Alcudiában vasárnap van a piac. Ha egy kis nyüzsgésre vágysz, vagy meg szeretnéd kóstolni a helyi finomságokat, ott a helyed. Én is ott jártam, kicsit szétnéztem, de egy epekrízis miatt egy falatot sem ehettem. Majd kedden bepótolom, amikor a szomszédos településen, Poliencában újra összegyűl a sokadalom. Aztán kimentem a tengerpartra, abba az öbölbe, ahol a kék árnyalatainak káprázata a végtelenségbe nyúlik. A víz hideg volt, a készülődés hosszadalmas, az úszás pedig rövid.
Már meséltem, hogy az évek során különböző okokból senki sem tudott eljönni velem ide azok közül, akiket igazán szeretek. Ez eleinte fájt, de később adódott rá alkalom, hogy örömömet megosszam a kiadói kollégákkal vagy a barátaimmal. Elhoztam magammal, akit tudtam. Most is azt szerettem volna, ha elkísér valaki. De meghívásomra adott őszinte válasza ráébresztett a valóságra… Tudod, én inkább ibizás vagyok, nem mallorcás. Paraszt.
Soha nem szabad alábecsülni, milyen hatással vannak a parasztok a hölgyekre.
Így hát ezen a héten, amíg itt vagyok, képzeletbeli utazásokat fogok tenni, egy-egy napot töltök a szeretteimmel. Megalapozott illúziók ezek, régóta megálmodott utazások, kijárt volna nekünk egy közös nyaralás. Így szorosabbra fűzhetem a köteléket közöttünk. Ezek az ábrándozások táplálják a szeretetet, a bizalmat bennünk. Amikor az álom szertefoszlik és eltűnik, nem tudni, hová, nemcsak a magány szenvedése marad meg, az érzelmek nem hunynak ki egyből, hanem az emlék tovább él bennem.

Reggel, mikor lementem, anya már ott volt, útra készen felöltözve, mosolyogva, és azt kérdezte, mikor indulunk, és mit kell még magunkkal vinnünk. Nem volt értelme lelohasztani a lelkesedését, úgyhogy siettem. Bedobtam néhány fürdőholmit az autó hátsó ülésére, fogtam a kávét, hogy majd út közben megiszom, és a napunk elkezdődött.
Anya boldog és izgatott volt. Egy távolabbi strand felé indultunk, a Playa Muróhoz, ahol a víz mellig ér, és csak akkor kezd mélyülni, ha már elég messzire belemész. A Földközi-tenger színei aznap valószerűtlenül szépek, tiszták, derűsek voltak. Az út negyed órát tart, és anya végig elragadtatva nézte az olajfákat, amiket azelőtt soha nem látott, az utat szegélyező buja növényzetet (itt szabadon burjánzik, amit otthon a lakásokba és kis cserepekbe kényszerítünk), hol a tengert csodálta, hol a hegyet a keskeny szerpentin mentén. Csak a biciklistákon ütközött meg, akik egyenként vagy csoportosan edzésre indultak. Nem bírta felfogni, minek kínlódnak, hogy annyit pedálozzanak – éppen ő, aki minden sportban jártas volt.
A minket körülvevő szépség ámulatot és számtalan kérdést szült. Mikor találkoztam a vendéglátóinkkal, milyen emberek, hová vezet ez a letérő jobbra? Megbeszéltük, mit fogunk enni, és milyen városokba látogatunk el. Mindent rajongássá és hálává alakított át. Csodálattá irántam, amit nem feltétlenül mondott ki, és a kalandunk iránt. Kiterítettük a homokra a törülközőinket, nem kért napkrémet, sem napszemüveget. Levette a melltartóját, mintha egyedül és fiatalon ült volna egy nudista strandon, kért egy kávét, és rágyújtott.
A kérdések sora folytatódott, mikor és hogyan jutottam ide először, mennyibe kerül egy ilyen nyaralás, honnan érkezik a többi turista, mit fogunk még megnézni, aztán mindenféle megjegyzéseket tett a mellettünk napozókra.
Megkért, hogy készítsek róla néhány fényképet, sok humorral utánozva a szomszédos törülközőkön ülők pózait. Aztán hosszasan fürdőztünk. Mesélt a gyerekkoráról, amikor a Küküllőben fürdött, a szőnyegmosásról, a kenderáztatásról. Annyit nevettünk, hogy belefáradtunk.
Időközben megéheztünk. Ebédre egy kis telepre akartam elvinni, nem is városka ez, a San Pere telep, ahol van egy Casablanca nevű vendéglő a meredek part tetején; lépcsőzetes terasza három szintű, fehér lepedők tartanak árnyékot, a háta mögött hatalmas hegy emelkedik, előtte, a magaslat lábánál, az öböl terül el. A tekintetünk pedig, amíg ettünk és beszélgettünk, átfogta mindazt, amit a legszebb helynek tartok, ahol ebédelni lehet. Mindenképpen azt szerettem volna, hogy az itt elfogyasztott ebédnél velem legyen valaki a családomból.
Megrendeltem, amiről gondoltam, hogy ízlene neki, ő meg azt mondta, hogy úgy érzi magát, mint a fedélzeten, pedig soha nem utazott még hajón. Szellő fújt, a lepedők fodrozódtak, kevés vendég ült ott, az étel remek volt. A szépség sok volt, pazarolta magát. Semmi túlzás, minden kellemes, egyszerű, éppen elég. Azt mondtam, hogy ez olyan hely, ahol félelem és stressz nélkül lehet élni, kevés pénzből. Megkérdezte, miért nem költözöm ide.
A desszert után a magaslatról lesétáltunk a tengerhez, lépcsők vezettek oda a vendéglő egyik oldalától, és leültünk a sárga és rózsaszín virágok közé a köves partra. Elmeséltem neki, hogy itt láttam egyszer egy sellőt. A part szélén ült, arccal a tenger felé, a lába a vízben, meztelen háttal, és a látóhatárt fürkészte. Leültem nem messze tőle, és vártam, hogy mi fog történni. Egy idő után felém fordult, hosszan, nyugodtan nézett, majd lassan felvette az uszonyokat, amik ott hevertek mellette, kecsesen beleereszkedett a vízbe, és kiúszott a nyílt tengerre. Lehetett vagy kilencven éves. Követtem a tekintetemmel, amíg ponttá zsugorodott. Nem tudom, kit várt, miért ült a parton olyan sokáig, nem tudom, hogy visszatért-e valaha. Anyát megérintette a történet, és mondott valamit a nők véghetetlen türelméről. Az arcán ott volt minden átélt bizonytalansága és néhány gyorsan letörült könny.
Nehezen indultunk tovább, de beterveztünk egy roadtripet a sziget nyugati partja mentén. Templomokat és kolostorokat akartunk látni, turistaútvonalakat, amelyek a szikláktól a tengerig vezetnek, városokat, mint Soller, Luck vagy Manacor – ahová mindenképpen el szeretett volna jutni, mert ott született Nadal. Sokat nézte a teniszmeccseket, jól ismerte a fontosabb versenyeket meg a ranglistákat.
Anya nem akart hozzám költözni Bukarestbe, inkább az otthoni egyszerűbb életet választotta, de néha ez-az felcsigázta az érdeklődését, és rövid látogatásai alkalmával kiegészítette vele a világát. Így volt ez a sporttal is, gyorsan megértette a teniszt, a focit, még az ápolónője is megtanulta a bajnokságokon részt vevő csapatokat. Legtöbbször a snookert nézi, amit maga fedezett fel. Kedvenc játékosa Ding Junhui.
A fantasztikus naplemente után, amit a Formentor-fokról láttunk, tapast ettünk az alcudiai kikötőben, viccelődtünk a pincérrel, egy egész szatyrot megtöltöttünk szuvenírekkel, hogy mindenkinek jusson az otthon maradottak közül, és úgy határoztunk, elindulunk visszafelé.
Az autóban már nem volt kedve beszélgetni, nagyon kimerült volt, azt mondta, hogy egyenesen a hálószobába megy, hogy kicsit elnyúljon.
Azóta is így fekszik, már négy hónapja, nagy, tiszta szeme a plafont nézi, nem tud felkelni az ágyból, még segítséggel sem. Az idős sellő türelmével vár, nem panaszkodik, nem méltatlankodik. Azt hiszem, valahogy ott maradt a szigeten.
Néha felhív, és megkérdezi, hogy vagyok, és ha éppen otthon vagyok is, megkér, hogy helyette is utazgassak.

