Tegnap Feri bácsinak még migrénje volt. Ma már ismét ír. Visszajött az egészsége s az alkotókedve. Már egyszerre több kéziraton is dolgozik. Feri bácsi így Feri bácsi. Amúgy beteg bácsi. Felesége nagyon örült neki. Visszakapta az ő Feri bácsiját. Rengeteg témája volt. Aznap megírt két novellát. Megígérték, hogy az egyiket közlik is. Feri bácsi hogy örült! Úgy határozott, hogy péntek este jól felönt a garatra, elvégre művész ember ő!
Magdi utálta, ha az ura ivott. Olyankor feltört benne az állati vér és  az ösztön! Ilyenkor azt hitte Feri bácsi, hogy neki mindent, az égadta világon szabad! S vajon hogy volt ezzel a másik ember? Vagy akár csak a saját felesége, Magdi? Utálták. Mert errefelé eleve utálták a részeg embert. S Feri bácsi ha részeg volt, olyanná változott, mint egy vérengző fenevad. Mi több, tudat alatt valóságos Napóleonnak képzelte magát.
Tehát berúgott a sikerre Feri bácsi. Sok mindent össze-ivott. A kocsmában is meg otthon is. Magdi nem volt éppen otthon. Amikor hazaérkezett, csak egyetlen fia, János volt otthon.
–Miért vagy ilyen ittas? – kérdezte az.
Feri hallgatott.
–Hiszen ismert író vagyok! – mondta aztán mégis.
Jánost nem érdekelte az irodalom, csak tizenhét éves volt, harmadikos gimnazista. Még maga sem tudta, mi akar lenni. Feri bácsi aztán a szatyrából elővette a kis konyakos meg likőrös üveget is s jól, alaposan meghúzta. Már illuminált állapotban volt.
Aztán elővette a lapját. Hangosan mondani kezdte.
–Apa, nem érdekel ez senkit! – mondta a fia.
–Törődj a magad dolgával! – kiáltott rá.
Majd sértődötten a szobájába vonult. Amikor a konyakkal és a likőrökkel is végzett, már nagyon álmos volt, muszáj volt lefeküdnie.
Hamarosan megjött Magdi. Ekkor már Feri bácsi aludt. Magdi beszólt Jancsinak:
–Itthon is ivott az apád?
–Igen. És hangosan mondta a novelláját!
Magdikának elege lett. Fogta az új újságot s széttépte.
–Mit fog ehhez szólni apu? – kérdezte János.
–Nem érdekel! – ordította Magdi.

A zajra felébredt Feri bácsi.
–Mi történik itt? – kérdezte.
S amikor a lapra nézett – ahogy az darabokban van – majdnem elájult.
–Mit műveltél a folyóiratommal? – kérdezte üvöltve Feri.
–Elegem van a novelláidból! Azt hiszed, mert írsz pár oldalnyi ostobaságot, akkor már hullarészegre ihatod magad?
–Megtiltod hogy igyak? Tudtommal felnőtt ember vagyok. Méghozzá olyannyira, hogy nemsokára meghalok. És te uralkodni mersz rajtam? Amiért megküzdöttem, iszok rá s ez nem tetszik neked, nagyságos asszony?
–Nem vitázok veled! – s magára hagyta.

Feri meg ezért a jelenetért megint a kocsmába akart menni.
–Nem mégy sehova!
–Félre az utamból! – mondta hangosan Feri.
–Majd rajtam keresztül! – mondta Magdi.
Feri félrerántotta az asszonyt, úgy hogy az beverte a fejét. Majd kisétált az ajtón. De Magdi még magánál volt,  s urára kiáltott:
–Többet nem jössz haza! Nem engedlek be!

Feri figyelembe se vette. Talán meg se hallotta. Azonban már olyan késő volt, hogy a kocsma is épp bezárt.
–Meddig aludtam én? – kérdezte magában.

Odafordult az egyik részeghez:
–Bezárt a kocsma?
–Igen, be. Menni kell haza. Az asszony vár.
Feri erre a kijelentésre most egy kicsit szégyellte magát. Mit kap ő majd az asszonytól, hogy félrelökte?
Egy öt perc múlva már az ajtóban állt. Magdi dühös volt ugyan, de nem értette a dolgot.
–Miért nem iszol? – kérdezte feldúltan Magdi.
–Bezárt a kocsma.
–Ja, persze. Oda a boldogságod.

Feri bácsi ezután ágynak dőlt. Csak úgy betöltötte a szobát az alkohol szag. János odament hozzá, s megsimogatta az arcát. Az újság szétszaggatottan hevert a földön. A fiú még elgondolkodott azon, hogy az apjának miért olyan fontos az a darab papír. Amikor gyerek volt, annak idején az ő játékát is elvette néha az anyja, s hogy tudott ő sírni amiatt. János haragot érzett a nő iránt.

