Sigurd látott már tízéves kisfiút, aki a ráncai, a púpja, a járása miatt  kilencven évesnek tetszett. Asszonyokat, akik öregnek mondták magukat, de a szoknyájuk suhogása mégis megbolondította a férfiakat. Az idő nem mindenkit igáz le egyformán, és az elme, ahogy az emberi test is különös dolgokra képes. A vándorlásai alatt látott ő már mindenféle embert: gyengét, akinek az őrület megsokszorozta az erejét, bátrat, aki egy rossz szó hallatán csecsemő-módra nyüszített, de olyan férfit még nem, aki kedve szerint tűnt el az emberek előtt.
Márpedig a megbízó, aki előttük csak Al-Rakmaránnak nevezte magát mindig ilyen fortélyosan vált köddé a szemük láttára. A korát vagy a nemzetiségét még csak megsaccolni sem lehetett. Ha eléjük állt, akkor csak valami bizonytalan félelmet és rosszkedvet hagyott a beszédei után.
De akkor mit csinál ez az Al-Rakmarán, mikor épp senki sem látja?
Lehet, hogy nincs is itt semmiféle titok, ez csak egy gazdag és gonosz semmirekellő, egy vérszomjas, púpos nyomorék, mondogatta Sigurd magának. Pedig Al-Rakmarán – már ha egyáltalán ez volt a neve – egészen másképp volt vérszomjas, mint Kalapácsfejű Knut, Kékfogú Sven vagy az a csúf Mindentlátó Jette. Nem gyújtogatott falvakat, nem táncolt meztelen halálraítéltekkel, csak előbukkant a félhomályból, és közölte, hogy hány rabszolgára, milyen könyvekre vagy név szerint épp kikre van éppen szüksége. Mire Sigurd felemelte a fejét, vagy megvakarta az üstökét, már szertefoszlott. Eltűnt, mint egy rossz álom.
De legalább bizánci solidusokkal fizetett. És ezek az aranypénzek nem olvadtak el, nem foszlottak szét, hanem kitartóan ott csörögtek a zsebében, míg ki nem fizette az embereit.
Al-Rakmarán – meglehet – nem is igazi sátánfajzat, csak egy okos nyomorék, aki túl korán bújt elő az anyja méhéből, és ezért bizonytalannak érzi önmagát. És azért tűnik el mások elől ilyen könnyedén, mert senki sem szeret a szemébe nézni vagy csak vele egy szobában maradni. Őt, Sigurdot is rögtön émelygés, fejfájás, sőt valami meghatározhatatlan szégyen és gyengeség fogta el, akárhányszor végig kellett hallgatni az utasításait.
De hogy lehet ennyi pénze egy torzszülöttnek?
És hogy vesz rá másokat, hogy lehajtott fejjel engedelmeskedjenek?
Megértettem, uram. Igenis, uram. Köszönöm, uram. Ahogy parancsolja.
És mire ő, Sigurd felnéz, Al-Rakmarán már nincs is a sátorban.

Sigurd már eddig is sok csodát látott.
Hét esztendős korában apja hajóját meglékelték, őt pedig eladták rabszolgának a Fény városába, Alexandriába. Ügyes fiúcska volt, az arab nyelvvel is boldogult, úgyhogy a gazdája betegsége után ő fogadta a kikötőben a fűszerrakományokat. Természetesen nem egyedül: legelől állt a gazda örököse, utána a második, a harmadik fia, végül a titkára és leghátul Sigurd, a viking fiúcska, aki parancsra a vállára kapta a fűszeres bálákat. Aki a leghátul áll, az akárki lehet, soha nem számít. Pedig ha behunyja a szemét, ma is látja maga előtt a hínáros folyón át a tengerre kisodródó, lusta vízilovakat. Sigurd megtanult alkudni a gyömbérre, a fahéjra és borsra, és kitapasztalta, hányféleképpen hamisítják a sáfrányt az egyiptomiak  – no de ugyan melyik született viking lenne büszke erre a tudományára?