Kedd este van, az ég lilás rózsaszínű, több árnyalatban, aztán kék és szürke. Két perc múlva lemegy a nap. Apa már elaludt. Ez volt az a nap, amikor együtt kellett volna barangolnunk, hogy megmutathassam neki a paradicsomomat.
Reggel nehezen lehet kimozdítani. Jobban szeret beszélgetni, és a szokásos semmiségekről magyarázni. Úgyhogy nem akartam várakozással tölteni az időt.  Kávé után egyenesen a Vincent-öbölbe indultam, ahol reggelente szeretek úszni. Kicsit fújt a szél, és fürdeni tilos volt a nagy hullámok miatt. Egy darabig ott maradtam, és csodáltam a tenger hánykolódását, aztán leereszkedtem a kikötőbe, ami még nem volt zsúfolt, csak néhány kisgyerekes család helyezkedett el a kék nyugágyakon. Kicsit napoztam.
X-0-t játszottam az éggel. Vesztettem. Egymást keresztező vonalak, az égen hagyott csíkok egymásutánja tűnt fel, valahányszor az ujjammal egy kört rajzoltam. A szeretet védőköre volt, ahol, ha belépsz, mindig biztonságban vagy. Így hittem. Apa sokszor a körön kívül felejtett engem. Ma bele akartam foglalni a körömbe, meg akartam könnyíteni számára az utat és a lélegzetvételt. Ez volt a mi napunk, amikor kirúghattunk a hámból.

Már elmenőben volt, mint mindig, kabátban állt az ajtóban néhány percig, és csak nem lépett ki. Mindketten a konyhában voltunk. Hirtelen felálltam a székről, és bementem a gyerekszobába. B néhány hónapos volt, már egy ideje aludt. Egy pillanattal később zokogva jöttem ki, az ölemben a kicsivel, aki nem lélegzett. Apa nyugodtan átvette, lefektette az ágyra, rám parancsolt, hogy gyorsan vessem le a ruhácskáit, aztán a tenyerével ritmikusan nyomkodni kezdte a mellkasát. Néhány mozdulat után B elkezdett szuszogni, aztán felsírt, és bepisilt.
Valami olyasmit mondott, hogy a többi az én dolgom, majd elboldogulok valahogy, és elindult a városba nyugodt lelkiismerettel, hogy most már beülhet egy pohárra. 

