ködök:
mikor végleg elvált egymástól anyától a gyermek, méhtől a köldök,
mikor először figyeltem fel távoli fényedre éjjel a hálószobaablakból,
mikor láttam táguló térben szétszóródó emlékeim egy lételőtti pillanatról,
mikor először akartam haragos marokkal merni bizsergető ajándékaid,
mikor semerre sem találtam tágas bolygórendszeredben azt a valakit,
mikor a menzán kisgyermekként mindenki elé furakodtam a sorban,
mikor figyelmet, kisautót, cukrot, ábrándot és hamis kéjt raboltam,
mikor a kusza kürtőkön át tüdőm rejtekeibe finomra szűrt füst szaladt,
mikor tétován és titkon először tapogatóztam a párás paplan alatt,
s mikor mindezt valami űrként kongó, anyaghiányos leltárba szedtem,
te mindent látó Teleszkóp és rezgésgyűjtő Radar, ott voltál mellettem?

 

(Illusztráció: J. Kirk Richards: Mother and Child)

 

Hajnal

Addig maradok a paplan alatt
amíg már nem kapok levegőt
és megjelennek a
szinkronúszó sejtek a szemgolyómon.
A kora reggel befészkel a kócos hajunkba –
fél hat lehet, de végülis mindegy,
mert az idő te magad vagy,
(csak ne kéne kimondani a múlásod).
Érzem, hogy milyen erővel
szorítják maguk közé az ujjaid a kétségeim.
Roppanásig feszül.
Ez az ízületek hangosan megélt orgazmusa.

 

Majdnem mindent a láthatárról

mint kifűthetetlen bérházak
szobájában ahol
egyedül a szesz melege
szoktat hozzá a belefáradásba
hogy nincsenek új tájak
csak udvaron álló rozsdás porolók
pont ilyen a te és én

a mellkasodra tetovált pannon táj
elérhetetlen délibáb lett
amire nem hajthatom a fejem
mert horzsolás lennék rajtad
kibogozhatatlan néma rutin
amit bármikor levakarhatsz

de úgyis kibomlik a másnap
és mentségemre válik minden kudarc
fejemre húzom a pizsamát
mert jobban ijeszt a tudat
hogy nézel
mint óvodában a versmondás
hiába lesz vége az ünnepnek

hiába megyünk haza
mert nem érti a környék
a nyomodban mocorgó
gondolatbuborékot
amiben az áll hogy
jó lenne egy kis ideig megállni
többé nem kimondani a
szeretleket
mert gyávák vagyunk hozzá
és ettől egyre inkább
hideg neoncsövekké válik
a testünk ami nem a fűtés –
a kötődés hiánya

 

(Illusztráció: Chalermphol Harnchakkham: Merge)