„Nem az…, …hanem 
         akinek az unokái lesznek magyarok….”
[Karácsony Sándor]

Elköszönök…
[Európa]

 Sohanyár
[Nagy Gáspárt kérdezve]

Dél felől alvad bibliai tenger: asszony-öl, medencecsont-öböl, kin régebb átutaztunk férfivá születni – ostoba hősök. Sötét mélyéről duzzad fölfele, böffen fekete hullám, fekete hullák dalolnak vele. Vérem alvasztja feketeség: szívemre pancsolt ütem: rám nem vigyáz innét senkisem. Több van, ki öl…, mint ki nem.

         Térdelek Dunához, bármi kiöntéshez,
         mikor tavasszal jég alatt nőnek füvek,
         legelni hajtom ártatlan barmaim – itthon vagyok –,
         és a fölbiztatott égnek ajánlom lelküket.

Azután térdelek szelektől borzas földi vizekhez, arcomra pancsolok sötét tavaszt: mert ciccenésre múlás lesz, tél lesz, hideg lesz. Átlőtt, fölrúgott sisakban meggyűlt víz vagyok: mezőkön ázó tekintet, várom azt, ki sötét arcomba átragyogva átkoz, míg sárba, fűre, utcakőre terítve megtérek kocsma-világhoz: hová veszít engem az Isten…, milyen világhoz?

         Ivókból kirúgva térdelek csepeli sínekhez,
         sárnehéz éjeken angyalföldi bűzlő csatornákhoz,
         ahogy a Tejút az újpesti patakhoz térdepel,
         és franzstadti fekete-létemből kiáltoz.

Mint a szesz, szememre hull a Lesz: jó volt európai fehérnek lenni. Már véremben ömlik a feketeség, a Teremtő  mindent visszavesz: már nem lehet vissza-lenni: dőlni-dögölni hagyott kereszt vagyok, ahogyan cipők szállanak balesetekben, ahogy kocsmából a bűzös télikabát kibábozódik, református lettem kereszteletlen, bár nem ereszt sosem…, az elkószált kereszt,

         húsom alól macskakőre vérzik kocsmafény, a vér enyém,
         virágzik véres homlokom és tócsában köszön rám
         a budapesti tény: Európa volt valamikor, ahogy voltam én rokon:
         kettészúrt-jézustenyér… Fénylik macskahúgy,

Isten kottát ír: gyűrött papírra rajzolja létem így-meg-úgy, s ha a véres körömig kopott, lopott ceruzát elkobozták, hiába, hogy valló fiaként visszatértem, rámszól: számolj el magaddal, mert én nem vagyok: a nemlétem az Isten, a nemlétem a törvény, nincs kenyér, nincs apa, magfúziók vannak, gombafelhő van feketében és fehérben, én vagyok az…, aki én nem.

         Talán felnyüszít akkor a dal a mélyben,
         fák hasadnak, halnak akácok, tölgyek, égerek:
         magyar voltál, hiába holtál,
         idetartoztál, ide tartoztál… Azután mégsem.

 

 

Az illusztrációk Fábián István grafikái. Sorrendben:
Ló és kötél
Hajazött
Forrás

További szövegek és rajzok megtekinthetők a szerző honlapján.