Semmi színek alatt nem tudtam rávenni, hogy kimozduljon, hogy együtt utazzunk, nem voltunk sehol. Folyton az indulásra gondoltam, fontolgattam, merre tartsunk, mit nézzünk meg, meddig maradjunk, hol ebédeljünk. De végül is csak a sarki kocsmáig jutottunk, ahol jókedvűen, mindig fél szájjal mosolyogva mindenkinek elmagyarázta, mi is a helyzet Erdéllyel, a mezőgazdasági támogatásokkal, a pappal meg a lányával. Politizálnia nem volt kivel. Gúnyolódott a teniszmeccsen, ami a képernyőn zajlott. A teniszt annyira unta, hogy általában még a helyiségből is távozott miatta. Számára a sziget pletykákra és vitákra korlátozódott, nem is gondoltam volna, milyen társaságban. Én egy aperol spritzet ittam, hallgattam, tanulmányoztam, eszembe jutatott sok mindent a mi beszélgetéseinkből, a tanácsaiból. Mintha egy bukott angyal pályafutását figyeltem volna. Értelmes és jóságos, de nem tudott többé felemelkedni.
Sokak számára nyitott meg lehetőségeket, szinte művészi érzéke volt ehhez. A szép napok koreográfusa volt, bárkivel is lett volna. Szerette az embereket és a történeteket.

*

A szívem egyre lassabban dobogott.
A nap megszokott módon kezdődött. Derűs idő, július eleje, apám születésnapja, aki már néhány éve eltávozott közülünk. A reggeli szelíd napfény tökéletes volt arra, hogy a nyugágyon eldőlve süttessem a bukaresti nyárban lebarnult bőrömet. Egy darabig lustálkodtam, vizet ittam, sétáltam a fűben, ugrottam néhányat a trambulinon, kicsit tornáztam. Vártam, hogy leszálljon a tóra a kócsag, akivel szeretek együtt kávézni, de nem jött. Elég hóbortos, egy ideje ritkán méltat a társaságára. Összességében minden a maga helyén volt. Még én is, meg apám emléke is.
Semmi sürgős tennivaló. Nem üldöztek rámenős hívások vagy követelőző e-mailek. Aznap csak egy találkozó várt rám egy francia szerzővel délben, és egy könyvbemutató a Román Nemzeti Bankban, estefelé, a monetáris elméleteket érintő nyilvános vitával.
A naphoz és magamhoz illően öltöztem fel. Tengerészkék csipkeruhácska, magas sarkú, nude árnyalatú szandál. A hajam és a visszafogott smink későbbre maradt. Bevettem a vitaminjaimat, kíváncsiságból hozzátettem egy kapszulát csípőspaprika-kivonattal, amit igazából édesanyámnak írtak fel, és kiléptem az ajtón. A hátsó ülésre felmászott a kutya, mert csütörtök volt, az a nap, amikor elkísért a kiadóba. Jólesnek azok az órák, amikor Bukarest kiürül, és az utcák szabadok, van hely, levegő, idő.
Dogo felugrott a kanapéra, én leültem az asztalomhoz. Betettem a The best in vocal jazzt, belelapoztam a friss újságokba, és már nyílt is az ajtó. Megérkezett a francia.
Két perc udvarias csevegés után rövid, éles, erős fájdalom nyilallt a gyomorszájamba. Csodálkoztam, mély levegőt vettem, nyilván próbáltam összeszedni magam, hiszen kellemes találkozást szerettem volna. Ittam egy korty vizet, mosolyogtam, de a fájdalom második hulláma nagyon heves volt, és azonnal elfogott. Egy pillanatra kiléptem az irodából. A hirtelen, semmiből feltűnt rosszullét egyre fokozódott. Néhány perc múlva a fájdalom teljesen erőt vett rajtam. Ott hagytam az írót a szerkesztőségben, visszamentem a saját irodámba, az asztalra hajtottam a fejem, és elkezdtem izzadni. Az égető fájdalom az egész gyomromban szétterjedt, mintha csak izzó vasat tartottak volna a hasamon.
Hazatelefonáltam, de sem a fiam, sem A nem vette fel. A fájdalom iszonyú volt, és percről percre csak élesebb lett. A kiadói kollégáktól kellett tehát segítséget kérnem. Odahívtam a titkárnőt, aki fiatal volt, nemrég került hozzánk. Megkérdeztem, hogy tudja-e kezelni a helyzetet, tud-e elsősegélyt nyújtani. Már a szememet sem bírtam nyitva tartani. Nem tudom, milyen arcot vághatott, de a hangja határozott volt, ott maradt mellettem. Elnyúltam a kanapén, a kutya ott volt a lábamnál, és próbáltam elmondani, mit érzek. Lassan szédülés fogott el, minden erőm elszállt, alig jött ki hang a torkomon. Ez volt a pillanat, amikor belátta, hogy sürgősen mentőt kell hívnia.
A szívem egyre lassabban dobogott.

Most, ha havazna a városban, ahol születtem, ha tél lenne, akkor odamennék az ajtód elé, és megnyomnám a csengőt. Késő este van, az utca fényei megvilágítják a hópelyheket, amiket ezerfelé kerget a szél, odakint sehol egy lélek, mindent beborít a hó, az utat, az autókat, az ablakpárkányt, az arcomat. Ajtót nyitsz, és azt mondod, nem vártál. Nem azért jöttem, hogy bemenjek hozzád, hanem csak, hogy elmondjam: egyedül vagyok, teljesen egyedül, és már megszoktam a gondolatot, nem is tűrök meg senkit magam mellett. Anélkül, hogy elsírtam volna magam, vagy megvártam volna a választ, lassan hátrálni kezdtem, aztán sarkon fordultam, és elrohantam. Valamikor régen a kis kristályok egy történetet havaztak a várra. Március végének a történetét. Aztán mindketten a saját utunkra indultunk, egyszerűen, túlságosan messzire.
A szerelem néha átugrik egy generációt.

