Címke: irodalom

Paul Verlaine: Green (egy fordítás, két re-make)

Green

Levél, ágak, gyümölcs, virágok; csak neked,
s ha látlak, szívem úgy ver, ahogy soha még.
Óvja hamvas kezed. Csak hogy tekinteted
fényes legyen; tiéd. Bár apró semmiség.

A szellő fújta rám a hideg harmatot,
mikor jöttem feléd, és mindent betakart.
Elfáradtam. Veled pihennék, add karod;
és ölelj lágyan át. Egy emlék se zavar.

Hadd hajtsam fejemet kebledre, édesem,
és közben benne fel-feldereng szédítő
csókod. Aludj velem. Szenderegj édesen.
Engedd; had fusson el nélkülünk az idő.

 

A fordítás két re-makeje:

Green- Biológia

Sztóma, kollenchimák, lipidek; sok ezer.
Ha a receptorom retinámon detektál;
erős ischémiás tünet lép vele fel.
Tied, hisz véna és artéria együtt jár.

Harántizomzatom működni kezd, mikor
még az estike sem nyílik, és levegő
csapódik egyenest az os frontalis-on.
Lassan ürül a sok tejsav, s fut az idő.

Az emlőidre hadd helyezzem koponyám,
benne emlék, ahogy coitáltunk, de máris
melatonin terem, s a nagy agyállomány
reload-ol, s jön a REM meg majd a többi fázis.

 

 Green- Intim

Gyümölcsösben, füvön, s avaron. Bármikor.
Egyszerre dolgozott a szád és a kezed,
ragyogtak szemeid, s ültél a farkamon.
Imádom,  amikor benned elélvezek.

Néha a hajnal is ránk köszönt, mert tovább
tart a szex, mint az út, mi tehozzád vezet.
Elmentél. Végül én is. Elcsitul a vágy.
Aludj csak; szeretem, ha ezt rajtam teszed.

Ujjaim melleden játszanak finoman,
lehunyom a szemem, s alszom máris veled.
Csak várj, egy pillanat, s látom még, ahogyan
a tested testemen a kéjtől megremeg.

(Szeder Réka fordítása és átköltései)

Illusztráció: Georges Seurat

az irodalom határairól

 

amikor állsz a munkaügyi hivatalban,

és egy bácsi kérés nélkül kezdi el
mesélni, hogy ő közmunkás, csak
letelt a program ideje,
és neki nem volt előre lefoglalt
időpontja, bár látja, neked
van, és nem igaz, hogy csak fél
tizenegytől van sorszámkiadás,

te próbálsz nem a szemébe nézni, hogy
ezzel is érzékeltesd, mennyire
zavar a szituáció,

de ő azzal folytatja,
hogy látott a múltkor a Moszkván is négy
közmunkást, akik mint fasz a lakodalomban,
de meg is érti őket, mert milyen már,
hogy a közfoglalkoztatás havi
ötvennégyet fizet, és ebből
havi tízért rögtön lejön a békávé,
és a máv, ahol ő volt most, még ezt is
képtelen külön fizetni, és menjen a francba,

és te már éppen arra gondolnál,
hogy magával Pepinnel hozott
össze a sors, aki még szünetet sem
tart két mondat között,

akkor hallgat el váratlanul.

te is közmunkás voltál,
és nem tudod,
mi lesz veled ezek után.

 

(Illusztráció: David Arms: Now And Then)

Egy jelenet az Iszei történetekből

Iszei történetek[1], 123. fejezet

Élt egyszer egy férfi. Talán mert egyre inkább halványultak érzései Mély fű falvában[2] vele együtt lakó felesége iránt, ezt a verset költötte:

Sok-sok éven át
laktunk itt, e vidéken:
hogyha elmennék,
vajh még kiesebb rétté
vadulna Mély fű falva?

A hölgy így válaszolt:

Ha kies rétté
vadul, én fürj leszek ott,
s szüntelen sírok.
Tán még elejteni sem[3]
jönnél akkor, kedvesem?

 

A férfi ezen annyira meghatódott, hogy már nem is akarta őt elhagyni.

 

Ezer év verseinek gyűjteménye (1188), Őszi dalok első kötete, 259.

 [Őszi dalként költötte, amikor egy száz verses ciklust mutattak be a császárnak.]

