I.
Középen áll egy díszes ágy,
hol tisztes úr, kit ülni lát:
ősz szál vegyült már dús hajába.
Fején cobolyprémből a sapka,
mi oly sötét, mint a szeder,
s mit bíborsál körülteker
– gyászfekete ruházata.
Könyököl, ez a támasza,
s előtte nagy tűz, lángoló.
A száraz fából felcsapó 3050
tűz ég négy oszlop négyzetében.
A lobogó lángok körében
ülhetnének négyszázan is,
helyet találna mindenik.
A négy oszlop szilárd, erős,
tartja a kandallótetőt,
mi hosszú, széles, súlyos érc.
Most a csoport az úrhoz ér.
Azok, kik vendégük kisérték,
őt illő módon körbevették. 3060
S látván az úr, hogy érkezik,
köszönni nem késlekedik,
s szól: „Barátom, zokon ne vedd,
hogy előtted föl nem kelek.
Nehezemre esnék bizony.”
„Az istenért, uram, ne mondj
ilyet! Tán – válaszolja – sért ez,
hogy engem Isten épen éltet?”
A úr magát erőlteti,
testét, míg bírja, emeli, 3070
s szól: „Barátom, jöjj közelebb!
Nálam ne légy feszélyezett.
Üljél mellém bátran ide,
nincs kérésem más semmi se.”
Le is ül ő, rá az ne várjon,
s így szól a derék úr: „Barátom,
mondd, honnét érkeztél ma hozzánk?”
„Uram – felel – virradt e nap ránk
Széplak várban, így nevezik.”
„Jó messze van, az istenit! 3080
Ez a napod hosszúra nyúlt,
s az őr még pirkadatra fújt
elindulásod idején.”
„Az első óra kürtjelén
indultam el csak, higgyed el!”
S míg szóra szíves szó felel,
kitárva ott a házon ajtót,
jön ám hozzájuk egy kis apród,
és kardot hoz, mi függ nyakában,
s a tisztes úrnak adja nyomban. 3090
Az úr pedig félig kihúzza,
s látja, hisz arra rá van írva,
hol kovácsolták ezt a kardot.
S még másról is számára hírt hoz:
megtudja, az acél nemes,
meg nem törik, meg nem reped,
csak egy veszélynek van kitéve,
mit más nem ismer, azt kivéve,
ki verte, edzte két kezével.
Az apród szót kezd ily beszéddel: 3100
„Húgod, uram, a jó s a szép,
kinek erénye szűzeség,
ajándékot küld itt neked.
Könnyű súlyát felmérheted,
ha széltét nézed és a hosszát.
Kinek akarod, annak add át,
de asszonyom örvendene,
ha volna hasznos, jó helye
annál, ki majd kezébe kapja.
Életében e kard kovácsa 3110
mindössze hármat verhetett,
s meghalt, utolsó kardja ez
– többet már ennél nem kovácsolt.
S az úr adja, másra se gondol,
annak, ki hozzá messziről jött:
vállához kardot drága szíj köt
– maga e vállszíj ér vagyont.
Markolatán arany a gomb,
arab s görög föld finom érce,
s hímes hüvelyt munkált Velence. 3120
A fegyvert, mely ily ritka, drága,
az ifjúnak függeszti vállra,
s így szól: „E kardot, jó uram,
neked ítélem biztosan.
Te birtokold, ezt akarom,
s hogy majd erős kézzel kivond.”
Az köszöni, felövezi,
túl szoros ne legyen neki,
s hüvelyéből aztán kivonja,
kezében kis időre tartva, 3130
s visszahelyezi hüvelyébe.
Tudhatjátok, szépen viselte
övén kardját, de marka szebben,
s jól látszott, hogy szükségesetben
vitézi módon veszi hasznát.
Mögötte ifjak körülállják
a nagy tüzet, a lobogót.
S látja a fegyverhordozót,
ki őt szolgálja, s hívja, jön már:
kardomra, kéri, jól vigyázzál. 3140
S az úr mellé visszatelepszik,
ki megbecsülte karddal őt így.
Fény ragyog fel a nagyteremben,
s ily fényár elképzelhetetlen
ott, hol csupán sok gyertya ég.
Erről s arról szól a beszéd,
míg közben apród lép be éppen,
s fehérlő lándzsát tart kezében,
markolva a rúd közepét.
Halad, jön már, előre lép 3150
a tűz s az ott ülők között.
S ott van már a szemük előtt:
fehér a rúd s a vas hegye,
s csurran a vér egy cseppje le
a lándzsacsúcson kifakadva
lent meg az apródkézre jutva:
a rúdon végig vérvörös csepp.
Az ifjú nagy csodára érez,
ki érkezett éppen ma este,
de nincsen rákérdezni mersze, 3160
e csoda mint történhetett.
Azt hozza fel emlékezet,
hogy az, ki lovaggá ütötte,
őt akkor oktatgatva feddte,
s a sok beszédtől intve óvta.
Fél most, hogyha tudakozódna,
még durvaságnak tűnne fel,
így hát kérdezni mit se mer.
Két másik apród lép be menten,
gyertyatartót visznek kezükben 3170
sötét zománcú színaranyból.
Két szép gyermek, mindenki ámul,
mint viszik gyertyafényüket.
Tíz gyertya ont szét fényeket
mindegyik tartón legalább.
S az apródokkal vonul át,
gráált hordozva két kezében
illendő, ékes öltözékben
egy kedves, szépséges kisasszony.
Már mikor belépett az ajtón, 3180
a kézben vitt gráál körül
olyan hatalmas fény derült,
hogy fényük vesztették a gyertyák,
mint csillag veszti el világát,
ha nap kel fel vagy hold akár.
Nyomában még egy lányka jár,
s kezében fényes szép ezüsttál.
A gráál meg, amely elöl jár,
igazi tiszta színarany.
És drágakő foglalva van 3190
eme gráálba annyi fajta,
mi fellelhető, bármi ritka,
e földön itt s túl tengeren.
Túl is tesznek más köveken
e grááléi – így igaz.
S akár a lándzsa elhaladt,
az ágy előtt ők elhaladnak,
bejönnek és továbbvonulnak.
S az ifjú látja menni őket,
de mersze nincs, s arról se kérdez, 3200
e gráált ki kedvére hozták,
hisz szíve attól bénul inkább,
amit a derék úr tanított.
De félek ám, hogy ez bizony rossz.
Sokszor hallottam mondani,
tud hallgatás is ártani,
mint néha a fölös beszéd.
S fordul bár jóra, rosszra még,
hallgat, nem kérdezősködik.
Az úr pedig rendelkezik: 3210
terítőket kér és vizet,
s teszik már, kiknek dolguk ez…
Rajnavölgyi Géza fordítása