 A szívem egyre lassabban dobogott.
A 112-nél nem volt szabad mentőautó, a magánkórházak mentőszolgálatainál pedig nem vették fel a telefont. Már nem nagyon tudtam, mi történik körülöttem, nedves borogatás volt az arcomon, a fájdalom majd elvette az eszemet, jajgattam. Kicsit megnyugodtam, amikor B hangját meghallottam. Megfogta a kezemet, kivitte a kutyát az irodából, és azt mondta, hogy útban van felénk egy mentőautó, és hogy minden rendben lesz. Borzasztóan égett és fájt a gyomrom, és szinte elvesztettem az eszméletemet. Úgy éreztem, a pokolban égek.
Több, mint egy órába telt, míg megnézett egy orvos. Szívritmus-zavarom volt, a pulzusom 50 alatt, a vérnyomásom alig 16 fölött, a vércukrom jóval átlépte a 160-at, és össze voltam roskadva a fájdalomtól. Készített egy EKG-t, perfúziót és fájdalomcsillapítót adott, pótolta a folyadékveszteségt, és ki tudja, még mit csinált. Az alacsony pulzus és a kínzó fájdalom további húsz perc után sem változott. Gyorsan összeszedtek engem és az orvosi eszközöket, hogy kórházba szállítsanak.
A hordágyon feküdtem, perfúzióval, jól rögzített testtel, a telefonnal a mellkasomon. Nagyon vágytam egy jó szóra, egy üzenetre, érzelmi támaszra. Egy ideje már küzdök, hogy megszabaduljak ettől a szükséglettől, és sehogy sem sikerül.
Felhívott az ápolónő, aki édesanyámat gondozza, és ijedt hangon tájékoztatott, hogy anya rosszul van, a vérnyomása csak 20/10, és mellkasi fájdalmai vannak. Azt mondta, hogy aznap beadta neki a kapszaicin-tablettát, amit küldtem.

Miután nagyanyám megvette számomra a szürke kockás anyagot, édesanyám elmagyarázta, hogy a szövet és a szürke szín túl komoly nekem, nem illik hozzám, úgyhogy fogta, és ő ment vele a varrónőhöz. Nagyanyám úgy tervezte, hogy minden hónapban vesz nekem valami találóan kiválasztott anyagot, hogy több alkalmi ruhácskám legyen. Ezután nem vett egyet sem.
Én is megőriztem a komolyságom, legtöbbször rövidnadrágot viselve.

 Akkor jöttem rá, hogy mindketten először vettük be aznap a kapszulát. Különös egybeesés. Az ő adagja napi három tabletta lett volna. Ha mindet lenyeli, talán meghaladta volna erejét a fájdalom meg a többi mellékhatás.
Elmondtam az orvosnak, mit gyanítok. Beértünk a kórházba, ahol azonnal ultrahangos vizsgálatot végeztek. Nem volt belső vérzésem, sem folyadék a hashártya alatt, ami aggodalomra adott volna okot. Aztán aprólékos vérvizsgálat következett. Semmi rendellenes. A fájdalom lassan alábbhagyott. Visszautasítottam, hogy kórházba fektessenek. Örültem, hogy anya megmenekült a pokol lángjaitól. Saját felelősségemre távoztam. Fásultan, kimerülten, de boldogan mentem vissza a kiadóba, újracsináltam a sminkemet, és délután hatkor, amikor az elnök megnyitotta a vitát, ott voltam a Nemzeti Bankban, mosolyogva, még ha nem is úgy, mint máskor. A nap sokkja lassan elhalványult, a megmentő véletlen kidomborodott.
Az élet sok mindent elrejt a szemünk elől. De amikor megérzések nyomán vagy áldozatok árán megsejtesz valamit ezekből a bizarr egybeesésekből és összefüggésekből, új életet nyersz.
Mint egy gyertya a szél fúvásában, úgy éljük át a betegséget és a lehetetlen szerelmeket.

Máté Irén Segesváron született, pályafutását kézilabdázóként kezdte, majd Bukarestbe költözött, és az Akadémia Matematikai Intézetében dolgozott. 1998-ban megalapította a Curtea Veche Kiadót, amely a romániai könyvpiac legfontosabb kiadói közé tartozik. 2014-ben létrehozta a Curtea Veche Alapítványt, amelynek célja, hogy a gyerekekkel megszerettesse az olvasást. Az Es Mal Pas az első kötete, amelyben visszaemlékezéseiről, családja hat generációjáról ír.

András Orsolya fordítása

Az eredeti szöveg forrása:

Máté Irén: Es Mal Pas. Bukarest: Curtea Veche Kiadó, 2018.

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski

 

Reggeltől estig hallották
a lányok a goblinek hívását:
„Tessék, kérem, kihajtottak gyümölcseink,
tessék kérem, tessék, kérem:
alma és birs,
citrom és narancs,
magtalan, kövér cseresznye,
dinnye és málna,
szirom-hulló őszibarack,
sötétlő faeper,
vadon nőtt áfonya,
vadalma, magyalgyöngy,
ananász és szeder,
kajszibarack, eper; –
mind, amit megérlel
a nyári idő –
eltűnő reggelek,
szőke esték;
Tessék kérem, tessék, kérem:
szőlőnk, mint a bor, oly édes,
gránátalmánk dús, ízletes,
datolya és kökényszilva,
pompás körte és ringló,
damaszkuszi szilva és áfonya,
ízleld és érezd:
ribizli és egres,
arany tüzű boglárka,
füge a szádba,
déli citrus,
édes a nyelvnek, dalol a szemnek;
tessék, kérem, tessék, kérem.”