Sunzei, az Anyacsászárnéi Hivatal vezetője

 

Leszáll az este.
Őszi szél fúj a réten,
lelkemig hatol.
Bánatosan sír a fürj
Fukakusza vidékén.[4]

Fittler Áron fordításai

 

 

Fudzsivara no Sunzei (Fujiwara no Shunzei)

1114–1204

Korának egyik legjelentősebb költője és vaka-kritikusa, a Fudzsivara-klán Mikohidari ágából származik. Az általa megalapított Mikohidari-irányzat a vaka-költészet és poétika egyik meghatározó tényezője volt, a XII. század második felétől pedig uralkodóvá vált. A XII. századi irodalmi élet egyik vezetője volt, több fontos költői verseny (utaavasze, utaawase) bírájának is felkérték. A hetedik császári rendeletre összeállított vaka-antológia, az Ezer év verseinek gyűjteményének (Szenzai vakasú, Senzai wakashū) szerkesztője. Legmagasabb udvari tisztsége az Anyacsászárnéi Hivatal vezetője (Kótaikógú daibu, Kōtaikōgū daibu) volt, ezért nevezték így a császári rendeletre összegyűjtött antológiákban.

(A bélyegkép a fordítő felvétele)

[1] Isze monogatari (Ise monogatari). IX–X. századi verses regény. A klasszikus japán verses regények (utamonogatari) rövid, egymástól független történetvezetésű vagy tartalmilag lazán kapcsolódó fejezetekből állnak, amelyek középpontjában egy vagy több vaka vagy versváltás áll. Az Iszei történetek főhőse egy kifinomult ízlésű, szerelmet kedvelő férfi. A főszereplő modellje a IX. század egyik legjelentősebb költője, Arivara no Narihira (Ariwara no Narihira, 825–880), a versek nagy része az ő alkotása. Jelen fejezet első vakája is az ő költeményeként szerepel más korabeli antológiákban.

[2] Fukakusza (Fukakusa). A mai Kiotó város délkeleti részén található hely. Nevének jelentése mély fű, amely egy elhagyatott, elvadult vidék benyomását kelti.

[3] A versben itt többértelmű kifejezés (kakekotoba) található: az eredetiben szereplő „kari ni” kifejezés egyaránt jelenti azt, hogy ’rövid időre’, illetve azt, hogy ’vadászatra’ (itt ’elejteni’).

[4] Jelen vaka az Iszei történetek fenti fejezetének versein, elsősorban a hölgy válaszversén alapul, annak gondolatát viszi tovább. A XII. századtól a vaka-költők kedvelték ezt a költői fogást, vagyis egy regény (leggyakrabban a Gendzsi regénye és az Iszei történetek) valamely jelenetének megidézését, illetve egy azon alapuló vers költését. Ezt a retorikai eszközt honszecudorinak (honsetsudori) nevezik.

A szerelem nyara

Azt az egyet meg kell hagyni, nem sajnálták tőle a pisztáciát. A mogorva, verejtékező árus úgy belecsapta a gombócot a rozoga tölcsérbe, hogy Ilon csodálkozott, amiért nem robbant szét az egész. Nyilván majd az ő kezében fog. Nem lepné meg. Habár Rozi azt mondta, itt mérik a legjobb fagyit az egész déli parton, még valami érmet is nyert, volt róla cikk a Nők Lapjában. Hát legyen is jó, ha már eddig eljött érte. Az ingyenes strand, ahonnét átcaplatott ide, csaknem egy kilométerre volt, a szállásuk meg legalább két és félre. Közelebb nem kaptak semmit. SZOT üdülőről természetesen nem is álmodhattak, de még vállalatiról sem, pedig azokba Rozi kollégái mind kaptak beutalót. Úgy látszik, nem felejtenek olyan könnyen. Vagy csak egyszerűen Rozi nem fekszik jól valakinél odafönt.

Lánya egyik barátjának víkendházát kapták meg néhány napra. A fiatalember teherautó sofőr volt, tele volt munkával. Egyáltalán, honnan ismer a Rozi teherautósofőröket? Mikor Ilon meglátta a földbe süllyesztett, derékig érő, dohos vityillót, majdnem visszafordult a nehéz bőrönddel az állomás felé. Őt csak ne ássa el senki, még a tulajdon lánya se, volt ő már eleget a föld alatt negyvennégyben.