Sigurd biztos volt benne, hogy ennél a sors sokkal nagyobb lehetőségeket tartogat.
Elrejtőzött hát egy velencei gályán, és ott elhitette, hogy hatalmas váltságdíj üti a kalmárok markát, ha hazaérnek. Hisz nincs az az okos ember, akit a kapzsiság ne tenne tökfilkóvá. Aztán megszökött a hajóról, harcolt Bizáncban, majd a görögök birtokait védte Szicíliában, végül Marokkóba ment, hogy megvédjen valami keresztény püspököt… de már képtelen visszaemlékezni annak a szerencsétlennek a nevére. A fejében úgy összekavarodtak az események, mint tömegsírban a kezek, lábak, fejek, nők, férfiak, gyerekek. Őt magát háromszor keresztelték meg, mert egyetlen megbízója sem hitte el, hogy igaz keresztény lenne.
Nem is volt az, ahogy Sigurd szerint maguk a megbízói sem. Az imádott emberfia már régesrég, az ő születése előtt kiszolgáltatta a világot a tébolynak és az őrületnek. Miért is ne? Isten fia talán nem fáradt bele a részvétbe? Ő, Sigurd tíz évesen vesztette el a tehetséget, hogy együttérezzen valakivel: ha azóta meglát egy falatozó embert, dühöt érez, hogy az az ő  kenyerét habzsolja fel.
Minden könnyet nevetségesnek tartott, amit nem érte ontottak, és minden dicséret mérhetetlenül fájt és sértette, ami nem őt illette.
De ki is volt ez az én, akit nem lehetett jóllakatni semmivel? Ő, Sigurd már a saját apjára, a saját anyjára sem emlékezett – vagyis minden nagy darab, szőke, idős férfi és nő láttán valami homályos dühöt és lelkifurdalást érzett. Persze a tábortűznél ő is szívesen összehordott hetet-havat a gyerekkoráról, a vidám lakomárokról, rokonlátogatásokról, miközben – igazság szerint –  még a szülei neve sem jutott eszébe.
Utoljára boldog talán Alexandriában volt. Ünnepnapokon a gazda fiai a kertben állatokkal játszottak. Kis sapkákat húztak a kacsák fejére, és azt vizsgálták, hogy vesztik el az állatok az időérzéküket: szépen összezavarodnak, nem tudják, mikor van tavasz, mikor van tél, mikor jön el a költés ideje. Mennyivel izgalmasabb is volt ez a játék a kacsákkal, mint az örökös ricsaj, lótás-futás, ide-fuss, oda-fuss a kikötőben!
Az állatok fejében van egy harmadik szem, egy titokzatos pont a koponyájukban, magyarázták, talán ezzel, a legtitkosabb szervükkel érzékelik a múló időt. Meglehet, az emberek egy része is ilyen láthatatlan sisakot hord a fején.
Ezek a kísérletek még az örökös fűszerválogatást, cipekedést, sor végén ácsorgást is elviselhetővé tették volna – vagy tehették volna, ha Sigurd nem gondol arra, hogy ő csak egy szolga. Egy rabszolga. Egy senkifia. És hogy a sors sokkal fényesebb lehetőségeket tartogat.
De vajon tényleg tartogat-e?
Vagy ez a láthatatlan sisak a fején nem engedi, hogy a múló időt érzékelje?
Pedig a szívében élő, éhes és követelőző féreg, az én azóta is egyre többet és többet követel. Több tiszteletet, több megbecsülést. Több asszonyt, több zsákmányt, több izgalmat. És közben persze arra is vágyott, hogy rátaláljon egy olyan legyőzhetetlen lényre, aki nem retteg önmagától.
Márpedig a visszataszító Al-Rakmarán a maga rettenetes púpjával tulajdonképpen épp ilyen volt: fegyverek nélkül rákényszerítette az akaratát bárkire, és ha kérdőre akarták vonni, eltűnt a vádlói elől. Titokzatosabb volt, mint a Próféta, mint maga az emberfia vagy mint a világ fölött lebegő Ázok. Al-Rakmaránt sem látta senki félni, enni vagy aludni.