Estéről estére
a rohanó pataknál
Laura buzgón hallgatózott,
Lizzie tétován:
míg a hidegben
egymást ölelve
ujjuk a másik forró arcán
fegyelmezte ajkuk.
„Feküdj közelebb,” nógatta Laura,
és felkapva a fejét aranylott haja:
„Soha ne nézz goblin férfire,
ne éhezzél a gyümölcseire:
ki tudja, hogy milyen föld nedveit
szívják ki éhes gyökereik?”
„Tessék, kérem,” hallatszott a goblinek hívása,
egész’ a völgyig tántorogva.

„Ne,” kiáltott Lizzie, „Laura, Laura,
ne nézz a goblin férfiakra.”
De míg Lizzie eltakarta szemeit,
nehogy lássanak,
Laura hátravetve fényes fejét
suttogott, mint a nyugtalan patak:
„Nézd Lizzie, nézd Lizzie,
hogy jönnek a völgybe a kisemberek.
Egyik kosarat cipel,
a másik a tányért viszi,
egy pedig színarany tálat vonszol,
ami több font súlynyi.
Milyen részegítő bor az,
amelynek szőlője ennyire zamatos;
milyen forró szél cirógatja
a gyümölcsös bokrok halmait?”
„Ne,” szólt Lizzie, „Nem, nem, nem;
ajándékaik és szavuk méreg,
ezek csak ördögi kísértések.”
Majd kezeit a fülére szorítva,
behunyva szemeit elszaladt:
de a kíváncsi Laura késlekedett
és az árusokkal maradt.
Egynek macskafeje volt,
egy a farkával legyintett,
egy patkányként surrant,
egy mászott, mint a csiga,
egy, mint a vombat, kurta, szőrös,
egy sündörgött, mint a borz.
De hangjukat mégis olyannak vélte,
mint szerelmes galambok hangját,
amitől kedvesnek találja
az éjszakát.

Laura úgy nyújtotta fehér nyakát,
mint ajzott hattyú,
liliom,
mint egy holdfényes nyárfaág,
mint csónak a hullámokon
kötelét eloldva.
Visszaindulva,
a goblinek hada,
újra és újra csak kiáltozta,
„Tessék, kérem, tessék, kérem!”
És a mohlepte sziklához az úton
megálltak Laura felett, az avaron,
gúnyosan egymásra kacsintva,
holló a hollónak,
testvér testvér szemből
értve szándékukat;
egyik letette a kosarát,
másik félre a tányért;
egy koronát kezdett szőni
zöld levelű kacsból barna dió-dísszel
(párját ritkító kemény drágakővel);
egyik aranytálon kínálta
étkeit, gyümölcseit:
„Tessék, kérem, tessék, kérem,” ezt ismételve végig.
Laura akart, de nem mozdult,
mert nem tudott fizetni:
a farok-csóváló kóstolót nyújtott
mézédesen beszélve,
a macskafejű dorombolt,
a patkányfejű üdvözölte,
és a csigalassú hallgatott.
Egy papagáj-hangon fecsegett:
„Csinos vagyok”, „Csinos Polly;”
és egy fütyült, mint a madár.

Erre az édesszájú Laura hadarva:
„Jó emberek, nincsen pénzem,
hogy vehessek” mondta:
„Üres a tarsolyom,
nincs benne réz, sem ezüst,
és az összes aranyam a rekettyésben,
szél zilálja
hangás réten.”
„Sok arany van a fejeden,”
válaszolták minden:
„Adj nekünk egy göndör fürtöt.”
Így levágta arany tincsét,
és gyöngyként hullatva könnyét,
szopogatta a gyümölcsöt:
édesebb, mint a méz a sziklából,
erősebb, mint a bor-mámor,
tisztább, mint a víz, a nedve;
soha nem érzett, furcsa íz,
hogy tudna betelni vele?
Csak szopta és szopta és szopta jól
az ismeretlen gyümölcsös ágáról;
szopott, míg az ajka elfáradt
és eldobta az üres héjakat;
de egynek mégis a magjáért nyúlt,
majd nem tudva, hogy éjjel, vagy nappal
elhagyottan hazaindult.

Amikor Lizzie a kapuban meglátta,
bölcs szavakkal intette ajka:
„Kedvesem, nem szabad a hozzánk hasonlóknak
szürkületig kint kószálnia;
nem időzhet egy fiatal lány hosszan
a goblin tanyán, a völgyszurdokban.
Vagy nem emlékszel Jeanie-re,
aki velük ment a holdfénybe,
ajándékukkal elhalmozták,
gyümölcsüket neki adták
– és inge az örök nyár kertjéből tépett,
ráaggatott virág?
Azután csak értük epedt
minden órán, minden délben;
éjjel nappal keresve őket
és hogy nem lelte, csak hűlt helyüket,
elsorvadt és szürke lett;
majd lehullott az első hóval,
de ahol nyugszik lent a mélyben
nem borítja fű a hantot:
hiába ültettem egy éve ott
százszorszépet, nem virágzik.
Nem szabad elkóborolnod.
„Cssss,” szólt Laura:
„Cssss, húgom:
már jóllaktam,
a szám még ragad;
holnap este még többet adnak;”
erre megcsókolta:
bánom már, hogy nem hoztam;
majd veszek neked szilvát,
mely frissen csüng az anyaágon,
és hozzá cseresznyét,
fogadra való fügét,
amilyet én is a számba vettem,
aranytálon hűvös dinnyét,
ami túl nagy nekem,
a bársony szőrű őszibarack,
magtalan, átlátszó szőlő:
mint a mézsör, olyan illatos,
tiszta vizű hullámok nevelték
liliomágyások közt,
így dúsítva édes levét.”