Illusztráció: (JIM SHAW –  Stocks Painting /részlet/)

Nemcsak a hajnali szél, hanem az éjfél után tetőző dagály is minden éjszaka felébreszti a Nyugati szél szigetén férfiakat.
Többen felkászálódnak, és ha nem zuhog az eső, köpenyt kerítenek, és kimennek a partra megnézni, megvan-e még a tenger. Néhányan félálomban kószálnak a parton, és elégedetten üdvözlik a dagályt, mintha az egyetlen egyszer is cserben hagyta volna őket. Félálomban bólogatnak, váltanak pár szót egymással, kicsikét kóstolgatják a szelet, aztán visszacsoszognak a kunyhóikba. Egy kicsit dörmögnek, tesznek-vesznek, aztán nagyot sóhajtva betakargatják a fiaikat-lányaikat. Nincs mit tenni. Aludni kell, aludni, aludni…
Vagy összebújni. A Nyugati szél szigetének gyermekei az éjszakai dagály órájában fogannak.
Mikor a dagály visszahúzódik, halálos csend ereszkedik a kunyhókra.
Szétvetett tagokkal alszanak a nők és a férfiak, a gyerekeik, mint a jóllakott hernyók, pokrócokba bugyolálva szuszognak. De belőlük nem kiterjesztett szárnyú pillangók, hanem felnőtt férfiak és asszonyok lesznek, természetesen csak akkor, ha nem fulladnak meg az átizzadt takaróik mélyén, ha játék közben nem vesznek bele a tengerbe.
De hajnalban még a halálra ítélt kisgyerekek is mélyen alszanak.
Néhány anya a beteg csecsemője mellett virraszt, törölgeti a homlokát, csitítgatja, magához öleli – néha túl szorosan, mert annyira sírós és satnya, hogy nem érdemli meg, hogy megérje a reggeli dagály óráját. Elnyugodott az édesanyja kebelén, mondják másnap a részvétlátogatókat fogadó édesapák.
Vannak anyák, akik azt mesélgetik, hogy ők éjszakánként egy szemhunyásnyit sem alszanak. Annyit sír a szegény kicsi, az én egyetlen drágaságom, hogy nem hagyhatom magára. Egyetlen percre sem, soha. De a kunyhók közt csendesen járkáló éjszakai asszony tudja, hogy az éjszakai apály óráit mindenki átalussza, nemcsak az önfeláldozó anyák, a sírós csecsemők, hanem a haldokló öregek is. Ők tehetetlenül belzuhannak a félálom szakadékába, hogy aztán reggel felébredjenek az öklelő fájdalomra. Mert a fájdalom olyan, mint a tenger, semmi sem csillapítja.
A legszebb és a legszentebb óra, amikor senki sincs ébren, a hajnali apály órája.
Megszűnik a kín, az emberek fájdalom nélkül kóstolgatják a halált, nem is sejtve, hogy az már ott lopakodik a kunyhóiknál, vagy ott lapul a takaróik alatt. De az alvókat ilyenkor nem fojtogatja sem a kiszolgáltatottság, sem a halálfélelem, nyitott szájjal, szétvetett tagokkal hortyogva azt sem vennék észre, ha egy óriási kar átlökné a szigetet egy másik tengerre.

Negyvenkét kunyhó tele hortyogó családokkal. Halálraítéltekkel.
Edgar és a gyerekei kunyhója, Harcias Morké, Gyllighaené, (aki maga mellé vette az anyját), az özvegy Edmundáé és a púpos lányáé. Osjané, Ethelé, aki a sánta öccsével él, Gallighaené, aki a sógornőjét vette feleségül, a fiatal és az öregebb Ericé, Leleményes Haraldé (az ő legkisebb fia lesz az, aki nem éri meg a reggelt), Kirwané, Birgittáé, az öreg Edmundé, aki még mindig a felnőtt fiával él. A fenyér mögött rejtőzik Kyd kunyhója, Otte anyóé, aztán Samuelé, a Northumbriából jött asztalosé, a részeges Máelduné, Bert hosszú, lapos háza, (ő öt suhancot nevel, kevés is a hely nekik), majd következik Harold kunyhója, Vörös Sjöné, a mocsár mögött pedig Eric fia Dané, aki nem is tudja, hogy a felesége Vörös Sjönbe szerelmes. Aztán Szőrös Edit kunyhója, a svéd Olafé, Finné, Részeges Edgaré, aki semmi rokonságban nincs az Igazi Edgarral, aki a szigeten született, és Malone mellett lakik. Az özvegy Friderikje háza, aki a fia nélkül mozdulni sem tud, végül Haldor kidőlt-bedőlt viskója. A sziget túlfelén Algard, Uwe, Pocakos Sam, Nolan, a két vak lányt nevelő Oxerna háza, majd leghátul Ken és Björn tanyája – a kövér Björn most nyugodtan alszik, nem is sejtve, hogy holnap a ház a fejére roskad, alig lesz ideje kimenekülni.
De nem minden kunyhóban alszanak.
A holtak viskóit pár évig kegyesen őrizgetik, és nem engednek senkit beköltözni. Hetente-kéthetente járnak nagy áhítattal a holtak szellemeit köszönteni, megidézni a jó cselekedeteiket, táncolni, falatozni, elmélkedni – de hiába is próbálják a halált megszelídíteni, az ott lebeg mindannyiuk feje felett.