– Csak egy nem gyógyuló seb vagyok – mondta Sigurdnak.
Al-Rakmarán, a megbízó talán nem is volt született arab. Ugyan tökéletesen beszél arabul – ahogy tökéletesen beszélt írül, latinul, dánul, háberül, perzsául, angolszászul, talán még a rókák, a lovak vagy a kígyók nyelvén is. Ám hiába szólított meg minden teremtményt az anyanyelvén, az emberek, de még az állatok is féltek vele kettesben maradni vele. Sigurd lova kitágult orrlyukakkal reszketett, ha Al-Rakmarán odalépett melléje.
De természetesen Sigurdot mégiscsak vonzotta, hogy a töpörödött megbízónak senkire és semmire nincs szüksége. Se álomra, se barátra, se nőre, se helyeslésre. Hogy Allah nevében követeli a rabszolgákat, de halandó ember még nem látta még imádkozni, se keresztet vetni vagy térdre borulni.
Talán mert nem is emberfia.
Sigurd minden rajtaütés előtt átvette a háború folytatásához szükséges összeget. Mindig eldöntötte, hogy magabiztos lesz, de úgy hajlongott Al-Rakmarán zsámolya előtt, mint valami rabszolga. Megértettem, uram. Igenis, uram. Köszönöm, uram.
Megszámolta a pénzt, és kicsit téblábolt, mintha a megbízó titkait akarná kipuhatolni. Honnan jött, hány éves, mi az anyanyelve, van-e családja, vagy a világon bárkije, ő vajon emlékszik-e a szüleire.
– Mire vársz még? Nem elég? – förmedt rá ilyenkor a púpos nyomorék.
Sigurd szívesen rákérdezett volna ezeknek a gondosan megtervezett rablóhadjáratoknak az értelmére is. Hiszen neki csak negyven katonája volt, negyven erőszakos, durva elmebeteg: ahhoz elég, hogy a brit szigeteken óriási riadalmat keltsen, de ahhoz már kevés, hogy letelepedjenek itt, a partvidéken. De akkor az egésznek mi értelme?
Mintha a megbízójuk háta mögött ott várakoztak volna más láthatatlan hadvezérek.
Megértettem, uram.
Igenis, uram.
Köszönöm, uram.
Al-Rakmaránnak nem volt semmilyen személyes tárgya, takarója, könyve, váltóruhája. Az egyetlen, amihez ragaszkodott, egy rejtélyes bőrdarab volt, amire szorgosan jegyezgetett a sátra félhomályában. Sigurd titokzatos költeménynek gondolta, Jette pedig úgy látta, nem valami különleges írás, hanem a partvonal öbleinek, zátonyainak, városainak rajza. Egy fantasztikus szezám tárulj, amivel évente-kétévente lehet majd Észak-Angliát végigpusztítani.
No de Szicíliában az ásó aranykelyheket fordít ki a földből, Egyiptomban meg még a homok is – ki ne tudná? – oroszlánokat, aranyba öltözött királyokat, szárnyas fenevadakat rejteget. De milyen kincsek rejtőznek a szegény, felvulallkodott I. és II. Ethelreid király palotája alatt?
Itt, Northumbriában, az árpaföldekkel övezett, a koszos és szegényes Bamburgban?

Sigurd a dárdáját simogatva ült a trónteremben, és vigyázott a különleges, az Al-Rakmaránnak fontos rabszolgákra – akik persze nemigen különböztek a főtéren leöldösött többi szerencsétlentől. A dárdára tulajdonképpen nem is volt szüksége, ő  jelezni akarja élőknek és holtaknak, hogy nem közönséges rabszolga, nem valami koszos ajtónálló, hanem ő Sigurd, a sereg ura.