Összeért aranyló fejük,
mint, ahogy két galamb a fészekben
egymáshoz simítja szárnyát,
hol baldachinos ágy a fekhelyük:
mint egy ágról nőtt két virág,
két hópehely a hóesésben,
mint aranymarkolatú, elefántcsont pálcák,
hogy gonosz királyok sétáltassák.
Csak bámult rájuk Hold és csillag,
altatódalt énekelt a szél,
az erdei baglyok nem repültek,
sem oda-vissza a denevér.
Így körben minden elpihen:
arc az arcon, mell a mellen
összezárva egy fészekben.

Korán reggel,
mikor az első kakas kukorékolt,
frissen, mint az édes, szorgos méhek,
Laura Lizzie-vel felébredt:
mézet gyűjtöttek, tehenet fejtek,
a házban mindent tisztán rendbe tettek,
süteményt gyúrtak hófehér búzából,
ízletes nyalánkságul,
ezután nekiláttak vajat, tejszínt köpülni,
majd megetették a tyúkokat és leültek varrni;
ahogyan ifjú hölgyekhez illik, szerényen:
Lizzie őszinte derűvel,
de Laura csak félig ébren,
mintha betegség bujkálna benne,
mintha nem lenne egészen ott,
mert már az éjszakához tartozott.
Lassan beesteledett:

a vékony patakhoz korsókkal lementek;
Lizzie tekintete nyugodt volt,
de Lauráé lobogó láng
mélyen merítve a hullámzó vízből;
Lizzie szakítva a lila és arany nősziromból
hazaindulva így szólt: „A naplementét
a hegyes sziklák már összezúzzák távol;
Gyere, Laura, nincs több lustálkodás,
sem erőszakos farokcsóválás,
a szörnyek és madarak aludni térnek.”
De Laura csak állt az iramló pataknál,
és azt mondta, hogy a part meredek.

És így szólt, az idő korai még,
az eső nem szemerkél és a szél nem hideg;
fülelt, de nem hallotta meg,
hogy az ismerős kiáltásban
„Tessék, kérem, tessék, kérem,”
ismét felcsendülnének
a cukormázas szavak:
Nem kerültek szeme elé,
hogy bármelyiket észrevenné
rohanva, surranva, bukfencezve, sántán;
egy sem jött, hogy nyáját hátrahagyva
visszatérjen a völgyszurdokba,
sem csapatban, sem egyedül
a gyümölcsárusok közül.

De Lizzie sürgette, „Jaj, Laura, gyere már,
én hallom őket, de félek rájuk nézni,
nem szabad a pataknál túl sokat időzni:
Gyere, menjünk haza.
A csillagok ragyognak, a hold hajlítja ívét,
minden fénypászma hunyorog még,
menjünk mielőtt az éj nagyobbra nő:
lám a felhők gyülekeznek,
bár nyári az idő,
a fény vezessen végig az úton;
mert mi lesz velünk, ha elveszünk?”

Laura hideg lett, mint a kő,
mikor rájött, hogy testvére hallja, de ő
már nem,
hogy „Tessék, kérem, tessék, kérem.”
Nem vehet többé finom gyümölcsöt?
Nem láthatja többé a gyönyörű rétet?
Süket és vak lesz?
Élete fája gyökerestől kifordult,
de a szívén nyílt sebről egy szót sem szólt;
csak nézett üres tekintettel át a homályon,
míg korsója csöpögött egész hazaúton.
Bemászva az ágyba lefeküdt;
halkan, nehogy Lizzie-t felébressze;
de nem hagyta nyugton szenvedélyes vágya,
noha fogcsikorgatva nyelte
könnyeit, mintha a szíve megszakadna.

Nap nap után, éjről éjre
Laura hiába virrasztott
a keserves fájdalom sivár csendjében.
Nem hallotta többé, hogy:
„Tessék, kérem;”–
nem látta már a goblin férfiakat
gyümölcsöt árulni a szurdok alatt:
de mikor az éjféli ég legszebben ragyogott,
haja szürke lett és mint a hold
vékonyodott; a teljességből úgy
fordulva át, mint hulló sarló
mely learatja lángját.

Egy nap eszébe jutott magja,
egy délre néző fal mellé elásta;
könnyeivel öntözve, remélte, hogy gyökeret ver,
figyelte nő- e hajtása,
de nem nőtt;
soha nem látta a napot,
soha nem érezte a belé csorgó nedvet:
beesett szemmel, és elkékült szájjal,
dinnyével álmodott, ahogy egy szomjas utazó
vizet lát a sivatagban, bár nincs is ott
a lombkoronás fák árnyékában,
és szomját nem oltja, csak a homokos szél.
Többé nem söpörte ki a házat,
nem gondozta már a tehenet, tyúkokat,
nem ment el mézért, nem gyúrt süteményhez tésztát,
vagy hozott vizet a patakról:
csak hallgatag’ gubbasztott a kandalló sarkában,
naphosszat ott ülve étlen-szomjan.

De a gyengéd Lizzie már nem bírta tovább
nézni a nővére romlását és azt,
hogy nem tud neki segíteni.
Éjt nappallá téve kínozta
a goblin gyümölcsárusok hangja:
„Tessék kérem, frissen sarjadt gyümölcs,
tessék, kérem, tessék, kérem; –
a patak mentén, lent a völgyben,
ő hallotta őket jönni menni,
ő hallotta őket mozgolódni,
de szegény Laura már nem;
hosszan tépelődött, hogy enyhíthetne kínján,
de félt gyümölcsöt venni olyan nagyon drágán
Eszébe jutott az eltemetett Jeanie,
akinek menyasszonyként kellett
a nagy napon meghalni;
hogy amiről minden lány álmodik,
az esküvője napján,
csak a halál lehelt jégvirágot ablakán,
míg ropogott a frissen hullott
hó a kora télben.
Mikor látta, hogy gyenge testvére
ugyanígy kopogtat a halál ajtaján,
Lizzie nem törődött többé vele,
hogy mi helyes és mi nem;
ezüst pennit rejtve az erszényében,
miután Laurát megcsókolta,
keresztülvágott a hangás rekettyésen
alkonyatkor, a pataknál megállva:
hogy életében először
csak hallgasson, figyeljen.