Szívesen megkóstolta volna már a díjnyertes fagyit, de még nem fizette ki. A blokkal a kezében be kellett állnia egy új sorba a pénztárhoz, ami nem látszott mozogni. Ilon kinézett a fülledt, levegőtlen bolt ablakán. A Balaton legalább a régi, hálásnak kéne lennie Rozinak, amiért elhozta. A háború előtt, azon az utolsó nyáron volt itt utoljára. Akkor persze még nem volt ekkora tumultus, amerre csak nézett, fák és víz, néhány mólón üldögélő horgászt leszámítva egy lelket se látott órákig. Aztán Kádár odavetette a Balcsit a munkásosztálynak engesztelő ajándékként, hogy cserébe “életük pórázát tartsa”. Ilyenkor szól mindig Rozi, hogy ő is szereti Babitsot, de a mama inkább ne politizáljon, és a ház miatt se morogjon, mikor a mama ragaszkodott annyira Lelléhez, ő tudott volna teraszos házat Zamárdiban.

De ha egyszer itt andalogtak Imrével a korzón és nem Zamárdiban! Imre itt kérte meg a kezét. Látja is félszeg mosolyát a stégen, milyen gebe volt, vasággyal húsz kiló, de a szeme hogy csillogott… mint a fények a tavon. Ahogy az övé is; egyek voltak a vízzel. A hülye is igent mondott volna.

Valami hideg cseppent Ilon kezére.  A fenébe, olvad a pisztácia. A gömb kifelé kunkorodott az egyik szélén, annak kezdett olvadni a vége. Megfordította, a másik oldalán világoszöld csík szaladt le a tölcsér szélén. Körbe kéne nyalni. Szétnézett. Maga előtt csak napbarnított vagy pirosra sült hátakat látott. Addig jó, míg a hátukat látja. De mögötte is felgyűlt a sor, nem lesett hátra, de hallotta a német szavakat. Ő angolul tanult, de néhány szót így is megértett. Egy türelmetlenkedő “Schnell!”-nél megrándult, ettől még egy csepp hullott az ujjára.

Ha felhúzná a pisztáciacsíkon a bal kezének mutatóujját és a szájába venné, akkor vajon mi lenne? Azért csak nem szólnák meg. A fene se tudja. Csak annyit tudott, hogy egyetlen sanda pillantás tönkre tudná tenni a napját. Márpedig az lesz, ha nem vigyáz. Ezeknek ő mindig csak a mérnök úr lánya lesz, talán nem is szabadna itt lennie a parton. Attól, mert apuka és Imrus lerótta tartozását a társadalommal szemben, attól még neki lehet restanciája. Ki tudja azt kiszámolni? Végül is Imrust is hazaengedték Recskről, igaz akkor már nem volt se férj, se családfő. Talán egyedül akkor, azon a néhány októberi napon volt egy kicsit megint önmaga. Jó, hogy a megtorlást már nem érte meg. Ő bezzeg igen, ahogy ezt a szép új világot is. Helyes. Ha már egyszer odaadta érte, amije volt.

Na, csak ne nosztalgiázzon, végre moccan a sor. Jobb is, mert egy újabb patak indult el a gombócból. Az elsőt még felitta az ostya, de ez a másik sokkal vastagabb volt. Ilon fintorgott egyet. Orrba vágták a fagyit, csak úgy patakzik a zöld vére a burzsuj csökevénynek. A pisztácia kezdett felgyűlni az ujja és a tölcsér közötti mélyedésben. Egy jól irányzott nyalintás megoldana minden problémát, ehhez nem kell se mérnöknek, sem irodalomtanárnak lenni.

Nana! Torkoskodunk, elvtársnő? Nyalakodunk, cicuska? Mintha közelről suttogták volna a fülébe. Ismerős volt a hang. Lassan megfordult. Hát persze, hogy ismeri. Arra számított, hogy egy megtermett szőrös mellkasba ütközik a feje magasságában, ehelyett egy csapzott, szőke hajú kamasz bámult rá bizalmatlanul. Akkor látott utoljára ilyen pillantást, mikor a kórházi ágyban lábadozott, miután…

A fene vigye el, hát hol van ez a Rozi, amikor kéne? Ő feltalálná magát. Hisz ő él a hatvanas években, ahogy azt a múltkor volt szíves a szemébe vágni. A pimasz kölyke! De most milyen jó lenne, ha itt lenne és megnyugtatná. Akár elmondhatná megint az, amit két hete. Hogy ne féljen, Kádár már nem akarja elővenni a mamát, csak nem kell ugrálni, elég, ha ő a munkájával igent mond a rendszerre, az pedig simán megvan. Erre persze ő azt felelte, hogy neki hozhat Kádár cukrot, virágot, gyöngyöt, ha egyszer közben a lényeg, hogy “mert jól tudom, ki vagy!” A lány erre grimaszolt és csókot nyomott az arcára. Jobb is, ha inkább erre gondol most.