De mégis, kik ezek a különleges foglyok? Egyáltalán mitől olyan értékesek? Egy öreg pap, a másokat örömmel leckéztető fajtából, aki maga alá vizel a függöny minden rezdülésére. Egy nyavalyatörős nyomorék, aki órák óta varázsigéket mormol. Pszprk, pszcsrkmdtn…pszkrtkcs  Rosszabb még a falban percegő szúnál is. És egy furcsán szánalmas, rózsaszínes szembogarú társaság, akiket Jette szúrt ki a part menti sziklákról.
Valami baljós áramlat hátán idesodródott halászok vagy birkapásztorok, akiket tisztességgel el kellett agyabugyálni, mielőtt a trónterembe rángatták volna őket.
A legharciasabb és persze a legnevetségesebb az öregember volt köztük, egyenesen neki, Sigurdnak kellett közbelépni, hogy  az eszetlen Knut ne verje agyon. Az oldalán ülő kócos fiatalasszonyra öten támadtak, az egyik balra rángatta, a másik jobbra rángatta, míg az a randa Jette ott termett, és védelmezően a vállára kapta.
Jette, Jette…! De hát Jette, ez a Csúf Jette még soha életében nem tett ilyet! Tőle aztán elevenen is felfalhatták a nőket a többiek. Ő, Sigurd mindig veszélyesnek tartotta, ha ezek az ölésre szakosodott, pihenést nem ismerő, jól együttműködő darazsai, az ő megbízható katonái egyik napról a másikra megváltoztatják a szokásaikat. Az igazi harcos nem érzi az idő múlását, sapkát visel a fején, meglehet láthatatlant, de akkor is…
Az embereknek szabad változni. De nem a katonáknak.
A Rioldának nevezett asszony –  egyem a szívét! – most is csendesen szipog, mint egy kislány, akinek a haját a fiúk játék közben bogánccsal teleszórták. Sigurd gúnyosan odavigyorgott, de ekkor látta, hogy az asszony a kendője mögül őt és a többi vikinget méregeti. Micsoda hálátlan, visszataszító perszóna!
De mitől értékesebbek ezek a nyomorultak, mint a többiek?
Sigurd megint a függöny felé pislantott.
És közben megint elfogta az a gyötrelmes érzés, hogy nem becsülik, nem tisztelik. Hogy kihasználják, lenézik, hogy az ő idejét lopják, hogy megint a sor legvégén áll, mint az alexandriai kikötőben.
Hát mit csinál ott bent órák óta az a nyomorult Al-Rakmarán?
Imádkozik egy olyan istenhez, akivel senki emberfia vagy éppen istenfia nem ér fel? Üldögél a zsámolyán, beszélget a szellemekkel, vagy megint azzal a nyomorult rajzzal foglalatoskodik?
Dehát kicsoda a púpos? Mit képzel magáról ez a nyomorék? És egyáltalán minek nézi őt? Nyomorult testőrnek, borotvált fejű rabszolgának, akinek szöget vertek a hátsójába, és ezért képtelen leülni?
Mért váratja itt reggel óta?
A türelmetlenség, mint fedőt a megerjedt sör, nem hagyta nyugodni.
És mintha egy láthatatlan kar lökte volna előre, berontott Al-Rakmarán kamrájába.
Al-Rakmarán most nem vénembernek, hanem szánni való fattyúnak tűnt.  Egy kis semmirekellőnek, akit talán a saját szülőanyja is szégyell.
Hogy mondta Al-Rakmarán? Egy nyitott seb.
–  Hbrrr… Brrrrr… –  Sigurd felháborodásában csak sistergett. –  Már reggel óta arra várok, barátom, hogy ezeket a nyomorultakat bevezessem hozzád.
Megnyomta a barátom szót, hogy Al-Rakmarán érezze, nem egy nyomorult szolgával, hanem egy kipróbált harcossal, a sereg főkapitányával áll szemben.
De a  megbízó még mindig nem fordította felé az arcát.
– Talán nem hallasz? Vagy imádkozol, testvérem?
Tényleg hány éves lehet? És Sigurdot lassan megint elfogta az a csüggesztő, nyugtalan érzés, mint mindig Al-Rakmarán jelenlétében.