Nevetett rajta minden goblin,
mikor észrevették, hogy leselkedik:
elkezdtek felé jönni,
repülve, futva, szökellve,
nagy dirrel-durral,
röhögve, tapsolva, összegyűlve,
kukorékolva, kurjongatva,
suhintva, kaszálva
könnyedén a levegőben,
míg arcuk ferdén rút
grimaszba torzult,
macskafejű, patkány-arcú,
borz és vombat-szerű,
a csigalassú sietve mászott,
a papagájhangú rikácsolt,
összevissza, toporzékolva,
úgy csörögtek, mint a szarka,
búgtak, mint a galambok,
siklottak, mint a halak –
ölelték, csókolták:
szorongatva cirógatták:
étküket felkínálták
a kosárból, a tálról:
„Nézd az almát,
nagy és piros-sárga,
rázd meg a cseresznyét,
kóstold meg barackunkat,
a citrust és a datolyát,
szőlőt, vagy ha úgy kívánod,
egy teli kosár
nap-érlelte körtét,
szilvát az ágáról;
csak rántsd meg és szopjad,
a gránátalmát, fügét.” –

„Jó emberek,” kezdte Lizzie,
emlékezve, hogy járt Jeanie:
„Adjatok, amennyit csak lehet”: –
Kötényét tartotta nekik
és odavetette a pennit.
„Ne, kérlek, foglalj helyet velünk,
megtisztelsz, ha eszel velünk.”
felelték vigyorogva:
„Ünnepünk csak most kezdődik,
fiatal még az éj,
meleg, harmatgyöngyös,
nyugtalan, ragyogó:
a mi gyümölcseinket,
senki el nem viheti,
szirmuk lehullana,
nedvük elapadna,
zamatuk elillanna.
Foglalj helyet egyél velünk,
kijár neked, mint vendégünk,
hogy illő módon üdvözöljünk.”

„Köszönöm nektek,” mondta Lizzie:
de otthon már vár valaki:
így további beszéd helyett,
ha nem vehetek gyümölcsöket,
mert nem tudtok semmit eladni,
visszajár az ezüst penni,
amit fizetségül adtam.”–
Megkarcolták tányérjukat,
már nem csóváltak, doromboltak,
úgy tűnt, hogy megzavarodtak,
morogtak és vicsorogtak.
Először csak kevélyen szólt hozzá
az egyik, tolakodó, barbár;
de hangosabbnak,
gonoszabbnak tűntek immár.
Végül elkezdték a farkukkal verni,
taposták, lökdösték,
majd leteperve
körmükkel karmolták,
megugatták, nyávogtak,
sziszegtek, gúnyolódtak,
szaggatták ruháját és rá is
piszkítottak a harisnyájára,
tövénél fogva tépték a haját,
megbélyegezték puha lábát,
kezét lefogva, száját a gyümölcshöz
kényszerítve odapréselték, hogy egyen.

Fehér-arany Lizzie állta,
mint liliom az áradásban –
mint kék eres kő sziklája,
amit dagály ostromol vadul –
mint magányos világítótorony,
ami az ősi, zúgó tengeren,
küldi messze arany tüzét –
mint gyümölcsétől roskadozó narancs-fa,
fehér virágú, mézédes,
amin darázs, méh ejt lágyan szúrt sebet –
mint a szűz hercegnő egy toronyban,
melynek arany kupolás csúcsa van,
amit féktelen had ostromol,
őrjöngve, hogy letaszítsák.

Ha egy lovát a vízhez viszi,
a másik húsz nem tud inni.
Ezért a goblinek felpofozták, és lefogva
simogatták, nézték, hogy küzd hiába,
intve őt jobb belátásra,
dörgölőzve, szorongatva,
hogy bőre elkékült, mint a tinta,
rúgták és ütötték,
marcangolták, kinevették,
de Lizzie csak tűrte némán,
nyögés sem hallatszott ajkán,
szóra se nyitotta száját,
nehogy gyümölcsüket belenyomják:
de magában nevetett, mikor
arcára e nedvből kentek,
álla gödröcskéjére is egy cseppet,
és nyakát simogatva még többet,
hogy remegett, mint a túró.
Végül a gazemberek
a küzdelemben kimerültek,
pennijét visszahajították,
majd gyümölcsüket maguk előtt rúgva
az úton elindultak vissza,
nem hagyva gyökeret, hajtást, sem magot;
néhányuk a földbe rázkódott,
néhány a patakban merült el
fodrozódó gyűrűvel,
vagy csak hang nélkül rohantak a viharos szélben,
így tűnve el a messzeségben.

Bár egész testét fájdalom gyötörte,
Lizzie sietve útnak indult;
nem tudva, hogy éjjel, vagy nappal;
ahol a sövény résre tágult
a partra ugrott, a csaliton így próbálva áttörni,
míg hallotta, hogy erszényében
csilingel az ezüst penni –
zene volt ez füleinek;
lába sem érte a földet,
mintha goblinektől űzve,
hajszolná őt gúny és átok,
vagy valami ennél is rosszabb:
de egyetlen goblin sem jött utána,
félnivalója sem volt mitől;
csak szíve volt, mely repesve hajszolta,
hogy szempillantás alatt otthon legyen,
és belül lángolt az örömtől.