Rozi, Rozi.  Tegnap meg azt mondja ez a lyány, hogy mindjárt vége az évtizednek és még nem is volt szerelmes. Hogy most vagy soha. Hát hogy is lehetne szerelmes, mikor egyszer a Laci kíséri a Pipacsba, másszor meg Elek az Ifiparkba. Pedig az még a Gundelbe is elvitte egyszer. Csak reméli, hogy ezt a betonteknőt nem valamilyen “ellenszolgáltatásért” kapták a sofőrtől. Más már ezeknek a szerelem, meg minden egyéb is. Ő Kodályt és Kassákot siratja, Rozi meg valami Koltrén nevű szaxofonost. Most is inkább elment megnézni azt a beat filmet, abba a kertmoziba. Ősbemutató. Nagyon fontos alkotás lehet, ha itt mutatják be, vidéken.  Csupa csörömpölés az a beat. Pedig Rozi olyan okos lány. Hova siet úgy? Fut valami elől? A Balatont is lábujjhegyen szaladná át, ha tehetné, ahelyett, hogy megmártózna benne. Ezek a fiatalok? Ugyan már!

Felszisszent mikor egy nehéz csepp a lábujjára esett. Teljesen el fog olvadni. Elől valaki az eladónővel veszekedett, de Ilon alig hallotta. Elgémberedett a keze a hidegtől. Most már hiába nyalná, a tölcsér teljesen átázott. Mindenhol folyt, a tetején, az oldalán és az alján is. Ilon úgy érezte, ő is olvad, nagy hideg cseppek peregtek végig a hátán is, be a műszálas fürdőruha alá, és felgyűltek a medencecsontja alatti mélyedésben. Itt van, húsz év után először a Balaton partján és minden eresztékéből csöpög. Ez történt Lellén, haha. De hát így jár, aki túl mohó. Nem igaz, elvtársnő?

Valahonnan belülről zengett a jól ismert basszus, még a pálinkás leheletet is érezte. Hát most nézze meg az elvtársnő ezt a mocskot. Ki fogja ezt feltakarítani? Ilon pislogni kezdett, hirtelen nem értette, hogyan lett egyszeriben betonpadlója egy lelle-i cukrászdának. Rozi, az istenit, hol a picsában vagy? Ha sikoltani kezdene, hallanák? Vagy elnyelnék a falak? Mint abban a sugárúti pincében, ahová olyan kedélyesen elkísérték, míg Imre odavolt? Csak hogy ne unatkozzon egyedül. Akkor is folyt belőle valami.  Az elvtársnőnek meg kellett értenie, hogy a párttagokkal szigorúbbnak kell lenniük. Megértette ő, csak a hólyagja egy kicsit rosszul viselte a hasba rúgásokat. Mentségére szóljon, neki ez volt az első. Még jó, hogy Rozi akkor már nem lakott benne. Mindennek van jó oldala. Mikor legközelebb behozták, már nem hugyozta össze magát. Rugalmas az ember, fejlődik. Ez az igazi bentlakásos tanfolyam, nem igaz?

A kezét ellepte a fagylalt, szinte égette a bőrét. Eldobja! Eldobja és szalad. Talán nem fognak egy ötvenkét éves nő után eredni egy fagyi miatt. Legfeljebb, kiröhögik, hogy ott fut a nagys’ asszony. Csak előtte még meg kell törölnie az arcát, mert minden elhomályosodott, mintha a szeméből is olvadt pisztácia csorogna. Annyit ki tudott venni, hogy valaki felé csörtet. Rendben. Lebukott. Tizenöt évig el tudott rejtőzni, de végül csak lefülelték.

–Jaj istenem! – kiáltott rá valaki, mire felvisított – Tessék nyugodtan enni közben! Így teljesen elolvad! Elég a blokkot felmutatni a pénztárnál. – Majd ugyanez a hang kissé távolabbról – Pannika, történt itt egy kis baleset, hozd gyorsan a felmosórongyot!

Ilon nem emlékezett rá pontosan, hogyan keveredett ki az üzletből. Csak a parton tért teljesen magához a hullámokat nézve, kezében vastag papírtasak, benne a maradék pisztácia. Nem akart semmit, csak visszamenni Pestre. De előbb még elbeszélget egy kicsit a lányával, csak kerüljön a szeme elé az a bubifrizurás bitang! És ha megint hisztizni kezd, hogy ő ezt már nem bírja idegekkel, hát felpofozza, úgy éljen, pedig életében nem emelt rá kezet. És elmond neki mindent, ha kell százszor, ezerszer. Addig, amíg nem csak megérti, de érzi is, amit ő.  Addig nem fog békében nyugodni.