A görnyedt asszony gyorsan végigjárta a kunyhókat, mert ezek a szedett-vedett jövevények nem is igen érdekelték. Ugyanolyan közömbösen hagyták őt, mint a palota szellemei, az elátkozott, gonosz királyok, vagy az az izgága teremtés, aki Rioldának nevezi magát, királyokkal-királynőkkel barátkozik, de ugyanúgy végzi majd, mint a szigetet elfoglaló, pökhendi jöttmentek. A bokrok közt alvó norvég kalózokra ügyet sem vetett: a betegség már szétrágta a testüket, a lelküket, az emlékezetüket – egyetlen pillantást sem érdemeltek tőle.
Az övéi a Nyugati szél szigetének keleti oldalán, a földbe mélyesztett kunyhókban élnek. Három különálló, szerény kunyhó: sok test – egyetlen lélek. A szorgok nem kérkednek mindenféle nevekkel, nem akarják magukat magukat minden percben másoktól megkülönböztetni, ezért még álmukban is ártatlanabbak, mint a többiek. Egymáshoz préselődve alszanak, hiszen jól tudják, egy eleven testnek csak egy másik test lehet az orvossága. Hajnalban úgy lebeg a lélegzet – a közös lélegzet – felettük, mint valami túlvilági növényekből szőtt, könnyű, eleven takaró. Az élet a legkisebb szorgokból átáramlik a legidősebbekbe, a férfiakból a nőkbe, a nőkből a még meg nem született gyerekekbe. Ha valamelyiküknek megfájdult a feje, az összes szorg szenved. Ha egy öregember meghalt, egy kicsit a csecsemők is meghalnak vele. Hogy aztán a haldokló utolsó sóhajától új erőre kapjanak, és az öreg utolsó mosolyával nevessenek a szüleikre.
A kunyhók közt fel-alá sétálgató, éjszakai asszony volt a lelkiismeretük.
Aki már azt is tudta, hogyan szerezze vissza a szigetet az övéinek.
Ha a jöttmentek kunyhóit felgyújtja, akkor a szorgok is odavesznek. Ha betegséget hoz a betolakodókra, akkor azok az elcsábult lányok is meghalnak, akik ostoba módon összeálltak a jöttmentekkel. De a félelem és az éhezés! A betolakodók, akiknek az élete és a lelke elveszik a testükkel, mind a kettőtől halálosan rettegnek! Hiszen az ő emlékezetük addig terjed, ameddig a becses személyük – ők csak addig élhetnek, amíg ver a gyengécskén dobogó szívük. Igen, hasonlítanak a gyerekeikre, szeretik is őket, de a lelkük nem folytatódik bennük. Ezért is aggatnak magukra különféle nevetséges neveket, ezért beszélnek annyit megállás nélkül, a királynőjük ezért írogat folyton, és ezért gyötrik a leszármazottaikat különféle intelmeikkel.
Mert félnek. Nem mernek meghalni.
Ha a kunyhókban szuszogó jövevények, a Nyugati szél szigetének lakói polgárai nem is, de az istállókban alvó birkák felneszeltek a lépteire.
De nem menekülhettek. A szorg asszony, az éjszaka úrnője nemcsak az élet-, hanem a halálpontjaikat is jól ismerte.