Majd, hogy megérkezett, kiáltozva
a kertben Laurát szólongatta,
„Nagyon megvárattalak, vagy megérdemlem
csókodat? Ne nézd a zúzódásokat.
Csak ölelj, csókolj, nyald a nedvet,
amivel a goblinek összekentek.
Nézd, goblin pép, goblin harmat!
Csak szeress, és egyed, igyad.
Laura, ne félj közelebb jönni,
a kedvedért mentem a völgybe,
az árusokkal szembenézni.”

Laura, székéből felkelve
kezével kaszált a levegőbe,
majd kétségbeesetten haját tépte:
„Lizzie, Lizzie, ettél belőle,
a kedvemért a tilos étekből?
A te fényed is ki fog hunyni,
az életed elhervadni,
mint az enyém, tovatűnik
úgy mint nekem, lehanyatlik.
Kívánod a férges goblin gyümölcsöt?”–
Megragadta nővérét
és csak csókolta, csókolta és csókolta:
könnyek öntözték
száraz szemét,
mintha dézsából öntötték volna,
eső, a forró aszály után;
és reszkető lázas félelem, fájdalom
pihent meg a csóktól éhes ajkán.

Odaadóan mozgatta száját,
bár a gyümölcspép üröm volt nyelvének,
szorgalmasan nyelte:
megszállottan vonaglott,
majd szökkent énekelve,
letépve ruháit, kezeit tördelte,
bűnbánóan melleit ütögette.
Béklyói elpattantak és folyt belőle, mint a fénysugár
győzedelmesen,
mint vágtázó ménes, vad repülésben,
mint a sas, mely a napba száll,
szemtől-szemben vele,
úgy, mintha ketrecből szabadult volna,
mint egy hadsereg lobogó zászlója.

Tűz vágtatott az ereiben, lángolt a szívében,
melyhez képest az első csak parázslott,
és leigázta az új a régi lángot;
majd keserűséggel telve
magán így nevetett: Mily’ bolond,
ki a lélekrabló gyümölcsből evett!
Eszméletét vesztve elájult:
mint a város óratornya,
mely egy földrengésben lehullt,
mint villám sújtotta torony,
mint a szélben
gyökerestől kitépett fa,
mint tajtékos áradat,
mely útja végén a tengerbe ömlik,
összeesett ő is végül;
nem tudva, hogy élet váltja-e föl,
vagy halál a gyönyört, s szenvedéseit?

Élet a halálból.
Lizzie őt figyelte egész éjszaka,
lüktető pulzusához igazítva
saját lélegzetét,
megnedvesítette ajkát, hűsítette arcát,
könnyeivel áztatta, legyezte húgát:
de mikor az első madarak rázendítettek az eresz alatt,
és az aratók a sárga
búzamezőre indultak,
mikor a harmatgyöngyös fű
hajladozott a kora reggeli szélben,
és új rügyek fakadtak az új napon,
széttárva kelyhüket, mint a liliom,
Laura álmából felébredve
nevetett, ahogy annak-előtte:
ölelte Lizzie-t szertelenül,
ragyogását többé nem felhőzte árnyék,
lehelete üde volt, mint a május,
és szemében ott táncolt a fény.

Teltek napok, hetek, hónapok, évek,
időközben a lányok férjhez mentek
és gyermekeik is születtek;
az anyai szívük megtelt aggodalommal,
ahogy életük a zsenge bájjal;
Laura az egyiket magához hívta,
hogy a régi szép időkről meséljen vigyázva,
azokról,
amik már nem térnek vissza:
beszélt a kísértet-járta völgyről,
a gonosz, csalfa kereskedőkről:
arról, hogy nektárjuk méz a szájban,
de méreggé változik a vérben;
(magányos helyeken tanyát ütve):
elmondta, hol járt nővére,
aki érte került halálos veszélybe,
hogy ellenmérget eképp’ nyerjen:
majd ezután kéz a kézben,
hogyan tudtak összefonódni,
„Mert olyan, mint az édestestvér,
a barát nem lesz soha, senki;
aki szélcsend vagy vihar idején;
felvidít, ha kedvetlen vagy,
megtalál, ha eltévednél
felsegít, ha elesel,
és lábadat megerősíti.”

 

*    Poems of Christina Rossetti, Macmillan & Co. Ltd. London, 1904., 1-17.o.

Lovas Sz. Judit fordítása

 

Christina Rossetti

(1830-1894)

Christina Rossetti 1830. december 5-én született Londonban olasz szülők negyedik gyermekeként. Apja, Gabriel Rossetti költő, bátyja a szintén költő és festő Dante Gabriel Rossetti. Rossetti első versét tizenkét évesen írta és nagyapja magánnyomdája jelentette meg. 1850-ben Ellen Alleyne álnév alatt hét versét publikálta a bátyja, William Michael és barátai által The Germ néven alapított preraffaelita újságban. Leginkább balladáiról és misztikus vallásos verseiről ismert, írásait erősen áthatja a romantika és a szimbolizmus. Leghíresebb műve a Goblin Market and Other Poems 1862-ben jelent meg és ezzel Rosetti a viktoriánus költészet jelentékeny alkotójává lépett elő. A Goblin Marketet követte a The Prince’s Progress and Other Poems 1866-ban, majd 1872-ben gyerekverseinek gyűjteménye Sing-Song címmel.
Christina Rossetti Londonban halt meg 1894. december 29-én.