Semmirekellő vagyok. Hamarosan végeznek velem.
Al-Rakmarán végre megfordult: – Ugyan kihez imádkoznék?
Hiszen nincs isten.

Egyik szoba, másik szoba, aztán a harmadik.
A végén egy hosszú-hosszú folyosó befalazott ajtókkal. Szegény Sjön! Soha nem lehetett rávenni, hogy bontsa ki a falat, és nézzék meg, mit rejtegethettek II. Bandameg idején a titkos szobákban.
Megint egy lépcső, aztán egy hétszögletű fogadóterem, majd újabb folyosó befalazott, vak ajtókkal. A bújócskázó gyerekek itt sokféle sustorgást hallanak. Meglehet, itt a fal mögött hímezgetnek étlen-szomjan I. Bandemag Írországból jött menyasszonyai. Majd megint egymásból nyíló, hideg, lakatlan szobák, egy egész hadsereget el lehetne ezekben szállásolni – csak kár, hogy ez a nyomorult sziget százötven embernél nem tud többet eltartani.
De most a könyvtárból kiszűrődő, pergő, eleven párbeszéd verte fel I. Bandemag északi folyosójának nyugalmát.
Talán egy halott szelleme az, akivel Shiobian beszélget? Rioldán és rajta kívül soha senki nem lépett be a könyvtárterembe. Meglehet, nevelt fia új szövetségest választott – de ez az új barát hogy tanult meg három hét alatt latinul?
Riolda megállt, és befelé kémlelt.
Itt, a könyvek között mindig melegebb van, mintha légbuborékok szállítanák a Dél lélegzetét szigetre. Talán hogy a könyvek ne érezzék magukat annyira számkivetve. Shiobian ingujjban magyarázott valamit egy magas, görnyedt öregembernek.
Ingujjban? De hiszen ezen az átkozott földön se len, se kender nem terem. És melyik asszony tudna kiszabni egy inget! A szőke fürtös Shiobian most mégis egy jól szabott ingben feszített.
Szép volt, nyúlánk, elegáns. Észak hercege, a Nyugati szél szigetének fejedelme.
– Nocsak! Nocsak! – kiáltotta Shiobian. – Az én drága nevelőanyám megunta a céltalan hajókázást? Az én drága, jó, kedves, egyetlen nevelőanyám! Hát nem kéne ledőlni egy kicsit? Pihenni, ábrándozni, aztán megölelgetni az unokákat?
Shiobian harsányan gúnyolódott, de nem mert közelebb lépni. A pillantásában hirtelen elismerés villant: – Látom, szépen megfiatalodtál.
Riolda rámosolygott, és az idegenről tudomást sem véve, megkérdezte, hogy telt az idő nélküle.
– Ahogy régen is tanácsoltad, Riolda – felelt Shiobian rezzenéstelen tekintettel – belevetettem magam a közügyekbe. Nem lustálkodtam, nem ábrándoztam, minden percet a sziget felvirágoztatásának szenteltem.
Riolda bólintott, és helyet foglalt az asztalnál, ahova valaki egy óriási térképet terített. Sok színes paca: fent a norvégok földje, mellette a normannok országa, a dánok földje, balra a britek szigete, a sarokban a tenger virága, az oly elveszettnek látszó Írország. Szép munka, gondolta elismerően.
A háta mögött az idegen köhintett egyet: mintha illetlennek tartaná, hogy róla senki sem vesz tudomást.
Shiobian zavartan rámutatott: – Sokat köszönhetek közös barátunknak, Armenia püspökhelyettesének. Hát nem üdvözlöd őt? – Mivel Riolda nem fordult hátra, zavartan folytatta. – Úgy tervezem, hogy kiragadom az évszázados elmaradottságból szegény szigetünket, és barátunk segítségével visszakapcsolom a világ vérkeringésébe. Akkora elhagyatottságban éltünk! Oly rettenetes volt élve eltemetkezni évekre, évtizedekre!