Lágyan csillogott a Balaton, rájött, hogy épp azon a stégen áll, ahol az Imrével egykor. Letörölt egy könnycseppet. Miket is beszél itt! Még hogy pofon? Mit tehet arról az a szerencsétlen, ami volt? Dehogy is mond ő bármit. A legjobb az, ha levegőt sem vesz hangosan. Hallgatni fog, még ha a csönd várában nincs is több csoda és az élet künn kérdezve jár.

Megnézte mi maradt a papírdobozban. A gombóc fele még megvolt, valaki egy kávéskanalat is odatett mellé. A friss szél belekapott a hajába, ahogy belekóstolt, aztán lebiggyedt az ajka, és a déli part híres-neves büszkeségét beledobta a tóba. Pocsék íze volt.

2019.06.26., Dublin

Illusztráció: Peter Burgess – Objects on the beach

Rekreáció; Üzem

 

Rekreáció

Bekapcs.
Szomorú, bizarr érzőrendszerek. Groteszk feldolgozás.
Az információfelvétel tompa szürkére vált.
Sehol egy érzékelt fénysugár. Mint megakadt filmszalag
úgy lép körforgásként a kép a rendszerbe, feldolgozásra.
Ma semmi sem tudatosul. Az egyensúly-érzékelő szervek
különös életre tértek. Míg a test a fizikai törvények
rabságában ragadt, tér és idő egyesül.
Kikapcs.

 

Üzem

Fekete kutya vonyít aznap füstjében,
nyugodna a nap, de kelnie kell,
miért tenné kockára saját tengelyét?
A kaland nem korfüggő,
de néha sípolva zakatol és stopot int.

 

(Illusztráció: Laura Skangale: Sleeping sun)

Chrétien de Troyes: Perceval – részlet (I.)

I.