Bélyegkép: Remedios Varo

Azt mondta, hogy jelentéktelen dolgokat szeressek, melyeket könnyű lesz elengedni, ha azok már nem szeretnek engem, s hogy nagy dolgokat szeretni veszélyes, meg nem is kifizetődő, mert ez is szempont ám, hogy mennyit fizet, mennyit tejel, mennyit fial nekem az, ha szeretek valamit, esetleg valakit, és azt, a valakit pedig nem szerethetem nagyon, szeretni valakit csak kicsit szabad, ezt mondta ő az ajtóban, elhagyásomra készen, csak annyira, hogy a kesergés ideje az elvesztés nyomán semmiképp se tartson tovább a szeretés idejénél, mert akkor kibillen az egyensúly, mint a székeken, amiket akkor vett, régen, és hetekig nem engedett magába, mert az új széken akart meglovagolni, nagyon hosszú volt a lába, és azzal nagyon jól tudott támaszkodni, teljes comberővel tudta az ölét az ölemmel fúratni, de ne szeress ölet sem, és ne szeress combokat sem, mondta így, elhagyásomra már nagyon készen az ajtóban a kilinccsel a kézben, mert ha valaki mondjuk a villamos alá lökné a combjaimat, akkor nem lesz izomzatom, olyan, amivel magamba lovagollak, s ne szeress olyan dolgot, amiről nem tudod, hogy az viszontszeret-e téged, csak olyat, csakis olyat szeress, akiről tudod, hogy szeret, de nem nagyon, csak olyan módon, ami már a megszokás szülte tűréssel határos, mert egy ilyen szeretés még nem lök a villamos alá, nem, azt nem teszi, de egy ilyen szeretés azért már ki sem venne a villamos alól, kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek, nagy dolgokat szeretni veszélyes, ezt ismételgette, a szerelmet magát, vagy embert szeretni pedig maga a pokol, mondta nekem ezt is az ajtóban, reszkető, búcsúzó ajkakkal, amiket nagyon szerettem, amik olyan szemtelenül aprók és vékonyak voltak, ezért mertem szeretni, mert nem voltak nagyok, nekem nem, és pont ezekkel formálta ki, hogy ne, ne szeresd semmimet, szeresd csak az annyira apró dolgokat, amiknek nem adhatsz nevet és jelentést, és ne a nagy dolgokat, amiknek már jelentése van, mert szenvedni fogsz, úgysem, sohasem nem fogod ezeket a nagy jelentéseket érteni, és így azokkal egyezni sem fogsz, akik ezeknek a nagy dolgoknak a jelentést adták, nőkkel, istenekkel, művészekkel, elmeháborodottakkal, filozófusokkal kellene ahhoz pörölnöd, mert jobb ha te teszed a magad jelentéseit a világba és nem a világ roppant jelentéseit teszed magadba, mondta ezt is nekem, megint azzal a torokgombócos hangjával, amit ugyancsak szeretni merészeltem, hogy a kicsi szerelmet szeressem, mondta nekem így, a kis jelentéktelent, a kis jelentéstelent, ne a nagy szerelmet, jelentéssel, amit más adott neki, jelentéssel, ami ismerhetetlen, jelentéssel mely túl nagy, túl erős, túl erőszakos, túl világi, ugyanakkor túl túlvilági, túl megy minden elképzelhetőn, mondta így nekem immár azokkal az édes nedvekkel a szemében, melyekre azt mondtam volt mindig, hogy lám, sírsz, és aztán ő gyorsan, hogy nem sírok, csak a szemeimnek jól esik így látni azt a kérgesre repedezett, kiszáradt világot, amit minden áldatlan nap a talpam alatt kell görgessek veled, hogy menjen, nyekeregve forogjon még halálos aszályban is, ezért a nedv a szememben, én azért minden alkalommal azt mondtam magamban, hogy könny az, csak nem meri bevallani, mint akkor sem, mikor már forró volt a kezétől a kilincs, már nagyon elhagyott volna, de csak mondta, hogy a kicsi szerelem lett volna az igazi, nem vigyáztunk, hogy ne kezdjen növekedni, takarékon kellett volna tartani, hogy érthető maradjon mi folyik, mert túl sok jelentést vittünk bele és nem tudtuk, hogy a szerelem nyelvtelen, mert nem mond az semmit, ami érthető, és róla sem lehet elmondani semmit, ami érthető, valahogyan vissza kellene kanyarodni oda, hogy értsük egymást akkor is, ha egymáséi vagyunk, hogy tudjuk, a szerelemben az igen a nem, a nem a talán, a mit keresel itt a szeretlek, a szeretlek pedig a nem tudom mit beszélek, a hoztam egy döntést a képtelen vagyok, a képtelen vagyok pedig a sosem voltam ennyire határozott, kezdjem az egész szerelemnyelv értelmezését a nulláról, mondta ott nekem, mielőtt örökre eltűnt, mielőtt a kezétől felforrósodott kilincs halottra kihűlt, hogy kezdjem ezt az egész szerelemnyelvtant újra, ott, hogy elfogadom, hogy egyszer vége lesz, és egyszer jön egy. Pont.

Illusztráció: Martin Kippenberger’s Ohne Titel (aus der Serie Das Floß der Medusa) (1996)