Riolda még mindig nem fordult hátra, de a köhögésből, a háta mögül áradó nyugtalanságból már sejtette, hogy ki lehet a „püspökhelyettes”.
– És mondd csak, Shiobian, a lányom tönkretétele is része a felvirágoztatásnak?
A nevelt fia megsimította a fürtjeit: – Fejlődni kell, fejlődni, fejlődni. Te talán nem leszel büszke a lányodra, ha egy birkapásztor feleségéből egy nagy nép édesanyja lesz? Számtalan ország patrónája? Dicsőséges királynő?
Riolda elnevette magát, és továbbra sem vett tudomást a háta mögött támadó izgés-mozgásról, sértődött tevés-vevésről.
A legnagyobb nyugalommal belemártotta a tollat a vörös tintába, és kiigazította Írország keleti partvonalát. Ha már térkép, pontos legyen.
– Nem vagy rá kíváncsi, ki a mi régi barátunk? Aki felajánlotta nekünk, hogy idővel világvárossá teszi a szigetünket? Talán nem is emlékszel Benjamin úrra, akinek a vendégei voltunk Velencében?
– Vendégei?! – hördült fel Riolda. – Kisfiúként még több eszed volt, fiam. Akkoriban még nem dőltél be minden szélhámosnak – mondta, és egy kis vörös ponttal megjelölte Csillagvárost, Rigoberta székhelyét.
Benjamin, a hajdani velencei ereklyekereskedő, kettejük régi gazdája nem bírta tovább. Pattogva, dúlva-fúlva, méltatlankodva, mint egy játékdobozból előpattanó ördögfigura, odaugrott Rioldához.
– Hogy te micsoda dölyfös, ostoba teremtés vagy!
Benjamint láthatóan megviselték saját világraszóló tervei. A zsidó királyság, a velencei Romerini-ház, a művelt világot átszövő, jutalékkal dolgozó ügynökök hadát mozgató ereklyekereskedelem. Az arcát az idő pengevágásai szabdalták, sovány volt és száraz, mint a szentek, akiket egyiptomi füvek közt tartósítva úton-útfélen árult – de öregen és megviselten is ellenállhatatlan volt.
Riolda vigyázott, hogy kikerülje a pillantását.
– Nekünk semmi dolgunk veled, Benjamin. Nem akarunk vállalkozni, nem akarunk kereskedni, nem akarunk birodalmat építeni.
Benjamin szinte tekergőzött felháborodásában, de Shiobian volt az, aki előbb odaugrott, és jól megrázta Rioldát.
– Te még azt képzeled, hogy te döntöd el, mi lesz a Nyugati szél szigetével? Azt hiszed, hogy még évszázadokig itt terelgetjük a birkákat, te pedig csendesen olvasgatsz a könyvtárban? Vajon az idő lustán és gyáván mindig visszatér önmagához? Úgy gondolod, hogy megállíthatod? Hát azt hiszed, van itt ezen a rohadt szigeten még tekintélyed? Van jövőd? Elindultál tizenegy-magaddal, hagytad meghalni a fiatalokat, és visszatértél a férjed nélkül, egymagad. Azt reméled, hogy éljenezni fognak?
Riolda megint a térkép fölé hajolt, és egy kicsike ponttal megjelölte Bamburgot.
– Milyen igazad van! – sóhajtotta.
Benjamin most már dühösen toporzékolt.
– Te, te, te… – kezdte Benjamin, de nem jutott tovább.
– Természetesen örömmel segítenék neked – mondta Riolda mosolyogva. – De egy kopár földdarab a birodalmam, az alattvalóim meg gyanús szörnyszülöttek, nem beszélnek nyelveket. Ezért kérlek téged, Benjamin Akárki, vagy Guido Romerini, vagy tisztelt püspökhelyettes uram, szedd a sátorfádat!
Talán hiba volt Benjamin szemébe nézni, hiszen ő mindig mások figyelméből merítette az erejét. Meglehet, csak szórakozásból evett-ivott, táplálkozni csak eleven emberekből táplálkozott.