Középen áll egy díszes ágy,
hol tisztes úr, kit ülni lát:
ősz szál vegyült már dús hajába.
Fején cobolyprémből a sapka,
mi oly sötét, mint a szeder,
s mit bíborsál körülteker
– gyászfekete ruházata.
Könyököl, ez a támasza,
s előtte nagy tűz, lángoló.
A száraz fából felcsapó                                           3050
tűz ég négy oszlop négyzetében.
A lobogó lángok körében
ülhetnének négyszázan is,
helyet találna mindenik.
A négy oszlop szilárd, erős,
tartja a kandallótetőt,
mi hosszú, széles, súlyos érc.
Most a csoport az úrhoz ér.
Azok, kik vendégük kisérték,
őt illő módon körbevették.                                       3060
S látván az úr, hogy érkezik,
köszönni nem késlekedik,
s szól: „Barátom, zokon ne vedd,
hogy előtted föl nem kelek.
Nehezemre esnék bizony.”
„Az istenért, uram, ne mondj
ilyet! Tán – válaszolja – sért ez,
hogy engem Isten épen éltet?”
A úr magát erőlteti,
testét, míg bírja, emeli,                                            3070
s szól: „Barátom, jöjj közelebb!
Nálam ne légy feszélyezett.
Üljél mellém bátran ide,
nincs kérésem más semmi se.”
Le is ül ő, rá az ne várjon,
s így szól a derék úr: „Barátom,
mondd, honnét érkeztél ma hozzánk?”
„Uram – felel – virradt e nap ránk
Széplak várban, így nevezik.”
„Jó messze van, az istenit!                                       3080
Ez a napod hosszúra nyúlt,
s az őr még pirkadatra fújt
elindulásod idején.”
„Az első óra kürtjelén
indultam el csak, higgyed el!”
S míg szóra szíves szó felel,
kitárva ott a házon ajtót,
jön ám hozzájuk egy kis apród,
és kardot hoz, mi függ nyakában,
s a tisztes úrnak adja nyomban.                             3090
Az úr pedig félig kihúzza,
s látja, hisz arra rá van írva,
hol kovácsolták ezt a kardot.
S még másról is számára hírt hoz:
megtudja, az acél nemes,
meg nem törik, meg nem reped,
csak egy veszélynek van kitéve,
mit más nem ismer, azt kivéve,
ki verte, edzte két kezével.
Az apród szót kezd ily beszéddel:                         3100
„Húgod, uram, a jó s a szép,
kinek erénye szűzeség,
ajándékot küld itt neked.
Könnyű súlyát felmérheted,
ha széltét nézed és a hosszát.
Kinek akarod, annak add át,
de asszonyom örvendene,
ha volna hasznos, jó helye
annál, ki majd kezébe kapja.
Életében e kard kovácsa                                         3110
mindössze hármat verhetett,
s meghalt, utolsó kardja ez
– többet már ennél nem kovácsolt.
S az úr adja, másra se gondol,
annak, ki hozzá messziről jött:
vállához kardot drága szíj köt
– maga e vállszíj ér vagyont.
Markolatán arany a gomb,
arab s görög föld finom érce,
s hímes hüvelyt munkált Velence.                       3120
A fegyvert, mely ily ritka, drága,
az ifjúnak függeszti vállra,
s így szól: „E kardot, jó uram,
neked ítélem biztosan.
Te birtokold, ezt akarom,
s hogy majd erős kézzel kivond.”
Az köszöni, felövezi,
túl szoros ne legyen neki,
s hüvelyéből aztán kivonja,
kezében kis időre tartva,                                         3130
s visszahelyezi hüvelyébe.
Tudhatjátok, szépen viselte
övén kardját, de marka szebben,
s jól látszott, hogy szükségesetben
vitézi módon veszi hasznát.
Mögötte ifjak körülállják
a nagy tüzet, a lobogót.
S látja a fegyverhordozót,
ki őt szolgálja, s hívja, jön már:
kardomra, kéri, jól vigyázzál.                                3140
S az úr mellé visszatelepszik,
ki megbecsülte karddal őt így.
Fény ragyog fel a nagyteremben,
s ily fényár elképzelhetetlen
ott, hol csupán sok gyertya ég.
Erről s arról szól a beszéd,
míg közben apród lép be éppen,
s fehérlő lándzsát tart kezében,
markolva a rúd közepét.
Halad, jön már, előre lép                                     3150
a tűz s az ott ülők között.
S ott van már a szemük előtt:
fehér a rúd s a vas hegye,
s csurran a vér egy cseppje le
a lándzsacsúcson kifakadva
lent meg az apródkézre jutva:
a rúdon végig vérvörös csepp.
Az ifjú nagy csodára érez,
ki érkezett éppen ma este,
de nincsen rákérdezni mersze,                        3160
e csoda mint történhetett.
Azt hozza fel emlékezet,
hogy az, ki lovaggá ütötte,
őt akkor oktatgatva feddte,
s a sok beszédtől intve óvta.
Fél most, hogyha tudakozódna,
még durvaságnak tűnne fel,
így hát kérdezni mit se mer.
Két másik apród lép be menten,
gyertyatartót visznek kezükben                        3170
sötét zománcú színaranyból.
Két szép gyermek, mindenki ámul,
mint viszik gyertyafényüket.
Tíz gyertya ont szét fényeket
mindegyik tartón legalább.
S az apródokkal vonul át,
gráált hordozva két kezében
illendő, ékes öltözékben
egy kedves, szépséges kisasszony.
Már mikor belépett az ajtón,                               3180
a kézben vitt gráál körül
olyan hatalmas fény derült,
hogy fényük vesztették a gyertyák,
mint csillag veszti el világát,
ha nap kel fel vagy hold akár.
Nyomában még egy lányka jár,
s kezében fényes szép ezüsttál.
A gráál meg, amely elöl jár,
igazi tiszta színarany.
És drágakő foglalva van                                         3190
eme gráálba annyi fajta,
mi fellelhető, bármi ritka,
e földön itt s túl tengeren.
Túl is tesznek más köveken
e grááléi – így igaz.
S akár a lándzsa elhaladt,
az ágy előtt ők elhaladnak,
bejönnek és továbbvonulnak.
S az ifjú látja menni őket,
de mersze nincs, s arról se kérdez,                       3200
e gráált ki kedvére hozták,
hisz szíve attól bénul inkább,
amit a derék úr tanított.
De félek ám, hogy ez bizony rossz.
Sokszor hallottam mondani,
tud hallgatás is ártani,
mint néha a fölös beszéd.
S fordul bár jóra, rosszra még,
hallgat, nem kérdezősködik.
Az úr pedig rendelkezik:                                        3210
terítőket kér és vizet,
s teszik már, kiknek dolguk ez…

 

 

Rajnavölgyi Géza fordítása