– Okos lány vagy, Rioldácska, ráadásul szemrevaló, úgy látom, az idő is megkímélt téged. De az idő nem kíméli a te kedves szörnyszülöttjeidet! Nem kíméli a nagyobbik fiadat, a cukorfalat lánykádat és azt az ostoba Kydet, aki nyüszítve rohan a mamája után zavarodott kétségbeesésében.
Le sem vette a szemét Rioldáról, miközben magához húzta a térképet. – Látod ezt a háromszöget? Akárki indul Észak-Angliából Skandináviába vagy Normandiából a Brit-szigetekre, érinti a te szigeted. Ha a hispániai emírek összeszedik magukat, és meg akarják északon vetni a lábukat, mit gondolsz, melyik kis sziget lenne alkalmas főhadiszállásnak? És mit csinálnak a becsvágyó királyok, a ravasz kereskedők, ha valahol együgyű birkapásztorokat találnak? Na, kitalálod, drágaságom? És mit tesz egy muzulmán főtiszt vagy Nagy Károly valamelyik hadvezére az olyan parasztokkal, akik Jézus helyett valami Bandemag visszatérésére várnak? Rioldácska, te elég eszes lány vagy, ugye, kitalálod? Körbeért az idő benneteket, úgyhogy itt az ideje, Riolda, hogy haladj, hogy felpezsdítsd, hogy felfejleszd, hogy átgondold… Hogy értelmes népességgel, hogy szakértő irányítás mellett…
Riolda rácsapott a térképedre, de a pillantását nem tudta levenni Benjamin mélysötét, de mégis örökfiatal szeméről: – Nem tudom, hogy jöttél ide, de két napod van, hogy elhagyd ezt a szigetet! Mit bánom én, hogyan? Felfejlesztve, szakértő irányítás mellett!
Shiobian felnevetett: – A vénséges vén, búskomor Sjönt megették a vikingek! Vagy karóba húzták, felnégyelték, eltemették, kit érdekel? Én boldoggá teszem Fionát, és uralkodóként tárgyalok a dánokkal, a normannokkal, a skótokkal, az angolszászokkal. Felveszem a kereszténységet, hogy Krisztus vére megnövelje az életerőmet! Ha kell, Allahnak is hűségesküt teszek! Kopár ez a sziget, semmi sem terem meg rajta? De Velencében sem terem meg semmi, egy árva fűszál sem, a kereskedőik mégis Alexandráig utazgatnak.
– De Velencét rómaiak alapították, ezt pedig szorgok – szólt közbe Riolda.
Ám ahogy kimondta, meg is bánta. Shiobian és Benjamin jelentőségteljesen egymásra pillantottak, mint akik százszor-ezerszer végig beszélték már, hogy mi történjék a szorgokkal.
Észak Fejedelme, a jövendő I. Shiobian király természetesen nem mutatkozhat nyilvánosan violaszín szembogarú korcsokkal.
– Nos, ha így van, akkor nyilván hálás leszel, Shiobian, ha Fionát átküldöm néhány szorg gyerekkel Normandiába! Így egy gonddal kevesebb: több hely marad, hogy felépítsd a Rialtót, megalapítsd a Szt. Jakab templomot, és fogadd a külföldi követségeket…
Ők ketten zavartan elhallgattak, mert Velence annyira, de annyira… ezt a várost semmilyen Tervező vagy Fejedelem nem varázsolhatta a szigetre. Ám Benjamin nem tudta elviselni, hogy Riolda egyetlen elismerő pillantás nélkül faképnél hagyja.
– Nem is vagy kíváncsi, drágaságom, hogy hogy jutottam el ide? Hogy sorscsapást kellett kiállnom? Hogy milyen üres lett a házam Velencében? Hogy mennyit, de mennyit sóvárogtam utánatok?
– Nem igazán – felelte Riolda. – Olvastad már Aldora királynő történetét? Az azért sokkal érdekesebb.
A köpenye zsebébe süllyesztette a térképet, biccentett a férfiaknak, és kisietett.

(Jacek Yerka)